Alyson Rosenak, megkésve...

Pár percig figyeli a lány arcát, aki úgy bámul rá vissza, mintha találgatná, hogy vajon ki is lehet ő? Nem csoda, az iskolában sosem keresték egymás társaságát, egyszer sem beszéltek, bár Gavinnek tetszett, ő mégsem kezdeményezett, miért is tette volna? Egyetlen próbálkozása volt, egy levél a Karácsonyi Bál előtt, de azzal sem járt sikerrel, a végén egy monoklit szerzett be Alyson barátjától, aki talán két évvel is idősebb volt az akkori , fiatal Hartleynál. Míg ezen gondolkodott, lassan az eső is cseperegni kezdett, lassan felvakarva a macskakövezetről a hosszú napok porát. Az egyik sarokban macska vinnyogott, a következő pillanatban egy kuka fedele csörömpölt, mígnem landolt a kövezeten. Gav  csak egy pillanatra kapja oda a fejét, de ezután ismét a megtört lány felé pillant, még mindig nem érti, hogy a mindig vidám Alyson most miért itatja az egereket.
- Tessék - nyújtja át a ruhazsebkendőt, melyet a lány elfogad, küld felé egy mosolyt is, majd meglepődik, mikor a lány átöleli őt. Kissé bátortalanul öleli vissza, de végül kezei megpihennek a lány hátán, érzi, ahogy Alyson megszorítja, ő pedig magához húzza a szőkeséget, mélyet szippantva belélegzi kellemes illatát. Mintha mindig is erre vágyott volna, egy ostoba gyermeteg szerelem, ami sosem teljesült, most pedig őt öleli. Érdekes érzés keríti a hatalmába, talán az emlékek, valami különös varázs. A néhány pillanatig tartó ölelés után kezei a lány vállára csúsznak, picit távolabb tolja magától és rámosolyog, egyik kezével félresimítja arcából a rakoncátlan hajtincseket.
- Ne...ne ülj vissza! - megfogja a lány kezét és visszahúzza őt az ázott, rozoga ülőalkalmatosságból.
- Sétáljunk egyet, én visszakísérlek Roxfortba. - Karját nyújtja a lány felé, várva, hogy a lány elfogadja a kíséretet.
- Kérlek, mielőtt még jobban eláznánk. Elmesélhetnéd, hogy mi történt, de beszélgethetünk az iskoláról is , szellemes tanárainkról és iskolatársainkról. - Ismét mosolyog, próbál nyugalmat sugározni, ő amúgy is nyugodt típus, kicsit talán komolyabb társainál, de az élet megnevelte őt rendesen.
- Szóval mi a baj?-

Nem is értem, hogy miért féltem őt ennyire. Mi vezérel arra, hogy éjfélkor lemásszak ide, vigyázva figyeljem, hogy ne bukjon le. Nem is én vagyok a bátyja, ennyit sem kellene tennem érte, de valahogy mégis mindig meggyőz, s képes rávenni ilyen dolgokra. Bárcsak érteném, mi miért történik. Miközben ezen gondolkodom, figyelem őt, hallom a szavait és akaratlanul is elmosolyodom, örülök, hogy sikerült meggyőznöm.
- Bia örülök, hogy meggondoltad magad. - őszintén rámosolygok, egyik kezemmel még a vállát is megérintem. - Tudom, hogy nem lennél képes engem bántani, vagy veszélybe sodorni, ilyet nem is feltételeztem rólad. És örülök, hogy most már látod, így lesz  a legjobb, ha csöndben visszavonulunk és hagyjuk a csínytevéseket másoknak. - Mivel megígérte, hogy befejezzük a kis szórakozást, ezért szó nélkül magamba döntöm az italt és csak ekkor hallom a további feltételeket,egyik szemöldököm gyanakvóan a magasba ugrik.*
-Te most alkudozni szeretnél velem? - Egy ideig gyanúsan nézem őt, de mivel nem változik a hajszíne és olyan bájosan pislog felém, nem tudom elhinni, hogy rosszban sántikál.
- Oké, akkor még iszom veled egyet , de utána megyünk. - mosolyogva magamba döntöm a második pohárral is, bár talán nem kellene ilyen hévvel tennem, mert kezdem megérezni az italt. Úgy érzem, mintha a végtagjaim és a fogaim zsibbadnának, valamint valamiért mosolyra húzódnak az ajkaim , sőt inkább vigyorra.
- Bia, ez már a harmadik volt, már menjünk jó? Kicsit szédülök. - Elnevetem magam, de az utolsó ajánlatára még biccentek. - Rendben, még egyet rám, de utána megyünk, mert így alkudtunk meg.- Közelebb lépek hozzá, egyik vállammal a falna támaszkodom és úgy figyelem őt.
- Mondtam már , hogy tök jól nézel ki? - Felnevetek, fel sem tűnik, hogy miket mondok neki.

Tekintetemmel figyelem Bianca mozzanatait, meglátom a borospalackot, hajszínének változásait, mely hol jót, hol rosszat jelent. ~Akkor sem tehetünk rosszat, nem lenne semmi értelme, csak büntetést kapnánk utána, nekem meg véget érne a pályafutásom itt , és a céljaim a továbbtanulással kapcsolatban. ~ Felsóhajtok, ezután közlöm vele, hogy hülyeség lenne az, amit tervez és látom, hogy sikerül is lelomboznom őt, mert hajszíne megváltozik, és szőkéből sötétbarna lesz.
- Bianca, látom rajtad, hogy nem örülsz ennek, de én nem fogok bele menni ebbe a hülyeségbe és téged sem engedlek. Tudod, hogy milyen nagy baj lenne, ha valaki megtudná , hogy beszöktünk a bájitalok és főzetek raktárába és kiloptunk valamit , amit nem szabadna? - Direkt olyan hangsúllyal ejtem a szavakat, hogy érezze, valóban nem jó ötlet ez az éjszakai kalandtúra.
- Valóban nem kényszeríthetsz. - bólintok, ekkor veszi elő a borosüveget, de mielőtt még válaszolhatnék, már tölt is két pohárral és az egyiket felém tartja.
- Én nem...nem is tudom...- a tarkómat is megvakarom, körbepillantok, hogy jár erre-e valaki. Tudom, hogy nem szabadna, amúgy sem szoktam inni, de ha most nemet mondanék, akkor állandóan csak azzal cikizne, hogy még egy pohár bort sem vagyok képe meginni.
- Oké, oké...állapodjunk meg valamiben, jó? Én iszok  veled egy pohár bort, te pedig leteszel erről az ostoba ötletedről, én visszakísérlek a hálókörletedhez és te lefekszel aludni, megegyeztünk? - Amennyiben bólint, akkor elveszem a poharat, kicsit beleszagolok, meglötykölöm az italt.
- Akkor egészségedre!- emelem a poharam, majd gyorsan ki is iszom, hisz nem akarok egész éjszaka itt ácsorogni, már amúgy is csak egy prefektus hiányzik a nyakunkra.

Végre, hála legyen Merlinnek, vagy annak a láthatatlan lénynek, aki most a hugrás lány tekintetét is a kék inhalátorra vezeti és sikerül felvennie az eszközt. Ez azért jó hír, már csak az kellene, hogy odaadja, s használatba vehessem, hisz a lélegeztető akciótól eltekintve még mindig veszélyben foroghat az életem, és újból rám törhet egy második roham.
Most miért néz rám így? Úgy, mintha bűnös volnék és végig tudtam volna, hol lapul az életmentő eszköz?
Tekintetemmel gyanakvó íriszeit fürkészem, és megengedek felé egy apró mosolyt.
- Igen, de próbáltam neked jelezni, hogy ott van, csak nem nagyon sikerült. - Magyarázom és megkomolyodnak a vonásaim, hogy még csak véletlenül se higgye azt, hogy szórakoztam vele. Valóban veszélybe kerültem, az már egy egész más dolog, hogy mikor láttam , hogy mire készül, picit még rájátszottam a helyzetre...Most pedig őt figyelem, várom a reakcióját, kíváncsian pislogok felé, s reménykedem abban, hogy nem csap hisztirohamot, hisz nincs rá oka. Ehelyett nem mond semmit, csak hozzám dobja a kis készüléket. Remek, most meg már dobálózunk, mintha előbb nem is lettem volna a halál torkában...
- Köszi - Jegyzem meg, a pipát a számhoz illesztem és párszor befújok. A gyógy segédeszköznek köszönhetően pillanatok alatt csillapodik a köhögésem és a tüdőm is eredeti funkciójának megfelelően működik. Én pedig nyugodt szívvel döntöm a falnak a fejem, s kifújom a levegőt.
- Huh, köszönöm...ha nem vagy itt, már biztosan szőnyegként díszíteném a folyosó kövezetét. - Egy apró mosoly kúszik az arcomra és a lányra pillantok.
- Ó, persze...Gavin Hartley vagyok, hollós. És te? Ki az, ki ajkaival lehelt életet belém? - Kérdezek vissza költői szavakat használva, s egy apró vigyor kúszik az ajkaimra. Közben feltápászkodok a földről és a kezemet nyújtom a földön ücsörgő lány felé, hogy felsegítsem őt.
- Ne ücsörögj ott, mert meg fogsz fázni. Na gyere...és mesélhetnél arról, hogy miért is támadtak meg téged ezek az alakok...-

//elnézést a késői reagálásért //

[/color]

Miután feltettem a kérdésem, máris megbántam ezen cselekedetemet, hisz én sem vagyok normális, hogy éppen egy mardekárostól várok őszinte szavakat. Jól tudhatnám, hogy többségük csak a saját érdekeire koncentrál és efféle ügyben aztán végképp nem lehet rájuk számítani. Merlin vinné el ezt az egész napot, meg a nagy segítő készségemet, a csudába is...
Ó, igen, végre egy igazán indulatos gondolat részemről, ki hinné? Ezen nem kell csodálkozni, egy idő után még a legbékésebb embert is könnyen ki lehet ugrasztani a sodrából, s ennek a lánynak minden egyes szavával sikerül ez. Még ilyen dühös senkire sem voltam, ez egész biztos.
- Remekül játszod a hülyét, színpadon lenne a helyed...- jegyzem meg gúnyosan a szavaira, majd kezeimet összefogom a tarkómon, s így dőlök hátra a székemben és a változatosság kedvéért most a plafont bámulom, mit sem törődve az élcelődésével. Rövid kis nyelvtani monológja után fordulok felé, s teszem fel következő kérdésem, mely úgy tűnik célt ér, s a kicsikét egy kissé megrengeti.
- Ó, elnézést, ha a lelkedbe tiportam...csak tudod, a hazugságaid után, amit az aurorparancsnoknak is mondtál, úgy gondoltam, hogy csakis efféle dolog lehet a háttérben. Hisz miért hazudnál, ha ártatlan lennél? Szóval, mondhatsz bármit, szerintem vaj van a füled mögött...- fejezem be a mondandómat, s ismét némaságba burkolózom. Semmi kedvem társalogni, így is épp elég bajom van. Egy fontos találkozóm lett volna a Szent Mungó egyik gyógyítójával, de erről szerencsésen lecsúsztam. Az idő csak pergett, talán már negyed óra is eltelt, még mindig nem történt semmi, nekem pedig már nagyon mehetnékem támadt...
- Na jó...figyelj! Ez az auror előbb vagy utóbb vissza fog jönni és hallani akar egy indokot, hogy ez az akármi miért is volt nálad. Nekem semmi kedvem itt dekkolni órákon át, szóval kössünk egyességet. Én nem mártalak be, cserébe kitalálunk valamit, hogy elkerüljük a fogdai éjszakát. Rendben?...- fordulok felé ezzel az ötletemmel, s nagyon ajánlom, hogy helyeseljen, mert ha még ezek után is kekeckedni fog, akkor azt is letagadom, hogy ismerem.

Egy kis humor ma estére:

Egy érdekes kép az alkonyat c. fim világából :

és egy kis videó, a new moon című film előzeteséből:

http://www.youtube.com/watch?v=3CCEDNcqtEM

Tudjátok, a halálomat egész másként terveztem el, úgy gondoltam, hogy egy meleg, trópusi szigeten, a fák hűs árnyékában, egy kellemes nyugágyon ringatózva csukódnak le a szemeim, miután elszürcsöltem egy koktélt szeretett hölgyem társaságában. Ám jelenleg ennek még csak a közelében sem járok, itt nem legyeznek pálmalevelekkel, nem ring alattam nyugágy, nem érzem a tenger sós illatát és az egyetlen hölgy, aki mellettem van, nos, ő is csak annyit mond, hogy nyugi. Persze, várjak még pár percet, nem? Tényleg ennyit érne az életem, hogy a folyosó rideg kövén leheljem ki a lelkem, s később majd rólam zengjenek verseket és az utódok is az én történetemen szörnyülködjenek?

Nem, kizárt, hogy megadjam a kaszásnak ezt az örömet, nekem van még néhány elintézni valóm , s még vannak páran, akik számítanak rám. Talán ezért ragadom meg olyan erős szorítással Melore kezét, s ezért jelzek neki minden lehetséges módon, hogy segítsen. Lassan rájövök, hogy hol lehet az eszköz, de hiába minden kalimpálásom és hiába minden kiejtett szó, talán nem érti, bizonyára megijedt.

Láttam már hozzám hasonló esetet, egy nyáron. A srác fiatalabb lehetett nálam pár évvel, hozzám hasonlóan ő is kapkodott a levegőért, ellilult a feje, a nyelve már alig lógott, a szemei az erőlködéstől lassan felakadtak, végtagjai görcsbe rándultak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy ő akkor túlélte az esetet. Hűha, akkor bizonyára most az én arcom is az övéhez hasonlatos, s talán ez miatt ordibál a hugrás lány?

Én még mindig azon vagyok, hogy elvezessem az inhalátor közelébe, de egyre nehezebben megy, s a sok erőlködéstől oldalra dőlök, majd lassan, a fal mentén elcsúszva elterülök a padlón.
-   Ott…ott..- utolsó erőmből még próbálok mutogatni, bár az ujjaim inkább csak görcsösen rángatóznak, szörtyögő hang tör fel a mellkasomból, még megpróbálkozok egy utolsó légvétellel, amikor az ajkaimon idegen ajkakat érzékelek. Ennyi tényleg elég lenne ahhoz, hogy életben maradjak? Akárhogy is, a kíváncsiság éltet, s próbálok észhez térni, hogy tudjam, mi történik körülöttem. Pislogok egyet, mikor újra megérzem az előző mozzanatot, ám most mintha levegő is szökne a szervezetembe. Tulajdonképp, más esetben igen csak izgató lenne ez a jelenet, most azonban, ahelyett, hogy a vérnyomásom az egekbe szökne, a vér pedig egész máshova utazna a szervezetemben, most csak nyugalmat érzek. Ez viszont jó jel, ugyanis, ha nem izgulok, akkor könnyebben veszem a levegőt is.
A hugrás lány módszere úgy tűnik, hatásos, akár szakszerűen csinálja, akár nem, valami csak hat rám. Ugyan még mindig érzem, hogy szorít a mellkasom, de néhány belégzés után már magamtól is kapok levegőt, s ekkor a tekintetem is kitisztul, s látom, hogy újra felém hajol. Az utolsó pillanatban, mielőtt még újra kísérletet tenne rajtam, megszólalok.
-   A kezemtől nem messze..- Hm, ugye, hogy milyen gyorsan kitisztult a beszédem? Szerintetek rájátszottam egy kicsit? Nos, sokan nem értékelik a humoromat, nem is tudom miért…Igaz, valóban rosszul lettem, tényleg nehezen vettem a levegőt és valóban az ájulás határára kerültem, de még lett volna időnk, míg gyorsan felveszi az alig egy méterre heverő inhalátort…Ám, hiába próbáltam jelezni, ő úgy döntött, hogy más módszert választ, egy igen jó módszert. Egy apró mosoly húzódik az ajkaimra, s megszólalok:
-   Ne nézz így rám…khkhkh, add oda kérlek..- fűzöm még hozzá kisebb köhögésroham közepette. Csak remélem, hogy most már ő is észreveszi azt a kék kis műanyagot…

Úgy nézem az egyik sarkot, mintha az egyik legjobb pajtásom lenne, szinte le sem tudom venni onnan a tekintetem. Mindeközben ujjaim idegesen pattognak a térdeimen és fejben próbálok lehiggadni. Mindig nyugodt természet voltam és tulajdonképp nem sok dolog tudott kihozni a sodromból, de ez a mai eset egyszerűen felháborító. Az auror szavára felé emelem a tekintetem és szúrós szemmel nézem őt, mintha csak követelném a jogaimat.
- Mégis mi lenne? Egy lánc, vagy karkötő..- Szinte egyszerre ejtem ki a szavakat a mellettem ülő hölgyeménnyel, akihez szintén lenne néhány keresetlen szavam, bár inkább ezeket most magamban tartom. Mégis, mikor hülyének próbálja nézni a velünk szemben ülő aurort és engem is, megdöbbenve pillantok rá.
- Ezt most miért csinálod? - kérdem értetlenül, de úgy látom, hogy ő igazán jól szórakozik ezen. Tekintetem újra az aurorra emelem, azonban ő ekkor már lemondva arról, hogy bármit is megtudhat, kisétál a teremből és ránk zárja az ajtót.
- Remek...- motyogom az orrom elé, majd újra a korábban kiszemelt sarkot fürkészem a szemeimmel, s közben megmarkolom a szék karfáit. Mit kellene tennem ilyen helyzetben? Egyáltalán mivel gyanúsítanak? És mi lesz a jogaimmal? Még a fejemet is megrázom ezen gondolatokra, hiába próbálok rájönni a megoldásra, nem sikerül. Vetek egy pillantást a mellettem ülő lányra, akit ugyan nem ismerek olyan közelről, de a pletykák alapján tudom, hogy milyen. Nem , mintha előítéleteim lennének, de a mai eset után...Hehh, remek, egy mardekárossal vagyok bezárva egy szobába, aki teszi a hülyét az aurorok előtt és a világért se nyögné ki, hogy mégis mit keresünk itt. Újra elfordítanám a fejem, amikor megszólal. Ezt ne tette volna, inkább maradt volna csöndben, ha eddig nem sikerült semmi érdemlegeset mondania.
- Gyorsan elszelelt? Tényleg csak ennyit tudsz mondani? Inkább elmesélhetnéd nekem, hogy mégis miért vagyunk itt, pláne én miért vagyok itt és miért nem mondod meg, hogy nekem semmi közöm ahhoz a nyaklánchoz, vagy tudom is én, hogy milyen ékszerhez..- Törnek ki belőlem a szavak, kicsit most indulatos vagyok, a homlokom is sikeresen összeráncolódik, de nem is csoda. Életemben nem keveredtem bajba, most meg , egy ilyennel kockáztatja az egész jövőmet.
- Szóval, lennél oly szíves elmesélni, hogy miért is vagyunk itt? Talán loptad azt a láncot? - Kérdem meg őt, miközben kezeimmel megtámaszkodom a térdeimen, s kicsit előrébb hajolok felé.

- Mégis mi folyik itt? Nem, Leona! - kiáltok fel, s ebben a pillanatban lassan a szemhéjaim is felnyílnak, majd meglátom a szobába beszűrődő napsugarakat, melyek lassan bevilágítják az egész teret. Ebben a pillanatban egy párna találja el a fejem, amit egy hang is kísér.
- Csöndesebben nem lehet Hartley? - néz rám az egyik srác mogorván, majd a másik irányba fordul, hogy még csak ne is lásson. Remek, újabb rémálom és ezzel lassan mindenkit felhergelek. Már várom, hogy mikor dobnak ki a hálóból a folyosóra vagy a klubhelyiségbe. Hm, érdekes lesz majd ott aludni, egy szál kockás pokrócba csavarodva.

Ezen gondolkodom, miközben megvakarom a fejem, s eszembe jut, hogy ma reggelre egy találkozót beszéltem meg Bianca öccsével. Még most sem értem, hogy mit akarhat tőlem, ráadásul ilyen korai órákban? Nem tudok rájönni, talán valami szívességet kérne? Csak az lehet, hisz annyira jóban nem vagyunk. Azt meg nem hiszem, hogy a nővéréről szeretne társalogni velem, abban már tényleg nem lenne semmi logika. Hehh, Mitch Grosiean és Bianca, mint tűz és víz, legalábbis az én meglátásom szerint. Persze, Mitch rendes gyerek, nincs vele gond, de nekem valamiért furcsa. Mindig úgy érzem, hogy azt mondja, vagy azt teszi, amit a másik hallani akar...Ehh, lehet, hogy csak paranoia, pláne egy ilyen álom után. Leona, bárcsak sose került volna a családunk közelébe.

Miközben elmélkedem, kipattanok az ágyból, majd halkan megközelítem a mosdót, s gyorsan összeszedem magam. Egy farmerbe ugrálom magam, magamra kapok egy halványkék inget, s felveszek egy kötött mellényt, ami kék-barna rombuszokkal díszített. A fésülködésre is hagyok időt, ha már ilyen korán felkeltem, akkor a Mitchel való találka után benézek a könyvtárba, hátha visszahozták már azt a gyógynövény tankönyvet, amit annyira kerestem.

Még egy utolsó pillantás a tükörbe, s már indulok is. Nem vagyok hiú, na jó, azért tény, hogy nem szeretek otrombán kinézni, de nem szoktam magam órákig a tükörben nézegetni, mint egyesek. Ahogy a folyosókon sétálok, egyre jobban betöltik a teret a nap narancssárgás sugarai, s úgy érzem, hogy ma igen jó idő lesz. Szeretem, ha süt a nap, ilyenkor a kilátás és a természet is sokkal szebb. Kifelé bámulok az ablakokon, mire végül elérem a kijáratot, s kiléphetek a friss levegőre. A természet illatát máris megérzem, sokkal jobb, mint a benti dohos, néhol nyirkos illat. Közepes tempóban haladok tovább a szökőkút felé, cipőim már a harmattól csillognak, én pedig még mindig azon gondolkodom, hogy Mitch vajon mit akarhat tőlem.

Alig telik el pár pillanat, máris meglátom szőke üstökét kikandikálni a szökőkút mögül.
- Szia Mitch! Mi újság? - lépek hozzá közelebb, majd a kezem nyújtom kézfogásra, ami már szokássá vált ismerősök között.
- Csak nem a nővéred csinált valami galibát? - kérdem egy mosollyal, s már alig várom, hogy megtudjam, miért is hívott ide...

Csöndesen hagyom el a klubhelyiséget, ügyelve arra, hogy a hálóhelyiségben még csak észre se vegyék, hogy hiányzom. Nem, mintha félnék a prefektusoktól, hisz értelmes szóval még őket is rá lehet venni a hallgatásra és meg lehet magyarázni azt, hogy ugyan miért is mászkálok ilyen késői órákban. Igen, értelmes indokkal valóban meg lehetne magyarázni, de ami most engem vezérel, az finoman szólva is vicc és már bánom, hogy ilyen bugyutaságra igent mondtam Biancának, jobb is lesz, ha lebeszélem a tervéről...
Lassan ballagok tovább, nem is sietek annyira, hisz rengeteg időm van arra, hogy odaérjek a megbeszélt találkozóhelyre. Mivel már igen késő van, ráadásul kicsit hűvös is, egy farmert és egy sötétkék pulóvert kaptam magamra. Séta közben újra eszembe jutnak a szavai, s el is mosolyodom, hogy képes volt kitalálni efféle hülyeséget. Hajjaj, nem lesz ennek jó vége, le kell beszélnem róla.
A találka hely közelébe érve megpillantom őt, amint a falnak támaszkodva a Holdat kémleli. A mai estén teli Hold van, így fényei teljesen elárasztják az épület ezen részét.
- Szia - lépek oda mellé, miközben zsebre dugom a kezeimet, s gyorsan végigpillantok rajta.
- Te nem fázol így? - teszem fel a kérdést, hisz nem úgy tűnik, mint aki egy éjszakai kalandhoz öltözött volna. Az viszont feltűnik, hogy a kezeiben egy boros palackot szorongat.
- Hát ez? - kérdem felhúzott szemöldökkel, majd gyorsan körbepillantok, nem-e jár erre valaki. Nagyon úgy tűnik, hogy mindenki az édes álmát alussza, s csak mi ketten vagyunk ébren. Tekintetem újra visszavezetem Biancára.
- Nézd Bia...talán nem jó ötlet...vagyis nem kéne ezt csinálnunk. Én biztosan nem veszek részt benne. Este elég sokat gondolkodtam ezen és ez hülyeség...és nem is rám jellemző. De azt sem szeretném, ha egyedül csinálnál ilyesmit...- felelem őszintén, mert ez az igazság. Nekem tényleg nincs kedvem hozzá, de azt nem szeretném, hogy egyedül bármiféle bajba kerüljön...

Azért valljuk be, édes, ahogy próbálkozik, s még mindig kérdésekkel bombáz, miközben nekem már félig lóg a nyelvem. Beszélni nem szeretnék, örülök, ha levegőt kapok, így inkább csak az ujjaimat, s kezeimet használom a kommunikálásra, miközben újból elkap egy kisebb köhögő roham. Bal kezemet megemelve hevesen rázom, hogy erre ugyan nem tudok egyetlen varázslatot sem, ezután dobom be az inhalátor ötletét, s végre, úgy tűnik, hogy angyali kezekre akadtam, mert ő segíteni akar. Engem az sem érdekel, hogy kutat a táskámban, s kidobálja belőle a tollakat, a papírokat, a becsomagolt, bontatlan szendvicset, s a félig elcsócsált, papírba visszacsomagolt csokoládét. Sőt, az sem zavarna, ha végigkutatná a zsebeimet, jelen helyzetben még ez sem hozna zavarban.

Bevallom őszintén, jólesik, hogy törődik velem és próbál segíteni, utoljára anyám volt ilyen lelkes, ha rólam volt szó. Arcvonásaim kissé megkönnyebbülnek, hogy nem fogok fulladásba belehalni a Roxfort folyosóin, mert ez azért mégis csak ciki lenne, azonnal pletyka kerekedne, hogy vajon miért is fulladt meg? Le merném fogadni, hogy a rosszmájúak azt is kitalálnák, hogy elfelejtettem levegőt venni...

Amíg én halálom lehetséges elméleteit gyártom a fejemben, addig hősnönk gyorsan kutakodik, s látom, igen fürgék az ujjai. Aztán mikor rám pillant azokkal a nagy szemeivel, érzem, hogy valami gond lehet. Ezt csak megerősítik bennem a szavai, s egyre gyorsabban kapkodok a levegő után, majd kapkodni kezdem a fejem, hátha kiszúrom az életmentő eszközt.
- Segíts! - szólok rá kicsit erélyesebben, hm, lehet, hogy pánik fogott el? Valószínű, mert úgy elkaptam a kezét, s úgy szorítom, mint még soha senkiét. Ha ez nem elég nagy segélykérés, akkor sajnálom, ennél több tőlem nem telik. Általában mindig határozott vagyok, s tudom, hogy mikor mit tegyek, de jelen helyzetben nem fogom megmondani, hogy mit csináljon, hisz én sem tudom. Varázslatot erre még nem találtak ki, a sóbányák Erdélyben vannak, a  pipám pedig? Hol lehet az a fránya pipa? Gondolkodj Gavin, gondolkodj!

Lassan eljut a tudatomig, hogy amikor megláttam őt és a támadóit, akkor eldobtam a könyveimet, s valószínűleg azok tetején volt a készülék is.
- A folyosón..- nyögtem még ki, de ekkor már kezdett elkékülni a fejem, az ajkaim és valószínűleg nem nyújthattam szép látványt.
- Ott..- próbáltam még hadonászni, s én magam és oldalra vetettem magam, hogy hason csúszva -(milyen szerencsétlen helyzet) -elérjem a pipámat, ami alig pár méterre virított tőlem a folyosó kövezetén...

Ha ezt az esetet vizsgáljuk, egész különlegesnek tekinthető roxforti pályafutásom során. Amióta itt tanulok, még egyetlen egy alkalom sem volt, mikor meg kellett volna mentenem valakit a "gonosz" markai közül. Igaz, mindig segítettem másoknak, amiben tudtam, de effajta "hősiességet" még nem tettem, már ha ez annak tekinthető. Ha jobban belegondolunk, ez mégis inkább egy szívesség, és talán minden normális ember megtette volna, akiben van némi empátia, figyelmesség és segítség nyújtásra való hajlam. A lány szerencsésnek mondhatja magát, mert mi történt volna, ha nem járok erre, és más sem jár erre? Akkor valószínűleg a gyengélkedőn kötött volna ki...

Már csak az a kérdés, hogy megérte-e mindez? Ugyanis részemről elég nagy butaság volt rohangálni annak tudatában, hogy könnyedén kaphatok asztmás rohamot. Most pedig nagyon úgy érzem, hogy jelen helyzet nekem nem kedvez és az egész kalamajkának én iszom meg a levét. Nem, nem bántam meg azt, hogy segítettem, de a hülyeségem miatt saját magam kevertem bajba. Megoldhattam  volna egyszerűbben is a dolgokat, egy távoli pálcaintéssel, vagy egy hangosabb ordítással. De nem, nekem rohannom kellett, valami belső indíttatás végett...

Én sem vagyok normális, hogy ilyen dolgokon gondolkodom, miközben alig kapok levegőt. Még mindig csak támasztom a térdeimet, próbálom egyenletesen venni a levegőt, annak reményében, hogy talán jobb lesz és elmúlik. Eközben fél füllel hallom a hugrás lány szavait, a köszönetét, s kérdését.
- Én...- próbálnék válaszolni, de úgy tűnik, hogy a sors egy fecsegő lány útjába sodort, akinek annyi mondanivalója van számomra, hogy nyugodtan elhívhatnám egy vacsorára is, míg elmeséli. Igen, némi gúny szorul belém ilyenkor, mikor az éltető levegőért kapkodok, talán az oxigénhiány okozza ezt a fejemben.
- Én...asztmás vagyok...- Nyögöm ki nehezen, mikor a szemeibe pillantok. Remélem, hogy most ezzel nem hozom rá a frászt, mert  örülnék annak, ha ő lenne az, aki most nekem segít. Nem a legjobb ácsorognom, így inkább a fal mellé lépek, s leülök a földre, hogy hátamat a falnak támaszthassam. Kezeimmel azonnal a zsebeimben kezdek kutatni, keresve az inhalátorom, amit egyelőre nem találok.
- Segítenél megkeresni az inhalátorom? - teszem fel a kérdést két köhögés közé szorítva, bár az sem biztos, hogy tudja miről beszélek.
- Olyan kis izé...világoskék műanyag...mint egy pipa. - Próbálom nyomra vezetni, miközben mellkasomban szorítást érzek, ez nem a legjobb tünet, jó lenne végre pipázni. Talán érthető, ha most kicsit már lelassulva kajtatok az eszköz után, de ilyenkor nem tudok egyszerre két felé figyelni, vagy levegővétel, vagy keresés. Azért igen vicces ez a nap, először én segítek rajta, pillanatokig talán még hős is vagyok a szemében, majd a végén neki kell engem megmentenie...

Eddig:

Újra látva ezt az arcot eszébe jutott a múlt, egy kedves lány, akiért annyira odavolt, aki mindig az elérhetetlenséget jelképezte számára. Most itt ült előtte, egy kihalt utcán, s a bár a külső tényezők arra utaltak, hogy ez bizony ő, Alyson Rose, valami mégis más volt. A figyelmességre érkező fricska meglepte Hartleyt, kinek szemöldökei a magasba kúsztak, s némi értelmetlenséggel figyelte az eseményeket. Kezét leemelte a másikéról, majd visszahúzva a térdeit támasztotta meg, s még mindig a fotel előtt guggolva figyelte a lány vonásait.
- Bocsánat, így tényleg udvariatlan...Gavin Hartley, egy suliba járunk...és.. - Most mondjam, hogy helló, én vagyok, aki levelet írt, akire néha rámosolyogtál az étkezőben, s én hívtalak el másodikban a bálra, de mással mentél? Ugyan... Röpke gondolatmenet után úgy döntött, hogy felesleges lenne ezzel előhozakodnia, ha a lány eddig nem ismert rá, akkor ezek után sem fog.
- Szóval csak a suliból. - Zárta le szűken a szavait, s még mindig a lányt figyelte. Nem igazán értette azt, hogy Alyson miért ücsörög ilyen rossz időben, az éjszaka kellős közepén egy sikátorban? A könnycseppeket sem értette, ugyanis emlékei alapján mindig mosolygós és vidám természet volt a szőkeség. A következő kérdés és a hozzá tűzött nevetés csak még jobban ledöbbentette Hartleyt.
- Talán abból, hogy a késő esti órákban, ilyen pocsék időben itt ücsörögsz egy sikátorban, és könnyektől csillog az arcod. - Adott kerek magyarázatot a feltételezésére, ám ebben a pillanatban rájött, hogy talán tapintatlan volt, hisz mi köze is lehet ahhoz, hogy ha valaki sír? Tulajdonképp semmi, ő mégis olyan ember volt, hogy szeretett másokon segíteni.
- Öhm...elnézést. - Fűzte hozzá végül, hogy ezzel hozza helyre korábbi kérdését, eközben jobb keze a kabátja mélyére siklott, s egy ruhazsebkendőt előhúzva a lány felé nyújtotta, de ekkor már nem mondott semmit. Ha a lány elvette a zsebkendőt, akkor átadta, ha nem, akkor a fotel karfájára fektette. Egy pillanatra gondolkodni kezdett azon, hogy most mi lenne a legjobb, amit tehetne? Sétáljon el és hagyja itt a lányt? És ha valami baja esne? Nem, bármennyire is úgy érzékelte, hogy a lány nem túl barátságos és igen visszautasító, mégis úgy döntött, hogy marad, legalább addig, míg megtudja, hogy a lány épségben hazaér.
- Errefelé laksz? Esetleg hazakísérjelek? - Próbálkozott még utoljára, hátha sikerül valamiféle eredményt elérnie a lánynál...