Kicsit meglepődött azon, hogy a lány ennyire őszintén beszél a véleményéről a jelenlegi háborúval kapcsolatban. Nem, kivételesen nem az lepte meg, hogy vannak még a világon, akik nem hazudnak minden egyes mondatukkal, mint ahogy ezt ő teszi. Mitch még soha nem hallott hasonló megnyilvánulást. A családjából mindenki semlegesen áll a témához, próbálnak alkalmazkodni a helyzethez. A többiek pedig arról beszélnek, milyen szörnyű dolog ez az egész felfordulás. Nem kívánt tovább erről a témáról beszélni, valószínűleg azért, hogy nehogy bárki is meghallja a közelben, de az is lehet, hogy csak szimplán nem érdekli a téma.
- Ez csak természetes. Nálam bármikor aludhatsz. A Roxforti ágyak nem túl nagyok, de tudod sok jó ember kis helyen is elfér – Ez az elterjedt mondás az ő szájából elég furán hangzik, főleg mivel jó emberekről szól, és lássuk be ez az egy dolog nem jellemző rá.
A következő pillanatban Brianának ismét sikerült meglepnie. Nem gondolta volna, hogy a lány és kér cigarettát. Így most egy kicsit úgy tűnik, mintha modortalanul elfelejtette volna megkínálni a vele szemben ülőt ahogy az illik, de nem számított rá, hogy a szőke hajú Mardekáros is igényt tart erre az élvezeti cikkre.
- Parancsolj – Nyújtotta felé a cigarettatartót, amiben ott sorakoztak a legdrágább francia cigaretták. Egy Grosieannak mégis csak adnia kell a minőségre, nem érheti be olcsó selejt termékekkel.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol. Látod, ez az eredménye annak, hogy túl keveset találkozunk – Mondta miközben ő is kivett egy szálat a tartóból, majd elővette a pálcáját és először a beszélgetőpartnere, majd a saját cigarettáját gyújtotta meg. A gomolygó füst pedig szép lassan elkezdett felfelé szállni és az a jellegzetes dohányillat betöltötte a teret. Mitch leggyakrabban használt varázsigéi közé tartozik a szagsemlegesítő bűbáj, ami eltűnteti a cigiszagot a ruháiból és a szobájából, így még soha nem bukott le a családja előtt, pedig már lassan két éve űzi a káros szenvedélyt.
Rögtön mosoly húzódott az arcára, mikor a lány megkérdezte, mi az a mondat, amivel le tudja venni az áldozatait a lábáról. Ilyet még soha senki nem kérdezett tőle azelőtt. Valószínűleg azért, mert eddig kevés embernek sikerült kiismernie.
- Sajnálom, de nem adhatom ki a kulisszatitkokat. Ez olyan, mint egy titkos családi recept – Tért ki röviden a válasz elől. Ez egyébként még őt is gondolkodóba ejtette, mert sose volt konkrét stratégiája egyik lányhoz se. Egyszerűen csak sodródott az árral, és végül legtöbbször egy ágyban kötöttek ki.
- Egyébként miért érdekel? Csak nem tanácsot akarsz kérni? Mert neked nincs szükséged rá. Te szavak nélkül is ellenállhatatlan vagy – Folytatta a hízelgést, elterelve a szót az eredeti kérdésről, majd ismét beleszívott a cigarettájába.
- És ez nem bók. Ez egy egyszerű tény. Hallottam már jó pár srácot rólad áradozni – Emelte fel két kezét megadóan mielőtt megint hízelgéssel lenne megvádolva. Valóban rengeteg fiú áradozott már róla neki, akik reménytelenül beleszerettek, de volt sok olyan is, aki szidta őt, amiért kihasználta és átverte őket. Ő is elég nagy hírnévnek örvend.
Közben a pincér meg is hozta az italaikat, amit óvatosan le is helyezett az asztalra.
- Merci – Köszönte mega férfinek, majd szabad kezével megfogta a sajátját. Soha nem vetette meg az alkoholt, amiből néha problémák adódtak például legutóbb a skóciai nyaraláson, mikor hangosan kitálalt bátyja menyasszonyáról egy szórakozóhelyen, miközben Richard éppen fel akart szedni egy csajt. Nem csoda, hogy a rokonai a családi rendezvényeken nem mernek neki semmilyen szeszes italt adni. Nem igazán tudja tartani a mértéket, és ilyenkor kicsit túl őszinte lesz. Vagyis kis mértékben őszinte, ami már önmagában is nagy gondokat jelenet.
- Igyunk a mai délutánra – Szólal meg miközben megemelte a poharat, hogy koccinthasson a vele szembe ülővel.

Nem, egy kicsit se voltam ideges. Végül is csak egy szabadjára engedett kis bestia ellopott tőlem egy olyan fontos holmit, ami ha kiderül, hogy Nálam van, elég nagy bajban leszek. Eddig olyan szépen megúsztam büntetőpontok és undorító kényszermunka nélkül. Ezt a szép teljesítményemet pedig nem most akartam elrontani egy nappal a következő tanév kezdete előtt. Főleg nem egy ilyen szőrcsomó miatt, aki csak úgy kedvtelésből eltulajdonítja a dolgokat. Persze Én is szoktam ilyet csinálni másokkal mondjuk, ha idegesíteni akarom őket, aztán végig úgy teszek, mintha közöm se lenne a tárgyak eltűnéséhez és esetleges végleges károsodásukhoz. Igazából ezt a hobbit még régebben űztem, úgy az első három év alatt. Valójában sose a személyes bosszú hajtott egyszerűen csak olyan üdítő látvány a szürke hétköznapokban, mikor valaki a közeledben majd’ megpusztul az idegességtől. Szórakoztató volt. Ez persze nem bűn, mert Én csináltam, de hogy valaki Velem tegye ugyanezt az már több a soknál.
Természetesen a kezdeti kirobbanásom után próbáltam kendőzni az érzéseimet. Mégse lett volna előnyös, hogy jobban ráijesszek a kelleténél a macskára. A pálca is azért volt még a kezemben, hogy a gazdáját motiváljam. Ha nagyon próbálkoztam volna, akkor talán óvatosan, játékos módon körülbelül tíz perc alatt vissza tudtam volna kérni a kis tolvaj újdonsült játékát, de az túl sok erőfeszítés lett volna a részemről. Ezt Lea is meg tudja tenni, szóval rá bíztam ezt a problémát. Ráadásul a macska, az övé, az ő felelőssége, így egyértelmű, hogy neki kell megoldania a problémát. Azt se értettem miért kiabál? Pont ő? Semmi oka nincsen rá, hogy pont velem ordibáljon.  Ha jobban belegondolunk, félig az ő hibája is, mivel nem vette el tőle hamarabb az üvegcsét. Milyen gazda az olyan, aki hagyja, hogy a macskája minden vackot a szájába vegyen?
Arra a kérésére, hogy tegyem el a pálcát csak egy mosoly volt a válasz. Eszembe se volt ezt megtenni egészen addig, amíg a fiola nincs újra a kezemben. A szívem még mindig erősen dobogott már rendesen gondolkodni se tudtam, mivel a fejemben folyamatosan újra felbukkantak a rémképek, hogy mi lesz Velem akkor, ha a bundás jószág megszökik vele és kitudódik, hogy mit is tartalmaz az ő kis játéka. Még a gondolat is elborzasztott, hogy büntetőmunkára kell mennem. Így is olyan kevés szabadidőm van a rengeteg óra miatt, ahol a megjelenés kötelező most meg még a maradék időmből is elvennének emiatt? Ez már túl sok lenne. A makulátlan hírnevemről pedig ne is beszéljünk. A tanárok eddig csak sejthették, hogy nem mindig járok az egyenes úton, de bizonyítékuk még sose volt. Most pedig a leleplezésem eszköze ott van egy alsóbbrendű háziállat szájában. Szép kilátások!
A másik lehetőség, hogy elejti és az üveg eltörik, a tartalma pedig szétfolyik a padlón. Pedig így is elég nehéz volt hozzájutni és újat szerezni belőle még nehezebb lenne. Nem is tudom melyik lehetőség hangzik csábítóbban a kettő közül. És ezek után még ő kiabál Velem?
- Olyan dolog van benne, ami ártalmas a kis állatokra, szóval csak az ő érdekében szeretném, ha kiköpné és visszaadná Nekem – Fogalmazok olyan kedvesen és visszafogottan, amennyire csak tudok, de már szinte fáj, hogy nem ordíthatom le mindkettő fejét. Azonban akármennyire hidegen hagyott az állat sorsa, az előbbi mondatom mégis részben igaz volt. Igaz, pontosan nem tudhatom milyen hatást váltana ki belőle, ha valahogy az üveg egész tartalma egyszerre a szervezetébe jutna, de elég valószínű, hogy nem lenne szép, ami vele történne.
A fenyegetés, hogy nem leszünk jóban, ha bármi baja esik a házi kedvencének abban a pillanatban teljesen hidegen hagyott, de hogy visszanyerjem a bizalmát szép lassan leengedtem a pálcát.
- Nyugi nem fogom bántani. Tudod, hogy szeretem az állatokat – Nyugtattam verbális módszerrel is, majd a lány csendre intett. Reméltem, hogy most már végre tenni fog valamit az ügy érdekében.
Mikor már megint leejtette a fiolát és elkezdett vele játszani, a pupillám kitágult és biztosan valamilyen elmebeteg arckifejezést vághattam. Szerencsére ezt maximum csak a macska láthatta. Ki tudja, mikor törik össze az üveg? Már elég sokszor koppant, és ez valószínűleg nem tett neki jót.
A remény felcsillant a szememben, mikor Lea felemelte a macskát és felém közelítette. A pálcáét egy pillanat alatt zsebre vágtam, majd mindkét kezemmel óvatosan a macska szája felé nyúltam. Egy óvatlan pillanatban, aztán a kis dög fogta magát és ismét kiejtette a szájából a fiolát, de szerencsére mivel már közel volt hozzám, éppen el tudtam kapni röptében a fiolát.
- Merlinnek hála – Sóhajtottam fel, miközben két markomban szorítottam a tárgyat. Azt hiszem kevés holmim van, amit ennyire féltettem volna.
- Még szerencse, hogy időben elkaptam – Mondtam miközben végre engedtem a görcsös szorításból és alaposan megnéztem. Örömmel nyugtáztam, hogy egy kis repedés sem volt rajta. Miután megbizonyosodtam, hogy nem történt-e sérülés, gondosan a bal zsebembe tettem.
Közben végig gondoltam, hogy talán kevesebb hűhóval járt volna, ha az invito varázsigét alkalmazom, de persze nem hibáztattam magam, hiszen mégis csak majdnem az életem pergett le előttem mikor megláttam. Stresszhelyzetben nehezebb gondolkozni.
- Sajnálom, hogy kiabáltam a macskáddal. Szerintem felejtsük el ezt az egészet – Javasoltam mosolyogva, és a kezemet szép lassan a macska felé közelítettem, hogy megsimogathassam.
- De tényleg. Jó lenne, ha nem említenéd meg, amit az előbb láttál. Csináljunk úgy, mintha ez meg se történt volna – A hangsúly még mindig ugyanolyan volt, mint az előbb, de most már kicsit nyomatékosabban közöltem, hogy mit is várok tőle pontosan.
Persze közben még vártam tőle egy bocsánatkérést, amiért ezt az előbbi tortúrát végig kellett szenvednem.

A pár perccel ezelőtti nyomasztó légkör rövid idő alatt teljesen eltűnt, és az addig szomorkás termet újra élet járta át ettől a kis jelenettől. Most már az egész hely barátságosabb lett, és valószínűleg csak optikai csalódás, de mintha egy kicsivel több fény is jutott volna át az üvegfalon. Hihetetlen mire képes egy ilyen buta játék. Olyanok voltunk akár két kisgyerek. Amennyiben nézőink is lettek volna a macskán kívül valószínűleg leesett volna az álluk, hogy két Mardekáros ilyen éretlen játékkal tölti a szabadidejét. Még mindig jobb, mintha besavanyodva ülnénk, és arról beszélnénk ki mit írt a házijába, ami amúgy is nehéz lenne tekintve, hogy Én egyet se csináltam meg. Ráadásul még hivatalosan téli szünet van, így a kikapcsolódás teljesen megengedett. Az se sokkal komolyabb elfoglaltság, amit a többiek kint a hóban csinálnak a hóemberépítés, a hógolyózás és még ki tudja mi. Ráadásul minket még az a veszély se fenyeget, hogy megfagyunk. Amit Én csinálok az amúgy se lehet más, mint egyszerűen tökéletes. Így születtem.
- Mindig is tudtam, hogy nagylelkű vagy, de hogy ennyire… Igazán megérdemelnél egy díjat vagy valami kitűntetést – Fejezem ki elismerésemet.
A nagylelkűséglistát még így is Én vezetem azzal, hogy ingyen és bérmentve felajánlottam pótolhatatlan társaságomat. Lea egy igazán szerencsés lány, hogy pont erre tévedtem. De már csak ilyen vagyok, mindenkinek segítek, és ezzel jobbá teszem a világot.
Bár az egész halakról írt fogalmazás csak idétlen fantázia, de ha tényleg megírná talán a suli újság is megjelentetné. Helykitöltésnek tökéletesen megfelelne, és még azon se csodálkoznék, ha pár buzgó mócsingot érdekelne is ez a téma. Nem mintha lenne bármi érdekes bennük. Csak esznek és úsznak. Abba se vagyok biztos, hogy szoktak-e aludni. Az íze viszont némelyiknek egész jó a megfelelő módszerrel elkészítve, a jó fűszerekkel és körettel.
- Végül is lehet benne valami – Értek vele egyet a búvóhely dolgot illetően. Igazából, ha tényleg ez lett volna a célja ez a terem tökéletesen megfelelt volna. Legalábbis szerintem nem sokan járkálhatnak erre, bár ez a környezet egy randihoz például meghitt környezet lehetne. Most hogy ebbe belegondoltam, jobb is, ha megjegyzem magamnak, hiszen ki tudja mikor jöhet kapóra egy ilyen elhagyatott helyiség. Mellesleg csodálkozok, hogy nem hemzsegnek itt a macskák. Valószínűleg nem tudnak erről a szobáról, mivel nem tolonganak itt az üveg előtt és vizslatják nyál csorgatva az úszkáló kopoltyúsokat.
- Gondoltam – Jelentem ki elégedetten amolyan „már megint igazam volt” hangnemben a hozzá tartozó büszke arccal, mintha olyan eget rengető fontosságú témáról lenne szó nem pedig egy egyszerű háziállat nevének eredetéről.
- A névválasztás jó ízlésre vall, rögtön tudtam, hogy te lehettél – Dicsérem meg az állatkeresztelő képességét. Igazából ezt próbáltam tényleg komolyan előadni, mivel bóknak szántam, de valahogy miután az eddigieket is tökéletes színészi játékkal adtam elő ez már valószínűleg kevésbé hatott. Nem számít, nem nagy tragédia.
- Szóval menekültél az alsóbb évesek elől, de egyért azért kiküldted a bérgyilkos macskádat, hogy elkapd – Gondolkoztam el hangosan miközben felvont szemöldökkel és mosollyal az arcomon néztem a szemébe – Egyébként, ha ilyen gyönyörű szörnyeteg akar elkapni, akkor eszemben sincs bárkitől is segítséget kérni.
A macska elkezdett közeledni felénk, és amíg a gazdája nem emlékeztetett eszembe se jutott, hogy félnem kéne tőle, mert ő a borzalmasan ijesztő emberevő macska. Egy pillanatra ismét visszacsúsztam a szerepbe és óvatosan arrébb húzódtam nehogy megegyen. Tényleg úgy nézett, mintha Engem szúrt volna ki magának áldozatul. Ha nem láttam volna végig a lány kezeit még az is eszembe jutott volna, hogy esetleg megbűvölte a szőrgolyót, hogy ténylegesen támadjon rám, de ez szerencsére nem történt meg. A kicsike nyugodtan játszadozott azzal a fekete fiolával, ami nála volt. Vicces, Nekem is van egy hasonló csak annyi különbséggel, hogy azon ezüst betűvel ott áll a nevem kezdőbetűje. Viszont ahogy játszott vele egy pillanatra, mintha láttam volna valamilyen jelet rajta. Egy kicsit közelebb hajolva próbáltam jobban megvizsgálni, hátha ezúttal jobban látom a szimbólumot, de a nagy koncentrációba egy közeledő lábfej zavart meg. Reflexszerűen elhúztam a fejemet, mielőtt belém rúgott volna, bár utólag belegondolva egyáltalán nem volt okom az aggodalomra, mert nem talált volna el. Pár pillanat múlva pedig a barna hajú leányzó a földön kötött ki. Ez már elég mulatságos látványt nyújtott, és nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el őszintén nevetni. Felpattantam a helyemről, majd még mindig nagy kuncogás közepette felé nyújtottam a karomat. Bármennyire is szórakoztató volt a szituáció úgy neveltek, hogy illik segíteni a bajba jutott aranyvérű hölgyeknek. Igen, a tisztavérűség fontos kritérium. A sárvérű hölgyeket például simán otthagyhatnám a családunk hagyományai alapján.
- Gondolom azért vagy ott, mert kényelmesebb a padló, de had segítsek – Szólaltam meg végül miután végre kaptam egy kis levegőt.
Egy halk koppanás hallatszott. Rögtön lenéztem a hang irányába, és láttam, hogy a macska kiejtette a szájából azt a fiolát, amivel az előbb játszott. Az üveg a kis koppanástól nem tört el, viszont pont úgy esett, hogy megláthassam rajta azt a bizonyos ezüstös „M” betűt. A bundás jószág persze nem hagyta sokáig magára új játékát és rögtön újra a szájába is vette azt. A szemem elkerekedett, vettem egy nagy levegőt, majd amilyen gyorsan csak tudtam az állat irányába nyúltam, hogy megfogjam azt.
- Azonnal köpd ki azt a fiolát! – Kiáltottam rá és a hangom betöltötte az egész termet. Ő persze gyorsabb volt és elugrott előlem mielőtt megfoghattam volna. Ezt nem szándékoztam még egyszer megismételni, mert a kis szörnyeteg gyorsabb Nálam, így a könnyebbik megoldás választottam.
- Volnál szíves megmondani a kedvencednek, hogy adja vissza a holmimat? – Kérdeztem felettébb udvariasan. A macska megint megállt egy helyben, és reméltem, hogy a gazdája valahogy el tudja tőle venni a kis üvegcsét. Mindenesetre előhúztam a zsebemből a pálcámat, és lassan a célszemély felé emeltem. Gondoltam, ha a meggyőzés kudarcot vallana, akkor majd egy átok megoldja a dolgot. Persze nem garantálom a kicsike testi épségét, de így jár az, aki hozzányúl a cuccaimhoz. Ez persze egyelőre még csak egy kis meggyőzés akar lenni, hogy Lea megoldja helyettem a problémát, mielőtt valami komolyabb baja történne a kis tolvajnak.

Megfordult a fejemben, hogy a bocsánatkérés után rögtön vissza is kellett volna fordulnom, és amilyen hamar csak lehet elhagyni ezt a nyomasztó termet. Ezt viszont nem tettem meg, így félő volt, hogy jön a lelkizés és a mesedélután arról, hogy mennyire igazságtalan az élet rengeteg „miért pont én” kérdéssel megtűzdelve. Valahogy most ahhoz semmi kedvem nem volt. A hely már amúgy is önmagában eléggé melankolikus hangulatot áraszt. Azt mondják, a halak megnyugtatnak, de belegondolva, hogy egy kis akvárium képes lecsendesíteni a morajló lelket, akkor egy ilyen nagy az mire lehet képes? A nyugalomból is megárt a sok. Ezért nem is értettem miért jó, ha az ember rossz hangulatban egyedül van egy sötét helyen. Persze tudom, hogy mindenkinek vannak problémái, és a legfőbb az, hogy senki se lehet olyan tökéletes, mint Én.
Féltem tőle, hogy a lány Engem is magával fog rántani az örömtelenség állapotába, azonban miután nagylelkűen megbocsátotta, hogy az előbb csak úgy rátörtem, a következő mondatában már hangnemet váltott. Fellélegeztem, hogy nem kell végighallgatnom egy hosszú panaszlistát.
- Ha ennyire érdekel a téma, leírhatnád két példányban is, és az egyiket ideadhatnád – Ajánlottam olyan hangnemben, mintha komolyan venném az erre vonatkozó terveit - Bár most, hogy látom ezeket a vízi élőlényeket, tényleg egész érdekesnek tűnnek. Én is képes lennék elnézegetni őket hosszú időn keresztül. Akár egy teljes percig is – Néztem mereven az üvegre gyermeki csodálattal a szememben, majd a tekintetem ismét háztársamra tévedt.
Helyet foglaltam mellette az ülő alkalmatosságon miután feljebb húzta a lábait. Kényelmesen hátradőltem, és az egyik kezemmel megtámasztottam a fejemet, hogy még így is tökéletesen rálássak a hatodéves lányra. Közben ismét elhangzott egy elég valószínűtlen indok arra mit is keres itt. Lelki szemeim előtt egy csapat első és másodéves jelent meg, akik az előttem ülőt kergetik végig a folyosókon. Elég bizarr látványt nyújtott. Úgy tűnt a valódi okot nem fogom megtudni, de nem is nagyon bánom. Mindenesetre bármennyire is abszurd a történet úgy tettem, mint aki teljesen komolyan veszi a dolgot.
- Úgy tűnik nem bizonyult jó búvóhelynek. Egy még így is megtalált – Vontam le a következtetést még mindig teljesen komoly arccal – De ne aggódj, nem mondom el a többieknek – Nyugtattam meg.
A következő pillanatban egy nyávogás törte meg a csendet, aminek hatására automatikusan felültem és a hang irányába fordítottam a fejemet. Eddig észre se vettem, hogy van itt még egy macska is rajtunk kívül. Akkor ezzel azt az elméletet el is vethetem, hogy azért vágott ilyen képet az elején, mert meghalt a házi kedvence. Láthatóan nagyon eleven volt és szívesen választott volna magának uzsonnát a velünk szemben úszkálók közül.
A szőrgombóc alaposabb szemügyre vételében egy kérdés zavart meg, amiből megtudtam az állat nevét is. Az itt létem pontos okát persze nem szándékoztam elmesélni, hiszen csak egy halvány remény miatt léptem át a küszöböt, ami rögtön szerte is foszlott.
- Igen, ő volt az. Ne tévesszen meg az aranyos külseje, az előbb fel akart falni – Panaszkodtam neki miközben szépen lassan kezdtem feljebb húzódni a kanapén mintha attól tartanék, hogy hamarosan megfordul és rám támad.
- Gondoltam keresek egy nagy, erős és bátor felsőbb éves lányt, aki majd megvéd – Sóhajtottam egy nagyot, majd szép lassan végignéztem a termen. A tekintetem pedig végül a beszélgetőpartneremen akadt meg, és mintha eddig észre se vettem volna hirtelen boldog csodálkozás jelent meg az arcomon.
- Jé! Meg is találtam – Jelentettem ki mosolyogva, mint egy gyerek, aki megtalálta rég elveszett játékát – Szerintem, ha rájön, hogy ezeket a halakat nem tudja elkapni, akkor megint Engem szemel ki magának, szóval megvédhetnél. Mondjuk, ha egy kicsit közelebb húzódnál az máris nagyobb biztonságérzetet nyújtana – Tekintettem rá teljesen ártatlanul.
Ez az egész szituáció egy óvodásoknak kitalált színdarabra hasonlít, de egyáltalán nem bánom. Ez élet amúgy se más, mint egy nagy játék, amit nem tudok megunni.
- Mellesleg szép neve van.  Te adtad neki? – A nevek dicsérete már az egyik hobbimmá vált az utóbbi időben, bár általában nem négylábúaknál szoktam alkalmazni.

Letelt a két hét szabadság. Nem tudom milyen tudományos magyarázata van ennek a jelenségnek, de az szinte már biztos, hogy ezek a szünetek gyorsabban telnek, mint az év többi része. Van hogy egy itteni hétnek soha nem akar vége lenni, mintha valamilyen időhurokba kerültem volna bezzeg a szabadnapok csak úgy repülnek. Csak úgy, mint a hétvégék. Nem mintha nem szeretnék itt lenni, a suli falai között csak azt a tanulásos és órára bejárós részt felejthetnénk már el végre. Nem értem miért nem lehet csak úgy csinálni, mintha leadták volna az anyagot, és egész évre szabadfoglalkozást hirdetni. Gyakrabban lehetnének meccsek  is. Sose értettem a tanárokat. Minek kell ennyire görcsösen ragaszkodni a szabályokhoz? Nem lenne jobb nekik is pihenni munka helyett? Én biztosan másképp csinálnám az oktatási rendszert, ha lenne beleszólásom, de mivel egyelőre nincs, ezért próbálom élvezni a pozitív oldalát a dolognak. Legalább az órákon a hátsó sorban be tudom pótolni az éjszaka elmulasztott alvást.
Az ünnepek viszont akkor is hiányozni fognak. Mindig is imádtam a Karácsonyt. A szülinapom után ez a kedvenc ünnepem. Főleg azokat a fényűző fogadásokat, amiket nagyapáék tartanak minden évben összecsődítve a családnak azon tagjait, akik még nem lettek kitagadva valamilyen bűn miatt. Milyen jó is az órákig tartó vacsora, amit mindig elfelejtek számolni hány fogásból áll és közben azok a jó kis beszélgetések, amik hatására egy idő után a levegő megtelik a feszültséggel. A família nagy része valamiért nem szereti ezt az éves kötelező összejövetelt, ahol el kell viselni egymás társaságát és jó képet kell vágni még azokhoz a hozzátartozókhoz is, akiket legszívesebben két fogás között ronccsá átkoznának.  Azt mondják ezen az ünnepen minden családban van valamilyen dráma. Ez nálunk minden évben így van, aminek a kiváltó oka főleg a nagyapám, aki hajlamos ilyenkor a pohár fenekére nézni és olyan dolgokat mond vagy csinál, amivel megsért másokat. Legalább tudom, hogy ezt honnan örököltem.
Mindig örömmel gondolok vissza erre a két hétre, mikor visszafelé zötykölődünk a vonaton. Idén végre először nem kellett verekedni a jó helyekért, mivel sokkal kevesebben hagyhattuk el a Roxfortot, mint az előző években. Jó hogy az új vezetőség ilyen előnyöket biztosított nekünk. Ezt persze meg is érdemeltük. Nem könnyű tisztavérű varázslónak születni. A mi származásunk nem csak előnyökkel jár együtt, hanem vannak komoly hátrányai is. Igaz, most egy se jut eszembe, sőt még nem is tapasztaltam ilyet, de attól még lehet.
Miután sikerült lepakolni a hálóteremben, elindultam, hogy ellenőrizzem, azokat a kedves és önzetlen barátaimat, akiket távozásom előtt azzal bíztam meg, hogy írják meg a szünetre feladott házijaimat. Mindezt persze némi juttatás vagy ajándék fejében. A folyosón azonban megpillantottam egy hosszú barna hajú lányt, aki egyedül sétált jóval előttem, majd egy idő után befordult a Víz alatti csarnok bejárata felé. nem törődve az előbb látottakkal ugyanabban a tempóban folytattam tovább az utamat, de mikor elhaladtam az előbb említett helyiség bejárata előtt, egy belső hang azt súgta, hogy be kell mennem. Megálltam hát a bejárat előtt és pár másodpercig gondolkoztam, hogy benyissak-e. Az járt a fejemben, hogy vajon a barna hajú iskolatársam miért ment be ide, mikor a diákok többsége kint a hóban tölti a szünet megmaradt részét. Végül arra jutottam, hogy biztos valamilyen titkos utószilveszteri buli lehet bent vagy valami hasonló összejövetel, így a jobb kezemmel megragadtam a kilincset és lelkesen benyitottam.
Csak csend és az a szokásos sejtelmes fény fogadott. Annak ellenére, hogy nem az a látvány tárult elém, amit elképzeltem, bezártam magam mögött az ajtót és tovább mentem. A kanapén pedig megláttam azt a bizonyos barna hajú lányt, akihez most már hogy közelebbről szemügyre vettem, nevet is tudtam kapcsolni. Az egyik háztársam volt az, Lea Lestrange. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki bulizni készült, ami egy kicsit az Én hangulatomból is lejjebb vett.
- Bocs, hogy megzavartalak a… - Jobban körülnéztem, majd a tekintetemet visszafordítottam rá - … nos, abban amit éppen csinálsz – Mondtam neki halkan, mintha egy könyvtárban lennék, ahol bármikor lepisszeghetnek.
Már nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. Nem gyakran szoktam a tó élővilágát csodálni, mert mindig is álmosító és depressziós időtöltésnek tartottam. A halak és az egyéb élőlények jönnek, mennek. Nagy cucc. Valaki mégis örömét leli benne.
- Valami baj van? – Tettem fel a költői kérdést, érdeklődést színlelő arccal és hangsúllyal. A válasz már úgyis látszott rajta. Nők. Mindig van valamilyen problémájuk. Kíváncsi voltam, hogy vajon az előttem ülő egyednek mi zaklatta fel a lelkivilágát. A hóesés szépsége, egy romantikus regény vagy hogy meghalt a macskája?

Láttam, hogy az idősebb csaj szája mozog, ami valószínűleg azért történt, mert pár másodperccel előtte feltettem neki egy kérdést, és nyilván a szavak, amik elhangzottak a választ akarták jelenteni, de sajnos nem tudtam rá figyelni ugyanis a tekintetem egy kicsivel lejjebb járt és két másik sokkal izgatóbb testrészében gyönyörködtem. Nem tehetek róla a kivágott felsője mágnesként vonzotta a tekintetemet, és a mondanivalójánál sokkal jobban érdekelt mikor kerülhetünk közelebbi ismeretségbe. Igaz, hogy a húga jobban néz ki, de azért ez a másik is beindította a fantáziámat.
- Gyönyörű nevek, de fel se érnek azokkal, akikhez tartoznak – Bókolok automatikusan, amint befejezte, és természetesen társítom hozzá a tökéletes hófehér mosolyomat is. Már szinte reflexből csinálom, gondolkodnom se kell hozzá. Annyira hozzászoktam, hogy egy idő után már teljesen magától jön. A válasz erre természetesen szintén pajkos sokat sejtető kuncogás, amit valószínűleg még sokszor fogunk hallani, bár Én már szívesebben hallottam volna másféle hangokat a szájukból.
Természetesen nem sokat jegyeztem meg a neveikből. Olyan ez, mint a mágiatöri órák: az információ az egyik fülemen bemegy, de mivel nem érzi jól magát a fejemben, a másikon azonnal távozik is. Nem is fontos tudni hogy hívják őket. Ez csak afféle felesleges formalitás, aminek soha nem láttam értelmét, de mivel különböző eszközökkel beleverték a fejembe, hogy ez az illendő emberi magatartáshoz tartozik, ezért elsajátítottam. Ők gondolom rögtön az eszükbe vésték az Én nevemet és egy életre nem felejtik el a legjobb pasit, akit valaha eléjük sodort az élet. A bátyáméval kapcsolatban ezt már nem merném ilyen biztonsággal kijelenteni. Őt nyilván úgy jegyezték meg, mint „az Álompasi bátyja”. Ez van. Sajnos az a szomorú igazság, hogy ő nem Én vagyok, amit természetesen nehéz lehet megemészteni, de így rendezte az élet. Igazából csodálatraméltó, hogy még ennyi idő után is képes az árnyékomban élni. Ezért akár ő is lehetne a példaképem, de az a szerep sajnos már foglalt, hiszen az tölti be, akit minden nap a tükörben látok. Mindenestre hálás voltam neki ezért a programért.
Nem azt mondom, hogy nem találkoztam még náluk jobbal, de összevetve a helyet, a körülményeket és azt hogy ez a kis kitérő nem volt betervezve, úgy érzem egész jól jártam. Egyébként is csak rövid időre kellenek. Pár óráig elszórakoztatnak, aztán utána egy hét múlva már alig emlékszek rájuk. Jól van, pontosan tudom, hogy ez a hozzáállás a részemről  elég szemét és elég sokszor is volt már lelkiismeretem miatta, de nem lehetek egyszerre egy nőé. Annyi lány van még a világon, aki várja, hogy megadasson neki az a mérhetetlen csoda, hogy boldoggá tegyen. Fosszam meg őket a lehetőségtől azzal, hogy lekötöm magam? Nem, egyértelműen nem lehetek ennyire önző. Annyira nagylelkű vagyok, hogy azt már tanítani kéne.
Az önzetlenségem mai győztese pedig nem más, mint… Hogy is hívják? Valami Andrea vagy talán Anastasia. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy „A” betűvel kezdődik, és abban a kiváltságban részesült, hogy a neve kezdőbetűjét meg tudtam jegyezni.  Közelebb léptem hozzá, miközben a bátyám a francia akcentusát csillogatta a másiknál.
- Mi Parisból jöttünk. Most járunk itt először, de ha tudtuk volna, hogy ilyen gyönyörű lányok laknak errefelé, akkor már évekkel korábban ideutaztunk volna – Folytattam a hízelgést a fiatalabbhoz fordulva, de olyan hangerővel, hogy a nővére is jól hallja. Jobb  ha tudja, hogy amennyiben megunja Richit jöhet hozzám. Addig is hagytam a tesómat kibontakozni.
Az utána következő körülbelül egy órában kizárólag a szexi hugicával voltam elfoglalva. Elmeséltem neki egy kamusztorit az életemről, közben érdeklődtem az övéről is, ami a lehető legkevésbé se érdekelt, ezért figyelmet színlelve hallgattam. Közben folyamatosan ittuk a finomabbnál finomabb koktélokat, amiket a pincér bizonyos időközönként lelkesen szállított mikor rájött, hogy nem szűkölködünk borravalóban. Megkértem Angelinát, hogy tanítson meg arra a mugli játékra, amit azon a furcsa asztalon kell játszani, és így még közelebb sikerült hozzá kerülnöm. Természetesen nem sikerült győznöm, de igazából nem is zavart, mert boldogított az a tudat, hogy a csaj mesterien bánik a hosszú kemény dolgokkal és a golyókhoz is jó érzéke van. Annyira látszott, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Csak le kellett futni a szokásos tiszteletköröket. Nem az a szende kislány volt, akikhez szokva vagyok, de megteszi. Igazából jobban kedvelem az ártatlan szűzies kiscsajokat, akiknek fel lehet fedezni addig érintetlen tájait és behatolni oda, ahol még előttem senki nem járt. Mindegy, ő is megteszi.
A helyzet végre kezdett érdekes lenni. Végre valahára sikerült Ameliába belefojtanom a szót a nyelvem segítségével és egy jó hosszú smárolás következett. Azt nem tudom pontosan mennyi idő lehetett, de nagyon hosszúnak tűnt. Igaz, akkor már az időérzékem egyáltalán nem volt a régi. Páran már mondták, hogy van egy olyan aprócska hibám – ami persze nem igaz, mert Nekem olyan nincs – hogy ha alkohol közelébe kerülök nem mindig találom el a megfelelő mértéket. És bármennyire is sok az ellenérzésem a „hiba” szó hallatán ebben tényleg van valami. Az alkohol olyan dolgokra késztet, amiket később talán megbánok. Jelen esetben is ez történt.
Mikor végre hagytuk egymást levegőhöz jutni az A betűs csajjal, rögtön a lényegre akartam térni. Az lett volna terv, hogy bejelentem Richinek a távozásunkat, de amint rá és az idősebb csajra néztem, megváltozott a véleményem. Az futott át az agyamon, hogy miért is érném be az egyikkel ha egyszer vihetném mindkettőt? Így az új terv az lett, hogy megszabadulok a bátyámtól, aztán térek a lényegre. Nem kellett sokat gondolkoznom, melyik kártyámat játsszam ki.
- Egy kicsit már késő van Richi – Mutattam az órámra színpadiasan, miközben lassan sétáltam felé – A barátnőd már biztos aggódik érted. Ne aggódj, majd Én hazakísérem a hölgyeket. Te menj csak Debbie –hez – Bíztattam a távozásra olyan hangerővel, hogy mindkét lány tisztán hallja azt a bizonyos szót. Utólag belegondolva lehet, hogy egy kicsit finomabb módszert kellett volna választanom, de mindenképpen meg akartam szerezni a másikat is. A cél pedig, mint mindig szentesíti az eszközt.
Tartottam egy kis hatásszünetet, hogy mindenki feldolgozhassa az előbb hallottakat, majd folytattam.
- Jól van csak vicceltem!  Nincs is barátnője. Csak poén volt – Közlöm velük vigyorogva – Valójában Debbie a menyasszonya már körülbelül egy éve – Tettem fel végül az i-re a pontot, és vártam a döbbent és dühös reakciókat. Közben vettem egy újabb teli poharat, és elégedetten elkezdtem inni a tartalmát. Ezt már olyan régen meg akartam csinálni. Igaz, hogy az egész család előtt Párizsban egy nagy eseményen mondjuk múlt karácsonykor, de akkor nem tettem meg. Valószínűleg azért volt, mert ott nem engedtek inni. Nem is értem miért félnek attól, hogy megered a nyelvem.

Shay

- Igazán kár – Sajnálkozok azon a megjegyzésén, hogy nem örökölt az apjától Mardekáros vonásokat – Pedig járhattunk volna egy házba, és lehettél volna a nővérem legjobb barátnője – A testvérem említésére olyan undor jelenik meg a számon, mintha éppen egy nagyon rossz ízű falatot kellett volna megrágnom. A mondatban érezni lehetett az iróniát.
- Igaz, tényleg jobban jártál, hogy ez nem így történt – Váltok ismét kedves stílusra. Persze szeretem Én Nolitát nincs is azzal semmi baj, ha jó nagy távolságra van tőlem, és nem szólal meg, mert amit mond az vagy halálosan untat vagy idegesít.
- Plusz nem akarok általánosítani, de nálatok sokkal kedvesebbek az emberek – Dicsérem a sárgák házát, bár ezek főleg az előttem ülőnek szólnak. Természetesen, ha nem oda járna, akkor a Griffendélről vagy a Hollóhátról is tudnék szépeket mondani. De bármit is mondok úgyis a mi házunk a legjobb. Ennek pedig egy nagyon egyszerű indoka van: hogy Én oda járok és ezzel növelem nem csak a Mardekár, hanem az egész suli fényét. Igen, el se tudom mondani mennyire sokat nyertek azzal, hogy a kastély falai között töltöm az év nagy részét. Ez olyan megtiszteltetés, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Én pedig olyan szerény és önzetlen vagyok, hogy még köszönetet vagy díjat se várok érte. Komolyan mondom, amit Én csinálok azt tanítani kéne.
Kortyolok még egyet az üdítőmből, majd Én is körbenézek, hogy megpillantsam a tálcás embert. Elég furcsa az itteniek munkaruhája. Frakkban és nyakkendőben kellene itt dolgozni nem pedig ilyen furcsa öltözetben. Ezek a muglik nagyon sok mindent csinálnak furcsán.
- Elég valószínű, de nem úgy tűnik, mint aki ide akarna jönni elvinni a dolgokat. És lehet, hogy a borravalóról is lekéstem, mert itt előre kellett fizetni. Nem tudom milyen logika van az itteni kiszolgálásban, de hogy nagyon furcsa az biztos – Rántottam meg a vállamat, majd előszedtem a zsebemből a pénztárcámat. Tudom, hogy az elején kellett volna odaadni, de valamivel illik honorálni az itteni szolgáltatást. Még akkor is, ha nem a pincér hozta ki az ételt.
Miközben a megfelelő összeget kerestem az előttem ülő elkezdett aggodalmaskodni a varázslat miatt. Nem értem miért ragaszkodik mindenki ennyire a szabályokhoz. Olyan unalmasak. Nem is beszélve arról, hogy amit nem tudnak meg az nem fáj nekik.
- Csak nyugi. nem fogunk nagyon varázsolni. Csak egy kicsit. Csak egy apró pici bűbáj, amit még elsős korunka tanítottak. nem gyújtunk fel semmit, nem csinálunk természeti  katasztrófát és senkinek nem esik baja. Ráadásul senkinek se fog feltűnni. Csak kinyílik a zár. Egy pillanat az egész – Próbálom észérvekkel meggyőzni a lányt, és nagyon remélem, hogy belátja mennyire egyszerű, de mégis milyen zseniális ez a terv, amit korunk legnagyobb elméje, azaz szerény személyem talált ki.
- Te pedig amúgy is varázsolhatsz már. Hiszen már nagykorú vagy. Nem akarod kipróbálni milyen a Roxforton kívül szabadon használni a pálcát? Szabad vagy és ráadásul nem is ütközik törvénybe, hogy használj egy bűbájt. A muglik pedig nem fogják látni, hiszen nem hiszem, hogy sokan járnak a hátsó bejáratnál ilyenkor – Teszem hozzá az újabb és egyre jobb érveket. Nem fog tudni sokáig ellenállni, hiszen látom rajta, hogy ő is ugyanolyan kíváncsi, mint én.
- Végre rájöhetünk a titkukra. Megtudhatjuk hogy csinálják ilyen gyorsan az ételt és hogy miként képesek elérni, hogy ezeken a papírból készült poharakon le folyjon át a folyadék – Az utóbbi mellesleg nekem is csak pár perce tűnt fel, mikor közelebbről is megvizsgáltam, hogy az a lezárt pohár bizony papírból van.
Reméltem, hogy beválik a meggyőző erőm, viszont mivel úgy látom elég szabálykövető személlyel állok szemben, úgy döntöttem teszek még egy gesztust, hogy még kevésbé érezze magát veszélybe.
- De ha szeretnéd, csinálom Én. Csak a pálcádra van szükségem, mert az enyémet elkobozzák, amint kiteszem a lábam a birtokról. Ha meg legrosszabb esetben elkapnának, akkor neked semmi bajod nem lehet csak Engem vonhatnak felelősségre, ami persze úgyse fog bekövetkezni, mert profi vagyok a szabályszegésben – Vigyorodok el a mondat végén. Erre az ajánlatra már csak nem mondhat nemet, hiszen már azt is felajánlottam, hogy mártírkodok helyette, ha esetleg elrontanám ezt az elronthatatlanul egyszerű tervet.

         Alapok

jelszó ||  "Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója! Több mint boszorkányság..."
teljes név || Mitchell Larten Grégori Grosiean
becenév || Mitch, Mitchi
nem || férfi
születési hely, idő ||  London; 1982. július. 27.
kor || 15
vér || arany
évfolyam ||
Ötödik

         A múlt

Hogy meséljek az életemről? Rendben, ha ezt akarja, megteszem. Lássuk csak, hol is kezdjem. Talán jobb lesz, ha a legeslegelején. Nem mintha olyan sok dolog rémlene a gyerekkoromból, mert az első emlékem négy éves koromból van, az is halvány, de mivel a szüleim voltak kedvesek azzal lekötni az időmet, hogy meséltek pár dolgot legfiatalabb éveimről, ezért tudok néhány eseményt mondani ebből a korszakból is. Lássuk csak:

Azt mondják, minden házasságba vannak hullámvölgyek, veszekedések és hasonló nézeteltérések. Ez biztos így van, én nem vagyok házas, és egy ideig nem is akarok az lenni. De vannak olyan konfliktusok, amiket meg lehet oldani, amikor a kis összezördülések után a párok kibékülnek és boldogabbak lesznek, mint azelőtt. A szüleimmel is ezt történt. Volt egy nagyobb vitájuk 1981 karácsonya előtt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a szeretet ünnepe nem is lenne teljes egy jó kis családi dráma nélkül. Valami olyasmin kaptak össze, hogy francia rokonokkal, vagy azok nélkül ünnepeljenek. Azt nem tudom, hogy a végén hol állították fel a karácsonyfát és adták egymásnak a méregdrága ajándékokat, amiknek az ember örül körülbelül egy hónapig, aztán utána ott végzi a szemétben, mikor lomtalanítás van, de azt tudom hogy a szüleim kibékültek az ünnep végére. Ez a békülés nagyon jól sikerült. Romantikus este, francia ágy a többit pedig mindenki fantáziájára bízom.
Hogy ezt miért mesélem el? Az ok rendkívül egyszerű. Ugyanis ezután kilenc hónappal édesanyám, Lucinda Grosiean vagy lánykori nevén Lucinda Benningales egy egészséges kisfiúnak adott életet a Szent Mungó kórházban 1982-ben július huszonhetedik napján hajnali három óra huszonkilenc perckor. Azóta is kérdezgetem tőle, hogy nem fél négykor születettem-e, de akkor mindig kijavít ugyanis az az egyetlen perc szerinte igenis nagyon fontos.
A nővérek azt mondták, hogy én voltam a valaha volt legszebb csecsemő, akit életükben láttak, de ez egyáltalán nem csoda, hiszen Én még most is tökéletes vagyok. Valósággal fényt hoztam családom szürke életébe, azzal, hogy a világra jöttem, bár édesanyámék nem számítottak negyedik gyermekre. Ha már itt tartunk, megemlíteném azt a három embert, akiknek létezése csak azzal magyarázható, hogy előkészítsék az utat Nekem. A gyűjtőnevük az, hogy testvérek.
A legidősebb Jacob, de én mindig is Jakenek szólítottam. Hat és fél évvel idősebb nálam. A második szintén egy fiú, aki Richard névre hallgat, őt Richnek vagy rosszabb esetben Richinek szólítom. Végül, de nem utolsó sorban ott van még Angie, akit eredetileg Angelának neveztek el. Az egyetlen nővérem, de nővérekből egy is bőven elég.
Mind a négyen a híres neves és mit tudom én még milyen jelzővel ellátott Grosiean família tagjai vagyunk. Akinek nem mondana sokat a vezetéknév, annak elárulom, hogy Franciaország legnagyobb aranyvérű dinasztiája, tehát aki Velem találkozik az hálát adhat az égnek, hogy egy ilyen híres család sarjával sodorta össze az élet. A Grosiean ház már rengeteg neves varázslót adott a világnak a történelem során csak most éppen egy se jut eszembe, mert amikor ilyenekről meséltek nekem, gyakran fél órával utána kellett valakinek felkeltenie, mert ülve elaludtam.
Ennyit édesapám gyökereiről, most térjünk át annak a nőnek a családfájára, aki a világra hozott engem. A Benningales család. Na jó tudják mit? Jobban járnak, ha arról nem tudnak semmit, magam is próbálom elfelejteni főleg Estelle nénémet. Amit érdemes velük kapcsolatban megemlíteni az, hogy aranyvérű brit varázslócsalád. Csak azért tartottam fontosnak megemlíteni a származást, mert vannak ezek a modern elméletek arról, hogy nem számít a vér, de egy olyan neves családban, mint a Grosiean érvényesülnek azok az ősi tradíciók miszerint egyik családtag se házasodhat rangon alul, mert azzal beszennyezné a tiszta vérvonalunkat, amire mindenki nagyon büszke.
Apám, Philippe Grosiean így is fekete báránynak számít, mivel egy angol nőt (az anyámat) vett el, és az Egyesült Királyságba költözött.
Itt felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem anyám költözött Franciahonba. A válasz pedig roppant egyszerű: az apai nagyszüleim görcsösen ragaszkodtak és ragaszkodnak mind a mai napig a hagyományokhoz, tehát nem tetszett nekik, mikor meghallották, hogy szeretett gyermekük egy angol nővel kötötte össze az életét. Egyes források szerint meg akarták ölni anyát, de más informátorok –természetesen ők maguk- azt állítják, hogy ez nem így volt, ez csak a szüleim élénk fantáziájának a szüleménye. Bárhogy is történt, a végeredmény az lett, hogy Londonba költöztek. Ez az oka annak, hogy a brit fővárosban láttam meg először a napfényt.

Nem tudom, mikor tanultam meg járni, vagy beszélni, vagy hogy mi volt az első szavam, de azt igen hogy mikor jelent meg életemben először a varázslat. A születésemnél és utána pár hónapban még nem volt semmi szokatlan dolog körülöttem. Ezt azzal magyarázták, hogy biztos későn érő típus vagyok, de szerintem az lehetett az oka, hogy nem tartottam elérkezettnek az időt a szunnyadó zsenialitásom megcsillogtatására.
Akinek először megmutattam, mire vagyok képes az a dadám volt, Julie. Kedves, türelmes fiatal lány volt hosszú barna hajjal. Mikor édesanyám nem ért rá, ő foglalkozott velem. Először megpróbálták Rich, Bianca és Nolita nevelőjét megbízni azzal a nemes feladattal, hogy velem is foglakozzon, de állítólag mindig sírva fakadtam, ha csak megláttam. Már akkoriban is okos gyerek voltam. Én aztán sose fogom a testvéreim levetett cuccait használni. Ráadásul evidens, hogy én sokkal jobb nevelőt érdemlek náluk, mivel még a vak is látja, hogy különleges vagyok.
Julie türelme nagyon hasznos volt számára, mivel a történetek alapján elég szeszélyes gyerek voltam. Ehhez még tegyük hozzá a varázserőt is, ami együtt nem lehetett éppen egy kellemes kombináció. De túlélte, megkapta a fizetését, tehát semmi oka panaszra. Igaz, amint betöltöttem a hatot, rögtön ki is lépett, és ha jól hallottam vidékre költözött, hogy visszanyerje a lelki békéjét.
A szüleim csak akkor mertek elvinni a Párizs melletti Grosiean kúriába, ahol nagyszüleim laktak, mikor már biztos volt, hogy van bennem mágia. Csak, mert attól tartottak, hogy idős rokonaim azt hitték volna, kvibli vagyok, és akkor menten kiiktattak volna valamilyen diszkrét módszerrel. Erre természetesen nem került sor ugyanis szó se volt arról, hogy nekem ne lennének meg a megfelelő képességeim.
Hamar megszerettem a nagyszüleimet. Nagyon élveztem a velük együtt töltött időt. Így édesanyám szándékai ellenére gyakran találkoztam velük. A nyarakat és a telek egy részét mindig ott töltöttem. Olyan volt, mintha két otthonom lett volna. Gyerekként még nem értettem, hogy a nagyiéknak miért kell franciául beszélni, és miért nem értenek angolul, de később elmagyarázták, miért is van két anyanyelvem. Most, hogy belegondolok, ha akartam volna, nyugodtan szidhattam volna őket angolul úgyse értették volna, de ilyen sose jutott eszembe, hiszen mindig is imádtam őket. Nem a legtisztességesebb, és legjobb szándékú emberek a világon, de engem ez sose zavart, hiszen ahogy ők mondják, mi akik különlegesek vagyunk, mindenki felett állunk, ezért azt teszünk velük, amit csak akarunk, ugráljon mindenki úgy, ahogy nekünk tetszik.
Van még egy francia rokonom, Carl bácsi, apa testvére. Egy rosszindulatú ember, akit eleinte nem nagyon bírtam, de idővel elkezdtem megkedvelni. Persze még mindig az a véleményem róla, hogy egy olyan rokon, akivel jobb levelezés útján tartani a kapcsolatot, a találkozásokat pedig minél minimálisabbra csökkentjük annál jobb lesz a viszony köztünk. Ezt pedig elég bonyolult megoldani, mivel ha Franciaországban tartózkodunk, mindig összefutunk vele, hiszen az ottani Grosiean birtokon él.

Egy ilyen neves dinasztia sarjaként az élet nem csak móka és kacagás. Felelősséggel is jár. Egy Grosiean vezetéknevű embertől sokat várnak el. Az illő, úrias viselkedés például egy elengedhetetlen tartozéka a családunknak. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Egyenesen járni, szép választékosan beszélni, illendően viselkedni meg hasonlók. Erre tanítottak mióta az eszemet tudom.
Az elején említettem, hogy az első halvány emlékem négy éves koromból való. Arról szólt, hogy éppen egy illemtanár próbálja a fejembe verni az asztali társalgás módszerét. Már nagyon fiatalon elkezdték ezt tanítani nem csak Nekem, hanem a testvéreimnek is meg gondolom minden rokonnak a családban. A szüleim még az enyhébbik verzió, de biztos vagyok benne, hogy ha a nagyszüleim neveltek volna, már egy hetes korunkban elkezdtek volna ilyenekkel zaklatni.
Magántanárokat fogadtak fel, hogy foglalkozzanak velünk. Csak éppen arra nem számíthattak, hogy Én nem veszem majd jó néven, ha valamit erőszakkal akarnak rám kényszeríteni. Szegény szerencsétlen emberek egy hónapnyi munka után már nyugtató főzeteket kezdtek vásárolni, ugyanis természetemből adódóan nem akartam behódolni nekik. Ha valamit kértek tőlem, csak azért is az ellenkezőjét csináltam. Amennyiben valamire azt mondták „tilos”, csak azért is kipróbáltam. Ez pedig így ment napról napra, hónapról hónapra. A szüleim nem találták a megoldást éppen ezért azokhoz fordultak segítségül, akik mesterei annak, hogy kell gyereket nevelni, azaz pontosan tudták, mivel lehet megtörni egy ember makacsságát, ezek pedig nagyapáék voltak. Szégyen bevallani, de sikerült nekik rávenni engem, hogy engedelmeskedjek. Hogy milyen gátlástalanul kegyetlen módszerrel érték el mindezt? Elkezdtek nekem ajándékokat venni. Amit kértem tőlük, megkaphattam cserébe azért, hogy engedelmeskedek az oktatóknak és megtanulom, miként kell Grosieanhoz méltóan élni. Először nem tetszett a feltétel, de mikor megtapasztaltam, hogy szenvedéseim kifizetődőek, egyre jobban kezdtem élvezni a dolgot. Anyáék látva a módszer hatásosságát, alkalmazni kezdték így már egyszerre két helyről kaphattam meg azokat a dolgokat, amiket megkívántam.
Az illemtan tanfolyam befejezésére a szobámban alig lehetett elférni a játékhegyektől, és akkor arra a borzasztó felismerésre eszméltem, hogy nem tudom tovább zsarolni a rokonaimat.  Hogy fogom ezután megkapni, amire vágyok? Ez a kérdés nyugtalanított. Aztán rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha taktikát váltok. Ahelyett, hogy erőszakkal próbálnám kicsikarni belőlük a dolgokat, inkább megpróbálok a kedvükben járni. Mert akit nagyon szeretnek, annak nem tudnak nemet mondani.
Hat éves koromtól annyira kedvesen viselkedtem apáékkal, mint egy mintagyerek, akire büszke lehet az egész család. A nagyszüleimmel elhitettem, hogy nagyon érdekelnek az ősi, dögunalmas, vaskalapos Grosiean hagyományok. Még azt is megígértem nekik, hogy majd ha elvégeztem a Roxfortot, odaköltözök hozzájuk nem, mintha akkor lett volna bármi elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban, bár igaz most se sok van.
A tervem bevált. Csak egy kis megerőltetésbe került, és elértem, hogy mindent megadjanak, amit csak akartam még, akkor is, ha felesleges hülyeségnek tartották a dolgot. Elkényeztettek? Végül is, ha szigorúan nézzük, ezt is lehet mondani, de szerintem nincs ebbe semmi rossz. Minden jót megérdemlek, sőt annál még sokkal többet is.

Most egy kicsit térjünk át rólam a testvéreimre, mert őket is meg kell említeni, hiszen egy házban éltem velük, és mivel nem sűrűn hagyhattuk el a birtokot ezért ők voltak az egyetlen társaságom, akik szórakoztatni tudtak a nap nagy részében.
Kezdjük a drága jó Nolitával. Vele volt a legkevesebb a korkülönbség és az ember azt várná, hogy vele értjük meg egymást a legjobban, de ez egyáltalán nem így volt. Annyit még életemben senkivel nem veszekedtem, mint vele. Szinte mindennaposak voltak a vitáink, amibe természetesen mindig ő volt a hibás. A ház a mi kiabálásunktól volt hangos nap mint nap. Anya nem tudott dönteni, hogy kinek volt igaza, legalábbis ezt mondta, de biztos vagyok benne, hogy csak nem akarta megsérteni a nővéremet, pedig pontosan tudta, hogy mint mindig, Nekem volt igazam. Még akkor is, mikor az emeletről ledobtam a babáját, hogy megnézzem, mennyi idő alatt ér földet vagy hogy a macija tűzálló-e és ne hagyjuk ki azt a kísérletet se, amivel arra kerestem választ vajon kijönnek-e a foltok a kedvenc ruháiból.
Elviselhetetlen lány volt az biztos, de az élet arra kárhoztatott, hogy még két évig kell hallgatnom azt az idegesítő hangját.
Haladjunk születési sorrendben visszafelé, tehát a következő Richi. Vagyis inkább Rich, mert ha én Richinek szólítom, ő engem Mitchie-nek, és azt a becenevet, pedig egyszerűen utálom. Visszatérve a témára, vele az esetek többségében jól kijöttem. Ha meg nem, az is az ő hibája volt. Szegényke elég bunkó volt világ életében, de Rajtam kívül senki se lehet tökéletes, így ezt a hibáját elnézem neki. Eléggé őszinte, aminek Én nem látom értelmét, mert a világon semmit nem lehet elérni vele, de ő tudja, ráadásul Nekem csak előny, ha valaki nyílt kártyákkal játszik.
Hallottam olyan pletykákat, miszerint ő lenne mindenki kedvence, de ezt sose hittem el. Hiszen hogy lehetne bárkit is jobban szeretni nálam? Szegényke biztos csak képzelődött vagy álmodta a dolgot.  Mikor ezt a fejemhez vágja, nem szoktam komolyan venni. Ha esetleg mégis ezt mondták neki, biztos vagyok benne, hogy csak azért, hogy ne sértődjön meg szegény. Biztos nehéz lehet az Én árnyékomban élnie, hiszen ő mindig csak második vagy harmadik lehet utánam, ezért mindig próbáltam kedvesen viselkedni vele.
Sok dolog van, amit nem értettem vele kapcsolatban a túlzott őszinteségén kívül. Például, hogy nem szereti a kakaót. Fogalmam sincs, hogy mi baja van vele, pedig az a világ egyik legfinomabb innivalója. Szegénynek biztos ízlésficama van, ami valószínűleg az olvasási problémáival együtt született vele. Bár el kell ismerni, hogy a csajok terén nagyon otthon van. Ott van például a mostani barátnője, aki már a menyasszonya csak ezt éppen kevesen tudják. Debbienek hívják és ő az egyik legjobb szerzeménye, akit eddig hazahozott. Milyen kár, hogy szegénynek olyan rossz az ízlése, hogy pont a bátyámat választotta, nem Engem, de egyszer mikor rájön, hogy Rich nem neki való, akkor Én tárt karokkal fogom várni. Csak azt ne várja, hogy én is eljegyezzem. Azért ebből is látszik, mennyire nem normális a bátyám. Tizenhat évesen eljegyzést kötni? Ennél nagyobb baromságot még soha nem hallottam. Ahelyett, hogy élne, leköti magát egy nő mellett, mikor még nem is nagykorú. Szerintem arra is képes, hogy tíz év múlva nyugdíjba vonuljon, húsz év múlva meg a dédunokáit dédelgesse. Jó, az egy dolog, hogy nyitott kapcsolatban élnek, de azt a gyűrűt akkor se fogom soha megérteni. Ráadásul, ha már itt tartunk az még rendben vagy, hogy Richard rajta kívül másokkal is megosztja az ágyát, de hogy ezt Debbie-nek is engedi az már sok…
Tizenhét éves, tehát már el kellett végeznie azt a feladatot, amit a családunkban mindenkinek, aki betölti ezt az életévet. Csak éppen ő nem volt képes rá ugyanis az ő dolga az volt, hogy ölje meg Debbiet, aki ugye a menyasszonya, ezért helyette Marie-t ölte meg a nevelőjét, akitől én már csecsemőkoromban sírva fakadtam. Konkrétan átverte a nagyszüleimet, tehát valójában nem alkalmas arra, hogy viselje azt a nyakláncot, amit a tett végrehajtásáért cserébe kapott. Nekünk pedig, akik tudunk róla, titokban kell tartanunk a dolgot különben Rich esetleg a másvilági rokonoknak lesz az állítólagos kis kedvence.
Ez a tett sokak szemében persze egy felettébb lovagias és romantikus tett volt, és el kell ismerni, hogy a maga idióta és szánalmasan hányingerkeltő módján tényleg az is, de sajnos egy dolog nem igaz rá: egyáltalán nem eredeti. Ugyanis pontosan az ő kis csalása előtt egy évvel ezt az áldozatmentős szerepet a másik nővérem, Bianca is eljátszotta. Pedig ő mindig normális volt a maga módján, és sokkal többre tartottam őt, mint az előbbi két rokonomat erre képes romba dönteni a róla alkotott képemet. Hihetetlen mennyire nincs tekintettel az érzéseimre! Ráadásul az ő áldozata még csak nem is állt közel hozzá, így nem értem milyen indítéka lehetett arra, hogy életben hagyja. Mindegy ő legalább emelt fővel vállalta azt, hogy nem teszi meg a feladatot, ami ha nem lenne egy eszméletlenül hülye és fölösleges döntés akkor még csodálnám is érte. Mindig mondtam, hogy az őszinteség sose vezet jóra, de hiába vannak olyanok, akik nem tanulnak. Szörnyű betegség ez a lelkiismeret.
Végül meg is kapta érte a nagyszüleinktől a büntetést. Kitagadták a családból, ami rosszabb, mintha megölték volna, hiszen így élete végig szégyenben kell élnie. Így jár az, aki törődik másokkal.
Nem kell aggódni, nem csak ilyen furcsa rokonaim vannak. Van egy értelmes testvérem is, akit Jacob Grosieannak hívnak. A legidősebb és a legnormálisabb. Róla nem tudok semmi rosszat mondani. Tudja mit akar és azt el is éri. Majdnem tökéletes, és azért csak majdnem, mert az egyetlen tökéletes ebben a családban Én vagyok. Régebben példaképemnek tekintettem, és felnéztem rá, ami nem is volt nehéz mivel elég alacsony voltam akkoriban. A legidősebb testvér, aki először került be a Roxfortba, tehát mindannyian készülhettünk rá, hogy hozzá fognak hasonlítgatni minket. Mikor kikerült a varázslóképzőből aurornak ment, de aztán megunta és átoktörő lett belőle. Azóta pedig boldogan éli az életét, és eszébe sincs lekötni magát olyan felesleges dolgokkal, mint az eljegyzés, amiről a család egyes tagjai példát is vehettek volna.
Szüleimtől sose vártam el, hogy válasszanak közülünk, mivel feleslegesnek tartottam megsérteni a testvéreimet az igazsággal, amivel ők nem mernek szembenézni, ugyanis a kedvencük egyértelműen Én voltam, vagyok és leszek.

De itt az ideje, hogy visszatérjünk végre hozzám, hiszen végső soron az én életem a téma. Ugye említettem, hogy Jake volt az első, aki Grosiean létére a Roxfortba betette a lábát. Rá várt az a nemes feladat, hogy kitapossa az utat előttünk, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Utána következett a fekete bárány Bianca, majd Mr. Nemvagyokhajlandómegölniamenyasszonyomat, őt pedig követte Nolita. Már csak Én hiányoztam a sorból. Természetesen engem is felvettek abba a neves intézménybe, erről pedig 1994-ben kaptam meg az értesítőt, a születésnapom előtt pár héttel. Éppen Franciaországban tartózkodtam, így a bagoly oda vitte a levelet. Mikor felbontottam, semmi izgalmat, semmi örömet nem éreztem, mivel pontosan tudtam, hogy fel fognak venni. Én vagyok a legjobb és legígéretesebb tehetség a családba. Pont engem hagynának ki? A levelet rögtön megmutattam nagyapáéknak, akik vegyes érzelemmel reagáltak. Egyrészt örültek bizonyos szinten, hogy Engem is felvettek, másrészt még mindig azt szerették volna, ha a Beauxbatonsba jártam volna. Nekem viszont semmi kedvem nem volt abba a francia iskolába járni, ha már minden testvérem a tengerentúlon tanul.
Elérkezett a tanszerek megvásárlásának az ideje, tehát visszautaztunk Londonba, és a lelkesedésem egy kicsit nagyobb lett, mint korábban. Egyre jobban érdekelt, milyen lesz a kastély falai között élni és tanulni. Bár én inkább az élet részét vártam a dolognak, a tanulás nem tartozott a kedvenc hobbijaim közé. Az még vonzóbbá tette a dolgot, hogy hallottam az egy évvel azelőtti baziliszkusz támadásról, szóval abban már biztos voltam, hogy nem egy unalmas helyre megyek. Sok minden foglalkoztatott az új életemmel kapcsolatban. Érdekelt, milyen pálcám lesz, melyik házba osztanak, milyenek lesznek a diáktársaim. Életem során csak a testvéreimmel voltam összezárva, ezért örömmel töltött el, hogy végre rajtuk kívül másokkal is találkozhatok. Nagyon kíváncsi voltam a mugli származású tanulókra. Nem volt sok alkalmam muglikkal találkozni, ezért mindig is kíváncsi voltam, hogyan élhetnek egyesek varázslat nélkül. A nagyi erről persze hallani se akart, azt mondta, tartsam minél távolabb magamtól az általa alsóbbrendűnek nevezett embereket. Azt mondogatta, hogy mi a brit aranyvérűektől is különbek vagyunk, a félvérektől pedig még annál inkább. Ráhagytam a dolgot, természetesen mint minden másban, egyetértettem vele, de azt is tudtam, hogy amit nem tud az nem fáj neki.
A vásárolgatásban csak a tömeget volt nehéz megszokni, és azt a sok egyszerű embert, akiknek az öltözete sokkal szegényesebb volt a miénknél. „Szóval ilyenek az egyszerű emberek” csodálkoztam rá a dologra. Abban biztos voltam, hogy én nem akarok közéjük tartozni.
A varázspálca kiválasztása jelentette a legnagyobb örömet számomra azon a bizonyos napon. Mikor beléptem az üzletbe (természetesen az egész famíliával, hiszen ez életem egyik nagy napja volt, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy végignézzék) Ollivander úr rám nézett, és mivel kedves testvéreim is ott voltak rögtön tudta, melyik családból származok. Elkezdte mesélni, hogy emlékszik, mikor édesanyám ment oda pálcát választani utána sorban elsorolta a két bátyám és a nővéreim látogatását nála. Ezt türelmesen és érdeklődő tekintettel hallgattam, mintha innám a szavait pedig valójában ráordítottam volna, hogy essünk már túl rajta, mert semmi kedvem őt hallgatni egész nap. Az egyetlen dolog, ami vígasztalt, hogy ezt egy életbe csak egyszer kell végig hallgatnom utána soha többé nem fogok vele találkozni. Ha mégis, akkor elkerülöm jó messzire.
Pár perc után rátértünk végre a témára. Először össze vissza méregetett egy mérőszalaggal, miközben folyamatosan csak beszélt és beszélt, azt már nem tudom miről, majd hozta az első pálcát, ami mahagóniból volt és unikornisszőr mag volt benne. Mivel ez volt az első, ezért ezt megjegyeztem. Viszont ez sajnos vagy nem sajnos, de nem az volt, amit nekem szánt a sors. Kivette a kezemből és megpróbálta egy másikkal, majd egy harmadikkal, egy negyedikkel és így tovább, mire elérkeztünk a kilencedik darabhoz. Egy tizenhárom hüvelykes magyal pálca, aminek a magja sárkányszívizomhúr volt. Nem tudom, minek örültem jobban, annak, hogy megvolt a pálca vagy annak, hogy vége ezt is letudtam és elmehetek. Mindenesetre boldogan léptem ki az üzletből.
Természetesen utána folyamatosan új szerzeményemet próbálgattam. Ez végre nem egy olyan tárgy volt, amit két hét után meguntam. Ez örökre szól, mint a vezetéknevem, a származásom és a rokonaim, bár belőlük egyet-kettőt szívesen lecserélnék.

Nemsokára eljött a nagy nap. A nap, mikor felszállok a vonatra és otthagyom az otthonomat egy időre. Franciaországot leszámítva azelőtt sose voltam távol ilyen sok időre otthontól. Ez a gondolat egyáltalán nem töltött el rossz érzéssel. Biztos voltam benne, hogy nagyon jól fogom magam érezni a Roxfortban. Boldog és izgatott voltam. A kilenc és háromnegyedik vágányon megint az a nagy tömeg fogadott, meg az a sok egyszerű halandó. Akkor döntöttem úgy, hogy talán teszek egy kósza kísérletet arra, hogy megbarátkozzak a gondolattal, mivel velük fogok eltölteni hét teljes évet, ami elég hosszú idő. Amint felszálltam a szerelvényre rögtön megpróbáltam egy ülőhelyet találni. Furcsa volt megszokni, hogy ennyi emberrel kell megosztani a helyet. Szerencsére sikerült találnom egy rendes helyet igaz ehhez fel kellett buktatnom pár embert, aki az utamba állt, de végső soron a cél szentesíti az eszközt. Természetesen mindegyiknek a szemébe mosolyogtam, és annyit mondtam, hogy véletlen volt.
Elindult a vonat, elkezdődött a nagy utazás. Sebesen suhantunk a síneken, minden a legnagyobb rendben volt. Igaz, hogy esett az eső meg fújt a szél, de ez még nem vette el a kedvemet. Éppen egy másik elsőévessel beszélgettünk az iskolai házakról, mikor a vonat lassítani kezdett, majd hirtelen megállt. Először örültem, hogy végre ott vagyunk, de aztán valaki felvilágosított, hogy még túl korán van ahhoz. Kinéztem az eső áztatta párás ablakon, hogy lássak valamit. Mozgó sötét alakokat pillantottam meg, akik felszálltak a szerelvényre. Mit gondol ilyenkor a kis naiv elsőéves: Biztos több megálló van csak elfelejtettek szólni. De mielőtt tovább tudtam volna ezen gondolkozni, a fények kialudtak. Akkor már biztos voltam benne, hogy lerobbantunk, és eszembe jutott nagyapa prédikációja arról, milyen rossz minőségűek az angol dolgok. Nagyon reménykedtem benne, hogy a következő lépés nem az lesz, hogy hagyjuk el a járművet, mert abban a vak sötétben az ablakon kívül nem sok mindent láttam. Most már áldom érte a szerencsémet, ugyanis nemsokára megtudtam, hogy ami felszállt a vonatra, nem ember volt, hanem a legszörnyűbb dolog, amivel valaha találkoztam. A fülke ajtaja lassan kinyílt. Mivel sötét volt nem láttam sokat csak egy fekete mozgó árnyékot a sötétben. Mikor megjelent, a levegő lehűlt, a hideg teljesen átjárt olyan volt, mintha ősz helyett tél lenne. Aztán egy pillanat alatt minden jókedv, minden izgalom, minden várakozás eltűnt belőlem és nem maradt más, mint sötétség és félelem. Borzalmas volt. Sose éreztem magam olyan rosszul azelőtt. Ahogy említettem, nem láttam a dementort, csak a hörgését hallottam, és közben a poklok poklát éltem át. Szerencsére nem tartott sokáig, mert mikor nem találta, akit keresett, egyszerűen tovább ment.
Ez az incidens egy kicsit elvette a kedvemet az egészről. A dementor elment, a lámpák kigyulladtak, a vonat tovább indult, a sok rossz érzés és a hideg elmúltak, de ez a dolog mély nyomot hagyott bennem. Próbáltam nem gondolni rá. Abban biztos voltam, hogy soha többé nem akarom ezt érezni. Édesanyám már mesélt nekem a dementorokról, de a rémtörténetek fel se érhettek a valósággal.
Az út további részén nem volt semmi fennakadás. Már kezdtem kiverni a fejemből azt a rossz érzést, mire megérkeztünk a kastélyba. Nagyon tetszett az épület, amit ezek után új otthonomnak nevezhetek majd. Visszatért belém a jókedv, mikor beléptünk a nagyteremben. Végre elérkezett az a pillanat, amit annyira vártam: a beosztás. Tudtam, hogy édesanyám griffendéles volt, de Rich például mardekáros. Magamban fontolgattam az esélyeket, de nem tudtam eldönteni, vajon melyik házat jelöli meg számomra a Süveg. Csak abban reménykedtem, hogy nem a Hugrabugba osztanak be, mert arról nem voltam valami jó véleménnyel.
Mikor végre rám került a sor, a fejemre tették a kicsit kopott tárgyat, ami azt állapította meg, hogy a házam a…
A nagy beosztás után nem volt sok időm az eredményen gondolkozni, mert Dumbledore professzor belekezdett év eleji beszédébe. Azt gondoltam, hogy már megint egy unalmas beszéd következik, de tévedtem ugyanis, amiket az igazgató mondott, felkeltették a figyelmemet, és sajnos nem éppen pozitív értelemben. Kiderült, hogy a dementorok a Roxfortban maradnak, amíg el nem kapják, akit kerestek Sirius Black-et, akit nem ismertem, de látatlanban is utáltam, mert miatta kellett ezeknek a csuklyás lényeknek akkor az iskola területére jönniük. Az első reakcióm belül az volt, hogy én egy percig se maradok itt tovább, megyek a Beauxbatonsba, ahol nincsenek ilyenek, aztán megtudtam, hogy a dementorok a birtok bejáratait őrzik, tehát a szökés egyszerűen lehetetlen. Nem volt választásom, belenyugodtam a dologba, de abba biztos voltam, hogy a birtok határainak a közelébe se fogok menni, sőt megpróbálom a lehető legkevesebbszer elhagyni az épületet.
Ezt az ígéretemet többnyire be is tartottam. Jóformán csak a kviddicsmeccsekre mentem ki, ugyanis egyszerűen imádom azt a sportot és még a dementorok se tudják megakadályozni, hogy megnézzem.
Az első Roxfortban töltött évem alatt megváltoztam. Hamar rájöttem, hogy sokkal kifizetődőbb, ha mások előtt nem magamat adom. Szépen lassan elkezdtem mindenkivel megkedveltetni magamat. Jó dolog jóba lenni az emberekkel, mert csak akkor teszik meg, amit akarunk. Mindenkivel kialakítottam legalább egy beszélő viszonyt, és akiket elég fontosnak tartottam, összebarátkoztam velük.
A tanárokkal is próbáltam megszerettetni magam. Eljátszottam nekik a rendes, szorgalmas diákot az órákon, aki mindig odafigyel, és csendbe van, miközben beszél. Hamar rájöttem, melyik tárgyak érdekelnek igazán: a bűbájtan és a bájitaltan. Ezt a két tárgyat nagyon szerettem akkoriban, és most is. Az első évben még mindenből kiváló volt a teljesítményem, ami mostanra már csak egy szép emlék számomra, de mentségemre szóljon, hogy akkoriban még könnyebb volt a tananyag.
Az iskolában megpróbáltam minél kevesebbet találkozni a testvéreimmel. A szüleimmel és nagyszüleimmel tartottam a kapcsolatot levelezés útján. Gyakran látogattam a bagolyházat, vagy pedig megkértem szépen valakit, hogy vigye fel az én leveleimet is, ha éppen nem volt kedvem arra menni. Ezt pedig mindig megtette valaki. Egy teljesen más embert láttak, és látnak most is a diáktársaim, mint aki valójában vagyok. Az életem egy színházzá vált, de nem bántam a dolgot.

Túléltem az évet, a vizsgákat, a dementorokat, akikkel szerencsére csak egyszer találkoztam a tanév alatt, mikor magamnak tett ígéretem ellenére elhagytam a kastélyt, de arról inkább nem beszélek.
A tanév végén a vonattal hazautaztam Londonba. Azon a nyáron nem sok kedvem volt Franciaországba menni, mert a téli szünetet is ott töltöttem, és ezért jó volt egy kicsit otthon lenni, de a nagyszülőket se lehetett megsérteni, ezért megint a Párizs melletti Grosiean kúriába kötöttem ki. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy meséltem a nagyszüleimnek. Természetesen kihagytam azokat a részeket, hogy fél- és sárvérűekkel is szóba álltam. Bár mindig, ha megemlítettem valakit, az első kérdés az volt, hogy milyen családból származik. Én meg vagy azt vágtam rá, hogy aranyvérű vagy azt, hogy nem tudom. Még szerencse, hogy szemrebbenés nélkül tudok bárki szemébe hazudni. Ez is csodálatos, irigylésre méltó tehetségemhez tartozik, mint az összes többi erősségem.
Természetesen a jó öreg Angliába töltöttem a szünidőm kisebbik részét. Ugyanis akkor volt a Kviddics Világkupa, amin mindenképpen ott akartam lenni. Az egyik legjobb helyről nézhettem végig az egészet. Azután jött ugyebár az a bizonyos Halálfalók általi támadás, de szerencsére nekem és a családomnak semmi baja nem esett a nagy meglepetésen kívül. Csak utána még jó ideig hallgathattuk a francia rokonoktól, hogy nálunk már ezek az események se zajlanak botrány nélkül.

A nyár nagyon gyorsan elment, és mire észbe kaptam már megint a Roxfort Expresszen utaztam. Abban az évben nem kellett nagyon erőlködnöm a helykereséssel. Előre küldtem az egyik kedves évfolyamtársamat, és megbíztam, hogy foglaljon le egy helyet nekem is, így nem kellett mást tennem csak szép nyugisan bevonulni és leülni.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy a második év sokkal mozgalmasabban fog telni, mint az előző. Először is ott volt Trimágus tusa, aminek keretein belül az iskola megint otthont adott pár vendégnek. Szerencsére ezúttal nem dementorokról volt szó, hanem csak azokról, akik erre a neves eseményre érkeztek két másik iskolából, a Durmstrang és a Beauxbatons diákjai. Természetesen a Beauxbatonsból érkezettekre voltam kíváncsi, hiszen a második otthonomból jöttek, és ha a nagyszüleimnek nagyobb lenne a befolyása rám, biztos oda járnék. Sose éreztem késztetést rá, azelőtt, hogy annak az intézménynek a diákja legyek, de aznap emlékszem, majd megvesztem volna érte, ha oda járhattam volna. Hogy miért? Mi oka ennek az őrült ötletnek? Mint a legtöbb őrültségnek a világon, ennek az oka is egy nő volt. Olyan volt, mint egy látomás. Szőke haj, igéző tekintet, formás alak egyszóval majdnem tökéletes. Hogy miért csak majdnem azt majd később kifejtem. A lényeg, hogy bár hülyeségnek hangzik, első látásra beleszerettem a lányba. Rögtön meg akartam tudni, hogy hívják, meg minden egyebet, ami vele kapcsolatos. Az se zavart, hogy pár évvel idősebb volt tőlem.
Másnap, mikor megláttam a folyosón egyedül sétálni magabiztosan odamentem hozzá, és felajánlottam neki, hogy bármikor szívesen megmutatom neki az iskolát. Ezt persze franciául. Ilyenkor örül az ember, hogy tud még egy nyelvet. Ezután elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam róla, hogy Claudinenak hívják, Párizsban él, van egy macskája és hogy imádja a fehér csokit. Elbűvölően kedves lány volt. Azután szinte minden nap találkoztunk. Egy örökké valóságnak tűnt minden nélküle eltöltött perc. Egész nap csak arra várta, hogy újra találkozzunk. Valósággal Claudine-függő lettem. Olyan volt, mint a kábítószer. Teljesen beléestem. Furcsa érzés volt. Először éreztem úgy, hogy őszintén érdekel mi van egy másik emberrel, és életemben először mindent meg akartam tenni, hogy ez a személy a lehető legboldogabb legyen.
A zsebpénzemet, amiből mindig is volt elég, arra használtam, hogy ajándékokat vegyek neki. Gyakran kedveskedtem neki valamilyen meglepetéssel, aminek mindig nagyon örült én pedig boldog voltam, hogy láthattam a szikrázó mosolyát. Még verseket is írtam hozzá, de azokat inkább nem mutattam meg neki, mert a megfelelő alkalomra vártam, ami még a mai napig nem jött el, és már nem is fog. Ami vicces volt az egészben, hogy ezeket megtettem érte, pedig nem is jártunk együtt. Én többször mondtam neki, hogy szeretem, de ő nem akart semmilyen kapcsolatba belemenni. Ezt egyszer azzal magyarázta, hogy nagy a korkülönbség, máskor azt mondta jobb neki egyedül, harmadszorra (ez a kedvencem) annyit mondott, hogy adjak neki időt. Időt azt kapott bőven. Szinte az egész évemet neki szenteltem. Ez pedig meglátszott a tanulmányi eredményeimen is. Nem buktam meg semmiből, és nem is álltam a közelében csak már nem voltam olyan jó, mint egy évvel azelőtt. A szerelem teljesen tönkreteszi az embert az egyszer biztos. A külvilágot szinte teljesen kizártam, és csak egy személy járt folyton az eszemben. A Trimágus Tusa és annak végkifejlete se érdekelt. Cedric Digory halála egyáltalán nem rázott meg. Biztos voltam benne, hogy valaki előbb utóbb belehal, de én Potterre tippeltem volna. Ez van, ez egy ilyen verseny, mikor jelentkeztek rá, tudhatták volna, hogy mivel jár.
Év végén, mikor eljött a búcsú ideje, koppantam egy nagyot, mikor Claudine elmondta, hogy otthon van egy barátja, akit ő nagyon szeret meg hasonlók. Teljesen ledöbbentem. Már fogalmam sincs, mit mondtam neki erre, de ez nem is fontos. Nagyon csalódott voltam, összetörte az illúzióimat vele kapcsoltban, pedig ő volt az első, akit feltétel nélkül tudtam szeretni. Nagyon fájt, úgy éreztem, elárultak persze a viselkedésemben semmi nem változott meg, senki nem látta rajtam, hogy valami gond van. Számukra ugyanolyan voltam, de belül iszonyú fájdalom mardosott.
Még szerencse, hogy év vége volt, és haza kellett utazni, mert a Roxfortban minden rá emlékeztetett. Mikor otthon volta, nem játszottam meg magam többé: Látványos depresszióba zuhantam. Visszagondolva én a családom helyében egy velem töltött nap után menekültem volna a házból, de ők mégis elviseltek valahogy.
Hallani se akartam arról, hogy azon a nyáron akár Párizsnak a közelébe is megyek. Már a város nevének a hallatától is rosszul voltam, sőt már akkor is gyilkos tekintettel néztem valakire, ha franciául megszólalt.
Mindenki megpróbált valahogy segíteni a jó tanácsaival, de én egyik szentbeszédre se voltam kíváncsi. Úgyis mindegyik arról szól, hogy majd az idő mindent megold, meg hogy találok egy sokkal jobbat meg hasonló ostobaságok. Az egyetlen ember, akinek a mondókáját hajlandó voltam végighallgatni az Jake volt. Először is azt mondta az volt a legnagyobb hibám, hogy ennyire közel engedtem magamhoz, hogy így megnyíltam neki. Azt is mondta, hogy fölösleges bármelyik csajra ennyi időt pazarolni, mikor annyian vannak a világon. Ezután elmesélt pár saját élményt is.
Elgondolkoztam azokon a dolgokon, amit mondott, és rájöttem, hogy tényleg hatalmas hibát követtem el. Ezt pedig gyorsan orvosolni kellett valahogy.
Másnap bejelentettem, hogy Párizsba akarok utazni, amilyen hamar csak lehet. Azzal indokoltam a döntésemet, hogy annyira hiányoznak a nagyiék és szeretném őket meglátogatni, ami félig igaz is volt, de a valódi célom teljesen más volt. Apáék nagyon örültek, hogy megváltozott a hozzáállásom, és az ötletemre nem mondhattak nemet.
Alig hogy megérkeztem és túlvoltam a szokásos utazás utáni pihenésen, megkerestem kedvenc nagybátyámat (na jó ez elég erős túlzás) Carl bácsit, és szépen megkértem rá, hogy vigyen el egy bizonyos párizsi címre. A bácsikám bele egyezett a dologba, bár megjegyzem vonakodva. Mást azonban nem kérhettem meg, mivel a nagyiék hallani se akartak arról, hogy Párizsba menjek. A város alig pár kilométerre volt a kúriától mégse akartak oda soha elengedni. Csak akkor láttam a szerelem városát, ha ők maguk vittek el oda. A felügyeletük nélkül még levegőt se vehettem ott. Mindezt csak azért, mert tele volt muglikkal. Ha tehették volna, szerintem egész életemben távoltartottak volna tőlük. Pont ezért kértem meg Carlt erre a nemes feladatra, aki a kocsijával el is vitt engem a Claudinie házához, mert hova máshova akartam volna menni. Becsengettem. Szerencsére a lány otthon volt, és boldogan ajtót nyitott nekem. Megkértem a bácsikámat, hogy várjon meg a kocsiban. Természetesen nem mentem üres kézzel, vittem magammal a volt majdnem barátnőm kedvenc édességéből is egy dobozzal, amibe természetesen tettem egy kevés bájitalt.
Bent a házban elbeszélgettünk egy kicsit. Teljesen olyan volt, mint régen, mintha semmi nem változott volna, de most már nem dőltem be neki, kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. A látogatás nem tartott sokáig, amikor kiléptem az ajtón, csak annyit mondtam neki, hogy mikor a csokit eszi, gondoljon rám, majd beszálltam a kocsiba és otthagytuk a házat. Hogy milyen bájitalt kevertem bele? Azt inkább nem mondanám el, elég ha én és ő tudunk róla, de az biztos, hogy azt a napot nem fogja elfelejteni.
De sajnos hiába álltam bosszút rajta, még mindig nem tudtam elfelejteni. Szerencsére a nagyszüleim gondoskodtak egy olyan nyári programról, ami lekötötte a figyelmemet. A szüleim és ők sokat veszekedtek a nevelésről, idősebb rokonaimban ugyanis az volt az elmélete, hogy a gyerek minél hamarabb tanul, annál jobb. Már akkor meg akarták nekem tanítani a főbenjáró átkokat, mikor még első éves voltam. Azt mondták, hiába tiltott varázslatok, néha nagyon hasznosak lehetnek. Most pedig, hogy elvégeztem a második évet, már foggal körömmel ragaszkodtak hozzá, hogy elsajátítsam őket. Úgy voltak vele, hogy amiről anyáék nem tudnak az nem is fáj nekik, ezért titokban kezdték el az okítást.
Először nem rajongtam az ötletért, mert ki az a hülye, aki nyáron is tanulni akar, de aztán megjött hozzá a kedvem. Szerencsére nem sok elméletet akartak a fejembe verni ezzel kapcsolatban. Én pedig mindig is jobban szerettem a gyakorlati dolgokat.
Egereken, patkányokon meg hasonló rágcsálókon mutatták be mind a három varázslatot, és nekem is azokon kellett gyakorolnom. Gyorsan beletanultam a dologba, és azután azzal szórakoztam, hogy bogarakat és pókokat kínoztam a cruciatus átokkal ugyanis egyszerűen ki nem állhatom az ízeltlábú állatokat. A macskán pedig az imperius átkot alkalmaztam. Nolita csodálkozott is, hogy az addig kedves házimacska miért akarja megtámadni folyton. Nagyon élveztem az imperius használatát, amikor egy varázsige segítségével uralkodhatok bárki és bármi akarata felett. Milyen kár, hogy betiltották pedig legszívesebben minden nap használnám. Az avada kedavrát, viszont nem gyakran alkalmaztam még állatokon se. Ennek az volt az oka, hogy kicsit tartottak tőle, mert mi van, ha véletlenül eltévesztem a célt? Semmi kedvem nem lett volna Azkabanba menni, ha véletlenül egy embert sikerült volna megölnöm, bár a nagyszüleimet ismerve elsimították volna az ügyet, de akkor se vágytam dementorok közelébe.
A patrónus bűbájt is meg akartam tanulni már az első év óta, viszont arra azt mondtak, hogy még túl korai. Erre a kijelentésre csak a szememet forgattam. Gyilkolni megtanítani sosincs túl korán, de védekezni egy dementor ellen igen? Nem mindig értettem a logikájukat, de inkább bele se gondolok, mi játszódhat le a fejükben.

Már vártam a harmadik évet. Most már nem érdekelt, hogy a folyosókon Claudine emléke kísért. Tudtam, hogy előbb utóbb szembe kell néznem az igazsággal, miszerint ő sose viszonozta az érzéseimet. Ez de szánalmas! Ennyit szenvedni egyetlen nő miatt? Nevetséges. A csalódás ellenére nem kerültem a lányokat, sőt jobban közeledtem hozzájuk, mint valaha. Egyik randi jött a másik után, egyik barátnő a másik után. Még olyan is gyakran előfordult, hogy egyszerre kettővel találkozgattam, és reménykedtem benne, hogy egyik se szerez tudomást a másikról. Ez sajnos egy idő után mindig bekövetkezett, és akkor jöttek a nagy drámázások, amik nem sűrűn érdekeltek. Soha többé nem akar látni? Akkor keresek mást, nekem nem probléma továbblépni. Jake tanácsát követve nem kötődtem egyikhez se nagyon, és nem is nyíltam meg. Csak azt láttak belőlem, amit látni akartak.
Gondoskodtam róla, hogy ne unatkozzak. Furcsa, de ennek ellenére a tanulás is jobban ment, mint a második évben, pedig most már sokkal kevesebb időm volt magolni.
Ki nem hagyhatom a történetből azt az embert, akit az iskola majdnem egyhangúan utált, én viszont már az első pillanattól kezdve szimpatizáltam vele. Ez a nő nem más, mint az iskolánk akkori főinspektora és később igazgatója, a mélyen tisztelt Dolores Jane Umbridge, aki az előbb felsorolt két tisztségen kívül még a sötét varázslatok kivédését is tanította. Egyszerűen imádtam, bár a legtöbben jobban gyűlölték bárkinél. Társaságban természetesen én is úgy szidtam, ahogy csak lehetett, hiszen mégse veszítsek már a népszerűségemből emiatt, de belül mindig is egyetértettem a módszereivel. Azzal viszont nyíltan egyetértettem, hogy a Sötét Nagyúr nem tért vissza. Ostoba kitalációnak tartottam ezt a felröppenő hírt, amit Potter töretlenül állított, viszont azt hittem, hogy annyira megviselte a Trimágus Tusa, hogy megtébolyult a szerencsétlen. Mint utólag kiderült, tényleg igaza volt.
Visszatérve Umbridge-ra, a sötét varázslatok kivédésének új oktatási módszere nem igazán tetszett, de ezt a kis hibáját elnéztem neki. Ahogy az újabbnál újabb rendeleteket is, amik csak még jobban szabályozták az életünket. Világ életemben utáltam a szabályokat. Nekem a tilos szó jelentése mindig is azzal volt egyenlő, hogy azt a dolgot mindenféleképpen ki kell próbálni. Így voltam az alkohollal, a dohányzással, de ezekről inkább nem beszélnék.
Egy idő után kezdtek nyomasztani ezek az új szabályozások, egészen addig, amíg meg nem jelent az a hirdetés, hogy jutalom ellenében lehet csatlakozni a főinspektori különítményhez. Alaposan átgondoltam a dolgot, körülbelül egy perc kellett hozzá, majd úgy döntöttem, csatlakozok ehhez a szervezethez, ha lehet így nevezni. Ott voltak a kedvezmények, majd hülye leszek nem csatlakozni. Az se zavart, hogy páran más szemmel néztek rám. Akik megérdemelték tettem magyarázatát, azoknak csak annyit mondtam, hogy Umbridge kényszerít erre, szabad akaratomból sose állnék az ő oldalára, és mivel mindenki kinézte belőle, hogy képes ilyesmire, ezért elhitték a mesémet, amit teljesen hitelesen adtam elő.
Vége lett az évnek, Umbridge uralma képletesen szólva megbukott, ami egy kicsit zavart, mivel oda a kiváltságoknak, amiket a különítmény adott, de legalább kevesebb idegesítő szabály volt. Minden olyan volt, mint régen. Ezek után elkezdtem hangoztatni, hogy mennyire utáltam azt a nőt, és hogy mennyire örülök a távozásának.

A nyár egy részét a szokásos helyen töltöttem, a Grosiean kúriában, ami Párizs mellett volt. Ez a szünet, viszont más volt, mint a többi. Azon kívül, hogy meggyőztem a nagyszüleimet, engedjenek végre ki Párizsba, ahol aztán sok új ismeretséget kötöttem, főleg lányokkal. Megígértem, hogy a városnak csak abba a részébe maradok, amit boszorkányok és varázslók laknak, de azért néha kimerészkedtem a muglik közé is. Igaz, az ő világuk nagyon furcsa, és sok dolgot még  máig nem értek velük kapcsoltban például, hogy mire jó az a hely, amit ők plázának neveznek.
Ami viszont igazán érdekes volt azon a nyáron az bátyámmal volt kapcsolatos. Richard ugyanis betöltötte a tizenhetedik életévét, és a családunk hagyományai szerint kapott egy aranyból készült nyakláncot, ami azt bizonyítja, hogy méltó a Grosiean névre. Ezt viszont nem ingyen kapta, hanem el kellett végeznie egy feladatot. Erről már az előbb meséltem. Röviden a menyasszonya helyett a szolgáját ölte meg utana megitatta Marie-t egy százfűlé főzettel, és így felvette Debbie alakját. Átverte nagyapáékat, akik aztán nem is sejtettek semmit a cseréről. Mindent nagyon jól megszerveztek. Megbeszélték Dumbledore-ral, hogy Debbie a mostani tanévtől a Roxfortba járhasson, mert eredetileg ugye Beauxbattons-os volt. Mindezt pedig titokba kellett tartaniuk a nagyszüleink előtt, mert ha kiderül a csalás, megölik Richit. Engem is be kellett avatniuk a titokba, mivel nehéz lett volna eltitkolni, hogy Debbie él, ha egy iskolába járok vele. Alapból egy nagyon feltűnő jelenség, még Claudinet is túlszárnyalja.
A lelkemre kötötték, hogy egy szót se szóljak a dologról, semmi megjegyzés, semmi célzás. Természetesen megesküdtem mindenre, hogy nem szólok egy szót se, és meg is tartottam a titkot mind a mai napig.
Persze mélyen elítélem ezt a dolgot, hiszen Rich, bár megölt egy embert mégse a feladatot teljesítette, ezért szerintem nem érdemli meg azt a nyakláncot, amit még a mai napig visel. Abban teljesen biztos vagyok, hogy ha rám kerül a sor én teljesítem a feladatot bármi is legyen az. De ez még a jövő zenéje.
Egyelőre azt akarom megtudni, hogy vajon a kedves bátyám mi mindenre képes az életéért cserébe, hiszen Én nem szeretek hazudni a nagyiéknak, és talán egyszer véletlenül el is felejtem a titoktartási fogadalmamat, hacsak nem tesz meg nekem pár apró szívességet, amivel emlékeztet az ígéretemre.
Szerencséjére a suli falai között nem sűrűn jutott eszembe, hogy lebuktassam, hiszen próbáltam olyan messzire elkerülni, amennyire lehetett, ami az Én helyzetemben egy elég nehéz feladat volt, de mint mindent ezt is sikerült megoldanom. Egy éven át keresztülnéztem rajtuk és a szokásos mederben folytattam a sulit. A negyedik év eleje egész nyugis volt. Leszámítva azt, hogy a Sötét Nagyúr visszatért és egyre több rémhír keringett a médiában. Utána jött az a bizonyos ostrom, ami nem kis tömegpánikot keltett. Főleg, hogy egy olyan esemény is megtörtént, amiről senki nem hitte, hogy lehetséges: Dumbledore professzor halála, ami mindenkit megrázott. Igen, még egy kicsit engem is megérintett az elvesztése, hiszen mégis csak ő volt az igazgató, aki azokat a szép beszédeket mondta, amik közben olyan jó volt beszélgetni a mellettem ülővel. A hosszú szakálla pedig mindig is tetszett. Eljátszottam néha a gondolattal, hogy ilyen idős koromban Én is olyat növesztek.
A nyáron a család az Én kérésemre Skóciába látogatott, ugyanis meguntam már az egzotikus trópusi helyeket. valami közelebbire vágytam, ahol még soha nem voltam. Így esett erre a helyre a választásom. A vakáció során természetesen végig a kedvenc hobbimmal foglalkoztam, ami Richi idegesítése volt.
A körülöttünk lévő helyzet közben egyre drámaibb fordulatokat öltött, a halálfalók szépen lassan átvették a hatalmat és kiiktatták az útból azokat, akik nem voltak szimpatikusak számukra. Ilyen időkben természetes, hogy mindenki fejében megfordul, mi lesz, ha ő vagy a családjából valaki lesz a következő áldozat, de Én mégse gondolkoztam ilyeneken. Aranyvérű vagyok és az egész famíliám is az ráadásul Én tökéletesen tudok alkalmazkodni mindenféle hatalomhoz, ahogy azt Umbridge professzor idejében is bizonyítottam.
A Roxfortba visszatérve szembesültem az új rendszerrel, ami sokak számára ijesztőnek tűnt, Nekem viszont kifejezetten tetszett az a része, hogy végre nem egyenlő mindenki és azok vannak a rangsor tetején, akik a legtöbbet érnek: az aranyvérűek. De bármennyire is tetszik ez a kivételezés, halálfalónak eszembe se lenne beállni. Alkalmazkodok ugyan, de a függetlenségemből nem engedek.
A családi dráma pedig folytatódik, hiszen Debbie az idén nem szándékozott felszállni a Roxfort Expresszre és állítólag terhes lett a bátyámtól. Bár mivel a kapcsolatuk eléggé liberális, ha ez a hír igaz lenne, akkor se biztos, hogy a gyerekben Grosiean vér folyik. Azonban, ha esetleg mégis, akkor pár hónapon belül nagybácsi leszek.


         Jellem
Az első benyomás alapján egy kedves, gyengéd, ártatlan fiúnak látszik, aki a légynek se tudna ártani. A beszélgetések alkalmával mindig közvetlenül és fesztelenül viselkedik. Nagyon megértőnek tűnik, aki mindenkit meghallgat, és bárkit képes megvigasztalni. Mindenkiben meglátja a szépet és a jót még akkor is, ha ezt mások nem veszik észre.
Igen, milyen szép is lenne, ha mindezek a lelkéből fakadnának, de nem ez a helyzet ugyanis ezek a szép dolgok nem mások csak ügyes álcái Mitch Grosiean valódi énjének.
Van egy dolog, ami sose tartozott az erősségei közé: az őszinteség. Már szinte azt se tudja mi az. Az élete egy színdarab, amiben cserélgeti a szerepeket. Ezer arca van, szemrebbenés nélkül a szemébe hazudik bárkinek, és mindezt rendkívül meggyőzően csinálja. Profi színésznek is elmehetne, ha akarna.
Szinte sose mondja ki, amit valójában gondol. Csak az hagyja el a száját, amit a többi ember hallani akar tőle. Magáról nem beszél sokat, inkább azt szereti, ha beszélgetőpartnere élete a téma. Néha olyan, mint egy lelki szemetesláda. Próbál minden közelében lévő embert minél jobban kiismerni, megpróbál a kedvükben járni, hogy aztán később, ha szükség van rá, manipulálhassa őket. Egy rendkívül segítőkész srácnak tűnik, pedig valódi célja az, hogy ő irányítson. Eléggé hatalommániás, szereti, ha minden dolog a kezében van.
Nyíltan sose bántana másokat. Az ő módszere a hátbatámadás. Nem egy haragtartó típus, ha valakin bosszút akar állni azt gyorsan megteszi (természetesen úgy, hogy az áldozat a lehető legjobban szenvedjen), aztán békén hagyja az illetőt. Szereti ismerni az emberek gyengéit, hogy ha kell, felhasználhassa ellenük.
Imádja a feltűnést, és ha éppen nem ő van a figyelem középpontjában, tesz róla, hogy megkapja az őt megillető helyet. Alapból hangosan beszél, tehát nagyon nehéz nem észrevenni, ha ott van a közelben.
Kedveli a drága dolgokat, mindenből a legjobbakat akarja. Azt nem viseli el, ha valakinek valamiből jobb van, mint neki. Nem egy divatmajom, de igényli a legjobb minőségű ruhákat. Hajlamos szórni a pénzét, a spórolás sose volt az erőssége, de nem is volt rászorulva. Ez a másik fegyvere a hízelgésen kívül, előszeretettel próbálja megvesztegetni diáktársait. Például, ha hosszú házi dolgozatot kell írnia, csak odamegy a legjobb tanulóhoz, és egy kis anyagi juttatásért cserébe megíratja vele. Kedvenc ünnepe a karácsony. Szó sincs róla, hogy a szeretet vagy a meghitt légkör miatt, sokkal inkább az ajándékok az oka. Szeret ajándékot kapni és adni. Az utóbbit azért, hogy lekötelezze azt a személyt, akire a pénzét költötte.
Amint azt már fent is említettem, próbál mindenki kedvében járni. Ezt viszont nem csak úgy csinálja, hogy eljátssza az ártatlan báránykát. Valójában minden emberrel másképp viselkedik, ugyanis mindenki különböző, ezért neki is alkalmazkodnia kell a személyiségeikhez. Van, hogy elrontja a dolgot, vagy hogy átlátnak rajta, de ekkor igyekszik egy újabb maszkot magára húzni.
Szerelem. Azt mondják szerelemben és háborúban mindent szabad és ezt a mondást Mitch teljesen komolyan veszi. A kiszemelt lányt minden áron megpróbálja megszerezni. Romantikus randikat szervez, azt érezteti velük, hogy imádja őket, virágokat küld és ajándékokat meg, ami még eszébe jut. Viszont nem bír sokáig egy lánynál megmaradni. Egyáltalán nem hűséges típus. Gyakran előfordul olyan, hogy egyszerre két vasat tart a tűzben közben próbálja elkerülni, hogy a két lány ne találkozzon egymással. Szüksége van a szerelemre, nem bír nélküle élni, de mindig mást és mást szeret. Rengeteg csúnya szakításon van túl, de gyorsan túlteszi magát a dolgon, hiszen mindig talál új kiszemeltet. Nincs kifejezett nőideálja, de szereti, ha egy nő ad magára. Nincs semmilyen előítélte a fél- és sárvérű lányokkal szemben, de abba biztos, hogy ő kizárólag aranyvérűt vesz majd feleségül, ha esetleg egyszer el akarná kötelezni magát, amit nem a közeljövőbe tervez, hacsak nem teszik törvényessé időközben a poligámiát.
Azt sose várta el senkitől, hogy önmagáért szeressék, mert mindenki csak egy olyan Mitch-et lát, akit ő maga talált ki. Viszont azt nem bírja elviselni, ha valaki hazudik neki. Fontos neki, hogy a másik fél őszinte legyen hozzá, ami kicsit furcsán hangzik, mivel ezt ő nem teszi meg.
Neveltetése nagyon jól megmutatkozik, ugyanis igazi úriemberként viselkedik. Kívülről tudja az illemszabályokat, amikkel évekig tömték a fejét.
Fontos neki a család. Biztonságban érzi magát közöttük. A nagyszüleit különösképpen kedveli, mindig is egyetértett a nézeteikkel, ami kicsit furcsa, hiszen az ő életfelfogásuk a hagyományok görcsös tiszteletében nyilvánul meg. (Bár, akinek Dolores Umbridge is szimpatikus volt, attól ne várjunk mást.) Pedig ő olyan típusú ember, aki néha szereti átlépni a korlátokat. Vagyis jobban mondva, ő szereti megmondani, hol vannak a határok.
Testvéreivel viszonylag jól kijön, bár természetesen, mint minden családban köztük is voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések. Mint legkisebb gyerek, mindig is elvárta, hogy mindenki körülugrálja, és ő legyen a kis kedvenc. Ebben pedig szerinte senki se akadályozza meg. Hallotta már párszor, hogy mindenki Richardot szereti a legjobban, de ezt hülyeségnek tartja. Szerinte képtelenség, hogy bárki jobban szeresse őt, mint bátyját, ezért sose tekintette vetélytársnak. Ahogy Nolitát és Biancát se. Az előbbi lánnyal gyerekkorában sokat veszekedett, de mostanra a viszonyuk jobb lett, mára már simán átnéz rajta. Sose vallotta be senkinek, de mindig is legidősebb bátyját, Jacobot tartotta példaképének. Rá hallgat, megszívleli a tanácsait. Richardot is tiszteli bizonyos szinten, hiszen bármennyire is tetszik neki Debbie, eddig még nem próbált lecsapni rá csak, mert a bátyja menyasszonya.
Szerelem, család… Mi is hiányzik? Ja igen, a barátok. Természetéből adódóan megpróbál mindenkivel jól kijönni, és valakiket közelebb is enged magához. Vannak barátai, vagyis akiket annak nevez, de ők sokkal inkább szövetségeseknek tekinthetők. Ez csak azért van így, mert ez a fajta emberi kapcsolat is az őszinteségre alapul, ami az egyik félben lehet, hogy megvan, de benne nem.  
Elég lusta fiú. Házimunka? Soha! Mindig is ahhoz szokott, hogy az alkalmazottak dolgoznak helyette. A Roxfortban pedig a szobatársait használja fel, hogy rendet teremtsen persze ezt is némi fizetségért cserébe. Amúgy nem erőlteti nagyon meg magát, imád kényelmesen élni, de ha kell, rögtön a tettek mezejére lép.
Nem jellemző rá a céltudatosság. A terveit folyamatosan változtatja. Valamikor ezt akarja, két perc múlva pedig az ellenkezőjét. Kiszámíthatatlan, egyszerűen lehetetlen megmondani, mit miért csinál. A logikája elég furcsa.
Szereti a veszélyt, a kockázatot. A szerencsejátékokat egyszerűen imádja, és ha egyszer elkezdi, nagyon nehéz róla leszoktatni. Az iskola szabályzata nem érdekli túlzottan. Persze nem egy rendbontó alkat, de ha kedve van hozzá, lelkiismeret-furdalás nélkül lép a tilosba. Nála a tilos szó pozitív jelentéssel bír.
Ellenségek. Megpróbálja belőlük minél kevesebbet szerezni. Akiket utál, azoknak próbál a bizalmába férkőzni. (Aztán mikor nem számítanak rá, hátba támadja őket). Másik kedvenc mondása, hogy „tartsd közel a barátokat, de az ellenségeidet még közelebb.” Így, ha valakivel nem foglalkozik olyan sokat, az biztos lehet benne, hogy Mitch kedveli bizonyos szinten.
Voldemorttól nem különösebben fél, de ezt nem hangoztatja. Bár, ha megjelenne előtte rászegezve a pálcáját, akkor valószínűleg kegyelemért könyörögne, de elméletben nem tart tőle, abból kifolyólag, hogy nem érzi magát veszélyeztetett helyzetben a származása miatt. Sose nevezi a nevén csak, mert senki más körülötte nem tesz ilyet. Nem sűrűn érdekli a Nagyúr munkálkodása, nem is támogatja, de nem is ellenzi. Neki annyira mindegy mit csinál csak az ő életébe ne szóljon bele. Az új rendszerhez természetesen alkalmazkodik, és próbálja a legjobbat kihozni annak előnyeiből.




         Apróságok

mindig ||
- Önmaga
-   nők
-   tiltott dolgok
-   figyelem
-   imperius átok
-   hüllők
-   kétszínűség
-   mások manipulálása
-   kockázat
-   kviddics
-   egzotikus ételek
-   tükrök és egyéb tárgyak, amiben látja magát
-  testvérei őrületbe kergetése
 soha ||
-   dementorok
-   szabályok
-   őszinteség
-   ha nem ő van a figyelem középpontjában
-   telihold
-   felesleges rohanás
-   népszerűtlenség
-   olcsó dolgok
-  egoizmus mások részéről
dementorok ||  Csak a szokásos hideg érzés.
mumus || Dementor
Edevis tükre ||  Mágiaügyi Miniszternek lenni
százfűlé-főzet ||  Élénk piros, étcsoki ízű
titkok || -   Retteg a dementoroktól.
-   Teliholdkor egyszerűen nem tud aludni.
-   Szerelmes leveleket írt első nagy szerelmének.
-   Naplót vezet.
-   Nagyon tetszik neki Debbie, a bátyja menyasszonya.
rossz szokás || Szenvedélyes szerencsejátékos. Mióta megtanították pókerezni, azóta ha alkalma van rá játszik. Ebben csak az a rossz, hogy a téteket mindig pénzben teszi meg, ezért ha veszít az elég kellemetlen. Ezek kívül fogadni is nagyon szeret főleg a kviddics meccseknél.
Dohányzik, így vezeti le a soha ki nem mutatott idegességét. Elméletben már párszázszor leszokott, de mindig újrakezdi.
Hangosan beszél. Ezt néha már észre se veszi.
Ha elsétál egy tükör előtt vagy csak kezébe vesz egy tiszta kanalat nem bírja ki, hogy ne nézzen bele és csodálja magát legalább pár másodpercig.


         A család

apa ||  Philippe Grosiean; 47 éves; aranyvérű
anya || Lucinda Benningales; 46 éves; aranyvérű
testvérek || Jacob Grosiean (21), Bianca Grosiean (18), Richard Grosiean (17),  Nolita Grosiean (16)
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy kígyó, aki a Grégori névre hallgat

Családtörténet ||
A Grosiean család francia eredetű. Hosszú időkre nyúlik vissza a család története. A mágusok körében előkelő családnak számít, de megosztja az embereket. Vagy nagyon oda vannak értük, vagy rettenetesen utálják őket. Általában nincs olyan, aki semleges volna velük kapcsolatban. Fel lelhető a történetükben a sötét 17. évi rituálé, ami során ki kell érdemelni a nevet egy gyilkossággal. Alapvetően egy gazdag, jómódú családról van szó, akik nem tűrik meg maguk között azokat, akik hibáznak.
 


         Külsőségek

magasság || 174 cm
tömeg || 70 kg
szemszín ||kék
hajszín ||szőke
különleges ismertetőjel || Drága ruhák, szikrázó mosoly.
kinézet || Tipikus szőke herceg, aki alól már csak a fehér ló hiányzik. Tartásából és járásából egyszerűen sugárzik a mérhetetlen magabiztosság. A tekintete mindig őszintének tűnik bármilyen átlátszó hazugságot is ad éppen elő. A bűnbánó szempárjának pedig elég nehéz ellállni.
Az arca mindig borotvált. Szőrszálat maximum csak az látott eddig rajta, akivel egy hálóba lakik.
A frizurája változó; néha rendezetten ki van fésülve, de sokszor látni összeborzolt rendezetlen hajjal. Sokszor feltűnnek rajta drága órák, gyűrűk vagy nyakláncok, de ezeket előszeretettel hagyja el.
A közelében lévők rögtön megérezhetik rajta a minőségi francia parfümök egyikét, amit sose felejt el használni.
Fogsora tökéletes és mindig gyönyörű fehér, amit sokszor láthat az ember, ha vele találkozik.
egészségi állapot || Teljesen egészséges, csak érzékeny a teliholdra, ezért nem tud tőle aludni. font]


         A tudás

varázslói ismeretek ||
 Az biztos, hogy nem az iskola legszorgalmasabb diákja, de eredményei jók. Teljesítménye változó: Olykor kiemelkedően teljesít, máskor mikor végképp nem érdekli a tanulás, és akkor az eredménye se olyan lesz, amit éppen szeretett volna. (A rossz jeggyel persze sosincs megelégedve, és minden ismerősének az adott tanárt hibáztatja). Bukásra még sose állt semmiből, annyira azért nem süllyed le, hiszen egy Grosiean olyat mégse tehet. Vannak olyan tantárgyak, amik egyáltalán nem érdeklik ilyen például a gyógynövénytan. Szereti a bájitaltant, a bűbájtant és a sötét varázslatok kivédését, bár az utóbbi tantárgyhoz való viszonyát mindig is a tanár személye határozta meg.
Sokan mondják neki, hogy ha nem lenne olyan lusta, és csak egy kicsivel többet törődne a tanulással, akkor még nagyon sokra vihetné, de reménykedni még szabad, hátha később megkomolyodik.
Év közben nem túl szorgalmas, de év végén, a vizsgákra mindig rendesen felkészül, ezért az ott elért eredményei mindig kiemelkedően jók lettek.
Havonta egyszer van olyan, hogy tényleg leül, és végigtanul egy egész éjszakát ez pedig, azért van, mert teliholdkor nem tud aludni, és valamivel le akarja kötni magát.
felvett tantárgyak ||
- Jóslástan
- Rúnaismeret              
 mugli képzettségek || francia nyelv, póker és egyszer az egyik ismerőse megtanította kenyeret kenni, de ezt nem alkalmazza
pálca típusa || 13 hüvelyk, magyal, sárkányszívizomhúr
különlegesség || -


         Szerepjáték-példa

>>Katt! <<

Még mindig csodálkozok ezen a mugli éttermen. Először is sehol egy pincér, mindenki mindent megának visz ki az asztalához. Másodszor nem adnak evőeszközöket, ami igazából nem is baj, mert elég felszabadító érzés kézzel enni, de mindenesetre különös szokás. Harmadszorra a képen óriásinak tűnő adag a valóságban apró, aminek szintén van némi előnye, hiszen ha annyi étel került volna a tálcámra, amennyit átlagosan fogyasztok, akkor nem bírtam volna elcipelni ide. Az alacsony szolgáltatásokért pedig elég magas árakat kérnek. Legalábbis mielőtt bejöttem ide, hallottam egy párt beszélgetni, akik hezitáltak, hogy bejöjjenek-e, de a férfi azt mondta, túl drága és tovább álltak. Ekkor gondoltam, hogy ez lesz számomra a tökéletes hely. A minimális termékekért nevetségesen magas árakat kérnek el. Imádom a muglikat!
- Hazaküldés? – Kérdeztem vissza két falat között természetesen abban a stádiumban, amikor épp semmi nem volt a számban, mert mégse lett volna jó szégyent az illemtanáraimra, akiknek a fele szerintem mára az elmeosztályon kötött ki.
- Én erre akkor nem is gondoltam. Anya nem mesélt olyat, hogy bárkivel is megtörtént volna az eset. Bár ha mégis megtörtént volna a nagyszüleim eljártak volna egy örömtáncot – Kuncogok, mivel vizuális típusként rögtön el is képzeltek két idős rokonomat az előbb említett szituációban. A valóság is valami ilyesmi lett volna. Ha nem is perdültek volna táncra, nagyon elégedettek lettek volna, és rögtön küldtek volna egy baglyot a Beauxbattons-ba, hogy beprotezsáljanak. Gondolom ott is akad jó pár ismerősük, hiszen nekik hol nincs?
- Nem igazán – Válaszolok arra a feltevésre, hogy egyértelműen abba a házba kerültem volna, ahova járok – Miért első ránézésre született Mardekárosnak nézek ki? – Kérdezek vissza poénosan. Mellesleg erre a válaszra nagyon kíváncsi vagyok, hiszen a legtöbb nem házunk bélit pont az ellenkezőjéről próbálom meggyőzni, és azokkal, akik nem hallottak még sokat rólam be is jön.
- Egyébként sokat gondolkoztam mielőtt rám került a Süveg, hogy hova fogok kerülni. A bátyáim és a fiatalabb nővérem, Nolita a Mardekárba kerültek. Anya és Bianca pedig Griffendélesek voltak, szóval sejtettem, hogy a kettő közül valamelyik. De az is eszembe jutott, hogy Én leszek a kivétel, és esetleg Hugrabug vagy Hollóhát lesz belőle. A végén viszont, amint látod mégis a többséget erősítettem. A Süveg biztos úgy gondolta, nincs még elég Grosiean a zöldeknél – A mondatot pedig egy újabb falattal zárom. Az étel nagyon gyorsan fogy, pedig most még beszélek is közben. Mindig is gyorsan ettem, de ez az adag rekord idő alatt tűnik el a tányéromról.
- A ti családokban hogy volt a házelosztás? Gondolom a felmenőid Roxfortosok voltak – Az utolsó kijelentést már csak a családnévből is meg merem kockáztatni. Bár manapság már nem lehet tudni azok után, hogy a kastély falai között is találkoztam már francia vezetéknevű egyénekkel.
- Most hogy mondod, Én se szívesen játszanék a csapatunk ellen. De szerintem tőlük olyan sérüléseket is lehet szerezni, amik két napnál tovább gyógyulnak. Néha viszont nem lenne előnytelen a padokat felcserélni a kórteremre – Játszok el egy pillanatra a gondolattal.
Kortyolok párat az innivalóból, miközben a lány a pályaválasztás nehézségeiről mesél. Tényleg nem lehet könnyű azoknak, akik nem tudják milyen irányba is akarnak tovább menni. Én már kezdetektől tudtam, hogy melyik az a pálya, ami a legközelebb áll hozzám.
- Nem kell aggódni még van időd. És bár nem tudom hogy sikerültek az RBF-jeid, okosnak tűnsz, biztos jól sikerültek – Próbálom megnyugtatni, és a bíztató szavakat ismét egy harapás követi. Az pedig már az utolsó falatok egyike volt.
Nem telt bele sok időbe, amíg minden eltűnt a tányéromról, és már csak a papírhulladék maradt.
- Vajon mikor jön valaki, hogy elvigye ezeket? És vajon mennyi borravalót szokás adni az itteni dolgozóknak? – Teszek fel ismét költői kérdéseket, bár nem sok reményt látok arra, hogy ő többet tudjon az itteni etikettnél nálam. Mugliktól megkérdezni meg eléggé furcsa lenne. Nekik itt minden természetes, amit mi nem értünk.  Mindig is mondtam, hogy érdekes teremtmények a varázstalan emberek, de a famíliából mindenki inkább a gusztustalan, jelentéktelen és szánalmas jelzőket használja rájuk. Valamit viszont mégis tudnak, ha varázslat nélkül is ilyen gyorsan tudnak ételt előállítani.
- Majd próbálunk úgy tenni, mintha teljesen hétköznapi lenne minden – Vetettem fel ötletnek a konyhai látogatáshoz, ami láthatóan eléggé felkeltette az érdeklődését. A végén pedig beleegyezett az ötletbe.
- De hogy jutunk be feltűnésmentesen? – Vetek fel egy problémát – Talán lefizethetnénk két alkalmazottat, hogy adják ide a ruháikat, amivel bejuthatnánk…. Nem ez nem jó! Eltereljük a figyelmüket valamivel és bemászunk a pulton át? – Hatásszünet – Nem, ez se jó – Húzom el a számat, majd pár másodperc múlva bevillan az ötlet- Vagy egyszerűen használhatnánk a hátsó bejáratot. Úgy láttam az épület háta mögött van egy ajtó, ami elég valószínű, hogy oda vezet. Egy egyszerű ajtónyitó bűbáj, és már bent is vagyunk – Ismertettem röviden az utolsó ötletet, ami teljesen kivitelezhetőnek tűnt.

Briana

Ahogy az várható volt, a hőn szerelmes fiú alakítása nem sikerült túl meggyőzőre, azok után, hogy a szóban forgó ex nevét se tudta megmondani, aki mellesleg az előtt fél órával még állítólag élete értelme volt. Talán nem ártott volna neki kitalálni egy nevet, ha már ennyire mély benyomást tett rá, hogy kevesebb, mint egy óra leforgása alatt el is tudja felejteni. Valójában viszont talán már nem is érdekelte annyira, hogy ártatlan képet fessen magáról, ha már asztaltársasága amúgy is ismeri a múltját.
- Te képes lennél megjavítani, de nem akarsz élni ezzel a lehetőséggel, ezért úgy tűnik, örökre rossznak kell lennem – Panaszkodott, aztán újra felöltötte azt a csibészes mosolyt.
Ez talán kevés hozzá, hogy lelkiismeret- furdalást keltsen benne, de próbálkozni persze szabad.
- Mellesleg csak azoknak a nevét érdemes megjegyezni, akik tényleg megérdemlik. Például a tiedet, mert te különleges vagy, de ezt már elmondtam párszor és biztos unod már hallgatni. Egyébként a ilyen szép nevet vétek lenne elfelejteni – kanyarodik még egy kicsit vissza, hogy kijavítsa az előbbi kis hibáját. Ennek pedig mi is lehetne jobb módja, mint az újabb és újabb bókok, amikből valószínűleg még mindig nem fogyott ki.
Természetesen a lány annak a kijelentésének se adott hitelt, hogy ő már pedig nem iszik alkoholt, sőt még csak azt se tudja milyen az. Ezért hátrány, ha olyannak próbálja beadni, hogy ő egy angyal, aki a sok éves tapasztalatok után már pontosan tudja, hogy ő márpedig abból a bizonyos másik irányból érkezett a földre.
- Igen, valószínűleg tényleg összekevertél minket. Semmi baj, bárkivel megesik. Köztudott, hogy mindegyik kötelező iskolai eseményen ott vagyok. Eddig még senki nem panaszkodott, hogy nem látott valahol – mondta teljes komolysággal.
Az utolsó mondat még teljesen helytálló is, mivel eddig általában jó pénz fizetett pár embernek, hogy ha kérdezik bizonygassák, ő végig ott volt csak nem látták a tömegben.
- Jó rendben, beismerem. Néha talán kicsit elfelejtettem a házirend bizonyos pontjait, de az a régi Énem volt. Azóta megváltoztam, megkomolyodtam és rájöttem, hogy a szabályok milyen fontosak az életben. Szeptembertől kezdve pedig mintadiák leszek – tette meg a fogadalmát, ami több, mint biztos, hogy úgy fogja végezni, ahogy a legtöbb ember újévi fogadalmai. Mindenesetre nagyon jól hangzanak ezek a nagy szavak a szájából. Akár egy politikus.
A pincér közben várja, hogy felvehesse a rendelést a két legfiatalabb vendégtől, akik akkor éppen az étteremben tartózkodtak. Mitch nagy meglepetésére vendége minden erőlködés nélkül előadta óhaját francia nyelven. Pedig pont fel akarta ajánlani neki, hogy majd lesz olyan nagylelkű és tolmácsolja kérését a pincérnek.
- Ezek után már meg se merek szólalni – Meredt a lányra csodálkozva miután leeresztette a kezéből az étlapot, hogy megbizonyosodjon róla tényleg annak a hangját hallja-e, aki előtte ül.
- A szokásosat kérem – Tudta le röviden igényei ismertetését. Az itteniek már ismerhetik annyira, hogy tudják mit szokott legtöbbször rendelni.
A pincér úgy tűnik, értette a célzást, majd az étlapokkal együtt sietősen távozott.
- Kár pedig szívesen vettem volna a segítségedet. Viszont adhatnál egy kis nyelvleckét olaszból – Ajánlotta.
Ő maga nem nagyon érdeklődött soha a nyelvek iránt. A két anyanyelvén kívül próbálták tanítani spanyolul is, hogy gyarapítsák a műveltségét, nem sok sikerrel. Már alig emlékszik valamire belőle. Eddig tökéletesen elég volt neki ez a két nyelv, amit tudott hasznosítani. A vakációk során ugyan ragadt rá pár kifejezés különböző nyelvekből, de egyikkel se foglalkozott jelentősen.
- Hogy csinálod ezt? Mindig sikerül lenyűgöznöd – Bókol ismét.
- És mit szólsz a háborúhoz? Félsz? Mert ha igen, akkor egy percig se aggódj, majd én megvédelek a halálfalóktól - Tér át egy mostanában elég sok mindenki által emlegetett témára. Természetesen rajta a félelemnek egy kis szikrája se látszik. Úgy van vele, hogy őt egyik oldalnak sincs oka bántani, így nyugodtan együtt tud élni azzal a ténnyel, hogy körülötte rettegés és bizonytalanság van. Aranyvérű származása és pénze miatt teljesen biztonságban van. Ráadásul családja egyik tagja se áll egyik oldalon se. Akármilyen rendszer is jön ő tud alkalmazkodni, ahogy ezt Umbridge idején is sikerült már bizonyítania.
A zsebéből kis kotorászás után elővesz egy vékony ezüstös dobozt, amin egy nagy M betű díszeleg (nagyon nehéz kitalálni minek a rövidítése), illetve egy mozgó kígyómotívum díszíti. A tárgy tetejét felnyitva jól látható, hogy ez nem más, mint egy cigarettatartó.
- Zavarna, ha rágyújtanék? – Kérdezi a szemközt ülőtől.
Voltak már olyanok, akiket irritált a dohányfüst, ezért az utóbbi időben szeret biztosra menni. Véletlenül se akarja, hogy Briana rosszul érezze magát.

- Ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy elboldogulnál nálunk. Ezt viszont sajnos nem fogjuk megtudni, mert a Süveg már egy másik házba osztott be – Vágtam csalódott fejet, majd sóhajtottam egyet. Ha örökölte a géneket, akkor tényleg hasznos tagja lehetne a csapatnak, de ezzel már elkéstünk körülbelül hat vagy hét évvel. A számok sose mentek, de a magántanáraim azt mondták, hogy ez nem baj, az a szerencse, hogy gazdag vagyok.
- Tényleg te eredetileg melyik házba akartál kerülni? – Tettem fel ezt a már nagyon nem aktuális kérdést, de egy kis nosztalgiázás sosem árt. Mellesleg ezt még Én se tudnám megválaszolni, ha jól emlékszem Nekem teljesen mindegy volt.
- Biztos azért nem akarsz játszani a saját csapatotokban, mert túl jó vagy és nem akarod lealázni a többieket – Vigyorogtam rá – Vagy csak nem szeretnéd, hogy apukádhoz hasonlítsanak? Én aztán tudom, hogy milyen, ha valamelyik rokonodhoz mérnek – Váltottam komolyabb hangnemre - Nekem négy idősebb testvérem van, és mindegyik a Roxfortba jár, illetve kettő már csak járt. A tanároknak így nem csoda, hogy mindig valamelyik nővérem vagy bátyám jut eszükbe rólam, ezért is szeretem, ha új tanár jön a suliba, mert neki nincs még összehasonlítási alapja, és nem az alapján ítélnek meg amilyenek a testvéreim voltak, hanem Önmagam miatt – Kezdtem el egy kicsit lelkizni, így étkezés előtt. Nem mintha tényleg olyan súlyos lenne a helyzet, hiszen a tanárok általában pozitívan csalódnak bennem meg úgy a családnévben is. Én vagyok a legjobb közülük, szóval ez nem is csoda. Ha nem is mindig a tanulmányi eredményeim miatt, de Én tudom a legeredetibb kifogásokat kitalálni a családban az biztos.
- Akkor gondolom nem a pályán akarod majd folytatni, ha kikerülsz a Roxfortból. Van valami terved vagy álmod vagy ilyesmi? – Érdeklődtem ismét mosolyogva. Remélem, nem a mágiaügyi miniszterséget célozza meg, mert azt már lestoppoltam évekkel ezelőtt. Nem nagyon érdekel a továbbtanulás meg semmi ilyesmi meg kinek kell a munka, mikor ott az örökségem, de ha esetleg megunnám az utazgatást és a bulizást, akkor talán nem árt valami elfoglaltság unaloműzésnek. Mellesleg ez tűnik a legjobb állásnak, amit el tudok képzelni. Mindent csak Én irányítanék.
Közben elkezdem enni azt a bizonyos sajtburger nevű mugli ételt, aminek a láttán a nagyi biztos szívrohamot kapna utána pedig kitagadna a családból vagy legalább elküldene melegebb éghajlatra. Nem értem miért nem bírják a mugli dolgokat. Ez az étel például egészen jó, sőt nagyon finom. Persze nem azt mondom, hogy meg fogom kérni a főszakácsot, hogy juttassa el a receptet a kúriába, de egynek jó. Ahhoz képest, hogy az egyszerű angol nagyvárosi halandók is ezt eszik nagyon jó.
- Ez egész jó! – Szólalok meg elégedetten, miután lenyeltem a falatot, ami a számban volt – Valamit viszont nem értek – Hajolok hozzá közelebb, majd körülnézek, hogy nehogy bárki is hallótávolságba legyen. Nem akartam ugyanazt a kis hibát elkövetni, mint az előbb a kviddiccsel már szerintem így is elég külföldinek néznek minket – Szerintem ebben a dologban varázslat lehet. Hogy képes a főszakács ilyen gyorsan elkészíteni ennyi ételt ilyen sok embernek? Lehet, hogy házimanói vannak? Meg azok a képek ott a hirdetőtáblán. Minden olyan nagy rajtuk, amit meg mi kapunk az sokkal kisebb, mint amik oda vannak kitéve – Bökök fejemmel a tábla felé, ahol ott díszelegnek az óriásinak tűnő hamburgerek illetve az árak.
Kicsit meg gondolkozok ezen az összeesküvés elméleten. Lehet, hogy egy varázsló illegálisan üzemelteti ezt a helyet, és mugliknak ad el ételeket. Már ez a McDonald név se stimmel. Biztos egy tengerentúli aranyvérű család neve. A sok agyalás közben egyre éhesebb lettem, szóval még haraptam egyet ebből az ismeretlen forrásból származó ételből, majd kortyoltam párat a hideg üdítőből.
- Egyébként csak unatkoztam, és gondoltam, itt lenne az ideje kipróbálni valami új dolgot. Így keveredtem ide – Válaszoltam az előbb feltett kérdésére két falat között. Igyekeztem akkor beszélni, mikor semmi nem volt a számban. Hiszen mégis csak Grosiean vagyok nem egy kőkori bunkó.
A sajtburgert gyorsan elpusztítottam, ami nem volt meglepő a méreteit figyelembe véve.  Így egy kis üdítő után rávetettem magam a Big Mac-re, aminek a nagysága szintén csalódást okozott. Úgy tűnik ezeknél a mugliknál minden papírdobozban akkora étel van amekkora a doboz. Nem ártana nekik megtanítani a térfogatnövelő bűbájt.
Ennek az ételnek is jó íze van, bár még az előző utóízét a számban érzem, azért így is élvezhető.
- Biztos nagyon alapos munka lehet ezek mögött – Vonom le a következtetést, majd veszek egy kicsit a sült krumpliból is.  Még mindig zavart az evőeszköz hiánya, főleg azért, mert nem tudtam Magamat megnézni se a kanálban sem a villában, bár fölösleges is, mert biztos, hogy még mindig olyan tökéletes vagyok, mint mikor utoljára láttam Magam.
- Mit szólnál, ha benéznénk a konyhába? – Csillan fel hirtelen a szemem – Csak megnéznénk hogyan csinálják, aztán mennénk is – Fejtem ki kicsit bővebben, hogy még véletlenül se feltételezze, hogy valami rosszban sántikálnék. Én? Ugyan már!

Ha feltennék Nekem azt a kérdést, hogy mit szeret legjobban a bátyámban, nem kellene sokat gondolkoznom a válaszon. Talán sokan nem látják, de rengeteg jó tulajdonsága van. Olyan nekem, mint egy háziállat, persze a szó jó értelmében, mert ki ne szeretné a háziállatait? Mondhatni viszonylag jobb is, mert nem kell etetni, kiszolgálja magát. Meg a legtöbb állatnak van konkrét párzási ideje a bátyámnak viszont nincs, ami elég idegesítő főleg, ha napokig egy olyan hotelben lakik az ember, ahol vékonyak a falak ráadásul a szobája pont az övé mellett van.
Igazából nem is tudom melyik állathoz tudnám leginkább hasonlítani. Nem annyira hűséges, mint egy kutya, nem lehet simogatni, mint egy macskát és nem olyan hasznos, mint egy ló. Talán a legjobban egy bikával lehetne összehasonlítani, mert elég sok hasonlóság van köztük. A bika ugyanis megvadul, ha vörös kendőt lengetünk előtte. Richard ugyanígy reagál, ha meghallja azokat az egyszerű szavakat, mint „Párizs” - ami mellesleg a legtöbb emberből pozitív érzelmeket vált ki – vagy „esküvő”. Még szerencse, hogy ő nem ront nekem a nem létező szarvaival, és nem akar halálra taposni. Vagyis lehet, hogy megtenné, de szerencsére van önuralma. Ha nem lenne, valószínűleg most már nem élnék, vagy ha mégis akkor eléggé megcsonkított állapotban. Mindenesetre néha nagyon szórakoztató nézni, ahogy   reagál azokra a szavakra. Az arckifejezése, az a tekintet. Azok bizony megérnének egy fotót, de eddig sose tartottam létfontosságúnak, hogy egyszer lencsevégre kapjam azt a pillanatot, hiszen akkor láthatom, amikor csak akarom. Nem kell hozzá mást tenni csak megemlíteni ezeket a dolgokat. Persze ezt nem teszem túl gyakran, mert félek, hogy immunis lesz rá egy idő után.
- Ne haragudj! Nem akartalak ezzel felzaklatni – Teszem a vállára a kezem, és bűnbánó fejet vágok, ha esetleg rám akarna nézni – Néha túl nagy a pofám – Sóhajtok egy nagyot, miután kimondtam ezt az eszméletlen nagy baromságot. Még hogy bennem lenne valami hiba? Ugyan már! Néha persze elgondolkozok rajta milyen is lehet hibákkal élni. Biztos nagyon izgalmas lehet úgy az élet, de sajnos Én nem tapasztalhatom meg ezt az érzést soha. Ez van Én így születtem. Csak csodálni tudom azokat, akik nem akasztják fel magukat, azért mert nem lehetnek olyan tökéletesek, mint Én.  Most is csak puszta szolidalizástól álltatom a testvéremet ezzel az előbbi kijelentéssel, hiszen el tudom képzelni milyen nehéz lehet szegénykének. Persze tudom, hogy nincsenek értéktelen emberek a világon még akkor se, ha nem tökéletesek. Mindenkit lehet használni valamire. Richi például nagyon jó unaloműző. vegyük a jelen példát: lehet vele sétálni, kommunikálni bizonyos határokon belül, mert ugyebár egy bizonyos mondatszám után elveszti a fonalat, és mindent elfelejt, ezért nem is próbálok már régen mesélni neki semmilyen hosszabb történetet. De ezt leszámítva nagyon szeretek vele beszélgetni. Mindig mond valami újat és meglepőt. Most éppen azt említette mennyire várja a tizenhetedik születésnapomat. Akkor ugyanis egy próbát kell majd kiállnom, azért hogy elnyerjek egy olyan felettébb esztétikus nyakláncot, amit ő is visel, és ami azt hivatott szimbolizálni, hogy a viselője a Grosiean család teljes jogú tagja. Szerencsére nem kell írásbeli vizsgát tenni a családfából, mert akkor már most egy jó hosszú puskát kellene elkezdenem gyártani. A feladat rendkívül egyszerű általában: el kell távolítani az élők sorából egy olyan személyt, aki valamiért útjában áll a famíliának. Legalábbis általában, és remélem Én is ezt kapom, mert ezt legalább könnyű megcsinálni. A bátyám viszont láthatóan úgy gondolja, hogy ez a feladat nehezemre fog esni. Még a feltételezés is vicces volt szóval elmosolyodtam.
- Ha valaha is hangosan kimondtam volna, hogy semmi humorod nincs – ugyanis magamban illetve a háta mögött már rengetegszer megtettem- , akkor most visszavonom.  Ez tényleg nagyon jó vicc volt – Nézek rá még mindig vigyorogva. Természetesen látszott rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot ez pedig csak még mulatságosabbá tette az egészet.
- Szerintem menni fog. Tudod, Én nem vagyok olyan jó, mint te. Mindig is csodáltalak, azért amit tettél, de sajnos Én csak egyetlen áldozat esetén szállnék szembe a családi szabályokkal. Ha az áldozat… - Tartok egy rövidke hatásszünetet –… Én lennék. De öngyilkosságot még senkinek nem kellett elkövetnie szóval, ezért nem kell aggódnod – Nyugtattam meg a kis lelkecskéjét. Tudom, hogy nagyon félt meg minden, de ez van.
Mellesleg büszke vagyok magamra, hiszen a mellékelt ábra azt mutatja, hogy eddig el tudtam hitetni Richarddal, hogy bárki is fontosabb lenne számomra, mint a Föld valaha volt legtökéletesebb teremtménye. Jól esik, hogy ennyire jónak látott, de ő a bátyám. Megérdemelte, hogy megtudja az igazat, hiszen mégis csak a testvérem vagy mi a szösz. Tudnia kellett, hogy Nekem még a szerelem se lenne elég ok arra, hogy eldobjam magamtól mindazokat az előnyöket, amiket születésemtől fogva megérdemlek. Persze, amit ők csináltak az nagyon romantikus, és bár a világ legnagyobb idiótaságának tartom, egy mugli filmben igazán jól fel lehetne használni.
- Mellesleg Én is várom már. De előbb még Angela jön – Emlékeztettem erre a kis apróságra. Tudom, a nővérem nem túl emlékezetes jelenség, és nem is csodálom, hogy megfeledkezett róla, néha Én is megteszem. Már csak abban reménykedek, hogy nem éget le Engem a család előtt, hogy azt Bianca tette. Őt például nem tudom megérteni a mai napig. Richi szerelemből mentette meg az áldozatát, de Bianca szinte nem is ismerte az övét, szóval fogalmam sincs mi ütött abba az okosnak látszó kis fejébe azon a napon. Nem fér a fejembe, hogy lehetett ennyire önző? Mi lett most a jó hírünkkel?
Az egyetlen ok, amiért nem árultam el Richard titkát az volt, hogy ne égjünk le még jobban a család többi ágának tagjai előtt. Persze az őszinte testvéri szereteten túl. Na meg persze szükségem van erre a kis titokra, hogy ha majd szükségem lesz rá, tudjam zsarolni, de főleg az első ok miatt tartottam a számat.
Egy horkantás következett, ami úgy tűnik egy új Richard Grosiean féle véleménynyilvánítási forma. Azt hinné az ember, hogy akinek két anyanyelve van egy kicsit több szókinccsel rendelkezik, de persze mindig akadnak kivételek, és minden Grosiean kivételes valamiben. Rich úgy tűnik pont ebben: a jó neveltetés ellenére is tud olyan lenni, mint aki most jött egy tanyáról.
mellesleg nagyon konzervatív módon áll hozzá a képeslapokhoz meg, ahogy észrevettem az egész mugli világhoz. A családban úgy tűnik csak engem vonzanak az ilyen különleges lények. Egyébként az a pletyka járja, amit kivételesen nem Én terjesztettem el, hogy a bátyám fél nem csak a mugliktól, hanem a sárvérűektől is. Eddig nem adtam sok hitelt ennek a szóbeszédnek, de annyira görcsösen elzárkózik tőlük, hogy kezdek meginogni ebben a hitemben. Talán valamiféle fóbiája lehet tőlük, vagy nem tudom. Sajnos nem ismerem olyan jól, mint kellene.
De úgy tűnik ezzel ő is így van. Láthatóan meglepődött attól, ahogy a sétára reagáltam. Nem is tudom hol élt az elmúlt tizenöt évben. Én mindig nyitottan álltam hozzá ezekhez az egyszerű dolgokhoz, mint ez a mezítláb sétálgatás. Kettőnk közül mindig is ő félt bepiszkolni a drága cipőjét a sárban vagy bárhol máshol. Engem mellesleg sose érdekelt a lábbelik állapota. Ha koszos lesz, majd valaki kitisztítja vagy ha mégse, akkor úgyis kapok vagy veszek egy másikat. Ez ilyen egyszerű.
Pár perccel később hangot adott annak, mennyire örül, hogy élvezem a sétát. Ekkor legszívesebben vállon veregettem volna. Olyan büszke voltam rá, mint egy apa, mikor a kisfia valami újat tanult meg tőle. Végre megtanult hazudni. nem, mintha olyan meggyőző lenne még egy kicsit javítania kellene egy-két dolgon, de némi gyakorlással sokat fejlődhet. Látom benne a tehetséget.
A következő mondatával viszont elrontotta z idilli összképet.
- Ne aggódj, tudok vigyázni Magamra – Nyugtatom meg ismét – De ha mégis meghalnék, legalább tudnám, hogy ezzel örömet szerzek Neked – Mondtam keserűen, és itt kellene a közönségnek sírva tapsolnia.
Egyszer igazán eljátszhatnánk, hogy boldog, szerető család vagyunk. Olyan jó lenne, de erre sajnos a testvérem nem vevő. A legfontosabb lecke, amit megtanultam eddigi életem során, hogy a legfontosabb a látszat. Semmi más nem számít csak a burok, amit mutatsz a világ elé. Ami belül van azt úgyse látja senki. Egy napon pedig remélem ezt a bátyám is megérti, és akkor egy új korszak indulhat a kapcsolatunkban. Vagy nem, de arról már nem Én tehetek, hanem ő.

Tényleg élveztem a kis erdei felfedezőutat vagy nem is tudom konkrétan merre is járkáltunk, de az biztos hogy sok a volt a fa meg a bokor, szóval ebből következtetek az előbbire. Mindenesetre minden olyan békés, meghitt és nyugodt volt. A levelek gyönyörű zöld színben pompáztak, köztük sütött a napfény, amit jelenleg egy felhő se takart el. Egy ideig csak felfelé nézve közlekedtem, hogy figyeljem hogyan törik meg a fény az ágakon, de miután már a hatodik fának akartam nekimenni rájöttem, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. Az útitársamba nem ütköztem bele. Az ő lépteit tökéletesen lehetett hallani szóval be tudtam tájolni merre van még akkor is, ha nem arra tekintettem. A fák lombja után a bokrokat fürkésztem hátha akad egy kis mérgező bogyó, amit Richard is említett. Meg akartam kóstolni milyen íze lehet egynek, de csak azért mert meg van tiltva, hogy egyek belőle. Ez elvi kérdés. Nekem senki ne tiltson meg semmit. Jogom van felfedezni a világot, és ha éppen egy mérgező bogyó elfogyasztásával akarom ezt megtenni, akkor az csak rám tartozik. Ha meg esetleg tényleg haldokolnék tőle tudom, hogy Richi úgyis megmentene attól függetlenül, amit mondott. Anyuék nem örülnének, ha nélkülem menne haza, és nem mentett volna meg.
Erre viszont nem kerülhetett sor, mert egy darab bogyót se láttam csak mókusokat, amik láttán elszorult a szívem. Szegény házi kedvencem jutott eszembe, aki szívesen elfogyasztotta volna ezeket a kis aranyos ugráló szőrös izéket.
Egy ideje már csend volt. Én el voltam foglalva a tanulmányi kirándulással, amit cipő nélkül tettem meg. Ráadásul még a lábamba se ment bele semmi szóval nagyon jó vagyok. Egy idő után viszont kezdett egyre gyanúsabb lenni a testvérem viselkedése. Vajon mire készülhet, tettem fel magamnak ezt a kérdést jó párszor, de a reális magyarázatot nem sikerült megtalálnom. Legalább megpróbálhatná leplezni, hogy sántikál valamiben. Komolyan kezdek szégyenkezni miatta. Még ennyit se tanult meg a mestertől? Ha az áldozat egy kis jelét is észreveszi a csapdának rögtön menekül. Ez rendkívül egyértelmű szerintem. Azt hiszem, Én vagyok az egyetlen olyan préda, aki önszántából sétál be az oroszlánbarlangba úgy, hogy pontosan tudja, veszélyben van. Mindenesetre mit tudtam volna tenni? Kezdjek el futni? Nem az hülyén néz ki. Abban biztos vagyok, hogy nem tud Nekem ártani, és addig semmi szükség rá, hogy megpróbáljam védeni Magam. Viszont kezdtem egyre inkább azon gondolkozni mi van, ha az a halálfalós dolog nem is annyira nagy hülyeség? Gondolom manapság már bárkit bevesznek maguk közé.

Helyszínváltás. A feltételezés, hogy a bátyám hátsó szándékának van valami normális magyarázata teljesen alaptalannak bizonyult. Egy sötét pincére, kútra vagy esetleg egy lakatlan szigetre számít az ember, de nem. Azért hozott egy parkba, hogy röhögjön rajtam egy jót. Nem is tudom miért nem javasoltam még neki, hogy menjen humoristának. Vagy inkább orvoshoz. Ha nem Skóciában nyaralnánk, azt mondanám napszúrást kapott, de ez valami komolyabb dolog lehet.
Lehajoltam, hogy felvegyem a cipőmet, mire az hirtelen elkezdett rózsaszín színben pompázni. Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy nem a fény törik meg másképp a tárgyon, hanem az Én drága egyetlen bátyuskám adta neki ezt az új stílust. Egy kicsit deja vu-s érzésem volt. Ez a rózsaszínné válás már megtörtént egyszer csak akkor éppenséggel a hajammal, és aki okozta az szimplán béna volt. Ahelyett, hogy eltűntetett volna a fejemről egy robbanó lepkét, beszínezte a hajamat. Egy zakkant hugrabugos volt az illető. Vicces emlék.
Már csak az foglalkoztat miért pont rózsaszínné változtatta a lábbelimet? Lehet, hogy ennyire szereti ezt a színt? Elképzelhető. Nem ritka a mai világban, hogy valaki bu… akarom mondani a saját neméhez vonzódik, de talán ezt nem éppen a cipőmön kellene kifejezni, ha a testvérem mégis az lenne. A családban nem lenne egyedi eset például ott volt Jacques bácsi. Bár azok után, amit azokon a bizonyos vékony falakon keresztül hallottam kétlem, hogy Rich ne a nőkhöz vonzódna.
- Finite incantatem – Mutatok a pálcámmal a cipőmre, majd ugyanezt megismétlem a másikkal is, és a nem kívánt szín rögtön el is tűnt, ahogy az Én pillanatnyi morcos hangulatom is.
Fölöslegesen emésztem magam miatta. Ő már csak ilyen, és tizennyolc éves korára se fog benőni a feje lágya szóval nem is várok értelmi fejlődést tőle. Elég egy zseni a családban.
- Ez a szín nem igazán az Én stílusom, de azért kösz, hogy próbálkozol – Mosolygok rá hálásnak. Dühnek semmi nyoma. Az idegesítési kísérlet már, ha annak szánta, nem jött be. De látom még próbálkozik.
Elővesz egy szál cigit, majd meggyújtja. Milyen illemtanárai voltak ennek? Meg se kínálja a saját öccsét!
- Tudsz róla, hogy a dohányzás káros az egészségre?
Költői kérdés, és már előre felkészültem a frappáns válaszra, miközben a szabad kezemmel a jobb zsebembe nyúltam, majd miután ott nem találtam semmit a balba, majd előhúztam belőle egy vékony ezüstös dobozkát. A tárgyon egy hatalmas M betű díszelgett, ami az Én nevemet hivatott szimbolizálni. A betűt pedig egy mozgó kígyómotívum díszítette.
Egy kézzel felpattintottam a fedelét, majd a szám segítségével kihúztam belőle szintén egy szál cigarettát. Ezután összecsuktam a tartót, és visszahelyeztem a zsebembe, majd miután meggyújtottam a számban lévő cigit eltettem a pálcát is vissza a helyére.
- Éppen leszokó félben vagyok. A te hibád, hogy megint rágyújtottam. Ezt is csak, azért hogy ne egyedül halj meg – Magyarázom neki. Az elhatározás megint megvolt, és nagyon szépen haladtam már több, mint két órája nem nyúltam cigihez, de egyszerűen képtelenség ellenállni, ha valaki más is dohányzik a közelben, szóval egyértelműen az ő számlájára írható ez a dolog.
Reméltem, hogy a bűnbánata jeléül elvisz végre a postára a képeslap ügy miatt szóval követtem. Igaz, azt mondta tanítani akar valamit, és nem hiszem, hogy a levélfeladás művészetére gondolt. Sőt nem is a hoppanálásra, amit eredetileg akartam, hogy megmutassa hogyan kell, de beszélhetek Én neki. Az egyik fülén be a másikon ki, és így tovább.
- Ja légyszi Apuéknak ne említsd ezt a dolgot. Majd egyszer elmondom nekik, ha eljött az ideje, és felkészültek – Kértem tőle ezt az aprócska szívességet, amit igazán megtehet, ha már egyszer rózsaszínre színezte a cipőmet.
Befordulunk az egyik utcánál erre, aztán arra, és kezdek arra következtetni, hogy most már tényleg pontosan tudja merre akar menni. Mintha ismerné már a környéket. Nem akartam kérdezősködni, vártam a következő poénjának a csattanóját, ami reméltem, hogy kicsit eredetibb lesz, mint az előző.
Egy kicsit gyors tempót diktált, és még szerencse, hogy rajtam volt már akkor a cipőt különben elég nehéz lett volna tartani vele e lépést. Már csak azt nem értettem, hogy miért nem rögtön arra a helyszínre repített az előbb, ahova most készülünk, de aztán rájöttem, hogy nem próbálom megérteni a furcsa logikáját, mert csak belefájdul a fejem. Amúgy is imádtam a meglepetéseket.
Mikor elkezdtünk egy elég feltűnő épület felé közeledni, mindenre gondoltam csak arra nem, hogy pont oda fogunk bemenni. Azonban az idő bebizonyította, hogy de, pontosan ez az a hely, amit úti célként kitűzött. És abban is kezdtem biztos lenni, hogy nem ez a hely a Sötét Nagyúr főhadiszállása. Az őr hatalmas volt, mint egy nagy gorilla. Azt hiszem ilyen magas férfit még soha életemben nem láttam. Az öltözködéséből ítélve nem tűnt varázslónak. Nem mintha Én vagy a bátyám úgy lettünk volna öltözve.  Egy pillanatra azt hittem ez a hapsi lesz az új személyi testőröm vagy valami, és őt akarta nekem bemutatni, de mikor láttam, hogy tovább megy, befelé az épületbe rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg nem ez a célja.
Teljesen összezavart. Már konkrétan azt se tudtam hol vagyok vagyunk, és hogy miért azt meg végképp nem. Idegesítő helyzet volt.  Mikor beléptünk, még jobban összezavarodtam. Az első reakcióm, mikor megláttam a helyet teljes lefagyás volt. Elkerekedett szemekkel meredtem Magam elé, és néztem az előttem lévő kaszinót, de valahogy nem sikerült felfognom a látványt. Úgy nézhettem ki, mint, aki egy meglepetés buliba csöppent volna, csak éppen az itteni emberek ügyet se vetettek rám, nem is ismertem őket. Ráadásul mind mugli volt. Eddig úgy tudtam, Richi utálja a muglikat, és tartja a távolságot velük, de most nagyon meglepett.
Még soha nem jártam kaszinóban azelőtt. Persze voltam már pár muglik által alapított helyen, mint éttermek, bevásárlóközpontok, bankok, plázák, posták, kocsmák, mozik, színházak, és még ezek után is úgy gondoltam, hogy sokkal több mugli helyen voltam, mint az aranyvérűek kilencvenöt százaléka.
Ezt a fajta szórakozóhelyet, viszont most látom először. Persze hallottam már róluk, szóval pár másodperc múlva leesett hol vagyok, de a miértet még mindig nem értettem.
Richi kiabált Nekem valamit, de nem sokat értettem belőle. Talán az időjárásról mondott valamit, de nem vagyok benne biztos. nem artikulál valami jól, így nem tudtam leolvasni a szájáról meghallani, pedig szinte lehetetlen volt.
- Szerintem se! – Válaszolok neki nagy hangerővel.
Ha valamit nem értek általában a „szerintem is” –t szoktam ré válaszolni, de most újítottam és ez alkalommal a negatív verziót használtam. Aztán megfogta a karomat, és elkezdett rángatni a tömegen át. Nem tudom, lehet, hogy rongybabának nézett, akit arra húzgál amerre akar. Mindenesetre így nem kellett figyelnem az utat, szóval kicsit körülnézhettem.
Akkor láttam meg, hogy ez a hatalmas forgatag, ez a füstös hely maga a Mennyország. Mindenütt játékgépek, alkohol, jó csajok. Maga volt a paradicsom! Egyszerűen mindent ki akartam próbálni, de ugyebár a kedves vezetőm csak rángatott egyenesen.  Út közben ki is ejtettem miatta a cigit a kezemből, amiből már nem sok volt ugyan, de akkor is idegesítő érzés volt.
Idő közben elgondolkoztam, hogy a tesómnak mi oka volt arra, hogy ilyen isteni helyre hozzon. Lehet, hogy ez a szülinapi ajándéka? Reméltem hogy nem, mert azért egy kicsit többet is költhetne rám, ha már az egyetlen öccse vagyok.
Lementünk az alagsorba. A lépcsőn majdnem felbuktam, de láthatóan ez Richit még mindig nem tudta zavarni csak rohant előre. Odalent kicsit hidegebb volt, és nem volt annyira nagy tömeg. Egy pincér jött velünk szemben, akitől Richard elvette az egész tálcányi piát, amit a kezében tartott, majd elkezdett arról beszélni, hogy az alkoholos italok még nem Nekem valók. Ránéztem felhúzott szemöldökkel körülbelül úgy, mint aki soha nem hallott még ennél nagyobb hülyeséget a világon.
Szerencsére meggondolta magát, és felém fordította azt a bizonyos tálcát, amiről gyorsan le is vettem egy koktélt, mielőtt meggondolná magát. Nála nem lehet tudni ezt már a mai napon tapasztaltam.
- Tudod csalódtam benned. Mármint pozitív értelemben – Kiabálom neki, de itt már talán jobban meg is hallja, mint Én őt ott fent – Azt hittem tartasz a mugliktól – Az utolsó szót is ugyanolyan hangerővel mondom ki. Ők úgy se vehetik sértésnek, azt se tudják, mit jelent.
Teljesen megnyugodtam. Még mindig halvány fogalmam se volt mit akar most ezzel, minek hozott ide, de élveztem a helyzetet. Főleg akkor mikor ismét elindult a maga kis sebességével az egyik olyan fura asztal felé. Hamarosan kiderült miért is ment arra. Végignéztem a két lányon. Nagy mellek, hosszú lábak, rövid ruha. Ne már, a végére még kiderül, hogy a tesómnak van ízlése! A fiatalabbik egy fokkal jobban nézett ki szóval hozzá mentem közelebb a koktélos poharammal, ami még mindig teli volt hála egyeseknek, akik folyton csak rohannak és rohannak a mai nap folyamán. Mindenesetre Én innen el nem mozdulok egy ideig.
- A nevem Mitch, ő meg Richard, de szólítsátok nyugodtan Rich-nek, azt szereti – Szólaltam meg, amint Richard befejezte a maga mondandóját. Legszívesebben azt tanácsoltam volna, hogy Richinek hívják, de akkor ő meg valószínű előállt volna a Mitchivel, és akkor egyikünk se jön ki jól a dologból. Főleg Én nem.
- Titeteket hogy hívnak? – Teszem fel a felesleges kérdést, mert valószínűleg úgyis el fogom felejteni holnapra. Vagy még ma. Úgyis el fogom mondani, hogy gyönyörű nevük van még akkor is, ha valami eszméletlenül hülye névvel is rendelkeznek.

Briana

Mitch örömmel nyugtázta magában, hogy a lány mégse olyan kemény dió, mint gondolta, mikor végre hajlandó volt elfogadni szívélyes meghívását az étterembe, ami nem ismeri az „olcsó” és a „rossz minőségű” szavakat még hírből sem. Bár azt meg kell hagyni, hogy elég sok ideig kellett hozzá győzködni, hogy ő bizony nem akar tőle semmit csak enni és beszélgetni. Ezt persze nagyon nehéz elhinni az immáron ötödéves mardekárosról főleg olyasvalakinek, aki már azóta ismeri, hogy a Roxfortba jár, és ráadásul még a háztársa is szóval mindent tud a kalandjairól illetve, hogy azok miként végződtek. Plusz pár perce még egy kis emlékeztetőt is kapott, ha esetleg mindezeket elfelejtette volna. Persze, akit nem riaszt meg már az elején a Grosiean név annak valószínűleg már nincs menekvés.  De ki tudja lehet, hogy a fiú most tényleg nem akar mást, mint amit mondott, ami elég ritkaságszámba menne nála. Csodák azonban még lehetnek.
- Szívesen belépnék az oroszlán barlangjába, ha ott téged találnálak – Szól hozzá még egy előző mondatához vigyorogva. Úgy látszik, nem lehet leállítani. Nem tűnik különösebben óvatosnak a lánnyal szemben, aki szinte olyan, mintha önmagát látná lány verzióban. Ezt az állítást persze ő rögtön cáfolná, mert belőle csak egy van. Ő az egyetlen, az utánozhatatlan és a tökéletes na meg a végtelenségig szerény Mitch Grosiean. Mindenesetre pontosan tudja mire képes, és hogy ha vele játszik valószínűleg fennáll annak a veszélye, hogy ő húzza a rövidebbet, de ettől csak még izgalmasabb számára a dolog.
Mindketten besétáltak az étterembe. Mitch a lány után ment be az elegáns helyre, ahol rögtön megérezte a különböző íncsiklandó ételek illatát. Körülnézett a vendégek között. Nem látott ismerőst, ami jó hír számára, hiszen így nincs, aki elronthatná a kellemes időtöltést. Nem voltak olyan sokan a helyiségben, bőven akadt szabad asztal, hiszen ilyenkor még nincs olyan forgalom, mint este.
A fiú látta, hogy Briana kinézett magának egy asztalt, és elindult felé. Mitch pedig, mint egy jól nevelt kiskutya követte oda, majd mielőtt a székhez ért volna, kicsit gyorsított a léptein, hogy hamarabb odaérhessen, és ahogy illik kihúzza neki.
Mielőtt leülne az egyik tükörre pillant, majd nyugtázza, hogy még mindig tökéletesen néz ki. Ezután helyet foglal a lánnyal szemben lévő széken.
- Örülök, hogy eljöttél. Most nem kell magányosan töltenem az időt szegény Hogyishívják után sírva. Komolyan megmentetted az életemet. Talán le is vetettem volna magam egy hídról csalódottságomban. Ismersz, tudod, hogy nagyon meg tudnak viselni az ilyen dolgok – Adja elő teljesen komolyan, és ha nem ismerné, akkor talán el is tudná vele hitetni a dolgot.  
Hamarosan Briana feltesz neki egy kérdést, amire Mitch elhúzza a száját.
- Sajnos nem. Már próbáltam párszor, de nem sikerült meggyőzni őket – Suttogta, majd sóhajtott egy nagyot. Láthatóan ez a tudat, hogy valaki nem engedelmeskedik neki nagyon megviseli, hiszen nem ehhez volt szokva, és ez meg is látszik rajta – Olyan kapzsik az emberek manapság. Még egy jó kis plusz borravaló se elég nekik ahhoz, hogy megszegjék a szabályaikat – Teszi hozzá még mindig halkan.
Na igen, azt ugyebár tudni kell róla, hogy ha a szép szavak nem hatják meg az adott áldozatot, akkor kinyitja a tárcáját, és némi anyagi juttatásért cserébe próbálja elérni a célját.
- Nem mintha valaha is alkoholos italt akartam volna inni. Tudod, mennyire tisztelem a törvényt – Mosolyog rá ismét, és már csak megint az a bizonyos glória kéne a feje fölé. Hogy ő valaha is megszegné a szabályokat? Ugyan!
Időközben megérkezik a pincér, aki köszönti őket, majd két étlapot ad az újonnan érkezett vendégeknek.  Mitch nem nagyon töri magát, hogy jópofizzon a harmincas éveit taposó férfinak. Neki ő csak egy egyszerű alkalmazott, akikkel nem szokott sokat törődni. Úgy bánik velük, mint az egyszerű berendezési tárgyakkal.
A fiú kinyitja az étlapot, majd lapozgatni kezdi. Már szinte fejből tudja mit lehet itt kapni csak azt nem döntötte még el, hogy most mit válasszon. Nem akart állandóan ugyanazt enni, szóval közben végiggondolta mit is evett itt legutóbb nehogy véletlenül ugyanazt rendelje. Még szerencse, hogy a nőnek kell először rendelnie, mert addig legalább kiválaszthatja, amit ő szeretne. Csak egy dolgot nem olvas el soha az pedig az ételek nevei mellet feltűntetett ár, mert az valahogy soha nem érdekelte.
- Választottál valamit? – Néz fel egy pillanatra a nagy böngészésből.
Nem tudja, hogy a lány mennyire van otthon a francia konyhában, ezért bármikor kész segíteni neki, ha valami problémája van.  Vagy ha mást nem megkéri a pincért, hogy tegye meg helyette.

Briana

Úgy tűnik, még a varázslóvilágban is akadnak megmagyarázhatatlan jelenségek, mint például, hogy egy lány nem ugrik rögtön az első adandó alkalommal Mitch Grosiean nyakába, mikor az meginvitálja a város egyik legnívósabb éttermébe, és olyan bókokkal halmozza el, amilyeneket nem minden sráctól kap meg.  Mi történet? Megkopott volna a vonzereje a nyári szünet alatt? Nem, ezt még a legrosszabb napján se feltételezte volna magáról. Nincs semmi ezen a világon, ami képes lenne csorbítani a hatalmas, túláradó önbizalmán.  
Ahogy a szakítás, úgy a visszautasítás se volt képes letörni őt. Talán pont azért próbálkozott be pont nála, mert unta már a könnyű prédát, akiért nem kell harcolni csak pillanatok alatt a karjaiba, majd onnan az ágyába omlik. Szüksége van neki is egy kis kihívásra az életben.
- Sose mondtam, hogy te csak egy bábú vagy Nekem – Eddigi mézesmázos hangszíne most komolyra váltott, és a mosolya teljesen eltűnt az arcáról. Úgy tűnt, nagyon megbántotta az a feltételezés, hogy Bri azt hiszi róla, ő csak tárgyként tekint a lányokra. Vagyis most konkrétan rá.
- Sokan talán tényleg csak egy csinos pofit látnak benned, akik csak egyszerű játéknak tekintenek. Én viszont egy intelligens, céltudatos és a páncél alatt kedves lányt látok. Az pedig még jobb, hogy nem dőlsz be minden szép szónak, de hidd el, amit mondtam azt teljesen komolyan gondoltam – Itt újra feltűnik a szájánál egy apró félmosoly. Most kifejezetten halkabban beszél a szokásosnál. Általában ugyanis tőle hangos az egész helyiség, ami gyerekkorról megmaradt rossz szokás nála, és valószínűleg  az idősebb rokonai hallásproblémái is szerepet játszhattak a kialakulásában. Úgy tűnik, amit most mond, tényleg csak egy személynek szánja.
- Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy először a személyiséged fogott meg, mikor először megláttalak – Nevetett – De te más vagy. Nem egy agyatlan kirakat bábú, aki jól néz ki, de olyan ostoba, mint egy közönséges hegyi troll, mert olyannal már sokszor volt a dolgom. Mikor azt mondom tökéletes vagy, úgy értettem, hogy egyszerre vagy szép és intelligens. Azon kevesek közé tartozol, akit büszkén mutatnék be a családomnak. Ráadásul nálad megfordult a fejemben az, hogy lehet, nem érdemellek meg, talán túl jó vagy hozzám – Egy pár pillanatra elfordította a tekintetét, és komoran meredt az utca kövére, majd egy fél lépést hátrált, eltávolodva a lánytól.
- Szóval nem kapom meg tőled, amit akarok? – Kérdez vissza kissé csalódottan – Egy kellemes délutánt akartam veled eltölteni. Ez minden. Ha másfajta szórakozása vágynék, valószínűleg más társaságot választottam volna, nem? – Egy költői kérdés, amit valószínűleg senki nem tudna biztosan megválaszolni kivéve, ha gondolatolvasó, vagy egy jókora adag igazságszérumot ad be neki. Hogy mit miért csinál azt még lehet, hogy ő maga se tudja pontosan. Néha úgy tűnik, mindent pontosan megtervez, máskor pedig mintha csak simán sodródna az eseményekkel a következmények figyelembevétele nélkül.
Mikor a lány felajánlotta, hogy a társalgást bent is folytathatnák, Mitch rögtön elindult utána a bejárat felé.
- Mehetünk külön is, ha szeretnéd, de ha már mindketten itt vagyunk és ismerjük egymást, miért ne mutatkozhatnánk együtt? Mellesleg, ha úgy vesszük sorstársak vagyunk. Mindketten másképp képzeltük el ezt a mai délutánt, és ugyanoda jutottunk. Szerintem próbáljunk előnyt kovácsolni a kialakult helyzetből. Te egy kis időre elfelejtheted Bradet, Én pedig kiheverhetem a szörnyű szakítást, és kisírhatom magam a válladon. De ha nem baj, akkor az utóbbit inkább mellőzném – Közben odalép a bejárathoz, és kinyitja neki az ajtót, majd előreengedi.

Naná, hogy nem válaszol! Miért is tenné? Valószínűleg el se jut a tudatáig, amit mondok neki, szóval akár crème brûlée receptjét is magyarázhatnám neki. A macskája értelmesebb hallgatóságnak tűnt, pedig elvileg neki kellene az intelligensebbnek lennie. Viszont érthető, hogy a természet egy családba csak egy zsenit teremt, azonban talán nem ártott volna egy kicsit több agyat adni a bátyámnak. Így is, ha a suliban megismerkedek valakivel rögtön azért rágom a körmömet, hogy nehogy véletlenül ismerje az egyik testvéremet. A nyomomba se érhetnek. Mármint képletesen szólva. Azonban, ha a valóságot tekintjük most ő jár előttem, és még azt a gesztust se teszi meg, hogy esetleg megvárna. Milyen neveltetést kapott ez? Állítólag pont olyat, mint Én, bár valószínűleg az se ragadt meg neki túlságosan.

Végre megszólalt! Micsoda előrelépés! Az Én részemről is, mivel már sikerült utolérnem. Nem értem, hova rohan ennyire. Nyár van, szünet van, nem sietünk sehová, de ő tudja. Ha neki most is hiperaktív mókust van kedve játszani, hát állok elébe.
Viccesnek találom, mikor el kezd beszelni arról a hatalmas koráról. Komolyan úgy hangzott, mint aki hónapokon belül nyugdíjba megy, bár lehet, hogy a suli elvégzése után tényleg azt fogja csinálni. Vagy családot alapít, és gyereket nevel. Az előbbit még csak-csak el tudom képzelni, de hogy az Én bátyám kisgyerekeket gondozzon? Na ahhoz már az Én képzelőerőm se elég.
- Hát igen, az idő gyorsan telik, de Én személy szerint még messze vagyok attól a bizonyos por halmazállapotomtól – Tudom, hogy mennyire sajnálja, de így van - Addig is keresem az örök élet titkát, hogy sose kelljen alulról szagolnom az ibolyát.
Valójában sose gondolkoztam azon, hogyan fogok meghalni. Ennek valószínű az a magyarázata, hogy eszem ágába sincs a végre, és az elmúlásra gondolni. Meg ki tudja hány tiltott módja van még az örök életnek. Biztos kismillió lehetőség akad, ha komolyan elkezdenék foglalkozni vele, ezért nem aggódok. Én mindent túlélek.
Az ajándék vásárlásban nem könnyítette meg a dolgomat, de valahogy nem is vártam mást. Túl szép lett volna ha előáll egy épkézláb ötlettel.
- Nem elég, ha kifaragtatom? Majd felügyelem a munkát, és utasítom őket, hogy mikor mit csináljanak. Az már majdnem olyan, mintha Én csinálnám, nem? – Kis hatásszünet a költői kérdés után – De jól van, a szobor kilőve! Amúgy teljesen igazad van, jobb az, ha meglepődsz, amikor meglátod. Remélem azért örülni fogsz neki bármi legyen az – Van még bőven időm eldönteni mi legyen az. Addig még megkérdezem még egyszer Debbie-t, hogy biztos nem tud-e valamilyen titkos vágyáról. Vagy csak egyszerűen körbekérdezem a többieket, hogy ők mit adnak, hátha akkor megszáll az ihlet. Ha bemegyek a boltba valahogy nekem nincs olyan érzésem, hogy meglátok valamit, és rögtön azt mondom magamban, hogy ez Richinek való. Csak azt tudom mit utál, arra nem igazán szoktam emlékezni mit szeret.
- Rájöttem, hogy többet kéne figyelnem rád. Ebből is az jön le, hogy nem ismerlek eléggé – Sóhajtok egy nagyot – Régen, még a Roxfort előtt olyan jóban voltunk. Mindig együtt játszottunk most meg nézd meg mi lett a vége! Már azt se tudom eldönteni, hogy a saját bátyám minek örülne. Eltávolodtunk egymástól – Arcomról eltűnt a mosoly, és már csak a földet nézem a lábam előtt miközben az arra járó kavicsokat rugdosom. Most kellene a drámai aláfestő zene. Ez olyan szép volt Tőlem! Komolyan mindjárt sírva fakadok magamon. A legkisebb testvérnek fáj, hogy a család tagjai eltávolodtak egymástól. Ez annyira megható! Annyira, hogy nem bírom ennyivel abbahagyni.
- Ráadásul, ha elvégzed a következő tanévet, valószínűleg megházasodsz ~Hacsak idővel meg nem jön az eszed, vagy inkább az övé, mert a tiedben nem reménykedek, hogy létezik~, és akkor vége. Neked saját családod lesz, gyerekeid, és maximum ünnepekkor fogunk találkozni, bár valószínűleg akkor se, mert nem hiszem, hogy akkor olyan gyakran fogsz Párizsban mászkálni – A mondat végén legszívesebben elröhögtem volna magam, mert mindketten tudjuk, miért is nem mutatkozhat arrafelé a jövendőbelijével. Olyan szívesen megnézném, amikor elmegy a nagyiékhoz bemutatni az új hitvesét.
Nem hozom fel nyíltan a témát, pedig olyan szívesen rákérdeznék mikor szandékozik elmondani nekik az igazat, de nem akarom, hogy felkapja a vizet még a szülinapom előtt. Majd utána megint előhozom a témát, és naponta emlegetem majd az Eiffel tornyot, ahogy azt karácsony után is tettem pár hónapig. Most viszont nem vágtam semmilyen fejet ehhez a kis Párizsos megjegyzéshez, igyekszek jó kisfiú lenni.
- Az nem sűrűn izgat, hogy örülnek-e neki vagy sem. A lényeg a szándék, hogy érezzék gondolok rajuk miközben arany barnára süttetem magam. Na jó ez itt annyira nem fog menni, mint Barbadoson, de érted a lényeget – Ezt a kijelentést Én se gondoltam komolyan, de lezártam ennyivel, nem fogok neki többet magyarázni erről. Túl magas ez neki – Csak a legfontosabbaknak küldök – Ha elkezdeném felsorolni valószínűleg kihagynék valakit, belezavarodnék, és kezdeném előröl, ami akár órákig is eltarthat. Ezért szeretek képeslapot úgy írni, hogy van nálam egy darab papír, amire lejegyzetelem kit mondtam el addig.


Milyen lusta egy testvérem van! Nem képes hoppanálni csak azért, mert mugli környéken vagyunk. És? Kit izgat? Ezek úgyis könnyező Mária szobrokat meg gabonaköröket látnak nem mindegy nekik, ha esetleg még egy általuk megmagyarázhatatlan jelenséget tapasztalnak? Meg nem kellene túl sok ész ahhoz, hogy úgy csinálja, hogy ne vegyék észre.
- Ahogy akarod – Válaszolom vidáman, és ugyanolyan hangulatban folytatom az utat. Jelenleg nem is tűnik rossz ötletnek a séta gondolata. Süt a nap, zöldek a fák, zavartalanul élvezhetjük ezt a nyári időjárást, és a szabadságot, a tudatot, hogy bárhova elmehetek. A Roxfortban is néha bennem van a vágy, hogy elkezdjek sétálni, és eljussak jó messzire, olyan helyre, ahol még nem voltam azelőtt. Ez a vágy pedig tart pár másodpercig, amíg be nem villan az első alkalom, mikor elsőéves koromban a birtok határain voltam. Dementor! Még a hideg is kiráz annak az ocsmány lénynek a gondolatától.
Egy kicsit lemaradok Richihez képest, mert megálltam út közben a cipőfűző miatt. Nem, nem kötődött ki, pont ellenkezőleg. Én magam kötöttem ki mindkettőt, majd levettem a lábamról a zoknival egyetemben, és mezítláb folytattam az utat. Így sokkal szabadabbnak érzem Magam, és legalább így nem fogja feltörni a lábamat a legújabb lábbelim. A másik oka annak, hogy kicsit lemaradtam, és nem szándékoztam visszamenni a testvérem mellé az a gúnyos vigyor volt amit az előbb láttam tőle. Ki tudja mit tervez. Lehet, hogy elcsal az erdőbe, és egy elhagyatott tisztáson megöl. Vagy rosszabb! Megkötöz és elmondja az összes faviccét, ami eszébe jut. Akkor már inkább a halál. Ha a háta mögött maradok, akkor talán nagyobb esélyem van védekezni egy esetleges támadás ellen, mintha ha előtte vagy mellette lennék.
- Jó ötlet volt ez a séta! Olyan gyönyörű az erdő! – Kiabálok előre, miközben éppen egy újabb termést szedek fel a földről. Megvizsgálom a kezem ügyébe akadt dolgot, majd mikor meguntam, rögtön dobom is a hátam mögé, és keresek egy újabbat. Közben mélyet szippantok a friss levegőből.
Úgy tűnik, ő is élvezi ezt a kis rögtönzött kirándulást. Lehet, hogy egy saját erdő kéne neki, hogy minden nap csodálhassa.
- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen helyeket. Azt hittem te nem rajongsz az ilyen egyszerű dolgokért, mint az erdőben járkálás – Közlöm vele az eddigi észrevételeimet. De komolyan. Azt gondoltam, hogy még a gondolattól is rosszul van, hogy egy kis por kerüljön a ruhájára. Lehet, hogy tényleg több időt kéne vele töltenem. Ennyire nem ismerem a saját bátyámat?
Ahogy telik az idő, egyre közelebb és közelebb érek hozzá. Így belegondolva talán nem kellett volna ennyire sietnem, mert a következő pillanatban körbenézett, majd hátranyúlt, és megragadta a karomat.
A szemeim kitágultak, a testem hirtelen megremegett, és rögtön megálltam. Vajon mire készül most?
Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még ott álltunk az erdőben, a következőben meg beszippantott az a fura, nem is tudom meghatározni micsoda. A lényeg, hogy a bátyám valószínűleg megunta a gyaloglást, és végre hajlandó volt hoppanálni. Igazan felkészíthetett volna, mert bár már elég sokszor utaztam így mindig előtte rá kell készülnöm.
Kicsit megijedtem. Nem voltam rosszul meg semmi ilyesmi, de egy pár pillanatig még lefagyva álltam, mire rájöttem, hogy a helyszín egy kissé megváltozott. Körülnéztem.
- Hol vagyunk? – Tettem fel az első értelmes kérdést, miután magamhoz tértem.
A következő dolog, ami feltűnt, hogy röhög.
- Most nekem is röhögnöm kéne? Baromi vicces! – Forgatom a szemeimet, majd ledobom a cipőimet a földre, és nekiállok őket olyan gyorsan visszavenni, amennyire lehetséges. Nem vagyok ideges sokkal inkább fáj ez az egész.
- De azért kösz, hogy elhoztál. Már kezdtem unni a természet szépségeit – Vigyorgok boldogságtól sugárzó arccal, mintha mi se történt volna.
- Majd egyszer megtaníthatnál erre – Nézek fel rá, miközben a bal cipőm fűzőjét kötöm be, majd felegyenesedek, ismét körülnézek, majd tekintetemet ismét Richardra fordítom.
- Akkor most merre? - Pillantok rá várakozva, hogy előadja az első úticélt, mert remélem azért egy kicsit továbbb is gondolta a történetet annál, hogy hirtelen idehoz, aztán jót röhög a saját viccén. Remélem annyira azért ismeri a várost, hogy ne tévedjünk el a nap végére.