Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2
1  Múlt / Roxmorts / Re: Szárnyas Vadkan Dátum: 2010. 08. 08. - 16:15:37
Kirk Cieritt


- Váú! Állj meg cica!
De a tűsarkú félzsizmába bújtatott lábak nem állnak meg.
- Cukorfalat! Gyere ide! Nem harapok!
A vörös loboncos fiatal lány nem torpan meg, mint aki meg sem hallotta a részeg férfi ordítozásait halad előre az úti célja felé. A kezdetben még kecsegtetőnek tűnő szavak pedig egyre jobban kezdenek elfajulni míg a végén már több arra járót is megbotránkoztat.

Nyílik a Szárnyas Vadkan ajtaja és belépek. Gyűlölöm, mikor ilyen faragatlan senkik hiszik azt, hogy megkaphatnak. Engem. Jó vicc... Az a részeg marha megérdemelte volna, hogy a képébe küldjek valami édes kis átkot. Gyűlölöm. Egyszerűen gyűlölöm, hogy a férfiak ilyen alpáriak tudnak lenni, csak mert egy kicsit kihívóbban van felöltözve egy nő. De Merlin szerelmére, mi kihívó egy miniszoknyában? Az öltözékem tökéletesen tükrözi a koromat. Egy bézs színű boka felé érő tűsarkú csizma, melyben piros cipőfűző van, egy tört-fehér zokni, mely kilóg a cipőmből, egy farmer mini, egy fahéjszín selyem bő varrású felső és egy bordó bőrdzseki, melyre egy bézs kötött sálat csavartam és egy hozzáillő kötött francia sapkát húztam... szerintem ebben nincs semmi szajhás. Az pedig aki, így gondolja azt vigye el Tudjukki...
Duzzogva és morogva sétálok oda a pulthoz, hogy kérjek magamnak valami csillapító finomságot, mikor az a dúvad aki az előbb már nem egy gusztustalan megjegyzést tett a domború idomaimról, kicsapja az ajtót. Egyetlen egy pillantást vetek csak rá, majd visszafordulok, hogy végre rendelhessek.
- Egy kávét kérnék tejjel, két cukorral és whiskyvel - adom is le határozottan a kívánságomat a csaposnak, aki meglehetősen ferde szemmel néz rám, hisz mit akar itt egy magamfajta lányka ebben a viharvert kocsmában? De az az én titkom.
- Elmúltam tizenhét, ha esetleg ez a gond - sietettem a kiszolgálásomat.
De alig tudtam befejezni a mondatom, mikor az az állat, hátulról a combjaimra csúsztatja a kezét és hozzám dörgölőzik, miközben próbál a fülembe suttogni.
Fúj, de büdös! Egy pillanat alatt leugrom a székről, ami nem kimondottan volt jó ötlet, mert a részeg fickó minden bizonnyal rám támaszkodott, mert ahogy én mozdultam ő dőlt el. A pech csak az volt, hogy felém.
- Látod cicám, nem szabadulsz tőlem!
2  Múlt / Skócia / Re: Culloden Dátum: 2010. 08. 05. - 11:09:40
Idióta… Nem is csodálkozom miért kerültem hét éven át. Az orránál fogva vezetem és még csak kihívás sincs benne. Az előbbi gondolatom, miszerint legilimentor lenne, azonnal l is tűnt. Elwyn képtelen lenne egy komolyabb bűbájra, nem mintha egy egyszerűbbet ki tudnék belőle nézni, de talán túlzottan is alábecsülöm. De nem érdekel.
A bókjára elmosolyodom, és még egy kicsit bele is pirulok. Ez persze csak színjáték. Valójában szánalmasnak érzem. Ki mond manapság ilyet? „A gyémánthoz hasonló szépsége megzavarta a gondolataimat” Ha ezzel próbálna valaki felszedni, megvetően ránéznék és közölném vele, hogy találjon ki valami eredetibbet. De most nem tehetem, ha be akarok jutni a Cullodenbe és most ez a cél.
- Nyugodtan – válaszolom. Ha tegezni akar, tegezzen, nem érdekel. Persze a hangom nem az érdektelenséget tükrözi, hanem pont az ellenkezőjét.
- Oh, komolyan mondod? – teszem fel érdeklődve a kérdés – Erről fogalmam sem volt – és úgy nézek rá, mint aki további folytatást vár az épület csodáiról.
Néha kicsit szánalmas vagyok… Megéri ez egyáltalán? Abban mondjuk nem kételkedem, hogy Elwynnek be fog jönni ez a szerep amit mutatok, élvezni fogja, hogy csüngök a szavain. Aj, de könyörgöm, hogy mondhat ekkora baromságokat? Persze, hogy tudom, hogy a muglik egy romnak látják mindezd. Minden második épületünket annak látják… A varázslók nem elég kreatívak…
Kézcsók… Na, legalább valami jó pontot is adhatok neki. Hmm… tényleg neki állhatnék számolni, vicces lenne!
És egy újabb idétlen bók. Egy újabb pironkodó mosoly.  Akkor, ha már számolunk, akkor ez fekete pont. A bókoknak is van határa, és ez túl lő rajta. Persze vannak lányok, akiknél ez beválna, de nem tartozom közéjük. Csak látszatra. És Elwyn ezt hiszi.

Beérünk a bárba. A legszívesebben körbe járatnám az egész termen a szemem, hisz valóban gyönyörű, de mivel nem rég épp azt hazudtam, hogy már jártam itt, ezt most nem tehetem meg, de ha egy kicsit játszom…
- Annyira lenyűgöző ez a hely, sosem tudok betelni vele – mondom és ezzel szinte engedélyt adtam magamnak arra, hogy szemlélődhessek.
Leülünk egy asztalhoz és a pincér azonnal mellettünk terem. Hmm… azért ezt a gyorsaságot mindig el tudnám viselni. De most várok. Az illem elsőbbséget ad a férfinak, és ezt a mókát nem hagynám ki. Vajon mivel akar megint elkápráztatni Elwyn?
3  Múlt / Keleti szárny - A Főépület / Re: Konyha Dátum: 2010. 08. 05. - 10:44:48
Nem egy könnyű ellenfélre  bukkantam és nem is egy könnyen kiismerhető jellemre. Mindig is szerettem a kihívásokat, de ennek a fiúnak a társasága nincs most a kedvemre. Egyedül szerettem volna lenni, erre itt találom, ráadásul pont őt… De velem nem lehet szórakozni! És nem fogom hagyni, hogy egy groteszk kölyök megtegye.
- Az itteni idős nevelők ideje már rég lejárt. Fogalmam sincs, miért ők próbálnak okítani, jó modorra és fegyelemre tanítani. A korral folyamatosan haladni kéne, nem pedig rákényszeríteni a fiatalabb generációkat, hogy kövessék az ostoba több száz éve kitalált törvényeket. Vannak hagyományok, melyekről úgy vélem be kell tartani, de az iskola legtöbb szabálya nem ide sorolható.  S máris megválaszoltam az oktondi feltevésed, miszerint: miért nem tartom tiszteletben idősebb – és az idősebb szót megnyomtam – nevelőim intelmét és miért várom el ezt tőled, velem szemben.
Ha már belekezdtem nem hátrálhatok meg, azzal feladnám és az amit sosem teszek meg. Nem a bátorságomról vagyok híres, és bevallom most ott motoszkál bennem a félsz, de a győzni akarásom hatalmasabb. Mindig is az volt.
- Sötét középkorba? Nem hiszem, hogy ilyet említettem volna. Pusztán csak azon véleményemet hangsúlyoztam, hogy túlzottan jóhiszeműen engednek be az iskolába egyes embereket.
Nem sok híja van, hogy el ne fintorodjak a látványon, melyet nyújtanak nekem. Gusztustalan az egész. Ahogy a macska kéjesen nyalogatja a vért, és ahogy nem sokon múlik, hogy ezt gazdája is megtegye. Ember ez egyáltalán? Vagy csak egy rossz álomba csöppentem? Valójában nem is a konyhában vagyok, hanem a finom puha ágyikómban vergődök, és nem hagyom aludni szobatársaimat.
Seraphin Lamartin… Igaza van. Valóban nem mond többet semmi újat a neve. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ő, de sosem tartottam észben az iskola egész névsorát. Még a saját évfolyamomét sem, az alattam járókékkal még csak nem is foglalkoztam.
- Vigyázz Lamartin, nem csípem a fenyegetőzéseket.
De már jóval félvárabbról veszem az egész éjszakát, mint néhány perce. Miért? Nincs különösebb oka, pusztán csak annyi, hogy látni akarom a reakcióját Lamartinnak. Tudni akarom, hogy kirejtőzik a véres álca mögött. Az persze, hogy bennem semmi nem változott, az más kérdés. Arról elég, ha csak én tudok.
Poharat kér, majd helyet foglal én pedig egy halvány elégedett mosolyra húzom a szám. Tetszik ez a fejlemény.
- Nem fogsz csalódni – adom meg a választ a bór kérdésre. Nem vagyok egy szakértő, de ismerek nem egy különlegesen finom érlelt szőlőt, és most is az egyikből rendeltem.
Letörli a kezét. Végre megszabadul a vörös nedűtől. Gyűlölöm a vért. Ha már csak ennyit elértem azzal, hogy meginvitáltam, akkor már nyertem.
4  Múlt / Nyugati szárny / Re: A lim-lomos hely Dátum: 2010. 07. 16. - 21:35:19
Apróságokkal sosem törődtem. Így volt ez most is, mikor magammal ráncigáltam Yo-t, mint egy eszelős liba, és az egész Klubhelyiség kigúvadt szemekkel nézte végig a jelenet, miszerint a szédült véla és távolság tartó vörös (ahogy mostanában nevezetek, hála Yo-nak) kiszáguldoznak az unalom fertőjéből. Ez volt a Hollóhát. Egy adag tudásszomjas könyvmoly, akiknek a nagy részének még csak fogalma sem volt, nem hogy az élet izgalmairól, de még csak az életről sem. Persze akadtak kivételek, de kevesen.
- Pofa be, véla! – parancsoltam rá, egy már köztünk megszokott stílusban.
Nem állt szándékomban lelőni a meglepetést. Még nem.
S különben is, maga a rablási akció csak a hatás kedvéért kellett, semmi egyéb célja nem volt. De ha már szórakozunk, akkor adjuk meg a módját.
- Ha ennyi csoki zabálsz, el fogsz hízni. És előre figyelmeztetlek, nem állok szóba olyanokkal, akiknek nem makulátlan a külseje – mondtam teljesen komolyan, és még mindig nem árultam el neki semmit. Hanem inkább rántottam raja még egyet, hogy gyorsabban haladjunk. Nem igazán díjaztam volna, ha esetleg valami hirtelen jött ellenőrzés miatt felfedezik nálam a lopott bort.

Cinkos mosoly suhan át az arcomon Yo reakció lelkendező reakcióját látva. Erre számítottam. S nem csalódtam benne.
De mikor elkenődik az arca és szóba hozza a tanulást, enyhén felkúszik a szemöldököm, és egy rövid pillanatig kérdőn nézek rá. Az idióta húgát raboltam el? Az Én Delacour lányom nem aggályoskodik effajta apróságokon.
- Ne szórakozz már, ha kell, korrepetállak, az évfolyamom egyik legjobbja vagyok.
S már húztam is tovább, miközben azért félhangosan tettem egy megjegyzést:
- Hogy a fészkes fenébe kerülhetett egy ilyen hülye liba a Hollóba…
Persze ez pusztán csak szeretettből. S nagyon jól tudtam, hogy hallotta, az is volt a szándékom. Kicsit szórakozni vele, ahogy szoktuk.

Megérkeztünk.
Imádom, mikor örvendezik, és mikor valami újat mutathatok neki. Mindig is én voltam a család legkisebb tagja, és most hogy van Yo, úgy érzem kaptam egy húgot, amire mindig is vágytam. Imádom a bátyáimat, de egyedüli lányként, ráadásul a legkisebbként végig csinálni tizenhét évet, azért nem egy leányálom.
- Lim-lomos helynek nevezik. Egy csomó elveszett értéktelen kacat van itt, igaz néha azért találni egy-egy érdekes holmit, de nagyon ritka. És mondjuk nem is nagyon mászkálnék messzire itt, mert egy kész labirintus – magyarázom.
Yo csetlő-botló mozdulatain, ahogy próbált előrébb jutni, elnevettem magam. Ez a tyúk elképesztő! De imádom!
Lehuppantam a pokrócra, mikor végre sikerült megkerülnöm béna bajnok barátném, és kényelembe helyeztem magam.
- Két barát nem szórakozhat kedve szerint akármikor? Aj, megsértesz azzal, hogy csak akkor bulizhatunk, ha annak oka is van! Azt hittem ennél jobban ismersz. – játszottam a megsértett dámát – Na, foglalj helyet! Ez most a mi kis királyi budoárunk.
S már nyúltam is a borért, hogy azzal a lendülettel, természetesen a pálcám segítségével, megszabadíthassam dugójától, a már számba kínálkozó italt.
- Tölthetek, kisasszony?
5  Múlt / Nyugati szárny / Re: A lim-lomos hely Dátum: 2010. 07. 16. - 20:52:06
YO


A Hollóhátból mindig is hiányzott az élet. Egy-két lúzer akadt, akik azt hitték, hogy bizony igazán nagy arcok, de leginkább csak arra valók, hogy jót röhöghessünk rajtuk. Majdnem hét évem telt el, hogy a jó kislány szerepében tündököltem háztársaim előtt, és a bátyáim társaságában tudtam csak kiélnem a bennem lakozó kisördögöt.
Amikor Yolanda belépett a Klubhelyiségbe azonnal tudtam, hogy valami élet költözött az unalmas okos tojások közé. S, hogy bizony ő nem az elviselhetetlen húga.
Akármikor meg tudom meg tudom őket különböztetni. Hiába hasonlítanak kísértetiesen, a szemükből áradó élet, minden elárul. Yo sugárzik, Yvette pedig… Ő pedig inkább taszít. Nem sokat foglalkoztam sosem vele, hisz mégsem tartoztunk egy évfolyamba, de a nővére…
Körülbelül öt perc kellett, hogy elé álljak és üdvözöljem a Roxfortban és onnan már nem volt megállás. Vele végre szórakozhattam és őrültségeket művelhettem. Végre volt valaki, akinél nem kellett jó kislányként mosolyognom.
Egy újabb arc. Egy újabb élet. Egy kis vérfrissítés.
Ezt jelentette nekem.
Ma már persze kicsivel többet. Mondhatni barátokká váltunk, érte tényleg sokat megtennék, legalábbis többet, mint akárki másért. De mégis, valamiért nem vagyok képes arra, hogy őszintén kiadjam magam neki. Hiába érzem magam jól a társaságában, nem ismer. Fogalma sincs arról, hogy valóban ki is vagyok, de nem is baj. Jobb, amíg nem tudja, túl sok a sötét titkom, túl sokat hazudtam már. S nem csak mindenki másnak, hanem neki is…
A legtöbb információ, amit tud rólam, hamis. Kitaláció. Semmi több.
Azt hiszi, azért tudok valamennyire franciául, mert anyukám onnan származik. Úgy tudja, hogy volt már jó pár férfi az életemben, pedig úgy még soha. Azt meséltem neki, hogy a legidősebb bátyám meghalt, közben Halálfaló. S még hasonló dolgok, amik nekem apróságok, neki talán nem az lenne.
Szinte elraboltam a Klubhelyiségből Yo-t egy üveg borral, amit a konyhából loptam és a táskámban rejtettem el. Berontottam, megragadtam és magammal húztam. Egy szót sem szóltam csak mikor már nem hallhatott minket semmit.
- Ma este is szórakozunk egy kicsit – mondtam mosolyogva és megmutattam a táskám tartalmát.
Közben csak egy pillanatra álltam meg, aztán már újra fogtam a kezét és haladtam is előre, egészen a kiszemelt helyszínig.
- Itt nem hiszem, hogy lebuknánk.
S, magam elé engedtem, hogy ő másszon be először, aztán pedig szorosan követtem én is. Nem jó sokáig a tilosban járni, a végén rossz vége lesz. S nem kockáztatnám a felvételim ilyen apróságokkal.
Miután bent voltunk, egy már előkészített pokrócra pakoltam le, ami mellett közvetlenül egy kanapé állt, de mégis filingsesebb a földön ücsörögni. Kiraktam a boros üveget, a két poharat és gyümölcsöket. Imádom a mágiát. A térnövelő bűbáj túlontúl hasznos. S most neki köszönhetően elég sok minden lapulhatott nálam.
6  Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület Dátum: 2010. 07. 01. - 15:31:57

A vakító fehérség oldódni kezd, mintha lassan csillapodna az égető fény, mely körül öleli az előttem álló mesebeli alakot. Vajon ki lehet ő? A fellegekbe emel vagy a mélybe húz?
Nézem őt. Figyelem a két világos szemárt melyet képes vagyok kivenni arcának sötét és homályos vonásaiból. Képtelen vagyok elszakadni tőle, az idő teljesen megszűnt, az érzékek is megváltoztak. Minden olyan más...
Talán meghaltam volna?
Nem.
Tudom, hogy élek, tudom hogy ez a valóság, de képtelen vagyok kilépni abból a világból melybe az éjszaka keveredtem. S talán nem is akarok. Félek, ha megteszem minden szertefoszlik, és Szőkeség is eltűnik.
Nem kiabál.
Már nem.
És újra a valóságba csöppenek, ahol testem apró remegése jelzi, hogy öltözékem és az időjárás nem passzol. Ahol a szemem fájlalja a nap vakító sugarait. Ahol érzem magam alatt a hideg nyirkos kövek kellemetlen hűvösét.
Váltakoznak a világok. Egyik pillanatra a másikra. A valóság ki akar rántani engem a bódult boldogságból. Miért teszi ezt velem? Miért? Olyan csodálatos az elme szülte világ. Nem akarok magamhoz térni. Nem akarok...
White... Darren White... Ismerős név. Hallottam már. Nem is egyszer. Szóval a földi létben egy átlagos halandót játszik az én mesebeli megmentőm. Tudom ki ő. Hét éve tudom, de az évek elteltével talán ha egy-két szót váltottunk az is jelentéktelen volt. És most neki köszönhetem az életem és ő miatta nem akarok kilépni ebből a képzeletbeli állapotból.
Hallgatom őt. Nem a szavai értelmére figyelek, hanem a hangjára. Soha nem hallottam még hangot mely ennyire magával ragadt volna.
Magyaráz valamit, de nem fogom fel. Nem tudok egyszerre több mindenre is koncentrálni, egy apróság köti le a figyelmem és ha csak valami nagyobb kaliberű behatás nem éri akkor nem érdekli más.
White... Fehér. Angyal. Remény. Tiszta. Biztonság. Egyszerűség. Üresség. Semmi. Halál.
A szavak cikáznak a fejemben. Másodpercek töredékeként váltanak. Nem értem az értelmüket. Nem tudom mit jelentenek, annyit tudok, hogy a Herceg nem a jó szolgálatában áll. Nem állhat az övében. A szemei, a hangja, mind-mind azért van, hogy behálózzák a tudatlanokat. Aki jó, nem lehet olyan mint egy ragadozó...
Közelebb hajol és egyre tisztábban látom arcának vonásait. Szemének kékségét. Hajának szőkeségét. Bőrének fehérségét. Valós lenne?
Kezem lassan emelkedik, hogy aztán lágyan érinthessék újaim arcának vonalait. Érezni akarom őt. Érezni minden apró gödröcskéjét, csontját, hajának selymességét, arcának puhaságát, ajkának teltségét. Mindent.
Megfogja a kezemet és lágyan átkulcsolja ezzel véget vetve a mámorító játékát ujjaimnak. Oh.. kár.
Felemel. Úgy kap fel a földről mintha súlytalan lennék, hogy aztán a párkányra ültethessen.
Elmosolyodom.
S mikor rám teríti pulóverét ez a mosoly hálásabbá válik.
- Köszönöm - suttogom.
És élvezem ahogy átjárja a testemet a meleg. Jobban fáztam, mint azt képzeltem, és ahogy a hatalmas puha anyag beterít jól érzem magam. A nap sugarai is egyre melegebben sütnek, és ebben az új felállásban már rendesen látom Darren arcát is. Valóban ismerem. Ő az. A Mardekár szőke végzőse.
- Ada - és felé nyújtom a kezem - Adaline Belmen.
Egyre józanabbul látok, már csak néha ránt vissza az éjszaka démona birodalmába.
7  Múlt / Mágus tér / Re: Merlin Könyvtár Dátum: 2010. 02. 09. - 19:34:44
Egész nap rohangáltam, de volt is számtalan dolgom még az év kezdéség, de legalább végre biztossá vált, hogy a kollégiumban is kaphatok egy szobát. Minden tökéletes. Nagykorú vagyok, a családomtól távol maradhatok, leszámítva persze a bátyáim akik szintén kollégisták, de nekik legalább nincs semmi közük a háborúhoz, eddig. Apa egyre gyakrabban hajtogatja, hogy szeretne már igazán büszke lenni ránk. Fogalmam sincs miért nem tud annak örülni, hogy a kölkei remek pályákat választottak és követik az álmaikat...
Élvezem a szabadságom, felemelő. Már csak munkát kell találnom, és valóban teljes lesz az önállóságom, senki nem szólhat többé bele az életembe, eltűnnek a szabályok és az idétlen kötelezettségek. Egész életemben azt kellett tennem, amit rám erőszakoltam, most végre azt akarom, amihez kedvem van. Fura azért, hogy örökösen szerepeket játszottam, most pedig úgy érzem nincs semmilyen álarc amit magamra tudnék ölteni és nem félek ettől, hanem megnyugtat. Vagy már annyira nem vagyok tisztában önmagammal, hogy arról sincs tudomásom mikor játszok és mikor nem? Lehet, hogy ez sem én vagyok?
Elég a filozofálgatásból!
M... Me... Mi... Megvan! Mo! De hol van a könyv amit keresek? Itt kellene lennie. Ezt nem hiszem el! Szükségem van arra a példányra, át akarok nézni néhány apróságot még az év kezdés előtt.
- Elnézést, Alastor Mordon, Sötét Mágia című könyvét keresném, de a polcon nem találtam - beszélek immáron a morcos könyvtáros nőhöz ő pedig csak néz rám csúnyán, amin annyira nem vagyok meglepődve.
Dühösen csörtettem a pulthoz, hogy aztán a kedvesség minden hiánya nélkül kérdőre vonjak valakit, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Nekem igenis kell az a könyv! De a nő csak néz és nem szól, én pedig csak állok és hosszabb körmeimmel kopogok a faragott pulton és türelmetlenkedek.
- Egy pillanat kisasszony - és az idegesítő banya belebújik az aktáiba.
Újabb éveknek tűnő másodpercek peregnek le a homokórában, miután már nem csak gyorsan mozgó ujjaimon látszik a türelmetlenség, hanem keki csizmámba bújtatott lábaimon is. Nem elég, hogy a lábaimnak már nem tudok megálljt parancsolni, de a bézs színű térdig érő szoknyám is ide-oda himbálózik ezzel is idegesítve engem.
- Sajnálom kisasszony a könyvnek ott kell lenni a helyén, hacsak valaki nem vette le könyvtári használatra.
És egy újabb remek! Egyetlen köszönöm nélkül hagyom ott a nőt s dobom le a holmimat az egyik olvasó asztalhoz. Barna féloldalas velúr táskám hangosan puffan a fán, akárcsak én a széken, ahogy levetem magam. Durcásan keresztbe fonom az apró virág mintákkal díszített áttetsző szintén keki blúzomban lévő karjaimat és egy feltűnő fújással próbálom a szemembe lógó jelenleg vörös tincseket hátra kényszeríteni. Majd tovább cirkuszolva látványosan előre hajolok és az imént asztalra helyett balomra könyökölve támasztom meg a fejem, mikor észreveszem, hogy tőlem nem messze, egy ismerős arc mellett jó pár könyv tornyosul.
Mintha mi sem történt volna előbb állok fel és mosolyogva lépek oda volt iskolatársamhoz.
- Szia, minek ez a rengeteg irodalom?
8  Múlt / Skócia / Re: Culloden Dátum: 2010. 02. 06. - 23:43:17
Meglepő fordulat. Elnézést kér. Hmm... Ez más sokkal jobban tetszik és igazán díjazandó, legalább kiderült hogy ez a ficsúr annyira mégsem hordja fenn az orrát, talán még meg is felelhet a célra miért ide tévedtem. De majd kiderül... Nem azért öltöttem magamra egy igen drága szerelést, hogy akárkivel összeálljak, hanem mert a tökéletességre törekszem, ahogy mindig.
Nem úgy terveztem a kis játékom, hogy egy pofonnal fog kezdődni, de körülményekhez alkalmazkodni kell és hát mit érne az élet, ha minden lépést előre lehetne tudni. Így is számomra, már túlzottan kiismerhetővé vált, hisz minden ember egyforma, néhány apróság van csupán amiben eltérnek, de a célja mindenkinek egy és ugyanaz. Az pedig, ki hogyan is küzd csak jó megfigyelésen alapul, és kellő tapasztalaton, ami nekem zsenge korom ellenére is már meg van.
A szokásos forgatókönyv: bocsánat kérést követ az újra kezdés felajánlása, babblabla. Ismerős. Semmi új. De pont ezt szeretem. Az extrém emberekben igaz van kihívás, de belőlük elegem van. Most egy klasszikus olvasmányra fáj a fogam, és meg is találtam.
Viszont mégis csak sikerült ledöbbentenie a fiúcskának.
Hogy micsoda? Mit akarok én?
- Mégis honnan veszed, hogy bárkire is várok? Képtelenségnek tartod, hogy egy magamfajta hölgy csak áll és gyönyörködik a természetben és a kastély nyújtotta felemelő építési remekműben?
Ez a gyerek gondolatolvasó? Honnan jött rá mit akarok? Hogy lehettem ennyire óvatlan! De eszembe nem jutott, hogy ilyen szinte képes a legilimenciára, na de ezek után jobban figyelek. Mindenesetre a szemébe való nézést minimálisra csökkentem, csak pillanatok kap belőle, nem fog még egyszer kiolvasni a fejemből semmit.
Elfordulok tőle, mintha éppen végig sértett volna, ami valójában meg is történt, de leginkább csak azért, mert lebuktatott, de hiába, mert akkor sem vallok. Higgye csak azt, hogy mellényúlt.
Lassan fordítom a fejem vissza felé, mikor a bemutatkozással próbálkozik, és mint egy tipikus aranyvérű liba játszom továbbra is lelkembe taposott leányzót.
- Ada... - nyújtom a kezem, mikor hirtelen elakad a szavam, mert bevillan honnan is volt olyan ismerős ez a ficsúr.
Elwyn... Nem hiszem el, hogy nem ismertem fel azonnal. Na, azért annyira mégsem meglepő, hisz nem tartoztunk soha egy társaságba azt leszámítva, hogy voltak közös óráink, de azért az mégis elég sértő, hogy ő bizony nem ismert fel. Viszont ha valóban ő az, akkor a legilimencia kizárva. Elwyn nem lenne képes ilyen szinten használni a mágia ezen formáját, de akkor honnan tudja, hogy mit keresek itt?
- Ada Rower - fejeztem be végül a bemutatkozás, szándékosan hamis névvel.
Ha kimondom ki vagyok a játéknak annyi, tudni fogja és akkor minden esélyem elszáll, így viszont... Szórakozhatok egy kicsit.
- És azt hiszem tartozol egy itallal a szemtelenségedért. Egyébként a kastélyban lakom, ma reggel érkeztem.
Játék indul.
És bevallom e neki ki is vagyok? Hmm... talán.
9  Múlt / Skócia / Re: Culloden Dátum: 2010. 02. 04. - 16:19:33

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.
Na jó ez unalmas.
Miért van mindenki párban? Vagy az egyedül lévő férfiak, miért festenek úgy mintha a sírból keltek volna ki?
Így néznek ki a milliomosok? Ezért akar mindenki gazdag lenni? Elég szánalmas a látvány. Vagy inkább csak rosszkor jöttem. Az iskolában is volt jó pár kékvérű, és egy pillanat alatt le lehetett róluk szűrni, hogy nem veti őket meg a pénz, de ennyire még ők sem voltak szánalmasak. Hol vannak egyáltalán a fiatalok? Eltűntek a szigetről? Gyáván futnak el a háború elől?
Még azt is lehetségesnek tartom. Miért ne? Ki az aki meg akar halni mikor élete teljében van? Senki. A hazáért harcoljanak azok, akiknek már úgy sincs sok hátra, minket hagyjanak ki.
Utálom, hogy ez nincs így. És utálom, hogy valójában én sem így gondolom. Nem hajt a vérem a harctérre, de mégis tennék valamit. Idióta kamaszos lázadás, ami még túlzottan él bennem... Múljon már el! Már Fel Akarok Nőni.
És hirtelen egy hang rángat ki gyerekes magammal való veszekedésemből. Megszólítottak. Méghozzá egy egész kellemes kis bókkal. Hmm... talán mégis megérte a várakozás? De nem csak egy bók érkezett, hanem legnagyobb döbbenetemre egy felső rész is rám lett terítve.
Hirtelen köpni nyelni nem tudok, csak állok mint egy kőszobor, és hitetlenkedve nézek a... nem is olyan ismeretlen arcba. 
Kell egy röpke perc mire a lélekjelenlétem visszatér, hisz ilyet még sosem tapasztaltam. Valaki ide állít mellém, hogy se szó se beszéd, rám aggassa a kabátját. És aztán...
Nem!
Ez képtelenség. Minek néz ez engem?
És lendül a kezem, hogy Mr. Nagyképű pofáján csapódhasson le.
- Igen, segíthetsz. Küldj magadra egy átkot. Mégis mit képzelsz magadról?
Ezzel a lendülettel vettem le magamról a rám terített felsőrészét is és vágtam hozzá.
- Ha egy ribancot akarsz magadnak az éjszakára rossz ajtón kopogtatsz.
10  Múlt / Skócia / Re: Culloden Dátum: 2010. 02. 04. - 15:05:56
Lashawn


Ez az a szálloda, amire nekem sosem lenne pénzem...
Ez igazán idegesítő. Utálom, ha valahonnan ki vagyok zárva, és hogy itt állok ennek a kastélynak a parkjában és azt figyelem hány és hány gazdag ficsúr mászkál le és fel a fennhéjázó képükkel a legszívesebben sikítanék, de miután annak semmi értelme nincs, egyszerűen csak továbbra is ácsorgok és próbálom megtalálni azt az egyetlen elveszett lelket, akinek köszönhetően végre belülről is megszemlélhetném milyen lehet a felső tízezerhez tartozni. Látni akarom. Ennyi.
Sosem problémáztam semmin. Ezen miért tenném? Tudom, hogy akad majd itt egy idióta aki kezét lábát fogja törni, hogy egy olyan nő pompázhasson mellette mint én. S természetesen hagyom majd, hogy szánalmas kis próbálkozásaival meghódíthasson. Ő is jól jár és én is. Ő egy kis önbizalmat gyűjt, amivel később talán még kezdhet is valamit, én pedig bebocsátást nyerek egy olyan világba ahol nem lenne helyem. Méltányos üzlet. Az már egy másik kérdés, hogy erről leendő partneremnek nem kell tudnia.

Egy hete vagyok Skóciában.
Minden áldott nyáron, itt vakációzik a családom. Amit sosem értettem, hisz általában fél évnél tovább sosem maradtunk meg egy helyszínen, ez mégis a állandó volt az életünkben. Még jó hogy a Roxfort is ezek közé tartozott, mindenki életében kell hogy legyen valami ami maradandó, és ha már a szüleim mániája az örökös költözködés, akkor nekem az iskolát kellett választanom.
Hamarosan esni fog.
Remek.
Már csak az hiányzott... Persze mindenben meg lehet találni a szépet, és mindenből ki lehet hozni a jót, de... Miért kell nekünk a világ egyik legesősebb országát választanunk nyaralási helyszínként? Ráadásul miért kellett idén is idejönnünk?
A varázsló társadalom fele otthon ül és rágja a félelemtől a körmét, mi pedig nyaralunk. Miért? Fogalmam sincs. Apa nem hajlandó elárulni, a probléma az hogy van egy sejtésem, és az Ő, akit nem nevezünk nevén. Biztosan köze van apa és a bátyám egyre furcsább viselkedésének, és azért félek egy kicsit. Nem örülnék ha tönkre menne a családom, vagy ha... nekem is szolgálnom kéne Őt. Én nem vagyok képes arra, hogy bárki parancsát kövessem. Persze egy így nem teljesen igaz, de... fogjuk rá. Bármilyen szerepet magamra tudok húzni, amilyet csak akarok, de ehhez nem lenne kedvem. Meg vigyáznom kell arra, hogy megmaradjon a makulátlan hírnevem, hisz a Godricba nem egyszerű bejutni, és a felvételimnek sikerülnie kell.

Magamra húzom a derékig érő kis kabátom, mert kezdek fázni. A vihar előjele. Milyen nagyszerű érzés, hogy ma kellett magas sarkúba bújtatnom a lábaim. Ennyit arról, hogy tetszelegni akartam a férfiaknak... Ha elkezd cseperegni én haza megyek. Nem mintha ott jobb lenne. Lehet inkább élveznem kellene az utált zivatart, talán még az is kellemesebb mint jelenleg a családi környezet...
11  Múlt / Keleti szárny - A Főépület / Re: Konyha Dátum: 2010. 01. 03. - 16:58:07
A hangja… Ijesztő. Sosem a bátorságomról voltam híres, de azért nem tartoztam a gyáva kis férgek csoportjába sem, de ez a fiú…
Nem csodálom, hogy eddig sosem találkoztam vele, biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim kerülte. Messziről elkerülte, mert más. És nem szeretem az egyedi eseteket, ráadásul olyan érzésem van, hogy veszélyes is. Nem tudom miért kerített hatalmába ez a bizonytalanság, de a legszívesebben menekülőre fognám, de mégis valami maradásra késztet, méghozzá a tudásra való szomjam. Nem mehetek el innen addig, míg nem tudtam kideríteni: Ki ő?
Nem a neve érdekel. Nem a kora. Azok csak apró semmiségek, melyek teljesen lényegtelenek. Sokkal fontosabb, hogy mi lakozik benne, és én erre vagyok kíváncsi. Megismerni egy újabb kategóriát, hogy legközelebb ne tanácstalanul álljak vele szemben. Mert az emberek mind-mind egytől-egyig valamelyik kategóriába sorolhatóak, és ha valakinek érzéke van ahhoz, hogy hamar rájöjjön ki hova tartozik, onnantól kezdve irányítóvá válik, annál jobb dolog pedig nem léteik a világon.
- Valóban. Az iskolában számtalan szánalmas lény rohangál, akinek nem szabadott volna a kezébe pálcát adni, az pedig, hogyan is kaphatták meg a mágia csodálatos adományát, egyszerűen érthetetlen.
Folyamatosan a szemét figyelem. Egyetlen egy pillanatra sem tekintek félre, még akkor sem, mikro egy a látószögemben megcsillan a macskájának íriszei. Attól a bestiától nem tartok, de akinek az ölében üldögél attól már igen. Ismeretlen a számomra és nem tudom, mire számíthatok tőle, az óvatosság, pedig egy teljesen ösztönös emberi tulajdonság.
Le sem tagadhatná magáról, hogy egy kígyó. Ahogy bűvöl engem… De engem se becsüljön alá. Hollóhátas vagyok, de a rosszabb fajtából, még ha ezt nem is tudják rólam, hisz bármikor tökéletes álarcot tudok magamra ölteni, van belőle számtalan változatom.
És kimondja hangosan a gondolataimat. Vagy hasonló a gondolkodásmódunk, vagy olvas a fejemben, az első variáció nem zavarna, de a második…
- Ada vagyok és Hollóhátas. A kellő információk rólam már tudásodban állnak, és most én szeretnék végre választ kapni. És nem érdekel Mr. Véreskezű, hogy talán veszélyes lehetsz, tudok magamra vigyázni.
Persze nem mondtam igazat. Tartok tőle. És a vér látványa sem éppen bizalomgerjesztő a számomra. A véres húscafatok eléggé aggasztóak.
- A számonkérésem indoka pedig oly egyszerű, hogy magyarázat egy szimpla csak is lehetne, ami tökéletes válasz bármiféle kérdésre, de hogy még inkább megalapozzam a szándékom, idősebb vagyok nálad. És mint nagykorú varázsló bármikor igényt tarthatok olyan egyszerű kérdések indokolatlan feltevésére, mint hogy ki vagy és mit is keresel itt?
Abban teljesen igaza van, hogy a kérdés második fele valóban kicsit megalapozatlan volt, hisz vajon mit kereshet egy diák ebben az órában a konyhában? A szabálysértést már akkor elkövettük, mikor takarodó után hagytuk el a hálótermünk, azzal pedig hogy a kastély egy tiltott részére merészkedünk tökéletesen kivívtuk magunknak, nem csak a hatalmas pontvesztést, hanem a büntető munkát is. De természetesen, ami nem derül ki, az nem is fáj. S míg mi nem csapunk zajt, vagy nem lép be véletlenül egy tanár a konyhába, addig az itt tartózkodásunk pusztán a mi titkunk a marad. A gond pusztán csak annyi, hogy pontosan eggyel több személy tud arról, hogy megszegtem a házi rendet, ami pedig az én számomra nem éppen a legkecsegtetőbb. Ha netalántán lebuknék, akkor oda a felvételim, mert csak makulátlan múlttal vesznek fel a Godric protektor szakára.
- Szóval azt szeretnéd legyek barátságosabb. Rendben. Csatlakozol hozzám és a páratlanul finom aromájú boromhoz, vagy inkább maradsz a macskád és a húscafatok társaságában?
És fogtam magam, és leültem a mellettem álldogáló székre. Úgy döntöttem kockáztatok. Hisz kockázat nélkül nincs élet, ugyan akkor az, hogy megszakítottam a szemkontaktust, és egy pillanatra nem figyeltem mire is készül, botor cselekedett volt tőlem, de éppen egy perce közöltem vele, hogy nem félek tőle, ezt pedig bizonyítanom is kell, mert szavakkal játszani bárki a tud, a tetteknek sokkal nagyobb erejük van.
Kioktattam, közöltem vele a véleményem, mutattam magamból egy keveset és utolsó lépésként meghívtam inni. Félek, hogy rosszul játszom, de nem tudom hogyan kéne, így belekóstolok mindenbe, és végül eldöntöm melyik megoldás a legalkalmasabb.
12  Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület Dátum: 2009. 11. 21. - 01:19:23
Fájdalom.
Fagy.
Fény.
Kezdenek az emberi érzések újra rám találni. Kezdenek sorra feléledni bennem a kellemetlenségek, amik éreztetik velem, hogy élek, hogy az előbbi álomkép teljesen kezd szertefoszlani. A bőröm libabőrös lesz s magamra sem kell néznem, tudom, hogy vékonyka felsőrészemnek köszönhetően az előttem tornyosuló alak is tisztában lehet a hajnali hidegekkel járó következményekkel.
A felkelő nap szinte égeti a retinám, és ha kellenek pillanatok míg sikerül megszoknom az erős fényt, ami túl hirtelen tört a tudatomba.
Mint egy rossz álomból való ébredés.
Sikoltanom kéne s az ágyamban feküdnöm, de helyette… Fogalmam sincs pontosan hol is vagyok, ahogy azt sem kivel, arról pedig végképp nincs tudomásom, hogyan kerültem ide.
Még minden túl zavaros.
Hasogat a fejem, a csuklóm sajog. Érzem hogy a torkom folyadék után áhítozik, s hogy a hideg talaj nem a megfelelő pihenő hely, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Lassú képek élednek fel bennem. Emlékek a tegnap estéről, de összerakni nem tudom. Még nem. Még túlságosan össze-visszák és kuszák.
- Ne kiabálj, kérlek! – szólalok meg nyúzottan.
Eltűnt az előbbi áhíttat a tekintetemből. Már nem látom természetfelettinek az előttem álló szőkeséget. Már csak egy árnykép, egy sötét arc semmi több. A háta mögül jövő napfény lehetetlenné számomra, hogy felismerjem a vonásait. S nem is vagyok olyan állapotban.
- Összesen egy hatalmas sötét foltot látok jelenleg az arcod helyén. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel – mondom hunyorogva, miközben próbálok rájönni, hogy kivel hozhatott össze a sors.
Hosszú éjszaka…
Bájitalok…
Alkohol…
S a másnaposság tünetei szép sorban kezdenek megjelenni. Mind-mind egytől egyig. De ha ez nem lenne épp elég, még mindig kótyagos vagyok, még mindig nem tudok józanul gondolkodni, s még mindig egy másik világban vagyok, mint ahol lennem kéne. De legalább már pillanatokra visszatérek a jelenbe, talán hamarosan sikerül teljesen kikászálódnom ebből a rémmeséből.
Szőkeség újra visszaugrott a kezdeti állapotába. Ugyanolyan földöntúli lett, annyi különbséggel, hogy eddig a megmentőmet láttam benne, most csak egy… lény a számomra, akit a nap sugarai nem világítanak be, azaz a sötétség gyermeke lehet. De hiába hiszem gonosznak, nem mozdulok, csak próbálom kivenni azokat a páratlan vonásokat, amik vonzzák a tekintetem. A sötétség fia… Csábító…
- Ki vagy? – teszem fel újra a kérdést, de most folytatom is – Nem a nevedre vagyok kíváncsi. Nem érdekel, hogy miként mutatkozol be a tudatlanok között. Azt akarom tudni, Ki Vagy.
A mesémben a szavaimnak van értelme, ott nem tűnnek buta szócséplésnek, de az hogy a valóságban mit ért Szőkeség, nem tudhatom. 
13  Múlt / Keleti szárny - A Főépület / Re: Konyha Dátum: 2009. 11. 01. - 12:52:27
Nem voltam hozzá szokva, hogy bárkivel is összefussak a konyhában, így elég váratlanul ér az ismeretlen hang. És hiába kapkodom a fejem, hirtelen nem találom az álnok idegent, aki mellől dorombolás is hallatszik?
Kell egy pár pillanat, míg felelem a hang tulajdonosát, s azonnal rá is jövök, hogy bizony nem egy Hagrid idióta szörnyecskéivel van dolgom. Nem. Csak egy egyszerű Mardekáros, egy hatalmas macskával. Nem kedvelem a macskákat, olyan sunyi állatok, ráadásul kihasználják a gazdáikat. S ahelyett, hogy adnának, mindig csak kérnek.
Mondjuk a srác sem túl bizalomgerjesztő. Fúúj… Arról meg ne is beszéljünk, hogy épp beszólt nekem. Vagy csak túl paranoiás lennék? Előfordulhat, de jobb félni, mint megijedni. S különben is, az is előfordulhat, hogy megint csak álmodom, hisz elég abszurd egy Mardekárossal hozott össze a sors. Biztosan csak a mai események vetülnek ki képzeletemre. Mert melyik kígyó az, aki bemocskolná véres húscafatokkal az ő aranyvérű kényes kacsóját? Egyik sem…
- Miért tagadjam meg magamtól az élet csodás élvezeteit, néhány kiló esetleg ragya miatt, ha olyan szerencsés vagyok, hogy mágiával áldott meg a sors. Tudod, a mágia bármire képes – válaszolom neki egy kicsit epésebben.
Zavar, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Általában mindig tudom, tisztában vagyok vele, milyen hangszínt kell megütnöm, milyen stílust kell használnom, hogy remek benyomást keltsek, de ez a srác… a macskájával… Fura. Vagy lehet, hogy tényleg csak álmodom. Nem is létezik. Csak egy rossz álomba csöppentem. Nem is lehet más! Mert ha valóság lenne, azonnal magamra tudnám ölteni az egyik maszkomat és játszhatnék egy tökéletes szerepet, amit csak neki szánok.
- De egyébként szabad tudnom, hogy egy, kivagy te? Kettő, mit keresel itt ebben az órában? Főleg ilyen… hogy is fogalmazzak, ilyen érdekesen groteszk képet festve?
Nem tudom még, még mindig nem, milyen ember is lehet, de Mardekáros, azt az első percben láttam. A zöld szegélyek elárulják melyek talárját díszítik. S ha kígyó, akkor a felsőbbrendűnek képzeli magát. Általánosítás, de a Mardekárosok nemesek, így akkor bakot nem lőhetek, ha enyhén az ő stílusokat öltöm magamra, s ebből még mindig változtathatok. Keményíthetek vagy éppen puhíthatok, ahogy akarom, ahogy jól esik. Nem rajtam múlik, egyes egyedül csakis rajta.
14  Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület Dátum: 2009. 10. 29. - 14:17:06


A csodás álom egy pillanat alatt változik a legszörnyűbb rémálommá. A hívogató halvány napsugár, a simogató szél, mind-mind vad démonná változnak, akik kötelezni akarnak rá, hogy csatlakozzam, csatlakozzam a bódult és rossz világukhoz. De nem akarok! Ide nem!
Hol a szép és nyugodt hely, ahová betérhettem volna? Hova lett minden?
Visszakozni akarok, eltűnni innen, de már nincs választásom zuhanok. Zuhanok a perzselő tűzbe, ahol kínok kínjával kell megfizetnem minden bűnömért és leginkább botorságomért, hogy hittem máshol van a helyem.
Erőtlen sikoly hagyja el a szám, ahogy felfogom végem, hogy tévedésemnek ezentúl magasára lesz. Olyan magas, hogy azt törleszteni sem fogom tudni.
De valami visszatart. Valaki visszahúz. Egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra és ahogy a félelmetes mélységből felfelé tekintek rá, azokban a hűvös szemekbe, melyeket még a hold fénye világít megnyugodok. A perszelő tűz ellentéte, mely lent várna engem Ő, az éjszaka szülöttje, aki most a segítségemre sietett, hogy az álnok hazug démon, nehogy megint bekebelezzen egy áldozatot magának.
Beszélni kezd hozzám. Lehetőséget kínál, hogy válasszak. Ha akarom elenged, de ha akarom magához húz, az én döntésem. Ő nem dönthet helyettem és nem is akarna, és nem is kényszerít semmire. Nem úgy mint a mélység fantomja, aki magához akart édesgetni, de mikor nemet intettem neki felbődült haragjával akart magához láncolni.
És visszahúz. Vissza az életbe. Olyan könnyedén emel magához, mintha pehelykönnyűségű lennék. Nem számít neki, hogy rángatnak lefelé, nem számít neki semmi, egyszerűen átemel a falon, s mikor átölelnem kéne, megköszönve a segítséget, lábaim ernyedten esnek össze, hogy a földön kikötve nézhessek egyenesen Rá.
- Nem akarok meghalni - válaszalom nemes egyszerűséggel - És köszönöm. Megmentettél.
Ahogy jobban szemügyre tudom venni, kezd ismerőssé válni az arca, a vonásai, a tekintete. Láttam már valahol és biztos vagyok, hogy nem az álmaimban. Annál sokkal valóságosabb, ahogy most felém tornyosul és várja a választ. Miért? Miért tettem.
De magam sem tudom.
Kezdek magamhoz térni. Kezd eltűnni a bódító álom, amit talán a tegnap éjszakai bájital okozott. De még mindig túlságosan fantázia dús minden. Még mindig nem tudok józanul gondolkodni.
Csak nézek Rá és nem tudom eldönteni hogyan kéne reagálnom.
- Ki vagy? - teszem fel a kérdést, pedig hivatalosan tudnom kéne és tudom, hogy tudom. De mégse sikerül beazonosítanom, de láttam már ezt a szempárt. Tudom... Láttam... De hol?
Fázom.
15  Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület Dátum: 2009. 10. 27. - 20:30:12


Álmodtam. S mint már oly sokszor megint nem tudtam visszaidézni a képeket, de az érzés még mindig ott kavargott bennem, de most fájdalmasabban, mint valaha. Mintha valami arra késztetne, vessek véget végre az életemnek, hogy erre az elfajzott világra nem való még egy bódult elme.
Hajnal van. A nap első sugara hamarosan kikukkan a hatalmas hegyek hatalmas árnyéka mögül. A reggeli dér még fagyossá teszi az időt, de nem számít. Csak lépkedek fel ütemesen egyik fokról a másikra, míg végül el nem érem a Csillagvizsgáló torony tetejét.
Megcsap a hűvös levegő, beleborzongok, és csupaszlábaimon azonnal megjelennek a didergés első jelei. Nem öltöztem fel. Nincs rajtam egyenruha, nincs rajtam más csak egy semmi ledér kisnadrág egy hosszú ujjú pólóval, amiben aludtam.  
Szemeim üresek, a lelkem halott, a szívem összetört.
Egy hang. Egy árny. Valaki, akit csak hallok, akit évek óta hallok, de látni még sosem láttam újra susog a fülembe. Tedd meg! Tedd meg!
És tudom, most már nem menekülhetek, már nincs más választásom: engedelmeskednem kell.
Fellépek a torony párkányára és elém tárul a hatalmas mélység mely csábítóan hívogat. Egyetlen egy lépés. Egyetlen egy apró mozdulat és a fájdalom mely átjár, végleg megszűnne. A titokzatos hang örökre elhallgatna. Vége lehetne. Vége lehetne mindennek. A gyötrelmeknek, a félelmeknek, a nincstelenségnek, mindennek…
Hullámos barna fürjeimbe belekap a szél és csalogatóan simogatja a bőrömet. Ő is hív. A szél is magának akar. És végre kibukik a melengető fényforrás első sugara jelezve, hogy itt az idő, új nap virrad, és nekem távoznom kell.
Kitárom karjaimat, szállni akarok. Szállni, mint a madár, hisz a természet is velem van. Hívogat magához minden, ami nem evilági, ami emberi ésszel megmagyarázhatatlan. Engem akarnak. Engem, aki emberként megbukott, akinek már nincs dolga a földön, mert nem ide vagyok hívatott.
A valóság és a képzelet eggyé olvadt. Elvesztem és már nincs visszaút. Megadtam magam az álmok szörnyetegének, egy démonnak, aki új hitvesre vágyik.
Lassú pillanatokként peregnek a másodpercek, ahogy kezdenék előredőlni, hogy szárnyára kapjon a szél és magával vigyen örökre…
Oldalak: [1] 2

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.482 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.