Satine

---

Hát, ha nem kell, nem kapod meg - gondoltam magamban. Hülye, de tipikus tulajdonságom volt az, hogy baromi egyszerűen meg lehetett sérteni, akár milyen kis dologgal, bár ezek után nem támadtam le senkit, egyszerűen magamba folytottam a dolgot, ami persze néha kitört és akkor viszont valakinek a fejét szépen leordítottam. De nem, most nem, most nem fogja elrontani az estémet.
-Hát jó, én csak kérdeztem... -válaszoltam sértődötten, bár törekedve arra, hogy a sértődöttség ne hallatszódjon ki a mondanivalómból.
Hirtelen újra szomorúság fogott el: tök jó, hogy az ember kijön valahová, hogy egyedül lehessen és erre itt sem hagyják békén, bár tetszett a lány fura stílusa, de egyelőre nagyon nehezen szoktam meg.
-Na kell, vagy sem? -tettem hozzá utólag, újra mosolyt erőltetve arcomra.
Minden esetre fura stílusa ellenére úgy éreztem, hogy végre egy normális ember, ami persze azért is lehetett, mert ritkán álltam szóba valakivel, ugyanis egyre kevésbé bíztam meg az emberekben, és most is csak bízni tudtam abban, hogy nem az Ő oldalán áll, mint oly sokan.
Egyre jobban kezdtem utálni az iskolát, pedig néhány éve a mindenem volt, alig akartam hazamenni szünetekben, legszívesebben még nyáron is itt lettem volna, de ez már csak a múlté, hiszen lassanként mindenkit beszívott magába az új rendszer, és most az egész egy nagy sz@rkupac lett.
Hirtelen a lány újabb megszólalása rángatott vissza a jelenbe, oda ahol újra kezdtem érezni a hideget. Aztán hirtelen beugrott, mintha lenne egy varázslat arra, amivel megszáríthatom a ruhám. A fenébe miért nem jut eszembe sosem semmi akkor amikor kéne?
Nem támad, ha nem adok rá okot, aranyos - futott át a gondolat az agyamon, de legalább most már ezt is tisztáztuk, bár, hogy kicsoda és micsoda és miért van itt, az még mindig nem volt világos számomra. Aztán hirtelen beugrott, előrántottam a pálcám és a nadrágom felé fordítottam.
-Leperex -mondtam halkan, így már sokkal jobb volt, zseni vagyok - gondoltam magamban, végre valami ami egyszer hasznos is lehet, nem csak a kínzó átkok meg hasonlók, tudják mikor fogok olyat használni...
-Aha, oké... -emeltem tekintetem a lányra, bár így belegondolva nem lehetettem túl meggyőző, főleg az előbbi hirtelen mozdulatom és rövid válaszom után, pedig miért bántanám? Általában még a legyeknek is megkegyelmeztem, bár lehetséges, hogy ez csak a lustaság miatt volt így.
Tekintetemmel követtem, mit mutat vajon, áh csak a szokásos dementorok vagy még annál is rosszabb, igazából már nem nagyon tudott izgatni, valahogy már annyira hétköznapiakká váltak ezek itt az iskolában, hogy egyszerűen már fel sem tűntek, ha itt voltak.
Újabb mondanivalóján nagyot néztem, normális az ilyen, aki nem hordja magánál a pálcáját? Ráadásul itt kint?
-Hát hol hagytad a pálcád? -kérdeztem tőle furcsálló tekintettel, de legalább már egy dolog bizonyos volt, nem valószínű, hogy valami kis prefektus vagy valami lenne - erre a gondolatra kissé megnyugodtam, hiszen bármennyire is sokat jártam már büntetőmunkán, azért sosem vágytam vissza oda, főleg amit néhány professzor képes megcsinálni...
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek.
-Szóval csak negyedikes vagy? És miért is vagy kint? -faggattam újból tűnődve, valahogy fel sem tűnt, hogy fiatalabb lenne, bár sok minden így a sötétben nem is tűnhetett fel, hiszen a felhők mögül néha elő-elő bukkanó hold halvány fényénél nem igazán lehetett látni semmit. Pálcát gyújtani nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne, hiszen még a végén meglátnak.
Tettem két lépést az iskola irányába, leginkább kíváncsiságból, hiszen bemenni még eszem ágában sem volt, főleg így, hogy túlzottan most már nem is fáztam, csupán érdekelt, hogy mégis mit fog csinálni? Jön velem vagy éppen indult valamerre és én csak az útjában voltam, és most folytatja útját? Újra kíváncsiság fogott el.

Satine

---

Gyanakvó képpel méregettem végig a lányt, de ugyanakkor kíváncsisággal is, hiszen, ha tényleg véletlenül talált rám, akkor valószínűleg nagyon meglepődhetett, hiszen azért nem mindennap talál az ember, hóban fekvő embereket így sötétedés környékén, főleg nem olyanokat, akiket egy fa segített a hóban fekvésre, bár tény, hogy az csak egy része volt az igazságnak.
Látszólag meglepte a kérdésére adott válaszom, bár a félhomályban csak alig tudtam kivenni az arcát. Biztos most már ő is lúzernek tart - futott át a gondolat az agyamon, de nem különösebben érdekelt, úgy is valamelyik más ház tagja, ha meg valahol ott elterjeszti ezt a dolgot, hát nem különösebben fog érdekelni, főleg ha netalántán még a kígyós házból való is - erre a gondolatra kirázott a hideg, ami persze nem csak a gondolat hatására lehetett, hanem az egyre jobban átvizesedett és rám tapadó nadrágtól is.
Tétova kérdését meghallva, aztán majdnem kiszaladt a számon valami ilyen, hogy "nem, az öreganyád", de aztán nagy nehezen leküzdöttem a kísértést, s a frappáns válaszán nem tudtam nem elmosolyodni.
-Oh, tudtam, hogy küld valakit az ég a megmentésemre - mondtam a felállás közben viccelődve, de leginkább ez csak a gyanakvásom elrejtésére szolgált, ugyanis válasza pont az a válasz volt, amelyet nem akartam hallani - köszönöm - tettem aztán hozzá miután segítségével feltápászkodtam a földről.
Ezerrel kattogott az agyam, most vajon ez a lány az Ő segítőjük, vagy csak egy kósza lélek, aki éppúgy mint én kint mászkál és keresi a magányt? De ezt most honnan tudhatnám meg? Kérdezzem meg tőle? Nem, ha adna is rá választ, akkor sem valószínű, hogy reális választ kapnék rá, de ha meg besúgó lenne, akkor már biztosan cselekedett volna, például előkapta volna a pálcáját, és rám szegezte volna, hogy aztán túszaként bevigyen az épületbe. Vagy ez csak egy trükk lenne? Jó kérdés.
Zavartságom kiülhetett az arcomra, ahogy a hideg hatása meg az övére, vettem szemügyre így közelebbről a lányt.
- Fázol? - kérdeztem, bár nem mintha ez nem lett volna teljesen egyértelmű, hiszen úgy vacogott mellettem, mintha fürdőruhában nézett volna ki a parkba. Öhm... ne adjam oda a kabátom? - tettem hozzá mosolyogva, bár szinte kizártnak tartottam, hogy elfogadja.
Aztán újabb gondolat ötlött az agyamba, ha tényleg ennyire fázik, pedig ránézésre azért nagyjából jól fel volt öltözve, akkor már jó ideje kint kellett lennie, hiszen, ha csak most jött volna ki, még nem fázhatna, úgy, ahogyan még én sem annyira, bár egyre inkább ennek a fordítottját kezdtem érezni, ahogy a bakancsomba befolyt friss hó kezdte eláztatni a zoknimat is, de jelen pillanatban sokkal inkább érdekelt a lány kiléte és ittléte annál, mint, hogy ezzel foglalkozzak.
Úgy döntöttem nem faggatom tovább, hanem inkább kíváncsian várok, mit fog tenni ezek után, miután ugyebár az ő elmondása szerint megmentett a megfázástól, és hát azért biztos, ami biztos néven, zsebre tettem mindkét kezem, s jobb kezemet rákulcsoltam a pálcámra, harcra készen, ha arról lenne szó...

Satine

---

Feküdtem a hóban és mereven bámultam a halványan felderengő csillagokat: de szépek, csoda, hogy látszanak, hiszen általában minden szürke, mintha valaki ráborított volna a világra egy nagy lőporos hordót, sőt, a hasonlat egészen jól jellemzi a viszonyokat amik jelenleg is uralkodnak a világban.
Furcsa érzés volt feküdni itt a hóban egyes egyedül a kastélyon kívül, és igazából tojni a világra, főleg úgy, hogy most még csak nem is fáztam.
Össze-vissza mindenféle gondolatok cikáztak az agyamban, s összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy nincs senkim. Nincsenek barátaim, se itt a kastélyban, se a kastélyon kívül, nincs akinek elmondhatnám, mi bajom, sőt lehetséges, hogy már szüleim sincsenek, se más rokonok. Semmit nem tudok a külvilágról, csak annyit tudok mindenről, ami itt van, erőszak és hatalom, és mivel pénzem nincs újságra, tényleg semmi egyebet nem tudok, hogy mi történik odakint. Otthon nem voltam téli szünetben, nem mertem hazamenni, nem akartam szembe nézni azzal, mi várhat ott, inkább maradtam itt és költöztem be a kastély legfélreesőbb helyeire, hogy ott aztán mindent papírra vessek, ami a fejemben volt, de sajnos ez sem mindig jelent megoldást.
Egy dolog volt még ami tartotta bennem a lelket, az pedig a DS, bár az utóbbi időben az sem működött túlzottan, mindenki félt, senki nem mert megkockáztatni egy lebukást, és ez így nagyban megnehezítette, hogy össze tudjunk járni mindannyian.
Váratlanul aztán neszezést hallottam a csónakház irányából, s ez kizökkentett gondolataimból egy pillanatra, de aztán megnyugvással töltött el, hogy semmi több nem történt - biztos csak valami rágcsáló mászkál odabent - nyugtáztam magamban.
Lassan érezni kezdtem, hogy átázik a hóban a nadrágom, talán ideje lenne továbbállni - futott át a gondolat az agyamon , de az ötletet azon nyomban elvetettem, ahogy a friss hó ropogását hallottam a csónakház irányából: mégsem vagyok egyedül, vagy csak egy állat lenne?
Minden esetre mozdulatlanná dermedtem, gondolván, talán így nem vesz észre a jövevény akárki, vagy akármi is legyen az, bár ruházatomat tekintve ez szinte kizárt volt, hiszen a szokásos fekete ruháimban voltam most is, ami nem valami túl jó rejtőzködőszín így a fehér hóban.
A lépések egyre gyorsultak, s már biztos voltam benne, hogy nem egy állattal van dolgom, sokkal inkább egy emberrel. Lassan az addig oldalra kinyújtott kezemet visszahúztam és a nadrágom zsebébe nyúltam, már teljesen el voltak fagyva az ujjaim, de azért még annyit meg tudtam tenni, hogy a pálcám meg tudtam fogni, hogy felkészüljek az esetleges védekezésre illetve támadásra.
A lépések egyre közeledtek, s lassan a hang irányába fordítottam a fejem, ezzel persze kitakarva fél arcomat, hiszen a csuklya miatt nem látszódhatott. Éreztem, ahogy a szívem egyre szaporábban ver, s sokféle gondolat cikázott a fejemben, mi van akkor, ha mégis csak tanár? De vajon mit keresne az kint ilyen későn, bár még inkább kérdéses, hogy egy diák mit keresne ilyen későn itt.
Figyeltem a jövevényt, ahogy egyre fölém tornyosult, és nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy nem egy tanárral van dolgom, sőt nem is egy fiúval, de aztán hirtelen befurakodott az agyamba egy másik gondolat, mit keres itt kint ilyen későn egy lány? Valami nincs rendben, mi van, ha ő is egy a Mardekáros besúgók közül, mint oly sokan? Akkor igazán teljesen mindegy, hogy tanár vagy diák.
Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, "te meg mit keresel itt?", amikor megszólalt. S kérdése kissé meglepett, hiszen nem azzal kezdte, hogy mégis mit keresek én itt kint?
- A fa - ismételtem meg nevetve szavait, miközben feltápászkodtam ülő pozícióba, nem láttam értelmét, hogy most csak azért, mert lány találjak ki valami menőbb sztorit ennél, mint, hogy kigáncsolt egy ág - de jól vagyok... csaak... - folytattam, majd el is hallgattam, mert rájöttem, mielőtt bármi többet is mondanék neki, tisztázni kéne, hogy ő mégis miért van itt.
- És te merre jársz? - kérdeztem gyorsan, mielőtt bármiféle újabb kérdést feltehetett volna nekem.
Kíváncsian vártam a válaszát, mit fog mondani, hiszen azért mégsem tisztázott, hogy miért van itt kint ilyen későn... aztán egy újabb gondolat kúszott be az agyamba: lehet mégiscsak besúgó és a lábnyomaimat követve talált rám? Ebben az esetben viszont most nem leszek kegyes vele... bár, hogy mit fogok tenni, ha ez a dolog beigazolódik, azt még magam sem tudom.

Laetitia Morrison

---

-A fenébe! - toppantottam nagyot a lábammal, ahogy beléptem az Óriás kandallónak nevezett szobába és kinyitva táskámat tudatosult bennem, hogy az, amivel szerettem volna foglalkozni, az pont, hogy nincs benne, persze minden más felesleges dologgal ellentétben.
Bosszúsan fordultam sarkon, bár azt azért örömmel konstatálva, hogy szokásosan senki nem volt fellelhető ezen a helyen, az egyik kedvenc helyemen, ahová akkor szoktam jönni, ha épp tanulásra adnám a fejem, ugyanis az utóbbi időben egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy mások jelenlétében oda tudjak figyelni bármilyen feladatra is. Pedig hát így a félév elteltével rá kellett jönnöm, hogy jó lenne összekapnom magamat, ugyanis az eddigi teljesítményem, hát... hagy kívánni valót maga után.
Persze azért kilépve a helyiségből jól becsaptam magam mögött az ajtót, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Napok óta ez van, sosincs meg az ami kellene sosem érek oda ahova akarnék időben, és sosincs meg a házim és a többi, bár jobban belegondolva ez már év eleje óta így van. De végül is mindegy mit mondunk, lényeg, hogy teljesen lúzernek érzem magam úgy általában, talán mert az is vagyok? Meglehet.
A folyosó még a szokásoshoz képest is üres volt, bár ezt annyira nem is bántam, hiszen lehet könnyen ki tudott volna hozni a sodromból egy-két ügyetlen kis elsős, akik még így fél esztendő elteltével sem tudták, hogy merre járnak éppen és ügyetlen kérdéseikkel tartottak volna fel engem, holott most nagyon meg voltam csúszva mindennel, még a szokásoshoz képest is, és hát most túlzottan nem volt kedvem újfent büntetőmunkára járkálni, kijárt abból elég sok eddig is már. Tehát szaporáztam lépteimet és megindultam a lépcsők irányába, bár beugrott, hogy húzódik itt a közelben egy-két titkos lépcső is valamely falikárpit mögött, de most valahogy nem volt humorom hozzájuk, főleg, ha éppen egy olyanba botlok, ami meg megviccel és átvisz teljesen máshová, na nem mintha ezt a lépcsőházban levő lépcsők nem tették volna meg az emberkékkel.
Befordultam a sarkon súrolva a legszélső képet, mire ideges ordítást hallottam meg a hátam mögül. Megtorpantam, visszanézve pedig a Goromba troll portréjának himbálódzó látványa fogadott, s egy pillanattal később máris repült utánam a troll bunkósbotja, s csapódott be a mellette helyet foglaló kép vörös kárpitos kanapéjába, keresztben felhasítva azt, mire pánik tört ki a képen fecsegő hölgyek között és rikoltozva mindegyik elfutott.
Na de jó, ez kellett még nekem, újból szaporáztam a lépéseimet a kis műsor után, de hiába a sietség, mire egy emelettel lejjebb levő lépcsőfordulóba értem, már tudtak az eseményről. Ez aztán a szuper, csak nehogy még emiatt is aztán büntetőmunkát kapjak, bár kinézném a vezetőségből.
Menet közben a portrékat figyeltem a falon, hogy terjed a pletyka, s fogadni mertem volna, hogy mire leérek a borzodúhoz már újjal fognak mutogatni rám, hogy milyen szörnyűséget tettem, persze a fele már nem is lesz igaz, de hát a pletyka már csak ilyen, mosolyodtam el, mert eszembe jutott néhány hasonló eset, melyekből aztán a végén mekkora galiba keveredett ki.
Bumm - hirtelen a hasam tájékán érzek fájdalmat, s lenézve egy lányt látok meg, aki éppen a föld felé zuhan, s nagy meglepetésemben próbálok utána nyúlni, de már mindegy. Ez kellett csak még nekem, hogy valaki összetörje magát miattam, vagy bármi baja essen.
Jéé egy Mardekáros, hirtelen ez az első gondolat ami átfut az agyamon, amint meglátom a kis kígyós jelvényt a lány ruháján, miután feltápászkodott, s már sokkal kevésbé érdekel az, hogy jól van-e, vagy, hogy egyáltalán ki az és, hogy bocsánatáért esedezzem, de aztán megszólalni sincs időm, mert rögtön jön a felháborodott kérdés, mire kis mosoly suhan át az arcomon.
Te sem?? Igazából nem értem, hogy érti ezt, vajon én vagyok most a második, aki fellökte, vagy arra gondol, hogy nem csak én vagyok a hibás, hanem ő is? A második verzióval minden esetre azért sokkal inkább szimpatizálnék, bár nem túl nagy esélyt látok erre, hogy így gondolta volna, bár tény, hogy ez az előítélet a Mardekár ház iránt érzett mélységes utálatom miatt van így.
Aztán váratlanul kitör belőlem minden, ami egészen ezidáig felgyülemlett bennem, főleg, hogy sietnék:
-Mi az, hogy én sem?! Te is nézhetnél a lábad elé, nemde? Ugyanúgy ahogy én is, ez igaz. Bocsánat. De akkor sem kell rögtön leszedni az ember fejét?! Mi lenne, ha mindenki így állna hozzá mindenki máshoz, mi?! Miért van az, hogy ti Mardekárosok mindig feljebbvalónak érzitek magatokat mindenkinél?! - háborodok fel magamat is meglepve ezzel a hirtelen jött dühkitöréssel, bár tény, hogy jogosnak gondolom a dolgot - Elegem van... -  teszem még hozzá ezt az utolsó két szót, bár alig hallhatóan, majd mint aki jól végezte a dolgát megindulok lefelé tovább a lépcsőn...

SATINE

---

1998 februárja nem sok szép időt tartogatott magában. Napok óta fogcsikorgatóan hideg volt és állandóan esett a hó, ami már csak azért sem volt jó, mert nem nagyon lehetett kimozdulni az épületből, és nem csak amiatt, hogy nagyon fel kellett öltözni, mert hiába vettem fel bármennyi ruhát is magamra ugyanúgy fáztam, ha kiléptem onnan.
De muszáj volt most már kijönnöm, egyszerűen nem bírtam már a seggemen maradni egész nap, bár igaz, bejártam az egész iskolát, de mindig csak ugyanazok a képek, falak, semmi változás, és persze ennek tetejébe, ha kinézek az ablakon csodaszép látvány fogad, így hát nem bírtam legyőzni már a vágyat, hogy kimerészkedjek, tehát kijöttem. Vagyis hát inkább kiszöktem úgymond, mert nem igazán tolerálják a suli falain kívüli létet így vacsora körül már.
A nagy tölgyfaajtón keresztül távoztam, bár igaz, a művelet nem éppen volt egyszerű, főleg, hogy a lábnyomaim ott maradtak a hóban, pedig emlékszem, hogy tanultam valamit erre, egy varázsigét, csak már a sok hülyeség amit itt a suliban le kell tudni naponta kiszorította a fejemből ezeket a dolgokat.
Nagyot rúgok egy kisebb hókupacba: elegem van mindenből, néha arra gondolok, mennyivel egyszerűbb lenne a halált választani, és megszabadulni ettől a rengeteg hülyeségtől ami itt a világban jelenleg uralkodik. Mennyivel jobb és egyszerűbb volt az élet azelőtt, hogy a Sötét Nagyúr újból meg jelent volna; és akkor még pártolják is sokan, csak azt tudnám mit élveznek az emberek kínzásában és gyilkolásában?
Hirtelen képként szüleim ugranak be, hónapok óta nem beszéltem velük, vajon élnek egyáltalán még? Összeszorul a szívem erre a gondolatra, főleg, hogy egy levelemre sem válaszolnak, és így már jó ideje nem is próbálkozom felvenni a kapcsolatot velük, inkább próbálok nem is gondolni arra, hogy vajon mi történhetett velük, főleg, hogy ezzel nem is vagyok egyedül, rengeteg diák van ezzel hasonló, vagy rosszabb helyzetben.
Céltalanul lépkedek előre, miközben a szemmel láthatóan rohamosan sötétedik. Pálcám a zsebemben, csuklyám a fejemen, én pedig úgy vagyok vele, hogy nem érdekel ha el is kapnak, hát kapjanak. Amennyi büntetést az idén már bezsebeltem órák kihagyása, feladatok nem megcsinálása, éjjeli mászkálás és a többi végett, már úgy gondolom nem igazán van olyan büntetés, melyet ne szabtak volna ki rám. Pedig régen nem voltam ilyen, de hát ez van a rendszer is változott, én is változtam, csak lenne már vége ennek a harcnak, bár nem igazán gondolom, hogy valaha is lesz ilyen, olyan kilátástalan minden. Lehajolok és belenyúlok a hóba - igaz kesztyűm nincs, de nem is baj - és kis labdát formálok belőle, aztán felemelem és eldobom teljes erőmből, majd hallgatom, hol csapódik be, de nem tudom kivenni, hogy meddig repülhetett el és hová érkezett meg.
Körbenézek ekkor eszmélek rá merre indultam el: a tó felé, szép hely ez, nagyon szeretem, de valami most nem jó, de nem igazán tudom mi baj, csak valami zavar, de ennek ellenére közelebb merészkedem a parthoz és csak nézem a tájat.
De jó lenne csúszkálni egyet a jégen, fut át az agyamon a gondolat, majd lehajolok egy nagyobb kavicsért, hogy kipróbáljam vajon milyen vastag lehet. Hát nem túl vastag - jelzi a kis reccsenés melyet a jég hallat amint beszakad a kő súlya alatt, úgyhogy inkább úgy döntök ezt hanyagolni kellene.
Meglehetősen hideg van, úgy érzem, főleg most már a kezeimnek, úgy tűnik mégsem volt jó ötlet a kesztyű nélküli hófogdosás, de mindegy, ez megint hülye ötlet volt - teszem össze a kezemet, hogy megfújkáljam, hátha kicsit fel tudom melegíteni, persze nem sokra jó, de legalább megpróbáltam.
De ennek ellenére még nincs kedvem visszamenni, nincs kedvem tanulni, pedig nem ártana, ha megírnám végre az elmaradásaimat, de nem, nem vagyok rá képes, annak a tanárnak nem! Miért kellett eltávolítani a korábbi tanárainkat és ide rakni ezeket?!
Rúgok bele egy kiálló gyökérbe, már megint felidegesítettem magam -Auuuu! -ordítok fel a fájdalomtól, na ez nem volt jó ötlet... kell nekem rugdosni.
Egy lábon ugrálva célzom meg a csónakházat, olyan régen jártam arra, hogy már alig emlékszem rá, pedig hangulatos kis hely az is, legalábbis amennyire az emlékezetemben megmaradt.
Puff - esek hasra egy letörött ágban mely a tavat szegélyező valamelyik fáról esett le valószínűleg. -Pfejj, köpködöm ki a havat a számból, majd porolom le magam a hóban ülve, ez nem az én napom úgy tűnik, dőlök hátra, és terülök el angyalt formázva a hóban, hmm jól el vagyok...

Mágiatöri
...Peterrel

---

Belépve legnagyobb meglepetésemre nem a tavalyi tanár fogad, és ennek őszintén szólva egy kicsit örülök is, főleg, hogy az illető a gyengébbik nem tüneményes képviselője, így talán nem várhatok akkora lecseszést mint elődjétől szoktam, az egyébként jelentősen rövidebb késések után. Egyébként nem is értem, miért lepett meg annyira az, hogy ki a tanár, miután ezzel eddig is tisztában voltam, hogy valaki más lesz.
-Ki ez a nőszemély? - kérdezem további információk után kutatva a legközelebb ülő fiú háztársamtól, miközben a fal mellé somfordálok, majd meg is állok, hogy minél közelebb legyek az ajtóhoz, ha esetleg ő is úgy gondolná, hogy erre a kis időre már felesleges volt bejönnöm, és kitessékelne a teremből - legalább ne kelljen sokat mászkálnom.
Aztán csendben fülelek, vajon miről volt szó az órán, mert nem úgy tűnik, hogy túlságosan elmélyedtek volna a mágia hosszú-hosszú történelmében: "Carithy Denalie, Hugrabug"...
Oh, ezek szerint csak bemutatkozó óra volt? Akkor meg tényleg nem maradtam le sok mindenről, de öhm, ez meg mi? Tanuljunk vagy ne tanuljunk? Ez most mi a franc? Mi döntjük el, hogy végülis mit akarunk? Ez de tök jó, ha engem is megkérdez, és nem néz levegőnek, mint eddig, akkor az biztos, hogy tőlem az előbbire számíthat: nehogy tanuljunk már, ha ő ennyire nem akar tanítani, azt hiszem bőven megleszek mágiatöri nélkül is, semmi gond.
Aztán, miután úgy tűnik végezett mindenkivel, hozzám fordul, és legnagyobb meglepetésemre, nem hogy nem csesz le, de még azt mondja, hogy legalább itt vagyok. Imádom ezt a tanárt!!
Aztán zavarba hoz egy kicsit azzal, hogy nekem is be kell mutatkoznom, de miután kölcsönösen ő is külön megteszi nekem, azt hiszem legalább ennyivel tartozom neki, főleg, hogy tulajdonképpen nem is szólt érte, hogy késtem.
- Peter Blackman... Hugrabug - mondom - és örökös késő... - teszem hozzá mosolyogva, azt hiszem ennyit elég rólam megtudnia egyszer, és talán több nem is érdekli, vagyis dehogynem - és, ha engem kérdez, én amellett vagyok, hogy ne legyen tanulás... vagy csak ha nagyon muszáj - fejezem be, egy kis megjátszott undorral a hangomban.
Hüh, ezen is túl vagyunk azt hiszem, jó kis óra volt, és még ráadásul előbb el is enged, hát ez hihetetlen, most már biztos, hogy a kedvenc tanárommá nőtte ki magát, és persze a legjobb órává... de tök jó, már alig várom a következőt: aludni akarok! - na nem mintha ezt eddig is nem tettem volna meg, ezen falak között... jó néhányszor.

SötétVarázslatokKivédése

---

Fáradtan kelek ki az ágyból, azzal a tudattal, hogy ami most jön az sem kellemes nem lesz, legkevésbé pedig élvezhető. Semmi kedvem nincs hozzá, főleg a már hátam mögött lévő két óra után, amin már részt kellett, hogy vegyek, és valójában is csak azért jöttem fel ide a hálóba, mert már annyira hasogatott a fejem, hogy nem bírtam, és úgy gondoltam, hogy talán egy pár perc pihenés segíthet rajta. Hát nem.
Lomhán kapkodom össze a Sötét varázslatos cuccomat, majd rakom bele a táskámba, amit aztán vállra kapva, lassan elindulok a terem felé. Jaj ne, az SV...K terem a nyugati szárnyban van, de nincs kedvem odáig eltámolyogni - lehet jó lenne menet közben betérni a gyengélkedőre, hátha a javasasszonyt meg lehetne győzni arról, hogy nem vagyok jól, és hadd ne kelljen bemennem órára: kizárt dolog, hogy sikerülne, vajon évente ezt hányan, hány alkalommal próbálták már beadni neki, csak, hogy lemaradjanak egy két dolgozatról? Rengetegen, az biztos, habár az is igaz, hogy ma (talán) nem kell dolgozattól tartani, bár az is igaz, hogy épp elég Miroltól.
-Sziasztok! -szakítom meg gondolatmenetemet, amikor néhány fiatalabb háztársamat látom meg közeledni felém az egyik szűkebb folyosón. Furcsán néznek rám, mi van? Ennyire látszik rajtam, hogy hosszú volt a mai nap? Lehet, tényleg be kéne térnem a gyengélkedőre még óra előtt, ha másért nem is, de legalább azért, hogy valamit kérjek fejfájásra. Igen, azt hiszem ez jó ötlet.
Jó néhány folyosót magam mögött hagyva érem el a gyengélkedő ajtaját, ahonnan fél perc múlva már sokkal boldogabban távozom, miután valamiféle kotyvalékot belé erőltetett a javasasszony minden ellenkezésem ellenére, hogy én azt nem akarom, inkább fájjon a fejem.
Mindegy, ezen is túl vagyok, és már a fejem is alig fáj, szuper - dugom be a fejem a nyitott ajtón a tanterembe, még alig van valaki bent, bár a tanár már bent ül. Apropó tanár, ez meg mit keres itt?! Jó helyen járok? Kérdezem magamtól, és már majdnem azon vagyok, hogy megnézzem az ajtón a kiírást, jó helyre jöttem? Minden bizonnyal, vetem el az előbbi gondolatot, miután felfogom, hogy az a néhány ember aki benn van a teremben, mind a háztársam, plusz még néhány mardekáros, bár igaz, azok nem is mennek emberszámba - így hát inkább elfoglalom a helyem az ablak melletti oldalon, elfoglalva az utolsó előtti sor legszélső székét, majd leülve a falnak dőlök: de el tudnék aludni - gondolom, majd le is hunyom a szemem, s a következő dolog amire felébredek, hogy a tanár éppen arról beszél, miként lehet a varázslatot megszüntetni: "A varázslatnak a Lex Culpa! varázsigével kell véget vetni. Ez csu..."
Ööh, tényleg, mintha mondott volna valamit a javasasszony arról, hogy a gyógyszernek erős altató mellékhatása van, és lehet, hogy nem óra előtt kéne bevennem; de most már mindegy, teszem félre gyorsan a gondolatot, bár, hogy az hogy eshetett meg, hogy nem ébresztettek fel, azt nem tudom - gondolom, majd segélykérőn az ismerős arcokat kutatom fel a teremben, hátha valaki tud valamit mondani arról, hogy vajon mi a frászt kell most csinálni?! Aztán miután látom, hogy Vulkanov az ellen varázslatot felfirkantja a táblára, rájövök, hogy valószínűleg a felette lévő feliratnak kell, hogy magának a varázslatnak a varázsszava legyen: Lex Ignis... még sosem hallottam - merengek el, egy ásítás közepette a táblán, a távolba bámulva, s azon kapom magam, hogy már mindenki egymásnak szegezve a pálcát a táblán lévő feliratot sugdossa, na, hogy ebből mi fog kisülni? - húzom fel kérdőn a szemöldökömet, ahogy egy másik egyedül ülővel találkozik a szemünk, miközben ő saját magának szegezi a pálcáját. Azt hiszem nekem is ezt kell tennem, nyelek egy nagyot, miközben a mellkasomnak szegezem a pálcám végét, és halkan kimondom a táblán olvasható varázsigét:
-Lex Ignis! -mondom ki a varázsigét, és abban a pillanatban összerándul mindenem, ahogy meglepő módon elsőre sikerülvén váratlanul olyan érzésem támad, mintha izzó vassal karcolnának bele valamit a mellkasomba. Ordítani tudnék a fájdalomtól, s hogy ezt elkerüljem, a szabad öklömet szorítom össze olyan szorosan, hogy érzem, ahogy kiserken a vérem, ahogy belevájódik a körmöm a tenyerembe. Iszonyú, főleg, az amikor lenézve a mellkasomra, furcsa, ugyanakkor szabályosan rajzolt jeleket látok meg magamon. Elszörnyedve meredek a tanárra, hogy lehet ekkora állat, hogy egy ilyen varázslatot tanít meg nekünk?!
Aztán tovább folytatódik a szörnyű égető érzés, és kétségbeesve keresem a táblán a feliratot, hol a francba van?! Pedig volt, volt ellen varázslat, volt!! Aztán hirtelen meglátok egy rövid szöveget a táblán:
-Lex Culpa! - mondom ki, végig sem gondolva, hogy ez mi lehet pontosan, de megnyugodva veszem észre, hogy ahogy kimondom, már abbamarad az égető érzés. Hülye állat, nem normális! - meredek a tanárra, aki látszólag nagyon élvezi, ahogy a diákok egymást kínozzák a varázslatával, s látom, hogy lassanként minden emberen valamiféle felirat jelenik meg, s összehúzva a szemem, egy Mardekároson mintha valami olyasmit olvasnék ki, hogy: "Megkínoztam a ma..." -többet nem tudok kiolvasni, miután észreveszi az illető, hogy figyelem, és elfordul.
Rettegve nézek le a saját taláromra, vajon mi az, mi az a dolog, ami megjelent rajtam?
"A Sötét Nagyúr ellen szövetkezett" -olvasom, s elképedve nézek körbe, valamely DS tagot keresve, vajon ők is ugyan így jártak?

Roxana

---

Kifejezéstelen tekintettel bámulok - legalábbis próbálok valami ilyesféle arcot ölteni - a pulton ülő boszorkányra, aki folyamatosan olyan felsőbbrendűen beszél hozzám, hogy lassanként kezdem megelégelni, és komolyan kezdek gondolkodni azon, hogy lelépek és üres kézzel távozok.
Beszél, beszél, de minek, azt mondaná meg végre, hogy van-e vagy nincs amit akarok, különben is, semmi köze nincs hozzá, mit akarok a portékájával tenni azután, hogy kifizettem azt. Fogja már be! Nem érdekel a dumája, ennyire nem érti?! - most már tényleg unom, és, hogy ezt még inkább a tudtára adjam, a kifejezéstelen arcból hirtelen átváltok unott képre, hogy lássa végre, tényleg nem érdekel, és tüntetően nem válaszolok a kérdésére, majd kíváncsian várom a reakcióját.
Váratlanul ér a következő kép, amint berohan a bolt hátsó helységébe, és onnan szól vissza, hogy "Egy pillanat" - micsoda eljárás, bár, mit is vártam volna  többet egy ilyen porfészekben lévő bolttól? Semmi többet.
Rengeteg üvegcse helyezkedik el a pult másik oldalán, a szivárvány minden színét felöltő folyadékokkal tele - nézek körbe a boltban, ha már egyszer semmi más teendőm nem akad, és csak várnom kell - vajon mik lehetnek azokban? És vajon mit lehet itt még venni azon kívül, hogy méreg, meg hogy szerelmi bájital? Nem tudom, és jelen pillanatban ötletem sincs, bár a megfejtés karnyújtásnyira van tőlem, miután minden egyes üvegcse fel van címkézve valamivel. Így hát unalmamban hirtelen ötlettől vezérelve megkerülöm a pultot, majd a polchoz lépek:
-Fúj?! -sziszegem a fogam között, mi a fenék lehetnek ezek? Még a gyomrom is felfordul némely folyadék láttán, ahogy abban kavarognak a bájitalok, egyszerűen gusztustalan. Majd tovább nézegetem a polcot, amikor egyszer csak megakad a szemem egy kis kék színű folyadékkal teli üvegen, melyen rövid címke tájékoztat a tartalmáról: "Röhögőgörcs".
Ez érdekes lehet, vajon hogy kell használni? Meg kell inni, vagy rá kell borítani valakire? Lehet, hogy gyerekesnek tűnik, de ez valahogy most megmozgatja a fantáziámat, esetleg hogyan lehetne használni egy kviddics meccsen... vagy bárhol, mondjuk egy bájitaltan órán, lehet, hogy kicsit színesebb lenne a tanóra. Így hát utána nyúlok, hogy levegyem a polcról, hogy közelebbről is megszemlélhessem, hátha van valamiféle használati utasítás az üveg másik oldalára ragasztva, azonban még mielőtt levehetném az üveget, hirtelen fura hangot hallok a bolt hátsó részéből, és megijedvén, hogy jön a boltos, gyorsan visszarántom a kezem, meglökve ezzel néhány mellette álló üvegcsét, majd hátra lépek egyet.
A következő kép amit felfogok már csak az, ahogy zuhanni látok néhány kék folyadékkal megtöltött üveget, pontosan olyat, mint amit az előbb szemeltem ki magamnak, és a szívem hirtelen a torkomba ugrik: most mi lesz?!
Gyorsan csak néhány folytatás ötlik az eszembe: gyorsan lelépek vagy megpróbálom eltakarítani a nyomokat, és mintha mi sem történt volna, várom az eladót unott képpel. Nem tudom, minden esetre a második megoldás tisztességesebben hangzik, még ha ezen a környéken nem is jellemző ez a dolog oly nagyon.
Így hát amilyen gyorsan csak tudom megpróbálom előhúzni a pálcám, azonban a fél úton megakad a kezem, azt hiszem, ez nem lenne helyes dolog, még nem varázsolhatok. A francba! Akkor viszont spuri, kerülöm meg gyorsan a pultot, de már késő, már hallom a lépteit közeledni, még az ajtóig se lenne időm elérni, már itt lenne, és miután biztosan hallotta a csörömpölést, biztosan azzal is tisztában lenne, hogy miért próbálok meg oly gyorsan távozni, és valószínűleg gyorsan megállítana, ha más nem az utcán, segítséggel.
Így hát jobb ötlet híján gyorsan visszalépek az eredeti helyemre, majd bármennyire is, még mindig a torkomban érzem dobogni a szívemet, és meglehetősen ideges vagyok a jövőt illetően, azért az arcomra erőltetem az unott képet, amelyet eltávozásakor láthatott rajtam, és megpróbálom leplezni idegességemet.
Legnagyobb meglepetésemre, mikor néhány másodperc múlva visszaérkezik az eladó, ugyan úgy folytatja, ahogy addig, mintha nem is hallotta volna a csörömpölést... vajon tényleg nem hallotta? Minden esetre nagyon remélem. Talán megúszhatom, és csendben távozhatok.
De most mi van? Azt hittem azért megy hátra, hogy végre hozza a bájitalomat, de nem, mégsem.
Aztán furcsa érzés kezd a hatalmába keríteni, mintha hirtelen ellenállhatatlanul nevetni támadt volna kedvem, és érzem, ahogy elkezd rángatózni a szám széle, annak ellenére, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nevessem el magam, s olyannyira el vagyok foglalva magammal, hogy fel sem fogom az eladó hablatyolását, csak amikor dühösen felém fordul, és mond valamit, de ekkor már nem bírom ki röhögés nélkül, és hangosan el kezdek nevetni, majd legnagyobb meglepetésemre a boltos nő is ugyanígy tesz. Úgy tűnik, tényleg hatásos ez a bájitala.

Roxana

---

Igen, igen, megértette, vette az adást, minden a legnagyobb rendben, úgy tűnik, tehát, ha minden jól megy még fél perc és kint lehetek innen, wááh, de jó lenne, mert bármennyire is fiatal, azért az ilyen alvilági emberekben nem hiszem, hogy tanácsos lenne megbízni, úgyhogy jobb lenne minél előbb lelépni innen ebből a koszfészekből, ebből az egész lepukkant környékről, ahol minden kéz alatt vándorol emberről emberre, és ahol sohasem kell attól rettegned, hogy élmény nélkül térsz haza.
Hallom ahogy az eső ütemesen dobol az ablakpárkányon, miközben időről időre dörög és villámlik egyet-egyet, igencsak rossz idő van, ahhoz meg főleg, hogy egyetlen pulcsiban kint mászkáljak, de mindegy, főleg, hogy csak és kizárólag ez van nálam, tehát, hacsak eső elleni mérget nem árulnak itt, akkor mindenféle képpen szét fogok ázni, persze, nem mintha ezt eddig nem tettem volna meg.
Aztán hirtelen megszólal az eladó egy "fiacskám" megszólítással, ami egy cseppet sem tetszik, de azt hiszem, hogy a nemtetszésemet nem fogom vele közölni, bár az is igaz, hogy ezt akkor sem tenném meg, ha éppen nem a Zsebpiszok-köz, egy sötét boltjában ácsorognék.
Aztán tovább hallgatom a szövegét, és majdnem neveti támad kedvem, a mondatán. Persze, éppen én, ördögien gonosz bűntettre készülök, mi? Ez eléggé elképzelhetetlen, ahogy magamat ismerem, de inkább nem szólok semmit, úgyis tudja már, hogy mit akarok, csak adja már?!
Elfordul, feltételezem azért, hogy kikeresse azt amit én venni akarok, hála Merlinnek, kezdek megnyugodni, lehet, hogy annyira nem is durva ez a hely, mint ahogy az emberek szemében él? Vagy csak mázlim volt ezidáig, hogy pont egy olyan helyet fogtam ki, ahol ilyen boltos van? Meglehet, nem tudom, aztán ki tudja meddig ilyen együttműködő az eladó, hogy tulajdonképpen egy szó nélkül adja amit szeretnék.
Aztán legnagyobb meglepetésemre üres kézzel fordul vissza felém a nő, akiben az eladót gondolom - most ez mi? Nincs neki, na ne már?! Ezért jöttem el idáig?! Még egyszer nem jövök, ez bőven elég volt most az egyszer!
Fura kérdést tesz fel nekem, méghozzá azt, hogy biztosan azt akarok-e venni, amit nemsokkal előtte körülírtam neki. Jaj ne, úgy tűnik tényleg nincs neki... úgyhogy most vagy keresek más helyet, vagy visszajövök valamikor máskor? Csak mikor máskor, vagy hova máshova mehetnék, tőle megkérdezni azt hiszem elég nagy szemétség lenne, akkor még lehet, hogy itt helyben leátkozná a fejem a testemről.
Aztán hirtelen megszólalok:
-Már mér ne lennék biztos benne? -szalad ki a számon a mondat, melyet lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, de most már mindegy, már megtettem, vállaljuk a következményeket, ami jó esetben semmi, rossz esetben meg nem is tudom, de hát ilyet kérdezni?! - ...Persze, hogy azt akarom -teszem, hozzá, hogy valamit enyhítsek a szemtelen visszakérdezésemen, és enyhítsem a helyzetem.
Bár nem nekem kell, az is igaz, tehát azon feltételezése, hogy biztos nem ezért jöttem valamelyest igaz, legalábbis abban, hogy én nem is a bájital miatt jöttem, hanem az unokatesóm miatt, de úgy gondolom, hogy ezt nem közlöm vele, miután egyrészt semmi köze nincs hozzá, másrészt meg úgy sem hinné el, tehát mindegy, veszett ügy.
Aztán tovább folytatja a mondatát: "Vagy különlegesebb kívánságom lenne?" -kérdezi, mire elgondolkodom, őszintén szólva nem hiszem, sőt, örülök, hogyha ezt megkapom, nemhogy még valami mást is, vagy?
Mi van akkor, ha nem is lényeges, hogy mit viszek neki haza, lehet, hogy nem is érdekli, bár kötve hiszem, ugyanakkor lehet, hogy mást is kéne venni, ha már egyszer itt vagyok, csak mit? Mérget? De minek? Nem látom értelmét, hogy ilyet vegyek, ha csak azért nem, hogy valamelyik szemét Mardekárost elintézzem, de ez még gondolati szinten is durva - legalábbis számomra, de akkor vajon mit? Egyáltalán mi van még itt ezen a helyen, vajon mit tartalmaz az a sok kis üvegcse a pult mögött? Mind mérget? Nem hiszem. De akkor mit?
-ÖÖh, mi más van még szerelmi bájitalon és mérgen kívül? -kérdezem, egy kissé elbizonytalanodva az eladó kérdése után, bár abban biztos vagyok, hogy bájitalt is kérek, úgyhogy rögtön meg is erősítem benne a hölgyet, mielőtt még az kimaradna a bevásárlólistáról- De természetesen kérem a... szerelmi izét is... bájitalt! -fejezem be végül, miután az eladó nem éppen kedves hangnemben közli a "játékszabályait", és úgy gondolom, jobb, ha gyorsan válaszolok.

Mágiatöri
...Peter nélkül

---

Na jó, ez azért már tényleg bunkóság, ennyit késni egy óráról, mert oké, hogy szerintem az eddigi öt év alatt talán két- vagy három óra lehetett az, amire pontosan beértem késés nélkül, de azok a késések legfeljebb csak néhány percesek voltak. Igaz, ez is az: néhány tíz perces. De hát, én igyekeztem... meg aztán nem is tehetek róla, nálunk ez ilyen családi vonás, hogy késés nélkül sehová nem lehet odaérkezni tisztességesen, és azt hiszem lassan már ez válik a védjegyemmé. Mindegy, kell egy ilyen ember is.
Hogy hol voltam? Azt magam sem tudom, bolyongtam valamerre az épületben, és, hogy miért? Mert, csak.
Az utóbbi napok nem tartoztak életem legszebb, legjobb napjaihoz, s igaz, hogy már három nap telt el az iskolából, de ez engem nem különösebben foglalkoztat abból a szempontból, hogy valakivel is közölnöm kellene valamit, eddig még alig ha beszéltem néhány szót valakivel, így aztán semmit nem beszéltünk meg, hogy mégis merre mikor meg, hogy hová kéne mennem.
Vagyis dehogynem, de az a vonaton volt, azóta viszont tényleg nem, s úgy érzem, hogy még egy ideig nem is vágynék társaságra, ha nem lenne muszáj, remélhetőleg tényleg nem lesz az...
Egyébként azon gondolkodom, hogy miért nincs egy lélek sem szinte a folyosókon? Érti ezt valaki, mindenki kint lenne? Vagy? Vagy óra van?
Óra van?! Merlinre?! - húzom elő a kiosztás óta is a zsebemben lapuló kis órarendet- ó, te jó ég, délben kezdődött -nézek rá az órámra: 12:30
Hirtelen nem is tudom mit is csináljak? Lehet, nem is kéne bemennem már, avagy? Egyáltalán mi van ilyenkor? Mágiatöri?
Az, de kivel? Ez jobban érdekelne, azt rebesgetik, hogy valami nőszemély van aki helyettesíti ideiglenesen... ó, az király, úgy sem ismer, így nem is fogok feltűnni neki, remélhetőleg - fut át a gondolat az agyamon, és fura izgatottság fut át rajtam - akkor viszont elbújni, nehogy lebukjak, méghozzá rögtön!!
Merre menjek? Fel valamelyik toronyba? Azok a kedvenc helyeim - indulok el a bagolyház irányába.
Azonban néhány lépés után megtorpanok, és mi van, ha van neki egy listája, akkor kész, bukás, sőt akkor még több pontot levonnak, mintha csak a késés miatt tennék ugyanezt. Aztán ki tudja, lehet, hogy le se von egyet sem amiatt, hogy nem értem be időben - gondolom meg magam, és indulok el futva a főépület felé.
Szerencsére jó magasan jártam valahol, úgyhogy mikor a teremhez vezető folyosóra érek már 12:37 van - ennek már nincs semmi értelme - nevetek halkan, miközben gyaloglásra lassítok, hogy azért kapjak is levegőt mielőtt bemegyek.
Még néhány lépés, és az ajtó előtt vagyok, na mi legyen? Bemenjek? -gondolkodom- áh, teljesen mindegy, értelme már úgy sincs, majd valakitől elkérem a jegyzeteket... vagy mi legyen? Ha már egyszer idáig eljöttem, lehet, hogy be kéne menni, jó buli lesz -teszem rá a kezemet a kilincsre.
Na, erre kíváncsi leszek, mit fog szólni -vigyorgok magamon, majd óvatosan kopogok, majd lassan,  lenyomom a kilincset és egy kicsit kinyitom az ajtót, de csak annyira, hogy a fejem be tudjam dugni a résen.
Tele van az egész, úgy tűnik tényleg csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy ennyire elnézzek valamit, vagy meg se nézzek valamit. Csak azt nem tudom, mit gondoltam, nem lesz ma óra? Hát nem vagyok teljesen magamnál, az biztos - nyitom ki jobban az ajtót, majd belépek.
Szerintem felesleges is kommentálnom az egészet olyannal, mint, hogy "elnézést a késésért", ez ilyenkor már értelmét vesztette - de azért az etikett, az etikett:
-Elnézést azz... öhm... kis késésért - mondom cinikus mosolyra húzva a számat, hogy ezt hányszor hallhatták már tőlem az évfolyamtársam, szinte megszámlálhatatlan, lehet, hogy lenne mit változtatni még ebben a maradék két évben... - lépek beljebb, majd az ajtó mellett a hátamat a falnak vetve várom a lecseszést.

Kayleigh

---

Meglepő, s elgondolkodtató dolog lehet, mikor engem valaki a könyvtár felé lát sietni, és nem azért mert nem szeretek olvasni, sőt, ellenkezőleg, csupán a könyvtárossal nem vagyok olyan jó viszonyban, hogy túl sokszor tegyem tiszteletemet eme becses hely felé. Bár ez nem mindig volt így, de egy végzetes "takarodni, kifelé, kifelé"-vel olyannyira elásta előttem magát a könyvtáros, hogy azóta irtózok oda menni, bár azzal is tisztában vagyok, hogy akkor én voltam a hibás, meg hát azzal is, hogy ilyen nem éppen szívélyes kitessélkelésben szinte már minden harmadik-negyedik tanulónak része volt, de hát akkor is a rossz emlék, az rossz emlék. Utána persze meg megmondják, hogy elnéptelenedett a könyvtár, na jó persze ilyen sohase lenne, mert mindig megvannak itt is Madam Cvikker kedvencei akik mindig ott sürögnek-forognak a fent említett helyiségben a könyvtárosnő körül, az ő nagy megelégedésére, meg persze ott vannak a kis jó tanulók akik a fél Roxfortban eltöltött éveiket itt töltik könyvek fölé görnyedve - bár az is lehet, hogy a kedvencek és a jó tanulók egyek és ugyanazok. Nem tudom, csak azt, hogy most be kell ide lépnem.
Nagyot sóhajtva teszem rá a kilincsre a kezemet, majd a következő pillanatban meg is ugrok, és félre kell, hogy álljak, mert hirtelen kitárul az ajtó és néhány negyedikes-ötödikes korú lány csörtet ki rajta, majd mintha ott se lettem volna bevágják maguk mögött azt, és ekkor érzem, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, ugyanis ahogy belépek az ajtón egyből a könyvtárosnő harsány hangját hallom meg amint éppen a lányok után kiabál, hogy hogy merték bevágni az ajtót, "itt csendnek és fegyelemnek kell lennie!!"
-Peter maga meg mit áll ott nem látja, hogy útban van?! - vezeti le rajtam a feszültségét: mondtam, hogy rosszkor jöttem, majd miután látva, hogy ténylegesen elállom az utat és ezzel nem engedem be a tudásszomjjal rendelkező diákok egy nagyobb csoportját, gyorsan tovább lépdelek, majd a könyvtár egy távolabbi sarka felé veszem az irányt, csakhogy minél messzebb legyek a potenciális veszélyforrástól, Madam Cvikkertől.
Hogy a fenébe emlékszik a nevemre?? Mégis hogyan? Ebben az évben ráadásul gondosan ügyeltem arra, hogy az épület ezen helyiségét messze elkerüljem: úgy tűnik fent vagyok a feketelistáján - gondolkodom el rajta miközben lerakom a táskámat az asztalra, majd előhúzok egy nagy csomag pergament, meg tintát és pennát, majd ezeket is elhelyezvén az asztalon egy könyv keresésére indulok, mely a "Mérges főzetek" nevet viseli... ha minden igaz, legalábbis mintha ezt mondták volna bájitaltanon.
M-m-m-m megvan, de hogy mennyi főzetes könyve van ennek a William A. Jefferson -nak, biztos valami gonosz varázsló lehetett, aki már nem egy diákot megszívatott az iskolában azzal, hogy ennyi hülyeséggel teleírta a könyveit - köztük engem is, és ezért is vagyok itt, miután a bájitaltan professzor elmondása alapján lehet, hogy bajos lesz az év végi továbbmenetelem, ha nem kezdek valamit magammal a jövőben, és bár az év vége még nagyon messze van, szerintem én ha már nyáron elkezdtem volna gyakorolni rá, akkor sem biztos, hogy megtudnék valamit is csinálni, tök hülye vagyok hozzá.
Tehát a 243.-ik oldaltól kell kijegyzetelni a... a... a... mit??!! - még a nevét sem tudom kiolvasni nem hogy róla írjak, te jó ég - ülök le a kiválasztott asztalhoz, ahol szerencsére rajtam kívül senki sem tartózkodik, így legalább nem látja senki a szerencsétlenkedésemet... hát ez tényleg nem az én sportom...

Jayla

---

Furán érzem magam, olyan mintha visszamentem volna vagy tizenhárom évet, és még semmiről semmi fogalmam nem lenne, hogy mi hogyan működik a világban, mivel most speciel nem értem mi az, hogy lőni magad, mi az, hogy kábítószer... és a többi, és ez nem mellesleg baromira zavar, olyannyira, hogy már kezdem azt gondolni, hogy egy teljességgel tudatlan kis senki vagyok.
...És sajnos, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez ténylegesen így is van - mondhatni sz@r ügy.
Ja, hogy nincs rosszul, csak le van lassulva, ööh, azért ne nézzen már hülyének, ha valaki le van lassulva, az azt jelenti, hogy mégiscsak nincs jól, ellentétben azzal az állításával, hogy nagyon is jól van. Meg mi az, hogy még egy ideig?!
Kezdem elveszteni a türelmemet: nem tudom mit csinált, vagy csináltak magukkal, de ennek nem lesz jó vége, rosszat sejtek, nem tetszik ez nekem, főleg, hogy még értelmeset se tud válaszolni, olyat amit közönséges halandó... vagy varázsló megérthetne: tényleg kezdek kijönni a sodromból, pedig ez igencsak ritkán esik meg nálam, mivel elég nyugodt egy emberke vagyok, meg szerintem nem is biztos, hogy képes lennék lecseszni őt, meg főleg nem itt mindenki előtt.
Körbenézek: az a mindenki, valójában már lassanként csak néhány emberre korlátozódik: érdekes, néhány perce még egy csomó ember járt minden felé, bár az is igaz, hogy rohamosan kezd sötétedni.
Ránézek miközben hallgatom a kérdéseimre tett válaszát, aztán miután befejezte hirtelen:
-Merlinre?! Hogy a francba nem lehet emlékezni arra, ami néhány perce történt?! -kész, vége, ennyi: mégis elszakadt a cérna nálam, és most hirtelen mindent rázúdítok, és nem érdekel, ha megsértődik, meg ha megnéznek minket- Meg mi az, hogy egy árva szó nélkül lelépsz a tesód mellől, mi?! -most ha itt lenne legszívesebben leordítanám az ő fejét is - hogyan, hogy nem tud vigyázni a tesójára, ő az idősebb, felelős érte vagy nem? Vagy már minden a feje tetejére állt?!- Meg mi a fészkes fene ütött beléd, hogy most ilyen hülye vagy?! ... Te nem voltál eddig ilyen? -Vagy ennyire félreismertem volna? Máskor mindig lehetett vele normálisan beszélni, most meg?? Semmi...
Nagy levegő: beszív, kifúj... Hallgatom a folyó zúgását, és a madarak csiripelését, ez most tényleg kijött belőlem, de jól esett, és úgy tűnik, hogy nagyon kellett nekem, bár sajnálom, hogy rajta kellett levezetnem a több hete felgyülemlett feszültségemet.
Aztán megpróbál felállni, s olyan szánalomra méltón teszi ezt, hogy egyre inkább sajnálom, hogy az előbb ennyire lecsesztem, és úgy érzem, muszáj, hogy bocsánatot kérjek.
-Bocsi, nem akartalak... ennyire, öhm... lecseszni, de ez most kijött belőlem, ne haragudj -mondom neki kérlelően, és ezt tényleg komolyan is gondolom, majd, hogy tényleg elhiggye amit mondtam, miután sikeresen feláll, átölelem.
Majd mintha semmi sem történt volna addig, és mintha ebben a pillanatban találkoztunk volna megkérdezem:
-Na és most? ...Merre menjünk, vagy mit csináljunk? -kérdezem, majd hirtelen beugrik valami- Mi lenne, ha beülnénk abba a kávézóba? -kérdezem és az említett vendéglátóipari egység felé biccentek- Legalább ott a lábad nem fázna meg cipő nélkül -mondom nevetve, bár valójában roppantúl érdekel, mi lett vele, de mivel úgy gondolom szegényt már elég sokat nyaggattam, úgy gondolom, teljesen mindegy is...

Roxana

---

Nagyot villámlik mikor váratlanul induló léptek zaját hallom valahonnan az üzlet hátuljából -összerezzenek, már alig várom, hogy kint lehessek innen, valahogy nem tetszik nekem ez a hely, bár lehet, csak a környék teszi-, majd egy kicsivel később,nagy meglepetésemre megjelenik egy meglepően jól kinéző fiatal nő, a pult mögött pálcáját a kezében tartva, fényárban úsztatva az egész üzletet.
Mit ne mondjak, mindenre számítottam, csak erre nem, sőt, azt hittem, hogy majd előjön egy vén boszorkány, aki az egész életét egy nagy üst fölött töltötte, és minden vágya csak az lesz, hogy engem is itt helyben bele tudjon keverni. De nem, s emiatt egy kissé megnyugszom, úgy gondolom, hogy talán vele könnyebben szót értek, mint holmi vén banyákkal, csak tudnám, hogy pontosan mit is akarok... vagy nem is, hogy mit akarok, hanem, hogy ezt hogy adjam be neki, mert gondolom elég furcsán veszi ki magát, hogyha én fiú létemre szerelmi bájitalt akarok venni, de ha egyszer az unokatesómmal kötött fogadást meg akarom nyerni, akkor muszáj lesz, hogy túlessek ezen.
Márpedig fontos lenne, egyrészt bebizonyítanám, hogy annyira nem is vagyok gyáva, másrészt, pedig akkor elvinne magával valahová nyaralni valamikor a jövőben, harmadrészt feltételeztem nem véletlenül pont szerelmi bájital kell neki azon a címszó alatt, hogy "be merek-e menni a Zsebpiszok közbe", tehát, ha tudok szerezni ilyet, akkor még vele is jót teszek... azt pedig szívesen teszem, habár utóbbi időben már alábbhagyott az utána való rajongás, ami még kisebb koromban volt, miután egyikünknek sem volt testvére, így aztán csak ő volt az, akivel egész nyarakat töltöttem. Persze azóta már megváltozott minden, most már alig látom negyedévente, meg aztán már el tudom foglalni magam nélküle is, miután rájöttem, hogy vannak rajta kívül mások is.
Na, de mindegy is, lényeg az, hogy mit szeretnék - kérdi az eladó.
-Háát, ő izé... - még mindig nem vagyok biztos benne, hogy egyszerűen csak gyorsan túlessek rajta, hogy szerelmi bájitalt szeretnék, vagy körülírjam. Végül néhány másodperces szünet után kinyögöm - ...szóval olyan dolgot szeretnék, amivel egy lányt egyszerűen le tudnék venni a lábáról... - mondom, miközben érzem, hogy teljesen elvörösödök, hát nem véletlen, elég cikis szerintem ez a kimondott mondat, de fő az, hogy milyen szépen körbeírtam, úgyhogy ha megértette, most már csak annyi a dolgom, hogy kifizetem, és dagadt kebellel távozom, hogy ezt is meg tudtam tenni, ha nem, vagy ha nem ad, akkor meg még cikisebb a helyzet, na ne is... minek a dementort a falra festeni - reménykedjünk...

Roxana

---

Zord idő köszöntött be nagy esővel, széllel, villámokkal és égzengéssel azon a reggelen amikor a fogadást teljesítendő napon a Zsebpiszok közbe kellett, hogy menjek.
Kilépve az ajtónkon azt kellett, hogy tapasztaljam, hogy nem csak, hogy ilyen idő van, de még a hőmérséklet sem mondható kellemesnek, vagy egyáltalán elfogadhatónak. Bár valójában nem is értem miért kellett, hogy kimenjek, mikor a feladat elvégzéséhez elég a kandallóba belépni, és onnan utazni, s egyenesen a bolti kandallónkba megérkezni, igaz abban is van valami, hogy utána azért még el kell, hogy jussak ama becses helyre melyet rám mért az élet. Akár még azt is lehetne, hogy egyenesen oda menjek ahová a tényleges úti célom vezet, csupán itt a bökkenő az, hogy nem tudom pontosan hová tartok, mellesleg még át kéne gondolnom mit fogok mondani ott, bár az is igaz, hogy akkor nem kéne a boltban a szüleimnek magyarázkodni, hogy hová megyek, vagy ha szerencsém lesz, akkor amúgy se kell - általában így szokott lenni.
Így aztán néhány másodperc múlva már rögtön az Abszol-úton is vagyok, majd egy rövidke elköszönés-féle, miszerint: "-Majd jövök..." -mondom, majd, hogy valami kérdést fel se tehessenek inkább gyorsan kilépek az ajtón: első akadály leküzdve!
Át egy utcán majd még egyen, és még egyen... esernyőm híján a pulcsim kapucniját a fejemre hajtva sietek át az utcák sokaságán, még szerencse, hogy az Abszol-út másik végén van, így legalább addig jól megázhatok - milyen szerencse...
Az utcán alig lézeng egy-két emberke, végül is nem csoda, ilyen esőben: mintha dézsából öntenék, így ennek hála az első száz méter után már érzem, hogy teljesen átázott a ruhám, de nem csak a csuklya, mindenhol... bwááh - kiráz a hideg. Nem baj mindegy, úgy se tudok ellene semmit sem tenni, ha már egyszer nem voltam képes valami esernyő-félét magammal hozni, hát így jártam.
Még egy utolsó sarok... és:
-Nem tudsz vigyázni?! -kiált rám egy roppantul gyanús alak, akivel a sötét sikátorba fordulván kis híján összeütköztem, mert ő is éppen ott szeretett volna haladni ahol én, sajnálom, én voltam ott előbb - vagy nem, de akkor se baj, mindenképpen nekem van igazam!
Sötét kirakatok mellett haladok el, melyek nagy része be van deszkázva, igaz néhány ellenkezőleg: még üveg sincs rajta, s benézve egy koponya mered rám - hirtelen még az ütő is megáll bennem, Merlinre, én biztosan akarom ezt? -kérdezem magamtól miközben, egyre beljebb és beljebb haladok a "sötétségbe", s egyre többen és többen fordulnak utánam mint normális, vagy számukra lehet, hogy éppen abnormális ember után, aki nem olyan sötét mint ők, bár lehet, hogy az ilyen esetek száma akár sokkal több is lehetne, de ezzel a csuklyával úgy tűnik elég könnyen maguk közé képesek fogadni - szuper.
Kezdek félni. Az túlzás, kezdek besz@rni, nem nekem való ez a hely, nem véletlenül vagyok Hugrás, ez nem az én műfajom. Egyébként furcsa, hogy itt sokkal több az ember az utcán még zuhogó esőben is, és sokkal több a rágcsáló is, amik bizonyos időközönként fogják magukat és nagy ijedelmemre átfutnak előttem, valamint sokkal nagyobb a kosz ami miatt már tényleg nemcsoda, hogy mennyi az ilyen állat.
Ahogy egyre beljebb és beljebb érek már tényleg komolyan kezdek azon gondolkodni, hogy ezt nem csinálom végig, inkább visszamegyek, és kész, elvesztettem a fogadást... tényleg lehet, hogy jobban tenném - nézek vissza, miután egy kisebb csapat szakadt ruhás ember mellett haladok el, és azok minden megmaradt fogukkal rám vicsorognak, s közben valami olyat mondanak, hogy: "-Friss hús"...
Nem érdekel - kezdem szaporázni a lépteimet - ha már egyszer ilyen sokáig eljutottam, most már végigcsinálom... de hova is megyek? -kérdezem magamtól hirtelen- eddig annyira lefoglalt minden ami itt hirtelen körülvett, hogy egyszerűen el is felejtettem nézni azt, hogy valami olyan helyet találjak, ahol valamiféle bájitalt lehet kapni.
Jó lenne megkérdezni - fut át a gondolat az agyamon mikor egy viszonylag jól öltözött nő mellett haladok el, de inkább úgy vélem jobb, ha nem állok szóba senkivel, ez épp elég veszélyes így is, nemhogy még nekiálljak kérdezősködni is.
Aztán váratlanul néhány lépéssel odébb egy másik utca tárul a szemem elé: na most merre? Mehetek jobbra vagy balra, igazából teljesen mindegy szerintem, úgy se tudom hová tartok pontosan.
...Nos hát akkor merre is? -kérdezem magamtól, de már felesleges is, ugyanis hirtelen mintha csak ebben a pillanatban varázsolta volna valaki ide, az orrom előtt teljes életnagyságban egy nagy tábla hirdeti a sarkon: A Mérgezett Alma, bájitalok és egyéb főzetek. Úgy tűnik megérkeztem!
-Jó napot! -köszönök, miközben belépek az üzletbe, majd a csuklyámat lehajtom a fejemről.
Bent elég sötét van, nem látok semmit, vagy csak a hirtelen kevés fény az utcáról bejövet? Nem tudom, de kezdem úgy érezni magam, mintha... mintha... nagyon nem jó helyen járnék...

Jayla

---

Uhh, de égés - fut át rögtön az agyamon, miután Jayla a kérdésemre válasz helyett, először kinevet, nem szeretem, ha kinevetnek, bár gondolom, ezzel más sincs másképp- mégis kellett volna tudnom mi az, hogy 'belőni magadat' -és már érzem is, hogy teljesen kivörösödtem, de ciki.
Jó néhány tíz másodperc tellik el míg Jayla - a legnagyobb örömömre - végre abbahagyja a nevetést, majd egy bocsánatkérést követően gyorsan elmagyarázza a nagy kérdést.
-A-h-a -válaszolom lassan, bár semmit sem értek belőle, bár abban már szinte biztos vagyok, hogy valami mugli dolog lehet, de nem fogom magam még egyszer kiröhögtetni, inkább nem firtatom tovább, azonban minden akaratom ellenére mégis kibukik belőlem:
-És attól vagy ilyen ...öhm... rosszul? -kérdezem végignézve még egyszer a lányon, tényleg úgy tűnik, mint akit megátkoztak, vagy nem is tudom, mint akinek elment az esze.
Újból tüsszentek, s kezdem érezni, ahogy a hideg kövön ülve teljesen átjár a hideg - itt üldögélni nagyon hideg van - gondolom, és, hogy valamit tegyek is a megfázás ellen, felállok a kőről.
-Nem kéne haza menned? Egyáltalán mióta vagy itt? -kérdezem, mert közben átgondolva rá kell, hogy jöjjek, az semmi ahogy én vagyok felöltözve, bár igaz, hogy én nagyon is fázós vagyok, de hozzám képest Jayla a rövidnadrág plusz harisnya öltözetben cipő nélkül mit szólhat? Semmit - nem úgy tűnik mint aki azzal lenne elfoglalva, hogy léteznek ilyen bajok is mint például a megfázás, vagy egyáltalán a maga kis világán jelen pillanatban létezne valami is.
...De mért jó ez neki, vagy nem maga tette? Nekem valahogy úgy jött le, mintha ezt nem úgy mondta volna, hogy valami baj lenne, sokkal inkább... bár nem is tudom.
-Figyi, megfázol ha még sokáig ott üldögélsz -igaz, abban sem vagyok biztos, hogy ez már jelen pillanatban nem-e tökéletesen felesleges aggódás, miután valószínűleg ezen már túl van. Mit mondjak neki? Menjen haza? Lehet az lenne a legjobb, főleg, hogy a cipőjét is elhagyta valahogyan, csak tudnám hogyan került bele a vízbe...
Aztán hirtelen eszembe jut valami:
-A tesód hol van? Azt mondtad együtt mentetek el bulizni, nem? -hirtelen rossz előérzetem támad- Ő hol van??