.

Tévedtem. Nem Frics úr küldte rám a kedves és egyetlen macskáját Mrs. Norrist, hanem Piton professzor egy szőkeséget – és ami azt illeti nem is kihallgatás céljából, sokkal inkább kedves és biztonságos fogadtatás reményében. Pontosan nem is tudom mikor láttam utoljára őt, de a látványomtól egyáltalán nem volt elragadtatva. Hangja is furcsán csengett, fogadni mertem volna rá, hogy beteg. Ilyen időben azonban nem is csoda, hogy elkapja a náthát.
- Ohh, a rég látott Vikitria Mirol! – örvendeztem, miközben ő savanyú, azonban kíváncsi arccal lépett ki a páncélos alak mögül. – Még csak nem is örülsz nekem? – szomorkodtam, majd komoly hangnemre váltva így szóltam: - Ugyanakkor igazad van, nincs időnk arra, hogy egymás nyakába ugráljunk örömünkben, hogy ilyen hosszú idő után viszont látjuk egymást.
Talán kicsit közvetlennek tűnhettem számára, hiszen ő mindig is tartotta a távolságot bármikor találkoztunk. Fogalmam sem volt miért, de sosem láttam igazán mosolyogni őt, amolyan kívülállónak számított a baráti összejöveteleken. Na persze, ezek az összejövetelek korántsem a barátságról szóltak, sokkal inkább üzletről vagy egyéb sötét megbeszélni valókról – csak éppen jól álcázott hajcihővé alkották.
A nagybátyja viszont elég komoly ember, s egyszerűen lenyűgöz bámulatos gőgje, amit az emberek felé sugároz. Sokakat láttam próbálkozni, hogy hasonlítsanak az ilyesmi emberekre, de ilyennek születni kell. Ő valójában nem sűrűn fordult meg nálunk csak úgy, legalább is én nem sok látogatásáról tudtam, de egy-két nem bejelentett alkalomkor mindig apám külön bejárású irodájában susmorogtak. Sir James Alexander Mirol egyike azoknak a nagy múltú aranyvérű családok sarjának, akik hűen és kitartóan szolgálják a nevüket és semmiféle ellenvetésük nincs az ellen, amit csinálnak. Az édesapám is hasonló, de ő meghátrált egyszer, amikor is megismerkedett anyámmal, ami élete legnagyobb baklövése volt és ezt már ő is bátran vállalja – bár nem nyilvánosan és hangoztatva, de vállalja.
- Mrs. Mirol nem tanították meg arra, hogy ne legyen kíváncsi? – érdeklődtem. – Ha elárulnám, mi járatban vagyok erre, akkor meg kéne, hogy öljelek. Tudod, ez a szokásos szisztéma – mondtam, s el is csodálkoztam, hogy miért kérdezősködik, hisz jól tudja, bizalmas információkkal járunk csak errefelé.
Igazából magam sem tudtam mi a levél tartalma mivel azt az egyetlen egy parancsot kaptam, hogy hozzam el és én szívesen teljesítettem ezt. Soha nem voltam az a fürkésző alak, aki mindenről mindig tudni akart mindent, aminek persze a Nagyúr csak örülni tud, talán ezért is pont rám bízta a feladatot, jól ismert már, nem foglalkoztatott egy levél mondanivalója. Úgy vagyok vele, ha majd az én dolgom lesz, akkor arról tudomást fogok szerezni és ez bőven elég nekem.
A bejárati csarnok rengeteg titkot őriz magában, s ahogyan körbenézek, emlékek hada ötlik belém. Ami nem is csoda, hiszen itt vesztettük az egyik háztársammal a legtöbb pontot, amit a mardekár hosszú évek alatt veszthetett. Azért jöttünk ide, hogy pontokat adhassunk a házunknak, mert abban az évben elég gyérül álltunk. Tehát hosszas varázslatokkal végül sikerült elérnünk, hogy a pontok ne a valódi arculatukat mutassák a homokórák alatt, de rá is fáztunk rendesen… Sajnos nem voltunk túl felkészültek a dolgokhoz, így szégyenkezve kellett megjelennünk Piton professzor előtt, aki nem kifejezetten örömmel fogadott minket a bájital szertárában. Szerencsétlenségemre soha nem felejtette el az incidenst, de mindig azzal védekezek, hogy én csak jót akartam a mardekárnak. Persze bevallom, elég gyenge próbálkozás volt, amit végül meg is kaptunk és abban az évben se mi vittük el a házkupát.
A röpke elkalandozásomból végül visszatértem a valóságba és újra a Mirol-lány felé irányítottam figyelmemet, miközben a szívemre tettem a kezem ellenőrizve, hogy a küldemény még mindig a talárom belső zsebében foglalja-e a helyét.

Nem tudom láttátok-e már... és remélem még nem is rakta be senki. : D

- Pedig nem hazudok – jelentettem ki. - Akármilyen furcsa is ez így van, régebben foglalkoztatott, hogy mi is az a szerelem, mert hogy engem még nem igen talált meg, de a könyvek alapján ítélkezve nem is akarom, hogy megtaláljon. Persze jól tudom, hogy az irományok általában jóval túlzásba esnek a valóságnál, de ha egyszer egy olyan lány akadna rám, aki jobban odáig van értem, mint én őérte akkor ott már régóta bajok vannak! - mutattam rá a szerelem iránti ellenszenvemre.
Nem szeretem a hazugságot, pláne egy kapcsolatban. Mindkét fél egyaránt akarja, hogy szeressék, de ha ez nincs így, akkor már rég bukta az egész. Néhány könyvben olvasni a lányok rózsaszín felhőcskéjéről, miközben odáig vannak egy fiúért, na de miért? A fiú valójában nem is figyel rá annyira, mint kéne. Kész röhej az egész.
Miközben ilyen jól elbeszélgettem a lánnyal elgondolkoztam, hogy egy ismeretlennel tartalmasabban el tudok beszélgetni, mint a saját apámmal. Nevetséges, hogy mostanában menyire nincs ideje rám. Félek, hogy pár év múlva rám is hasonló sors vár... mármint annyira odáig volt értem, mint egyszem fiáért, de most mintha nem is léteznék számára. Úgy él, mint akinek nincs családja, s a „munkamániája” teljesen elveszi az agyát.

- Nos igen, korunk költői sajnos nem az eredetiségről híresek, mindenesetre tisztelem és becsülöm őket munkájukért, habár egy-egy könyvet egyenesen a kandallóba löknék, miután elmentem reklamálni a kiadónál. Förtelmes, hogy valaki a semmitmondó alkotásokat csak is a pénz miatt adja ki – törtem ki magamból.
Az ilyen esetek mindig is megbotránkoztattak és akárhányszor csak eszembe jut, hogy mennyi olyan könyvet vettem már meg, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni, mindannyiszor elborzongtam. Szerencsémre mindegyiken sikerült túl adnom, így egy galleont sem „égettem fel” a vagyonomból – ami amúgy nem olyan csekély mennyiségű, de nem vagyok egyike azon tagoknak, akik örömmel pazarolják a pénzüket mindenféle marhaságra.
A beszélgetésünk alatt még most először figyelek fel a lány gyönyörű smaragdzöld szemeire, ami kíváncsian és kicsit félve csillannak meg a témák között.
- Szerintem pedig a hatalomra vágyással nincsen semmi gond. Kell egy ember, akire felnézzen és hallgasson mindenki – természetesen minden magamfajtában ott van az a vágy, hogy ő legyen az az ember, de ezt inkább már nem említem meg neki. - Az emberek leigázáshoz meg csak annyit fűznék, hogy mindenkinek van egy káros szenvedélye – fejeztem ki magamat, talán egy kicsit durván. De végül is szerintem sokunkban ez játszódik le. Gyilkolni mindenek felett. Ez legalább nem engem, hanem másokat nyír ki. Néha rejtett perverziónak nevezik az ilyesmit. - Amúgy igazán bátor dolog tőled, hogy egy ismeretlen alakkal osztod meg a nézeteidet, szerencsédre nem vagyok egy vérengző vadállat, de soha sem tudhatod kivel állsz szemben. Jobb véka alá rejteni a véleményedet az ilyen időkben, persze a te döntésed, részemről ez csak egy jó tanács – mondtam, s egész idő alatt most voltam talán a legkomolyabb, ami talán egy kicsit el is ijesztheti tőlem a lányt.

Bár őszintén szólva nem olyan lánynak látszik, mint aki ugrik egy-két sötétebb megjegyzéstől, hiszen ha ilyen lenne már rég itt hagyott volna.
- Komolyan ennyire jártasnak nézek ki? – ráncoltam össze a homlokomat. - A következő életemben tuti könyvesbolt leszek – nevettem. - Mutasd csak azt a könyvet! Az utóbbi időben amúgy sem olvastam sokat.
És ami azt illeti ez nem kifejezés. Az utóbbi időben ugyanis egyáltalán nem olvastam. Ez az egész szituáció lassan kezd arra hasonlítani, mintha már egy ideje nem esne Londonban az eső. Elképzelhetetlen – na meg persze, lehetetlen is. Várakozva arra, hogy követhessem körbenéztem a boltba, ahol egyre többen járkáltak ki és be.

Egy újabb év veszi kezdetét, bár számomra ez nem jelent sokat. Nem vagyok annak a híve, hogy bármit is megfogadjak, hiszen attól még, hogy eggyel többet írunk, nem változik semmi. Majd évek múlva érezhető lesz a változás, de egyelőre csak napok választanak el az óévtől, ami valljuk be, nem sokat számít. A muglik idén is, mint mindig, lelkesen köszöntek el az előző évtől, ám a varázslóknál most korántsem voltak ilyen boldogak az ünnepek. Persze közülünk is akadtak, akik gond nélkül és családjukkal együtt szórakoztak, de ez csak varázslótársadalmunk tisztábbik vérére igaz. A sárvérűek és néhány félvérű rettegésben és bujkálásban gazdag évet tudhatnak maguk mögött, ami engem illet… túl sok a munka és kevés a szabadidő, de nem panaszkodhatok, hiszen erre saját magam vállalkoztam és így mellékesen még szeretem is ezt csinálni.
A január már csak ilyen, esik a hó és csípős hideg van. Sosem voltam az a fajta, aki mindenáron belekötött volna az időjárásban, sőt kifejezetten szeretem, hogy ilyen változatos. Egyedül a szurkáló havazással nem vagyok kibékülve, ami egyszerűen vörösre „festi” az amúgy kreol színű bőrömet. A szerencsém az, hogy képes vagyok dehoppanálni így csak kevés távot kell a saját lábamon elszenvednem a kinti hidegben.
A Sötét Nagyúr a Roxfortba küldött, hogy átadjak egy fontos levelet Perselus Piton igazgató úrnak. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna, ha felizzítjuk a sötét jegyet, de a Nagyúr ragaszkodott hozzá, hogy levélben kapja meg az információkat, így tehát engedelmeskedve neki rögtön a kastélyhoz dehoppanáltam. Nem volt rajtam egy fekete taláron és egy sálon kívül semmiféle kabát, így türelmetlenkedve vártam, hogy kinyissa valaki a kaput. A már rég ismert Frics úr engedélyezte a belépésemet a birtokra, s életemben először láttam rajta, hogy nem nevezne taknyos kölyöknek, mert igazából félt tőlem. Az arca ugyan még mindig mogorva és lenéző, de a szeme mindent elárult. Egyetlen egy kérdése volt felém, hogy kihez jöttem, de azután békén is hagyott és ezt nagyon jól is tette, mert amilyen hideg volt odakint, olyanná varázsolta a kedvemet is.
Este volt már, tehát nem találkozhattam érdeklődő szempárokkal a folyosón az igazgatói iroda felé vezető szakaszon, mert gyanítom, hogy egyik fiatal sem olyan merész, hogy ilyenkor kint lófráljon. Ez korántsem volt ellenemre, kifejezetten örültem, hogy nem néznek meg régi diáktársaim. A bejárati csarnokba belépve kirázott a hideg és libabőrös lettem. Végre melegen voltam és ismerős helyen. Az utóbbi időben csak ismeretlen házakba és kúriákba jártam, figyelve vannak-e elrejtve mugliivadékok vagy éppen Potterék. A Roxfort olyan volt, mint a második otthonom és bár az utolsó évben már bőven elvágytam és a hátam közepére kívántam az egész tanulás dolgok, tudván mi vár rám, most jó volt végre itt lenni. A szokásos illatokat érezni, ami a Nagyteremből kiáradó ételek illata volt.
Nosztalgiázásom közepette végül észrevettem, hogy Frics úr türelmetlenül áll mellettem és mintha arra várt volna, hogy követhessen és végig hallgassa a beszélgetésemet Pitonnal.
- Maga mit áll itt? – kérdeztem. – Elmehet! Tudom, merre kell mennem – utasítottam, s egy szó nélkül el is távozott.
A homokórák felé néztem érdeklődve, vajon a Mardekár vezet-e házak közötti pontversenyben. Egy halk hang azonban megzavart, lefogadom Frics úr küldte ide Mrs. Norrist, hogy kémkedjen utánam. Szánalmas!
 

„S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?... Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi… mint a regényekben?... Nem tudok erre a kérdésre felelni.”

Az unalom, ami egy ideje körülvesz, kezd nagyon ingerülté tenni. A napi monoton menetrend idegőrlő számomra, mert sose voltam hozzászokva, ahhoz hogy ennyire csak egy dologra koncentráljak. Hiányzik a szórakozás, amikor végre azért mosolyoghatok, mert a whisky már megtette a hatását.
Az egyik ilyesmi panaszkodásom alkalmával találta ki az édesapám, hogy rendezzünk álarcosbált, itthon. Tulajdonképpen utálnom kéne az ősöm által szervezett összejöveteleket, de én imádom őket. Persze a családi banzájok unalmasak, mert akkora családunk van, hogy minden egyes alkalommal újabb és újabb embereket ismerek meg, akik általában hírükhöz mérten öntelt alakok. A kedvencem Mr. Boissel, mert ahhoz képest, hogy elképesztően öreg nincs lemaradva a korral. Legalábbis tök eredetiek a nőügyei, még így időskorban is eléggé osztja a szövegeket. Egyszerűen szeretek a társaságába lenni, mert humoros bácsi és bármennyire is flúgosnak tűnik, nem mond rosszakat!
 Amikor már szélesebb a meghívottak listája, bátran ismerkedhetek sokkal színesebb egyéniségű személyekkel is. Hiszen nem mindenkinek van olyan korlátolt agya, mint a rokonaim többségének, mindenesetre szeretem őket is, de néha túlzásokba esnek. A mai este is valami hasonló, azaz sokkal jobb, mint eddig bármelyik. Végre igazán önmagamat adhatom egy álarc mögül. Persze nem mintha máskor valaki egészen más lennék, de végre nem kell jó pofiznom apám konkurenseinek – bár valószínűleg így nem is lesznek itt, mert nem tudja bemutatni senkinek sem az ő „büszkeségét”.
A korlátlan pia és ételfogyasztás mellett a legjobb dolog az egészben, hogy annyira más a házunk. Tele van varázslattal és annyira menő, hogy elmondani sem lehet. Apám szerette volna, ha segítek neki csodálatossá varázsolni a házat, de nem stílusom az ilyen hókuszpókok begyakorlása, így a házimanónkra hagytam a dolgok nagy részét.
És mit szeretek még az ilyen eseményeken, a szabadságomon és a díszleten kívül? A zenét. Mert a zene a hangulat zöreje és a tánc megalapozója. Imádom, hogy az emberek ily módon ilyen szoros kapcsolatba tudnak kerülni. Ahogy a lábaik együtt mozognak, s a testtartásuk miként változik a köztük lévő kapcsolat miatt. El lehet róluk dönteni, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz; szerelmek, barátok, üzlettársak, ellenségek.
Igazából sose szerettem a szmokingot, túlságosan is kényelmetlen volt számomra. Úgy éreztem magamat benne, mint egy őrült, akit épp most fogtak el és kényszerzubbonyban viszik a sárgaházba. Nem mondom, hogy azóta megszerettem, de az utóbbi időben túl sok „partin” vettem részt, ahhoz hogy a ruházatom előnyeit és hátrányait firtassam. A tükörben végig nézve magamon nemcsak hogy jó képűnek festek, de ez az elegáns öltözet még inkább előkelővé és gazdaggá tesz. Elvégre is a vagyon alaptényezője a kinézeted, bár pár szegényebb kölyök is nézhet ki úgy, mint akit most dobtak meg pár milliárd galeonnal.
Lassan elkezdődik... Kintről hangokat hallok. Azt hiszem megjöttek. Álarcot fel, indulhat a banzáj!

A nevemet hallom, igazából nem ismerem fel a hangot. Valahogy nem tudom hova rakni, s mivel mindeddig a whiskymet bámultam, amint elolvadnak benne a jégkockák, az illeto arcát sem láttam meg azonnal. A hangjából ítélve viszont lány és ismerős. Valószínűleg az egyik múltbeli háztársam vagy évfolyamtársam.
Tévedtem.
Ismertem a lányt, régről. Akkoriban még máshol laktunk, de már bőven apámmal éltem. Szerettem azt a környéket, kedves szomszédjaink voltak, az o családjuk volt az egyik. Ha o nem ismert volna fel, akkor abban biztos vagyok, hogy én sem. Nagyon kikupálódott az idők alatt és nem is láttam már egy ideje, még a Roxfortban sem. Amúgy mindig jó alapanyagnak tartottam, de most végre láthatom, hogy nem kellett csalódnom benne.
- Gwendolyn - ejtettem ki szép, lassan a nevét, imádtam. - Nem hiszem el, annyira régen találkoztunk! Foglalj helyet! - vigyorogtam rá.
Hirtelen jól esett az ismerős arc.
Apámat sokszor megkérdeztem, hogy miért élnek együtt egy öreg nénivel, aki mint kiderült a dédanyjuk. Nem tudott semmit a kisgyerekek szüleiről, így én elkezdtem átjárni hozzájuk. Kíváncsi fiú voltam és nagyon szerettem Celia nénit. Később pontosan Gwendolyn volt az, aki elmondta, hogy a szülei meghaltak. Tristram nem szeretett mesélni róla, sőt ha egy kicsit is a múltjáról kérdezgettem egyből megsértődött és elvonult. Morcos srác volt, bár nem csodálom.
Aztán elköltöztünk egy sokkal nyugisabb helyre és azóta is ott élünk. Eleinte nagy barátságnak hittük a miénket, de persze kicsik voltunk és szereztünk új barátokat. Soha többé nem találkoztam velük egészen odáig nem, amíg be nem kerültem a halálfalók közé. Legalábbis Tristrammal itt találkoztam újra, de Gwendolynt most látom először. Furcsa, hiszen tudtommal ő a Roxfortba jár, de úgy látszik szépen elkerültük egymást. A bátyja nem mesélt nekem sokat, mert igazából nem akadt időnk beszélgetni. Így tehát még szerencse, hogy találkoztam Gwennel már úgyis megakartam kérdezni, hogy hogy van Celia néni.
- Élem az életemet, éppen munkát keresek - hazudtam. Fogalmam sincs milyen ember lett belőle, ezért inkább meghagyom a titkaimat. - És mi van veled? - kérdeztem.
Arcvonásai teljesen ismerősek lettek számomra, mintha tegnap láttam volna utoljára. És tudom is miért.
- Teljesen olyan vagy, mint a bátyád. Haláli. - a mosoly továbbra is ott virított az arcomon.

Újra érezni az illatát, a hajának puhaságát… annyira tökéletes pillanat lehetne, ha nem két egymástól elkülönülő dolgot képviselnénk. Akkor nem éreznék nyomást a mellkasomban és nem lenne bűntudatom, hogy még nem végeztem vele. De nem tehetem, pedig ez a kötelességem. Inkább elfutok, és úgy teszek, mint eddig; rég nem találkoztam vele, régen nem beszéltünk és valószínűleg már halott.
A csókja olyan édes, eszembe se jutott ellökni magamtól. Annyira hiányzott már ez, hogy valaki így csókoljon, szeretetből. Kicsit mohó vagyok, ahhoz képest, hogy a gondolataim a következő lépéseken járnak. Kisajátítom magamnak, s legszívesebben így maradnék egész végig, de nem lehet.
Gerry, térj vissza! – utasítottam magamat.
A hosszantartó csók végül befejeződött. Semmi sem tart örökké, ugyebár. És akárki akármit mond a szerelem se. Ezek az örökké tartó dolgok csak a könyvekben léteznek. Szerettem Emmát, de tudtam, hogy kevés vagyok én ahhoz, hogy az egész életemet leéljem vele. Ráadásul, ahogy megismertem tudom, hogy ő sem az egy helyben maradó típus. Le kéne nyűgöznöm ahhoz valami hihetetlen dologgal, hogy belém essen és rám bízza az egész életét. És minden bizonnyal hozzá hasonlók gyilkolásával nem fogom benyerni magam a szívébe. Sajnálatos módon én sem vagyok az a próbálkozós fajta. Örökké a szívembe fogom zárni ezt a lányt, de soha nem lehet igazán az enyém.
Ahogyan kiejtette a nevemet és a hiányoztál szót együtt, libabőrös lettem. Ez nem sűrűn fordul velem elő, csak akkor, ha valami nagyon jól esik. Fura, hogy pár szó hallatán a testünk így reagál.
Hirtelen eltűnt a csillogás az íriszeiből és kérdés ült az arcára. A szemeim könnybe lábadtak az arckifejezése láttán, mert olyan volt, mintha egyetlen grimaszával az összes érzését elmesélné.
- Hogyne örülnék neked? Mióta nem láttalak azóta gondolok rád, csak… - elhalkultam és lesütöttem a szemeimet. Nem mertem ránézni, nem mertem kimondani.
Így tehát egy egyszerű kérdést tettem fel:
- Mit gondolsz, miért bolyongok egy elhagyatott erdőben?
Ha azt mondja vadászok, akkor teljes mértékben igaza van. Elvégre is azt csinálom, csak éppen nyulak helyett emberekre vetem ki a hálómat. Ami egy kicsit nagy különbség.

Alkonyodik. A lemenő nap fénye bizonytalan fényforrásként szökik át a házak között az utcára. Sajnos a napsugarak erőtlenek voltak egész nap, így tehát nem biztosítottak meleget a fagyos hideg ellen. Ezért is bújok a sálam mögé és a csuklyát sem felejtettem el a fejemről. Egyedül ezt utálom a télben, a rengeteg ruhát magamon, mert bizony, rétegesen fel vagyok öltözve.
Célom igazából nincs. Azt terveztem, hogy majd beülök valahova és megiszok valamit. Ha lesz whisky, akkor mindenképpen azt, ha nincs, egy kis olcsó vodkájuk mindig akad. Bár most a gyomrom a whiskyre vágyik nagyon, régen ittam. Otthon sosem tároltam ilyen erős italokat, csak bort, ami igazán kedvére válik a vendégeimnek is. Egy pohár vörös bor ráadásul ártalmatlan mindenki számára, sőt egészséges is! A nagyapám minden egyes nap megivott egy pohárral, mondva, hogy egészségessé teszi a szervezetét. Hosszú élete volt az öregnek és ezt nem csak annak köszönheti, hogy varázsló. Néha hiányoznak a bölcsességei és ő maga, mert teljes ellentéte volt apámnak. Semmiben sem látott rosszat, mindenben talált valami jót. Nem vette el az eszét a gonoszság, ami, nemző apámnak teljesen. Régen rájöttem, hogy nem a saját apámra, hanem nagyapámra ütöttem. Mindenféle szempontból. A nagymamám hamarabb meghalt, de anno tőle hallgattam azt, hogy teljesen úgy nézek ki, mint a férje és a régi képeket elnézve tényleg így volt. Viszont az apám egy szőkés barna hajú ficsúr volt, pont mint most. Csak egy árnyalattal sötétebb, őszülő haja van.
A szél hirtelen felerősödik, ha sapka lenne rajtam biztos lekapta volna a fejemről, de így csak a csuklyámat “hagytam” el. És persze a kívánt hatás sem maradhatott el: a hideg szél az összes porcikámat átjárta, s az egész testem libabőrös lett. Rejtett perverzióm, hogy szeretek libabőrös lenni. Számomra az olyan megnyugtató érzés. Régebben anyám játszadozott velem olyat, hogy csókolgatta a nyakamat és összeborzongtam tőle, de még is élveztem. Szerettem, ahogyan a nőszemélyt is, aki mindig a mámorba kergetett az ilyesféle akcióival. Az évek alatt pedig sikerült kiérdemelnie, hogy gyűlöljem. Tényleg ő az egyetlen ember, aki iránt ennyire nagy negatív érzelmeket táplálok. Hideg vérrel megölném és szerencsére nem lenne egy cseppnyi bűntudatom sem, azért mert ő szült vagy ő nevelt fel – már ha nevelésnek lehet nevezni azt, amit ő csinált.
Talán a szél azért szabadított meg a csuklyámtól, hogy észrevegyem az előttem álló bárt. Ez az Alicui Dentes. Tökéletes hely, és szerencsémre a pénztárcám is megengedi.
Nagy lendülettel belépek az ajtón, kaptam egy kis löketet a széltől. A bárban meg van a szokásos hangulat; egy kis zene, a párocskák, a felszolgálók. Egyből a pult felé veszem az irányt. Már szomjazom egy kis alkoholra, nem vagyok nagy ivó és nem is sűrűn iszok, de nagy ritkán jól esik.
- Jó estét – köszöntenek. - Mit adhatok?
- Viszont. Whiskyt, jéggel.
Amíg vártam, hogy kiszolgáljanak szemügyre vettem a helyet, és az embereket.
Unalmas.

Újra hallom. Az ijedt lépését az idegennek, ahogyan óvatosan próbál menekülni. Minden bizonnyal fél, s ez volt a célom. Mindig ez a célom, hogy féljenek. A félelem, nagy részben arra készteti az embereket, hogy leleplezzék önmagukat. Akarva, akaratlanul is.
Grace menekülés mód. Így nevezem azokat, akik félnek és hirtelen elkezdenek szaladgálni a menekülés érdekében. Ők általában hamar megvannak, ha többen vagyunk. Egyedül már kicsit más a helyzet. Akkor 1-1 ellen játsszuk a játékot. Melyikünk a cselesebb, melyikünk a gyorsabb. És közben én élvezem, mert előlem fut. Neki pedig nagy eséllyel a torkában dobog a szíve. És hogy miért Grace menekülés mód a neve? A legelső személy, akit így elkaptam egy lány volt. Ő volt az első, akit kivallattam, majd végeztem vele. Ezzel bizonyítottam, hogy kész vagyok a feladatra. Ez a hölgyemény az egyik évfolyamtársam volt. Könyörgött és sírt nekem. Talán szörnyű dolognak tűnik, de egyszerű volt megölni. Csak kimondtam azt a varázslatot és többé nem rikácsolt ott nekem. Tulajdonképpen meg is könnyebbültem, hogy nem kellett hallgatnom a fülbemászóan visítós hangját. Nem mellesleg mindenféle menekülés módra van egy másik nevem. Mindegyik az első áldozatáról lett elnevezve, mind mugli nevek. Van Richard, Rachel, Alexis és ehhez hasonlók.
Szőke tincseket pillantok meg a fák között. MEGVAN! Ostoba, nincs rá jobb szó. A védővarázslatain kívül sétálgatni... azt hitte biztonságban lesz? Hát téved! Egyre sietősebbre veszi a lépteit, már fut.
Felkacagok.
Imádom úgy titulálni magam a szökevényeim szemében, mintha egy nagyon gonosz teremtmény lennék. Amikor reményt vesztve szaladgálnak ide-oda az a legnevetségesebb.
Hát csillagom, hamarosan visszasírod azt, hogy maradtál volna a helyeden - gondolom magamban, miközben a pálcámat felé emelem.
Csak egy varázsige. Mindösszesen ennyi választana el attól, hogy megöljem. Ledöbbentem, teljesen megálltam létezni. Nem hiszem el, amit látok, mert egyszerűen nem lehet valóságos. Az a lány, aki éppen felkiált és a nyakamba borul... Ő nem lehet itt. Érzem, hogy kicsit nedves lesz a nyakam. Biztosan elérzékenyült. Én is elsírnám magam, ha nem lennék ekkora transzban. Mit tehetnék? Nem ölhetem meg. Pedig igazából ez lenne a dolgom, de ő… Emma. És annak ellenére, hogy egy ideje nem láttam, még szeretem. Elég a szeretet? Elég ahhoz, hogy feladjam a munkám, eláruljam a megbízómat? Igen, elég. A legutóbbi találkozásunk óta rengetegszer gondoltam rá. A legelején minden egyes nap, aztán feledésbe merült. Reményét vesztettem annak, hogy újra láthatom. Abban sem voltam biztos, hogy él. Inkább halottnak hittem, mintsem feleslegesen emésszem magamat. De itt van; hús, vér ember. Szerencse a szerencsétlenségben.
- Em - mondom, s régóta most először félek. - Nekünk nem szabadott volna találkoznunk.
Ennyi. Csak ennyit tudok kinyögni. Félek.

Tetszenek a lány grimaszai, ahogyan a tömérdek mennyiségű információt mondom el a könyvekről. Régen nagyon nagy könyvmoly voltam, mostanában már nincs időm rá. Néha nagyon sajnálom, máskor pedig rájövök, hogy annak idején a könyvek által egy álomvilágban éltem. Sok mindent elhittem, amit nem kellett volna. A muglik számára mi sem vagyunk valóságosak, de amikről én olvastam, azok már tényleg nem létezhetnek. Annyira meseszerű volt az egész, de ilyen egy gyermekkor, gond nélküli. Oké, most hazudtam.

- Rengeteg ilyet olvastam már - mondtam, amikor megjegyezte, hogy igen sokat tudok a romantikus könyvekről. - Egytől egyig ugyanaz - mosolyodtam el.
Hirtelen fontosnak éreztem magam, nem csak egynek a sok közül.
Válaszát hallva nem sokat segítettem a kis prédikációmmal, sőt gyakorlatilag az ízlését sem találtam el. No, de nem is baj, így legalább megtudtam, hogy nem rossz tevő, az az a teljes ellentétem. Lehet, hogy bűntudatot kéne éreznem, amiatt mert mindenféle jöttment emberrel leállok beszélgetni miközben lehet, hogy tegnap a legjobb barátjával végeztem, vagy a szüleivel, de nem érzek semmit. Egyszerűen csak élvezem a társaságot és ebben semmi rosszat nem találok, amíg nem tudja, hogy ki is vagyok valójában.
- Tudod, rengeteg könyv van, aminek a vége nem happy end. Csak nem találjuk meg őket. Néhány könyv, aminek a végén meg vagy bizonyosodva arról, hogy minden jó, akkor tévedsz. Olvass a sorok között! Csak gondolj bele, mindenhol a jó győz. Ez hazugság. Nincs jó és rossz. Két külön nézet van, s van amit többen elfogadnak, ezért hiszik azt, hogy az a jó. De nem gondolnak közben a többiekre, amikor a "gonosz" meghal, mit érezhetnek a követői? - ez az én elméletem. Minket, halálfalókat rusnya, gonosz népségnek tartanak. Érzéketlen embereknek, de ez nem így van. Nekünk is vannak érzéseink és mi is hiszünk valamiben. Az egy másik dolog, hogy amiben hiszünk, azért ölünk is.
Mintha egy bemutatót tartanék az élet nagy dolgairól, úgy ahogyan én látom. És a legjobb az egészben, hogy érdekli is a véleményem - vagy legalább úgy tesz, mintha érdekelné.
- Engem jelenleg a kutatások érdekelnek. Olyan varázslatok, varázslények, amelyekről még nem tudnak sokat. Amikor kicsi voltam is olvastam egy ilyen könyvet és a mostani időkben pedig már mindent tudnak azokról a dolgokról, amiket akkor még csak sejtettek. Fantasztikus, nem? Bár szerintem egy lányt nem érdekelhet az ilyesmi, mondjuk nem ismerlek, szóval így nehéz lenne eldönteni mi érdekel igazán.
Levettem egy ilyesfajta könyvet a polcról. És odanyomtam a kezébe.
- Ha esetleg érdekelnének a mostani elméletek - mondtam és rákacsintottam.

---

Szörnyen sajnálom, hogy ilyen későn. Nincs mentségem rá. Remélem elnézed.

A kezemben egyszerre két könyvet is tartottam. Az egyik a varázslótársadalom rendeződéséről szólt, amely egészen az 1700-as évektől kezdi felépíteni a sárvérűek, a félvérűek és az aranyvérűek szokásait, hagyományait. Szerintem semmi nem változott azóta, persze az évszázadok alatt változtak az emberek és talán egyre több a vérárulók száma, valamint ugyanígy a mocskos vérűek száma is, de az adatokon kívül minden a helyén maradt. Szóval tényleg kérdés maradt bennem, hogy mit lehet 300 oldalt teleírni ilyen baromságokkal. Ezt a könyvet egyből vissza is tettem a polcra, nincs szükségem útmutatásra, hogy mit hogyan kéne tennem ahhoz, hogy "szokványos aranyvérű" varázsló legyek.
A másik kezemben egy eléggé szabad szájú író művét tartottam. Imádtam azt, ahogyan a sorok mögé a saját véleményét is elrejtette, ami nem feltétlenül volt rossz, hiszen Ő csak az igazságot írta le mindig. Ez a műve egy férfiról szólt, akinek választania kellett a családja és a munkája között - remélem nem kell említenem, hogy a munka eléggé közel állt a sötét varázsláshoz. Crowel, mert így hívták, végül a munkáját választotta és befejezésként meg kellett ölnie az egész családját a feleségétől kezdve a gyerekekig. Aztán beleőrült tettébe és saját magának kevert egy fura bájitalt, ami megölte Őt. Véres sztori, de imádtam, amikor elsőnek olvastam. Sosem volt meg a könyv, mert nem érkeztem megvenni, de most sem szándékozom ezt tenni. Visszatettem a helyére és lépkedtem tovább a polcok között.

A romantikus könyveket sosem hagyom ki, bár nem vagyok valami romantikus személyiség. Igazából nem is szeretem a romantikát... vagyis nekem az életben nem sok jutott belőle, szóval néha-néha olvasgatni nem rossz az ilyen könyveket. Én rendszerint eldobtam magamtól az esélyt, hogy szerelmes legyek, mert gyűlölök szenvedni és ez az érzés mindösszesen szenvedést takar magába. Egyszer, kétszer felcsapott egy láng bennem, de sikerült minden lányt hamar elfelejtenem és eltaszítanom magamtól.

Mintha valaki megérintett volna, ráncolom össze a homlokomat. De hiszen világosan megmondtam az eladónőnek, hogy nem kell segítség. Megfordultam és már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor egy lány kezdte darálni nekem a szavakat, csak úgy jött belőle, mintha ismert volna, de valószínűleg elnézte a ház számot és valami eladó félének nézett.
- Tudod, a valami eléggé tág kifejezés. Ez is itt valami - mondtam és levettem a polcról egy könyvet. - Minden bizonnyal tele van csöpögős jelenetekkel, eltúlzott szerelmi vallomásokkal és hasonló ilyen rózsaszín felhős dologgal... Bár a szereplők többsége valószínűleg hátrányos helyzetű személy, még is az élet úgy hozta, hogy megkapták azt, ami a pénzt is helyettesíti: a szerelmet - fejeztem ki magam, könnyedén. - Vagy valami természettudományi könyvet szeretnél? Esetleg bájitalokat akarsz kotyvasztani? Vagy rosszban sántikálsz és sötét varázslatokról szeretnél olvasni? Azt szerintem a Zsebpiszok közben találod - mondtam mosolyogva.
Valami oknál fogva rám jött a beszélhetnék, itt mutatkozik a társaság hiányom.

Megint egyedül. Azt hittem legalább ezen a héten lesz egy kis társaságom, de természetesen most sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan én elképzeltem. Csöndes délután, egy kis apa-fia beszélgetéssel vegyítve, gondok nélkül. Legbelül éreztem, hogy mind ezt valami tönkre fogja vágni, de az, hogy apa lemondja a délutánunkat még csak toplistára se került a zavaró körülmények között. Szóval, apám lemondta és kezdem úgy érezni, hogy megint szarik rám.
Ezért lenne néha jó egy barát, akivel bármikor elmehetek bárhová. Barát? Hova gondolok én? Talán agyamra ment a magány?! Na jó, azért a suliban kicsit más volt a helyzet, mint itt kint a való világban. A Roxfortban mindig akadt olyan, akivel beszélgetni lehetett, de itt mindenki fapofa, bár már lehet ott is. Egyszer kedvem lenne visszamenni megnézni milyen helyzet állt fent a Nagyúr uralkodása alatt, mert a hallottak alapján már sikerül pár dolgot elképzelnem, de így csak nem az igazi.
Hatalmas léptekkel száguldottam át a főúton, s majdnem 5 gyereket elsodortam a sietségemben. Gondolom nem is kell említenem, hogy hány vérszívó anyuka vetette rám ezek után a gyilkos szemeit. Ne persze mit érdekel az engem? Mentem tovább a saját dolgomra. Az első utam a Gringottsba vezetett, hiszen mindennek a kezdete a pénz. Pénz nélkül nem érzem jól magamat az Abszol úton, pláne egymagamban. Az egyik csúnya kis koboldhoz odamentem, hogy segítsen nekem és szerezzen pénz a széfemből, fél perc múlva a kezemben termett az, amiért jöttem. Szóval nem volt kérdéses, hogy hova tartok: : Czikornyai és Patzába. Rejtett vágyaim közé tartozik az olvasás, a tankönyveket gyűlölöm és azokból tanulni is, de a tudományos könyveket vagy éppen az irodalmi műveket imádom olvasgatni, tehát itt az ideje, hogy kicsit megszínesítsem a könyvtáramat.
A boltba belépve, egy fejbiccentés kíséretében egyből az első polchoz vettem az irányt.
- Elnézést, segíthetek? - kérdezte az eladó nő, s hangja, mintha kicsit megremegett volna.
- Nem, köszönöm - utasítottam vissza udvariasan segítségét. - Csak nézelődök.
Mosolyt varázsolt az arcára és bólintott egyet.

Kezdem nagyon unni ezt az egészet. Persze, megtisztelőnek tartom, hogy szolgálhatom Voldemort Nagyurat, de kicsit kezd fárasztó lenni, hogy mindösszesen mocskos vérűek után kell kutatnom. Nagyobb feladatokra vágyok, bizonyítani akarok. Talán, ha még több szökevényt viszek a Nagyúr elé bízni fog bennem? És ami azt illeti a folyamatos kutatással kezdem elveszteni a társasági életemet, az eddigi mellém rendelt halálfalók nagy része unalmas, halk vagy éppen beképzelt személy volt. Emlékszem arra fura nevű srácra, aki egyfolytában mondta a dolgokat és egyszerűen nem bírta befogni a száját. Néha-néha már említettem neki, hogy munka közben ne fárasszon a magánéletével, mert rohadtul hidegen hagy, hogy az apja így keres, úgy keres, ilyen nőkkel áll le, olyan nőkkel áll le. Lehetne magában annyi önbecsülés, hogy nem az apjában kéne látnia a reményeket, hanem saját magában. Szégyen. A fiú amúgy meg is halt, legalábbis végeztek vele, miután kiderült, hogy sárvérű barátját őrizgette otthonában. Komolyan mondom az ember esze megáll, ezért nem gyűjtöttem barátokat a Roxfortban.
Most egyedül bandukolok egy erdőben, azt hiszem Deani a neve. Bár ezeket már meg sem tudom különböztetni, mindegyik ugyanolyan, elhagyatott. Egy lélek sem jár erre, talán egy szökevény errefelé tévedhet, hisz az ilyen helyeket találják biztonságosnak. A hülye varázslataikkal próbálnak eltűnni, jó persze, néha sikerül is nekik... Például Potteréknek. Mekkora tiszteletet kapnék, ha én magam vinném őket a Sötét Nagyúr szeme elé. De ez mind csak álom, minden bizonnyal nem én leszek az, aki megtalálja a három jó madarat.
Tovább kutatva egy reccsenést hallottam. Hirtelen megálltam és pálcámat előkapva, félig támadó és félig védekező pózba álltam. Először magam elé bámulva szemügyre vettem mindent, de semmi furcsa jelenséget nem tapasztaltam, majd megfordultam és szememmel végigpásztáztam a terepet. Itt kell lennie valakinek - gondoltam magamban. - Valakinek, aki nem szeretné, hogy én is itt legyek. Bár az igazat megvallva lehet, hogy agyamra ment ez a bújócskázás, minden egyes nap kutatok az emberek után, akiknek nem lenne joguk varázsolni. Azért egy próbálkozást megér, hogy szigorúnak és magabiztosnak tűnjek:
- Tudom, hogy itt vagy - kiáltottam el magam. - Gyere elő vagy én kereslek meg és annak valószínűleg nem életben maradás lesz a vége.