A Whisky végül is elérte a kívánt hatást. A fejem megtisztult a mindenféle bizonytalan és szégyenteljes gondolatoktól, amik benne kavarogtak. Magam elé meredtem, és észre sem vettem, hogy Bianca szinte az orrom előtt áll, amíg meg nem szólalt. Felpillantottam.
  Ó, igen... Biancát nem lehetett ilyen könnyedén megnyugtatni, és bár reméltem, hogy valami csoda folytán mondjuk sértettségből vagy dühből sarkon fordul, és hazamegy, nem tette. Meglepve pislogtam fel rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs teremtés, pedig jó ideje ismertem már. Valamiért ez az oldala azonban idegen maradt. Talán azért, mert bár mondhatjuk, hogy barátok voltunk, a család-téma nem vetődött fel túl sűrűn köztünk. Bár ezúttal is sziklamerven állt, a levegő körülötte láthatatlanul vibrált az indulatoktól, amitől meglepő érzések támadtak bennem. A Whisky számlájára írtam, és inkább megráztam magam. Bianca haja vészesen vörösödni kezdett, a szeme lángolt. Munar megúszta a dühkitörést, és sejtettem, hogy én kapom a javát. Nem is zavart volna, kifejezetten kellemes változatosságot jelentett volna némi kis küzdelem. A lány hangjának zavarnia kellett volna, tudtam jól. Már az iskolában is sokan ki sem állhatták, mikor így felpaprikázta magát, és inkább megpróbálták faképnél hagyni, én viszont sosem féltem a haragjától, és nem zavart, ha mellettem tombolt, pedig megesett az is, hogy egy-egy, gyakorlatilag hisztériának mondható jelenete ellenem irányult. Ezeket nem volt nehéz elviselni. Bianca társasága, még ha épp elviselhetetlenül heves is volt, általában pozitívan hatott a mélyen gyökerező melankóliámra, akárcsak most.
  Letettem a poharat, és mosolyogva figyeltem, ahogy hátrabök a manóra, és élénken gesztikulál. Melegség áradt szét bennem, ahogy elnéztem, de ezt a jelenséget is az alkoholnak tulajdonítottam. Eljátszottam azt, amit a legtöbbször: megvártam, amíg lehiggad. Ez sokszor alig pár másodpercnyi idő volt, ezúttal azonban meglepetésemre a haragja sokkal erősebb volt a vártnál. Irracionális mértékű, ugyanis hiába vártam mosolyogva, hogy legyintsen és végül töltsön magának italt, aztán pedig beszélgessünk, végül meg szépen hazamenjen... Nem. Mint a Harag ősi istennője, furcsán égő szemekkel meredt rám, és nem moccant. Az arcomról pillanatról pillanatra olvadt le a mosoly. Vagy három percig csak néztünk egymásra, mire kezdtem megérteni. Nem fog elmenni. Tényleg tudni akarja.
  Sóhajtottam, immár teljesen komoly arccal. Örülnöm kellett volna, hogy akad valaki, aki ennyire makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy tudja, mire készülök. Már-már olyan volt, mintha visszakaptam volna az anyám, azzal a kivétellel, hogy az anyám sosem volt ennyire... vonzó.
- Hm... Szóval elfelejtettem, mi? - kérdeztem halkan, és megcsóváltam a fejem. A manó miatt érzett bizonytalan indulat és meglepettség helyét átvette valami más. Valami forrongó és heves, ami nem egészen én voltam. Legalábbis még sosem éreztem magam ilyennek, és elhatároztam, hogy soha többé nem iszom abból a whiskyből. Felálltam, amitől közelebb kerültem a lányhoz, mint amire számítottam. Ha nem zúgott volna bennem ez az idegen indulat, zavarbajöttem volna. Bianca arca dühösen meredt rám, és bár alacsonyabb volt, az előbb még magasabbnak tűnt nálam. - Való igaz - mondtam halkabban. - Van pár dolog, amit elfelejtettem.
Azzal megragadtam a csuklóját, és magam után húztam, egy szó nélkül. Munar eliszkolt az utamból, és az sem érdekelt volna, ha Bianca előkapja a pálcáján és ledurrantja a bilincsként rászoruló ujjaimat a kezéről. Nem akartam durva lenni, nem is voltam. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, és csak akkor értettem meg, hogy a titkolózásommal mégis sikerült, mikor felálltam és a szemébe néztem.
- A könyvtárba megyünk - válaszoltam a kérdésre, amit talán fel sem tett. Háborogtam belülről, és úgy éreztem, mintha az összekapcsolódó kezünk lenne a horgony, ami észnél tart. Lassan, de biztosan jöttem rá, hogy a furcsa érzés valójában eddig is ott rejtőzött bennem, és csak arra várt, hogy valaki végül kieressze, mint egy varázslatos homokvihart, ami átformálja a világot, és mindent betakar az aranyszínű szemcsékkel. Feltrappoltunk a lépcsőn, de a könyvtár elé érve lassítanom kellett. Különleges varázslatokkal óvtuk ezt a helyet, és csak ennek köszönhette, hogy nem égett meg a tűzben. Kívülről csak Conolly nyithatta ki. Rátettem a kezemet a nehéz ajtóra, ami a környező megperzselődött, fekete falak közt érintetlenül, tisztán meredt rám. Végül az ajtó kinyílt, némán, akár egy kísértettörténetben. Az ember azt várta volna, hogy nyikorogni fog a súlyos fa az öreg sarokvasakon, de nem így történt.
  Még mindig Bianca csuklóját fogtam, habár már biztosan tudta, hogy megérkeztünk. A terem magas belmagassága miatt a szokásosnál is hűvösebb volt, a kinti rideg idő  miatt túl hideg. Úgy éreztem, a lány keze libabőrös lett, úgyhogy elengedtem, és a közeli kandallóhoz léptem. A tűztér mellett a hoppor szomszédságában egy különleges anyag fénylett egy átlátszó dobozban. A Közel-Keletről származó szer volt, amivel pálcahasználat nélkül is tüzet lehetett gyújtani, ha nem lett volna kéznél manó. Elvégre az iskolás gyerekek sokáig nem varázsolhatnak otthon. Felnyitottam a csinos kis szelencét, aminek a teteje szorosan rázáródott, az ujjaim közé csippentettem egy keveset a hamuszerű anyagból, és a fára szórtam, és közel a kis anyaghoz tapsoltam egyet, mire kis sárga szikrákkal azonnal lángra lobbantak a fák.
  A kis közjáték után továbbsétáltam, remélve, hogy Bianca követ, és nem éppen remegő kézzel fogja rám a pálcáját. Elvégre válaszokat akart, hát most megkaphatja. A könyvtár északi falához sétáltam, aminek a közepén egy aranyozott üvegvitrin állt, benne összesen három, ősöreg könyvvel. Kivettem a középsőt, a legnagyobbat, majd nagy lendülettel visszafordultam, becsaptam a családi címerrel ellátott ajtót, ami csörömpölve ugrott vissza a helyére. Ki is törhettem volna, de nem érdekelt. Elegem volt, hogy a vérem határozta meg, ki vagyok; hogy a vér annyi életet tett tönkre. Odaléptem a hosszú asztalhoz, aminél régen olvasni szoktunk, és leejtettem rá a vénséges, bőrkötéses könyvet. Majd mellétámaszkodtam, és felette ránéztem vendégemre. A tűzön kívül csak a magas, koszos ablakokon szűrődött be némi fény. Munar ide még nem ért el, hogy megtisztítsa. A félhomályban láttam magam kívülről: úgy nézhettem ki, mint egy ókori szörnyeteg, ami a kincsét védelmezi a labirintusban. Ettől megenyhültem. Én nem voltam szörnyeteg.
  Éreztem, hogy a lángolás alábbhagy bennem, de nem alszik ki. Felegyenesedtem, és a velem szemben magányosan álló székre mutattam a régen tanult gesztussal.
- Foglalj helyet.
Biancának rudnia kellett, hogy amit most fog hallani, az valóban az igazság. Csak rajta múlt, hogy hogyan emészti meg. Biztos voltam benne, hogy menni fog neki, elvégre amit az ő családjáról hallottam, nos, az a kevés sem volt éppen kellemes. Ahogy végigmértem, hirtelen megijedtem egy kicsit. Bianca lesz az első, aki az egész történetet hallani fogja, de mikor figyeltem, ahogy érdeklődve és komolyan néz rám, tudtam, hogy jobb embert talán nem is találhattam volna.
  Nem akartam, hogy velem tartson. Nem akartam, hogy valami baja essen, és bár nem volt okom rá, mégis féltettem. Reméltem, hogy nem látszik rajtam. Épp ezért eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy eltántorítsam. Tisztában voltam vele, hogy nehéz feladat lesz, de nem reménytelen. És még ha meg is bántom, kénytelen leszek úgy előadni, hogy minden kedve elmenjen a velem való túrázgatástól.
Miután leült, én is helyet foglaltam, és belekezdtem.
- Való igaz, hogy pár dolgot nem említettem neked soha, és nem is terveztem - jelentettem ki. A hangom meglehetősen keményre sikerült, de jó volt ez így. - Ugyanis nem vagyok rá büszke, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudom, hol kezdjem.
El akartam neki mondani, hogy azért nem, mert még sosem beszéltem erről, de ezzel csak lelkesítettem volna.
- Úgyhogy azt hiszem talán célszerű lesz azzal kezdenem, ami a lényeg.
Mély levegőt vettem, és végigsimítottam a bőrkötésen. A címer alig kopott meg.
- Munar igazat mondott. Elmegyek, és felveszem a harcot azokkal, akik a szüleim, és sok más ember haláláért felelősek. És nem érdekel - mondtam tovább, mielőtt közbeszólhatott volna -  ha veszélyes, vagy ostobaság. Tisztában vagyok vele, hogy még nem jártam ki az iskolát, de a nyári szünetekben sokat tanultam és gyakoroltam olyasmit, ami hasznomra lehet. Gyorsabb lettem és erősebb mind a mágiában, mind fizikailag. Ennek ellenére is tudom, hogy nem sok esélyem van túlélni ezt az évet.
  Egyenesen Bianca szemébe néztem. Már régen tudtam, hogy valószínűleg nem lesz belőlem családapa, nem lesz szép hivatásom, nem lesz olyan társaság, akikkel esténként szórakozni járhatok, és már korán elfogadtam. Azt akartam, hogy Bianca is lássa ezt, és ne akarjon rajta változtatni. Folytattam.
- Már régóta tudom. Már abban a percben tudtam, mikor megkaptam az utolsó levelet az anyámtól. Tudod, hogy mit írt benne?
Dehogy tudhatta. Senki sem tudta rajtam és Drew-n kívül. Drew... A gondolatra összerándult a gyomrom. Neki kéne itt ülnie velem, és nem ennek a lánynak, aki talán fel sem fogta, hogy mire készülök. Elővettem a pálcám, és hátraböktem. Az egyik kis asztalkáról ideröppent az égett fecni, egyenesen a mi asztalunk közepére. Biancára néztem.
- Olvasd csak el - bólintottam komolyan, és figyeltem, vajon sikerül-e neki, vajon felfogta-e, mit akar annyira tudni. De még nem fejeztem be az első kört.
- Bia, én már régóta tisztában vagyok azzal, hogy ez vár rám is, nem érted? - kérdeztem halkan, előrébb dőlve. - Csak annyi mocskot akarok tönkretenni és magammal vinni, amennyit tudok. Neked nincs is okod ebbe belevágni. És engem sem menthetsz meg - tettem hozzá még halkabban.
  Tudtam, hogy szörnyen hangzik, de azt akartam, hogy felejtse el ezt az egészet. Szavak nélkül közöltem vele, hogy nem hibáztatom, ha most elmegy. Valójában semmi mást nem is akartam abban a pillanatban, mint hogy kisétáljon az ajtón, az esőben maga körül megpördülve eltűnjön örökre, hogy olyan élete lehessen, amit megérdemel. Biztonságos, kellemes, és mindenek előtt hosszú.

   Munar, a manó tüsténkedése alatt nem sokat figyeltem Biancát. A lány némán rendbe szedte magát, így mikor ismét csak neki szentelhettem a figyelmemet, észrevettem, hogy máris tökéletesen fest. Egy cseppnyi nedvesség sem csillogott már ismét eredeti, szőke hajában, sem a vékony hajpánton, a ruhája és a csizmája patyolat tisztán ragyogott a tűz narancsszín fényében. Arcán a történtek és az időjárás ellenére derűs mosollyal az arcán figyelte a jelenetet, kecsesen üldögélve. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ő lenne otthon, és én lennék a vendég. Talán kicsit sokat időzött a tekintetem rajta, mert ingerültnek tűnő tekintetét néha elkapta rólam. Aztán eszembe jutott, hogy talán a manóval való bánásmódom miatt lett megint ideges. Várakozón tekintettem rá, de mint általában, Bianca vette át a szót, és biztosított róla, hogy nem haragszik, de ettől nem lettem nyugodtabb.
   Még mindig fortyogott bennem a harag az önálló akcióba kezdett házimanó miatt, aki akkor épp remegve iszkolt ki a teáért, mintha bizony minden nap átkokkal fenyítettem volna, holott még sosem bántottam. Bianca viszont vagy nem értette, amire céloztam, vagy elengedte a füle mellett a célzást. Tényleg jobban tennéd, ha szépen hazamennél - gondoltam magamban feszülten, de nem volt túl sok kedvem egyszerre Biát győzködni, és a manót fenyíteni. És bár nagyon kedveltem Biát, és mindig megbíztam benne, ez nem olyasmi volt, amit az ember szívesen elmond, még ha a barátjáról is van szó.
   Közben a manó visszatért, és vele együtt a kétségeimet elsöprő mérges tüske is, ami feltüzelte a dühömet. Éreztem, hogy a manó lesz az a kis tényező, ami miatt végül kénytelen leszek elmondani Biancának az igazat. Már késő volt négy szem közt beszélni a manóval. Csendben voltam, Bianca is hallgatott, de láttam az arcán, hogy legszívesebben szabadjára engedné a benne felvetülő, gondolom temérdek kérdést. Úgyhogy minél előbb túl akartam esni a dolgon. Mély sóhaj után pedig már kezdtem is a számonkérést.
   Bianca mindig is a hangulatingadozás megtestesítője volt a szememben, amit nem is bántam. Szinte üdítő hatással volt rám, ahányszor csak vele voltam. Olyan gyorsan ugrált egyik érzelemből a másikba, hogy a sajátjaimmal nem is tudtam törődni, és úgy tűnik, ez alatt a néhány nap alatt, amíg távol voltunk egymástól, megfeledkeztem erről. Alig tudtam csak belekezdeni a számonkérésbe, mikor a manó védelmére kelt, és meglepve pillantottam rá. Láttam rajta, hogy őszintén sajnálja a manót, tekintetében kérlelő, de ellentmondást nem tűrő fény ragyogott. Összevont tekintettel húztam ki magam, mert némileg sértette az önérzetemet, hogy a saját házimanómat sem fegyelmezhetem meg. És azt sem igazán értettem, hogy mitől gondolta meg magát hirtelen. Végül kiderült, hogy cseppet sem változott a kérdéshez való viszonya. Szigorral telt tekintettel nézett végig az apró teremtényen, ami szemmel láthatóan félt, de nem mozdult.
   Gyűrögetni kezdte a rongyokat, amiket viselt, de amik nem voltak mocskosak. Fülei kilengtek a remegéstől. Karba fontam a kezem, és hátradőltem a karfán, neki a támlának, és én is vártam a választ. Munar rám nézett, mintha engedélyre várna, hogy válaszolhasson.
- Kezdheted...
Biccentettem, és ekkor belefogott a magyarázatba vékony hangján. Nem tudta, kihez beszéljen, ezért felváltva hol a vendégre, hol rám emelte riadt tekintetét.
- Conolly úrfinak nem szabad egyedül elmennie, gazdám!
Összeszorult a gyomrom, és elakadt a lélegzetem egy pillanatra, de ebből nem mutattam sokat, hamar visszanyertem az önuralmamat. A manó viszont belelendült, mintha régóta készült volna erre a beszédre.
- Az úrfi az utolsó Conolly, uram! Nem mehet el egyedül a gonoszok közé, a Sötét Nagyúr szolgái közé! Nem szabad uram! Nem, nem! Az édesapja meghagyta uram, vigyázni kell Önre, Lucas úrfi! A kisasszony pedig a barátja, uram! Munar olvasta a leveleket, hallott a kisasszonyról, tudta, hogy jóban vannak, hallotta, hogy nagy boszorkány!
Ekkor Biancához fordult, és házimanóhoz mérten szemtelenül közel merészkedett. Bennem egyszerre kavargott valamiféle meghatottság a manó gondoskodása miatt, harag, amiért arcátlanul a dolgaimba avatkozott, és meglepettség, amiért apámról beszélt. Mióta meghaltak, sosem ejtette ki a száján a szüleim nevét, még csak nem is utalt rájuk, habár én sem feszegettem a témát.
- Bocsásson meg, kisasszony, amiért Munar figyelte önt! Munar háromszor is leöntötte magát tisztítófőzettel emiatt, de ön az egyik legjobb barátja Lucas úrfinak!
Karjaim lecsúsztak a térdemre. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni a manót. Biancára néztem, és azt hiszem őt is meglepte a hír. Talán tényleg nem tudta, mire készülök, de az biztos megdöbbentette, hogy egy házimanó figyelte őt. Na és ki tudja, kit még, mire kiválasztotta a megfelelő "kíséretet"... Aztán a manó visszafordult hozzám.
- Senki más nem jön, uram! Bocsásson meg Munarnak, de ön az utolsó tiszta Conolly, és nem szabad, hogy odavesszen, uram!
Még mindig idegesen babrálta a rongyait. Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak valamit, de aztán becsuktam. Nem törődtem azzal, hogy az aranyvérűek életvitele szerint épp most szégyenültem meg, hiszen a manóm önállósította magát. Ez akkor egy cseppet sem érdekelt. Lassan felálltam, nem néztem sem Biancára, sem a manóra. Odakinn megdördült az ég, és felkaptam a fejem. Munar tágra nyílt szemmel nézett rám, de én csak annyit tettem, hogy az asztalhoz léptem, elvettem egy pohár teát, aztán a Bianca mögötti kis szekrényhez mentem, ahol a szüleim régen az erősebb italokat és a vendégvárókat tartották. Kivettem egy üveg észak-amerikai whiskyt. Nem a Lángnyelv félét, ez sokkalta erősebb volt annál. Sárkányvér kavargott az alján, ezért össze kellet rázni, mielőtt töltöttünk belőle. Visszalépegettem a kanapéhoz, töltöttem a teámba, letettem az asztalra az üveget, felkínálva a vendégnek, és beleittam. Borzalmas íze volt, de nem érdekelt. Kellett valami, amitől visszaugrik az agyam a helyére. Munar még mindig tanácstalanul nézett rám, és egyre többet nézett Biára.
Végül én is odafordultam, és csak annyit tudtam kinyögni:
- Megkaptad a magyarázatot... - aztán lehúztam az egész pohárnyi tömény italt.

[Bianca  ] (előzmény: zongoraterem)
Bianca volt az. Teljesen biztos lehettem benne. Senki másnak nem volt ilyesfajta erőteljes kisugárzása, ami belőle áradt. Az érzelmeit sosem rejtette véka alá, ami a szívén, az a száján. Mindig is kedveltem benne ezt a fajta erőt és pörgést.
Akkor ott állt, dühösen, vizesen, és én biztos voltam benne, hogy ő az, annak ellenére, hogy eszében sem volt inni az üvegből. A házimanóm még mindig mögöttem gyűrögette viszonylag tiszta rongyait, és pedig egyre szélesedő vigyorral néztem Biancára, akiből csak dőltek a szitkok és a panasz. Hiába a kellemetlen hangulata, hiába a tonnás bőrönd, amit hozzám vágott, hirtelen elöntött a boldogság, hogy ott van. Olyannyira elragadtattam magam, hogy egy percig fel sem fogtam miről beszél, csak figyeltem az ifjú metamorfmágus kisasszonyt, ahogy duzzog. Természetesen felkérésének engedelmeskedve elraktam a pálcám, amint biztos voltam benne, hogy ő az. Őszintén szólva a szavai el sem jutottak elsőre a tudatomig, és csak nehezen álltam meg, hogy ne öleljem meg. Félő volt, hogy leátkozza a fejem, amit meg is érdemeltem volna, tekintve, hogy mint egy félnótás, értetlenül álltam, amíg ő csurom víz volt, és ráadásul dühös. Igyekeztem egyszerre figyelni rá, és javítani a helyzeten. A kabátját azonnal felakasztotta, így nekem csak a bőrönd maradt, és már tessékeltem volna tovább a házban, hogy ne az előtérben csevegjünk vizesen, mikor válaszolt a kérdésemre, és erre én is megtorpantam.
Értetlenül néztem rá, majd oldalra kaptam a fejem, mikor a házimanómmal kezdett kiabálni. A bőrönd koppanva landolt megint a földön. Úgy járt a tekintetem a dühös lány és a megszeppent házimanó közt, mintha valami kviddicsmeccset néztem volna, és elfogott a gyanú, látva a manó kétségbeesettségét és félelmét. Éreztem, ahogy bennem is egy magasabb szintre ugrik az indulat, és fenyegetően a manóhoz léptem. Mielőtt elkezdtem volna a felelősségre vonását, meggondoltam magam.
- Indulj, és csinálj teát. Vendégünk van - szűrtem át a parancsot a fogaim közt, mire a manó azonnal eliszkolt. "Aztán pedig elbeszélgetünk...", gondoltam hozzá, de szükségtelen volt kimondanom. Visszafordultam Bianca felé, bocsánatkérő tekintettel, és újra kézbe vettem a súlyos bőröndöt. Sóhajtva tártam ki a karom a vendégek számára kialakított kellemes nappali szerű helység felé.
- Menjünk beljebb, ott kényelmesebb.
A vendégszobában a fal mellé állítottam a táskát, és azonnal lángra lobbantottam a kandallóban található tűzhasábokat, hogy Bianca megszáradhasson. Nyárhoz képest meglehetősen hűvös volt, én sem bántam a tüzet. Elhelyezkedtem a lánnyal szemben egy kanapé karfáján. Gondterhelten, és a helyzet ellenére bűntudattól kicsit meggörnyedt háttal ültem, egy pillanatra a kezembe temetve a fejem. Nagyon örültem, hogy a lány ott van, akármire is készültem, úgyhogy első lépésként rámosolyogtam, de nem tudtam, hogy kezdjek bele az elküldésébe. Mindenképp le kellett beszélnem, nem keverhettem ebbe az ügybe senkit csak úgy, de ahogy rápillantottam, még mindig láttam rajta a felpaprikázott hangulatát, és a szokásos makacs kis grimaszt. Nem volt tanácsos tovább tetézni azzal a helyzetet, hogy azt mondom neki, feleslegesen jött, így inkább azzal kezdtem, ami nem tartogatott annyi kellemetlen lehetséges válaszreakciót.
- Ne haragudj a fogadtatásért, nem számítottam vendégekre.
Még mindig nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba. Bianca jelenléte kissé összezavart.
- És gondolom attól sem fogod magad jobban érezni, ha azt mondom, hogy én nem akartam senkit sem ide hívni.
Ezzel a mondattal sikerült nem túl durván kifejeznem, hogy nincs szükségem társaságra, és valószínűleg senki sem vágyik ilyen elvetemült és életveszélyes nyári programra, mint amire én készülök. Legfőképpen egy élettelteli és csinos lány, akinek jobb dolga is akadhat egy bosszúvággyal fűtött, lassacskán teljesen elidegenedő embert kísérgetnie, aki ráadásul fiatalabb. Habár sokszor volt már, hogy úgy éreztem, én idősebb vagyok nála.
Közben megérkezett a manó is, apró kezével egy tálcát egyensúlyozva. A tea, a tej, a citrom és a cukortartó szorosan egymás mellett sorakoztak a csészékkel együtt. A kerámiaedények, amiken a családi címer ékeskedett, össze-összekoccantak. A házimanó remegett. Csendben figyeltem az útját, a lény feje felett átpillantva a lobogó lángoktól sárgás színben fürdő Biancára, és megvártam, amíg a manó leteszi a terhét. Odakinn megdördült az ég, az eső bőszen ostromolta az ablakokat.
Mielőtt a manó elszökhetett volna előlem, megköszörültem a torkom, mire fejét behúzva gyorsan megállt. Az ajkamba haraptam, és ahogy ránéztem, hirtelen elöntött a harag.
- Mégis hogy képzelted ezt? - kérdeztem tőle, akaratomon kívül is vészjóslóan az elfojtott indulattól. - Hogy volt merszed valakit csak úgy iderendelni, a tudtomon kívül? Magyarázattal tartozol nekem, de elsősorban a hölgynek, akit ilyen ítéletidőben idehívtál!
Ha akartam volna, sem lettem volna képes teljesen uralkodni magamon. Elöntötte az agyamat a vér, és egyedül az a tény akadályozott meg abban, hogy egyébként hűséges és mindig jó szolgálatot tevő házimanót megátkozzam valamivel, hogy Bianca is ott volt a szobában.
- Egyébként másra is számíthatok, vagy csak Biancát tisztelted meg az invitáló levéllel...?
Rettenetesen dühös lettem látva a kis szánalmas teremtményt, és egyszersmind meg voltam döbbenve, mert a manó addig soha semmi gond nem volt vele. Azon tűnődtem, hogy vajon a tűzeset és a magány vették-e el az eszét, hogy csak úgy leveleket küldjön szét szerte a világba, vagy valami értelmes és elfogadható magyarázatot kapok. Nem is volt kétséges, hogy Bianca igazat mondott, láttam a bűntudatot a manón. Már csak azt akartam megtudni, hogy az addig mindig helyesen cselekvő házimanónk miért követte el ezt a súlyos engedetlenséget. Hozzá sem értem a teához, ami barátságosan gőzölgött az asztalon, ezzel a házba némi életet cseppentve. Dühöm közben azért tudatosult bennem, hogy a légkör mennyivel pezsgőbb. Persze lehet, hogy csak Bianca és az én mérgem miatt kavarodott fel a ház mélységes, halott némasága.

[Biancának ]
Az eső halkan kopogott az ablaküvegen, szürke felhők takarták el az eget, félhomályba borítva a délutánt. Az öreg zongorából ritmusosan, akárcsak a vízcseppek, hangok kúsztak szét a szobában, lecsorogva a földszintre, megtöltve az üres kastélyt zenével.

Az egyik legszebb darabot játszottam, ami fejből is ment. Borongós hangulata, dallama miatt gyakran játszottam esős időben. Ezúttal ráadásul a tudat, hogy az otthonomnak nevezett hely másik fele fekete és halott, még sötétebbé tette a kedvem. A nyáriszünet első hetének végén az embernek jobb kedve szokott lenni, de persze a tény, hogy egy halálfaló meggyilkolta a szüleit, hogy több éve nem töltött huzamosabb időt a családi kúrián, és hogy egyedül akar nekiállni felkutatni a Sötét Nagyúr szolgáját "mindössze" bosszúból, azért magyarázatot ad a rossz hangulatra.
Mikor zongorázom, minden megszűnik körülöttem. A zene szeretete már kis koromban megfertőzött, és szerencsére sosem hagyott alább. A kezem ösztönösen rátalált a megfelelő billentyűkre, és nem egyszer olyan hitelesen festette le az érzéseimet, hogy mások állítása szerint olyankor az arcom és a testtartásom mint egy szoboré, de a zene, amit játszom, mindent elárul. Ebbe a darabba is, bár nagyrészt egy zeneszerző műve volt, én azért itt-ott belecsempésztem egy olyan ütemet, ami lefestette, mit is érzek.
A játék közben nem kellett azzal a rengeteg könyvvel törődnöm, amit a könyvtárba hoztam, tele feketemágiával és önvédelmi varázslatokkal. Nem kellett azzal foglalkoznom, amiket a Reggeli Próféta írt. Nem érdekelt, hogy nem megyek vissza az iskolába és nem találkozom talán soha többé a barátaimmal. Csak a hangok voltak, amik úgy áramlottak ki a zongorából, mint belőlem az érzések, míg teljesen ki nem ürültem.
Percekig csak szólt a zongora, de nem fejezhettem be. Dörrent egyet az ég, én pedig meglepetten pislantottam fel. Az égzengéssel egy időben szemem sarkából észrevettem, hogy a zuhogó esőben egy csuklyás alak jelenik meg az út végén, a parkban, ami a hoppanálók számára volt kialakítva. Régebben közvetlenül az előtérbe érkezhettek a vendégek, pontosan az ilyen időjárási viszonyok miatt, de a gyilkosság miatt ki lett tolva a határ. Én még így is túl közelinek véltem, de pár rokon, aki segíteni akart a felújításban, és akiket kíméletlenül elküldtem, mondván nem szorulok rá, így is háborogtak. Végül is igazuk volt, az idő valóban szörnyen kíméletlenül bánt az országgal és a kimozdulókkal, szeszélyes volt, kiszámíthatatlan. Egyik pillanatban még rekkenő forróság aztán nyirkos, dermesztő köd.
Az ujjaim megálltak a billentyűkön. Kihúztam magam, és lassan felálltam, kezem automatikusan a zsebembe csusszant. Kihúztam a pálcám, és az ablakhoz léptem. Alaposan szemügyre vettem az idegent, aki sietős léptekkel indult el a kavicsos úton. Nem úgy tűnt, hogy különösebben aggódna a fogadtatás miatt. Úgy gondoltam talán azt hiszi, nincs a birtokon senki, és a gondolatra elöntött a harag.
Halk pukkanás és egy vékonyka hang szólalt meg mögöttem.
- Látogató érkezett, uram!
Még mindig a közeledő emberre szegeztem a tekintetem, nem néztem a házimanóra, csak szorongattam a pálcám.
- Látom, Munar. Jövök.
A házimanó engedelmesen elállt az útból, én pedig szinte vakon a tomboló adrenalintól letrappoltam az emeletnyi lépcsőn, és nagy léptekkel vágtam keresztül a folyosókon, végül az előcsarnokon. Zihálva álltam meg az ajtóban, mögöttem a viszonylag fiatal házimanó kuporgott. Testvérét is elvitte a tűz, és bár általában szántam szerencsétlen teremtményt, ezúttal semmit sem törődtem riadt pillantásával, és a ruhájának gyűrögetésével. Mély levegőt vettem, és hirtelen kitártam az ajtót, felkészülve az átkokra. Előre szegeztem a pálcám. Az ajtó kicsapódott, előttem pedig ott állt az érkező bőrig ázva, arcában a pálcámmal.
A következő pillanatban azonban dühöm helyét átvette a döbbenet. Elkaptam a kezem, és bár nem tettem el a pálcám, meglepődve, kicsit talán hangosan kiáltottam fel.
- Bianca?! Te mégis... mit keresel itt? Úgy értem... - a helyzet miatt kissé összezavarodva habogtam, és látva vendégem arckifejezését, gyorsan elálltam az útjából, és kitártam a karom. - Gyere be!
Figyeltem minden mozdulatát, és ahogy a meglepettség kezdett múlni, úgy éledt bennem a gyanú, hogy esetleg valaki más bújt évfolyamtársam bőrébe, vagy átokkal irányították ide, így amíg a lány belépett, intettem Munarnak, aki értette a jelzésem, és elszaladt egy bájitalért, ami visszaváltoztatja a százfűlé főzetet használókat. Mire Bia megfordult, a pálcám máris ismét nekiszegeződött. Hiába kedveltem a hölgyet már hét éve, nem kockáztathattam meg már az elején a bukást.
- Ne haragudj - szóltam, és komolyan is gondoltam, ahogy az elázott, csinos lányra néztem. A manó már ott is volt. Elvettem tőle az apró üvegcsét, ami a drága és ritka nedűt tartalmazta, és odadobtam a lánynak. - Csak egy kortyot kell innod belőle, hogy tudjam, te vagy az.
Kellemetlenül éreztem magam, de bizonyos szinten büszke is voltam magamra, hogy nem vagyok naiv. Persze benne volt a pakliban, hogy vaklárma, viszont jobb félni, mint megijedni. Szinte lélegzetvisszafojtva néztem a lányra, és nagyon reméltem, hogy ő az. Egyrészt mert rádöbbentem, hogy korántsem állok készen egy harcra, másrészt mert érdekelt, mit kereshet a leégett Conolly kúriában, én ugyanis nem hívtam, de még csak nem is nagyon meséltem neki a terveimről...

//mehet az előcsarnokba a válasz, ha gondolod  //

[Nadaliának ]
A folyosó vége felé közeledve mit sem csökkent a probléma mértéke... Még mindig fájó vonzalom kötött Nadaliához, még mindig keserűség öntött el a gondolatra, hogy gyengén nem vagyok képes önmagamért a bizonytalanság ellen harcolni, és talán azzal az emberrel sétálok a Roxfort legsötétebb és legellenségesebb területén, akinek a szülei miatt maradtam egyedül a világban.
Ahogy sétáltunk, Nadalia végül megszólalt. Sokat és halkan beszélt, és amit mondott, csak egy rövid, gyomorösszeszorító érzést váltott ki belőlem. Minden lépés, ami közelebb vitt a gyűlölt Mardekár klubhelységének az ajtajához, közömbösebbé, üresebbé tett, és éreztem, hogy döntenem kell, ha nem is most azonnal, de hamar. Kellemetlen volt, hogy valami olyasmire kellett koncentrálnom, ami tényleg közelebb vihet anyám gyilkosának a megtalálásához. Riadtan vettem tudomásul, hogy eddig csak játszottam a gondolattal, hogy rátalálok a halálfalóra, és sosem gondoltam bele igazán, nem kezdtem bele a kutatásba. Egész egyszerűen sajnáltam magam, és meggondolatlan fogadalmakat tettem, akkor és ott pedig, a hideg pincében, karomon az egyik legszebb és legkülönösebb lánnyal, kénytelen voltam eldönteni, mihez leszek hűséges: a saját elképzeléseim és terveim mellett maradok, és kiváltom a jegyem a pokolban, vagy sutba dobom az önérzetem és a bosszúszomjam, és egyszerűen megvárom, amíg elül a por.
De persze az utóbbiról már lekéstem. Tudva, hogy Nadalia, és még sokan mások arra készülnek mindenféle mondvacsinált okokból, hogy emberek életeit tegyék tönkre vagy vegyék el. Ezt pedig nem azért nem hagyhatom, mert velem is ez történt. Azért nem nézem tétlenül, mert nem akarom. És mire idáig értem a gondolatmenetemben, már meg is érkeztünk a folyosó végére. Sóhajtva a bejáratra pillantottam, ami előlem zárva volt, és ami mögött a legtöbb olyan diák foglalatoskodott, akik közül a legtöbbet mondhatok ellenségemnek. Aztán Nadaliára pillantottam, és lefejtettem a kezét az enyémről.
- Én is kedvellek. Tudom, hogy itt vagy, és hogy itt leszel, de...
Elakadt a hangom. Nem akartam összezavarni, a kezére tévedt a tekintetem, majd lassan fel az arcára. Meg fogja érteni. Már akkor megértette, mikor kinn a szobornál találkoztunk.
- ... nem foglak keresni, Nadalia. Olyasmit jelentesz nekem, amit azt hiszem, jobb, ha elkerülök, amíg a háborúnak vége.
Sajgott mindenem, amíg ezt kimondtam. Éreztem, hogy fáj neki, hiszen megnyílt előttem, és talán addig soha más előtt nem. Hittem abban, hogy bízik bennem, de ahogy ő sem változtatja meg a jövőjéét egy ember miatt, úgy én sem tehetem. Biztatónak szánt mosollyal néztem barna szemeibe, és kiüresedett belsőm kongásának tükörképét láttam benne viszont. Fájt. De nem tehettem mást, döntöttem.
- Előbb-utóbb úgyis véget ér mindez. És őszintén azt kívánom, hogy addig ne kerüljünk egymás... mellé. - nyögtem ki. "Egymással szembe". Ezt akartam mondani, de képtelen voltam elképzelni a helyzetet, hogy pálcával a másikra mutatva mi döntsünk arról, mi lesz a másikkal, és talán kioltsuk a másik életét... Már a gondolattól végigfutott a hátamon a hideg. - Ha már nem lesz, ami szembeállíthat egymással ilyen embereket, mint mi, akkor majd megkereslek, rendben? Ígérem.
Aztán egy ismeretlen belső késztetés hirtelen felé döntött, mintha hátulról taszítottak volna felé. Arcát automatikusan kezeim közé vettem, ahol szinte elveszett. Nem törődtem vele, hogy mardekárosok tucatjai láthatják a jelenetet, hogy ennek híre mehet. Nadalia sápadt arca volt az egyetlen abban a pillanatban, én pedig süketen és vakon közeledtem hozzá. Az utolsó pillanatban mint egy kábulatból felriadva megtorpantam, és a csók, amit az ajkainak szántam, amivel ki akartam fejezni amit éreztem, a sajnálatot és a megbocsátást, az ígéretet, hogy várni fogok és a reményt; a csók irányt váltott, és hűvös homlokán ért célba. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem ott vagyunk, a hideg pincében ellenségekkel körülvéve, ebben a sötét és baljós világban. De aztán kinyitva megláttam a fáklyákat, a rosszindulatú susmogást, és visszazökkentem a rideg valóságba. Elhúzódtam tőle, elhúztam a kezem, ami aztán bénán lógott mellettem. Ránéztem, gombóccal a torkomban, és némi reménnyel, hogy ha ezt túléljük, és minden fogadalmat teljesítünk, akkor talán még egymás mellé sodorhat minket a sors, elfeledve a múltat és a bosszút. Úgy éreztem, szétfeszít a rengeteg érzés, amint ránéztem. Egy utolsó mosoly, egy tűnődő és szeretetteli pillantás, és a búcsú.
- Ég veled, Nadalia!
Majd hátatfordítva a sötét tüneménynek, elindultam visszafelé az én tornyomba, az én jövőmhöz, ahhoz, amiről egész eddig azt hittem, jobb és nemesebb, mint másé, teljesen más fényben látva a dolgokat. Tudtam, hogy úgyis összefutunk majd az iskolában, elkerülhetetlen volt, nem is bántam, mert természetes volt és elkerülhetetlen. Köszönés, esetleg egy mosoly, és elsétálunk egymás mellett. Eltelik pár hónap, talán év, mindketten megtesszük, amit kell, és aztán valahogy vége lesz.
Talán a halálfalók és Voldemort mindent az uralma alá hajt, én pedig meghalok. Talán a sötétséget sikerül nekünk, akiknek van miért harcolniuk, eloszlatniuk, és a halálfalók az Azkabanban bűnhődnek majd. De vége lesz. Új szemmel láttam a jövőt, és csak annyit láttam, hogy van vége, és azt el kell érnem, hogy élhessek egy olyan életet, amit szerettem volna, egy olyan ember oldalán, aki a párom lesz, olyan barátokkal, akikkel ugyanaz az érdeklődédi körünk, és remekül érezzük magunkat együtt, olyan házban, amiről álmodtam, olyan helyekre utazva, amiket mindig látni szerettem volna. Addig még sok emberrel fogok találkozni, sokakat fogok megismerni, és talán találok valakit, aki tökéletesen illik hozzám, de az biztos, hogy Nadaliát nem fogom elfelejteni, még ha az elkövetkezendő 50 évben nem is látom.
Persze még sok minden történhet, és meg is fog történni. Túl kell élnem, és minden rendben lesz. Túl kell élnem magamért, a jövőmért, az olyan emberekért, mint Nadalia, akik szintén elvesztek a saját jövőjükben.
A folyosó végén, ahol elágazott, visszapillantottam. A lány még mindig ott állt. Kezemet felemeltem, és mielőtt lecövekeltem volna, továbbléptem. Minden tekintetben.

[Zephyr Devaux számára]
Egyetlen mondata volt, ami valóban eljutott a tudatomnak abba a zugába, ahol fel is dolgozom az elhangzott szavakat: "Csak magaddal törődsz!". Összerezzentem, homlokráncolva néztem, ahogy dőltek belőle az egyre hangosabb és gúnyosabb szavak, és a kijelentése az önzőségemről lassan elfojtotta bennem a dühöt iránta. Figyelmesen hallgattam, és egyre inkább az lett az érzésem, hogy valami bántja, vagy valami olyasmi történt vele, amit képtelen feldolgozni.
De igaza volt. Nem foglalkoztam épp mással, vele sem, viszont ezt akkor a világért sem vallottam volna be senkinek, pláne nem egy ilyen stílusú alaknak. Persze komolyan eszembe sem jutott, hogy odasétáljak hozzá, és barátian vállon veregessem, mert valószínűleg azt is véres orvtámadásnak állította volna be... Na meg nem is szívesen értem volna hozzá egy ilyen szenvedő kis kígyóhoz, ami mindenbe belemar.
Figyelmesen végighallgattam a mondandóját, fél szemmel a környezetünket figyeltem, és láttam, hogy a bolt tulaja lassan közeledik a tömegen keresztül, hogy megnézze, mi készül, és talán hogy kitessékeljen minket, de a mardekáros fiú a helyzet gyors megoldásaként "nagylelkűen" kezet nyújtott. Ha ezt visszautasítottam volna, nos, annál jobb lehetőséget nem is adhattam volna a griffendélesek mocskolására. Ennek ellenére nem fogadtam el azonnal a békejobbot. Üres tekintettel, száguldozó gondolatokkal néztem a srác szemébe, aki kaján vigyorral az arcán, önelégülten hitte, hogy ő a nap hőse, amiért mártírként felajánlja a békét. Valószínűleg nem is gondolt bele, hogy ez a legtöbb ember számára ha szórakoztató is, de valójában nevetséges és aljas dolog, és láttam azt is, hogy a környezetünk várakozóan figyel minket, mint holmi sporteseményen, ide-oda kapkodják a fejüket.
- Szóval te vagy a grifendél-mardekár kapcsolatok ápolója, mi? - néztem összefont karokkal, lehiggadva, majd a kezére siklott a tekintetem. - Jobban is megerőltethetnéd magad, ha valóban fontos neked a megbocsájtás. - Hirtelen elkaptam a kezét, és összezártam az enyémmel. Nagyon ügyeltem rá, hogy véletlenül se szorítsam meg... nagyon. Magam felé húztam, csak egész kicsit, megráztam a kezét, és egyenesen a szemébe néztem. - Végül is nem épp kedves dolog fél órán keresztül mocskolódni, nem? Persze... - majd elhúztam a kezem - biztosan te tudod jobban. Én csak egy vak griffendéles vagyok, aki nem ismeri az együttérzés fogalmát, te viszont minden nemes érzéssel el vagy látva. Habár remélem nem sértődsz meg, ha azt mondom, ilyen hirtelen hangulatingadozások esetén mehetnénk együtt azokhoz a fehér ruhás nénikhez, ahogy fogalmaztál, habár én egyszerűen csak nővéreknek szoktam őket hívni, de így igazad van: valóban bensőségesebb a megfogalmazás, mindenképpen kedvesebb.
Egyre nagyobb volt az összegyűlt emberek közt a hőség, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam fizikailag. Fekete pólóm lassan teljesen a hátamra tapadt, a karomon égett a bőr a napfénytől, és semmi másra nem vágytam már, csak egy hűs üdítőre és valami árnyas helyre. Az sem izgatott különösebben, hogy esetleg elveszítem a szópárbajt. Be kellett vallanom, hogy a srác nyelve fel volt vágva rendesen, és azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet egy griffendéles a legjobb barátja, de ezt inkább nem hangoztattam. Sajgott a fejem, bal kezem ujjaival masszíroztam a halántékomat.
- Most, hogy a helyzet megoldódni látszott, ha nem probléma, és te is végeztél az oktatásommal, én mennék a dolgomra, ahová azelőtt indultam, hogy a borzalmas baleset megtörtént.
Egy gyors mosoly, amibe minden megvetést beleadtam, és már fordultam is kifelé a rengeteg emberen át. Nagyon nem volt hangulatom tovább fecsérelni a drága időmet egy mardekáros villásnyelvűre...

[Lorinak ]
A fény valamiképp nem csak a folyosóra szűrődött be, hanem a lelkem egy mély, apró kis zugába is, megvilágítva dolgokat, amiket már régen nem tapasztaltam, mert nem figyeltem: az újdonság varázsának a felismerését.
Melore személyisége egészen elbűvölt. Nem ismertem még igazán, de a kis kaland után olyan volt, mintha együtt nőttünk volna fel, annak ellenére, hogy még azt sem tudtuk, hogy hogy szólítsuk egymást. Még a múltamra vonatkozó kérdése sem zavart. Mellette egészen felszabadultnak éreztem magam, a régi önmagamnak.
- Én nem szoktam rövidíteni sehogy sem, bemutatkozom, és a többi emberre bízom, hogy aztán hogy szólítanak. Van, aki a vezetéknevemen, van, aki Lucasnak, sokan Luke-nak, és számomra érthetetlen módon páran Cas-nek szólítanak.
Elfintorodtam, mert furcsa volt kimondani. - De mindegyiket megszoktam, úgyhogy úgy szólítasz, ahogy szeretnél. Eltekintve persze a kicsinyítő jelzős megoldásoktól, de nem tűnsz olyan "Lucaska" típusnak... Te pedig ezek szerint Lori vagy. Ez nekem is jobban tetszik, illik hozzád - mondtam neki, és csipkelődősen nekidőltem egy kicsit menet közben, zsebre tett kézzel. De nem bújhattam ki az előző kérdése alól sem, elvégre én ajánlottam a kérdezz-felelek féle ismerkedést. Elsőként ösztönösen sóhajtani akartam, összeszedni a gondolataimat, hogy higgadtan beszélhessek a történtekről, de nem volt rá szükség. Elég volt ránézni a mellettem lépkedő, alacsonyabb lányra, akit körüllengett valami furcsa, bájos és kicsit kiszámíthatatlan aura, és minden aggodalmam elillant. A hosszú folyosó vége még odébb volt, én szorgalmasan átkoztam le a port a sötét ablakokról, és belekezdtem. Próbáltam rövid lenni, és könnyed hangot megütni.
- A vér számomra teljesen lényegtelen. Sőt, szerintem el kellene felejteni az egész származás dolgot. Mindig csak a gond van belőle. Hiába vagy aranyvérű kétezer generáció óta, elég egy rossz döntés, egy kevésbé "előnyös" társaság, amibe belecsöppensz vagy a nem elég elit gondolkozás, és már ki is hullottál a rostán, ami fenntart a társadalomban. Nem ez alapján kellene megítélni az embereket... Én is ezért vesztettem el a szüleimet.
Melore-ra néztem, várva valami reakciót, hogy tudjam, hogy folytassam; részletezzem-e vagy itt abba kell-e hagynom.
- Harmadikos koromban haltak meg annak ellenére, hogy aranyvérűek voltak - tettem hozzá. Vártam, hátha valamit hozzá szeretne fűzni, még ezzel kapcsolatban kérdezni valamit. Kissé riadtnak tűnt, de lehet, hogy csak a saját érzéseimet vetítettem ki rá, úgyhogy inkább folytattam.
- Ezért lettem dühös a képben lévő öregre... Az ilyenek miatt szenvedtek és szenvednek ma is a varázslótársadalomban azok, akiknek nem tiszta a vérük. Az ilyenek nem is tudhatják, milyen érzés lehet valakit olyasmiért hibáztatni, amiről nem tehet és amit nem változtathat meg, ráadásul nem is befolyásol semmit. Rengeteg semmirekellő, tehetetlen és gonosz aranyvérű van. Több, mint mugli származású, ez biztos. Ennek ellenére igyekszem nem ítélkezni.
A folyosón egy kanyar következett, ami után már nem borult folytogató sötétségbe a hely, és eltehettem a pálcám, másik kezemet is zsebre téve. Meg voltam lepődve magamon. Olyan könnyen beszéltem, mintha csak egy kellemetlen karácsonyi emléket meséltem volna el, és bár ez megrémisztett egy kicsit, jó is volt. Kicsit olyan, mintha egy fehér fátyollal letakarták volna dühömet, és csak az alakját láttam volna, nem magát a haragot. Őszintén szólva abban a pillanatban sok ideje először úgy éreztem, nem is akarom látni még jó ideig, nem akarom a bosszú tüzét érezni magamon. Egy az egyszerű, csendes béke jól esett. Élveztem a napsütést, az új társaságot, ami jótékony hatással volt rám. Nem foglalkoztam a következő pillanattal, mert úgy tűnt, nem is lehet a közeljövőben semmi, ami miatt aggódnom kéne. A nyüzsgés kezdett elhallatszani hozzánk az iskola népesebb folyosóiról.
- És veled mi a helyzet ezen a téren? Úgy látom, te sem rajongasz az aranyvérűekért, legalábbis az ezt hangoztató fajtáért - villantottam rá egy széles mosolyt. - Remélem azért engem még megtűrsz magad mellett, amíg kiérünk a parkba.
Aztán gondoltam én is kérdezek valamit, de semmi konkrét nem jutott eszembe azon kívül, amit az előbb említett magáról.
- Ha valaki három mondattal elintézné a leírásodat, biztos, hogy nem ismer eléggé... Én már most el tudom mondani rólad, hogy... kedves vagy, a látszat ellenére kalandos, egy kicsit talán tényleg önbizalomhiányos, amit nem értek igazán, miért - néztem rá szigorúan - mikor valójában tehetséges boszorkány vagy. Ezt a könyvtáras felkészülésből gondolom, és az alaposságodból. Mivel a hugrabug a házad, így biztosan segítőkész és megértő is. Barátságos is vagy, elvégre nem elegyedtél volna szóba velem odabenn. Nos, most így hirtelen ennyit tudok összegezni rólad, pedig alig fél órája ismerek, szóval mesélj még, mert biztos van mit.
Mosolyogva tovább sétáltunk a folyosón, és olyan remekül éreztem magam, mint már nagyon rég nem.

Vannak dolgok, amiket nem akarünk, hogy megtörténjenek, de el kell fogadnunk - ugyanígy vannak emberek is, akik nélkül nem tudunk élni, de néha el kell engednünk őket.
[Nadalia Graham számára]
Halvány, keserű mosoly ült ki az arcomra, a szemem azonban bánatosan meredt a semmibe. Hirtelen nem tudtam Nadaliára nézni; ahogy ott állt, ahogy kimondta a zavarbaejtő, mégis hízelgő szavakat, maga volt a megtestesült ellentmondás. Keze összezárult a mellkasa előtt, mintha védeni akarná magát, vagy összetartani.
Nem tudtam neki azt mondani, hogy "te is nekem". Pedig így volt, de annyira sok érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kifejezni szavakkal...
Igen, ő is sokat jelentett nekem, akkor és ott, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is az, ami életre kelt bennem, és meddig fog tartani. Mivel beleegyezett abba, hogy egy darabig még kísérjem, inkább elindultam lassan a pince felé, le a sötétéségbe. Lassan mentem, nehogy lemaradjon, és az eszem azon járt, mit is reagáljak erre.
Az első, amit éreztem, mikor ezt kimondta, a zavar volt. Az életemből mindig hiányzott a romantika, nem is hiányzott, nem tapasztaltam meg 17 éves létemre még sosem nem hogy a szerelmet, de még a vonzalmat sem igazán. Önző és szánalmas módon a bosszúmon és az önsajnálatomon járt az eszem, és nem törődtem azokkal, akik közeledni akartak hozzám, még ha az illetők nem is szerelmet, hanem egyszerű barátságot kínáltak is. Bezárkóztam, és hátat fordítottam minden ablaknak.
Aztán felmerült bennem a keserűség és a tanácstalanság. Jól esett, amit mondott, de én nem tudtam kimondani. Nem éreztem igaznak. Pontosabban nem akartam igaznak érezni, nem akartam, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy beismerjem: egy potenciális ellenségem fontossá vált számomra, mint ember; hogy olyasmit akartam belemagyarázni és észrevenni, ami talán soha ott sem volt: az emberséget. Elvégre honnan kellett volna tudnom, hogy mihez kezd majd? Egyszerűen nem fordulhattam a saját elveim és felállított szabályaim ellen.
Végül valahogy aztán mégis felülkerekedett bennem a remény. Nem tudtam egyszerre a józan eszemmel és a szívemmel is hadakozni, éreztem, hogy ha sokáig folytatom, felemészt a dolog, így inkább hagytam, hogy a két érzés, a figyelmezetető balsejtelem és a bizakodó szimpátia kioltsa egymást, és a helyében csak a lehetőség maradjon. A lehetőség, hogy soha ne kelljen olyan helyzetben találkoznunk, ahol döntenem kell a sorsa felől, és ezzel a saját sorsomról is.
Nadalia jelleme már az első pillanattól elbűvölt. Ahogy lassan, talán a helyzethez képest túl lassan is, mentünk a Mardekár klubhelysége felé, lázasan töprengtem, hogy mit mondjak, hogy fogalmazzak, hogy megértse. A folyosó szűk falai közt úgy éreztem, mintha valami rettenetesen hosszú útra léptem volna, aminek a végén ott a megoldás.
A gondolatmenetemből kizökkentett a felbukkanó emberek sziluettje. Nem volt egy egész délután, amit kettesben töltöttünk, de olyan volt, mintha napokig csak az ő társaságában lettem volna. Nem feszélyeztek a pillantások, amiket az egyre sűrűsödő mardekárosok vetettek ránk. Legtöbben ismertek látásból, és meglepve néztek ránk, nem egy ember kifejezetten ellenséges pillantásokat lövellt felénk, de ettől meglepő módon kellemesen éreztem magam. Nem tartozom az olyan emberek közé, akik szeretik felhúzni a többit, de a számomra unszimpatikus embereket szerettem felhúzni. Nadaliára sandítottam halvány mosollyal, remélve, hogy őt nem zavarja a dolog. Nem akartam eszközként használni. Viszont még mindig nem válaszoltam arra, amit mondott, és láttam rajta, hogy ez kellemetlenül érinti kicsit, ezért közelebb araszoltam hozzá, kezünk súrlódott lépteink közben. A kaján mosoly leolvadt az arcomról, és egy halk sóhaj után hirtelen megálltam, és megvártam, hogy ő is észrevegye a megtorpanást, és szembeforduljon velem. Mélyen a szemébe néztem, és egy kicsit lejjebb hajtottam a fejem. Egy-két diák érdeklődve figyelt minket, a komoly griffendélest és mardekárost, ahogy egymás tekintetébe fúrt szemekkel figyelik a másikat, szemmel láthatóan mégsem ellenségesen.
- Te is sokat jelentesz... És nem csak nekem - tettem hozzá halkan. - Hiszen ott van a testvéred. Rá is számíthatsz, és biztosra veszem, hogy vannak barátaid is, akik meghallgatnak, és segítenek, ha kéred. Nem vagy egyedül. Senki, soha nincs olyan egyedül, mint hiszi. - Rámosolyogtam bátorítóan, és a hangulatom is könnyedebbé vált egy kicsit. - És ha mégsem válnának be, hát akkor üsse kő - rángass vissza a pokolból. Habár - forgattam a szemeim egy kicsit - nem terveztem, hogy arra megyek, de egy kis kitérőt mindenki tesz... Majd várok rád, rendben? Mindkettőnknek foglalt helye van odalenn, akkor miért ne néznénk a showt egymás mellől?
Azzal beletörődve a helyzetbe, az életbe, elnevettem magam, és a karomat nyújtottam, hogy belekarolhasson. Mikor hozzámért, szinte láttam magam előtt a képet: lángoló jég, és fagyos tűz. Két ellentmondásos jellem, két keserű sors, amik egymásra találtak, talán kioltják majd egymást, talán csak felerősítik.
Folytattuk az utunkat a mardekáros klubhelyiség felé, és hirtelen arra gondoltam, hogy talán visszajutnom nem lesz olyan könnyű, ha észreveszik a zöldek, hogy az egyik legcsinosabb mardekáros lánnyal kart karbaöltve, félszeg és bizonytalan mosollyal vonulunk végig a folyosón. Ismeretlenként a múltban, és talán ellenségként a jövőben...De barátként a jelenben.
Séta közben azért megjegyeztem:
- Remélem azért nem tűnsz el halálom napjáig, és találkozunk még. Ugye?
Ránéztem, a szemem is halványan mosolygott.

[Melore Lainey számára ]
Melore mellett lépkedve még mindig meglepetten bár, de örömöt éreztem. Úgy éreztem, élek. Diák voltam megint, hosszú idő óta először megint csak egy gyerek, akinek az a legnagyobb gondja, hogy épségben kimeneküljön a könyvtárból. Nem voltak halálfalók, gyilkosságok, köd és veszély. Csak a megkönnyebbült nevetés.
Sétáltunk, nem volt csend, a lány beszélt, én hallgattam, a lépteink visszhangot vertek a poros páncélok közt, amik mintha csak arra vártak volna, hogy közelebb menjünk hozzájuk, és levághassák a fejünket a rendbontásért.
- Én eddig sosem törődtem az öreglánnyal - jegyeztem meg Melorenak. - Bementem, olvastam, írtam amit kikellett, és eljöttem. Sosem gondoltam a helyre, mint veszélyes területre, de mostantól nyitva tartom a szemem, és egy ideig elkerülöm.
Majd megint elnevettem magam.
- Hát igen, Pitonnal szemléletesebb a boncolás folyamata, de azért Madam Cvikkert sem engedném túl közel magamhoz egy ilyen eset után.
Melore-ra néztem vigyorral az arcomon, és láttam, hogy valamin nagyon töpreng.
- Mi az? Csak nem ezt próbálod elképzelni? Szerintem ne csináld, még a végén nem fogsz tudni aludni!
Ekkor, a séta közben az egyik öreg, porlepte képről egy vén varázsló morgósan közbeszólt.
- Hát mi lett a mai világból? A varázslók gyermekei tanerőiket teszik gúnyuk céltáblájává? Hát mi lett a vér tiszteletéből? Mi lett abból, hogy...
- Silencio! - dörrentem rá hirtelen támadt haraggal a festményre, ami azonnal abbahagyta a hablatyolást. Jókedvem egy pillanatra elmúlt, ijedten kaptam utána, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy mikor a vén szamár befejezte a vérmániát, újra jó lett a hangulatom. A lányra pislantottam bocsánatkérőn.
- Hát, ha tudni szeretnél rólam ezt-azt, ez az egyik: gyűlölöm az olyat, aki a vérrel jön.
Eltettem a pálcám, de bocsánatkérőn mosolyogva.
- Nem akartalak megijeszteni, bocs.
Visszanéztem a haragosan tátogó öregre a képen. - Ő már sosem változik meg, úgyhogy jobb, ha nem hallgatjuk a bolondságait.
Pillantásomat inkább Melore-ra irányítottam.
- Egyáltalán nem zavar, ha nemjöhetek ide többet mostanában. Amúgy is untam már az örökös tanulást... Meg mindjárt itt az év vége, egy kis lazítás sosem árt. - kihúztam magam, és megroppantottam a sok üléstől elgémberedett hátam. Hangosan kattant. A szemem sarkából láttam, hogy több képen összesúgnak az alakok, és jókedvem kezdett elpárologni a sötét folyosón. Hiába koncentráltam csevegő partneremre, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy szemrehányó és vádló pillantások kísérnek. Nyeltem egyet, hogy enyomjam az idegességet, ami gombóc formájában kezdett alakot ölteni a torkomban. Koncentráltam, minden figyelmemet Melore-ra akartam összpontosítani, és nem a hirtelen támadt dühömre és enyhe bűntudatomra akartam figyelni. Ezért mosolyogva, lazának szánt hangon kezdtem bele.
- Mit szeretnél tudni? Egy ilyen hős kérdésére kézségesen válaszolok. Feltéve, ha viszonzásképp én is megtudok pár dolgot rólad. - biccentettem felé, és minden erőmmel azon voltam, hogy még mindig olyan felszabadultnak tűnjek, mint néhány perce, de nem ment könnyen.
Nem áltathattam magam. Nem voltam én már olyan felelőtlen diák, mint néhány éve. Hiába voltam minden erőmmel azon, hogy amíg az iskolában vagyok, átlagos életet éljek, a tüske mintha minden kellemes nappal csak beljebbsüllyedt volna a szívembe, mintha csak minden boldog perc arra emlékeztetett volna, hogy van, aki ezt már nem élheti át, és hogy néhány éven belül valószínűleg én sem fogom többé...
A csillag alakú hűvös medál a csuklómon ekkor hideg izzással hozzáért a bőrömhöz, mintegy igazolva az érzéseim.
De megmakacsoltam magam. Addig vigyorogtam, amíg lassan úgy nem éreztem, hogy jobb, és Melore társaságában az ember valóban úgy érezte, nincs is oka aggódni semmin, legfejebb hogy miben botlik el a következő sarkon, és csak élni az életet.
Csak néztem, ahogy beszél, és rádöbbentem, hogy megint a szokásos átható pillantással méregethettem, ezért elkaptam róla a tekintetem, és a másik oldalára mentem, mert ott voltak az ablakok, és amíg beszélgettünk, hirtelen ötlettől vezérelve az érthetetlen módon örökké poros és elhagyatott ablakokról minden tudásomat beleadva eltávolítottam a mocskot. Fény áradt be a folyosókra, és ettől teljesen megváltozott a légkör. Már nem ellenséges és borús, inkább tiszteletetparancsoló és bölcs érzést keltett.
- Miért van az szerinted - kérdeztem - hogy Frics erre sosem jár tisztítószerekkel? Vajon ő is megsértette valamivel Madam Cvikkert? Pedig az én szememben mindig annyira összeillett a két házsártos...
Félúton megállt a kezem, és elnevettem magam. - Vagy talán épp azért hanyagolja a munkát, mert jobb dolga is akad erre!
Rávillantottam egy cinkos pillantást Melore ra.
- Különben hogy szólíthatlak? A Melore olyan... hivatalos.