Ahogy ránézek a kitett mellű nőre, felhúzom a saját agyamat. Próbálom kerülni a tekintetét, és csak a pergament bámulni, minta gondolkoznék, de közben rohadtul nincs hozzá kedvem. Az ideg pattanásig feszül bennem, és csak pár gúnyos megjegyzés, vagy pillantás fog tenni arról, hogy ne átkozzak valakit szanaszét, aki először jön velem szembe. Már öt perce ment az óra, szinte hangosnak hallottam a halk pennasercegéseket. Nem néztem se jobbra, se balra, nyilván nem csak én gondolkoztam a feladatokon, hanem más is, de féltem, hogyha ránézek valakire, kitör belőlem a düh. Vettem két-három nagyobb levegőt, és próbáltam a feladatokra koncentrálni, mert már hét perc telt el úgy, hogy nem csináltam semmit. Az első feladat eleinte könnyűnek tűnik, le is nyugodok egy kicsit, de amint nekikezdek a kibogarazásnak, ismét felmegy bennem a pumpa, mert egy rhadt számhoz több rhadt betűt is odaírt. Hát persze, túl könnyű lenne, túlságosan is. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azzal, mire végre kikerestem minden számhoz a megfelelő betűt, de úgy éreztem, mintha már két órája ülnék ott – az utolsónál már annyira nem volt kedvem a számokhoz, hogy ki is hagytam a leghosszabbat. Az órára rá se mertem pillantani, mert lehet, hogy kiderült volna, hogy már csak tíz percem van. Inkább nyugodtabban hagyom félbe a dolgozatot, mint hogy tovább idegesítsem magamat, és egy összecsapott, de ugyanolyan szr dolgozatot írjak, mintha csak a felét írnám meg.
Először végigfutom a második feladatot, és megnézem, hogy mit tudok alapból. A D-re azonnal rávágom a kettest, azt könnyen felismerem. Az A-ra az ötös számot írom, majd bár pár percbe beletelik, a B-re a hetest. Elidőzök a C-n, de nagy töprengés után ráírom a kilencest. Ez viszonylag gyorsan ment – végre valami! Ez kicsit el is terelte a figyelmemet, de amikor rátértem az utolsó feladatra a pennám megállt a kezemben. Nem csak azért, mert gyakorlati feladat volt, hanem, mert megrökönyödve konstatáltam, hogy biztosan valamit kieszelt ez a nő. Ugyanis semmi köze nem volt a számmisztikához a feladatnak, és abból kiindulva, hogy milyen kedves a hölgy, kezdtem gyanítani, hogy lesz valami gikszer. Végre ránéztem az órára, és észrevettem, hogy van még negyed órám. Fellélegeztem, de még nem teljesen. Egy taktikám volt: várni, hogy előbb más sétáljon bele a csapdába. Pár perc elteltével már kezdem pedzegetni az utolsó idegszálamat, amikor végre valaki felállt, és odament ahhoz a nyomorult tálhoz. Amíg végignéztem évfolyamtársam technikáját, elgondolkoztam, hogy lehet már más is kiment, csak annyira belemerültem a feladatokba, hogy észre sem vettem. Windflower bravúros próbálkozása után, majdnem felálltam a helyemről, hogy kövessem példáját, de megelőzött Redway, így őt is végignéztem. Szerencsémre (és nem az övére) jól bekapta a horgot, így dühöngve csapta be maga után az ajtót, ami valószínű, hogy újból bezáródott. Egy határozott mozdulattal felálltam, és leadva a dolgozatomat, figyelve Watson tekintetét, a tál hamuhoz sétáltam. Szinte gyűlölködve figyeltem a nőt, mire gonoszul elmosolyodtam, és átgondolva a nemrég látottakat, megnövelem a külcsot… - Baziteo. – Ellebegtetem a zárig, amibe be is reptetem… - Vingardium leviosa. – És végül egy furcsa, de annál hatásosabb lökéssel, mait még a bűbájjal csináltam, elfordítom a kulcsot. Visszanézek a tanárnőre, és kilököm az ajtót, majd otthagyok mindenki mást. Vajon arra nem gondolt Ms. Watson, hogy ha valaki megcsinálja sikeresen, akkor a többi is megfogja? Hiszen szem- és fültanúk voltak.
jelszó || "Minden vágyam, hogy Sol-t és James-t, a Roxfort félisteneit szolgáljam!" teljes név || Alyson Rose Leingter becenév || Rose, Rosie, Aly nem || nő születési hely, idő || Canterbury, 1982. április 13. kor || 15 vér || félvér iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola évfolyam || ötödik
A múlt
Az első pillanat, mikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban. A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemekkel rácsodálkozol a világra
"1982. április 13-ai pénteken gyereksírástól volt hangos Canterbury egy hosszú utcája. A Flower Valley Street egy hatalmas tornyosuló villájából hallatszott a végtelennek tűnő bőgés. A sírást megelőzően egy rekedtes sikoly tört fel egy női testből. A test, az édesanyám törékeny lelkéhez tartozott. Méz szőke haja izzadtan tapadt tökéletes formájú fejéhez, bár már nem volt fiatal, a szépsége még mindig lehetetlenül elkápráztathatott mindenkit, köztük annak idején édesapámat, aki világra segítette saját gyönyörű gyermekét. A kislányon már születése pillanatával mutatta, hasonlít anyjára, már csak külső adottságai is. Ragyogó szőke haj, tökéletes fejforma, gyönyörű arc, és kéken világító szemek. Milyen kár, milyen veszteség, hogy a középkorú hölgy életét adta kislányáért, s a kék szemeiből kihunyt a fény, teste lassan lehűlt, s arcára ráfagyott a boldog mosoly, mely a gyermeke iránti hűséges szeretete csalt az arcára. A férfi keserves ordítása tovább ösztönözte a gyermeket a sírásra, ki még fel sem fogta, mi is történik körülötte, tudatlanul csöppent az Élet vad forgatagába. A férfi ordítása lassacskán változott csak át halk, gyászoló sírássá, gyermekét a közeli baldachinos bölcsőbe helyezte, s kiszaladt egy ajtón. A gyermek nagyokat pislogva figyelte a mozdulatlan női testet a vörös kanapén, de csak meresztgette pilláit a nagyvilágra. A férfi visszatért, s leült holt neje mellé, egy hang nélkül könnyezett, s várt. Várt csak várt, mígnem csöngetés hallatszott. Sok-sok ember tódult be a bejárati ajtón, akik egy fekete lepellel takarták le az asszonyt, s vitték ki otthonából. A szőke gyermek lassan elfeküdt bölcsőjében, s megfeledkezve a világról, az álmok birodalmába repült. Jól gondoljátok, én voltam a szőke gyermek, én voltam az, akiért az asszony életét adta, én voltam a gyönyörű szépséges csecsemő, Alyson Rose Leingter.
Könnyes szemekkel állsz a nyitott koporsó előtt, S nem érted, miért mindig a jók halnak meg idő előtt. Az Úr meg azt nem érti, ha még őt elfeledted, Miért kellett, meghaljon ahhoz, hogy rádöbbenj, szeretted.
1983. január 29. A helyszín ugyanaz, hatalmas villa a Canterbury kertvárosban, egy havas, mégis kellemesen fülledt reggelen. Az egyéves gyönyörű szende kis hercegnő feküdt a csipkével és fehér paplannal kirakott kiságyban. Arca nyugodt, csendes, s tökéletes volt. Bőre hamvas, fiatal, cseppnyi hiba sem volt a bájos arcon. Kis göndör fürjei a fehér lepedőn szétterítve egy aranyfürdőre emlékeztethetett volna. Hosszú, éjfekete szempillája alatt, a szemhéja felpattant, s a kék szempár a felette függő baldachint fürkészte. Ki tudja mit nézett? A tiszta hófehérségét, rá szeretett volna jönni, mit is nézett egyáltalán, vagy csak nézett? A házon valami rettegtető csend uralkodott, már-már minden tökéletesen nyugodt volt. A gyermek mocorgása csapott csak némi zajt. Hirtelen felült a csecsemő, s maga elé helyezte két kecses kacsóját. Kezeivel játszani kezdett, s így ült ott percekig, órákig, kitudja meddig. Hirtelenjében levágta karját az ágyra, és durcásan körülnézett. Ezúttal sírásra adta fejét, de nem az halk csendes könnyezésre, hanem a vad, tomboló kiáltásra. Dobálta magát, ütötte az ágytakarót, rázta a rácsot, sírt, rúg-kapált, igen, ő igenis éhes, és etesse meg valaki! De senki... Feladta, így mély álomba szenderült ismét. Újbóli ébredés, ám már nem is nagy a csend. Emberek nyüzsögtek szerte a villában, kék ruhások, piros ruhások, s az ablakon beszűrődtek a villogó vakító fények monoton villogása. A csecsemő felült, ám most nem sírt fel. Égett a torka, szomjazott, a gyomra megkordult hallhatatlanul, éhes volt, de most nem szólt, csak figyelt, és nagyokat pislogott. A márványlépcső aljánál viszont feltűnően lassan haladt a bejárati ajtó felé egy kisebb bolyban az emberek. Úgy látszott, valamit körbeálltak, ami nehéz és hurcolták azt. Egy pillanatig letették a földre, és mindenki elment a maga dolgára. A tárgy egy hatalmas fekete zsák volt. A gyermeket valami furcsa, kellemetlen érzés fogta el, mintha már látta volna a zsákot, de ő még nem értette, csak rosszul érezte magát, annyit tudott. Így hát felsírt ültében. Egyszerre vagy tizenöt szempár szegeződött rá döbbenten. Senki nem vette eddig észre a kiságyat a sarokban, mindenkinek elsiklott a tekintete felette. A csendet felváltotta a nyüzsgés ismét, a véres, fekete zsákot felkapták, és kivitték a villából. A gyerekhez egy sötétkék kosztümös hölgy rohant oda, és kézbe véve, őt is elvitték.
Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.
1993. december 24. Helyszín Canterbury, de már nem a tágas villa, hanem egy kis poros albérleti lakás, valahol a város egy régi háztömbjében. A dohszagú, koszos nappaliban igazán feltűnő szépség fényesség a szőke kislány, ahogy egy sámlin rajzolgat. A szobán csend ült mégis, hatalmas zaj hallatszott be a kinti vasútállomásról, emberek tömege, kiáltozó ellenőrök, vonat hangos zúgása. A lányt nem zavarta, már megszokta, hisz itt élt egy ideje. Bár Szent Este van, az égből nem hullanak pelyhes, fehér cseppek, a környékbeli házak nincsenek teleaggatva villogó orrú rénszarvasokkal, széles mosolyú kis télapókkal, vagy színes, világító füzérekkel, itt nem volt szokás. A lakás belsején is kiütött ez, talán ami még feltűnő volt az egyszínű lakásban, az asztali lámpa méretű karácsonyfa. A műanyag tűszálakból álló fa tetején csak egy darabka kopott csillag díszelgett, semmi egyéb. A rozzant bejárati ajtó zára kattant, mire egy alak jelent meg a kinyíló ajtó nyílásában. Kezeiben szatyrokat tartott, mely tele volt vélhetőleg élelmiszerekkel. A lány fel se nézett, tudta ki jött. - Megjöttem, mint látod! Szóval illik köszönni, te neveletlen kölyök!- szólalt meg rekedt hangon. Az egész férfi megjelenése elég visszataszító volt. Ápolatlan volt, arca borostás, haja kócos, korpás, ruháit, mintha motorolajban áztatták volna. Levágta a szatyrokat a konyhának alig mondható helyiségbe, és az azzal egybeépített nappalijába levágta magát egy fotelbe. Mit válaszolhatott volna a lány? "Nem tűnt volna fel, hogy tíz éve te nevelsz?" Nem, mert, ha visszaszólt volna, annak következménye lehetett volna. De hiszen karácsony van! Egy ajándékot sem kapott, még csak egy doboz almalét sem. Az Istenért egy gyereknek semmit nem képes adni ez a szörnyű alak karácsony estéjén. Nem bírta a lány, így morcosan odavetette: - Nem vagy az apám, te nekem nem parancsolsz! Meg is lett a következmény, amit várt a lány, de nem érdekelte, már megszokta. A férfi felpattant helyéről, nekilódult, s a gyerek már csak ösztönösségből is kapta maga elé a kezét, védekezés gyanánt, bár tudta, semmit se ér. Lendült egy kéz, tenyér a magasban, s mint egy lesújtó villám lecsapott. A gyerek a hatalmas erőtől elfeküdt a földön, de nem állt fel, könnyebb volt ott maradni. - Majd legközelebb több tiszteletet mutatsz, te elkényeztetett csitri!- majd morcosan levágta magát ismét a foteljébe. Hirtelen akár egy földrengés lett volna, úgy rezzent meg az egész ház, de csak egy pillanatig. A férfi furcsállóan, mérgesen figyelte egy darabig a gyereket, de végül visszaült a kanapéra. A lány a földön kuporogva pihent. Nem sírt, nem könnyezett a hatalmas fájdalomtól, ami a vöröslő arcán éktelenkedő folt miatt volt. Csak elgondolkozott mélyen. Hányszor, s hányszor játszott el a gondolattal, hogy miért egy ilyen ember kezére adták őt, tíz éve, mikor édesapját, utolsó rokonát is elvette tőle a Sors. A gyámügy nem figyelt a részletekre, hogy egy egyéves csecsemőt ki kezére adnak, csak fogd és vidd... Ha belegondolt gazdag volt, mi több most is az, csak nem férhetett hozzá a pénzéhez, melyet szüleitől örökölt, mivel nem múlt még el tizenhét éves. Járhatott volna divatos ruhákban, hordhatott volna gyönyörű ékszereket, és nem hat ruhadarabban és egy pár szandált hordott volna. Ő lett volna a legjobb gyerek az iskolájában, sok barátja lett volna, akik mind irigyek lettek volna titkon a ruháira, hajára, szépségére, és hogy szerette volna, de hogy szerette volna... - És egy leveled jött! - a földre vágta a borítékot, és már nem is figyelt többet a lányra. Először ki se akarta nyitni a gyermek a levelet, de nagyon érdekelte vajon ki küldhet neki levelet. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. Boszorkány? Felvétel? Érdeklődve olvasta végig az érdekes levelet, ami megváltoztatta az életét.
Nézz jól a szemébe annak, akit utálsz, és használd ki a lehetőséget, győzd le iránta támadt indulatodat. Fojtsd el a haragod, és fejlessz magadban együttérzést. De ha túlságosan idegesítőnek és visszataszítónak találod azt az embert, nem bírsz vele egy fedél alatt maradni, akkor jobb, ha azonnal megkeresed a kijáratot. Van egy szabály: ha nem érzel magadban túl erős indulatot, viseld el, akit utálsz. Ha elég nyugodt vagy, ne térj ki az ütközések elől. De ha nem tudod elhárítani az indulataidat, térj ki, húzódj félre, és magadban dolgozz magadon. Győzd le a haragod, és válj együtt érzővé.
1997. július 6. Történetünk ugyanott folytatódik, a Canterbury-i kis, albérleti lakásban. A régi kanapén egy lány ült, nem kétség ugyanaz, akiről eddig meséltem, bár megnőiesedett mára, a vonásai semmit nem változtak. Olyan szépség maradt, mint amilyen az elmúlt tizenöt évben is volt. A méz szőke hajzuhataga tökéletesen állt, hibátlan arcán a szokásos közönyösség mutatkozott. Felhúzott térddel pihent a heverőn, ölében egy könyvet tartott, s azon egy üres lap. Kezében egy toll, s úgy bámulta a fehér lapot, görcsösen összeszorított fogakkal. Egy pillanat alatt feloldódott a szorítás, s sercegni kezdett a toll, bőszen írt, míg meg nem telett a lap a jellegzetes macskakaparással. Elégedett mosollyal átnézte az irományát, és a szétszórt papírkupacok halmára dobta, a többi közé. Zár kattanás, és már nyílik is a korhadt ajtó, melyen belépett az a férfi, aki idáig "gondozta" a lányt. Felette is eljárt már az idő, az arcán mély ráncok éktelenkedtek, haján már felfedezhető volt az a bizonyos szürkés árnyalat. Némiképp elegánsabb volt az átlagnál, és valami szörnyű bűzt árasztott, amit feltehetőleg kölni gyanánt fújt magára. - Mi ez a rendetlenség?! Rakodj össze! - Illik a disznóól összképébe. - jegyzezte meg epésen a lány, anélkül, hogy felfigyelt volna. A megjegyzésre a férfi dühödten nyomta a kanapéhoz a lányt, két kezénél fogva. Az erős szorítástól még a lány is nyögött egy halkat. - Na, idefigyelj! Nem épp a legrózsásabb napom volt! Három nő is visszautasított!- az arcába köpködte a szavakat, gyűlölködő sárgás szempár a fiataléba vájta magát. - Téged? Oh, minő borzalom! Őszintén szólva, együtt érzek velük!- vágott vissza. A szempárból eltűnt a harag, valami más férkőzte be magát a szemébe. Ajkai gonosz mosolyra húzódtak, s a ravaszság-romlottság már tisztán felismerhető volt a ködös szempárban. A lány kitartóan állta a pillantást, nem vette el tekintetét, tudta már mi lesz ennek is a vége. - Na és, örülnél, ha a helyükben lennél? Mondjuk, amikor nem utasítanak vissza?- még közelebb hajolt. A kontraszt egyre jobban látszott. A tökéletes, romlatlan, bájos, fiatal arc, és a koszos, romlott, ráncos, öreg arc. A bűzlő, görnyedt test, és a sugár, liliom illatot árasztó, formás test. - Soha, egy ilyen disznóval, mint te?! Ch... A férfinak nem kellett több, száját a fiataléra tapasztotta, de az egy láblendítéssel belerúgott a sípcsontjába, mire a lábak összecsuklottak. A férfi a földre rogyott, a lány felállt helyéről, s könnyed lépésekkel a konyha felé vette az irányt, s valamivel elkezdett bíbelődni. A férfi egy elég csúnya jelzőt üvöltve, felkecmergett a helyéről, és sántikálva a lány irányába eredt. - Hagyjál, te vadállat, menjél és vegyél több k*rvát! - már előrántotta volna pálcáját. Egy kis átokkal mennyivel boldogabb lett volna, csak egy aprócska! De tudta, hogy nem szabad varázsolnia, különben megszegné a törvényt. Pedig oly boldog lett volna ettől, oly boldog… - Te cafka! Nekivetette a konyhapultnak, mire egy gyötrelmes ordítás tört fel a lány mellkasából. Újra nekiesett a lánynak, de ezúttal a lány pofon vágta. A férfi dühtől eltorzult arccal csapott le a lányra. A szőkeség a koszos konyhapadlón végezte. - Hülye neveletlen r*banc!- majd felkapott a pultról egy doboz cigarettát, s kiviharzott a házból. A lány a padlón feküdt, de nem állt fel. Így telnek a mindennapjai a szörnyeteg rabságában, aki lassacskán, szép-lassan, feltűnéstelenül kiszív belőle minden jóságot, és szépet. Érezte, a homlokából egy kis pataknyi vér folyt, épp egy kicsi, nem vészes. Csak feküdt a hideg kövön, jól esett neki, nem volt miért felállnia. Vagy talán mégis lett volna? Szembe kellett volna szállnia nevelőapjával? Mit ért volna vele, azt, amit most kapott, mint az elmúlt évek során? Lassan felállt a helyéről, letörölte a vért a homlokáról, bár a seb nagyon égette, nem törődött vele. Elővett egy nagy ládát és...
A harag különféle megnyilvánulásai közt nemigen teszünk különbséget, holott létezik könnyű, szinte ártatlan harag, amely természetünk hevességéből táplálkozik, és létezik bűnös harag is, amely tulajdonképpen a gőg dühe.
1997. július 6. később... Az országút szélén állt főhősünk egy hatalmas ládával a kezében. Keze maga előtt állt merőlegesen testére, hüvelykujja felmutatva, többi ujja ökölbe szorítva, s úgy figyelte az elhaladó autókat, kamionokat, lakókocsikat. Hűvös közönnyel az arcán tűrte a bunkó vezetőket, ahogy beszólogattak, és céloznak fiatalságára, mígnem megállt előtte egy autó, s kinyílódott a hátsó ajtaja.
1997. július 7. London - Jaj, ne csináld már! Csak nyaranként lennék itt, meg ünnepekkor! Hiszen jó barátok vagyunk első óta! Nem igaz, hogy nem tudsz ennyit megtenni értem! - Azaz iskola! Tehát, azt kéred tőlem, hogy hadd lakjál nálam?! Miféle ötlet ez? - Idáig stoppoltam, ne már, hogy cserbenhagyj! - De hát... Nem tudom... olyan... bizarr ez az egész.. - Csak akkor lennék itt, amikor nincs iskola! Ha kell, elmegyek egész nap, és csak este látsz. - Dehogyis aztán felszedjél mindenféle pasit, mi? - Figyelj Blaise, a barátom vagy. Ki segített, amikor bajba kerültél mindig? Ki segített neked csajokat felszedni? Igen, bizony én! Igazán megtehetnéd, a szüleid úgysem foglalkoznak ilyennel, elfoglaltak és... igen. - nem akarta folytatni, hogy nem is foglalkoznak a fiukkal, hiszen épp próbálta befűzni, hogy ne az utcán lakjon. Legalább addig kedves volt hozzá, amíg be nem fogadja. Ilyenkor döbbent rá, milyen jó is, ha az embernek szövetségesei vannak... - Nos? Segítesz az egyetlen barátodon? - Hát... nem tudom...ám legyen, talán jó móka lesz. A szőke lány elégedetten mosolygott, s egy köszönömöt se intve, behordta a cuccait, a hatalmas kúriába.
Ez volnék én, Alyson Rose Leingter, jelenleg egy barátomnál élek, boszorkány vagyok, és élem a magam pocsék életét. "
Alyson dühösen összegyűrte a papírlapot, amit idáig írt, és a kandallóba hajította a ropogó tűzbe. A márványlépcső alján feltűnt egy tizenéves fiú, s levágta magát a lány mellé a kanapéra. - Mit írtál?- kérdi érdeklődve. - Semmi lényegeset, amúgy is szörnyű lett. - szemével figyelte a tűzben égő múltját.
Jellem
Mindig tökéletes külsővel jelentkezik mindenhol, és ezt nem is tagadja. Divatos ruhák, drága ékszerek, a szülei örökségéből mind megkaphatja és nem fél kérni pénzt barátjától sem. Sokáig nem tudta mi az, hogy gazdagság, vagy pompa, hiszen születésekor elkerült szülei villájából, és ezek után egy koszos, albérleti lakásban élt, egészen ’97 nyaráig, amikor végleg elszökött erőszakos nevelőapjától. A nála eltöltött idő alatt közönyössé és rideggé vált. Nem tudott az emberek felé nyitni, így barátja sem sok akadt, még csak csatlósokat sem tudhat magáévá. Nevelőapja lelki terrorja Alyson köré egy burkot képezett, amit a lány erősen tart azóta is. Próbált megváltozni, próbálta kipukkasztani ezt a burkot, de sikertelenül, mert mindig bántották, és neki kellett az a burok, hogy ugyanolyan aljasan ellenszegüljön, mintahogyan vele bántak. Felépített magának egy külsőt, egy alakot, amit fel tud húzni, hogy távol tartsa az embereket. Ilyen ez az álarc: tökéletes és jeges. Senki sem ismeri igazán az élete történetét, mindenkinek mást mondd, így reméli, hogy elkerülheti az igazságot. Az igazságot csak az egyetlen barátja, Blaise tudja, de ő őrzi a lány titkát. A hétköznapi életben az emberekkel lekezelő vagy épp ördögien bájos arcát veszi elő, hogy valamit megszerezzen egy illetőtől, legyen az pénz, szenvedély, munka. Mivel maga is muglik között nevelkedett, nem ítéli el őket, de tart tőlük. Szerinte a muglik ezerszer kegyetlenebbek, és ördögibbek tudnak lenni, mint a varázslók.
Apróságok
mindig || ♥ pasik ♥ ékszerek ♥ ruhák ♥ írás ♥ cigaretta soha || X megalázkodás X nevelőapja X csalódások X pókok X ragacsos dolgok dementorok || legrosszabb emléke, amikor nevelőapja többször is szájon csókolja. mumus || nevelőapja alakja Edevis tükre || a tükörben magát látja egy csecsemővel a kezében. Majd egyszer… gyereket szeretne. százfűlé-főzet || a színe az arany és a zöld közötti átmenet, íze az olivához hasonló titkok || o naplót vezet o könyvet ír o fél, hogy nevelőapja egyszer rátalál o mindenkinek mást mond, a múltjával kapcsolatban rossz szokás || - ha ideges körmeit kocogtatja - cigarettázik, bár ezt nem tartja rossz szokásnak
A család
apa || Paul Leingter 50 éves, mugli [meghalt] anya || Carmen Leingter 45 éves, félvér [meghalt] testvérek || - családi állapot || egyedülálló állatok || -
Családtörténet || Alyson apai ágáról nem kell sokat tudni, csak muglikból állt. Anyai ágon már megtalálható jó pár félvér, sőt talán mugli származású ős is, de akad, egy-két aranyvérű feleség, férj is. Szülei régi házát, és egyben születése helyét, már réges-rég meg sem közelítette. Eladták, és a pénzt Alysonhoz juttatták. Miután megszökött nevelőapjától legjobb barátjához költözött be, Blaise Mayhez, akik hasonló körülmények között él, mint Alyson születésekor a szüleik.
Külsőségek
magasság || 170 cm tömeg || 53 kg szemszín || kék hajszín || szőke különleges ismertetőjel || vékonysága, porcelánbaba arca kinézet || Magas, sovány, feltűnő szépség. Az embernek megakad rajta a szeme, amint rápillant. Márkás ruhák, gyönyörű ékszerek, magas sarkú, kibontott ápolt szőke haj, tökéletes arc. Légiesen mozog, ez nem is furcsa, hiszen a maga 53 kilójával nem nehéz. Nem sok mindent mutat a külvilágnak, az idomain kívül. Tizenöt éves létére, néhol túlzásokban esik öltözködés terén, de ezt egyáltalán nem zavarja, valahogy hozzánőtt ez a "rossz szokás". egészségi állapot || egészséges (anorexiára hajlamos)
A tudás
varázslói ismeretek || a Roxfort négy évi tananyagát tudja maga mögött, ár sosem volt a legjobb tanuló, nem igazán foglalkozik a tanulással. Iskola az számára egy menedék csak, így nincs kedvenc tanárja, s órája sem. felvett tantárgyak || # számmisztika # jóslástan mugli képzettségek || - pálca típusa || 11 hüvelyk, szőlő, sárkányszívizomhúr különlegesség || nincs
Szerepjáték-példa
A gyertya lassacskán fogy, önmagát pusztítva lobog a lángja. Lassan, ám ha nem figyelne, biztosan szemérmetlenül gyorsan elégne, mert nem kapna jelentőséget, nincs ki figyelje, nincs miért lassan égnie.
Amint a lány okkal leemeli tekintetét a lángról, a fiú arcára siklik. Fürkészni kezdi a sima, markáns, de mégis szép arcot. Megfigyeli vonásait, gesztenyebarna hajfürtjeit, s végül teljes egészében végigfuttatja tekintetét a fiún, miközben beszél. Bánatos hangja már-már sérti a fülét. Ő nem azért jött, hogy szomorkodjon, főleg nem az igazgató tragikus halálán, ő játszani akart, ő beszélgetni akart, ő olyan ember szeretett volna csupán látni, aki nem holmi szerencsétlenként mereng magában, azért is indult a sétára, hátha talál valakit. Mintha a Sors is úgy akarta volna, épp ebbe a terembe lépett, ahol Timothy is volt, és lám olyan csodásan alakultak a dolgok, erre jött ez. Persze, ő hozta fel témát, de egészen mást szeretett volna kihozni belőle, mást akart kihozni a fiúból...
A gyertya lassacskán fogy, önmagát pusztítva lobog a lángja. Akár az idő homokja, úgy peregnek a másodpercek. Ha az életben minden apró percet értékesnek találunk, ha minden apró percet megbecsülünk, ha minden apró percet kihasználunk megfelelő módon lassan telhet, izgalmas hosszú órákká, napokká, hónapokká, évekké nőheti ki magát. Ha az életben minden apró percet gondolkozással, hezitálással, kétellyel, bánattal töltünk, talán lassúnak és keservesnek érezzük a nappalokat, és éjszakákat, de előbb- utóbb azon kapjuk magunkat, hogy az Élet elszállt, és már a nyakunkban liheg a Halál.
Mégis csak a gyász beszél Timothyból, de valamely fokon egyetért vele. "Idejekorán fel kell nőnünk, ugyanis aki most gyenge, az elvész a förtelembe. " Milyen igaz, milyen igaz. A gyengék, most végérvényesen elfelejthetik magukat. Aki ilyenkor bánatos, gyászol, szomorú, keserves életet folytat magába roskadva, az elbukik, a porba hull, és onnan már nem fog felkelni. Voldemort, Potter, Piton, Dumbledore, Scrimgeour. Háború van. A gyengék most áshatják a sírjukat, és talán még az erősek is küzdhetnek becsületükért, vagy egyáltalán, hogy lábon maradhassanak. - Gyászolok, mert már semmi sem lesz olyan, mint régen. Talán nem így érzed? Te talán nem veszítettél ezzel a helyzettel? – kérdezte. A neki szegezett kérdés után csak elkomorodott a tekintete, suttogva válaszolt csak: - De...Veszítettem. Keserves arccal bámult maga elé, a levegő megfagyott, az idő megállt, és talán gyertya lángja is elaludt. - Csak tudod, a bánaton is túl kell lépni egyszer. Nem szabad, hogy eluralkodjék felettünk, mert annak tragikus következményei lehetnek. Örüljünk annak, hogy mi még talpon állunk, és nem vesztünk el a sötétben. - végül felnéz rá, tekintetük találkozik, majd egy kis szünet után folytatja szomorkás hangon- Sajnálom, ha elvesztetted bármelyik barátodat... Rettentő jó színésznő...
Egyéb
avialany|| Gemma Ward egyéb|| # Alyson apja egyszerű mugligyilkosság áldozata volt, a cél rablás volt, az apa felébredt így a rablók megkéselték, ám a szomszédok felfigyeltek a zajra, így hamar kiértek a rendőrök. # Semlegesen áll Harry Potterhez és Voldemorthoz, próbál kimaradni a varázsvilág háborújából és egyik oldalon se állni.
A vártnál jobban élvezte az órát. Persze, ez is egy unalmas tanóra, de azért ez a kis mutatvány mégiscsak feldobta a kedvét. Egyedül a szoknyájával volt gondja, azt húzogatta lefele, illetve fogta szorosan a combjához, nehogy olyan idomok látszódjanak, amik egy romantikus vacsorás randi után szabadna csak. Könnyedén lebegett, a legkisebb gravitáció nélkül. Roppant módon élvezte, de pár perc után, már kezdte unni, ahogy fel-le bolyong a légtérben, amikor egy ismerős hang/varázsige ütötte meg a fülét. A bűbájra azonnal odakapta a fejét, így Seraphinra tévedt a tekintete. Meglepődve konstatálta, hogy a FInite Incantatem varázsige után változatlanul lebegett. Megnyugodott, ahogy felmérte: a varázslat nem sikerült, legalábbis rá nem hatott ki, se a mellette forgó padtársára. Ahogy elnézegette Nicolast, elgondolkozott azon, hogy megfogja e a karját, hogy el ne repüljön, mert úgy látszott, mintha a mennyezet felé vette volna az irányt, de végül vállat vonva, arra a következtetésre jutott, hogy, azok után, amiket a reggelinél mondott, Alysonnak nem kötelessége a fiú segítségére futni. Ha mondjuk Laetitia vagy Blaise lett volna mellette, nem morfondírozott volna sokáig rögtön utánuk nyúlt volna. De így nem. Lassan vége volt a "jó világnak", és akár egy tollpihe, leszálldostak a földre. Szerencsétlenül belerúgott a padba, ahogy leszállt. - Au! - nyögött fel halkan, és dühösen elhelyezkedett az asztal előtt.
Ismét felszólalt a férfihang, ami a tanárúrhoz tartozott, de most nem csak Benjaminhoz szólt, és nem is a csoporthoz, hanem a kis mutatványozó évfolyamtársára. Elképedve nézte végig a kisebb jelenetet. Tíz pont?! Hú... - Ku... - magába fojtotta a nem túl nőies szitkozódást, nem akart még tíz pontot elveszíteni a Mardekártól. Remek, jól kezdik az évet a mardekárosok, mínusz tíz pont! Köszönjük Seraphin...
Az óra folytatódik, ami egyenlő azzal, hogy nem túl nagy - nem túl kicsi -, terráriumok lebegtetnek eléjük, amiben egy kisebb szoba van berendezve. Mégis mi ez...Babaház? Értetlenkedve nézegeti az üvegdobozt, az övében volt egy aprócska ágy, íróasztallal, és egy nagy szekrénnyel. Meglepetten állapította meg, hogy még lámpás, és szőnyeg is található a miniatűr szobában. Ezzel most mit kell csinálni? Anélkül, hogy feltette volna a kérdést, meg is válaszolta a professzor. Hálát adott Qcrossnak, hogy nem babázni hívta ide őket, mert a "félreülés" és a Yolandás incidens után is elég bizarr lett volna. Megkaptuk az utasítást, munkára! Kihúzta magam, és megmarkolva szőlővesszőjét, a szobára irányította, úgy, hogy a vége érintse a belső légkört - de mindezek előtt, még elismételte a mozdulatot, eltátogva hozzá a varázsigét. Most mehet élesben. - Todos a Flote! A kis bútorocskák lassan elemelkedtek a padlótól, de szinte azonnal vissza is rogytak. Mintha egy félresikeredett Vingardium Levioa hatása alá került volna a szobácska. - Todos a Flote! - mondta már határozottabban, mire ismételten elemelkedtek a tárgyak, de immáron magasabbra, és tovább is bírták. Pár másodpercet. Kezdetnek megteszi.
Az átok betalált. Még mindig remegett a pálca vége, valóságos csoda volt, hogy az átokcsóva eltalálta a fiút. Alyson arca hirtelen felderül, bár szíve még mindig vadul kalapál. Sikerült. Leállította ezt az egészet. Lassan kezdett megnyugodni, és bár a pálcája is szög egyenesen meredt a fejjel lefele lógó fiúra. Elmosolyodott a durcás kifejezésen, és ahogy az arcát elönti a vér. Lihegésszerű, halk kuncogást hallat, és végül teljes biztonságban érzi magát. Bár még mindig óriási baklövésnek tartotta a „nem cselekvését”, amit akkor tett, amikor Richard rámászott. Már az első szavaiból leszűrte, hogy mi a célja a fiúnak, csakhogy akkor ki volt borulva, és nem igazán tudott ellenkezni, vagy nem is akart. Pontosabban akart, csak nem sikerült rávennie az agyát. Nem igazán nevezné magát gyávának, vagy gyengének. Egyszerűen van egy elve, amit betart, ha belepusztul is, és Richard egy gyenge pillanatában fedezte fel. Sam a városban járt már, és ez nem kerülhette el a figyelmét, sehogy sem. Kiborította. Neki is vannak érzelmei, még ha nem is pozitívak a legtöbb. Richard kihasználta az állapotát, és pont. Lassacskán kezdett feloldódni, bár még benne lappangott az iménti félelem, de lényegesebben csekélyebb granulátumban. Richard fejjel lefele lógott, de még így is próbálta palástolni a meglepettségét, felháborodását. - Nem vagyok a Szivid. – közli szinte azonnal, teljes nyugalommal. Attól függetlenül, hogy kettejük között kicsit fűtöttebb lett a helyzet az átlagnál, semmi joga, hogy „Szivinek” vagy „Cicámnak”, vagy bárminek is szólítsa. - Ugyan Grosiean, te is tudod, hogy nem bírtad volna elviselni, hogy kikosaraztak. – aljas mosolyra húzódnak ajkai. Meg volt győződve arról, hogy gyenge pontra tapintott a fiúnál. A nagy Richard Grosiean-t visszautasították, ej-ej! Ettől függetlenül nem érezte magát jobban Alyson, nem érzett dicsőséget, vagy győzelmi mámort, habár más esetben biztos, hogy érzett volna, de most nem. Örült, hogy megszabadult tőle. Elég kényelmetlenül érezte magát egy szál szoknyában, sőt már undorodott a ténytől, hogy így látja Richard. Legszívesebben eltakarta volna magát, de nem tehette. Add1, Richard nem érezhette, hogy Alyson bánja, hogy félmeztelen. Add2, a pálcája még mindig előreszegezve állt a fiúra. Nála van még a pálcája, nem bízhat semmit sem a véletlenre. A fiú könnyedén levarázsolta magát, bár a földet érés nem volt a legkényelmesebb, de valahogy nem érzett együttérzést iránta. Enyhe terpeszben állt tovább a lány, úgy fegyverezte le a fiút. Egymással szemben álltak, félmeztelenül. Más helyzetben, előzményekkel kimondottan élvezné a szituációt. Félrehúzott szájjal, felvont szemöldökkel hallgatta végig. Az utolsó két mondatra fel kellett hogy kacagjon. Halkan nevetett, majd miután kiszórakozta magát, megszólalt. - A feltevésedre nincs több hozzáfűznivalóm. – célzok a nevetésre. Persze. Még ha meg is történt volna, pont ő értené meg? – Megértenéd? Grosiean, benned semmilyen érzelem nincs. De még csak gyűlölet sem. Üres vagy, aki csak összefekszik fűvel-fával, mert unja a lóvéját. Tartott, hogy Richard erősebb lenne nála, és ha most rátámadna, akkor Alyson nem bírná kivédeni, de ezt egy percig sem mutatta. Persze, még elnézze az önelégült vigyort az arcán. Ha-ha. - Ne értékeld magad túl. – adtam meg a jó tanácsot. Persze, egy-két csók, nyakra puszi, és ő már kisült volna? Alyson több mindent megélt, mint Richard gondolná. Nem támadott. Várt.
Talán nem épp a legnormálisabb, de mulatságos. Furcsa. Qcross, úgy ugrál a "komoly vagyok, tanár vagyok" és a "vicces vagyok, jó tanár vagyok!" között, mint valami pingponglabda. Félig-meddig jó, mert nem gebed meg, míg végig ül egy órát - mint a mágiatörténetet-, másrészt, hogy ne legyen indiszkrét - és ne használja az idióta szót -, elég esetlennek festi fel magát. Látszik, hogy nincsen tapasztalata a diákokról és a diákok közt megbúvó veszélyekről, amik akár órán is kitörhetnet. Érti ezen, a varázslóháború miatt kialakult két fél viszálykodását, illetve a legapróbb csínyeket is. Meg kell hagyni, csudabogár ez a Qcross, de ha ilyen lesz a többi tanórája is, és nem csak 'jófej"-nek akar bemutatkozni, akkor nem lesz gondja Alyvel órákon. Ismeri Yolandát. Nem is mer belegondolni, hogy honnan, mindenesetre nem a legszigorúbb büntetést adta a tanár úr, amit a legtöbb - vagy inkább mindegyik-, tanár adott volna. Pontlevonás, megbotránkozás a viselkedése miatt, illetve a mugli öltözet, és az illem teljes hiánya. Őszinte mázli, hogy nem kapott mínusz húsz pontot ezért a belépőért, így azonnal érvénytelenné válna Bishop remek definíciójáért való jutalompont.
Az óra pereg, a tanóra lassan telik mégis eseménydúsan. Még egy késő. A hugrabugosra csak egy pillantást vet, nem is foglalkozik vele többet. Most jön egy jó rész; az új tanár "végre" beég. Elég szerencsétlenül hat, ahogy félreül a könyvkupacon, és ennél már csak az a röhejesebb, ahogy kihúzza magát a kellemetlen helyzet alól. A megjegyzésen némán elmosolyodik. Nem is olyan rossz ez a tanár. Eddig.
Miután megvolt a - remélhetőleg- összes műsorszám, rátér ismét a bűbájra, amit előbb elmagyarázott. Aly is elismétli a mozdulatot, mint sokan mások, majd külön a pálcamozdulattól elmormogja a varázsigét, hogy ellenőrizze, ki tudja e egyáltalán mondani helyesen... - Todos a Flote! - suttogja, félig magának, majd padtársára néz, hogy ő hogy boldogul a mozdulattal, de ahogy elnézte Nicolast, egyáltalán nem erőltette magát, hogy kövesse a tanárt. Gondolkozott, hogy szóljon-e a sötét pillantásról, amit az imént vetett rá a professzor, vagy maradjon csöndben. Végül ráhagyta fiúra, vagy észrevette maga is, vagy sem, ez nem Aly dolga. Miután ismét a professzora figyelt, azon kapta magát, hogy lassan elemelkedik a padtól, és kicsusszanva onnan, egy méter magasságban lebegett a pad felett. Elkerekedett szemmel próbálta magát egyenesben tartani, de gravitáció nélkül, elég nehéznek bizonyult a kísérlet, így csak fordult párat egy helyben. Kicsit kellemetlenül érezte magát, mivel szoknyában volt, így próbált minél feltűnéstelenebbül húzogatni a szoknyáját, hogy ne villantson. A furcsa, tökéletes gravitációtól mentes térben lévő lebegés érzésére csak ennyit tudott kinyögni: - Váó! - ez amolyan levegőszusszanás volt, nem is egy szó. Körbenézett a teremben, és egy plusz pont ment a jókedvére, mivel az összes többi évfolyam társa is olyan esetlenül lebegett, akárcsak ő. Egyedül a tanár "állta meg a helyét" a lebegésnél. Végül miután kimulatta magát jónép, Qcross leengedett minket, és ismét elfoglalhatta a helyét mindenki.
Hiba volt felülre engedni, nagy hiba volt. Hiba volt itt maradnia, hiba volt hagyni, hogy hozzá érjen. Botor volt, és gyenge. Elhagyta saját magát, de már késő volt. Késő volt? Ismét elöntötte az agyát valami, hogy vér, vagy fájdalom, vagy szenvedés nem tudja. De kívülállónak érezte magát. Mintha hirtelen felülről, külső szemlélőként nézte volna ezt az egész jelenetet.
Miért hagyta, hogy Richard elcsábítsa? Mert elcsábította. Aly sosem kívánt érintkezni bárhogyan is ezzel a pénzmániás sznobbal, és ha teljes erejéből jelen lett volna az elmúlt órában, messziről elkerüli a fiút, ha kellett volna megátkozza, csak hogy ne legyen ő is egy szajhája a Grosiean-gyereknek. De nem volt jelen, és már késő volt. Hogyan tudna megállni... Némiképp ő maga hozta magát ilyen helyzetbe, hiszen bármikor lehetett volna leutasító és RIchard egy idő után lemondott volna róla, nem gyűrte volna magát, ebben biztos volt. Most átkozhatná Richardot, vagy magát, már édes mindegy volt. A hányinger kerülgette, ahogy rájött mit is művel. Ostoba volt, és nem akarta, hogy már mindegy legyen, de mit tehetne? Eljött az idő, hogy lelökje magáról? De hogyan, hisz a férfitest rá nehezedett, és a fizikuma messze volt attól, hogy elbírja. Gyerünk Aly, megtudod csinálni, nem engedheted, hogy Richard...
Egyre gyorsabban veszi a levegőt, amint Richard leveszi róla a melltartóját. Ne... nem! A lányt elfogja a pánik, de amint felpróbál emelkedni, észre kell vennie, hogy erősen markolják a haját. Feje önkéntelenül visszahanyatlik a padra, amely egy nagyobb koppanást eredményez. A fiú nem áll le, ahogy erősen beleharap Aly mellébe, ő egy fájdalmat ordítást hallat. Ekkor Richard elengedi, és a kínálkozó alkalmat megragadva, hogy egy kicsit engedett a szorításból, kipróbál csusszanni alóla, de eredménytelenül. A pálcája a szoknyájában. Idegesen kap a szoknyájához, hogy a zsebéből előhúzza. Ha Richard nem veszi észre a ténykedéseit Lelöki magáról, és azon nyomban pálcát szegez rá. - Te szemét! - remegve keres valami átkot a fejében, amit most rászórhatna, de csak egy egyszerű jut eszébe - Levicorpus! - vár. Hátha betalált...
Ha Richard észreveszi a ténykedéseit Bár pálcájára nem számíthat, erőteljesen kapálózni kezd, és karmolászni a fiút, ahol csak éri. Most vagy soha! Erőlködik, rúg-kapál, harap, bármi, csak legyen már vége ennek az egésznek!
Talán mégsem Nicolas volt a legjobb alany, hogy felpiszkálja Robert féltékenységét, de már édes mindegy volt. Nicolas mondjuk ki: egy tapló. Nem úgy mint mondjuk Malfoy, vagy Montgomery, hanem valójában az. Mégsem hiszi azt, hogy a fiúban csak ez bújna meg, sőt. Nicolas is a rengeteg balfék közé tartozik, aki azt hiszi, ha tapintatlan és modortalan, máris nem egy földönfutó senki. Vagy, esetleg (!) voltaképpen nem is rossz ember - ismételten ez a meghatározás jön a képbe-, csak éppen ezzel a viselkedéssel palástolja mindezt. Persze jó ember mondja, pont Aly, aki voltaképp négy képzeletbeli lélekfal közé zárta magát egy rövidebb - vagy akár hosszabb időre. De ez mind csak védekezés. A fiú engedelmesen követte és már a leghátsó padban ültek, felül. Nem igazán az ő műfaja a legközelebbi padsorban való "majd kiesek a padból"- viselkedés. A tanterem lassacskán megtelnek a diákokkal, és alig hallható izgés-mozgás veszi kezdetét. Mindenki befutott majdnem, pár diák kivételével. - Ne kérdezz Baxton. Élvezd ki a helyzetet amíg lehet. - válaszolja nyugodtan, és egy pillantást vet a fiúra, majd ismét az ajtóra szegezi tekintetét.
Végre valahára a professzor is megjelenik. Hmm... Hogy szépen fejezze ki magát, és ne hagyja el durva szó a száját, csak nyel egyet, és magában teszi meg a véleménynyilvánítást. Mit is mondjon, nem épp egy ilyen tanárt várt. Természetesen a ceremónián látta már, de akkor nem igazán érdekelte Alyt, sőt, csak egy futó pillantást vetett rá. De így, közelebbről szemügyre véve, megcáfolta Alyson gyanúját/félelmét, hogy egy kiöregedett, szenilis, unalmas alakot vettek fel Flitwick helyére. Apropó Flitwick... Vajon mi lett vele? A kimondhatatlan nevű professzoron egy elnyűtt tornacipő ingadozott, és hát, talán ha pár évvel fiatalabb lenne, vagy akár egy évvel is, lazán leszólítaná, mint egy diákot a kastély folyosóin. De ő a prof. Alig kezd bele mondandójába, egy hangos puffanás hallatszik mögüle/srégen tőle, mire a lány azonnal odaemeli a tekintetét mit sem törődve a tanárral. - Yolanda...- suttogja egy halk lesajnáló sóhajtást eleresztve. A kijelentés voltaképp Nicolasnak szólt, vagy legalább is ha hallotta, hiszen ő ül a legközelebb hozzá. Yolanda - szokás szerinti - igen frappáns belépője, amit tömérdek feltűnési viszketegség von körbe, nem csak belőle váltott ki ilyen reakciókat, végignézve a tantermen csóváló fejeket, illetve halk pusmogást lehetett látni/hallani. Csak csodálni tudom, hogy némi több jó modor is került ikertestvérébe.
A tanár folytatja mondandóját. Levitációs bűbájok...miért olyan ismerős ez neki? Talán ezt tanulták hat éven át, orrba-szájba...? Reméli jobb tanítási módszerrel áll elő Qcross, mert ha nem neki ne mondja, hogy érezze magát fantasztikusan az óráin. Különben is: melyik órán lehet jól érezni magad?
- Köszönöm! - szólal meg hálás hanglejtéssel, és elfogadja a zsebkendőt. Nem igazán akarta elvenni - sőt minek neki zsebkendő, ő nem sír...-, de ez is a terv része. Az álca, a furfang, a ravaszsághoz.
Ahogy belé karolva haladnak ki a mellékutcából, Alyson hálát ad az égnek, hogy ilyenkor már nem igazán járnak diákok Roxmorts utcáin. Még jó, különben ismét elindulna egy kétes eredetű pletyka, hogy ő és Hartley... Lassan haladnak, de Aly legszívesebben megszaporázná lépteit, hogy minél előbb kikerüljön Roxmort területéről és a falut ás a kastélyt összekötő útra érkezzenek. Miután Gavin befejezte a kérdezősködést, egy darabig csend honolt köztük, ő nem feszegette a húrt, Aly pedig - látszat szerint - próbálja összeszedni a gondolatait, érzelmeit, és küszködik a könnyeivel. Látszólag. Valójában próbál valami kézenfekvő, mégsem túl sablonos történetet kitalálni arra, hogy miért bőg, úgy mint elsőéves, Roxmorts egyik csendes mellékutcájában. Lassan lépdel a vizes kavicson, de az agya fáradhatatlanul kattog. Miután úgy érezte, hogy a csend túl sokáig húzódik, kényszeredetten megszólal: - Gavin, el fogom mondani... - mit? Azt, hogy egy pszichopata üldözi, hogy megölje? - De nem most. Elég... - sóhaj. Hatás kedvéért. - ...friss az emlék...- megszorítom a kezét, és a szemeibe nézek. - De ígérem hozzád fogok fordulni, csak...csak egy kis idő, rendben? Lehet színészi pályára kéne mennie. Ha nem ismerné saját magát, még be is dőlne. Nem sokáig sétálgatnak még. Lassan kiérnek a faluból, és pár perc alatt már fent is vannak a kastély bejáratánál. Ott Alyson a fiúhoz fordul és ellágyult arckifejezéssel megöleli. Reméli, hogy senki nem figylei az ablakból, különben lőttek a hírnevének. - Hálás vagyok Gavin! - megjegyezte a nevét. Ezt vegye jó pontnak! - Majd... Összefutunk még, és remélem többször lesz alkalmunk találkozni! - kibontakozik az ölelésből, és elindul felfele a lépcsőn, ott hagyva a hollóst. Alyson szívből remélte, hogy találkozni fognak még. Csak nem úgy, ahogy a fiú gondolja...
RAVASZ. Ez hiányzik neki a legjobban, tényleg! Rend szerint eltökélte, hogy nem igazán fog pezsegni órákon, mint egy hollóhátas kiselsős. Semmi kedve nem volt órára menni. Itt volt nyár, nehéz lesz visszarázódni ismét a monoton, szürke hétköznapokba, amit majd megpróbál mindig egy kicsit megszínezi izgalmakkal, mint tavaly. Bizonyos határok között. Az előző évben ismerte meg közelebbről Nicolast, így úgy döntött, ha már lúd legyen kövér, elhívja őt, hogy együtt menjenek órára. Jó, ez így nem teljesen igaz.
A Nagyteremben zsúfolásig tele volt diákokkal. Reggeliztek. Érdekes, hogy év elején még sokan lejárnak reggelizni, aztán az idő elteltével, egyre kevesebben járnak le, mintha megunnák. Mindenesetre alig talált jó helyet Alyson, ahogy keresgélt a Mardekár asztalánál. Inkább kereste a gerincesek társaságát, és messze elkerülni a Parkinson-féléket. Végül megáldotta őt a Sors Robert foglalt neki helyet. Na igen, ez a kellemetlen hely kategóriába tartozott, mióta kerülte legjobb barátját. - Jó reggelt Robert! - szólítom meg, és kényszeredetten leülök mellé. - Blaise. Blaise-nek hívnak! - csípős hangulatában volt aznap reggel, ez nem jellemző rá. Sosem zavarta, hogy a középső nevén hívom. De ze nekem csak jó, legalább nem kell jó pofiznom! - Várod már a bűbájtant, mi? Fiatal prof, a kedvenced...- jegyzi meg epésen- Gondolom már a nyitón kiszemelted. - Kivel mész bűbájtanra? Találtál már hozzá egy pincsi kutyát? Juj, nézd csak - mutat Parkinson felé -, ő pont neked való! - Azt hiszed most fájni fog, hogy nem veled megyek? Ne legyél már ennyire öntelt. - válaszol, és miután lenyelte utolsó falatját felállt a helyéről , és ott hagyta. ŐT! Elment az étvágya. Dühöngve kimászott a padból, és arrébb lépett párat, hogy szóljon Baxtonnak, hogy szabad egy hely mellette bűbájtanon.
- Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az új bűbájtan prof. - töri meg a csendet a tanterem felé vezető úton. Nicolas mellette sétált. Nem volt kétséges, hogy a fiú beleegyezik az ajánlatba, hiszen a tavaly történtek után, biztosan akar visszavágót. Nem ad neki lehetőséget, de muszáj bosszút állnia Robertet, és ehhez Nicolas volt a tökéletes alany. Jóképű, volt már kalandja Alyvel, amiről természetesen a legjobb barátja is tud, és nem is olyan vészes, ki lehet bírni. - Flitwick-nél biztos jobb! - fejezem be a gondolatot, majd belépek a nagy terembe. Csak páran vannak a teremben, így kiszúrja a legfelső padsort, és felcaplatva a falépcsőn, beült majdnem a sarokba, tanszereit lepakolja az asztalra, és elhelyezkedik.
Rúg-kapál, próbálja tűsarkújával egyiket lábközépen találni, de a próbálkozás sikertelen. Ha pillantással lehetne ölni, akkor most mind a négyen holtan feküdnének körülötte, de nem lehet, ha csak az illető nem egy Baziliszkusz, de jelen esetben ő csak egy hatodéves mardekáros lány, négy féreggel szemben. De nem! Ő nem csak egy hatodéves mardekáros, ő egy Leingter! Nincs mögötte nagy múltú nemzedékek, nem aranyvérű, és még ha régen az is volt, de most nem jómódú. Drága ruhák, ékszerek, cipők, de ez mind csak látszat, persze, hiszen valósággal eltartják May--ék, ő pedig hülye lesz visszautasítani. Nem egy úri hölgy, nem egy előkelőség, de ő egy Leingter! Egy mardekáros Leingter, aki büszke rá! És nem hagyja, hogy ilyen csökönyös puhatestűek elbánjanak vele!
Szőke hajtincsei ugrálnak utána, ahogy jobbra-balra kapkodva a fejét próbálja valamelyik őt szorító csuklót megharapni, de azok túl messze vannak. Erősek, legalábbis így négyen. Lemerné fogadni, hogy külön-külön Alyson lazán elbírna velük, de így együtt elég nagy...fölényben vannak. Hiába várt professzorra, vagy prefektusra - bár az utóbbi lehet, csak jót röhögött volna rajta-, nem érkezett, sőt senki! Szép lassan elérik a klubhelység bejáratát. - Kézzel fogjátok kimosni a ruháimat, értitek?! Ahogy húzták a földön, majd hogy nem húzott egy tiszta csíkot, és természetesen, ami előbb a csík helyén volt, az mind a hátán, illetve szoknyáján ülepedett le. Élmény lesz kitisztíttatni a fiúkkal, miután a pálcájukat valahova behelyezte nekik...
Meglepetésére, és szerencséjére, az utolsó végzetes pillanatban, egy lány jelent meg vele szemben, illetve támadóinak háttal. Már üvöltene rá örömében, hogy segítsen, de leinti, hogy maradjon csendben. Igeeeen, ez az igazi mardekáros! Hátulról, a háta közepére! Amint eltalálja az átok őket, egyszerre engednek el, mire ő egy hangos koppanással földön landol. - Aaa...- fájlalja egy gyors nyögéssel a fejét, illetve végtagjait, de nem volt ideje sajnáltatni magát, így gondolkozás nélkül az elgurult pálcájáért vetődött,, majd ismét a hátára fordulva, lendületből célozta meg, az előbbi földön fetrengő áldozatát. - Stupor! - kiáltja el magát, a vörös hajú tömzsire szegezett pálcával - Protego! - folytatja, majd aljas mosoly ül ki az arcára, ahogy látja a nyálkával küszködő fiúkat. - A visszavágóban, már te is szerepelsz Cica! - bökött rá a megmentőmre a klubhelységbe menekülő utolsó fiú, majd dühöngve ő is eltűnt a festmény mögött. Szíve szerint utánuk vetette volna magát, de úgy gondolta, már elég ennyi harc, majd legközelebb. Egy fintorral konstatálta kinézetét, és konkrétan megállapította: szörnyen néz ki. Ahogy feltápászkodott a mocskos padlóról, megpróbált lábra állni, de úgy érezte elsüllyed. Féloldalas állt, mintha sánta lenne. Lenézett a lábaira, majd körülnézett a folyosón. Megkönnyebbülve sántikált az elhagyott magassarkújához. Majd kényszeredetten felhúzta lábára, és megpróbálta viszonylag normális tisztaságúra leporolni magát, miközben még nagyban szidta magában a fiúkat. A visszavágót véres lesz, véres bosszú. Véglegesen beletúrt a hajába, és csak utána fordult a lányhoz, akinek köszönheti, hogy nem a fiúk hálójában végezte. - Letty! - kiáltott fel félhangosan, de ez inkább amolyan fáradt, levegőeresztés volt. - Remélem benne vagy a következő buliban is! - mosolyodik el, bizton abban, hogy a lány nem utasítja vissza ajánlatát, hogy megleckéztethesse ezt a négyet. - Nem mellesleg: kösz!
- music - Tömény letargia, és fájdalom járta át teste minden porcikáját, ahogy ült egy helyben. Itt. Az émelyítő parfüm nem tett jót neki, így egy kicsit szédelegve támaszkodott a fotel két karfájába - de, hogy ne legyen feltűnő, beelégedett azzal, hogy a két könyökével támasztotta magát. Egyszerűen nem akart körbenézni jobban, mert érezte, hogy menten elhányja magát, de csak képletesen. Az émelygés nem hágott olyan hatalmas fokra, hogy menten beterítsen mindenkit a reggelijével, így nyugodtan, lassan lélegezve pihent a fotelben, és várt. Draco a következő pillanatban felé fordult, egy kérdést feltéve. Unalmas, és pocsék, na meg enyhén öntelt és egoista. - válaszolná, de igazán nem is figyel rá, ez csak amolyan "elütöm az időt" kérdés volt, így csak biccentett a fejével, hogy boldog legyen, majd tekintete az ajtóra szegeződött. Sorba érkeztek a meghívottak. Már számolta, az ajtón belépő személyeket, hogy éppen annyian legyenek, mint a fotelek száma a kupéban, mert ha megvannak mind a heten, valószínű, hogy Tara is be fog csöppenni, és akkor minél hamarabb végeznek, és mehetnek el. Már nagyon unja az ilyeneket. Következő a listán Emily Dean. Köszönésviszonzásképpen biccent felé, de már jön a következő balszerencsés, akit a tanárnő választása esett. Astoria. Na szép, egyre jobb ez az egész... Egy sötét pillantást vet csak rá, többre nem is méltatja, az idegesítő kis mardekárost. Kötve hiszi, hogy nem vette volna észre a kedves gesztust, de meg is érdemli. Elmosolyodva emlékszik vissza a dombon történtekre. Ahogy belép Zephyr enyhe megkönnyebbülés fut rajta végig. Örült, hiszen végre egy normális személy is belépett azon a nyomorult ajtón, akivel még szót lehet váltani. Mindenesetre, muszáj volt, valaki értelmeshez szólnia. - Szia Zephyr! - üdvözli, majd megpróbál egy ésszerű választ adni, arra a kérdésére, akit mindenkit izgat- Nem tudjuk de szerintem ez egy büntetés mindannyiunk számára... - jegyzi meg, majd egy hűvös pillantást vet Astoria felé, és folytatja - Csak körül kell nézni. Szinte be se fejezi a mondatot, és megjelenik az utolsó vendég is, Joshua. Plusz pont Tarának, hogy végre meghívott egy férfit is. Rábólint köszönésképpen, és feljebb ül a foteljében. Percek kérdése és meg kell jelennie a Pink Boszinak. Amint belép, próbál nem odafigyelni a még több pinkre, illetve feketére. Csak ő képzeleg, vagy tényleg, mintha egy halvány rózsaszín ködfelhő venné körbe az iskolapszichológust? Vagy lehet, hogy ez az epres parfüm illat tett be neki. Mosolyog. Mosolyog és vidám, és lelkes, és izgatott. Merlinre, lehet nem kéne itt lennie, amikor kitörnek a boldogsághormonjai. Cukrok, édességek, nyalánkságok. Le akarja kenyerezni, vagy mi? Minek nézi őt, egy kövér hugrabugosnak? Ahogy látja, hogy Draco hátrébb húzódik - és valószínű a többiek se fognak rajongani érte -, egy hirtelen vezérelt ötletként elvesz egy kisebb cukrot az édességkupacból, de csak, hogy idegesítse a többieket, illetve, elbizonytalanítsa őket, hogy nem-e kéne venniük nekik is. Halványan elmosolyodik, miközben bontja a cukorkáját, de ajkai még szélesebbre húzódnak, amint megteszi a griffendéles megjegyzését. Ajkait összeszorítja és lassan a szája elé teszi a kezét, hogy ne törjön ki nevetésben a "görény" kifejezésre. Két éve milyen elterjedt volt ez a megnevezés... Reméli, hogy ezt még Draco is látta, de nem mer ránézni az arcára, mert fél, hogy elröhögi magát. Rá se hederítve a durcás szőkeségre, vigyorogva elveszi a szót. - Hetedéves mardekáros vagyok, illetve prefektus Dracoval együtt. - direkt említi meg a fiút - Alyson Rose Leingternek hívnak, és Londonban lakom a barátomnál Blaise May-nél, aki szintén a Mardekár házát gyarapítja. Elégedetten abbahagyja mondanivalóját, és ránéz Vikitriára, hogy folytassa.
Egyik gyűlésből a másikba. Egyik hülyeségből a másikba. Egyik szenvedésből a másikba. A prefektusi gyűlés, szabályosan UNALMAS volt, ennél rosszabb már csak az az illatosított, pink levél tartalma, amit még nem rég kapott meg kézhez, miszerint a prefektusi gyűlés után várja őket az új tanár: Tara Swan. Nem is kell mondani, hogy már most undorodik attól a nőtől. Amint meglátta a peronon messziről kiszúrta, vagyis miket beszél, nem kellett kiszúrnia, ő szúrta ki a szemét a rózsaszín kisugárzásával. Körülbelül Umbrige egy sötétebb árnyalatban, és huszonakárhány évesen. Előre imádkozott, hogy ne kelljen találkoznia vele órákon, sőt a kastély falai között - a birtokon meg nem hiszi, hogy találkoztak volna nagyon -, de Alyt megint eltalálta a szerencséje, és megtalálta őt a Pink Lidérc. Szóval most mehet egyből az unalmas prefektusi gyűlésről, a tanárnő egyenlőre titokzatos célú találkájára. Nem nagyon gondolkozott rajta, hogy miért kereste fel őt, és ahogy tudja nem csak őt. Valószínűnek tarja, hogy ez is a Lump-Klubhoz hasonló lesz. Tényleg, idén nem lesz? Nem mintha hiányozna neki Lumpsluck-kal való jó pofizás, de úgy tudja még idén is tanít a Roxfortban, de hát ki tudja. Lehet félt visszajönni, ki tudja ma már, majd elválik.
Ahogy kilépett a gyűlésről, azonnal szemközt találta Robertet. Mit keres itt? Nem volt világos, hogy elküldte a francba? - Mit keresel itt? - kérdezi ellenszenvesen. - Talán...Téged? - kérdez vissza mosolyogva. Mi történt? A vonat indulása előtt még messze nem volt ilyen boldog. Ez idegesíti Alysont. Ő szenved, mert a kapcsolatuk megromlott, bezzeg ő vidáman ugrabugrál. Felment benne a pumpa. - Megtaláltál, gratulálok! Elhúznál végre? - ez sem szegte kedvét, egy kicsit megrendült az arcán az az idegesítő nagy mosoly, és követte a 163-as vagon felé. - Milyen volt a gyűlés? - érdeklődött, de Alynek semmi kedve sem volt most cseverészni. - Unalmas, és az a gyűlés is unalmas lesz amire most megyek, ahova Te nem vagy meghívva! Így aztán le is maradhatnál, úgysem utazhatunk egy kupéban. A suliban találkozunk, szia! - azzal megszaporázta a lépteit, Robert pedig megállt mögötte. Nem érdekelte, otthagyta, és topogott tovább a vagonhoz. Nem érdekelte Robert lelki világa, majd megbeszéli vele, ha valami baja van, ő nem fogja ezt bolygatni.
Dühösen húzza el a hármas számú kupé ajtaját, de amint belép megtorpan, és fintor ül ki az arcára. Nevessen, vagy hányjon? - Ehh... - csúszik ki a száján a megrökönyödés. Hová került, a pink-pokolba? Gyorsan elrendezte arcvonásait, felvette átlagos, semleges arckifejezését, és a két bent ülő személyhez fordult. - Üdv! Vikitria és Draco, persze a prefektusi gyűlésen végig őket hallgatta, találkozott ma már velük, de az illem mégis megkívánja, hogy ismételten köszönjön a diáktársainak. Szívből reméli, hogy hamar vége lesz ennek a...az egésznek. Kelletlenül az egyik fekete fotelhoz lépdel, és elfoglal egy helyet.
Halkan elhúzza a kupé ajtaját, reménykedve abba, hogy nem késett el. No, ha el is késett volna, az sem lett volna tragédia, de jobb elkerülni a kellemetlenségeket. Semlegességet érzett a kinevezést tartalmazó levél kibontásakor. Természetesen elégedett volt, no meg büszke, hogy végre kinevezték, hisz már éppen ideje volt, hogy elismerjék, plusz most már nem kell bujkálnia éjszakánként, a cigarettáját szorongatva, hanem könnyedén, engedéllyel megspékelve lófrálhat - hm... járőrözhet - a sötét, kihalt roxforti folyosókon. Ugyanakkor nem igazán tudta, hogy lesz e hozzá energiája, kedve. sok a kötelezettség, túl sok... Neki sok. Még ha a kiváltságok enyhítik is aggodalmait, kényszeredetten lépett be a helységbe. Nem, nem bánja, hogy immáron ő is diákprefektus lett, de kinek van most kedve végigülni X percet, hogy elhallgassák a két iskolaelső kioktatását, hogy mi helyes, s mi nem. Apropó iskolaelsők... Vikitria Mirol... Hm, vajon miért nem lepődik meg, hogy a kis Mirol-lányka lett az egyik kis kedvenc, mint eddig is? A párjáról meg ne is beszéljünk, szívből reméli, hogy nem tart sokáig ez a hercehurca a kabinban.
- Üdvözlet... - szólal meg semlegesen. Senkinek sem szólt, illetve mindenkinek. Illem. Mert az még van. Egy-két röpke pillantást szán a kupé felfedezésére, de nyomban leül az utolsó szabad helyre. Talán épp az utolsó pillanatban toppant le, mert amint helyet foglalt az asztalnál nyílt az ajtó és meg is jelent az akit nem szívesen látott, akárhogy is. Bla bla bla... Megváltozott minden... Ahogy mondja.
Nem nyúl a pergamen tekercséhez, de biztos benne, hogy valaki nem állja meg, hogy hozzá ne érjen...
Üzenetek megtekintése
+16
