- Ugyan, mire?! - Úgy hördül fel, mintha nem is csak simán bosszús, hanem szabályosan dühös lenne a kölyökre, és ez a harag ad lendületet neki akkor is, mikor visszafordul. Szándék szerint, hogy alaposan megrángassa a nyomába tapadt hollóhátas grabancát, ám a csobbanás hangja és a szemei elé táruló látvány villámgyorsan lelohasztja a vérében forró harci kedvet. Ehhe. Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?...
A hóhajú mardekáros arcán megrándul egy aprócska izom, ami jelenthet megvetést, undort, szánalmat, vagy akár azt is, hogy olyannyira ideges, amitől már heveny rángásba fogott a képe. Összeszűkített szemekkel méregeti a vízben ücsörgőt, persze csak biztos távolból.
- Nem akarsz kimászni onnan? Itt maradok, nem verlek meg. - Hogy illusztrálja, mennyire nincs verekedős hangulatában, lazán zsebrevágja a kezeit és a helyén marad, ahogy ígérte. Az agyonkoptatott farmer zsebén éktelenkedő kis lyukon halványkékkel márványozott, fehér kis ujj kandikál ki. Seya egy darabig türelmesen vár, aztán biztatón felszegi az állát és félrefordítja a fejét. - Oda se nézek.

Elég érdekesen viselkedik a kölyök... Állapítja meg magában Seya, és ha már egyszer idáig eljutott a gondolatmenetében, gyorsan megtoldja az egészet egy aprócska észrevétellel - alighanem hőemelkedése lehet. Az efféle elváltozásoknak persze, amik bőrpírban nyilvánulhatnak meg a külvilág felé, számtalan belső oka lehet. Fertőzés, meleg, hideg... Nem néz ki valami jól. A hóhajú mardekáros arcára undorodó fintort csal a gyengeség jeleinek felismerése - szóval ez a kis dög semmit sem változott. Most is ugyanolyan szánalmas, mint akkor és ott, azon a fémes szagú, vörös, vörös napon.
-    Jó. - Mordul válaszul, közben lazán dob egyet a lecsúszni készülő táska pántján, mielőtt minden drága szerzeménye a Kis Patak névre keresztelt, röhejes pocsolya ragaszkodó sűrűjébe süllyed. - A jövő hétig kapsz haladékot, hogy felszívódj a környékemről.
Na igen. Ott áll, épp csak egy pillanatig felvont szemöldökökkel, és tökéletesen hülyének nézi a nála kisebbet. De mi mást is várhatnánk tőle? Seya még nagyon is élénken emlékszik a tóparton történt incidensre, és őszintén szólva nem hogy nem lopta a szívébe magát a Tayilor ivadék, de a rokonszenvét sem rúgta bokán. Igazából meg sem pöccintette.
Mindazonáltal nem adja konkrét jelét sem utálatnak, sem szimpátiának - olyan semmilyen. Nyilván, a röpke fintor, mely meggyűri a máskülönben szép vonásokat, nem épp a legkedvesebb fajtából való, de ez alapjáratban még semmit nem jelent. Ugye? Áh. Baromság. Nagyon is azt jelenti, aminek látszik. Hogy a háta közepére púpnak kell egy önjelölt árnyék, akinek a szaga állandó jelleggel az orrában motoz, és a léptei zaja megerőszakolja a máskülönben esetleg - jobb esetben - kihalt folyosók csöndjét! Bosszantó! Idegesítő, ráadásul morbid!
-    Most meg mit csinálsz? - Hihetetlen gyorsan lefoszlik az arcáról az a felsőbbrendű, öntelt kifejezés, a helyébe pedig könnyű léptű tündérként lobban az értetlen kíváncsiság. Hátrasandít a vállai fölött, hisz a kövek elég csúszósak, márpedig ő hátrálni akar. Tesz egy apró, kimért lépést, finoman próbálgatja, mennyire stabil alatta a talaj, aztán egész odanehezedik. Innen legalább egész belátja a kicsit, nem csak az arcát a hasa magasságában. Egyébként is kirázza a hideg, ha arra gondol...! De nem gondol. Ez egy nyomorult kis hollóhátas senki, a helyzet pedig merő véletlen. Vagy maró véletlen.
-    Okéh... Vedd csak fel a pálcád, és rakd el. Olyan vagy, mint valami húsból faragott szobor... Ha meg akarnálak átkozni, már rég abban a tócsában feküdnél. A pálca mindig... mindig legyen kéznél. - Ezzel a végszóval sarkon fordul és leszökken a sziklákról. Könnyed, macskás egyensúlyérzékkel, a puha kis tornacipők talpa hangtalan toppan a birtokot beborító fűszálak közé.

Ki mondta, hogy az álmok nem válnak valóra, és ki állítja, hogy a békák nem repülnek? Akitől ezen információk származnak, hazudik.
A hóhajú mardekáros, mint minden áldott, avagy nyomorult kedd délután, most is hátraólálkodott az üvegházakhoz, hogy elemeljen egy aprócska hajtást a somok egy mágikus megfelelőjének cserjéjéről, leszaggasson és zsákba tömjön egy kotakéli bimbót, megfejhessen néhány bogyónyi berzencét, és még ki tudja, miféle bűbájos gyomok leveleit, rügyeit, és egyéb darabkáit gyűjti be ilyenkor! Bimba tudta nélkül. Merész. De aki a saját szakállára ismerkedik a bájitalfőzés tudományával, és tudja is, honnan és hogyan érdemes úgy dézsmálni a termést, hogy az égvilágon senkinek ne tűnhessen fel, az vállalja azt a csekélyke kockázatot, amit az üvegházakba történő be és kislisszanás jelent.

Megszerezte, amit akart. Bal vállán ott fityeg a fekete, rongyossá nyúzott iskolatáska, amit rajta kívül nem sokan kívánnának a hasonvérű csemeték közül, hisz sokkal, de sokkal praktikusabbnak vélnek egy tértágító bűbájjal kezelt mappát, vagy akár csak egy dagadtra hízlalt zsebet. Az ilyen diákokkal ellentétben Seya talán mindig is földhöz ragadtnak fog tűnni, sőt, egyenesen mugli-imádónak, pedig a választása színtiszta logikán alapszik. Szabadok maradnak a kezei, a sovány kis vállak és a háta pedig játszva elbírja azt az egy-két füzetnyi súlyt, amennyivel leterheli magát.
Kicsit aggódik, hogy a zacskóba csomagolt színes bogyók ne nyomódjanak össze, így a tőle telhető legfürgébben közlekedik az ódon kastélyt környező gyepből előkandikáló kövek és sziklák között. A távolból halkan dongó szellő reppen az arcába, és vizes illatot söpör az érzékeny orr elé. Szinte kínálja neki, hogy tessék, itt van, rám vártál, ez az a patak névvel gúnyolt pocsolya, ami mellett feltűnés nélkül beiszkolhatsz az épületbe, és a kutyának sem tűnik majd fel! De van a levegőben valami más is, ami nyugtalanítja a fiút. Valami... öblítőhöz hasonlóan tiszta szag, amibe egy embergyerek jellegzetes, semmi máshoz nem fogható aromája keveredik. A bőrük gyönge emberillata, az a tisztálkodószerektől hűvös, furcsa... Szóval van ott valaki. Nem baj.
A vékony kis tornacipők puha talpa alatt halkan hajlanak el a fűszálak, mintha csak segíteni akarnák a macskaléptű mardekáros haladását. Tervei szerint nem fog történni semmi. Gyorsan ellép a közelben időző akárki mellett, és visszamegy a kastélyba, le a klubhelyiségbe, onnan pedig át abba a lerobbant fiú wc-be, ahol ugyan nem kísért Hisztis Myrtill, de épp elég nagy a bűz, mióta az a nyomorult Dulligan felrobbantott odabent egy egész csomag trágyagránátot!

Szétmegy a feje... Közelít. Felszegett állal, egyenes derékkal, ahogy mindig is teszi, szinte áttetszővé rongyolódott farmernadrágján halkan csörren a két kis lánc.
Aztán a léptek zaja elhal, és ahogy az már lenni szokott, ismét nyúlánk, karcsú árnyék vetül a máskülönben szép, napsütéses időben sütkérező hollóhátas fölé. Hogy mikor lépett fel mellé a sziklákra, az rejtély marad, csöndesen tette.
- Nézzenek csak oda... Hát téged még mindig nem zabált fel semmi? - Nehéz eldönteni, hogy örül-e a felfedezésnek vagy sem, az mindenesetre adott, ahogy ott áll. Tény. Nincs benne semmi költői, csak a szoborszépségű arc, amin ocsmány repedésként sikolt az a kés nyeste heg, az acélos ridegen villogó, szürke szemek, és az állandóan csapzott, most is kócosan az arcába omló, hófehérre őszült sörény.

Az utóbbi időben érdekes divathullám söpört végig a berkeitekben, aminek mi, az oldal vezetősége, nem igazán örülünk. Ennek két pofonegyszerű oka van:

1. Tökéletesen logikátlan, amit műveltek. (Zömmel kiskorúakat visztek, nem is módosíthatnának nevet.)
2. Közel ennyire felesleges is. (A karakter nem használja mind a két keresztnevét - vagy hármat.)

:: Szeretnénk megkérni mindenkit, akinek eredetileg két tagú volt a neve, hogy váltson vissza két tagra (hacsak nem indokolt a pótlás, mint az esetemben volt, hiszen egy örökbefogadás kapcsán történt névváltoztatás - de látjátok, én is kiszedtem, hogy ne érhesse szó a ház elejét!).

:: Akinek eleve három tagú a neve, annak megköszönnénk, ha a középsőt egyetlen betűvel rövidítené - az előtörténetben úgyis szerepel a teljes hossza. (Ez a passzus az újakra vonatkozik elsősorban, és azokra, akik nagyon szörnyen elborzasztóan ragaszkodnak az új keresztnevükhöz. Visszamenőleg nem rövidíttetünk az olyan játékosokkal, akik eddig is három tagú névvel játszottak.)

Továbbá, borzasztóan örülnénk neki, ha nem váltogatnátok a karaktereitek nevét kényetek-kedvetek szerint. Gondoljátok át elsőre, hogy mit akartok. Az életben sem úgy működik a dolog, hogy elneveznek titeket Kese Márknak, aztán anyuka meggondolja magát, mikor már tizenöt évesek vagytok és hozzácsap még két keresztnevet, mert "megtetszettek" neki.

Amennyiben a helyzet tovább harapódzik, kénytelenek leszünk szabályt bevezetni a neveket illetően - amit ugyanakkor szörnyen sajnálnánk, hiszen nem akarjuk korlátozni az alkotói fantáziátokat.

Köszöntem a figyelmet a Staff nevében.

Seya/Cedrah (senkit ne zavarjon meg, hogy másik karakterrel írtam)

A rakpartot reggelente egész beborítja a sűrű, tejfehér londoni köd (ami a nap további részében ritkul ugyan, és visszahúzódik a folyó felszínére, lelapul az ember csizmájáig, de makacsul ottragad a tájon). Bekúszik az épületek közé, befurakszik a legvastagabb sál alá is, megmérgezi az ember lelkét és olyan lidérceket sejttet a közelben, melyekről hamar kiderülhet, hogy még csak távoli rokonságban sem áll a démonokkal - az egyik leggyakoribb ijesztgető az iszákos kvibli, Lance Cabott, a rakodómunkás.
Dohszag, nyirok és olajfoltok jellemzőek a helyenként macskakövesbe váltó, kátyús betonútra; egyik oldalt a Temze, rajta kisebb hajók ringnak kikötözve, a másikon raktárépületek egész sora kígyózik. Rémségesen gyér a közvilágítás.

De csak egy raktár van, amelyik egy másik világba vezet. A lakatot rég letörték róla. Hatalmas, kétszárnyú, halványzöldre mázolt falécekből összetákolt ajtaja fölött betörött, félkör alakú ablak mered vakon a világba. Odabent kötelek, üres ládák, mocsok, szemét, patkányok, levizelt újságpapírok és egy jókora, súlyos csapóajtó fogadja a belépőt - ez utóbbi egy föld alatti helyiségbe vezet és egyetlen cseppnyi vérrel nyílik. Odalent egy ősöreg kandalló biztosítja a lehetőséget a hopp-porral való utazáshoz. És természetesen egy jókora bödönnyi hopp-por. Ki tudja, kik használják és mire?

Csak rajtatok áll.

Seraphin, Caleb és a környékbeliek

A kölyök tényleg nem figyel, se látszólag, se valójában, hiszen minden figyelmét a gyűlölt háztárs köti le, aki felől pedig olyan pompás vér és hó és ázott föld szaga lebben feléje bomló édesen, fagyba dermedten és mélyre kapartan, amennyire csodálatosat rég szimatolt. Furcsa... Pedig nem tűnik sebzettnek. Seyala szépen ívelt, hófehérre őszült szemöldökei töprengőn összeszaladnak, miközben a nyomában elcsöpögtetett, olajosan csillanó nyomokat könnyű bűbáj csavarja fel a levegőbe.
Akkor viszont, mikor valami kemény, apró ponton érintő dolgot észlel a ruháján, olyan dühödt hördüléssel kapja hátra a fejét, mintha ugyanazzal a lendülettel képes volna, és tőből marná le a pofátlan felsőbb éves koponyáját a nyakáról! Egyáltalán, ki merészeli bottal böködni, csak azért, mert másodéves?!
A heves indulatoktól rút, acsargó pofázmányba torzult arc azonban hamar kisimul. Csak megszárították. Másodpercek kérdése, hogy visszanyerje maga fölött azt a földöntúli nyugalmat, ami nem tűri meg az utálkozó fintort, a lenézően villogó szemeket, de a sértett haragtól vicsorgó ajkakat sem. Helyette marad a rezzenetlen, szoborszép arc, melybe ocsmány repedésként rútít az az undok, kés nyeste heg. Maradnak a hűvösen csillogó, acélos szemek, melyekben nyomokban sem lelhető fel semmi evilági. Örömtelen a pillantásuk és olyan fájón semmilyen, mintha a tovarebbent lélegzetvételnyi pillanattal együtt a kölyök lelke is megszökött volna abból a törékenynek tetsző, többszörösen megtört testből.
Seya egy hosszúra nyúlt másodpercig némán bámul Seraphin arcába, aztán sarkon fordul, és visszasétál az eredeti helyére. Nem időzik ott sokáig. Minden további kártyát eggyel odébb húz, csöndesen munkálkodva, ezzel jelezve, hogy bizony aki már ledobta magát, az most újra megemelkedhet és egy egész széknyivel odébb vonszolhatja azt a kicsípett valagát. Mikor visszaér, megcseréli a Seraphin mellett ülő lány és a mellette ülő fiú kártyáját, ő pedig cseppet sem zavartatva magát letelepszik Lamartin mellé. Illetve csak ülne, ha nem döglene ott valaki a közvetlen közelében, akinek pedig semmi keresnivalója ezen a rendezvényen, és különben is. Porcikája nem kíván mellette ülni.
-   Csússzatok eggyel odébb, Caleb. - Mordul csöndesen, olyan semmitmondó éllel, ahogy az ember egy vadidegen, tökéletesen közömbös figurát oktat ki a kvintesszencia turbulens erővonalairól.
A franc se tudja, mi jár a fejében. Talán csak az, hogy ott jó helyen lesz, talán valami egészen más. Szólni mindenesetre egy büdös szót sem szól a többiekhez. A tekintete makacsul Caleb arcán időzik. Érzelemmentesen, mintha üvegből csiszolták volna a kifejezéstelenül is gyönyörű szemeket. Mintha sosem törték volna szilánkosra a karját.
Ha odébb csusszantak, akkor letelepszik Seraphin mellé, méghozzá roppant boldogan a tudattól, hogy a Gary-nek címzett tábla még mindig közte és Caleb között időzik. A magáét az asztalra löki.

---

Új ülésrend, mivel Seya átrendezett: Pansy, Gregory, Olivia, Draco, Emily, Nadalia, Zoey, Alyson, Caleb, Gary, Seyala, Seraphin, Cassandra, Aaron, Jules, Melore, James, Gwendolyn, Yolanda, Audrey,  Amy, Norkys, Josephine, Giles, Vikitria, Hermione, Harry, és zárul a kör.

Az az egyik legjobb dolog a nyárban, hogy olyankor sokáig van világos. Sőt. Seyala Kiba szerint kétség kívül ez az egyetlen jó dolog a nyárban… Pontosabban ez volt az egyetlen, amíg még az Otthon szürkére ázott, olajos sárga gombákkal futtatott falai közé kellett visszatérnie.

Késő délután, estébe hajló, verőfényes napsütés omlik el a tájon, épp csak néhány beteg felhő nyújtózkodik az égen. Groteszk mintákkal mocskolják a nyári kékséget, bár ki foglalkozik vele, ki látja? Nyilván nem sokan. A hóhajú kölyök a tóparton lődörög, és mi mással is múlathatná az idejét, mint azzal, amivel mindig is tette? Vadászik, brutális, beteg játékokat játszik egyes egyedül, csak és kizárólag a tudás és a hatalma fitogtatása kedvéért, ahogy egy átlagos tizenéves gyökér is tenné. Eddig nem tehette. Most megteheti, hogy békát fog.
A tó persze mély, de nem riasztja - úszni is úgy tanult, hogy belecsúszott egy undok, ködös délelőttön, és senki nem volt a közelben, aki kihúzhatta volna a hideg, kátrányfekete vízből. Az első néhány fuldokló csapkodás után lám, mégis megmoccant az ösztöne, és helytelen, de nagyon is hatékony mozdulatokká formálta a kétségbeesett rúgkapálást. Kievickélt a partra. Mellékes kis apróság. A lényeg, hogy most, bár a víztől távolabb időzik, valahol a zsombékos, zizegő nád előtt, jóval óvatosabban lépked a nyákos, nyirkos talajon. Még az ő kis jelentéktelenül puha léptei nyomán is víz szivárog elő a lagymatag földből, átáztatja a vékony tornacipő anyagát, és undokul dörzsölődve ér a fiú sápadt bőréhez – kipirosítja, nyúzza, mintha saját maga kapart volna rá rózsás sebeket. Ez persze a békászással együtt jár, és különben is: ki nem szarja le?
A nádszálak zsenge zöldbe olvadó levelein kuporog egy leveli. Csukott szemekkel kuruttyol és láthatóan rémségesen élvezi a vékony hámmal futtatott, nyirkos kis testét melengető napsugarak aranyos ragyogását. Tetszik neki. Egész úgy érzi, ez egy csodás, nyári koraest, mely épp megfelelő arra, hogy lanyha kuruttyolással üdvözölje a béka kollegákkal közösen imádott Estét. Zsong, zsibong a tó partja, szitakötő rebben, és valahol, a hosszúra nyúlt levelek közt az ifjú mardekáros tornacipői toppannak egy lapos kövön. Kissé ingatag, de Seya nem aggódik. Billeg egy sort az instabil alakzaton, próbálgatja, meddig döntheti, hol akad, mennyire tartaná biztosan. Célja van vele. Épp a kölyök farkas ne vette volna észre a brekegő parányt? Lesunyt fejjel, meglapulva óvakodik még közelebb, és erre már valóban veszélyes a víz; a táncos kedvű kő persze játszi könnyedén tartja a jelentéktelen kis súlyt.
-   Hé, Kiba! – Harsan a túlságosan is jól ismert hang valahonnan a közelből, és ezzel egy időben felgyorsulnak az események. A fiú felkapja a fejét, és még épp sikerül elcsípnie a feléje zúgó, sötét kis lövedéket, mely szinte fütyülve szeli a levegőt. Lapos, lapos kavics. Kacsázásra kiváló. Elkerülni lehetetlen, bár a sovány békavadász megpróbálja. Ösztönösen hátrahajol, megcsavarodik, a kezei még kapaszkodóért kapnak a levegőbe, de a vágós zöldön és kemény köveken kívül mást nem talál. Kaszál egyet, aztán csobban, egyenesen a hűvös vízbe.
-   A kibaszott életbe, Mirol! Ez fájt! – Hörögi levegő után kapva, miközben didergőn tempózva visszacsapkodja magát a kőig és felkapaszkodik rá. Csapzott, hószínű tincsei undok hínárokkal keveredve tapadnak az arcába, és apró, sötéten vonagló piócák tapadtak a csupasz bokákra. Gabrielt persze nem hatja meg. Csak vigyorog, és láthatóan roppant elégedett magával. Közelebb sétál. Olyannyira, hogy a sötét sportcipők orra hamarosan centiméterekre kerül a kapaszkodót nyújtó kőtől.
-   Óóó… Ne haragudj, azt hittem, majd elhajolsz. – Feleli amolyan gyomorforgató mézes-mázosan, és a tőle már megszokhatott, hanyag lazasággal a törpe elé guggol. Valami fényes, aranyosan csillanó borítékot lóbál az orra előtt. – Na figy. Ezt Lumpsluck küldi.
-   Rrremek. – A morgós válasz nélkülöz mindennemű érzelmet, mintha a tó vize máris dermedt fagyosra hűtötte volna a fellobbanó lángokat. Seya megtámaszkodik, és megkísérli kihúzni magát a marasztaló léből, de Gabe mester útban van. – Khm. – Erre bezzeg kapcsol.
-   Értsem úgy, hogy Gabriel, kérlek, menj odébb? – Hízelkedő mosolyt villant, de kinyújtja a kezét, mire a fiatal vonások undorodón ráncosodnak.
-   Menj már! – Félrecsapja a segítségül nyújtott kezet, mire a ötödéves megvonja a vállait és elhátrál. Épp csak annyira, hogy a soványra ázott kígyó-ivadék felkapaszkodhasson a szárazra. – Mit akar Lumpsluck? – Már-már unottan csavarja ki a vizet a hajából, de így nem valami haladós, úgyhogy a következő percben alaposan meg is rázza magát. Szanaszét röppen a tó vize, Gabe káromkodva elhátrál, és úgy bevédi azt a borítékot, mintha egyenesen az övé volna. Ez persze a kölyköt is kíváncsivá teszi.
-   Mi van benne?
-   Ugyan, Kiba, hogy feltételezheted rólam, hogy kibontom mások leveleit?
-   …
-   Okéh… Valami flancos partira vár. … Ne nézz így rám, tényleg!
-   Aha. Nem veszem be. Flancos parti… Baromi gyenge, Mirol, tőled meg végképp!
-   Hmpf. Jól van. Ne hidd, ha nem akarod. Nem nekem kell magyarázkodni, hogy miért nem jelentél meg, vakarék. Bár ahogy elnézlek, a helyedben erősen szégyellném odatolni a pofám. Nem vagy odavaló. Bárcsak tudnám, mit akar tőled az öreg! – Keserű nevetése van és akkora adag féltékenység csendül benne, amennyit egy idősebb diáktársa felé aligha mutatna ki. De az nem járja, hogy… - Csinálsz, amit akarsz, én mosom kezeimet! – Azzal a földre pottyantja a meghívót, sarkon fordul, és sértetten távozik.
Seya egy darabig még néz utána, aztán a fekete póló anyagát csavargatva a borítékig sétál. A pecsétet feltörték, a meghívó maga gyűrött és Mirol szagú. Tényleg felbontotta az a nyomorult kis korcs… Ami viszont az írást illeti… A fiú felhorkant. Na persze. Majd pont őt várják ezen a puccos összejövetelen! Hát jó. Hülyét akarnak csinálni belőle?!


Mire a terem ajtajához ér, olyan szinten sikerül felhúznia magát, ahogy annak rendje és módja. Szinte kívánja, hogy találjon ott egy rakat felsőbb évest, és úgy elküldje őket a jó édes anyjukba, hogy aztán minden szál csontját ízzé-porrá törjék a pattogó vakarcsnak. Ebben a szellemben löki be a súlyos ajtót, és bamm, azon nyomban orrba vágják az ingerek!
Mi a szar?! Először csak leesik az álla, aztán elkerekednek a szemei, végül undorodva felvonja az orrát, és lenéző, döbbent nemtetszésbe gyűri a máskülönben figyelemreméltóan szép vonásokat. Csak az az ocsmány heg ne rángatózna olyan idegesen a bal szeme körül!
Még egyszer lepillant a meghívóra és ellenőrzi a termet, aztán úgy dönt, jó helyen jár. Pontosabban ezt láthatják rajta azok, akiknek valamilyen érthetetlen okból feltűnik a macskaléptű mardekáros. Nyomában a tó vizétől csillogó sáv teszi síkossá a padlót.
-   Hm. – Csupán ennyire méltatja, amint felfedezi az ülésrend logikáját, pedig valahol belül felsikolt benne a páni félelem! Be akarják ültetni két nőnemű közé?! Egyedül?! Ráadásul ahogy elnézi ezeket a neveket, a háztársain kívül gyakorlatilag senkit nem ismer közülük, ami azt jelenti, hogy alighanem ő itt az egyetlen másodéves! Persze Audrey Turnert, a Hollóhát örökké borzos hajzatú csapatkapitányát több rendből is ismerősnek tartja – ettől persze cseppet sem szimpatikusabbnak, de legalább nem misztikusan félelmetes hölgyemény. Finoman felborzolódik, miközben a kártyákat nézi.
Aztán körülsandít és egyszerűen ellopja a magáét az asztalról. Tanácstalanul megindul a székek mentén, hogy olyan helyet keressen, ahol még nem ücsörögnek, és kicserélhetne két táblát. Nincs az az égi hatalom, ami rávehetné, hogy szukák közt töltse az estéjét! Épp eléggé kínos, hogy csurom vizesen, csapzottan, hínárokkal tarkított sörénnyel, piócáktól csiklandós bokával, szakadt, szinte átlátszóra rongyolódott farmerban és bő, de súlyosra szívott és borzasztóan áthűlt, fekete pólóban feszít! Gregory bezzeg… Na meg Seraphin… Ehh. Szépek. Őt pusztán az egyenes gerince teszi méltóságteljessé, ha a külseje maga gúnyolódásra is adhat okot. Hűvös tekintettel pásztázza a népséget és olyan földöntúli nyugalmat erőltet magára, ami már-már szembetűnő. Erőnek erejével megtagadja magától az ázott kölyökmacska tudatát, felszegi az állát, és finoman félrebiccent fejjel olvas.
Aztán hirtelen összevonja a szemöldökeit, beleszimatol a levegőbe és Caleb felé kapja a fejét. Megrándul az arcán egy gyűlölködő kis izom.

Bahh... A kölyök szemszögéből nézve egyre gyatrábbnak tűnnek a körülmények. Egek! Ha nem azért lenne itt, hogy magába szívjon némi tudást - aminek hiányáról természetesen csak és kizárólag az a pipogya Foley professzor tehető felelőssé -, ez volna az a pillanat, amikor kilökné maga alól a széket, és olyan sebesen iszkolna ki a tanteremből, hogy a többiek jóformán csak az ajtó döndülésére kapják fel a fejüket!
Szorongva kémleli a körötte gyülekező nőstényeket. Egy-kettő beszélget, másoknak az egyetlen megmaradt hím nemű egyed osztja az észt... Pff. Szánalmas kis csúszó-mászó. Ha lenne benne egy kis büszkeség, hősiesen meghúzná magát egy elülső padban, és nem hagyná, hogy a lányok testéből kipárolgó varázs megbódítsa! Mint minden fiút. Mint minden fiút?...
Seya úgy dönt, a tanárnak is kijár egy kis szabad levegő, így aztán fürkész tekintetét most Kayék asztala felé fordítja. Vajon Satine merre lehet? A Csipet Csapat tagjai a maguk nemében persze roppant veszélyesek, és mivel a hóhajú kölyökkel egy súlycsoportot alkotnak - ha nincsenek nála egy egész szinttel feljebb -, ezt nem is merné vitatni. Néha olyan hirtelenek tudnak lenni, hogy szabályosan a félsz borsódzik tőlük a hátán. Ettől függetlenül ha kicsit is, de kedveli őket. Kicsik még, mint ő maga. Szellemileg talán ifjabbak, de ki ő, hogy megítélje a különbséget? Finoman elhúzza a száját, és hogy kicsit is lekösse a figyelmét, lopva nekiáll kikaparni a földet a körmei alól. Könnyű, kinti szag lengi körbe, mintha egy összekötő hídon átrobogva a kinti kis vihar szele váratlanul beköszönt jó barátként a puha, ettől-attól kissé nyirkosan összetapadt tincsek közé fúrta volna magát - bár közel sem olyan illatos, mint amit az első padok egyikében ülő lány áraszt.
Audrey Turner felől az eső-áztatta kviddicspálya gyepének fűtől kesernyés, és friss esőtől tiszta szagát érzi az orrába kúszni. És a föld porhanyós, puha göröngyökbe tapadt, leírhatatlan aromáját. Egyszeriben elfogja a vágy, hogy valamivel közelebb férkőzhessen egy ablakhoz, vagy legalább a mennyei illat forrásához; de a Hollóhát csapatának kapitánya túlságosan nagy túlerőt jelentene, és a táskájából kilógó ütője sem fokozza a szakadt kis mardekáros biztonságérzetét.
Már épp kezdene megnyugodni a külvilág illataitól, amit a bentieken érez - leszámítva Kay jellegzetes szagát, ami bár néha meglehetősen csípi az orrát, azért kedveli -, mikor Foley szólásra emelkedik, és ő úgy rezzen össze, mint a tetten ért bűnös. De hát nem is csinált semmit! Csak néhány másodperc múlva veszi észre, hogy akaratlanul is felpattant a székéről, és két tenyérrel támaszkodott az asztallapra. Ugrásra készen, mint aki bármelyik pillanatban elinalhatna, a nyaka, az arca, ujjai... mind-mind látványosan megfeszülnek. Egyenesen a professzorra mered, mintha azt kérdezné, csendesen, de tökéletes kétségbeeséssel, hogy már megint miért ő?...
Óh. Vagy úgy. Csak kiosztották a párokat. Akkor jó, semmi gáz, és már épp ülne vissza, ajkain a szenvtelen kis félmosollyal, mellyel leginkább a saját csököttségét dicséri, mikor elhangzik a neve, és olyan vad öröm dobban a mellkasában, amilyet régen érzett! Ennyi lány között mégis csak összekerülhet azzal a nyomorult griffendéles mamlasszal!!! Nem tudja, hogyan teljesít bájitaltanon, de azt igen, hogy fiú, és...
És hogy nem vele osztják egy asztalhoz.
- Micsoda?! - Mire lakatot tehetne a szájára, már rég kibukott rajta a méltatlankodó hördülés. Nem emlékszik, hogy valaha is előfordult volna, hogy ilyen látványosan ágál egy tanár döntése ellen, de ez... ez... ez hihhetetlen! Látványosan fortyog benne a harag, még akkor is, amikor nagy lendülettel felmarja a táskáját, és már csak a bosszúságtól hajtva a kijelölt asztalhoz vonul. Egy lánnyal?! Legyen! Rohadt Foley! Rohadjon meg ott, ahol van! Kapjon náthát, verje ki a rüh, és még egyéb csupa szépet és jót a drága-drága mentorának, aki képes volt a nőstény oroszlán elé lökni egyetlen kurva ké...! De hisz ott a kés. Ezüst tőr. Pont jó lesz.
Levágja magát a helyére, és néma mogorvaságba burkolózik, míg arra vár, hogy a többiek is odavánszorogjanak a maguk asztalaihoz. Ideges, minden áldott tincse az égnek borzolódott, meg-megrándul az arcát szabdaló sebhely. Áthűlt kis ujjai egymásba kapaszkodnak. A tekintetével is képes lenne kinyírni a jó lelkű Travis Foleyt.
Aztán a partnerét is, akivel dolgoznia kell. Bár a halk köszöntés hallatán félelmetes sebességgel simul ki az arca, és a dühödt ideg helyét őszinte döbbenet veszi át - felborzolt voltát levedli, mintha végigsimítottak volna a buksiján.
- Szia. - Nahát. Ez a lány még nála is halkabb. Ilyen közelről nem is tűnik veszélyesnek, bár azért jobb nem előre inni a medve bőrére. Ő még mindig a hollóhátast figyeli, míg amaz a hozzávalókat veszi szemügyre. Pozitív. Szóval ő is tanulni jött.
- Én meg Seya. - Elpirul. Nem ehhez a bánásmódhoz szokott, pláne nem a lányok részéről. Lopva felpillant Foleyra, és egy veszett hunyorgással jelzi, hogy ezért egyszer még megfizet. Aztán ő is a hozzávalók felé fordul. Nem meri elhúzni őket Ophelia elől, szóval úgy dönt, inkább tisztázza a kettejük közti viszonyt. Csak a miheztartás végett.
- Öhm... Az igazat megvallva azért vagyok itt, mert kicsit lemaradtam az anyaggal, szóval ha van bármi ötleted... Elkélne a segítség. - A kerecsgyökeret még felismeri, és rémlik neki valami a fiolák közül is. Az az opálosan áttetsző, koncentrált holdfényre hajazó lötty. Ha ködlő illata van, mint egy londoni hajnalnak, akkor bengekivonat.
- Ez micsoda? - A latin nevű csodára mutat, közben hogy csináljon is valamit, előhalássza a bájitaltan könyvét, felcsapja a név- és tárgymutatónál, és kikeresi belőle a kerecsgyökeret. Vagy nyolc oldalt megjelöl, ahol említik a "növényt". Remek. Akkor készíthetnek valami olyat is, ami számára sem idegen - bár jobban örülne valami újdonságnak. Azért azt meg kell néznie, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen gyökérrel. Ujjaival lazán végigköveti a sorokat, aztán felmarja az egyik tőrt, és lazán ledöfi szerencsétlen párát.
"Tüskék és csápok... Vigyázat, harap!... Roppant veszélyes, mivel... A mérge egyike a..." Összeráncolja a szemöldökeit, és tanácstalanul kivonja a pengét a kerecsből. Sűrűn bugyogó, zselés, sötétbordó nedv csordul az asztalra. Se csáp, se tüske, se semmi mozgás. Még egyszer ellenőrzi, hogy jó oldalt nézett-e a könyvben, de mivel ott mindent rendben talál, és a képek is egyeznek, a tökéletes tanácstalanság ül ki az arcára.
- Ophelia... - Nem akarja megzavarni, de azért partnerek, hogy együtt dolgozzanak, és segítsenek a másiknak. Ha itt nem kap választ, könyörtelenül kifaggatja Foleyt. Megvárja, míg rá figyelnek, aztán óvatosan a lány elé tolja a kivégzett kis gyökeret. Megreszketnek a kezei. Valamit rosszul csinált volna?... Ő, aki mindig mindent tud? A kis stréber? Szörnyen kínos.

1)     Vajon ha emberi alakban ér baleset (csonttörés, rándulás, felületi sérülések, stb), milyen következményei lesznek?
Szerintem a csontozat és az izomzat egyaránt az átalakulás során változik meg; a visszaalakulással visszaváltozik. Ebből kiindulva nekem az a véleményem, hogy semmiképp sem ellenállóbbak egy ember alakban lévő vérfarkas csontjai - ugyanolyan sérülékenyek, mint bárki más.
Mivel azonban itt egy átokról van szó, a gyorsabb regenerálódás szerintem még belefér. (Bár nekem már ez sem nagyon. *mondja a szadista júzer*)

2)     Hogy is fest egy falka belső rendszere?
Szerintem csak Fenrirnek van falkája, és ott is csak egy alfa hím van, és a falka többi tagja. Ha a farkasokból indulok ki, és én belőlük indulok ki, akkor erőpróbával dől el, hogy ki az alfa hím - küzdelmek sorozata árán. Az alfa nőstény pedig a legtermékenyebb, a legrátermettebb nőstény - egy kicsit emberi vonalra kalandozva maximum a vezér hím párja lehet. És persze ott vannak az omegák és a többiek. Szóval:

• alfa hím - a legerősebb hím egyed, ő a falka vezére, ő kap először mindenből, egyfajta kiskirály, a szava szent
• alfa nőstény - az alfa hím párja, maximum a többi nőstény felett van hatalma, máskülönben csak egy átlagos falkatag mindennemű privilégium nélkül
• falkatagok - mindenki más, egymás közt biztos megvan a rangsor, lehetnek tisztségeik, bár szerintem ezt falkája válogatja; lehet, hogy vannak felderítők, vadászok, dalnokok, akármik, szerintem ez változó
• omega - szegény szerencsétlen lúzer, akit mindenki bánt, és mindenben a legutolsó

3)     Mi a helyzet a magányos farkasokkal?
Szerintem attól függ, hogy melyik magányos farkasról van szó, és melyik falkáról. Ha például Fenrirt vesszük, ő mindenkit be akar olvasztani, és aki ellenáll/elárulja a falkát és magányosan kódorog tovább (pl. Lupin), arra piszok pipa lesz. Az ilyen kapcsolatok veszélyesek.
Ha a magányos farkas be akar lépni a falkába, gondolom ő is végigverekszi magát mindenkivel, hogy megtalálja a rangsorban foglalt helyét.
Egyébként nem hiszem, hogy a falkások lenézik a magányosakat vagy fordítva. Ez már tényleg egyedfüggő.

4)     2 farkas frigyéből miféle szerzet születik?
Ember.  Minden fura szokás és erő nélkül. Mivel nem öröklődik, nem is nagyon lehetne más. Nem örökli sem az anyjától, sem az apjától, akkor pedig nincs semmi. 

Átraktam a moderátor rangot Seyaláról Cedrah Lupen professzorra.

Ezt az előtörténetet ezennel elfogadom. A Házad pedig legyen...


Jó játékot kívánok. ^^

- Fakultatív tárgyak közül kettőre iratkozz fel a Hasznos információk topicon belül a Fakultatív tárgyak témában. - Kettő kötelező.
- Avatarfoglaláshoz, ha még nem tetted volna meg, írd be az avataralanyod és a karaktered nevét - hogy más ne használhassa.
- És szintén a Hasznos információk-on belül jelentkezz le a népszámlálásban. ^^

Szia!

Hát így első nekifutásra had kérjelek meg rá, hogy az előtörténeted az előtörténet mintában látható kódba illeszd be! És inkább a címek legyenek lilák, mint az egész szöveg, mert kifolyik a szemem...  Előre is köszi!

Avatart még keress magadnak, anélkül nem karakter a karakter.  Ha nem tudod megvágni a választott képet 150x250-esre, akkor küldj egy linket és megcsinálom neked. A már foglalt avatarokat az AVATARFOGLALÁS topicban találod. 

A többit pm-ben megküldöm, és ha javítottál, újra megnézlek.

Megkérnék egy moderátort, vagy admint, aki látja, hogy helyezze át a megfelelő mappába, ha tudja, mert nekem valamiért nem akarja az igazat az oldal. Amennyiben nem sikerül, idővel a helyére kerül majd.

Nagyon szép munka, jó történet.  Öröm volt olvasni. A többit pm-ben.

Mivel problémaként felmerült, hogy nem indul elég KM által mesélt kaland az oldalon, holott lenne rá igény, ezzel kapcsolatban szeretnék pár szót szólni Hozzátok, játékosokhoz.

Kezdjük talán azzal, hogy ha kalandot szeretnétek, azt elsősorban Nektek magatoknak kell összehozni - ez nem minden esetben a Staff feladata (mivel a moderátorok és adminok is csak játékosok, nem is biztos, hogy lenne rá idejük és kapacitásuk; vagy épp ötletük). Biztos vagyok benne, hogy sok jó fantáziával és mesélői vénával megáldott személy akad köztetek, akitől nem áll messze egy érdekesebb mese kitalálása.

A dolog a következőképp fest a gyakorlatban, amennyiben játékos kedvű csapat vagytok, mesélő nélkül:

• Van egy kisebb csapat, aki akar egy mesét.
• Legalább nagyjából kitalálják, mit is akarnak játszani.
• Választanak egy mesélőt maguk közül - esetleg megkérnek egy Staff tagot vagy bárki mást, akiről tudják, hogy képes lenne lemesélni a kalandot.
• A mesélő röviden vázolja a történetet a Staffnak. Ha megkapta a játékra az engedélyt, mehet is a játék!

Ha csak egy mesélő kedvű illető vagy, aki játékosokat keres egy szerinte ütős kalandhoz, akkor a következő a teendő:

• Kitalálod a történetet.
• Előadod egy Staff tagnak, aki eldönti, mehet a kaland vagy sem.
• Ha engedélyt kaptál rá, nyitunk egy topicot, mint a Pelham Manor esetében is pl., és megkezdődhet a jelentkezés a játékosok részéről.
• Megvan a kellő létszám? Kezdhetsz is mesélni.

A Staff részéről egyfajta plusz, ha az Ostromhoz hasonló kalandot biztosít Nektek. Ne legyetek telhetetlenek, vegyétek egész nyugodtan elő az ötletfüzeteteket, és találhatok ki kalandokat kedvetek szerint. Összesen annyi a kérés, hogy mindig engedélyeztessétek, mielőtt belefogtok - így kaphatjátok meg többek között valamelyik mesélő karaktert is.

További jó játékot és eredményes ötletelést kívánunk!