Alec valahogy más volt, mint a többi felnőtt. Ő szívesen vette, ha leülnek mellé és ez különösen tetszett Riának. Legszívesebben egész nap fecsegett volna neki, mint régen, amikor folyamatosan mosoly ült az arcán. Amikor nem kellett a nyomorult előítéletetektől rettegnie, amik nap, mint nap várták az iskolában. Persze nem, mintha érdekelnék ezek a dolgok, sőt, különösebben nem is foglalkozik az ilyen emberekkel, de néha még is jó úgy elmenni valahová, hogy nem súgnak össze a háta mögött.
- Nem kérek, köszönöm - feleli, s tényleg nem vágyik most másra, csak arra, hogy ülhessen egy ideig.
Köztörvényi szigor. Ez az, ami most megfog változni az "Új világ" eljöttével. Csoda, hogy még látni az utcán félvérűeket és sárvérűeket, hát nem félnek? Épp itt az ideje, hogy elkezdjenek rettegni.
A férfi arcán lévő meglepődöttség nem lepte meg a lányt. Pontosan tudta, hogy nem mindenki tartja magát ahhoz az eszméhez amihez ő maga, s az is furcsa, hogy ilyen nyíltan vállalja ezt.
- Úgy hiszem nagy változásnak néz elébe a Roxfort és ezzel párhuzamban a társadalom is. Valaki nagyon várt már erre - mondta, s íriszeiben gonosz fény csillant.
Igen, tényleg így van. Rengeteg ember vár már erre, hiszen akik eddig bujkáltak, azok most előjöhetnek, s az ők eddigi rejtekhelyükre most mások költözhetnek be. Már régóta az volt az álmuk, hogy végre szabadok legyenek, s most megkapták.

A mosoly egy pillanatra elillant az arcára. Természetesen nem bírja a nővérét, egyáltalán ki az az idióta, aki megőrül a testvéréért? Persze, ha lenne egy kedves bátyja, aki biztosan betöltené azt a helyet, amelyet egy idősebbnek kell, akkor biztosan szeretné őt. De mivel Daphne egy naiv örömlánynak titulálható személy, ezért ki nem állhatja.
- Ez a rang a legnagyobb megtiszteltetés számomra. Tudod, a szüleink igen nagy befolyással bírnak mindenhol, még akkor is, ha az apám halott. Mindenki ismeri őt, akinek ismernie kell és feladatokkal vagyok megbízva. Tudod, amit egy szokványos magam korú nem szokott megtenni, persze ne gondolj nagy dolgokra - mondta. Mindösszesen annyiról volt szó, hogy terjesztenie kellett az igét a diáktársak között. Hamarosan itt az idő, hogy Voldemort a színre lép.
Felháborodottan vette tudomásul, hogy Lashawn bizony nem áll a pártjára. De mit is képzelt? Ez csak egy hugrabugos és azok általában ilyenek. Meghúzódnak egy csöndes kis helyen és senki pártjára nem állnak, inkább bujkálnak.
Mosolyogva tovább lépett ezen a témán, inkább nem húzza fel magát, mert ez a nap tökéletes, ahhoz hogy egy ilyen elrontsa az egészet. Valójában nem jegyezte meg, hogy hová is kéne küldenie a baglyot, mert jól tudja nem fog mások után futni, azok fussanak inkább utána.
- Egy mardekáros nem lehet boldog? Mi is emberek vagyunk, ugyanúgy akár Ti. Nem csak nektek lehet mosoly az arcotokon, hanem Nekünk is. Vannak érzéseink, még akkor is, ha Ti nem akarjátok elhinni - fejezte ki magát egyszerűen. Felháborító.

Elmosolyodik, ahogyan a kisfiú - talán még szem forgatva is - egy zavart mosoly varázsol arcára. Melegség, és boldogság önti el. Kedve lenne megölelgetni a srácot, de nem teheti, hiszen csak egy kis pisis, ráadásul a nevén kívül nem tud semmit és nem akar megfertőződni. Cöhh... Kitudja milyen porfészekben játszhatott találkozásuk előtt, főleg ha a konyhára jár vacsorázni. Undorító.
- Vagy nem - ismételte, bár ez egy kicsit gonosz volt, de végre nem kápráztatták el az aranyos kis boci szemekkel. Ez volt Astoria. Teljesen Ő, hisz az ilyen arrogáns megjegyzéssel vált valaki igazán mardekárossá. Na persze nem csak ez tett valakit zöld kígyóvá, hanem az is, ha olyan helyről származott, amit ismernek. Valahonnan, ami nagy volt. Az évek alatt a gúnyolódás már a védjegyükké válhatott, egy visszahúzódó, kedves és néha még megértő mardekárosból, biztosan véráruló ember lett. Ez így volt megírva a nagy könyvekbe.
Miután a kisfiú bezárta maga mögött a titkos ajtót - bár Ria szerint egy manó zárta be - elindult az eredeti célja felé. Végre a klubhelyiségben tudhatta magát, kényelemben és biztonságban - minden gusztustalan férget nélkülözve.

Fenyegetés ide vagy oda a Greengrass lány sosem adja fel. Tény, hogy sokan azt hiszik szőke - és ezt nem csak a hajszínére értik, na meg persze van benne némi igazság -, de ettől függetlenül igen is méltó a származására. Hiszen nála talán egyik diáktársa sem tiszteli jobban a Nagyurat, s nála ez sokat számít. Bár nem sok mindenki érdemli ki a tiszteletét, főleg nem Leingter, mert ugyan nem nagyon ismeri, sőt, Őt senki nem ismeri. Titokzatos, s mindig is magában hordozta titkait. De amúgy is ki kíváncsi egy ilyen lány titkaira? Astoria bizony nem.
Végig hallgatva a másik lány megalázónak is nevezhető szónoklatát, elmosolyodik. Ugyan, még Alyson sem érhetné el, hogy őt kitagadják, túl nagy ahhoz a befolyása. Az emberek nagyon manipulatívak itt a Roxfortban, de annál ragaszkodóbbak is. Jól tudja, hogy sosem utálnák meg úgy igazán, mert titkon mindenki visszatérne hozzá.
Alyson kaján vigyorral az arcán hagyja faképnél ellenfelét. S egy utolsó mondatot kiabál csak utána:
- Semmi vagy hozzám képest, Leingter - mondta ördögi mosollyal, majd egy kicsit felkacagott. - Remélem Clyde hamar rájött, hogy rossz választás voltál neki és még annyira sem fog méltatni, hogy egy átok légy számára, akárcsak én.
Majd ő is tovább lépeget útján, de direkt nem a kastély felé megy, hanem tovább. Minél messzebbre a többiektől, hamarosan vége és újra otthon lehet.

;; akárki, akit megtisztelhetek társaságommal
Endorius

A vonat út, mintha most rövidebb lett volna, mint máskor. Mintha minden, ami eddig volt megváltozott volna. Talán a Nagyúr az idővel is tud játszadozni? Most már vajon mindent ő irányít majd? Az képtelenség lenne, s kicsit önző dolog is.
A fiákerben mindenki némán ült, s most senki sem fecsegett. Egyetlen egy lány sem vihogott fel hangosan és idegesítően és egyik elsős sem kezdett el meséket mesélni a híres Dumbledore professzorról. Hiszen minek? Ő már a múlté, ő már halott, s senkit nem érdekel. Mindenkit az új világ érdekel, legalábbis így emlegetik mostanság. Egyesek félnek, mások ünnepelnek.
A vacsorán most nem tartottak ünnepélyes beszédet, szinte mindenki feketébe volt burkolózva és a kis elsősök is a mardekár házat gyarapították újonnan. Ria arcán egész végig mosoly ült, s örömmel vélte felfedezni, hogy egyes mugli ivadékok még csak nem is próbáltak visszajönni az iskolába. Jobban is tették, mert itt bizony kegyetlen sors várna rájuk, de talán még mindig jobb, mint a külvilágban.
A tanári kar szinte teljes mértékben kicserélődött. Astoria pár embert már ismert, ha nem is személyesen, de névről igen. Tristram, Angelus és persze ott van Tara és Brandon. Talán ez az egyetlen ok, hogy érdemes volt visszajönni ide, hisz nem ő az egyedüli szolgáló, akinek itt kell töltenie ezt az évet is. Utána még egyet és vége, végre 100%-an is a halálfalók közé léphet.
McGalagony hangja néha-néha furcsán elbicsaklott, mintha félne. Éppen ekkor közölte mindenkivel, hogy három csoportra bomlik a Roxfort. Az aranyvérűekre, a félvérűekre és a sárvérűekre. A szabad kimenő jól hangzik, s Ria a fejében már tervezi is, hogy mire fogja felhasználni a szabadságát. A korlátozott jogkör minden mardekáros ínyére válik.
- Jó étvágyat - hangzik fel, s még mindig mindenki hallgat. Az étel az asztalon terem.
Astoria nagyon válogatós, de felállni evés közben nem illik és beszélgetni sem igazán. Undorodva nézett végig a diákseregen, akik mind nyitott szájjal ettek, mert hogy közben ők maguk is beszéltek. Legszívesebben felállna és mindenkit faképnél hagyva elrohanna a klubhelyiségbe, de még is csak ennie kéne valamit, hisz így is olyan vékonyka. De semmiképp sem volt hajlandó étel után nyúlni.
Újra kíváncsiskodva végig fürkészett mindenkit. Az összes asztalnál ülő varázslótanoncot, mintha a szemével átkozott volna, s nem csoda, mert először a Griffendéles asztalt méregette.
Potter sehol sincs. A véráruló Weasley és a sárvérű kis Grangerrel együtt elmenekültek. Nem csoda, hiszen félnek, mert mindenki őket keresi, különösen Harryt.
Mindenkiről lerí kit védelmez, s melyik oldalon áll. A szomorúak, a félő tekintetűek, Dumbledore-t gyászolják, s a Potter kölyökben reménykednek. A boldogok, a büszkék, pedig Voldemortot ünneplik. Mindenki más-más. De mi van a semlegesekkel? Egyáltalán létezik olyan, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon álljon? Persze. Általában olyanok, akik tudják, hogy származásuk miatt semmi kárt nem tehetnek bennük, de más rabszolgájává sem vállnak - pedig egy idő múltán muszáj lesz.
A lány tekintete végül a Hollóhátasok asztalánál ragad. Megpillantja unokatestvérét, Endoriust, aki kedvtelenül kezd neki az étkezésnek. Astoria és Endorius sosem hangoztatták, hogy rokoni szál fűzi őket össze. Elég régen volt az utolsó közös együtt töltött délután a rokonokkal. Valamiért Alexa (End édesanyja), teljesen különbözött Ria apukájától. Szerették egymást, mint testvérek, de sosem volt titok, hogy Astoria édesanyját ki nem állhatta. Ezért is van az, hogy nem sűrűn futnak össze, hiszen egyikük erőssége sem a jó pofizás.
A lány, amikor már mindenki befejezi a vacsorát, elindul az unokatestvéréhez. Szinte libben, s olyan nesztelenül lépeget, hogy az egyik hollóhátas fiú, aki amikor Ria megszólalt, kicsit felugrott ijedtében.
- Üdv újra itt Endorius! - köszöntötte, majd a prefektusi jelvényt megkocogtatva ismét szóra bírta ajkait. - Remélem az idén is csak tanulással töltöd az idődet, mert jól tudod, hogy mint prefektus, igen nagy szerepem van a házpontokat illetően - mondta, s egy sunyi mosoly jelent meg arcán.
Mielőtt újra felszólalhatott volna egy kérdés üti meg a fülét.
- Hát ilyen hamar elküldenél? Mindösszesen csevegni jöttem egy kicsit, hiszen olyan keveset beszélünk, tudod most már kicsit erősebbre kéne fűznünk a rokoni szálainkat - mondta kuncogva és kérdezés nélkül helyet foglalt az egyik fiú mellett. A fiúnak természetesen leesett az álla és gyakorlatilag mindenkinek, aki látta, hogy a lány a hollóhátasok asztalához keveredett. De a lány nem nagyon izgatta a sok szempár, ami rávetődött a hirtelen döntése miatt - szerinte ugyanis ez egy megbocsájtható dolog részéről.
- Hogy van édesanyád? - érdeklődött végül.
Alexa Greengrass, mert számára sosem lesz Samlard, mindig is szimpatikus volt Ria számára.

Már-már egy kicsit megijedt, hogy lebukhat apja állását illetően, de szerencsére Alec nem sok időt töltött mostanság erre felé és így ösztönösen a saját memória elvesztésére fogja az egészet.
Bárcsak mindenkivel ilyen egyszerűen és könnyen lehetne beszélni, mint Vele. Ha mindenki legalább ennyire szívesen fogadná a lány szavait, akkor a lány nem érezné magát annyira egyedül. Lenne egy ember, aki meghallgatná. S látszik, hogy nincsenek igaz barátai, mert most is egy idegennek mondja el az érzéseit, kételyeit és gondjait.
- Ha az édesanyám ezt látná biztosan az ájulás kerülgetné, de mint mondta miért tagadnám meg magamtól a gyönyörűséget?
És valóban így volt. Mrs. Greengrass nagyon óvta lányait mindentől és mindenkitől. Valószínűleg, ha látná, hogy lánya itt ül és egy ismeretlen emberrel beszélget, akkor azt nem hagyná szó nélkül. De minek így aggódni? Hisz Ria tud magára vigyázni, mert bizony apja tulajdonságait örökölte.
- Manapság már nem jó dolgokról szól a Roxfort. Nem tudom olvasott-e a prófétában az Igazgató úr halálát? - kérdezte, s ez úgy hangzana, mintha azt sajnálná, hogy az igazgató úr meghalt, s ezért is hozzátette - Talán most már jobb jövő köszönt Ránk.- hangsúlyozta a Ránk szót, majd egy parányi mosoly jelent meg arcán.

A mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, még most is épp úgy mosolygott, mint amikor felkelt, amikor lement reggelizni és amikor egy csapat fiú mellett haladt el. A egész napját vidámság aranyozza be és ezt már egy ember sem ronthatja el. Egyik bátor griffendéles, egyik okos hollós és egyik különcködő hugrabugos sem. Most még egy mugliismeret órát is végig hallgatna, hogy hadd nevessen és legyen még boldogabb, egy nyomorult kis varázstalan ember életén.
- Azért vagyok ilyen boldog, mert végre biztos vagyok benne, hogy a nővérem semmilyen rangot nem érezhet magáénak a családon belül - jelentette ki mosolyogva.
Annak ellenére, hogy Daphne idősebb és valószínűleg tapasztaltabb is, az anyja nem őt jelölte ki a Nagy feladatokkal. Az is lehetséges, hogy nem lesz jövőre prefektus az idősebbik Greengrass lányka, viszont Ria annál inkább esélyes a címre.
- Minisztérium? Az édesanyám is ott dolgozik - mondta, s legszívesebben hozzá tette volna, hogy na meg a Nagyúrnak segít néha napján. - Bár nekem hideg rázásom van Caramelltől és Rufus sem a megfelelő ember erre a pozicíóra. Itt sokkal erősebb kezű emberre lenne szükségünk... - tett célzást arra a tényre, hogy a Nagyúr lenne a megfelelő ember.
Meghívás. Évezredek óta nem kapott meghívást egyetlen egy hugrástól sem.
- Még nem tudom, hogy lesz-e időm. Tudod ezen a nyáron elég sok dolgom akad...

---

Bocsi a késésért

A kisfiú a pici ujjaival megcsikizi az összes gyümölcsöt és a végén látszólag elhagyja a remény, de végül a körte még is jelet küldd, hogy kitalálta a titkot. Kicsit hátborzongató, ahogyan az a gyümölcs elkezd nevetni, valahogy nem igazi és tényleg rémisztően varázslatos.
A ismeretlen gyerek maga mögött hagyva a szőke csodát, gyorsan beugrik a titkos ajtón, s mintha elfelejtkezett volna valamiről. Hirtelen megfordul a kezét nyújtva a lánynak és bemutatkozik. Astoria nem szokott kezet fogni senkivel, az nem lenne hű tett önmagához. Rendszerint neki kezet csókolnak a hímneműek. Így az illedelmesen bemutatkozott Arthurnak se nyújtja a kezét, inkább csak rámosolyog.
- Astoria - mutatkozik be röviden.
A következő kérdéstől felfordul a gyomra. Ő meg a konyha és az alattvalók? Ugyan. Lehet még az ő manójuk is itt van egy kis munkára kötelezve, esze ágába sincs bemenni. Micsoda gusztustalan hely lehet az... brrr... bele se mer gondolni.
- Inkább kihagyom - mondja, miközben a homlokán ráncok jelennek meg.

---

Bocsi, hogy ennyire későn és ilyen keveset... :S Ezért megengedem, hogy megrugdoss!

A prefektusi gyűlésen közölt unalmas infók nem sok újat tartalmaztak Ria számára, de mit is várt? A nyáron épp eleget hallott az egészről, hogy kívülről fújja a teljesen új házirendet - na meg a prefektusi feladatát. Amint kilép az egyik kupéból - ahonnan nem ő az egyedüli, aki ilyen sürgősen távozik - egyből előveszi a rózsaszín pergament, hogy biztosra tudja melyik kupéba kell megjelennie. Bár elég lett volna, hogyha maga elé néz, mert előtte páran már betértek a 163-as vagon 3. kupéjába. Már méterekről érezni lehetett azt az illatot, amely a pergamenen is érzett, csak sokkal erősebben. Astoria első gondolata az, hogy ez a parfüm még az anyjáénál is szörnyűbb.
A pergamenre díszesen volt a feladó neve írva "Tara C. Swan". Már csak arra volt rettentően kíváncsi, hogy a kitűnő vérhez és egyéb jó családi háttérhez mi szükség egy iskolapszichológushoz. Na persze, hallott már Taráról... hogy is ne hallott volna? Elvégre is, amikor Dracóéknál volt állandóan a nőbe botlott. Nem beszéltek sosem, s Astoria nem is akart, hiszen tudta mi Draco véleménye a nőről és ehhez tartotta magát is. Már a puszta előítélet eltaszította egy ócska teázástól is, de most itt van. Itt kell lennie.
- Üdv - nézett végig a csapaton.
Tehát ők lennének a hozzá hasonlóak. Nem lepődött meg rajta, valahogy gondolta, hogy itt lesz Malfoy, Mirol, Leingter és persze Dean. De sejtette, hogy még nem gyűlt össze mindenki. Inkább csak leült szépen, csöndben egy helyre.

Tíz méterről érezni lehet Catherine Greengrass rózsaillatú parfümjét. Vajon azért, mert magára öntötte vagy azért, mert futás közben az illat sokkal hamarabb terjed az emberek orrában, mint állóhelyben? Mert bizony a nő két lányával fut a Roxfort Expressz felé. Pedig nem késtek el, mert rajtuk kívül még volt, aki a vonat előtt ácsorgott nyugisan.
A fiatalabbik lányka, mintha egy kicsit ideges lenne. Szúrós szemmel nézi nővérét, aki továbbra is csak azzal van elfoglalva, hogy mindent elrakott-e? De inkább ráhagyja és úrihölgy módjára tűri az egész nyavalygást. Bár igazság szerint legszívesebben ott ütné, ahol tudná, mert neki köszönheti, hogy elkésik.
Ugyan Ria nem éppen erre várt, legalábbis nem akart visszajönni a Roxfortba, de úgy gondolja, ha prefektus úgy sokkal izgalmasabb lesz az egész. Ráadásul a Nagyúr hatalma alatt hamar meglehet, hogy a kis prefektusi csapatnak nagyobb lesz a hatásköre, legalábbis az aranyvérűeknek.
Csodálkozva néz szét a tömegen, a szülőkön, a fiatalokon. Vannak sárvérűek is, hát nem félnek? Ennyire ostobák lennének? Az ő idejük immáron lejárt, mert Dumbledore halott és hamarosan az egész mugli-féle varázslásnak annyi.
Végül elérkeznek a vonat egyik ajtajához. Egy utolsó csókot nyom anyja arcára, majd felszáll a csomagjával a kezében. Most már nem a szokásos kupéba kell mennie, hanem egy sokkal tágasabb és békésebb helyre, ami a prefektusok lelő helye. Már mióta várta ezt, hogy végre bíráskodhasson az emberek felett, végre kiélvezheti a hatalmát. Bár nem lepődött meg, hogy ebben az évben bekerül a prefektusok közé, valahogy várható volt.
A kupék mellett elsétálva látja az ismerős arcokat. Sokaknak az arcán a félelem csillogása, de vannak olyanok is, akiknek a boldogság ráncai jelennek meg.
Végül csak a prefektusi részlegbe ér, az első két majom akivel találkozik Crack és Monstro. A kettes kupé úgy látszik foglalt Draco számára. Bemenne, de inkább nem zavar, mert oka van annak, hogy az a két állat az ajtó előtt áll. Félve még is bepillantott egy kicsit, s meglátta a szőke tincseket. Ki gondolta volna? Hallotta már, hogy Vikitra Mirollal kavar, de még sosem látta őket együtt. Kizárólag most. Legbelül igenis zavarta a dolog, mert Draco volt a lány mindene és mélyen sértette, hogy egy Mirol lánykát választ helyette.
Tovább állva végül megállapodik a Tanácskozó kupénál. Elvégre is először mindenképpen itt kell elfoglalnia a helyét. Belépve rögtön észreveszi, hogy már vannak bent páran.
- Sziasztok - köszönt mindenkinek illedelmesen, majd lehuppant egy helyre messze a többiektől. Jól megvizsgált magának ám mindenkit. Tudja, hogy bent tartózkodik az a béna Neville és még rajta kívül két lány, akinek a nevét nem tudja. Bár a szőke nagyon ismerős neki, de inkább nem kérdezősködik, csak ül tovább és csendesen vár.

A kedves szavak kicsit zavarba hozzák a lányt, pedig ő aztán sosem volt az a pirulós lány. Ennek a férfinek, akit mindösszesen tíz perce ismer még is sikerült őt a zavarba kergetnie. Astoria tisztában van vele, hogy csinos és szépsége egy véláéhoz fogható, de ez környezetében már olyan természetes, hogy egy nap nem dicsérik meg ennyiszer.
A pohár hideg jégként ér ajkához, ahogyan újra megkísérli az ital ízének érzését. Tűzgolyóként hasít végig a torkán a cseppet sem olcsó innivaló. Kedvét az új kortytól viszont az égető érzés sem veszi el, csak hadd csitítsa el valamivel a fájdalmat, amit érez. Talán ideje lenne elfelejteni az összes rosszat és csak a jóra gondolni, de még is hogyan felejthetné el apja gyilkosát? A szeme előtt látja az alakot, ahogyan pálcájából a gyilkos átkot irányítja apjára... Pedig ott sem volt, de ő úgy érzi, hogy lélekben egész végig apja hideg, mozdulatlan testénél állt.
Az apja igazi állása titok mindenki számára. Ezért a kérdésre egy kicsit habozva válaszol, de a férfi már tovább is tér egy újabb kérdésre. A lányt ez még sem tántorítja vissza az előbbi kérdésre való válaszolás.
- Általában árukat szállított mindenfelé az Abszol úton és a Zsebpiszok-közön is. Még a Borgin & Burkes-be is. Szerette a sötét dolgokat – mondta egy kicsit titokzatos hanglejtéssel.
Valahogy mindig ez volt a szlogen, ha apja állásáról kérdezték. Sosem volt áru szállító, inkább áru vevő és tényleg szerette a sötét dolgokat. Van is egy pár régi szobájában, amit a lány néha napján kedvére való tekintettel nézegeti és ritkán még használja is őket.
Az iskola mindig kényes téma számára. Elvégre is tisztában van vele mit fog kezdeni, ha ott hagyja majd azt a szörnyű helyet és pont ezért az egész nagyon bosszantó neki. Persze most, hogy Dumbledore-nak annyi talán megváltozik minden.
- Egyszerűen nincsenek jó emlékeim az iskoláról – fejezte ki magát tömören. - Ennyi az egész.
Egy újabb korty a whisky-ből és a pohár üres.

A lány elmosolyodott a fiú kérdésén. Nem az az élősködő fajta és amíg rá nem erőltetik nem kér semmit sem. Inkább csak megrázta a fejét, jelezve ezzel, hogy tényleg nem óhajt semmiféle szolgáltatást az ifjú úriembertől. Bár titkon biztos kért volna tőle pár dolgot, első sorban, hogy legyen a barátja, de inkább ezt a kislányos gondolatot megtartotta magának. És amúgy is, amíg Draco tartózkodik kettejük szorosabb kapcsolatától, addig ott van az a sok száz fiú, aki Greengrass kisasszony kezéért odaadnának bármit. Hát igen a Roxfortban - de a Roxforton kívül is - elég sok srác volt több, mint barátja a lánynak. Egyesek irigyelik ezért, de vannak akik pont ezért lenézik a lányt. Ria elve szerint él; élvezni kell az életet, ameddig csak tudjuk, mert utána megbánjuk, hogy nem tettük.
- Tudom, hogy milyen hely lett Wiltshire - mondta Ria kicsit keményebben. - Nem kell emlékeztetned.
Sosem szokott ilyen kemény lenni, de ez a téma valahogy mindig mássá varázsolja a lányt.
Amikor Draco közelebb hajol hozzá, s fülébe suttog egy kérdést, a lány megrebben. Persze sejtette, hogy nem Daphne miatt jöttek ide, mert nővérében nem lehet megbízni, de benne annál inkább. Daphne elszólná magát mások előtt, de Astoria sosem; talán a félelem miatt, hogy mi történik vele, de az is lehet, hogy a hűsége miatt, amelyet a Nagyúr iránt táplál, de legfőképpen az apja iránt. És mivel az apja tisztelte és szolgálta a Nagyurat, ezért kötelessége neki is szolgálnia Voldemortot.
- Nem tudom, talán igen, talán nem - válaszolta komolyan.
Szemében, mintha egyszeribe az aggódás csillámai jelentek volna meg. Gondolkodóba esett egy percre. Mi van, ha mégis Daphne lesz az, aki most beáll majd a Sötét Nagyúr seregébe? És mi van, ha Astoria csak azért van itt, mert az anyja tudja, hogy szeret itt lenni. De ahogy Draco is mondta, most nem hozhatná át ide a lányát cseverészni háztársával. Akkor miért van itt? Miért van itt Daphne? A kérdésekre egyenlőre nem tudja a választ, de a gyomra már görcsben várja őket.
- Te talán tudsz valamit? - érdeklődött.

Ahogy a férfi szavait hallgatja néhol elmosolyodik, néhol pedig kíváncsian figyel. Alapból a férfi neve már egyfajta titokzatosságot kelt a lány fejében. Hiszen a nevünk a származásunkat is megmutatja, s a Delon-Moncorgé vezetéknév franciás hatású. Bár nem csak a nevünkbol, de szavainkból is rálehet jönni, honnan származunk, hallani a férfi akcentusát, bár ez egyáltalán nem olyan fülsérto akcentus, amilyen a Fleur Delacour lánykáé. Már magában az a tény zavarja a lányokat, hogy Fleur egy csodálatos véla leány, de az annál inkább, ahogyan az angol szavakat próbálja kipréselni tökéletes ajkain.
-Igen, Rofortos vagyok - feleli a lány, s olyan hangsúllyal ejti-e szavakat, hogy másokkal éreztesse: már nagyon unja az iskolát, s nagyobb tervei vannak az életével kapcsolatban.
Na nem mintha ezt bárki orrára kötné, hiszen a jövőjét tekintve igen sok elképzelése van, de egy biztos a Roxfort nem igen szerepel a határidőnaplójában. Sokkal inkább a Sötét Nagyúr neve, valamint Draco Malfoyé.
A széles mosolya végül fogvillantást eredményez. Furcsa a lány sosem szokott így mosolyogni senkire, a mai napon talán szabályokat hág át azzal, hogy idegenekkel beszélget, de nem is érdekli. Ha az anyja Daphne-val törődik, majd talán eszébe jut Astoria lánya is. De talán pont nem is akar rá gondolni, hiszen ha lányára Riára gondol egyből eszébe jut férje, s az is, hogy ő már nem lehet velük. A lánynak is eszébe jutott ez a dolog párszor, de nem tehet róla, hogy ennyire hasonlít az apjára.
A lány felnevetett, majd így szólt.
- A vélák talán udvariatlan úriembernek gondolnák, de én nem - mondta még mindig nevetve.
Külföld. Milyen jó lenne most egy külföldi kiruccanás a nyárra, de sajnos nincs idő. Dolgozni kell, hiszen Voldemort Nagyúr elvárja minden alattvalójától. A Greengrass famíliától is.
- Talán az apámat ismerheti - szólalt meg végül halkan, s kissé gyászosan.
Nevét egy percig sem próbálta ajkára venni, hiszen ez a név fájdalmat okoz a szívének. Egy seb van ott, amely sosem fog begyógyulni. Ez a heg csak a halhatatlanság porával forrhatna össze végleg, amely mindenki számára lehetetlen. Még - valljuk be - Voldemortnak is.

A lány boldogsága határtalan. Nem tudni, hogy azért mert hamarosan hazamehet és újra hónapokig otthon ülhet, vagy azért mert levelet kapott anyjától, amelyben a nő arról számol be, hogy mikorra a lány hazaér egy új házimanóval bővül szolgálatuk. Imád másokat ugráltatni, ráadásul a házimanók nem is feleselhetnek vissza, ami azért még is nagyon jól esik egy parancsolónak. Az előző házimanójukat ide küldték a Roxfortban - azért, mert eléggé ellenszenves egy manó volt, ahhoz képest, hogy szót kellett fogadnia a Greengrass család összes tagjának.
- Köszi - mondta mosolyogva és elfoglalta a neki szánt helyet.
Lashawn Elwyn. Ismeri, már csak azért is, mert végzős. Közülük szinte mindenkit név szerint ismer, hiszen a végzős fiúkat minden fiatalabb lány megnéz - mert idősebbek.
- Elég jól, most fel vagyok dobva! Teljesen - mondta széles mosollyal az arcán.
A tanulás, na ez az egyetlen eléggé kényes téma a lánynál. Tulajdonképpen okos, de ő az a tipikus izgulós fajta. Fél az RBF-től, nem kérdéses. A nővére - a maga gonosz módján - ugyanis beetette a lányt mindenféle butasággal, amiből az jön le, hogy az RBF-en annyian elszoktak vérezni - még az okos hollósok is.
- Megy - füllentette, de kegyes hazugság nem árt senkinek. - És neked? Van már terved mit csinálsz a szünetben?
Ria felvázolhatná terveit, de nem teszi. Illedelmesen végig várja, amíg a fiú elmondja - hátha valami új ötletet is adna a lánynak. Bár ő nem igen adhatna ötletet azzal a fiúnak, hogy most az egyszer meglátogatja a Durmstrangos exfiúját és jól beolvas neki, amiért ilyen csúnyán elbánt vele...

Elfogadta az italt, miért is ne fogadná el? Elvégre is neki kínálták, bár még fiatal, gyakorlatilag csak a fagylaltot kéne nyalnia, ahogyan a körülötte ülők többsége teszi.
- Köszönöm - szólalt meg végül, halk, mégis határozott hangon.
Bár részéről kicsit illetlen volt szó nélkül elfoglalni a helyet, amit ráadásul nem is kínáltak fel neki, de nem említi meg. Csak bámulja tovább a férfit, biztos látta már valahol. Talán, ha a saját nevét megemlítené... talán, akkor beugrana a férfinek a lány mivolta és akkor Astoriának nem kéne feltennie a kényes kérdést: "Ismerjük valahonnan egymást?". Nehéz szóra nyitni a szánkat, ha közben teljesen máson gondolkozunk, mert két gondolat ütheti egymást és a kifejtett szavakból, talán más mondat jöhet létre. Astoriának a kettős gondolkozás nem okoz nehézséget.
- A nevem Astoria Greengrass - mutatkozott be, s hangjában hallatszott a kissé félős elcsuklás.
Lehet összetévesztené valakivel? Az nem lehet, túl jó az arc memóriája. Legalábbis eddig úgy hitte - vagy inkább tudta.
Az eddig érintetlen pohárt puha ajkaihoz érintve kortyol egyet a szeszes italból. Szemében egyszeribe megjelennek a könnyek - talán kicsit nagyot kortyolt. Nem szokása szeszes italt inni, hiszen még nagyon fiatal, előtte az egész élet. De visszautasítani az italt nem lenne túl illedelmes dolog, s a lányt mióta az eszét tudja az illemre tanítják.Szeméből gyors mozdulattal kitörli a könnyeket, s most már egy sokkal kisebbet kortyol a whisky-ből. El is érte, amit akart; nincsenek könnyek a szemében.
Eszébe jut apja, neki volt nagy ital gyűjteménye - a vendégek számára. Talán Őt ismerheti a férfi, akivel szemben ül. A mosoly újra az arcára ül, ahogyan mélyen a férfi kék szemébe néz. Ő is szeretne ilyen szép szemeket, mindig szeretett volna, de a sors úgy hozta, hogy sokkal fakóbb, szinte jelentéktelen kék szemei vannak.