Kezeim között tartva Őt jövök rá, hogy mennyire szerencsétlen is vagyok. Nem, nem azért, mert most itt lehetek, jelen pillanatban talán én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon. Hanem azért, mert a szerénységem csapdájába estem. Nem mertem semmit erőltetni, vártam a levelére, visszahúzódva a csigaházamba. Egy csodára várni soha nem túl okos dolog, innen a mondás, hogy vannak, akik azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Nos, én is erre a sült galambra vártam, csak az én galambom se nem sült, se nem galamb, hanem egy kedves, okos, vicces, gyönyörű lány. És itt van velem, mellettem. Ez aztán az igazi paradoxon. Én, Julian Chal egy éve még ennek a szituációknak a közelébe se tudtam férkőzni, a saját gondolat-, és álomvilágomban sem. És most itt van, engem ölel, hozzám sietett, rám mosolyog. Kívánhatnék én ennél bármi jobbat? Kötve hiszem.
Vagyis talán ennél van egy jobb dolog is. Ez pedig méghozzá az, hogy örökké így és itt maradhassak vele, soha ne múljon el ez a pillanat. Lépjünk egy olyan idő síkba, ahol a másodpercek vánszorognak, egy óra olyan, mint egy évtized. Na, akkor tuti nem kérnék soha többé semmit karácsonyra. De nem, ő végül elhúzódik, kezeit összefonja a mellkasa előtt, és sugárzó arcával néz rám. Ujjammal végig simítanék ezen a  tökéletesre szabott arcon, hogy vonásait magamba véssen, és még ha többet nem is akar látni, én láthassam őt a képzeletemben. Gyorsan szólnom kellene egy festőnek, hogy kérek róla egy portrét, ha már nem akar látni, legalább a képmását magam mellett tudhassam. Mert az biztos, hogy eljön az a pillanat is, amikor ráébred, én egy senki vagyok, egy esetlen firkász, és hogy bármelyik másik férfi jobban megérdemelné őt. Mit tudnék én neki nyújtani? Gyenge vagyok, a pénzben sem bővelkedem, egy aprócska lakásban élek, és a karrierem egy zátonyra futott hajó. Kinek kellene egy ilyen férfi?
Persze remélem jogomban áll férfinak nevezni magam annak ellenére, hogy itt rinyálok, nyafogok, mint egy első bálozó lány. Na éppen erről beszéltem. Még nincs is semmi komolyabb közöttünk, és máris ő a dominánsabb, én pedig a gyengébb férj. Biztos vagyok benne, ha egyszer valaki hajlandó lesz hozzám jönni - a fegyverrel vagy varázslattal kényszerítés nem ér - tipikus papucs férj leszek. És éppen ez az, amit annyiszor mondott nekem a bátyám. hogy ne hagyjam magam elnyomni, ne legyek tunya és gyengelelkű. De nem tehetek róla, hogy ha látok egy törött lábú kutyát, hazaviszem, és megetetek minden ázott macskát, aki a lakásom közelébe merészkedik. Talán már mind tudja, hogy ha éhes, kihez kell jönni, és ők is csak kihasználnak engem. Nem, az állatok nem egy kihasználós típusú élőlények, elnézést az összes fajtól és alfajtól, még a feltételezés miatt is. Viszont az is biztos, hogy ez az idős nénis incidens ráébresztett, bárki képes bennem kárt tenni, holott nem akar. Bárki képes empátiát kelteni bennem, és én együttérzően próbálom orvosolni mindenki baját, miközben a saját problémáim ugyanúgy megoldatlanok maradnak. Mindez annyira de jellemző rám.
A szél erőtlenül kap a hajába, és sodor pár kósza tincset az arcába, amit én mosolyogva bámulok, ám nem gyönyörködhetek benne olyan sokáig, hisz mondandója van. Mikor megszólal, ismét elmosolyodom,  s kérdő tekintettel nézek rá. Miért van az, hogy még csak pár perce van itt, alig beszéltünk, és én már jól érzem magam? Mi több, az elmúlt időszakban soha sem éreztem ilyen jól magamat.
-Oh, elnézést a feltételezésért. Akkor gondolom csak tipikus női dolgok miatt várakoztattál meg. Mondjuk minden perce megérte.
Az arcomon játszó mosoly nem akar eltűnni, s ahogy kimondom utolsó, bóknak szánt mondatom rögtön el is szégyellem magam. Én és a bókok? Nem egy asztal, az biztos. Sosem voltam a szavak embere, és a bókolás sem tartozott a szerepköreim közé. Nem mintha lenne bármilyen szerepköröm is, de ez az, ami nekem soha sem ment, semmilyen helyzetben, most mégis próbálkozom vele. Teljesen elment az eszem.
Kérdése váratlanul ér, és olyan, amire talán csak nagy nehézségek árán tudnék válaszolni. Ez az a kérdés, amire az angol nemzetség általában akkor is egy "köszönöm, jól"-al válaszol, ha valami halálos kimenetelű betegsége van, vagy esetleg más trauma érte az életben. De nem, a hideg vér nem engedheti meg magának a panaszkodást, egy angol ember mindig jól van. De nem, én most kifejezetten nem vagyok jól. Hiányzott, és nem volt senki sem, akit beavathattam volna a bajaimba. Az utolsó levélre nem is válaszolt, én elkeseredtem, és minden nap a bagoly száját nyitogattam, hátha csak rejtegeti előlem a levelet. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy talán lenyelte azt az én levelem, de odáig nem jutottam, hogy az ürülékében turkáljak, vagy elvigyem egy állatorvoshoz. Nem, az én fanatikusságomnak is megvannak a maga határai, amit éppen most kezdek lassan átlépni. Először óvatosan próbálom a lábujjaim átemelni a határvonalon, most pedig két lépés, és át is termettem. Nem, ez nem az én stílusom. Most pedig mellette mégis magaménak érzem.
-Most már jól. És te?
Kérdezem rezzenéstelen arckifejezéssel, s ez a fapofa, csakis a következő mondatáig képes az arcomra kiülni. Csak így egyedül? Hát ki mással lennék? Egy sereg rajongómmal, akik olvassák a kisbetűs cikkeim a semmiről, esetleg egy lánnyal, akit elcsábítottam az én fene nagy határozottságommal? Hát még szép, hogy csak így egyedül!
-Most már nem vagyok egyedül. De egyébként mire gondoltál? a szerenád zenekar otthon maradt, de csak hogy biztos lehessek benne, hogy legközelebb is fogsz találkozni velem. Nekem viszont több aggódni valóm van...
Tekintetem lesütöm, s egy szimpatikus kört írok le a lábfejemmel, majd még egyet, és még egyet. Kényszeres vagyok? Talán. De nem bírom ki egy helyben állva azt a hírt, hogy a jegyese otthon van, nemsokára nősülnek, csak előtte látni akart engem, hogy megnézze, hogy vagyok. Hát ha ez így lesz, akkor rettenetesen vagyok, az életem zsákutcába ért, és az egyetlen fénysugár, ami az utolsó erőm adta, eltűnni látszik egy konténerben. Ez az én formám. Ez az én verzióm bizonyára hiteles, és búcsúzkodni jött. Ez esetben remélem jó hosszú búcsú lesz, mert én úgy sem leszek képes csak úgy elengedni Őt. Nem, kiállok a híd peremére, és azzal fogok fenyegetőzni, hogy leugrom, ha elhagy. Már nem csak béna vagyok, hanem patetikus is. Tapsoljuk meg Julian Chalt!

Mélyeket szippantva a friss levegőből támaszkodom továbbra is az oszlopnak, s közben gondolataim egyre csak vakvágányra térnek. Hiába próbálok azon agyalni, mivel lehetnék mondjuk sikeresebb író, a végén mindig és mindig ugyanoda lyukadok ki : Jules. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk. Bekéredzkedtem az ernyője alá, beszélgettünk, és percek alatt úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném. Amikor még meg sem szólalt, már akkor hatalmába kerített az édes félmosolyával, a kíváncsi tekintetével, és minden egyes lépése az esőtócsákban ismerősen cseng ma is a fülemben. Jules az a fajta lány, akinek különös varázsa van. Ezzel a varázzsal hat az emberekre, és ha csak egyszer beszélgetsz vele, újra meg újra akarsz. Nem győzök betelni egy levéllel, amit tőle kapok. Rettentően fájt, hogy egész nyáron nem láthattam, és hogy már a baglyával is közelebbi kapcsolatot ápoltam, mint vele. Nem, senki nem lehet ott fent olyan kegyetlen, hogy megakadályozza a mi találkozásunk. Nekünk találkoznunk kell, és ezt se eső, se szél, se napsütés, se semmi nem akadályozhatja meg. Én kitartóan fogok itt várni, ha kell órákon át, egészen amíg be nem sötétedik. Nem adom fel könnyen, és az élet néha sok viszontagság elé állítja az embert. El akarsz jutni valahová, minden erőddel azon vagy, hogy sikerüljön, de rajtad kívüli okokból nem fog sikerülni. És nem, nem fogom feladni, ma nem. Ha elázok, ha elfúj a szél, itt fogok várni ezen a szent helyen, egészen addig, amíg meg nem hallom a lépteit, a hangját, nem érzem az illatát.
Mélyeket szippantok a levegőből, de semmi. Csak a kürtöskalács édeskés illatával telítődik meg az orrjáratom. A közelben van pár árus, ha az orrom nem csal. Mindegy, most egy falat se menne le a torkomon, még a legkedvesebb ételemből sem. Ez furcsa, nagyon furcsa. Könnyen lehet irányítani a hasamon keresztül, de ma, ezen a furcsa napon  valami megváltozott : azt hiszem megkomolyodtam.

Érdekes ábrázatom lehetett, ahogy egyre csak füleltem, és próbáltam valami okot találni arra, miért is nincs még itt. Az első, és legvalószerűbb ok az, hogy a baglyom hibázott. Én teljesen egyetértek azzal a mondással, hogy az állatok kifejezetten hasonlíthatnak a gazdájukra. Nos, az én kis baglyom  a kiköpött másom. Ment már neki villanyoszlopnak, letarolta már a kaját az asztalról, mikor épp ebédidőben jött levelem, és egyszer, nos úgymond maga által megpecsételve hozott nekem egy levelet. Ugye mennyire jó kis jószág ez az enyém? Ha valakit most hibáztathatok, az ő. Le kellene cserélnem, és akkor nem kellene itt ácsorognom egyedül, ügyetlenül, balfék módjára. A másik lehetőség az, hogy úgymond felültettek. Ugyan nem ígért ő semmit, még csak válasz sem érkezett, de valahol érzem, hogy ma találkozni fogunk. Tudom, hogy elég abszurd, tekintve, hogy még csak leghalványabb jelét se adta annak egy ideje, hogy él. Oké, leveleztünk, de már koránt sem annyira sűrűn, mint amennyire én szerettem volna. Minden egyes nap azért keltem fel olyan korán, hogy nem jött-e véletlenül levelem. És ha nem jött, akkor elkeseredetten vágódtam vissza az ágyamba, és fordultam át a másik oldalamra. Olyankor - ahogyan most is - elkezdtem sorra szedni az okokat mellettem és ellenem.


Kezdjük rögtön ott, hogy ügyetlen vagyok. Szerencsétlen, félnótás, béna, ki hogy mondja és kinek hogy tetszik. De mindig egy a vége : valamit mindig, örökösen elszúrok. Elrontom a kaját, amit megpróbálok összedobni magamnak. Elszúrom a cikkemet. Legutóbb is azt hittem, hogy ütősre sikerült, de végül nem rakták bele. az volt az ok, hogy túl sok benne az igazság. Túl sok benne az igazság? Hogy mi? Egyszerűen nem fogom fel ép ésszel, hogy lehet valami túlzottan igaz. Nem, hazug, félrevezető cikkeket akkor sem fogok írni, ha rákényszerítenek. Én azért mentem a Prófétához, hogy tudósítsam a varázslótársadalmat arról, mik történnek körülöttük. És ha ez azt jelenti, hogy halálfalók lesznek a Roxfortban a tanárok, akkor azt írom le. Ha Dumbledore meghal, akkor azt írom meg. És nem, semmi esetre sem a hazugságot. Nem, nem vagyok hazárd őr, és még csak hősködő sem, de az igazságtalanság és a hazugság az, amit semmilyen körülmények között nem tudok elviselni. Ha nekem hazudnak, képtelen vagyok megbocsátani. És ez fordítva is így működik. Ha hazudok valakinek, azonnal elfog a lelki ismeret furdalás. Azért szeressenek, amilyen vagyok. Vagy inkább utáljanak azért, amilyen vagyok, mint sem hogy szeressenek azért, amilyen nem vagyok. Nem sűrűn hazudtam a szüleimnek se, rossz dolognak tartottam és tartom a mai napig is. Persze a testvéreim már nem mondhatják el magukról ugyanezt, de üsse kavics, ha nekik így jó, nem szólok bele. A saját bűneikért ők fognak megbűnhődni valahol, talán az élet után egy másik állomáson, és nem én. Ha az észérvekre nem hallgatnak, én már nem tudok mit kezdeni a dologgal. Veszett ügybe energiát ölni kikészítőbb bárminél.

Mindannyian követünk el hibákat. Hol kisebbeket, hol nagyobbakat, hol súlyosabbakat, hol megbocsáthatóakat. A gyilkosság, a lopás, a megcsalás mind mind súlyos vétkek, amik miatta valahol vezekelnünk kell majd. Jobban mondva vezekelniük kell majd azoknak, akik ezeket elkövették. Mivel én nem nyúltam egy ujjal sem senkihez, az első nálam fel sem merülhet. Lopás? Nem, nem vagyok enyveskezű. A szüleim sosem voltak gazdagok, így hozzászoktam a nélkülözéshez. Nem vágytam arra, ami másé, bőven beértem azzal, amim volt. Nem volt sok, de elég. Pontosan elég. Nos, és ugye a megcsalás. Mivel még nem volt egy komolyabb kapcsolatom sem - mert ugye a fiatalkoriak nem számítanak annak - így a  megcsalás veszélye, avagy lehetősége sem játszott még szerepet az életemben. De úgy érzem, ha megtalálnám azt a nőt, akivel képes lennék leélni az életem, egy életen át hűséges lennék. És hogy ki ez a lány? Az a jövő titka, ahogyan az okosok mondani szokták. Viszont én nem vagyok okos, és nem is szeretnék az lenni. Csak egy átlagos pasas vagyok, aki szeretné, ha valami oka lenne felkelni minden reggel. És ez az oka egészen a mai napig talán maga Jules volt. Most is elfuthatnék, feladhatnám, de nem, én nem adom fel. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja az álmait. És nem, most sem fogom feladni, ahogy azt már említettem, egy természeti katasztrófa sem térít el innen, hisz én magam is egy természeti katasztrófa vagyok. Én itt maradok, és várok.

Gondolatmenetemből egy érintés rángat ki, valaki keze a vállamon pihen. Dobogó szívvel fordulok hátra, szemeim csillognak, kezem remeg. Ám nem pont azzal találom szemben magam, akivel szeretném. Egy idős néni csodálkozó arckifejezése mered rám, vállamon pihenő tenyere arcomra téved, s arccsontom szórakozottan simítja végig. Habogva lépek hátra, s a csodálkozástól egy értelmes szó sem jön ki a torkomon. Végül Ő töri meg a csendet, lágy, selymes hangja ismeretlenül neven szólít meg.
-Hát Louis, te itt?
Kérdezi csodálkozva, én pedig végre kissé értelmesebb arckifejezést próbálok magamra ölteni. Áh, szóval összekever valakivel, mivel tudtom szerint nem hívnak Louisnak, így biztos, hogy téved az idős hölgy. Kézfejem óvatosan az övére emelem, s tapogató kézfejét egy óvatos mozdulattal távolítom el az arccsontomról.
-Ne tessék haragudni, de szerintem össze tetszik keverni valakivel. engem Juliannek hívnak.
Habogom, s bocsánatkérően pislogok rá. Szegény néni biztos, hogy vagy összekevert valakivel, vagy már az időseknél sűrűn előforduló betegség mondatta vele mindezt. Ha az utóbbi eset áll fent, akkor valószínű meghiúsul a randevúm, mert addig élek, visszakísérem a családjához, vagy az otthonba.
-Oh, fiacskám, bizonyára összekevertelek valakivel. Tudod szemüveg nélkül rosszul látok, és a fiamat láttam benned. Eltűnt...
Suttogta fátyolos hangon, én pedig összezavarodottan sütöttem le a szemem. Nagyon sajnálom azokat az anyákat, akik elveszítik a fiukat. Egy anya soha sem felejt, főleg nem a gyerekét.

Határozatlanul emelem a kezem vállára, majd szomorúan bököm ki :
-Segíthetek esetleg hazakísérni, vagy bármi másban?
Már teljesen - egyébként mocskos önző módon - keseredtem el, hogy mi lesz, ha mégis eljön, és engem nem talál itt. Ugyan késett, de ebből nem következik egyenesen az, hogy nem tudok várni. De meglepetésemre egy hát felé mutat, akinek hamarosan már az arcát is láthatom. Felénk fordul, majd int a néninek, nekem pedig egy kedves mosoly kíséretében biccent. Vörös hajú, porcelán arcú lány, bizonyára rokon vagy hozzátartozó. Tétován visszaintek, majd a néni könnyes szemekkel ölel meg, s lépdel a lány felé. Merengve figyelem, ahogy eltűnnek a sétányon, s ismét visszadőlök az oszlopnak. Mennyi szomorú ember van a világon, és én mégis a saját bajommal vagyok elfoglalva. Akár az elesetteken is segíthetnék, de nem, én a lányt várom, akibe talán reménytelenül, de beleestem egy esős napon, holott még csak egyszer találkoztunk, beszéltünk. De azóta sem bírom kiverni az arcát a fejemből, és az sem segít, hogy néha ezzel az arccal álmodok. Néha csak a hangját vélem hallani álmomban, de van, hogy a hangnak gazdája is van. Miért nem élem be az álmokkal? Ha az álmok megmaradnak álomnak, nem szúrhatom el, és nem kell soha felébrednem belőle. Hát miért nem álmodok tovább?

Hirtelen azonban tényleg azt hiszem, álmodok. A nevem hallom, és a hang ismerős. Az a hang, amiről az előbb beszéltem. Most izgatott, szórakozott, de határozottan sikerül kihallanom belőle a nevem. Felcsigázva fordulok meg, s pillantom meg őt. Szívem hevesebben ver, mintha  forró szurkot pumpálnának bele, lábaim a földbe gyökereznek, képtelen vagyok bármit is mondani. De mégis mit mondhatnék? Közeledő alakja ismét összezavar, s már csak azon kapom magam, hogy lendületét átvéve csapódok a párkánynak, karjait nyakam körül fonja össze, én pedig egyik kezemmel derekát karolom át, nehogy a nagy lendület miatt elessen, másik kezem pedig a tarkóján pihen. Arcomba csapódó hajának illata beivódik a bőrömbe, s egyre csak szorosan ölelem, s hajának illatát szippantom be. Nem, soha nem akarom elengedni, még ha ő ki is akar szabadulni az ölelésemből. A problémák megszűnnek, csak egyedül a kellemes illat az, amivel foglalkozni tudok. Elfelejtettem, mennyit kellett várnom, sőt már a szegény idős néni is kiment a fejemből. Levegőhöz ugyan nehezen jutok, de amíg orromon keresztül ezt az édeskés illatot érezhetem, addig kit érdekel a levegő. Majd ő lélegzik kettőnk helyett is, nagy baj nem lehet belőle. Ám végül karjait lefejti rólam, én pedig hozzá hasonlóan elengedem. Próbálok értelmes arcot vágni, de egyszerűen nem megy. Le se tagadhatnám, milyen hatással van rám. A vér sebesen száguld át az ereimen, a vénám valósággal lüktet. Nem, nem akarom, hogy hirtelen spricceljen belőle a vér, így próbálok lehiggadni, mély, lassú lélegzetet veszek a sok, apró, szapora helyett, és próbálom lenyugtatni a kis kolibrit, akinek heves szárnycsapásai kellemetlenül verdesik a bordáim. Végül újabb mély lélegzet, és megszólalok.

-Te is szörnyen hiányoztál, Jules.
Bököm végre ki egy hatalmas sóhaj kíséretében. Mintha egy hatalmas kő, sőt inkább szikla esett volna le a vállamról, s ez a sóhaj mindent elárul : most végre sikerült szabadon lélegeznem. Eddig csak vegetáltam. Egy halovány mása voltam annak a bohókás, szerencsétlen srácnak, aki olyan vidáman mosolygott vissza erre a lányra azon a napon. Azóta ez a mosoly nem játszott az ajkamon, talán csak a hasonmása, és az is csak akkor, amikor madarának heves szárnycsapkodása törte meg a szobám egyhangú csendjét.
-Azt hittem már nem jössz el.
Folytattam kissé keserű szájízzel, de nem, most nem szabad keseregnem, vagy szomorkodnom. Most vidámnak kell lennem, felszabadultnak, és kiélvezni a nap minden egyes pillanatát, percét, amit a közlében töltve élhetek meg. Próbálok lélegezni, hisz a meglepettségtől, és a kellemes érzéstől, ami átjár, néha, ha csak egy percig is, de elfelejtek. Annyi, de annyi kérdésem lenne, most mégis csak értelmetlenségeket beszélek. Először rá kellene jönnöm, hogy vajon neki mennyire is hiányoztam, és milyen okból? Mint jó, esetleg nagyon jó barát, vagy hozzám hasonlóan ő is ennél többet érez irántam. Mert amit én érzek, az azt hiszem már erősen túllépi a barátság kereteit. Nem, nem képzeltem magunkat egyetlen egy illetlen vagy nem is tudom, mennyire illetlennek számító testhelyzetben, ha jobban tetszik, vízszintesben, de akárhányszor ajkaira téved a szemem, egyből eszembe jut, vajon milyen ízű lehet a csókja. Igen, én az érzékek embere vagyok, és az összes életem során elcsattant csókot ízekhez kötöm. Eper, vanília, a rosszabbakat pedig olyanokhoz, amit nem szeretek, mint például a spenót. Nem mintha annyira bővelkednék tapasztalatok terén, félre ne értsen senki, csupán nem szeretném, ha bármelyiket is elfelejteném. Még ha spenót volt, se.
De egy dologban ebben a pillanatban biztos vagyok. Ma értelme volt felkelni, és ár az sem zavarna annyira, ha többé nem kelnék fel.

Kitől : Ian version 2.
Kinek : Ju
Megjegyzés: remélem nem sokkal rosszabb, mint a régi
Szavak száma : 1986

Sokat gondolkoztam azon, miért is ver engem ennyire Merlin, vagy kitudja ki hozta rám ezt az átkoz, de mindig csak arra jutottam, hogy semmi oka nincsen. Mármint tökéletes ember nincsen a Földön, ez tény. De jó emberek vannak, és én annak érzem magam. Kijártam a sulit, van munkám, és a pénzből, amit kapok, még a szüleimnek is adok. Törekszem a jobb életre, igyekszem kedves lenni az emberekkel, és mindenki kedvére tenni. A főnökömére, aki folyton ugráltat, és nem tetszik neki senki. A szüleimére, akik szerint a Reggeli Prófétánál dolgozni nem hogy csak idő, hanem pénz fecsérlés is. Azt is szokták mondani, hogy nem azért taníttattak, hogy egy lecsúszott újságíró legyek. Amiben azért van valami. Már nem azért, de ha egy egyszerű mugli lennék is írhatnék cikkeket. Akkor meg miért van pálcám, és miért jártam a Roxfortba, ha csak egy mezei firkász lettem? Mi értelme volt betanulni azt a sok-sok, meg még annál is több varázsigét, varázslatot, amivel például akár kedvemre fel is repíthetném a levegőbe azt az idióta főnököm, és igen, két szavamba kerülne, hogy végezzek vele. De én nem vagyok gyilkos hajlamú, és nem, nem szereznék börtönbe se kerülni. Se az A betűsbe, se mugliba, egyikkel igazán szimpatizálok. De akkor mégis minek tanultam ott, de komolyan? Értelme nem sok volt, igaza van anyának. Utálom, ha nekik van igazuk, megalázó. Na de mindegy is, majd megpróbálok valamit kezdeni az életemmel, hogy büszkék lehessenek rám. Ha már egyszer a drágalátós ikertesómra nem lehetnek azok, akkor legalább rám legyenek, nem? ez a fene jó szívem, ez visz engem egyszer a sírba.

Kényelmesen helyezkedem el a fotelban, majd mikor megpillantom az én kis szerencsétlen baglyomat az ablakban, elégedett vigyor ül ki az ajkamra. Cuppogok egyet neki, mert másra nem hallgat, majd megvárom, amíg a fotel karján landol. A mellettem lévő szekrényből papírt és tintát veszek elő, majd elkezdek írni.
Először azon gondolkozom, hogy hogy is szólítsam meg.A  kedvesem, édesem nagyon klisé dumák, ezekkel nem szimpatizálok. A kedves ... meg túl formai. Akkor legyen kedves egy jelző és a jules. Nem akarok a Ju-val személyeskedni, hisz kitudja azóta kivel hozta össze a sors. Lehet, hogy azóta már össze is bútorozott valakivel, és együtt olvassák majd a levelet. [/color]

Kedves Régen látott Jules!

Tudom, hogy nemsoká itt van neked a tanévnyitó, és hogy most biztos lázasan készülődsz az iskolakezdésre, de azt gondoltam, találkozhatnánk. A Temze-parti sétányra megyek, ki nem találod, sétálni. Az egyik kedvenc helyem, még ha a sirályok nem igazán szeretnek, ha érted, mire célzok. Én egy 10 perc, és elindulok. Ha gondolod, te is velem tarthatsz, szerintem sok mesélni valónk lenne egymásnak. Ha mégsem jössz, hát mesélek itt. A munkahelyem képzeld, azóta sem változott, semmilyen téren. Egy címlapom sem volt azóta sem, sőt, amikor megkapod ezt a levelet, arra is rájössz majd, a bagoly is a  régi. És hát ... nos, én már nagyon szeretnélek látni téged, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon hiányzol. Oké, levelezés, de az nem ugyanaz. Jó lenne már látni, ahogy mosolyogsz, és ahogy eközben egy ránc lesz az ajkad felett... Jajj, talán ez most TSI ( túl sok információ) neked, de csak egyszerűen jó megfigyelő vagyok, nem megszállott. Szóval egy fél óra múlva a sétányon, vagy majd legközelebb.

Még mindig Julian, aki csak Ian.

Ahogy az utolsó szót is leírom, keserűen konstatálom, hogy még egy egyszerű levelet sem tudok megírni, akkor meg mit is akarok én az újságírástól? Szerintem szakmát tévesztettem, ha csak nem univerzumot. De mindegy is, jó lesz ez így, ha nem akar, úgysem jön el. Talán már azóta találkozott pár rendkívül megnyerő pasassal, akiknek elcsavarta a fejét, vagy ellopta a szívét, esetleg egyéb megfogalmazása annak az egyetlen szónak, hogy szerelem. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ez a szó, mint érzés nem létezne. Most nem lennék ilyen zavart, és ideges, és bizonyára nem is emészteném azon magam, hogy jól áll-e a hajam. No mindegy, lassan össze kellene szednem magam ahhoz, hogy fél óra múlva ott legyek.
Felkelek a fotelból, és ledobom magamról azt a pólót, aminek az oldalán egy kis lyuk éktelenkedik. Talán kabáton keresztül nem látszik, de fő az esztétikusság.
Amint megszabadulok a kis szakadkától, kinyitom a szekrényem, is kihúzok belőle egy sima, kék, pamutpólót. Felveszem, majd bemegyek a fürdőbe, és belenézek a tükörbe. Na, nem ártana elmenni a fodrászhoz se, mert ez a haj csak nő és nő.

Gyorsan megmosom az arcom, fogam, egyszóval rendbe szedem magam, majd kisétálok a szobába, s az ágyra leterített kabátot a kezembe veszem. KI az ajtón, le a lépcsőn, és már kint is vagyok az utcán. A levegő kellemes, de nem túl meleg, így el is kél ez a kabát itt a kezemben. Fogom, s felveszem, majd alaposan begombolva indulok el a sétány felé. A nagy rohanásban nekimegyek egy 40es alaknak, s heves bocsánatkérés közepette segítem fel a földről.
-Nem ütötte meg magát?
Kérdezem vöröslő arccal, majd nagy szitkozódások és káromkodások sora után löki el a segítő kezem, s kel fel maga. Valami ezek a mai fiatalokhoz hasonló dolgot vélek leolvasni a szájáról, majd egy szemforgatás közepette megyek tovább. Véletlen volt, nem hiszem, hogy még vele sem fordult elő ilyen. A bambulás veszélyes, pláne olyan szerencsétlenül ügyetlen embereknél, mint én. Na sebaj, kit érdekel, minek hord el. Ha Ju ma eljön, minden problémám elszáll. Ha nem, az eggyel több probléma. Na de nem akarok idő előtt elkeseredni, inkább nem is gondolkozom ilyeneken.

Séta közben ismét eszembe jut, mégis mit teszek, ha nem jön el. Nem, öngyilkos soha nem lennék, ahhoz én túl gyáva vagyok, és szerintem még a túlvilág sem készült fel a jövetelemre, no meg a temető... Nos, szerintem a balszerencse még ott is utolérne, és kidőlne a sírkövem, vagy beszakadna  a koporsóm... Na de nem leszek ilyen morbid, ez már túl megy még a morbid határain is. Ez már beteges...
Egy jó 15 perces séta után elégedetten pillantok a mugli kütyümre, más néven órára. Én a levelemhez hűen időben érek a sétányhoz, majd az elejénél álló híd oldalához támaszkodom. Ha eljön, itt biztosan meglát, ha meg nem... Akkor esküszöm, beleugrok a Temzébe...
Bár attól tartok, még az is kivetne magából. Vagy megakadna a lábam valamiben, és nem a  vízbe esnék, hanem betörne a fejem, és varrhatnának össze a darabjaimból. Na, akkor már biztos nem látnám Julest többet, mert kinek is kellene egy összevarrt arcú sebhelyes? Na látod..

Kitől : Ian version 2.
Kinek : Ju
Megjegyzés: remélem nem sokkal rosszabb, mint a régi
Szavak száma : 1044
Ruha: katt!

A szőke hajfürtök gyönyörűen omlottak le hófehér vállára, és nehezemre esett figyelni a kérdéseire, miközben ilyen csinosan öltözött fel. Oh, anyám, ez a nő...
Vettem egy mély lélegzetet, majd mélyen a szemibe néztem, miközben próbáltam visszaidézni a szavait. A Roxfort. Erről biztosan kérdezett valamit.A fülemben cseng a következő két szótag : hug és bug. Igen, ez az, egy kérdést sikerült kikövetkeztetnem. Afelől érdeklődik, hogy melyik házat erősítettem. Na jó, ez így ebben a formában nagyon nagy túlzás, mert mindent csináltam én, csak nem erősítettem a házam.
-Igen, valóban sárga volt a sálam.
Vigyorogtam, majd a lelki szemeim elé vetítettem, hogy is néztem ki iskolás éveim alatt. Valami elképesztő szerencsétlenül festettem abban a talárban, amit viseltem, nem is csodálom, hogy a lányok már messziről a tenyerükbe röhögtek, mikor megláttak.
-És én egy mardekárossal kokettálok?
Húztam fel ravaszan a szemöldököm, esküdni mertem volna rá, hogy ez a hölgy abba  a házba tengette mindennapjait. Valahogy afelől is meggyőződtem már, hogy aranyvér csörgedezik ereiben, és nem tudom mit szól majd, ha megtudja, én csak egy egyszerű félvér vagyok, aki újságokba ír cikkeket, és egy albérletben él. Nem túl kecsegtető referencia, ha nem kérdi, nem is szükséges dicsekednem vele. ez még csak hazugságnak sem mondható, nem igaz?
Tenyerem az asztalra helyeztem, nyitva, a plafonnak felfelé. Ebből majd sejtheti, hogy én nyitok felé, vagy valami ilyesmit mondott az illemtanár. Pontosan nem emlékszem, de az tuti fix, hogy semmi elutasító nincsen benne. Alapjáraton összeszoktam kulcsolni a kezeim a mellkasom előtt, és ha ismerne, tudná, hogy szimpatizálok vele. Mi az, hogy szimpatizálok. Egy dögös szőke, VELEM.
Ez még mesének is hihetetlen lenne.Ha Vitkor bátyám most látna, büszke lenne rám, talán még vállon is veregetne. De nem lát, és még hallani sem hall - amivel talán jobban is jár - , és csak egyedül vagyok egy ilyen hihetetlen nővel. Nem ez az első alkalom persze, hogy randevúzok, de egy hozzá hasomlóról álmodni sem mertem volna.
Elképesztő  szerencsém van mostanában. Hé, te, öreg, ott fent, igen, Isten hozzád beszélek. Ha hallasz, akkor köszi éééés kimerevített pacsi!

Miközben azon filóztam,  hogy szedjem ki belőle, hogy a Roxfortba jár-e, egy kérdés visszhangzott hirtelen a fülemben. Hova jártam én iskolába? Ez egy hirtelen jött kérdés, és teljesen sikerült is összezavarnia. Elmondjam neki az igazat? Vagy hazudjak valamit? Vessük sorra az eshetőségeket.
1. Azt mondom, valami helyi kis iskolába jártam, semmi mágia, és azt sem tudom ki az a Dumbledore, akinek mindig a szakállán díszeleg egy gyöngy vagy valami, amivel feldobja. Nem tudom, ki is az a Perselus Piton, aki samponreklámnak ugyan nem lenne éppen tökéletes,de tanárnak véleményem szerint kiváló. Azt sem tudom, mi az a kvidics és a három főbenjáró. A táblára  csak krétával írtak a tanárok és sosem hallottam még a Trimágus Tursáról vagy a Tűz serlegéről.
2. Színt vallok. Elmondom, hogy folyton egy nem létező vágányon jutottam el a varázslatos sulimba, és azt is, hogy a csokibéka a legfinomabb édesség. Bevallom, hogy Hagrid egy nagy "arc" és azt is, hogy McGalagony  táncol a legjobban. Bevallom, hogy a bálra egy lány sem akart eljönni velem, míg végül el se mentem.
Mennyi csodaszép és kevésbé megnyerő emlék. Úgy szívtam magamba az iskola illatát, mint a nektárt, és még mindig érzem az orromban a Roxmortsi levegőt. A fülemben susog a szellő, melyet akkor is hallottam, amikor a seprűmmel az első pontot szereztem kvidics közben. Feláll a szőr a karomon, amikor a mozgó alakokra gondolok a képeken, amik annyiszor hozták rám a szívbajt. És a töklé. Brrr...
Nagyot nyeltem, vettem egy mély lélegzetet, majd szóra nyitottam a szám.
-Nem vagyok varázsló és nem hordok talárt. A világ egyik legjobb iskolájába jártam, és rajtam kívül millióan érti, ha azt mondom : Piton. Albus beszéde megelőzi a vacsorát, és nem örülök, ha összekeverik a Cruciót az Imperióval. Büszkén gondolok Hagridra, a legérdekesebb lakhelyű tanárra, Félig Fejnélküli nickre, a legijesztőbb szellemre.Szeretem a csokibékát, a vajsört és minden ízű cukrot. Itt élek London szívében, és Vingardium Leviosában igenis mi vagyunk a császárok! Roxfort, én így szeretlek!
Fejeztem be a hirtelen jött beszédet, majd sóhajtottam egy nagyot, és a pitémre bámultam. Ha nem ugyanabba az iskolába járunk, az hogy is mondjam, kínos...

Bocsi a késésért 

Meglepődés. Vigyor.
Vigyor. Meglepődés.
Érdekes gondolatok cikáztak bennem, miközben a gyönyörű lány előttem teljes valójában.  Hülyeség vagy bátorság ilyen nyíltan visszakérdeznie, azt döntse el a kedves olvasó, részemről egy hatalmas vigyorral díjaztam bátorságát. majd sorban választ is adtam a kérdéseire, nehogy úgy tűnjön, habozok.
-Igen, én is odajártam, méghozzá a hugrabugosokat erősítettem avagy gyengítettem, tudom is én.
Vigyorogtam, majd folytattam:
-Megvesztél? Dehogy zavarsz örülök hogy itt vagy velem, ahogy ökör iszik magába, én az evéssel is így vagyok. Minden program sokkal jobb, ha megosztod valakivel. Egyedül unalmas az élet.
Olvadt le a mosoly a képemről, miközben arra gondoltam, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Sosem voltak igazi barátaim, mostanában azonban egyre több hölggyel hoz össze a sors, mákomra. De mindannyian mások voltak, Scarlette például a lazaságával és a közvetlenségével tűnt ki közülük. Nincs két egyforma nő, ezt illik tudni, mindannyian különböznek, és nem a külső jegyekről beszélek.
Személyiségek, karakterek.
-Egy szenyát?
Kérdeztem felüdülten, majd már túrtam is elő kettőt a kosárkámból. Váó, Piroska és a csúf gonosz farkas.
-Jó étvágyat cica!
Kacsintottam rá vigyorogva, mert előszeretettel becéztem az engem körülvevő embereket, és eddig talán csak ökörségek pattantak ki a csökött kis agyamból, de én minden kis becenevet nagy szeretettel ruháztam rá a tulajdonosára.
Elkezdtem majszolni a majonézes szendvicsem, közben pedig egy-egy  "nyelés" után beszéltem.
-Mesélj magadról! Miért nem a pasiddal vagy a barátnőddel császkálsz erre? London veszélyes az ilyen csinos fiatal hölgyeknek egyedül.
Mosolyogtam, majd újra haraptam a kajámból, és kikaptam a kosárból két palack üdítőt, az egyiket magam mellé raktam, a másikat újdonsült barátom mellé gurítottam.
-Szívószálat?
Tettem fel a kérdést, miközben szemöldökeim magasra húztam, és a kikívánkozó röhögést elfojtottam a szendvicsbe.
-Scarlette,milyen programja van a délután?
Kezdtem el a vicces magázódást, ami csak úgy jött, azt sem tudom miként és hogy, csak ott volt és kész.
-Ha van egy kis ideje, szívesen áldozom önnek a délutánom, nincs programom, és akár vásárolhatnánk is ugyanolyan rózsaszín garbókat.
Ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül, és az egész park tőlem lett hangos. Röstellem az esetet, de a feltevés is vicces...
Egyen pulcsik. Kac-kac-kac.

Az ember könnyen szerezhet barátokat.
De még könnyebben veszítheti el azokat.
Giles esetében valami vitáról, veszekedésről lehet szó, de nem akarom tovább firtatni ezt a kérdést, látszik rajta, hogy így is nagyon gyötri a dolog, hát még ha én 5 percenként rákérdezek. Nem, most félre kell tenni azt a fene nagy kíváncsiságom, és valahogy elterelni a srác gondolatait.
Mikor a kérdés kibukott belőle, én egy hangos nevetésben törtem ki, jelezve, hogy értékelem a kicsit érdekes, de nagyon egyedi humorát.
-Miért, szeretnél az lenni?
Kérdeztem váll rántva, majd egy kis hatásszünet után viccesre fogva próbáltam őszintén válaszolni,
-Kapcsolatban nem élek, de vannak kiszemelteim.
Kacsintottam a mellettem sétáló különös jelenségre, közben pedig biztos voltam benne, hogy még nagyobb ökörségeket beszélne, ha nem találtam volna rossz kedvében,
-Most nem akarok neked beszélni a nőügyeimről, még féltékeny leszel.
Nevettem egy még nagyobbat, ami már szinte természetellenesen csengett. A távolból már lehetett látni a kocsmát, ahová épp készültünk. Talán le kéne itatnom, hogy elfeledje a gondjait. Nőt még sosem itattam le mint a perverz alakok, akik ezt előszeretettel szeretik kihasználni, hát, akkor most rögtön kezdhetem az ilyen irányú tevékenységeim egy sráccal.
Váó, Ian, ez egy köhöm... melegecske nap.
Szigorúan az időjárást tekintve.
Tenyerem a szám elé emeltem, nehogy ismét elkezdjek röhögni, mert azzal totál gyerekes idiótát varázsolnék magamból egy perc leforgása alatt.
-És mond csak, merre mész majd tovább, ha "végeztél" velem?
Kérdeztem tőle, mert aggasztott a dolog, hogy valami kárt tesz majd magában bánatában. Jó, jó nincs emós feje a gyereknek, de azért a hosszú ujjú ing vagy a jegyet, vagy penge vágások nyomát takarhatja.
Na jó, ilyenre gondolnom sem szabad, nem vicces, NEM VICCES!
-Igen, a Prófétánál dolgozom, de nem éppen olyan cikkeket írok, mint a többi. Gyűlölöm a hazugságot meg az intrikát!
Kacsintottam rá, közben pedig komorság ült ki az arcomra. Egyszer aztán tényleg elvetettem a sulykot azzal a halálfalós cikkemmel, nem kellett volna. Örülök, hogy még ott dolgozhatok és nem kell anyámék nyakán élősködnöm.
-Tudod nekem abban az időben bármilyen állás megfelelt volna, kétségbeesetten kutattam munka után, a szüleim így sem a leggazdagabbak, hát még ha engem a nagy kajla kölküket is el kellett volna tartaniuk.Azóta egészen megszerettem az állást, a főnökkel ugyan nem vagyok kibékülve, de van ez így, nem lehet minden fenékig tejfel.
Fűztem hozzá, majd megpróbáltam visszaerőszakolni azt a bárgyú vigyort a képemre, nem akartam, hogy azt higgye, nem érzem jól magam a társaságában. Éppen ellenkezőleg!
-Iszol vagy vezetsz?
Csúszott ki a számon akaratlanul az a "trendi" mugli szöveg, amik minden egyes plakátra ki voltak szinte írva London utcáin, és ahányszor úgymond "alkohol közelben" voltam, mindig láttam a lelki szemeim előtt a táblákra vésett betűket.
Nemsoká ott vagyunk.
Csak rajtam áll, hogy mi sül ki belőle.
Csak rajtam?

Vannak még vicces lányok.
Vannak még bájos lányok.
Vannak még Júliák!
Mikor a turmix bajusz felkerült a szám fölé, egy ravasz félmosollyal díjaztam a mutatványt, majd lenyaltam onnan, ahol terpeszkedett, a turmix csak turmix, nem szabad veszendőbe hagyni. Miközben ő szorgosan törölgette a foltot a ruhájáról, én végig őt bámultam, kiváltképp a száját. Eper illata volt, és imádom az epret. Csokiba is ez a kedvencem, és a gyümölcs magában tejszínhabbal királyi étek.
-Hm, a szájfényed, eper...
Jegyeztem meg morfondírozva, nem is tudtam, hogy már itt tart a kozmetika. Le vagyok ragadva anyám krémes bálnaszír rúzsával, amit olyan előszeretettel kent a szájára, és azzal akart engem homlokon csókolni, mint egy múzsa, de én nem kértem abból a zsiradékból, így inkább elszaladtam előre. Szegény anyám, biztosan rosszul esett neki. De hányszor mondtam, hogy csak töröld le a szád mami.
-Éppen egy kabátot akartam venni, és te, mint női egyed, azt hiszem a segítségemre lehetnél. Hannah!
Fűztem hozzá tündéri kis nevét a mondathoz, valahogy ez a lány elvarázsol engem. Az a széles mosoly piros pozsgás orcáján, és a folyton felfelé íveli mosolygós szemek, ennek a lánynak csillag szemei vannak, apám Viktor bátyám kedvenc nőtípusa. És be kell vallanom, engem sem éppen taszít, mi több, vele akarom eltölteni ezt a napot.
-Oké, vázolom a tervet Júlia. Ha szabad így hívjalak.
Valahogy ez a Júlia dolog olyan kézenfekvő volt, mintha ezer éve így hívnám. Ha nem tetszik neki maximum leszokok róla, oda se neki.
-Na szóval, nekem kell egy kabát, neked kell egy vásárló partner. Ne kérdezd honnan tudom, a lányok, akarom mondani esetedben nők, nem szeretik  magányos plázázást. Nekem kellesz te, neked pedig kellek!
Ugye kellek neki? Persze szigorúan mint partner. Akarom mondani vásárló partner. De hogy egy kis bónusz is járjon velem:
-Aztán úgyis moziba készültem, Meghívlak!
Tettem hozzá egy kedves mosollyal, majd kirántottam a zsebkendőt a kezéből, - mert úgy láttam, végzett a tisztogatással - , belehajítottam egy közkukába, majd karon ragadtam, és húztam magam után.
-Akkor! Veszünk nekem egy dzsekit. Nem rózsaszínt, nem flittereset, egy férfias dzsekit.
Vigyorogtam rá, majd folytattam a hirtelen támadt sok mondanivalóm ecsetelését.
-Aztán veszünk neked is valamit, ragaszkodom hozzá, hogy megajándékozzalak valamivel.
Folytattam, és épphogy egy lélegzet vételnyi szünetet tartottam.
-Aztán megnézzük mi megy a moziban. Veszek neked egy jegyet, meg két-két adag kólát, popcornt és illően koronázzuk meg ezt a csodásnak ígérkező napot.
Lelki szemeim előtt látom, ahogyan most kinézek. Bamba vigyor a képemen, és hadonászok, ahogyan akkor szoktam, mikor erőteljesen magyarázok valamit. Velem tölti a napot avagy elküld a francba, a második epizódban kiderül.

Csapó!

Egy randevú.
Amin én vagyok ott.
Meg Ő.
Különös egy dolog, igen, én nem szoktam randizgatni, de felkeltette az érdeklődésem. Hogy mivel? Nem, nem a hidrogén szőke hajkölteményével és nem is kecses alakjával, még csak nem is azokkal a hosszú formás lábaival. Nem! azzal, hogy olyan titokzatos. Hogy ez az én esetemben jó-e vagy sötét titkok lapulnak meg a nő háta mögött, a jövő zenéje. Ha folyton óvatos lennék, anyámban sem bíznék, nemhogy a nőkben.
Óó, kések.
Nem öt percet, nem tíz percet.
Vagy huszat.
Csipkednem kell magam, különben csak a hűlt helyét találom. Gyorsan fogtam a kabátom, az ingen simítottam kettőt, ami épp rajtam volt, belebújtam egy tornacipőbe, nem temetésre megyek...
Letrappoltam a lépcsőn, a szomszéd banya nagy örömére, már hallom és a mamusz csoszogását, és kint is van.
-Bocccss...
Nyögtem ki, majd egy elfojtott vigyorral a képemen léptem ki a friss levegőre. Már majdnem el is felejtettem akármit is vinni a csajnak, mikor megláttam egy virágárus nénit. Gyorsan körbepásztáztam a felhozatalt, volt minden rózsától kezdve az orchideáig.
Akkor megpillantottam a tökéleteset, egy gyönyörű rózsaszín darabot.
-Áh, ez tökéletes lesz. Betudná nekem csomagolni, legyen "cuki".
Fejeztem be a mondatot, és a cuki szónál ujjaimmal képzeletbeli idézőjeleket . A hölgy szorgosan nyúlt ide-oda, majd megszületett a királyliliom csokor.
-Köszönöm, frankó.
Vettem át a csokrot, majd egy kedves mosoly kíséretében átnyújtottam a  pénzt a virágárus nőnek. Basszus, tuti elkéstem.
Eszeveszetten rohantam keresztül a zebrán, egy autó szinte elcsapott, én meg mérgesen fújtattam utána.
Éppen az órám megszemlélése következett volna soron, mikor rádöbbentem, nincs is karórám. Úh, be kellene szerezni egyet, ez így már nem állapot. Utálok késni.
Pár perc ideges séta után mér meg is érkeztem a kávézó ajtajába, ahol egy pármásodperces lihegő szünet után egy bamba vigyort erőltettem a képemre, és becsoszogtam az ajtón. Ő már ott ült egy asztalnál, eléggé ideges ábrázattal, szegény, megvárakoztattam, de láss csodát, a lényeg hogy itt vagyok.
Határozott léptekkel közelítettem az asztala felé, amikor egyszer csak, bumm.
Egy pincérnőbe ütköztem, hosszú szőke, olyasmi típusú mint a randevú partnerem. A blúzára ömlött a madártej, én meg csak hebegtem és habogtam, hogy nagyon sajnálom, meg az ilyenkor szokásos béna duma. A hölgy mérgesen caflatott a konyhába, lelkesen törölte le a melléről a madártej foltokat és darabokat. Én meg csak álltam ott, és egy cinkos mosolyt villantottam a férfira, aki csak végig kacagta az esetet.
Mikor megvolt a "spanolás", a még ép virágcsokorral a kezemben ismét irányba vettem őt, aki mint egy előkelő királynő trónolt a széken, el sem hiszem, hogy rám vár. Mikor odaértem, egy bocsánatkérő ravasz félmosoly ült ki az arcomra, majd megcsókoltam a kezét, és átnyújtottam a virágot, remélem elég előkelő vagyok neki. Nem az én reszortom a kéz csókolgatás, de hozzá ez passzol, és én kész vagyok ilyen apró áldozatokat hozni.
Leültem a székemre, majd elkezdtem a fecsegést.
-Bocsi, hogy késtem, de ez a mai közlekedés, kész káosz. A múltkori találkozásunk után alig vártam, hogy újra láthassalak, ez így csöpögős, de van benned valami.
Kacsintottam rá, majd kezembe vettem az asztalon lévő vizes poharat, és mohón kortyoltam ki az utolsó cseppig a tartalmát.
 Ez meglehetősen modortalan viselkedés egy ilyen úri hölgy társaságában, Ian.
Csengtek  a fülemben az etikett tanár szavai, akiket a nagyi fogadott fel nekünk kiskorunkban, Viktor előszeretettel csinált belőle hülyét, én meg bambán ültem a kijelölt széken.
Hogyan fogjam a villát, hogyan járjak, beszéljek, táncoljak. Azok a nevezetes tánc leckék azzal a banyával meg a seprűjével, hát brr...

démonok meg stb

Van helyem, enni már nem kell állva.
De ez csak nekem ilyen nagy öröm,  kíváncsi vagyok mennyire feszélyezem őt.
Mikor kérdezi, idevalósi vagyok-e, csak teleszájjal bólintok, majd miután lenyeltem a nagy darab húst, ittam egy nagyot a kólámból, és folytattam a társalgást.
-Tudod, nem eszek mindig ennyit... Többet szoktam!
Jelentettem ki elégedett mosollyal, majd újabb falatot nyomtam le a torkomon.
-És látnád az ebédem, az dupla ennyi, ha nem reggelizem tripla.
Kezdtem el a viccelődést, hátha most azt hiszi, valami túlsúlyos medve voltam, és ennyire sikerült lefogynom, de ma feladtam a diétám és újra eszem. Miután kivégeztem a burgerem, kezembe vettem a másikat, de mielőtt nekikezdtem volna az elpusztításának, újra fecsegni kezdtem.
-Tudod, ha zavarok elvihetem ám a kajám haza, nem messze lakom.
Fűztem hozzá egy halovány mosollyal, majd elővettem a legkedvesebb arcom, és próbáltam valahogy viszonozni a gesztust, hogy ideülhettem.
-Kérsz egyet ?
Néztem jelentőségteljesen a még érintetlen sajtburgerre, majd a lány szemeibe, és felváltva.
-Már tele vagyok!
Nyögtem ki  a leghitelesebben, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, amiért én éhen maradok, de nekem még van finom meleg almás pitém, és vanília fagyit is adtak hozzá, tényleg várom már, hogy "megbecstelenítsem" a süteményt, jó volna megszabadulni a felesleges kajától, kidobni nem lenne szívem, és másrészt ekkora mértékű pazarlást én nem engedhetek meg magamnak,
-És szünetel a Roox.. ..iskola?
Kérdeztem, miközben az előtagot megnyújtotta, hogyha boszi akkor levegye a szitut, ez általában bejött, hamar meglehet tudni, ki mugli meg ki nem. És ezzel elkerülhető az óvatos egy helyben toporgás, bátran kérdezhetem akármiről.
Nem sok esélye van, hogy a Roxfortba járjon, de nem ő az első s nem is az utolsó akiben kellemesen csalódok ez ügyben.
-Varázslatos ez a pite..
Nyomatékosítottam még jobban az előző feltevésem, kétség se fér hozzá, ha egy egyszerű "halandó", hülyének néz vagy füvesnek.
Folyton ez a szitu, mindig ettől tartok, már-már paranoiámmá vált, hogy alkoholista vagy drogos látszatát keltem csetlő-botló mozgásommal, a bamba vigyorral a képemen, meg hülye kérdéseimmel.

Hatásszünet.
Csapó kettő.
A főhősünkre ráfókuszál a kamera, fogain húscafatok figyelnek, a film nőnemű szereplője körül pásztázik az operatőr, és tekintetét keresi.
Csapó kettő!
Kiáltja a rendező, és az egész stáb vad nevetésben tör ki, miközben a főhős igyekszik pókerarcot vágni.
Baki...

Szépen csengő dallamos kis név, csak tudnám, boszorkány-e. Őket szokták három csodaszép névvel felruházni, bár ha engem hasonlítunk a többi Roxfortos diákhoz, furán hangzik a Julian Chal a Chantal RoseMary Amaral mellett. Érdekes, de hát nem vagyok aranyvérű, ez van, ezt kell szeretni.
A lágy kézfogást viszonoztam, selymes tenyere már-már idegesítően tökéletes volt, és talán kétszer is belefért volna az én hatalmas mancsomba.
Mikor közölte, hogy vasárnap van, egy nagy vigyor kíséretében egy hatalmasat sóhajtottam, nagy kő esett ezzel le a szívemről, ma jön ki a cikkem, jövőhétig vasárnapig ráérek írni. Témám még nincsen, de egy hét alatt majdcsak találok.
-Nem tudod micsoda jó hírrel szolgáltál nekem, Scarlette.
Fűztem hozzá egy mosoly kíséretében, majd lágyan próbáltam megformázni hangzatos nevét, nehogy leríjon rólam, egy balfácán vagyok.
Ledobtam magamat a fűre, majd onnan néztem fel rá, felvont szemöldökkel, várva, hogy ő is velem tartson. Ott terpeszkedett ugyanis a piknikhez szánt kék lepedőm a nyirkos füvön, remélem nem lesz ellenére megosztani a társaságát velem. Én ugyanis túl barátkozós típus voltam. Akit egyszer megszólítok, nem hagyom azonnal elmenni, természetesen értetődőnek találom, hogy eltöltsek vele egy kis időt. Nem, nem viszonzásképpen, egyszerűen csak jön magától.
Anyám volt ilyen típus, még az újság kihordós srácot is behívta reggelizni, én mindig dühösen fújtattam rá a tál müzlim mögül, míg megette az utolsó szelet csokit, amit eldugtam Viktor elől.
Csokiról jut eszembe.
Kikaptam egyet a táskámból, ugyanis én mindig hordok magamnál. Ha ideges vagy feszült vagyok, csak eszek egyet, és már is nyugodtabb vagyok, és kevésbé éhes is.
A kis tábla epres csokit felé dobtam egy gyengéd mozdulattal, és gondoltam hogy elkapja, nem okozhat neki problémát ilyen távolságból.
-No és, látom nagy bevásárlást tartottál, nők és ruhák, így van ez rendjén.
Vigyorogtam tovább, de őszinte voltam, szerettem, ha egy nő szépen öltözködik, ha már én elhanyagolom magam, legyen helyettem is szép.
-Ilyenkor van szünet  Rox...izé Londoni sulikba?Kérdeztem tettetett nyelvbotlással, ha oda jár, rögtön leesik neki a dolog, ha nem meg maximum logopédiai esetnek néz, elvileg jól kell kijönnöm a szituációból. Ha meg nem, így jártam. Nem sikerülhet minden, bár nekem szinte semmi sem szokott, de a Chalek optimisták, és hülyék.
És én voltam  a leghülyébb meg legpozitívabb Chal szerintem az egész földkerekségen. Ő ott ült előttem, a szellő bele-bele kapott a fürtjeibe, meggyszín ajka néha mosolyra húzódott, s olyankor apró nevető ráncok voltak fellelhetőek piros pozsgás arcán. Pont olyan volt, mint egy csinos porcelán baba,és meg féltem, hogy összetöröm


// Bocsi a késésért //