Már megint az év elején vagyunk. Talán a legnehezebbik év elején, amikor - ha eddig nem is volt már elég nagy a különbség - de még ennél jobban is kitűnik, hogy ki melyik oldalon áll. A hugrabug asztalánál ülök, s vizsgálom az arcokat: ki mennyit változott. Nem mintha ezer éve nem láttam volna. Nem a pár hónappal ezelőtti arcukkal hasonlítom össze a mostanit: csak felidézem, mindenki hogy festett elsősként. Akkoriban talán jobban élveztük az ittlétet: nem arra gondoltunk, hogy talán a közeljövőben vége lesz mindennek, hanem mindenki azt remélte, hogy ebből az álomból sosem ébred fel, hogy ő egy ilyen mesevilágban kötött ki.

A tanári asztal közepén viszont nem lehet már Dumbledor-t vizsgálni - s ha lehetne is, akkor sem változott volna semmit sem hat év alatt. Bizony ő magával vitt egy darabot az egész Roxfort varázsából. Amúgy meg, bár semleges oldalon vagyok, nagyon bírtam az öreget, aki mindig azt mondta, hogy a sötétséget elűzi a fényt. Felteheti a kezét, aki most ebben a reménytelen helyzetben úgy gondolja, hogy ez így lesz. Kicsit untam is mindezt, ujjaimmal az asztalon doboltam, ami az ezelőtti években nem volt kérdés, hogy senki sem hallotta volna meg, viszont most azon gondolkodtam, hogy vajon meddig hallatszik mindez? Roryra pillantottam, aki a griffendéles asztalnál ült: ő is meredten nézett valamit.

Megnyílt a nagyterem ajtaja, s Hagrid kíséretében megjöttek az elsősk. Nekem mind egyformának tűntek minden évben, sosem néztem meg különösebben őket. Csak az a vidám hangulat, amit ők szoktak hozni. Egy bizonyos szintig az most is érezhető. Idén - nem meglepő módon - a mardekár gyarapodik nagy számban. Azon nem gondolkodott el senki sem, hogy ezzel megfosztanak pár diákot valamitől? De nem baj, ez elvégre is nem az én dolgom.

McGalagony kezdi a beszédét. Az elején még figyeltem. De aztán rájöttem, hogy nekem a nevek nem mondanak semmit: hogy tudhatnám meg egy családnévről, egy mosolyról vagy fanyar arckifejezésről megállapítani egy tanárról, hogy hogy fog tanítani? Csak annyi, amir felfigyeltem, hogy mi nem kaptunk új házvezetőt - legalább. A nevek elhangzottak, körülbelül egyet-kettőt ha megjegyeztem. A Mirol-t biztosan, mert azt van akihez kössem, mert ki ne ismerné a griffendéles lányt? Végre olyan rész következett, ami nem nevekből állt, hanem rendes, összekapcsolható mondatokból. A származásunk által kiváltott különbség volt a téma. Az etikett meg a protokoll hallatán szemem sem rebbent: minden évben azért megszoktuk, hogy vannak felesleges tantárgyak, s már nem tudok meglepődni elggé. Az új szabályok. Nem tetszettek nekem sem, de szerintem a jelenlévőknek egynegyede sem Dumbledore hiánya miatt szomorúak, hanem csak féltik az életük, háborognak mert nem aranyvérűek. Ez van, el kell fogadni. Engem ez nem érint, mert aranyvérű vagyok, így nem kell félnem - mitől? Semleges oldalon vagyok, így csak magammal törődöm. Bevallom, a sötét oldal egy kissé jobban csábít mint az ellentettje. Hogy miért? Dumbledore meghalt, aki éltette is egy kicsit bennem a reményt. A híres Harry Potterről senki sem tud, hogy hol van.

 
 Hogy válaszolt-e valaki a "hány óra van?" taktikus kérdésemre? Nem. Rory valamit nézett rajtam, olyan semmit sem mondó képpel. Szerintem a "furcsák vagytok" meg az ehhez hasonló mondataimon rágódik. Tényleg lehet hogy átléptem egy bizonyos határvonalat, de ezek a kijelentések egyszerűen most kikivánkoztak belőlem. Nyeltem egyet, mert láttam hogy nem fog egyik sem beszélni az idő múlásáról, pedig én már menegetnék hazafele. Egyébként is, azért hívtak ide hogy megvigasztaljam Roryt. Az sikerült, nem? Hisz` az imént röhögtek felhőtlenül Justinnal.
 Ha nem, hát nem, a falra szegeződött a tekintetem, ahol egy felióra után kutattam. Egy ilyen pompás lakásban csak kell legyen egy órának, aztán meg - feltéve ha már ott jár az idő - eljátszhatok egy "mennem kell" jelenetet. Nem kaptam a szobában egy órát sem, ígyhát kiléptem a folyosóra, ahol persze meg is kaptam. Négy óra ötvenkilenc perc. Vagyis egy perc múlva öt. Csalódni csak kicsit csalódtam, jobban örültem volna ha később lenne, na de azért ez sem semmi.
 Visszamentem, s Rory az ágyra dőlve zokogott. A szemeimet azonnal kimeresztettem. Olyan érzésem támadt, hogy eddig is csak miattam röhögött. Csak én lennék olyan hülye hogy a röhögését annyira őszintének láttam, csakúgy mint Justinét?
 Justin nyugtatgatta, én meg egyre idegesebb lettem. Engem is keresett Rory. Igen, meg van velem is gyűlve a baja, én meg itt lógok a nyakukon, mikor nem kéne. Az a másik lány is elment előbb.
 - Rory, nekem mennem kéne.. - Mondtam halkan, elcsukló hangon, de biztosan. Tudtam, hogy mint egy jó vendégfogadó marasztalni fog, de én makacskodni fogok.
 Szóra nyitottam volna a szám, hogy előadjam az örültem meg ilyen sablonszöveget Justinnak, de nem illik, s Rory zokogása nekem annyira idegen volt.
 - Nos... - Letettem a már beállított órát az asztalra, s hátraarcot vágva kisiettem az szobából, majd le a földszintre.
 - Viszlát. - Köszöntem Ms. Stonenak, s a Stone ifjaktól is elbúcsúztam.
 Hazafele többször is elszégyelltem magam, s éreztem hogy ég az arcom, de a kapucni csuklyáját a fejemre húzva eltakartam magamat a külvilágtól.

---

 
 Mereven bámultam Roryt, s közben azon is elkalandoztam, hogy vajon én hogy reagálnék ha nekem most halt volna meg apám. Vajon tudtam így viselkedni ha megerőltetném magam? Szerintem össze lettem volna roskadva... Erre meg Rory... nem is látszott rajta, hogy erőlködött volna hogy ilyen energikusnak látszódjon. Fura. Dehisz lehet hogy pont emiatt nem kerültünk annó egy házba, mert nem vagyunk egyformák, s innen is látszik hogy nem csak azok tudnak jókapcsolatot teremteni akik ugyan azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek. Sokszor elgondolkodtam már hogy nem-e csak a bátyja miatt barátkozom Roryval, csak annyira beleélem ebbe magam, hogy nem is vallom be a teljes igazságot magamnak.
 
 Rory felhúzott a kanapéról, én mentem utána. Justin is vigyorgott. Mi az, bolondokháza? Én nem nagyon akartam tovább maradni itt. Csak reflexszerűen visszanéztem Justinra amikor már az ajtón akartunk kimenni. Felállt - minket követett. Hát persze, miért ne jött volna hallgatózni amikor a húga egy - bizonyára cikis - álmot mesél el a barátnőjének.
 
 Rory leültetett az ágyára s én már akkor vissza kellett fojtsam a röhögésem mikor láttam hogy Rory hogy belebolondult egy álomba. Sajnos, ez a valóság volt. Nekem az álmok nem jelentenek semmit, csak célt. Vagyis az olyan álmok.. amiket még nappal is hajkurászunk. Az ilyen éjjeli álmok, hát... azok olyan dolgok, amiket a fantáziánk tár elénk s nem hagy békünk. Energiát ad? Én Rory helyzetében csak rémálmot tudtam volna látni.
Elkezdett mesélni, még mindig lelkesen, s nagyon beleélve, én meg visszafojtottam mindig a nevetésem. Olyan dolgokról beszélt amire azonnal elröhögtem volna magam, de megpróbáltam nem ezt tenni. A szemeim könnyesek voltak a túlzott nevetésvisszafojtás során de legalább nem szakítottam félbe. A végén Rory nevetett, így én is.

- Én nem tudnák most a te helyedben... - szólok. Rory valamit bütykölt az órájával én meg már le voltam nagyjából csillapodva az eset után. Justin kopogott és belépett. Nevetett. Szerintem Rory azt hitte, hogy azon nevetett hogy az óráját bütykölte, mert Justin eljátszodta azt. De én tudtam hogy mit nevet... egészen biztos hogy minden egyes szót hallott, s szerintem eddig ő is röhögött kinn, s csak azért jött be most. Rory néha annyira nevetséges amikor beleéli magát ezekbe a hülyeségekbe. A két tesó továbbra is beszélt én meg kezdtem megint érezni azt az "idegen vagyok" dolgot.
- Furák vagytok. - szóltam mostmár komorabban, ha csak ünneprontó is voltam. - Jared azért hívott ide, mert azt mondta hogy elkellene nektek most hogy én itt vigasztalgassalak... - tekintetem megakadt Justinban, aki rámnézett, s azonnal odanéztem Roryra. - vagyis téged, Rory. Justinnak azt hiszem, más volt. - gondoltam is, hogy ezzel az egy mondattal mindenki kedvét egy szempillantás alatt elvittem, de nem érdekelt. Lehet, hogy már titkusk van, hogy a testvérek mindig is szeretik egymást és hogy ezért ilyen boldogak. Nekem sosem volt testvérem így idegen ez a szó, meg hogy hogy tudnak ilyen jól kijönni. Szerintem nem lesz mindig így... lassan Justin is elszakad a húga mellől.
- Mindig is akartam egy tesót... - hangoztattam, s látom hogy Justin nem bírt az órával. - Látszik hogy tiszta aranyvér vagytok. - felálltam és gyöngéden kivettem Justin kezéből az órát, mire összenéztek.
- Tudom, hogy én is az vagyok, de én nem úgy nevelkedtem hogy körülöttem sürögtek-forogtak a szolgák meg ott voltak apámék... - mosolyogtam - Azért van abban is jó, hogy korán elmentek... szerintem nem bírnám, ha például most mennének el.. - kezdtem úgy érezni hogy egy prédikátok vagyok aki osztja az észt és elviszi azt a kevés jókedvet is.
Az órát végül letettem Rory éjjeliszekrényére.
- Szerintem kell mennie. - húztam fel az órát. Kicsit régi óra hogy húzogatni kell. - Hány óra van? - Jó alkalom volt hogy valahogy bevessem a "mennem kell" sablonszöveget.

 
 Rory ásítgatott, biztos kimerítettem a hülyeségeimmel. Nem értettem, hogy miért nem szólt közbe amikor Justinhoz szóltam... akkor én kell majd kibékítsem. Majdhogy megriadva néztem Justinra. Valamit röhögött. Roryt nézte, így én is odafordítottam a fejem. Rory a kanapé karzatára hajtva a fejét aludt.
- Rory se bírja sokáig. - szólt Justin, aminek kicsit örültem is, de már rendesen nem mertem másvalamit mondani, mert még feldühödik mint az elébb.
- Igen... pedig nem az a nagy alvós ő... - szóltam vissza. Mostmár tényleg érzem hogy kellene menjek.
 
 Kisebb-nagyobb szünet után mivel láttam hogy Rory nem akaródzik felkelni meg én is untam ezt a bizonyos hallgatag helyzetet megszólaltam.
- Ha nem tart neki sokáig, akkor megvárom hogy felébredjen, azután megyek. Vagy hanem szegényt kirángatom az álmából. - magyarázom az ötletem Justinnak.
- Nem kell. - mosolyodik el, persze én is utána. - Majd én felébresztem. - mondta és már lépett is oda a másik kanapéhoz, mikor Rory álmában meglökte Justint a mellkasánál és ordítozni kezdett:
- Elég! Állj meg ott! Ne kényszerits arra, hogy használjam! - mondta magán kívül, Justin meg hátraesett kissé a lökéstől, amire biztos hogy cseppet sem számított. Rory ezután csendben maradt, de látszott az arcán hogy rosszat álmodik hisz azután többször is összehúzta a szemöldökét és nyöszörtgött is.
- Nem tudom, hogy most ezt nekem mondta-e? - röhögött Justin.
- Még álmában is a pálcájával fenyegetőzik. - legyintettem szórakozottan. - szerintem haggyuk. Egy kis szenvedés neki is kell... - hogy ezután a mondatom után néma csönd lett, feltűnt, természetesen. - Igaz, hogy eddig is szenvedett eleget, dehát ilyen az élet.
 Furcsa, Justin mosolygott, s nézta a húgát. Én meg mind azon morfondíroztam hogy mit álmodhatott Rory. Felötlött az is, hogy Arleth Gresham megjelent álmában, ezért fenyegetőzik, de vissza tudtam folytani a nagy vigyorom. Szemem gyorsan összeszűkült és fejem félredöntöttem mikor Rory mimikája által kreált ráncok kisimultak, arcán békesség honolt - sőt, egy mosoly is meghúzodott a száján, amit kissé csücsörítve tartott. Szemöldökeim gyorsan a magasba emelkedtek, láttam hogy a Justiné is, s egyszerre egymásra néztünk. Lehet hogy mindketten értettük hogy ez mit akar jelenteni.

 Annyira belemerültünk ebbe mint a moziba, hogy nem csak Rory riadt fel mint egy kóros beteg az álmából, mert mi is - apropó, Justin nem - összerezzentünk.
- Jó napot, Mrs. Stone. - köszöntöm. - Részvétem ami a férjével történt. - ugrok oda a tesók anyjához. Egy kisebb mosoly ott ült az ajkaim között, de nem mertem mutogatni. Hogy miért volt ott? Azért mert örültem a találkozásnak, s engem nem is annyira érdekelt hogy a Stone apuka meghalt. Ennyire nem vagyok embersajnáló? Meglehet... Mrs. Stone reagált, nem is olyan rosszul, én meg visszamentem a kanapéra.
 Ahogy kivettem, Justin mesélte Rorynak hogy mi történt, s én csak hallgattam.
- Furcsa vagy, tudtad? - kérdem, mire Rory azonnal rámnéz mereven és ridegen.
- Aztán kell mondjak neked valamit Rebby, de nem ma, majd máskor! - mondja hidegen. Én a kíváncsi persze nem halasztottam el az alkalmat.
- Tán az álmodról akarsz beszélni? Szégyelled Justintól? - nevetek, kicsit sem aggódva hogy rossz helyzetbe hoztam Roryt.
- Mondhatod, hugi. - helyesli Justin. Én meg elkapom néha Mrs. Stone tekintetét, ahogy mindket - főképp engem! - néz egy nagyon halvány mosoly keretében.

 
 Egyik pillanatról a másikra meghallottam Rory hangját, hogy kérek-e kötszert. A kezemet néztem továbbra is a hajzuhatag mögül. Az az egyetlen, ami látszott. Rohamosan ömlött belőle a vér, s reszketett, hisz most hogy jobban megvizsgálom nemcsagy a tenyerem sebzett, a karomon is van vagy ezer seb. Jó ügyetlen vagyok. A vér láttára meg nem csinálok semmit, hisz bírom. Csak akkor nem bírnám, ha már a csontom is látszana a nagy felvágásokban.
Egy kicsit felkapom a fejem, legalábbis hogy a hajam mögül lássam Roryt.
- Tiszta ingyencirkusz vagyok. - toldom oda. - Te sem így képzelted mindezt el, gondolom. - megjelenik egy kisebb mosoly az arcomon, amit vissza is fogok mielőtt Rory meglátta volna.
 A kérdésére csak bólintottam, mire elkezdett egy kisebb szekrényben kutatni. Ma sem fogunk varázsolni. Gondolom magamban. Szégyellem is magam, hogy az egész kagyló most tiszta vér. Megengedtem a csapot, s még mindig véres kezemmel irányítottam a vizet. Rory gyorsan bekötötte a kezem, mire megállapítottam, hogy ő is bírja a vér látványát. Megszemlélve az össze-vissza kötött kezem elszörnyűlköztem magamon. Ezt mind két perc alatt csináltam... sokminden hülyeséget csináltam a suliban is, de ilyen kötéshez akkoris több kell. Ha valaki szembejönne az utcán azt mondaná, hogy leestem 100 méterről. De nem, ezt az egészet a pohár csinálta. A csattanása összerezzenek, s csodálkozom saját magamon, mert nem szoktam ilyen kis dolgokra ennyire reagálni. A tekintetem megállapodott az ajtókilincsen, ami nemsokkal azután lenyomódott, s belépett rajta Justin. Azonnal ránéztem, szótlanul, s tudtam h Rory is így tett, mint mindig. A két testvér elkezdett beszélgetni, majd Justin bocsánatot kért.
- Én vagyok az ügyetlen. - mondtam, a hangomban semmilyen szín nem volt. A "megsebesültél" kérdés kicsit megint a bugyutaságomra emlékeztetett.
 Hallgatásomra megszemlélte a kötésem, s szótlanul megfordult, Roryval követtük. Mostmár úgy kullogtam mint egy lajhár, nem volt kedvem semmihez, csak hogy hazamenjek és valamit otthon csináljak, ott mindig akad valami.
- Nekem igazán mindegy. - mondom a zenére, pedig szeretem másképp a zenét de most úgy esett, mintha az idegszálaimon képeznék a hangokat.
- Tudod már hol tanulsz tovább? - kérdem Justintól.
- Nem. - vágja rá azonnal, nem is számítottam ennyire gyors válaszra, meg hogy nem fogja részletezni. Arca mostmár mogorva lett, s fújtatott is kicsit, hangja meg a lehető legdurvább volt... Ennyivel megbántottam volna? Nem tudtam, hogy ez a gyengepontja, s én mellkasbaszúrtam. Mostmár mindegy, Rory csak mond valami nyugtatót a bátyjának.

 Rory sem szólt egy idő után. Talán ő is tudta ezt, hogy Justin erre agresszív? Akkor miért nem mondta eddig? Eddig haza akartam menni. Mostmár el is tökéltem hogy haza fogok menni. Csak nem bánthatom meg Roryt legalább, ha Justint már sikerült. Kicsit még hagyom, majd bevetek egy sablonszöveget.
- Boccs.. - nyögöm Justinnak. Nem tudom miért mondom, hisz már több mint 5 perc némaság telt el azóta, hogy megkérdeztem, így ez a "boccs" idegenül hangzott az én meg Rorey fülének, de biztos Justin felfogta, hisz azóta is mogorva képpel bámult maga elé.

 Zavarba hoztam volna? Lehetséges, dehisz az volt a célom hogy letérjünk a témáról, amirészben sikerült is. Legalább elgondolkodott. Én meg továbbra is várok, elvégre egy ügyes, de kegyetlen húzással passzoltam. Egyik percről a másikra meglátszott az arcán hogy mondani fog valamit.. és mondott is, olyant amire végképp nem számítottam volna. A világért sem szakítottam volna félbe, mivel elvesztem a mondanivalójában. Már az első mondata beizonyította hogy mire akart mindvégig kilyukadni, s a második mondat végén kapott el egy olyan érzés hogy teljesen elgondolkodtatott, nem tudom miért de a gyors felismerés különösen hatott rám, onnantól nem is figyeltem a szövegre, bár kihallatszottak a fontosabb szavak. Miért olyan jó egy ismeretlen szájából hallani az otthoni szavakat?

 A kisebb monológ után azonnal elvigyorodtam, de nem néztem a szemébe. Hogy úgy mondjam, én sosem csinálnák ilyent csakúgy egy akárkivel Londonban, hisz nem futkosnak csak úgy mindenütt a varázslók/boszorkányok, s én eddig még egy kisebb jelét sem adtam annak, hogy az lennék. Mindenesetre vagy túl bátor, vagy élvezi az ilyesmit, de különösebb okát nem vélem felismerni. Könnyebb dolga lett volna ha reagálok a varázslatos pitére meg társaira. Érdekelne azért hogy ha most nem mondanák semmi helyeselőt minderre, akkor folytatná-e a dolgokat? Valószínű hogy nem. Már a varázslók meg boszorkányok szégyelnének az ilyesmire hidegvérrel reagálni. Ezekután kíváncsi lennék melyik házban tanult.
- Te nem vagy normális. - mondom még mindig vigyorogva. Amíg ő bevallotta, én még mindig hallgatok.. rájöttem hogy kegyetlen vagyok. Ahogy erre jutottam, eltökéltem hogy én is vallomást teszek, de nem hiszem hogy ilyen dicsőítő mondatokat tudnák regelni a Roxfortról.
- Miért nem jöttél akkor vissza tanítani? - ugyancsak eszembejut a halálfalós lehetőség, de valamennyire tudok efelett uralkodni. A halálfalók akármennyire barátságosnak akarnának tűnni, akkor se mondanák el hogy tudnak varázsolni - az én véleményem szerint.

 Számtalan kérdés megfogalmazódik még bennem, túlságosan kíváncsi teremtés vagyok.
- Egyetlen egy dolgot elárulhatnál: mit csináltál volna, ha most beégsz? - kérdem szórakozottan.

---

A farkasszem nézés kicsit nehezemre esett, mert noermális esetben nem bírom sokáig a szemkontaktust, de ilyen távolságról most sikerült. Saját magam érzem, hogy mennyire drámaian viselkedtem két perccel ezelőtt... Gery-n látszik hogy amit mond azt nem gondolja komolyan, vagy csak én veszem úgy észre. Mellettem két ember, akiknek még mindig álmos/unalmas arcuk van, csak nekem működik már ilyenkor a teljes mimikakészletem, mert a düh felébresztett, s nem hagy nyugodni. Végülis… elértem amit akartam. Hallottam. De nem vagyok benne biztos hogy tényleg igaz is. Rory kapott az  ötleten. Elegem van ebből. Én kiharcolok valamit, ő meg elviszi a győzelmi zászlót. De úgy tűnik Gerry sem hallgat épp rá. Látszik rajta hogy némi képp élvezi is ezt. Nekem meg a szívembe mar a rosszindulat.

 Nem szólok semmit sem, hisz Rory már elmondta. A híd szélén valami dallamot kezdek el ütögetni ujjaimmal. Vissza akarok menni a kastélyba, s azt hiszem, hogy ide se jövök többet.. vagy lehet, de nem Rory társaságában. Sajog a fejem, ahogy szokott, mint mindig amikor felmérgesítem magam. Már-már csodálkozva várom, s számolom a másodperceket, hogy hogy lehet hogy Rory nem szakította eddig meg a csendet, ahogy szokta, hisz nyüzsgő teremtés, tapasztaltam. S a tapasztalatomra még  rátett egy lapáttal ez a mai dolog.
-Nem volt eddig elég ingyencirkusz? – mondom nyugodtabb hangon. Mindössze 3 perc kellett nekem hogy lehiggadjak. A “kezdek éhes lenni” utalásra persze rögtön tudtam hogy a nagyterembe akar menni Rory.
-Nekem még nem jött el a reggeli ideje, de ti – gondolatomban a ti után még odateszem, hogy “hogyha már ekkora barátok vagytok, mehettek együtt” – nyugodtan menjetek csak, ha akartok. – szólok, s elkezdek hátra lépdelni. Én másképp mosolygós teremtés vagyok, de most nem volt ehhez jó az alkalom. Álmosollyal meg nem próbálkozom.

 Köszönés nélkül fordítok sarkat. Szerintem mindkét egyénnel fogok még párszor találkozni a következő napokban.  Főleg Rory-val, aki már nem is emlékeztet annyira Justin-ra, mint nemrég. Mostmár teljesen elszakadt az elmémben a Justin meg a Rory elmélet. Zsebrecsúsztatott kézzel és felemelt fővel lépdelek végig a hídon, végre egymagamban. Egy kicsit sem akarom, hogy Rory csatlakozzon hozzám most. Lehet oda kellett volna még toldjam, hogy nem a nagyterembe megyek, mert a szimpla “nem jött még el a reggeli ideje” kijelentésemmel nem biztos hogy elértem Rory-nál a kívánt hatást. Egy olyan helyre megyek, ahova a másik két alak - bár tudom, hogy Gerry úgysem követne - ha akarna se tudja jönni… a hugrabug klubhelyiségbe.

---

Semmi baj Gerry, örülünk hogy meggyógyultál. És nem is lett olyan rossz reag.

 Szaporán vizsgáltam a sok poharat, ahol minden pohárban más-más színű ital van. Vajon Rory ezt varázslattal csinálta? Mindegy is, elveszem a feketét gondolva hogy kóla az ami benne van. Arra ébredek rá, hogy Rory Justin vállán zokog. Csak én nem vettem észre eddig, hogy könnyezett? Esetleg a jókedvem váltotta ki ezt? Kellett nekem idejönnöm... Én nem tudom miért, ha magamnál lennék (ja meg ha nem Justin lenne az akinek a vállán Rory sírna) akkor most meghúznám magam. De nem, csak egyszerűen elkezdtem arrafele menni, ahol a két testvér van.

 Emlékszem. Kicsik voltunk, de már akkor kviddicseztünk az udvaron, Justin meg valamit csinált a kertben, gondolom varázsolt, mert elég jó tanuló volt. Valami ilyen szitu volt megint. Rory nekiment valaminek, s Justin vigasztalta. Az nagyon megmaradt nekem - talán ekkor ragadott el ez a sötétszemű fiú magával valamerre nagyon messzire, oda ahova nincsenek fizikai ajtók, a lelkembe.. Nem én akartam. Ha rajtam múlna minden, kőszívű lennék, csak magamra gondolnák. Milyen könnyű is lenne így élni, elhidegülve mindenkitől. Ilyen életet akarok. De nem megy, érzéseimen nem tudok uralkodni.

 Justin hirtelen fordul meg, szerintem nem vette észre hogy ott vagyok nem messze - kezemben az üdítővel. Azonnal kiütte a kezemből a poharat, mert én sem voltam erre felkészülve, csak lengén tartottam. A pohár nagyot csattant a földön, ezer szilánkra tört. De a tartalma... mivel a pohár a szőnyeg melletti földön landolt, a fehér szőnyeg sem maradt szárazon, meg a fotelen ülő Angela se.
-Boccs. - nyögtük egyszerre Justinnal egymásnak. Angela meg elkezdett sopánkodni hogy mennyit költött a ruhájára, miközben én legugoltam a szilánkokat összeszedegetni, ügyelve hogy ne vágjam meg magam, meg magamban durván káromkodtam, mert ezt egyetlen egy varázslattal meg lehetett volna oldani. Azt elnézve hogy Angela hogy nyávog, meg egyáltalán nem furcsálja hogy a szilánkokat szedegetem, levontam a következtetést hogy nem lehet boszorkány. Sőt még élvezte is, amikor az ujjamat megvágtam.

 -Boccs, nem akartam... - mondtam teljes mértékben kelletlenül Angelának. Látszott rajtam hogy alig tudok bocsánatotkérni ettől a...
-Kétbalkezes, ügyetlen... Nem tudtál volna vigyázni? - Angela szavai mint egy riadó kürt hangzottak a fülemben.
Justinra pillantottam, aki közben odatelepedett mellém a szilánkokat szedni. Gondoltam nem okol engem.. Nem mondom hogy nem én voltam a hibás... részben én is.. És bár ki nem mondanám, de Justin is hibás volt. Annyira, de annyira visszaszóltam volna a lánynak, de nem otthon vagyok, nem én parancsolok itt.

 Ki kell mondani. Egyrészt ünneprontó vagyok. Nem elég hogy poharakat török össze, de miattam mérges Angela is. Mikor az összes szilánkot a kezemben tudhattam, kimentem a szobából, s nem is egyszeri ellenőrzés után, hogy biztosra vegyem hogy nem hallnak, megjavítottam a poharat. Milyen egyszerű is lett volna, ha már ott a szobában megcsinálom.
 
 Nem igazság.
Nem!
Miért hív meg Justin egy muglit hogy vigasztalja? Miért nem egy pasit hív, hisz tudja hogy a húga nagy pasivadász s nagyon is örült volna neki. Egyik kezemben a teljesen ép pohár, enyhén vérzik a másik kezem, így szerencse nem tudok sokmindent csinálni vele. Ahogy felemelem látom hogy nem csak vérzik a kezem, hanem már reszket is. A fürdőszobába mentem, hisz tudtam az utat, ezerszer jártam már ebben a házban. Amint lemostam a kezemről a vért a kagyló szélére támaszkodtam, s élveztem hogy a hajam teljesen eltakarja az arcom. Bosszúvágyam volt. Angela, Jared, mindenki ellen.
 De beláttam. Én vagyok a gyenge. Egyetlen egy kudarc után elbukok. Feltevődtek a kérdések: ha máshol történik pont ez, ennyire kibukok-e? Ha nem történt volna ez, tudtam volna uralkodni az elszabadult indulatokon? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért érzek én így, akárhányszor tudom hogy valaki olyan van a társaságban akit nem szeretnék?

 Felnéztem. A kagyló felett egy tükör volt. Sápadt voltam. A vér látványa a karomon még mindig ott van a fejemben, s képzeletem hülyéskedik vele, mert a lelki szemeim előtt pont azt a látványt látom csak kicsit máképp: egy falfehér lány, s szája szélén vérfolt. Vámpír feelingem volt. De szerencse a valóság nem ez. Lassan visszatérek a szobába...

 -Fogalmam sincs. - vettem oda kurtán, és keresztbe fontam a kezem, mikor Roryra pillantottam. Ha nekem a szüleim akkor haltak volna meg, mikor már tudom az eszem, biztos nem így fognám fel, s ha Jared hívna valakit csupán a szórakoztatásomra, kegyetlenül elküldeném. Főleg ha az a lány egy ilyen... na mindegy is.
-Jön még valaki? - kérdeztemm üyet sem vetve Rory kérdéseire. A lány meg mostantól nem is érdekelt, hanem fellépkedtünk Justin szobájába. Kíváncsi is voltam rá. Megváltozott egy-két dolog: eddig sosem voltam Justin szobájában, amikor itt voltam, mindig is csak Rory szobájában voltunk vagy a nappaliban, esetleg a kertben kviddicseztünk.

 Angela Marcos Green. Primitív név. Ez csak muglinév lehet. Legalábbis nekem ez csak azért is az jött hogy muglinév. Amúgy is ez csak egy általam elképzelt ötlet, hogy valakinek a neve alapján megmondjam hogy mugli vagy boszorkány. Az enyém is közönséges név, bár én szeretem. Alig álltam meg hogy valamilyen megjegyzést tegyek a nevére, mert inkább a falakat bámultam, mintsem arranézzek... arra a fotelre, ahol Justin meg Angela ült. Szép, fiús és kissé férfias szoba. Szürke falak, tágas tér, a sarokban ezek a fotelok, ahol most ülünk, a fotelek között egy üvegasztal. Van a sarokban egy üvegiróasztal is, meg egy szép ágy. Ez a férfias része. Ami meg a fiú dolgot meg a kicsit varázslóvilágos oldalát adja az egész szobának az az, hogy a szekrény tetején egy focilabda meg egy kvaff, amire elmosolyodtam. Valószínű a muglik felse fogják mi az, esetleg dísztárgy, vagy valami más, mert ezek annyira eltúloznak mindent...
 
 Egyetlen egy röpke pillanat alatt az is megfordult a fejemben, hogy leleplezzem Justint, vagy Angelát. Justint, ha Angela nem fogja tudni, hogy mi az. Angelát meg ha boszorkány, és kicsúszik a száján hogy mi is az ott fenn - bár utóbbinak nem igazán örülnék, hisz klassz abban a hitben élni, hogy ő csak egy mugli, aki hozzánk képest nem tud annyit. De akkor Justin miért hívta volna meg? Furcsa tények.

 Rory ahogy lemegy valami italért nem érzem annyira jól magam. Mostmár csak hárman maradtunk, s ahogy én ismerem Roryt, ha valamit akar, azzal sokat el tud időzni, akár a konyházban is. Nem akarok addig a némaságban élni, s olyan dolgokról kellene beszéljek, ami nem varázslatokról szól, de mégsem unalmas egy hozzánk hasonlónak.
-Esetleg zene? - kérdeztem, de azonnal meg is gondoltam magam. - Nem kell, ha nem akarod. - legyintek, mert ha mot feltenne egy szomorú számot biztos az apjára gondolna, pörgőset meg biztos nem akarna. Erre, hogy csak Justinhoz szóltam, Angela egy szúrós pillantással méltat meg, én meg viszonzom, mert jobb ha tuggya hogy az érzés kölcsönös.

 Rory visszaérkezett, s egy egész tálca italt hozott - nem csak 4 pohár volt, hanem mind a négyünknek fejenként jutott volna vagy 3 pohárral.
-Vártok még valakit? - vigyorodtam el, de mégis visszafogtam magam. Elvégre gyászoltunk, amit sokszor elfelejtek, mert nekem Mr. Stone nem sokat jelentett, láttam egyszer-kétszer de semmi több, ellenben Roryval meg Justinnal.

 Még mindig esett, de annyira, hogy csuklya elég lesz, így feltettem, s útnak indultam. Nagy meglepetésemre London utcáin még társaságra is leltem. Egy velem körülbelül egyidős lány haladt mellettem, s vegül csak rámköszönt. Érdekes személyiség lehet az ilyen, aki utcán ismerkedik.
-Te vagy Rebecca, igaz? - kérdezte, mire leblokkoltam. Ez honnan tudja még a nevemet is? Kicsit furcsán néztem rá, láthatta hogy nem tetszik ez a dolog, de bólintottam.
-Nem vhagy valami bőbeszédű. - kuncogott fel hirtelen, s amilyen hirtelen felkuncogott, úgy hagyta abba. Lehet látta hogy milyen grimaszt vágtam erre, főleg hogy mennyien nézhettek ránk a nyílt utcán erre. Meg kell jegyezni, hogy a fiúknak meg is akadt a szemük bennünk, főleg az ismeretlenben.
-Szóval tudom hova igyekszel. Justin mondta hogy két embert hívtak meg mára az ők szórakoztatásukra. - mondja szórakozottan. Igen jó kedve lehet... persze hogy ő az az egyik, aki ma odamegy. Szóval ez a lány az akivel a mai napon együtt töltöm. Mégegyszer végigmértem. Tisztára úgy festett mint egy mugli, azokban az idétlen színes harisnyákban...
-Justhin hívott téged? - szörnyedtem el, ezt meg a lány nem múlasztotta el hogy észre ne vegye.
-Igen. - mondta mégjobban vigyorogva.
Ezekután átfutott egy s más az agyamon. Akkor úgy tűnik, hogy én Rory vendége leszek, ez meg Justiné. Bevallom, hogy hogyha fordítva lenne, jobban tetszene.

 Az egész utat végigröhögcsélte, bár butaságokkal. Nem lettem okosabb - se a nevét nem tudtam kideríteni, sem azt hogy boszorkány-e? De nekem mindegy is.
Vártam. Hogy ott legyünk. Hogy ne érezzem azt hogy az agyam akaratom ellenére - vagy pont hogy akaratosan - kikapcsoljon.

 Végre odaértünk. A Stone Kúria. Szép, nagy ház, nemegyszer jártam benne. Mivel a másik lány sem csodálkozott nagyon el ezen, így gondolom már ő is járt itt. A szemem erre forgatni kezdtem.
Persze ő, mint az elöljáró azonnal a csengőhöz lépdelt s mint egy balerina megnyomta, azután meg felvett egy olyan álmosoly féle szerűséget, gondoltam is, hogy kire vár. Amielőtt Rory ajtót nyitott volna, én is odalépkedtem. Láttam a másik lányon, hogy a nagy mosoly grimaszba megy át, amint meglátta Rory-t. Rory átölelt, s visszaöleltem.
-Részvétem. - mondtam halkan, majd bennebb mentem. Mégis egyet jót vigyorogtam, mikor Rory mondta, hogy még nem látta az új lányt.
 Épp láttam hogy valami nagy mosolyban válaszolt volna, de meglátta Justint az egyik sarokban, s én is arra fordultam. Nem csak a lányt nyűgözte le.
 A lány megint felvette azt a mosolyt, s odasétált Justinhoz, miközben én a kabátomat vetettem le. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mostmár mindegy is...
-Részhvétem. - mondta a lány, miközben lépdelt Justin felé, aki meg se mozdult továbbra sem, csak egy helyre figyelt mereven. Csak most tűnt fel nekem hogy mennyire "h"-s kiejtése van, s visszagondolva az idefele jövet tartott monológjára hibáztatom magam, hogy egy ilyesmi hogy nem tűnt fel előbb.

 '96 július. Mivel szünidő volt, Jared keresztapám annyit megérdemelt, hogy nála töltsem a nyár nagy részét, mert ahhoz képest hogy fiatal voltam máris megszoktam a barátnőknél töltött nyarakat.
 Egy unalmasnak induló reggel volt. A pesszimistaságom előbukkanását főleg az hozta elő, hogy egy dörrenésre ébredtem. Kint nagy égiháború volt. Gondolva arra, hogy még csak hajnali 7 óra van, visszadőltem, de már tudtam hogy hiába minden, visszaaludni nem fogok.

 Megint pont az az érzés támadt rám. Megint a sötétségből ébredtem, s beletelt egy-két másodperc hogy rájöjjek hogy hol vagyok. Kivételesen nem a villám ébresztett fel újra, hanem Jared hideg kezével rángtatott vissza ebbe a világba. Még szólalni sem bírtam, be voltam rekedve, de az órára azonnal rápillantottam, hogy ha túl korán van akkor verjem ki a hisztit. 9:43, odakinn még mindig esett, de csillapodott azóta.
-Kelj fel. - szólalt meg Jared keresztapám reketes hangján.
-Minek? Nincs semmi dolgom. Hagyjál. - mondtam az arcom a párnába temetve. Teljesen igazat mondtam. Aznap semmi dolgom se volt, szintúgy mint a többi napon. Meg igaz hogy átaludtam az egész éjszakát, de akkor is olyan álmos voltam, hogy gyilkolni tudtam volna még pár szabad óráért.
-Fontos. - mondta még mindig nyugodt hangon Jared. Türelem. Itt valami nincs rendben. Jared általában az az ember, akit gyorsan ki lehet hozni a sodrából, most mégsem.
-Mi az? - néztem fel rá borzos fejjel, s tettetve h nagyon figyelek, de a hangom gúnyosan csengett.
-Előbb öltözz fel. - mondta s máris az ajtó felé siet.
-Ajánlom hogy fontos legyen. - morgolódtam már csak magamban mert megint egyedül maradtam a szobában. Gyorsan felöltöztem egy fekete nadrágba meg egy szürke felsőbe, s hajamra ügyet se vetve lelépkedtem az emeletről. Az asztalnál ült Jared meg Isabelle. Egyiknek sem volt derűs az arca, pedig amikor ők együtt vannak általában mindig viccelnek, jó házaspár annyi szent.

 -Na? - sürgettem.
-Rebecca. Azonnal át kell menj Stone-ékhoz. - mondta ridegen Jared.
-Tényleg? - kérdeztem kicsit meglepve. Máskor az ajtót is beszegelné hogy ne menjek annak a háznak a közelébe. Na meg lepleztem örömöm. Találkozni Justinnal.. ha ott lesz, persze...
-Figyelj Rebecca. Ez nem egy olyan időtöltésnek szánt látogatás.
-Oké, oké... - legyintettem le keresztapám mielőtt megint belekezd a mondókájába.
-... Rory apja meghalt. - mondja ridegen Jared, s az arcom fürkészi.
 Meglepett. Nem is tudtam pár pillanatig megszólalni.
-Oh. - nyögtem ki végül. -Akkor azért kell mennem...
-Pontosan. - szakított félbe és bólintott.
Görcsbe rándult a gyomrom. Biztos az egész Stone ház most gyászol, s én oda kell menjek. Kicsit betolakodónak éreztem magam. Mit is akart Jared? Hogy megvigasztaljam Rory-t? Ezzel bizony rontani fogom a helyzetet. Jared látta h az ajkaim nagyon makacsul lefele gördülnek, s a hátam is meggörnyed.
-Muszály? - kérdeztem.
Bólintást kaptam válaszul.
-Mit akarsz? Megvigasztaljam? - kérdeztem megint keményebbre váltva a hangnemem.
-Amit akarsz. Rory anyja üzent. Ott lesz még egy barátnőtök is. Hogy jobban megvalljam, ilyen helyzetben lehet én is idehívnám őt.
-Jó... - mondtam, s visszamentem készülődni.

-Elvigyelek?
-Nem, kössz. - mondom harsányan, s elindulok. Kicsit messze laknak Roryék, de most nem akarom hogy Jared kísérgessen.

 "Össze sem vesztünk"... ahogy hallom ezt, valami más érzés fog el. Aztán egyből betelik a pohár a "miért lennél jóba egy mardekárossal?"-ra.

 -Nem te kezdtél el az imént prédkálni, hogy szerinted én azért nem...? - mondom ingerülten, s felvive a hangerőm, mert nem akarom tovább leplezni hogy ép ésszel bírom mindezt amit a fejünkhöz vág, vagyis fejemhez. Mondatom nem fejezem be, mert időközben eszembejut, hogy az utolsó mondata gúnyolódó is lehet, bár akkor nagyon jó leplezőképessége van, mert sem a szemein sem semmiképpen nem látszik, hogy valamiképpen szórakozna. De nem, ahogy látom itt nincs semmilyen pókerarc, csak egyszerűen maga sem tudja, hogy éppen mit akar.

 -Látom szereted komplikálni az életed. - vetek rá egy szúrós pillantást majd vissza arra, amiért igazából jöttünk. A nap már felkelt, s nincs az a csípős levegő, amit akkor lehetett érezni amint kiléptünk a kastélyból. Vagy mégis.. csak én feledkeztem el eddig normálisan lélegezni. ~Ha ezt akarta elérni, akkor sikerült.~

 A tanulság, hogy következőkor egyedül jövök az ilyenre. Most akkor nekünk nem szabad velük beszélnünk, vagy nekik velünk? Hol van ez megírva? S ha így van, akkor én már az elején mit vétettem? Ingerülten dobbantok az egyik lábammal, de jobb is hogy így történt, nem úgy hogy jobb kedvemben talált volna, s akkor én csináltam volna magamból hülyét, hogy elkövettem volna azt a hibát mint Rory hogy kedvesen odamentem volna.

 Rory megszólal, én meg egy pillantást vetek rá, hogy ténylegesen bebizonyosodjak arról, hogy nagyon is élvezi ezt az egészet. Megfeletkezni nem tudtam volna róla akkor sem, ha láthatatlanná változna egyszeriben. Meglátva hogy Rory hogy vigyorog a felismerés maró fájdalma hasított belém. Az én ajkaim pont ellentétesen állnak: enyhén lefele görbülve, s csak az akarat tartja vissza, hogy ne monjak valamit. Tényleg élvezi mindezt mert ő voltaképpen a vitának nem részese, csak ilyenkor mond valami feleslegeset, mert azt hiszi, hogy ettől más lesz. Nem lesz semmi sem más.. vagyis apropó, igen. Előttem már nem az a Rory áll akit én ma idehívtam – vagy ha mégis,  akkor más szemszögből nézve. Akire ha annó ránéztem, vagy a tesója jutott eszembe, vagy a csínytevés.

 -Ezz szt… - kezdem morogni Rorynak, de meghallva saját szavaim, hogy mennyire elmorgom az egészet, nem folytatom. Már csak az a kérdéses, hogy ez az ellenséges viselkedés mikor töri át azt a bizonyos határt, hogy fizikai csatába fajuljon, mint ahogy a legtöbb griffendéles meg mardekáros szokott. Itt  meg történetesen nem griffendéles és mardekáros csata lenne, hanem hugrás, mardis, köszönhetően egy harmadik személynek. A feltételes eset: Rory nem ment volna oda Gerry-hez. Nem történt volna semmi. Most meg itt állunk a szakadék szélén. Mivel ilyen kis ugrálós ember vagyok, nem tudom miért kottyan meg ez nekem. Relatívan igazam is lehet: ha az lesz a válasza, hogy szereti komplikálni az életét, akkor azt hiszem hasonlítok rá.

 Meglehetősen szúrja a szemem, hogy mennyire önfejűen és makacsul kiforgatja a szavaim, jobban szólva... nem engedi hogy elmondjam mi is a bajom... s hogy az mi? Nem az hogy mardekáros. Hanem hogy nem képes ezt felfogni. De hogy ne találgassak tovább, hogy itt mi a helyzet, akkor lelkesedve mondom.

 -Legyen szent a béke. - szólok legbelül lelkesedve, de nem hallatszom kimondottan lelkesen. Bár nekem nem az a szándékom hogy összezavarjam az embereket, de most remélem sikerülni fog. Bár csak akkor, ha jobban elgondolkodik ezen, nem röhög azonnal ki. Van oka mind ennek hogy ilyeneket mondok... most kiderül hogy igazából neki is miért áll feljebb, s hogy csak duma-e mindaz amit mondott, aminek én nem értem a lényegét hogy miért mondta. Ha pedig valahogy pozitívan reagál, akkor mehetünk is tovább ebből az értelmetlenségből. Valakinek csak kell engednie, ha nem ellenségekként akarunk távozni, bár ahogy elnézem ez a legkevésbé érdekli Gerry-t.. Nem én indítottam a lavinát, aminek most azt hiszem hogy épp végzetes pontjában állok. Rosszallóan pillantok Rory-ra, aki kiszállt mindebből, mintha kivüálló lenne, pedig ha tudná, hogy még mindig úgy van... Bármit is mond Gerry, én ezt nem tekintem harcnak. Gyerekes vitatkozás, amit a Roxfort is elkerülhetett volna, ha nem lennének a házak közötti mély árkok.
 
"És mi történt, míg távol voltam?" kérdésre a lehető legkevesebb kedvem volt most válaszolni, s teljes mértékben biztos voltam hogy Gerry sem fog, vagy esetleg Rorynak elmeséli, hogy mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Bár semmi szükségem Rory védelmére, azért csalódtam abban, hogy ő sokszor jobban visszapofázik embereknek. Például Arlethnek is sokkal jobban visszamondott. Beletörődve ebbe, szerencsére sosem hordok hajpántot, direkt az ilyen helyzetekre, mikor tudom, hogy az arcomon nagyon is tükröződik az összes érzelem s ezt nem akarom most kimutatni. Vagy rájönnek anélkül is vagy passz. Annyi biztos, hogy a türelme peremének a szélén lépked

 Ha már ilyen sikeresen elértem hogy olyan helyen kössek ki, hogy elkél pár órába míg visszatalálok, mivel nem egyenesen törtem az erdőbe, és a hátraarc technika nem jön be most itt, így gondoltam valamit csinálhatnák is. A seprűm nem is próbálom meg idehívni, hisz ha el nem téved, akkor meg a tanárok biztos kiszúrják hogy egy seprű épp a Tiltott Rengetegbe igyekszik. Idegességem szerencse a vártnál lassabban tör rám, hisz az álmossággal járó nemtörődömség elnyom mindent. Itt kezdem tökéletesíteni a rejtett ásításomat. S bár nem vagyok tisztában vele, hogy hánykor indultam meg hogy most hány óra van, de az egy szempontból jó, de egy szempontból nem, hogy az álmosságommal járó szédülés kezd lassan eltűnni. Igaz, ki keresne engem vasárnap?

 A hatalmas dörgésre összerezzenek, s ösztönösen hátralépek, de olyan sután, hogy sikerül egyensúlyomat vesztenem, s a földre esnem. Szerencse nincs fa az útban, de azért az zavar, hogy most aztán le sem tagadhatom hogy elbóklásztam - bár az égre nézve úgy hiszem ez még épp a hab a tortán.

 Goyrsan feltápászkodom, mintha ez a gyorsaság számítana is valamit - úgysem úszom meg a mai napot szárazon. Kétségbeesésem fátyolát meg nem 100%-ig a vihar jelentette, hanem az erdő.  Most azt sem bánnám ha valami fenevad rámtámadna, s jönne egy tanár - esetleg ha már eszembejutott a tanárjöveteles mentőötlet, akkor fenevad sem kell. S ha a tanár majd azt gondolja hogy megbánom majd bűneimet a kastélyban a pontlevonás utám, akkor téved - nem versenyezhetünk a másik két házzal akkor sem, ha miattam egy árva pontot sem vonnak le.

 A pontlevonás mámorában még mindig tudok arra figyelni, hogy ne ütközzek fának, s hogy felfogjam a külvilág egyes oda nem illő zaját. Egy tökéletességis ismeretlen hang szólít meg. Megállok körbenézni, idézetem által előállított kép eltűnik. Felnézve nem tudok azonnal reagálni, előbb bemérem, hogy tényleg nincs annyira messze, hogy ne tudtam volna meghallani a léptei hangját. Ruházata nem kapja el most épp a figyelmem, nem azt figyelem. Most örüljek neki, vagy rossz. Egy elévedt diáknál csak kettő rosszabb, hisz mi más lenne annak ellenére hogy még sosem láttam, mint egy szabályszegő diák? Nem kell elveszítenem ilyen hamar a remény, hisz nem mindenki olyan szeleburdi mint én.

 Egy kérdéssel fordul hozzám. Kicsit meglepődöm de reagálok.
 -Eltévedtem. - mondom meggondolatlanul. Hazudhattam is volna valamit, mert ha ő tudja az utat, akkor ha nem is foga el maga mellé, akko is követtem volna. Bár ha nem a "nem tudod az utat?" kérdéssel támadott le, meg a hangja sem tükröz semmi nyugtalanságot, akkor bizonyára az ő szempontjából no problem az útra tekintve.

 S megint dörren. Megint nem voltam felkészülve annyira hogy ezt mozdulatlanul kibírjam. A nagy riadságom után kicsit bután is éreztem magam. Valaki, aki az erdőben bóklászik, közben egy villámlásra annyira összerezzen, hogy nemsokon múlik, hogy meg ne iramodjon. Ilyen vagyok én... igazából csak akkor vagyok ilyen, mikor már nyakig vagyok a bajban. Ezt a mostani pillanatot pedig nem lehet annak mondani. A viharnak ez csupán az előjátéka.

 Arcomra tüstént kiüt egy illető arckifejezés, mikor ezek.. Gratulálok. Beszéljenek csak úgy, mintha nem 2 méterre lennék tőlük, s nem hallanám mit beszélnek. Mereven arra nézek, szinte sugárzik rólam, hogy a visszapofázást tervelem az elmémben, de nagyon is meglep, hogy Rory, aki még az épp sietett oda a fiúhoz, most furcsa hangsúlyt vesz, s kezdi a kötekedést. Nem tagadom, csalódtam kicsit. Nem én akartam, hogy Rory odamenjen és mégis, ha tényleg ott van, elvárnám, hogy ne adja fel az eredeti tervét, amit én akkor sem tudnák megmondani, hogy mi volt az, ha agyonütnének. Tippem az, hogy esetleg növelni akarja az ismerősök számát, plusz szerintem a griffendéleseknél az is nagy dicsőség, legalábbis egyeseknek, hogy egy mardekárossan szóbaállnak. Hogyne látnám, hogy Rory valamiféleképpen kiakar állni a képből, hogy jobban láthassan Gerry-t, de erre mégjobban dühbe gurulok. Ezt a konfliktushelyzetet mind csak ő váltotta ki, s ahogy látom már meg is bánta. Na mindegy, mivel úgysem bírok sokáig a szemkontaktust belekezdek a velős válaszba.
-Tudod... - mondom, mire Rory sikítása félbeszakít, mire összerezzenek. Ez a reggel is furcsán alakul... Patthelyzetbe kerülök, nem tudom, hogy folytassam a mondókám, vagy segítsek griffendéles barátomnak. Szívesebben folytattam volna, mivel már ismertem a Rory-hisztit meg makacsságot, boldogul ő egyedül is, szóval egy tapottat sem mozdulok eredeti helyemről. Szájam közbe igen is el van húzva, s lassan Rory elballag a.. gondolom a gyengélkedőre, de nem jelezte, hogy visszajön vagy sem - gondolom utóbbi, ha tényleg annyira fájt, mint amennyire mutatta. Mindegy. Elment.

-Szó sincs arról, hogy félnék tőled. A félelem az a kamra, ahol az ördög előhívja az ő negatívjait. Miért, mások számára tán ijesztő lennél? - húzom fel egyik szemöldököm és egy ügyes taktikával elhúzom a vonalat messze onnan, ahol elkezdődött a mi beszélgetésünk. - Rory már csak ilyen. - toldom hozzá, mivel már a harmadik személy nincs a helyszínen. Nehéz eset lennék?
 Mire visszajön Rory is, először a lábára vetek egy pillantást: tökéletesen jár. Akkor nem vagyok rossz emberismerő, hogy ez nem volt valami súlyos eset.