Minél előbb el akart tűnni onnan, s el akart jutni eredeti céljához, amiért elindult otthonról. Nem volt hangulata azzal a férfival szórakozni, akit épp most hagyott a háta mögött. Ez is csak egy újabb idegbajos, aki az illedelmesség megszállottja. Kinek van ideje az ilyenekre?
Kapucniját is fejére húzta, s az apró hópelyhek immáron nem a srác fekete haján, hanem kabátjának csuklyáján pihentek meg, majd kezeit ismét visszadugta meleg zsebeibe a hideg elől.
Ujjai hirtelen a zsebében nyugvó pálca köré fonódtak, amint meghallotta a mögüle jövő hangokat, mivel ki tudja mire képes egy ilyen elvetemült. Amúgy sem volt túl jó kedvében, de így, hogy még Nicolas is hozzászólt… az már csak olaj volt a tűzre. De hogy egy köszönés miatt felkapni a vizet? Ez semmiképp nem fért a srác agyába.
Tudatosan nem állt meg a pasas szavaira, majd hülye lesz hallgatni rá, ezek után. Mégis mit akarna? Valószínűleg csak arról akar papolni, hogy mennyire fontos az udvarias köszönés, vagy akár még neki is támad Nicknek, hiszen bármit kinézne ebből a pasasból. Lépteit ugyan lelassította, de nem állt meg, csak sétált tovább, direkt húzva a mögötte lévő férfi agyát. Még hogy ismételje meg! Kinek nézi ez? Valami utcai kölyöknek, akinek az illem minden egyes részét meg kéne tanítani? Kapott ő elég nevelést, nincs szüksége még egy ilyen okostojás monológjára.
A második utasításra szem forgatva megtorpant, pálcáját erősen megmarkolta, de nem húzta elő, s üres arccal lassan megfordult.
- És ha nem mondom, akkor mit csinál?- kérdezi és gúnyos vigyorra húzódik szája. Hányszor kaphatott volna emiatt a vigyor miatt pofont, de szülei sohasem voltak a gyerekverés hívei. Így a kis Nick mindig megúszta egy „ejnye-bejnyével”. Úgy gondolta, hogy ha akkor nem történt semmi akkor most sem fog, de azért a biztonság kedvéért lassan előhúzta pálcáját. Csak akkor vette észre, hogy a férfi kezében is egy ilyen fapálca van.
~ Mégsem lenne olyan veszélytelen?- gondolta ~ Vagy csak a pofája nagy, de használni nem meri ellenem.- folytatta tovább, s teljesen biztos volt a dolgában. Egy ilyen alak ugyan ő rajta nem fog ki. Az kéne még csak, hogy egy jött-ment elintézze, és jól helyben hagyja. Azok után Nicolas földig süllyedne szégyenében az biztos. Ennél ő sokkal többet ér.
- Na mi van dísznek van a pálcád?- kérdezte még mindig ugyan azzal a vigyorral- Vagy támadsz is, esetleg kezdjem én?- arcáról eltűnt a gúny, s most már komolyra váltott, de ekkor még nem tudta, hogy maga ellen hívta ki a sorsot. Már direkt nem magázta. Tudatosan kezdte el tegezni, hátha ettől még jobban kijön a sodrából, ha már egy köszönés miatt is ennyire kiakadt. Had pipuljon be még jobban, Nicolas számára az csak még nagyobb élvezet lett volna, hogy ha egy tök idegbajos szerencsétlennel kell megküzdenie. Mert abban már biztos volt, hogy ő innen úgy nem megy el, hogy minimum egy átkot ne küldött volna rá a pasasra. Igen nagy kedvet kapott ehhez, s most már nem is annyira érzete, hogy fázik, inkább az előtte lévő pálcás alakra koncentrált.
Mikor már megelégelte a szemezést egy pillanat alatt meglegyintette a pálcáját.
- Stupor.- küldte rá a legelső átkot, ami jelen pillanatban eszébe jutott, s várta, hogy a fénycsóva célba érjen. Ha eltalálja célpontját, akkor nem lesz semmi, mert felszívódik, hiszen semmi élvezet nincs abban, hogy legyőz egy szerencsétlent, ha meg kivédi, akkor meg örömmel folytatja a harcot.

Talán nem kellett volna elindulnia, hogy körbenézzen. Talán jobb lett volna, ha tovább hoppanál, és nem kezd el sétálgatni, csak hogy megtudja, hol van.
Talán el sem kell volna jönnie otthonról. Talán maradnia kellett volna, hiszen ki tudja, hogy a haverja is nincs-e látogatóban valahol. Most az egyszer kibírhatta volna húga jelenlétét, mely más esetben az őrületbe kergeti. Csupán az, hogy ott van vele egy szobában, és eljátszogat magában. Most az egyszer leülhetett volna mellé, s egy kicsit játszhatott volna vele karácsony alkalmából. Mi lett volna akkor? Abba belehal?
Saját elmondása szerint igen. Azt nem bírná ki, s úgy tűnik, ezt komolyan is gondolja. Egy cseppnyi szeretet sem szorult belé testvére iránt. De tulajdonképpen szeretett ő valaha bárkit is? Hiszen azok a lányok is csak tárgyak voltak a számára, akik ő érte voltak oda, de miután megkapta amit akart, hasztalanná vált dologként dobta el őket.
S még is egy ember létezett a világon, aki sokat jelentett a számára. Múlt időben. Mivel ő meghalt. Megölték. Elragadták az élők sorából, s soha többé nem tér vissza már, hogy megpaskolja fia vállát, ha valamit jól csinált, vagy hogy megint intő szavakkal halmozza el Nicolast, amikor nem úgy viselkedik, ahogy kéne. És ez volt az, ami hiányzott neki. Az apja bíztató jelenléte, mely mindig ott volt mellette.
A legelején sokszor kívánta azt, hogy bárcsak ő is utána mehetne, hiszen így az életének semmi értelme sincs. Sokszor akart meghalni, csak azért, hogy újra apjával lehessen. De túltette magát rajta, látszólag, s tovább lépett. De belül ugyanúgy szenvedett, s ez soha sem múlt el, még az idő sem segített rajta.
Ha apja élne, akkor biztosan nem hagyta volna annyiban a srác mostani viselkedését a húgával szemben. Még ha kvibli is. A testvér az testvér, és össze kell tartaniuk, bármi történik is.
S ha Josh Baxton élne, akkor Nicolas is másképp tett volna. Akkor nem fajultak volna el a dolgok, hiszen az apa kordába tartotta volna a fiát, és megfegyelmezte volna. De ő nincs itt, s Nick anyja pedig az idegösszeomlás szélén áll. Akkor hogyan tudna bármit is kezdeni a helyzettel? Sehogy. És ez itt a gond. Hogy semmit nem ér az ő szava, s fia nem hallgat rá.
De ez ellen nem tud mit tenni, így tette, amit tenni lehet ilyenkor: hagyta az egészet…

Léptei halkan kopogtak a hűvös kövön, mely a teret borította. Magabiztosan haladt a férfi felé, aki a kútnál üldögélt, s magában már eldöntötte, hogy ha megtudja merre is van, azonnal tovább áll. Semmi érdekes nem volt ott, s már kezdett nagyon hideg lenni. Meg egyébként sem volt jó érzése ezzel a hellyel kapcsolatban. Lehet, hogy ezt csak a kihalt utcák tették, és a szúrósan hideg időjárás, de akkor sem töltötte el biztonságérzet ezen a helyen. Pedig ilyen nála nagyon ritkán fordult elő. Ahogy sok minden más is.
Úgy érzete elég udvarias volt, amikor megkérdezte, hogy hol is van leszámítva a „bocsánat” helyett a „bocs”-ot, de ez csak mellékes. De most azon felkapni a vizet, hogy nem köszönt… röhejes.
- Tudja mit? Nem is kérdeztem semmit.- felelte sértődötten Nicolas, majd hátat fordított. Kezeit kabátja meleg zsebeibe dugta, ahol elgémberedett ujjai  kicsit felengedtek, s elindult abba az irányba, ahonnan jött. Ez előtt az alak előtt nem akart hoppanálni, hiszen ki tudja, hogy mugli-e vagy sem, és nem volt kedve kockáztatni.
- Micsoda egy tetű!- morogta elé, s azzal sem igazán törődött, hogy a férfi lehet, hogy meghallotta. Igaz erre mondhatnánk azt is, hogy bagoly mondja verébnek…
Tovább sétált, s ekkor az eget borító szürke hófelhőkből havazni kezdett. Mintha csak be akarták volna pótolni a lemaradásukat, hogy karácsonykor nem esett. A kis gyerekek örülhetnek majd, hogy lehet szánkózni, hógolyó csatákat vívni, s boldogok lehetnek.
Nem úgy, mint az a pasas, akit Nick a háta mögött hagyott.

December 24. A legtöbb embernek erről a karácsonyi látogatások jutnának eszébe, amint a család többi tagjához, vagy éppen a barátokhoz mennek el kellemes ünnepeket kívánni, s cseverészés közben megkóstolnák a süteményeket, amiket a házigazda erre az alkalomra sütött.
Sokaknak ez ugrana be először, de egy embernek biztosan nem. És ez az ember Nicolas Baxton. Ő bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen ezt az időszakot otthon töltenie, s ez most nem az anyja miatt van. Ilyenkor muszáj találkoznia kvibli húgával, amihez persze annyi kedve van, mint egy halom feldühödött darázs csípéséhez.  
Rengetegen kérdeznék meg mindezek hallatán, hogy a karácsonynak nem a szeretet ünnepének kéne lennie? Nem arról kellene szólnia, hogy az ember a családjával, boldogan töltse ezeket a csodás napokat? És azoknak, akik ezeket a kérdéseket tennék fel, igazuk lenne, de ők nem ismerik Nicket, sem az érzéseit. Nem tudják, hogy milyen az, amikor egy aranyvérű családba egy kvibli születik, s hogy ez mekkora szégyen. A mardekáros számára ez egy felfoghatatlan tény, amit a mai napig nem emésztett meg. Sokáig nem tudta túl tenni magát azon, hogy ez hogyan történhetett meg.
Majd szép lassan beletörődött ugyan, de még mindig titkolja testvérét, senkinek nem beszél róla, s azt sem bírja elviselni, hogy ha egy légtérben kell vele tartózkodnia. Nem sok testvér akadhat, aki így viszonyul a húgához.  Más mindennél jobban szeretné, de ő kivétel.
Szent este is, amikor az édesanyja azt szerette volna, hogy ha a családja együtt vacsorázik, s ez alkalomból rengeteg dolgot sütött, Nicolas ezt is tönkre tette. Folyton azt kérdezte, hogy felállhat-e az asztaltól, s amint befejezte az evést azonnal felállt, és elvonult a szobájába. Az előző napokon sem igazán lehetett látni, s ez az anyját nagyon megviselte. Hiszen gondoljunk csak bele, melyik szülőnek esne jól, hogy ha egyedül marad két gyermekével a férje halála után, s a nagyobbik ki nem állhatja a kisebbiket. Egyiknek sem.

S ezen a napon Nick úgy döntött, hogy nem viseli el tovább az otthon való ücsörgést, meg azt, hogy húga is otthon van, így fogta magát, s elhoppanált otthonról. Még az anyjának sem mondta meg, hogy hova megy, de nem is kell tudnia. Majd valamikor haza érkezik.
Eredetileg úgy tervezte, hogy egyik haverjához megy le vidékre, de ez valahogyan nem jött össze, mivel egy teljesen ismeretlen helyen landolt. Az utca kihalt volt, egy lelket sem lehetett látni.
- A francba.- szitkozódott- Biztos rossz helyre hoppanáltam.- motyogta magának mérgelődve, majd alaposan körbe nézett. Hol a fenében lehet? Valakitől jó lenne megkérdezni.
Szürkület volt, de a hely, ahova érkezett teljesen kihalt. Sehol senki. Vajon miért van ez?
Nem tudja, de hogy kiderítse még is merre jár, elindult az egyik irányba.
Hogy miért nem hoppanált tovább? Talán azért, mert kíváncsisága legyőzte, s arra bírta, hogy járja be azt a falut, vagy a várost ahol van. Hogy nézzen körül, ki tudja mire nem akad itt.
Talán öt percig mehetett, de egyre erősödött benne a gyanú, hogy ezen a helyen nem sok érdekeset fog találni. De azért tovább ment, hátha…
S láss csodát, amikor odaért egy kúthoz egy férfit talált ott ülve. Nem tűnt valami boldognak, de Nicolas azt gondolta, hogy talán azt meg tudja mondani, hogy hova is keveredett. Így hát odament, mivel egyre jobban szúrta az oldalát a kíváncsiság.
- Öhm, bocs, meg tudná mondani, hogy hol is vagyok?- kérdezte. Le is tegezhette volna, hiszen nem tűnt sokkal idősebbnek az illető, de azért döntött a magázás mellett, hiszen egy ismeretlennel szemben ez még is csak jobb.

Raquel

Nem úgy tűnt, mintha a lány nagyon türelmes lett volna, főleg azok után, ahogyan ölbe tett kézzel állt és várt. És ez nem igazán azt jelenti, hogy még tíz percet szeretne itt álldogálni. De ha úgy vesszük nem is kellett sokat várnia, mire Nick kiötlötte a választ, ami nem is volt túl bonyolult. Ezen látszólag meg is lepődött a lány, ami nem is csoda, hiszen milyen választ is lehetne várni egy mardekárostól, hogy ha megzavarják pihenés közben? Naná, hogy azt, hogy nem. De sajnos most csalódnia kellett, mivel Nicolasnak nem igazán volt kedve kötözködni.
Most úgy tűnhet, mintha egy kedves mardekáros üldögélne a fa törzsénél, és az eredeti Nicolas Baxtont kicserélték volna, de a látszat sokszor csal.  Ahogy most is.
- Jól hallottad azt mondtam, oké. De ha nem akarsz leülni, tökéletesen megértem.- mondja nagylelkűen, s e mögött talán titokban reméli is, hogy még sem ezt a helyet választja a lány. Ám sajnos ennek nem túl nagy az esélye. Bár még hátra volt arra a válasz, hogy csendben tud-e maradni, igaz erre nagyjából mindenki azt válaszolta volna, hogy igen, csak azért, hogy leüljön. Még az is, aki nem bírja befogni. De Nick reményei szerint a lány nem csak azért mondja, hogy helyhez jusson.

Mikor a fiú odébb csusszant egy kicsit, még egy darabig tétovázott, hogy leüljön-e, de aztán úgy döntött, hogy nincs semmi veszélye ennek. Nyilván azt várta, hogy majd valamilyen csapda rejlik e mögött, vagy valami ilyesmi, de akkor ezt rosszul gondolta.
Miből jött rá? A válasz roppant egyszerű.  Általában csak egy griffendéles szokott kötözködni. S mivel a lány is ezt tette, ebből már egész könnyen arra lehet következtetni, hogy griffendéles. Mint ahogy Nick viselkedéséből is azt köveztette ki a mellette ülő griffendéles, hogy mardekáros.
- Beletrafáltál.- mondta egy kisebb mosoly kíséretében, majd visszafordult baglyához, ám az állat nem sokára elrepült. Ekkor sóhajtott egy nagyot, s a felhőket kezdte nézegetni az égen, már amennyire ki lehetett látni a fa lombkoronája alól. Most már nem azok a vidám bárányfelhők díszítették az eget, mint nyáron, hanem az esőt jósoló sötét fellegek. Pont olyanok voltak, mint az iskolában uralkodó hangulat.  Szürkék és egy csepp vidámság sem volt bennük. De az ősz már csak ilyen. A lehullott levelek sem juttatnak mást az ember eszébe, csak azt, hogy közeledik a tél, és ez a tudat nyomasztó lehet, főleg azoknak, akik meleg pártiak.
De hát ilyen az élet, nyár után ősz jön, ősz után tél, tél után tavasz és így tovább. Aki nem bírja ezt megszokni, az nem a Földre való, ha nem valami másik helyre.
Hasonló dolgokon gondolkozva üldögélt Nicolas, s nem is szólt többet a mellette ülő lányhoz, hiszen ezt kérte, hogy ő se szóljon hozzá. Akkor mást nem is várhatott el tőle.

- Pontosan.- helyeselt Nicolas Briana gondolat menetére, amit a srác módszeréről alkotott. Érdekes volt, hogy egy lánnyal is ilyen jól el lehetett beszélgetni az ilyen dolgokról, s az még olyan még ritkábban akad, aki még meg is érti. De Briana jó társ volt ehhez a csevejhez, sőt az egész vonatúthoz.
- Miért mondom el? Talán, mert te egyáltalán nem tűnsz olyannak, aki mindezek hallatán sikítva szalad el, nehogy egy ilyen alakkal kelljen egy kupéban ülnie.- magyarázta. Bri tényleg nem tűnt olyannak, sőt Nick még azt is el tudta róla képzelni, hogy ő is hasonló módon csinálja a dolgokat, mint saját maga.
Nick a lány pózolásán elvigyorodott, s figyelemmel kísérte, hogy miket csinál Briana. Magában jót szórakozott a címlaplány beálláson, s a lánnyal együtt nevetett a furcsa beállásokon. Jó volt végre egy olyan lánnyal találkozni, aki nem csak azért beszélt vele, hogy végre legyen egy pasija, és nem úgy beszélt, mint egy komplett Barbie baba. S a vele szemben ülő mardekáros lány nem ilyen volt, Nick nagy szerencséjére, ugyanis akkor az utat vagy végig szenvedte volna, vagy azonnal átköltözött volna egy másik kupéba, ám erre semmi szükség nem volt.
- Főleg, akkor nem állnak odébb, amikor még nem tudják a játékszabályokat.- tette hozzá egy elégedett vigyorral Nicolas Briana szavaihoz. S ráadásul úgy tűnt, hogy Bri nem igazán szeretne kikezdeni a sráccal, ami miatt Nick számára még érdekesebbé vált, ugyanis szerette, ha egy lány nem adja könnyen magát. Persze néha jó volt egy könnyen felszedhető csaj, de a sokadiknál már unalmas a dolog.
- Tudom. De azért köszi.- felelte a srác Briana szintén „cuki” válaszára.
- Na, legalább ennyit már tudok olaszul.- nevetett fel. Ezek után felállt, hogy levegyen a táskájából egy üveg vizet, mivel most már eléggé kiszáradt a szája, de előtte még nyújtózott egy nagyot, hiszen nem igazán szeretett sokáig egy helyben ülni, s utána ivott csak. Szinte egy húzással majdnem megitta a félliteres vizet. Miután megtörölte a száját, s a flakont visszadugta a táskába, ismét lehuppant a helyére, és kényelembe helyezte magát.
- Bocs, de irtó szomjas voltam.- magyarázta a vele szemben ülő lánynak- És te hányad éves is vagy?- kérdezte, mert ezt bizony nagyon nem tudta, csak annyiban volt biztos, hogy a lány nem hetedéves, ugyanis arra emlékezne, s tuti, hogy már találkozott volna vele órákon.

Bocsi, ez ilyen rövidre sikerült.

Raquel

Annak ellenére, hogy Nick nem engedte leülni a csajt, s pluszba még el is fordult a baglyához, még mindig ott ácsorgott mellette. Ezt nem igazán értette a srác, hiszen ha ilyen valakivel, akkor az általában rögtön elhúzza a csíkot. De a lány nem így tett.  Ez új volt neki, s érdeklődve fordult megint feléje, s úgy hallgatta, amit mondott. A „gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben”-re akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.  Miből gondolta? Csak mert nem engedte leülni? Ezt bárki mondhatta volna, ha ugyanígy egyedül akart volna lenni, mint Nicolas. A mardekáros viszonozta a közönyös tekintetet, bár az ő szemeiben nem is közönyösség látszott, hanem az, hogy élvezte, ahogyan a lány visszafelesel, hogy ő nem fog elmenni.
~ Nem fog elmenni, mert én azt mondtam. De aranyos. Most komolyan mit várt? Idejön, látja hogy van itt valaki, de csak azért is ide fog leülni? Na jól van ám.- gondolkozott magában, miközben azon agyalt, hogy mit is mondjon. Ám végül nem a szokásos bunkóságnál maradt.
- Nem fogsz elmenni? Oké.- ez a válasz nem volt megszokott tőle, de most semmi kedve sem volt piszkálódni, vagy bunkózni, ami pedig igen nagy szó. Egy kicsit gondolkozott még azon, hogy lehet hogy mégsem olyan jó ötlet az, hogy megengedi neki, hogy maradjon, ám hamarosan letett erről, s megszólalt.
- Csöndbe tudsz maradni? Mert ha igen leülhetsz.- mondta közömbösen. Bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a lány igen sokat szeretne vele csevegni, de azért meg kellett említenie ezt, hiszen hát ha még is. Kicsit odébb húzódott, s ismét Raulhoz fordult, miközben azon gondolkozott, hogy vajon melyik házba tartozhat Mrs. Nemmegyekel. A legvalószínűbbnek a griffendélt tartotta, s ezt a következtetést az eddigi viselkedése alapján vonta le. Kíváncsi volt erre, ezért megint csak odafordult.
- Fogadjunk, hogy a griffendélbe jársz.- mondta. Érdekes, hogy bármit is kérdezett a neki idegennek számító lánytól, hiszen ilyen helyzetekben nem igazán szokott így viselkedni. Most vajon miért tette ezt? Ki tudja…

Bocs, ez most nagyon rövid lett :S

Raquel

Kellemes volt hallgatni, ahogyan a szél belekapott az öreg tölgy lombkoronájába, s ez által a levelek halk, zizegő hangot hallattak. Egyedül ez volt az egyetlen hangforrás, az előbb hallható hangfoszlányokon kívül, amiknek mostanra már nyoma veszett. Ám ez Nicolast cseppet sem zavarta, sőt még örült is, hogy senki sem zavarja meg a nyugalmát. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy valaki leüljön mellé, s addig jártassa a száját, amíg el nem üldözi innen a mardekáros srácot. Bár talán háztársain kívül nem sok ember akadt a Roxfortban, aki szívesen csevegett volna vele, így nem nagyon kellett ettől tartania.
De a csendet nem élvezhette túl sokáig, ugyanis bagolyhuhogásra lett figyelmes, s a hangokat kiadó állat egyenesen felé közeledett. Egy nagy sóhaj és egy fintor kíséretében felemelte a karját, mint ha az olyan fájdalmas lett volna, és a bagoly letelepedett az alkarjára. Szerencsére éles karmait tompította Nick pulóvere, de így is egy kicsit bökték a kezét.
- Na, te is megjöttél?- kérdezte a baglyától, s végig simított a madár háttollain. Tulajdonképpen Raul volt az egyetlen állat, akit a srác elbírt viselni maga körül, de őt szerette is. Szeme végig siklott a világító szempártól egészen a tépázott farok tollazatig, amit még múltkor egy macska okozott, ami fáradhatatlanul vacsorának akarta megszerezni a szegény baglyot, ám végül ez a terve kudarcba fulladt.
S ekkor egy alakra lett figyelmes a távolban, aki egyre jobban közeledett felé, s a kis rejtekhelyéhez. Ismét egy mély sóhaj következett, de ez már valóban bosszús volt, hiszen az alak folyton-folyvást nőtt, s nagyon úgy tűnt, hogy a fa felé tart.
- Nem igaz, hogy az ember egy percet sem tölthet el magányosan.- motyogta maga elé, ami tulajdonképpen a bagolynak is szólhatott volna. Úgy tett, mint ha nem vette volna észre a felé közeledő lányt, mert már tisztán látszott, hogy milyen nemű az illető, s visszatért a madara vizsgálgatásához.
Amikor odaért hozzá, csak akkor nézett ismét arra. Türelmesen hallgatta meg a kérdést, hogy szabad-e a hely, és egy kicsit úgy tett mintha gondolkozna, majd ezután válaszolt.
- Szabadnak, szabad, de ez nem azt jelenti, hogy le is ülhetsz.- felelte közönyösen, és visszafordult Raulhoz. Bízott benne, hogy ezzel sikerül elüldöznie az illetőt, akinek ezzel teljesen elmegy a kedve attól, hogy Nick társaságát élvezze. Amúgy sem tűnt mardekárosnak, hiszen az rögtön beugrott volna Nicolasnak, így maradt a többi ház. De ahhoz már nem volt kedve, hogy kiderítse melyikbe jár, mert reményei szerint most elmegy innen. Ha meg mégsem… akkor még nem tudja.

Raquel

Egy kis nyugalom. Pont erre volt szüksége Nicolasnak. Kiszabadulni egy kicsit a többi diák zsibongásából, és egy kicsit élvezni a csend megnyugtató erejét. Néha még egy egoista mardekárosnak is kell az ilyesmi. Ha az embernek majd’ szétrobban a feje, mert körülötte mindenki ordibálva beszél, akkor tanácsos kimozdulni a szabadba, és élvezni a természet árasztotta csöndet.
Hát Nick ezt megfogadta, s a kastély birtokán zsebre dugott kézzel sétálgatott, valami helyet keresve, ahol elbújhat a többiek elől, s élvezheti a magány nyújtotta tökéletes perceket. A nap már régen nem fent virított az ég tetején, sokkal inkább a fák lombkoronája mögé közeledett, rózsaszínűvé festve ezzel az ég alját. Az hőmérséklet is csökkenésnek indult, s érződött, hogy az ősz már javában zajlik. Aki ilyenkor merészkedett ki a kastély ódon falai közül, annak már pulóvert, vagy valami hosszú ujjút kellett húznia. Nicolas is felvett egy kapucnis felsőt, mielőtt elindult volna, s rá kellett jönnie, hogy ez valóban nem volt olyan rossz ötlet.
Kényelmesen sétálgatott, közben még mindig valami ülőhely után nézelődött. Nem is kellett sokáig keresnie, mikor meglátott egy tölgyet, ami épp megfelelt az elvárásainak, hogy elrejtse mindenki elől. Mint ha neki tervezték volna.
Hosszú léptekkel elindult a kijelölt cél felé, s mikor odaért nem törődve a föld minőségével, sem azzal, hogy kissé sziklás volt a terület, letelepedett a fa törzsének az aljába. Rajta kívül senki sem mászkált a környéken, így nyugodtan élvezhette az egyedüllétet.
Egy darabig elnézegette az eget, már amennyire a tölgy lombkoronája engedte, s agyát teljesen kikapcsolta, bár ez egyesek véleménye szerint nagyon könnyen mehetett neki, vagy egyáltalán nem is tudta kikapcsolni, mivel nem volt neki. De ez csak azoknak a véleménye, akik nem bírják a mardekáros srác fejét, és ilyenből elég sok akadt. Ezekkel Nick nem is törődött, nem érdekelték ezek a megjegyzések. Gondoljanak csak, amit akarnak.
Kicsit távolabbról hangfoszlányok hallatszódtak, s Nicolas már készen is állt arra, hogy ha erre fele tartanak, akkor ő tovább áll. Senkivel sem szeretett volna most találkozni, még ha ismerős lett volna, akkor sem. Most csak is ő volt és senki más. Senki, aki megzavarhatta volna ezt a tökéletes nyugalmat. Ám szerencséjére a hangok elhalkultak, s úgy tűnt nem jön arra fele senki, így ismét nekidőlve a fa törzsének, kényelembe helyezkedett.

Mitch

Nem hiába érzi magát szerencsétlennek az anyja miatt, de ezt a témát már nem is ragozza tovább, mert mát így is épp eleget fájt emiatt a feje. Inkább csak hallgatta Mitchet amint épp arról beszélt, hogy a szülőkkel nehéz bánni. Némán bólogatott ezekre a mondatokra, s közben az utcai járókelőket vizslatta. Mivel a varázslónegyedben voltak, ezért muglik nem is járkáltak errefelé, aminek a mardekáros srác nagyon is örült. Sosem volt oda a varázstalan emberekért, de ezt a családja is elvárta tőle, hiszen aranyvérű származású. Ki is tagadnák, hogy ha bejelentené, hogy ő nagyon is a muglik pártján áll. De ilyet sosem tenne, így ettől nem kell tartania senkinek.
Akkor kapta fel csak a fejét, amikor útitársa felajánlotta, hogy mehet hozzájuk is takarítani. Persze értette a viccet, de, azt várhatja, hogy ő takarítani menjen bárkihez is. Különben is ő nem holmi szobalány, vagy ami rosszabb egy házimanó. Neki nem kell egy ruhadarab vagy egy hét szabadság ahhoz, hogy szabadon elmenjen bárhova. Még csak az kéne.
- Szóval te felajánlod nekem, hogy szenvedjek nálatok órákon át, csak azért, hogy kapjak valami fizetést. Na persze, már anyámnak is beadtam a felmondásomat.- mondta a végére már vigyorogva - Amúgy meg próbáld ki egyszer, hogy milyen takarítani, mert gondolom nem sokszor szoktál, aminek következtében nagyon is mázlista vagy.- bökte oldalba Mitchet. Jó volt egy kicsit felengedni így nyaralás közben, mert hiába „nyaralás” címszó alatt jöttek ide, ez valahogyan még sem tűnt annak, és ennek csak egy kiváltó oka volt, az anyja.
- Végül is igazad van.- jelentette ki végül, hogy eldöntse ezt a macska-kígyó kérdést. Bár magában továbbra is azt tartotta, hogy a macska kevésbé feltűnő jelenség, mint a hüllő, meg talán kevesebben is félnek tőle, de abban is igazat kellett adnia Mitchnek, hogy a kígyó valamivel jobb, mint az a négy lábon járó szőrpamacs.
- Raul? Őt sem akarták beengedni, de addig győzködte anyám őket, amíg beengedték. – Nicolas elégedetten elvigyorodott- Ebben persze közre játszott az is, hogy azt mondtuk többet nem jövünk ide, s ez azért gáz, mert már törzsvendégek vagyunk. Tehát elintéztük valahogy.- szélesedett ki még jobban a vigyora. Ez volt az első alkalom, hogy a baglyát is elhozta, mert kiderült, hogy a szárnyas nem bírja, ha a gazdája távol van. Raul volt az egyetlen állat, amit szeretett Nick és nem tudott volna megválni tőle.
Mikor Nicolas megemlítette, hogy nem tudja, merre van a kastély, Mitch meglehetősen meglepettnek látszott. Ami nem is csoda, hiszen mindenki azt hinné, hogy egy ember, aki évek óta ott nyaral, az már mindegyik helyet kívülről ismeri. De Nick nem tudta, hogy merre található az említett látványosság, pedig már számtalanszor eltervezte, hogy el fog menni valamikor, mert nagyon is izgatta a fantáziáját a kísértet dolog, de még sohasem jutott el odáig, hogy meg is tegye ezt. Így itt volt a nagy alkalom.
- Hát nem ismerek fejből mindent, de nagyjából azért tudom merre menjünk.- jelentette ki, ám koránt sem volt biztos a dolgában, így rátekintett a térképre, s elkezdte vizsgálgatni- Hát szerintem menjünk erre egyenesen, amerre te is elindultál, és majd a térkép eligazít minket az út többi részénél.- mondta, s előre nyújtotta a mutatóujját, hogy ezzel is jelezze társának az út irányt, majd elindult várva, hogy Mitch majd követi.

Szerintem a következő reagot már írjuk a kastélyhoz, nem?

Peter

A varázslat csak úgy suhant a gyertyatartó felé, teljesen bevilágítva a folyosót. Nicolas elégedetten nézte, ahogyan a hugrás srác arcán megjelent az értetlenség, hogy miért ment ennyire mellé a Nick által küldött fénycsóva. Látszólag semmit sem értett, s így nem is maradt ideje elugrani a becsapódás következtében keletkezett szilánkok elől. Egy kiáltással adta Nick tudomására, hogy a varázs elérte a kellő hatást, ám a hugrabugos rögtön ellentámadásba fogott. Nicolas csak vigyorgott, hogy sikerült átejtenie társát, s teljesen biztos volt abban, hogy ő fog kikerülni innen győztesen. Így teljesen belemerülve saját maga istenítésébe, nem vette észre, hogy Peter időközben az ő varázslatának maradványait használta fel fegyverként ellene és most felé tartottak a gyertyatartó szilánkjai.
Még az utolsó pillanatban sikerült észlelnie a közelgő veszélyt, ezért kezeit arca elé tartotta, így a darabok a karjaiba fúródtak bele teljes erővel. Mikor már minden kisebb-nagyobb törmelék beleállt, elvette kezeit az arca elől, némelyik éles maradványt gyorsan kiszedte magából, s helyettük szép kis sebek maradtak, amikből apró patakokban elkezdett csordogálni a vér, vörös csíkokat festve ezzel a mardekáros karjaira.
- A rohadt…- morogta maga elé, miközben sérüléseit vizsgálgatta. A legtöbb helyen még bent maradtak a szilánkok, de ez Nicket a legkevésbé sem izgatta.
~ Ó szóval így állunk? Akkor most megtanítom ennek a balfácánnak, hogy kivel kezdett ki.- gondolta, s pálcáját újabb támadásra emelte, ám most már cseppet sem nyugodtan, sőt egyenesen idegesen.
- Stupor!- kiáltotta, s a varázserővel bíró fából fénycsóva tört elő újból, ám Nicolasnak ez koránt sem volt elég, ugyanis újabb varázslatra készült- Petrificus Totalus!- kiáltott ismét. Arca szinte vörös volt a dühtől, mert nem bírta elviselni, hogy egy ilyen kis mitugrász hugrabugos miatt keletkeztek rajta sebek. Igaz ez nem a világvége volt, de ez akkor is sokat sértett az egóján, bár közel sem annyit, hogy az önbecsülése kicsivel is kisebb legyen.
Várta, hogy varázslatai elérjék a kellő hatást, s most megfogadta, hogy ha célba is találna, figyelni fog Peter következő lépésére.