Egyik percről a másikra sokkal melegebb van. Ez az időjárás kezd kikészíteni... Egyik nap hűvös ködök, másnap olyan meleg, mintha az idő be akarná hozni azt, amit elmulasztott, és dupla adag D vitaminnal akarna kényeztetni. Más kérdés, hogy én igazi, klasszikus randevú kellős közepén a legkevésbé sem szeretnék leizzadni, és az idő épp ellenem játszik. Sőt, ilyen szempontból a partnerem is, aki finom bókokkal bombáz. Eleinte ezek kifejezetten viccesnek tűntek, de látom, mennyire komolyan gondolja, és ettől beindul bennem a f.é.b.e. - roham, azaz a fuss és bújj el dolog, ami valamiért minden komoly udvarló esetén felbukkan bennem, csak azt nem tudom, honnan, ráadásul nem mutatok ilyenkor épp értelmes emberi reakciókat. Egy ízben például egy hollóhátas évfolyamtársam kezébe nyomtam a baglyom, mikor a bagolyházban megkérdezte, nincs-e kedvem Madam Puffancs, izé... szóval abba a nagyon giccses kávézóba elmenni vele. Nem volt, és mivel láttam rajta azt a fajta elszántságot, ami a nőkre kihegyezett férfiak sajátja, és hát berezeltem. Nem volt kedvem, és ezt egy egyszerű mozdulattal a tudtára adtam: a kezébe nyomtam a madaram és eliszkoltam. Bátor Jules egyik legszebb húzása. Most pedig itt ülök, egy meglehetősen jó kis helyen, és mit csinálok? Bort kortyolgatok, hallgatva egy fiú kellemesebbnél kellemesebb bókjait. Még jó, hogy az a bizonyos család elsétált itt, mert belegondolva, lehet, hogy besültem volna. Felajánlottam a kérdezz-felelek játékot, és tádámm: visszakaptam a labdát. Kellemetlen. Megigazgatom a ruhám, és megköszörülöm a torkom. - Hát jó. Beharapom az ajkam, és a poharamat fixírozzam. Ajjaj, közel az a bizonyos pont, mikor a csend kínossá válhat. Ekkor pattan ki a fejemből egy ötlet, ami ugyan nem kicsit merész, de szórakoztató. Gyorsan felpillantok Dwayne-re. Mintha aggodalmat látnék rajta, mégis elmosolyodom, majd felszegem a fejem. - Rendben. De figyelmeztetlek, lehet, hogy olyan kérdéseket fogok feltenni, amiknek a megválaszolásának az ötlete is elgondolkoztat majd! Ú, ez ám a nyakatekert mondat, de remélem, a lényeget megérti. Mielőtt bármit is mondhatna, fel is teszem az első kérdésemet. Szememmel végigsimítom az érdekes sétabotot, amit maga mellé támasztott, majd megszólalok. - Azt mire használod? Úgy értem, feltétlenül szükséges egy egyszerű sétához? A válasz nem is olyan fontos. Már tudom, mihez kezdjek, bármit is mond a buta kis kérdésre, és a csend is oszladozóban. A fejemben legalábbis.
Nyolc éves voltam, mikor megkaptam életem legszuperebb karácsonyi ajándékát. Akkor még nem tudtam, hogy boszorkány vagyok, meg persze senki más sem, és leginkább az állatok foglalkoztattak. Az állatok meg a mesék. Mikor aztán eljött a nagy nap reggele, nem túl sok izgalommal mentem le, hogy átkutassam a szokás szerint hatalmas fenyő feldíszített ágai alatt heverő dobozokat. Aznap reggel azonban a több kisebb helyett egy meglehetősen nagy, piros dobozra volt rákanyarítva egy J betű - a doboz pedig mozgott. El sem hittem, mikor végre feltéptem a tetejét: egy édes kis kölyökkutya volt benne. Pontosabban nem is olyan kicsi, elvégre egy dogról van szó. Iszonyatosan boldog voltam, mikor az ölembe vehettem a kis állatot, aki már akkor megszeretett, mivel abban a hitben rágta össze a kezem, hogy én szabadítottam meg a bezártságtól. Onnantól fogva imádtuk egymást. Emlékszem az izgatottságra, amitől elszorult a torkom; az adrenalinra, amitől remegett a kezem; az örömre, amitől futkosni tudtam volna. Ekkor teljesült az első álmom, és ezt sosem felejti el az ember. Igaz, csak három évet tudtunk együtt tölteni, hiszen el kellett jönnöm a Roxfortba, de nyáron azóta is elválaszthatatlanok vagyunk, és úgy ismerjük egymást, mint két régi jó barát, és nem mint kutya és a gazdája. Itt állva, a Temze partján, a hajamban a szél ujjaival, a derekamon egy érintés emlékével hasonló érzések kavarognak bennem, mint lassacskán tíz éve, és csak lassan fogom fel, hogy azért, mert ez is csak álom volt... Magam sem hittem el, hogy valaha találkozhatom még Vele, hogy megérinthetem, hogy láthatom, ahogy rám néz. Nem hittem, mert nem akartam hinni benne. Optimizmusom úgy csökkent, mint a napfényes napok száma, és inkább saját szemembe hintettem port, inkább mondtam azt,hogy ez nem lehetséges, mint hogy reménykedjek úgy, hogy nem sok esély van arra, hogy az ellenkezője beteljesüljön. Erre tessék. Itt állunk, alig másfél méterre egymástól. Hihetetlen, és egyben félelmetes is. Nem számítottam arra, hogy ennyire hiányzik majd, de a szívem úgy tűnik, önállósította magát, és csak az eszem nem akarta érteni, amit éreztem. Ebben a pillanatban viszont tökéletesen elfelejtem, hogy nekem józan eszem is van, és egyszerűen kikapcsolok. Állok, mint egy szobor, és csak bámulok ki a fejemből. Nem is tudom, milyen arcot vágok... Mosolygok? Talán kifejezetten bárgyú vigyorral meredek rá? Vagy tökéletesen üres tekintettel bambulok? Próbálom felmérni az arcizmaimat, de nem igazán érzem őket. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy valaki elbűvölt. Kész vagyok. Várok, mert nem igazán tudok hirtelen reagálni. Azt sem igazán tudom, mióta nézek ki a fejemből. Talán csak egy tizedmásodperce, talán már fél órája. El akarom hitetni magammal, hogy nem is fontos, az idő nem lényeg, de a nyilvánvaló hazugság hatására azonnal kitisztul a fejem: igenis fontos. Az idő ma a legfontosabb. Az idő bármit megtehet velünk, az idő az, ami meghatározza, mikor és meddig lehetünk boldogok, és az idő begyógyítja a sebeket, de hatalmas fájdalmak árán, ha úgy akarja. És az idő az, ami végül megöl. Végre felfogom, mit csinálok, és mit látok. A szívem, ami az előbb még nyugtalan csikóként fickándozott a mellkasomban, fájdalmasan összerándul, mikor tudatosul bennem, hogy nekem fogalmam sincs, mennyi időm van. Meg egyáltalán van-e... Most először vagyok mérges Julianre, habár ez is csak felszínes bosszúság. Miért nem fogja meg a kezem? Vagy miért nem mondja, hogy "ó a barátnőm, igen, éppen dolgozik". Nem látja, mennyire szenvedek a tehetetlenségtől és bizonytalanságtól? Rendben, nem toporgok, mint egy őrült, nem vagyok az a fajta, aki kényszeresen mozog, ha ideges, de istenem... Csak én érzem, hogy minden egyes kis sejtje a testemnek szétrobban a feszültségtől? Mosolyt kényszerítek az arcomra, de felfedezem, hogy az már régóta ott ül, és le se lehetne talán vakarni. Kiszárad a torkom a hirtelen jött töménytelen érzelemtől, amik annyira különböznek egymástól, hogy el sem hiszem, hogyan férnek el bennem. Mintha jégeső, hurrikán és erdőtűz tombolna bennem egyszerre. Legszívesebben futnék egy kört, a fejemet fogva, vagy beleugranék a vízbe, hogy lehűtsem magam, vagy épp felmelegítsem. Feltámad a szél, és hűvösebb lesz, de nem is érzem. Végigmérem Juliant, végül megszólalok, talán kicsit rekedten, talán bűbájos hangon. Nem számít, a lényeg, hogy van hangom, megtaláltam. - Még megsértesz... Eszembe sem jutott, hogy nem jövök el, mikor itt lakom alig egy köpésre - forgatom viccelődve a szemeim. Most nem tudnék komoly lenni. Sem azért, mert a szívem makacsul ugrabugrál, akárhányszor csak találkozik a tekintetünk, sem azért, mert nem akarom látni, ahogy Julian komoly. Hogy miért? Mert Julian a bohóság tökéletes megtestesítője. Kedves, figyelmes és reménytelenül kétbalkezes... Mosolyog mindenen, mégsem viccel el semmit. És most mégis: a tekintete mintha nem volna olyan, mint régen. A mondatom után hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Elvégre régóta nem beszéltünk úgy igazán. Semmiről. Nem tudom, mi van vele, és képtelen vagyok ajtóstul rontani a házba, de az az egy bökkenő, hogy tudom, hogy ő sem az a fajta. De akkor mégis mi az, amiből tudom, hogy mi történt vele, vagy pontosabban mi nem? Hihetek az érintésének, aminek lassan eltűnik rólam a nyoma. Összekulcsolom a kezeim magam előtt, pedig legszívesebben az ő ujjai közé kapcsolnám a sajátjaim. De nem tehetem. Úgyhogy olyan szavakat mondok ki, amik égetik a nyelvem, miközben a szemem előtt lepereg egy olyan képsor, ahol nem türtőztetem magam, hanem önző módon hagyom, hogy a vágyaim belevezessenek a karjaiba, hogy újra hozzámérjen, én is hozzá, hogy közelebb legyek... Hogy olyasmiket tegyek, ami nem biztos, hogy jó ötlet. - Hogy vagy? Hát ennél nagyobb klisét ha akartam volna, sem ejthettem volna ki a számon... Pedig ha tudná, hogy legszívesebben dalolnék... Vagy sikoltoznék, fene tudja. Játszhatom én itt a higgadt, távolságtartó lányt, aki örül, hogy látja egy régi barátját, de ehhez indok kell. Jó ok, hogy ekkorát hazudjak magamnak, és még nagyobb, hogy neki. Olyan régen láttam, hogy nem merek hinni annak, amit rajta látok. Idő. Mindent megváltoztathat. Végül pedig kiszalad a számon, ami a legjobban érdekel. Egyetlen szó, és ki tudja: talán megint olyasmit fogok tenni, amire nem számítok. Ez az idegen tombolás bennem ki tudja, mire fog késztetni? Pláne, mikor a szemébe nézek. - És csak így? Egyedül...?
Ha nem lett volna már egy órám délelőtt, valószínűleg fel sem kelek. Az elmúlt órák, a Roxfortba való megérkezés nem egészen úgy ment, mint régen... Jules, az egykor cserfes kis bajkeverő, később megkomolyodott mitugrász csak egy kellemes emlék. Egyszerűen képtelen vagyok rendesen túltenni magam a jelenlegi helyzeten... Undorodom, félek és dühös vagyok egyszerre, aztán máskor meg elkap a letargia. Most is, csak ülök, kibámulok a birtokra, ami egy éve ilyenkor még meleg színekben pompázott, a fák sárguló levelei és a nefelejcskék ég beszínezték a teret. Ma a nyirkos köd elmos minden árnyalatot, és csak a szürke foltok maradnak. Fáradtan felállok és elindulok, bele sem nézek a tükörbe, nem nézem meg, hogy áll rajtam a talár, vagy mennyire vagyok kócos. Tudom, mit látnék, és akkor már inkább az édes tudatlanság. Nem sokat aludtam az éjszaka, és ez biztos meglátszik. Nem gond, az aranyvérűek jót mulatnak majd legalább. A vállamra kapott táska könnyen pattog az oldalamon, ahogy lépcsőkön megyek fel és le, hogy elérjem a célom. nincs társaságom, és fel sem tűnik, hogy alig vannak a folyosókon, amíg el nem érem a bűbájtanterem bejáratát. A nagy tölgyfaajtó zárva, odabentről semmi hang nem hallatszik. Remek. Az első órám az új bűbájtantanárral, aki még a nevemet sem tudja, és máris elkések. Ezek után biztos megjegyez majd, pláne, ha ő is egy kedves kis halálfaló... Az izmaim megmerevednek, ahogy elképzelem a többieket: felém kapják a tekintetüket, a zöld címeres talárok tulajdonosainak az arcán kéjes vigyor terül el, néhány háztársam talán biztatóan, de inkább sajnálkozón rám mosolyog, a tanár meg rám ordít, levon tíz pontot, miután rájön, hogy sárvérű vagyok, még tízet, és már gondolkozhatok is, hogy milyen büntetőfeladat vár rám az este. Fenomenális. Végül azért csak benyitok. A tanár sehol. A diákok szokatlanul nagy csendben vannak, talán nem csak az évnyitó volt olyan rideg, hanem az egész év ilyen hangulatban telik majd? Nem is tudom, melyik a rosszabb... Ez a halotti csend, amit néha egy-egy könyvlapozás, halk beszélgetés tör meg, vagy a hangos gyűlölködés. Bevágódom az első üres helyre, nem igazán érdekel, hogy pont egy mardekáros mellett van. Ha nem bírja ki, hogy mellettem kell ülnie, majd arrébb megy. Vagy megátkoz, tudom is én. Épp időben. A tanár pár másodperccel utánam lép be a terembe. Talán látott is, mikor bejöttem... Nem baj. Ugyanis cseppet sem érzem úgy, hogy halálfaló lépett a terembe, habár Flitwick professzor méretei után a minimum kétszer olyan magas, és feleannyi idős professzor elég feltűnő jelenség. És izgul. Azonnal látni rajta, habár nem igazán értem, miért. Elvégre azt csinál velünk, amit akar. Talán nem olyan szadista, mint a többiek? Lehet ilyesmiben reménykedni? Foley ugyan még itt van, és ő normális, McGalagony meg az öreg Lump is megmaradt, Minticz is, de az újakhoz eddig nem sok reményt fűztem. Talán most változik a helyzet. Még mosolyogni is képes vagyok, mikor a kis beszédének a végére ér, habár kicsit izgulok is. Nem szeretem, ha felszólítanak, most pedig különösen kevés a kedvem egy minifelelethez még akkor is, ha igencsak könnyű a feladat. De nem én vagyok a kiszemelt. Mosolyogva várom a választ Benjamintól.
A hátamra hemperedek és nézem a felettünk integető faleveleket, na meg a köztük ugrabugráló madarakat, akik ha kicsit paranoiásabb lennék, akár veszélyesnek is tűnhetnének. Minibombázóknak mindenesetre elmennek, és ki tudja, mikor ajándékozzák meg kis társaságunkat egy csipetnyi ajándékkal. Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam Aaront, meg Amyt, meg Pat-et is (ezen a becenéven elvigyorodok). Eközben Amy szempamtomimmel igyekszik valamit a tudtomra adni, legalábbis remélem, hogy nem valami görcsös rohama van. Egészen észrevétlenül fordulok lassan abba az irányba, amerre pillog, de ki kéne csavarni a nyakam, hogy rendesen lássam. Visszejelzek, és reménykedem benne, hogy felfogja a mondandóm, miszerint: mindjárt moccanok, de előtte alibit kell biztosítanom, mert gondolom a srácok nem tartoznak bele a célközönségbe. Oké, ez elég hosszú mondat, hogy szemmel elmutogassam, de próbálkozni lehet. Úgyhogy el is kezdem az akciót, és dumálni kezdek jó szokásomhoz híven. A hajam immáron tökéletesen kócos. - Na ugye, megmondtam, hogy régóta barátok... - intézem okoskodó kijelentésemet Amyhez. - Csak egy ősöreg barátság képes ennyire tunyává és tehetetlenné tenni két pasit két két rózsaszín kardfogú liba támadása ellen. Úgy érzem, kezdem elvetni a sulykot a becsmérlést illetően, ami nem megszokott tőlem, és hamar észhez is térek. - Persze könnyen lehet, hogy a lelkük mélyén... - kicsit elgondolkozom - ... nagyon mélyen... - tovább merengek összehúzott szemmel - ... szóval valahol van bennük valami jó is. Erre Patrick felkacag. - Hát, akkor bizony bennem van a hiba, mert én semmi jót nem láttam bennük. Hát te? - fordul Aaronhoz. - Persze meglehet, hogy nem nyúltunk elég mélyre... Mire kimondja a kétértelmű mondatot, már késő. Elkerekerdik a szemem, és prüszkölve felkacagok, mire pedig felocsúdok a röhögésből, Aaron fenyegető arccal közeledik a nyakamhoz kezeivel olyan veszettül ádáz arckifejezéssel, hogy felsikkantok, és arrébb dobom magam. Tökéletes. Most már egy kis mozdulat is elég, hogy felmérjem azt a valamit, amire Amy próbál rávezetni jó ideje. Mivel Aaron most már a lábaimnál hever - szó szerint, mivel elvétette a nyakam -, biztonságban vagyok. - Hah, még hogy mi adjunk tanácsokat! Ideje önállósulnotok, kedveskéim - azzal egy fűcsomót repítek ezúttal tökéletesen célozva Aaron arcába. Patrick úgy tűnik, higgadtabb barátjánál, mert ő csendesen támadja Amyt, és nem is olyan brutálisan: virágfejeket pöckölget a fejének. Tiszta óvoda. Amíg elvagyunk a hülyeségeinkkel, sikerül kicsavarnom-facsarnom magam, és felmérem a terepet. Azt hiszem, sikerül megtalálnom a célszemélyt: egy srác, aki már a vajsörözéskor is ott volt (tisztán emlékszem, hogy méregetett, mikor Amy mellett ültem, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, elvégre elég zilált voltam), most is ott kódorog a közelünkben a kisebb tömeg szélén, kezében egy fruska kacsójával. Sikerül elkapnom a tekintetét, ahogy megint felénk sandít. - Szóval Hugrabug - fordulok a lány felé, akinek a feje immáron tele van kis százszorszép-maradványokkal, de elsősorban a fiúkhoz szólva. Jelentőségteljes pillantást vetek rá, és nyújtózom egyet, remélve, hogy érti a mutogatásomat a srác felé. - Akkor szegény Amy most sárgauralom alatt senyved.
A Reggeli Próféta néhány napja kiadott száma szétnyitva hever az éjjeliszekrényemen, én pedig unottan az új ágyamon, amit a szüleimtől kaptam születésnapomra. Ez ugyan májusban volt, de a nyári szünetben vehettem csak hasznát. Puha, kényelmes és hatalmas. Tökéletesen elférünk rajta ketten... a kutyámmal. A hatalmas eb most is mellettem fekszik, teljes tudatában annak, hogy akarnám, sem tudnám eltávolítani, mivel legalább annyit nyom, mint én. Ő békésen szuszog, én viszont nyugtalanul malmozok. A tévém kikapcsolva, sötéten mered rám. A Roxfortban töltött éveim alatt tökéletesen elszoktam az ilyen varázstalan dolgoktól, és most sem hiányzik. Annál is inkább, mert félek, mit látnék benne, ha bekapcsolnám. Megmagyarázhatatlan viharok, furcsa és nyugtalanító halálesetek... Nekem ez nem hiányzik. Épp elég, ha oldalra pillantok. A Reggeli Prófétában ezúttal is megpróbálták megnyugtatni az embereket, de minden nappal több az olyan hír, amitől borsódzik a hátam. A szüleimnek nem sok fogalma van arról, mi is történik a varázsvilágban annak ellenére, hogy nem egy varázslócsaláddal jó kapcsolatot ápolnak. Szerencsére csak olyanokkal, akik nem akarják őket megrémíteni, ráadásul nem egy családnak én magam írtam levelet vagy üzentem a gyerekükön keresztül, hogy ne is informálják őket túl. A családom bár nem gyáva, de van, ami jobb, ha titokban marad előttük. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire rettegnének, ha megtudnák, hogy a két gyerekük mekkora veszélyben forog idéntől ki tudja meddig... A plafont bámulva kellemetlen gondolatok kavarognak a fejemben. Félelem, aggodalom, szorongás... Felpattanok, mire a kutyám lustán kinyitja a szemeit, és felmorran. Rápillantok, és lekászálódom az ágyról. - Szívrohamot ne kapj nekem... - csapok barátságosan a fejére, és a szekrényemhez lépek. Kinyitom az ajtaját, hogy belső tükörben megnézhessem magam. Mostanában állandóan ezt csinálom. Percekig állok a tükör előtt, és méregetem magam, de fogalmam sincs, miért. Nincs bennem egoizmus, vagy ilyesmi, nem is igazán azt nézem, ahogy kinézek... Valami különös hajt a tükör elé. Fürkész tekintettel méregetem magam, mintha egy másik fajhoz tartozó lényt nézegetnék. Szokás szerint végigjáratom a szemem minden porcikámon: a fehér, kopott pólótól a szürke melegítőalsóig, de a ruhák nem kötnek le. Akár kisestélyiben is pompázhatnék itt, akkor sem az érdekelne, hogy nézek ki benne. Az arcom és a tartásom sokkal jobban leköt. Régen állandóan ragyogtam, emlékszem. Reggelente, még kócosan is vigyort csalt a saját tekintetem az arcomra. Tisztára kattant voltam, tele energiával és életkedvvel. Most pedig mintha árnyék borult volna rám. A szemem alatt karikák éktelenkednek, pedig alszom eleget. A bőröm fehér, pedig ahányszor csak süt a nap, megpróbálok kijutni, de hiába a nagyváros, nem szeretek emberek közé menni. Persze nincs okom félni, nem vagyok sem halálfaló, sem Rendtag, hogy bárkinek is oka legyen megtámadni, de származásomnál fogva vannak, akik szívesen elkapnának csak úgy szórakozásból. Az az egy szerencsém van, hogy az iskolában sosem csináltam semmi olyat, amiért az ellenségeimnek tekinthető emberek keressenek, vagy egyáltalán feltűnjön nekik, ha esetleg szembe megyek velük az utcán. Nem így az iskolában idén. Sokat gondolkoztam, hogy visszamenjek-e, és arra jutottam, hogy igen. Muszáj. Ha nem megyek, talán megkeresnek, és az egész családomat megbüntetik... A gondolatok sötétségbe vonják az egész szobát, ezért inkább folytatom a mustrát. A vállaim lenn vannak, mintha valaki mázsás súlyt akasztott volna a hátamra. Megpróbálom kihúzni magam, de ez annyira erőltetettnek tűnik, hogy egy mély sóha kíséretében inkább visszaroskadok. Beletúrok a hajamba, ami nemrég még majdnem a derekamig ért, most viszont a lapockám közepe táján már el is fogy. A tartása sem olyan, mit régen, és cseppet sem kusza. Élettelenül hullik a vállamra. Megcsóválom a fejem. Igaza van anyának, tényleg úgy nézek ki, mint egy hulla, csak épp ő nem tudja, miért, nekem viszont van tippem. A tekintetem a polcom tükörképére siklik, a nyitott folyóiratra. A kicsit felhős időtől halvány a fény bent, mégis remekül látom. Megfordulok, és odalépek, kezembe veszem az újságot, és végigpörgetem a lapokat. Miután becsukódik, ujjaimat lágyan a lapok közé csúsztatom. Végigsimítok köztük. Olyan érzés, mintha hajban turkálnék. Elnézem a hajlékony papírt; a lapokat, amiken annyi borzalom rejtőzik csendben, arra várva, hogy az emberek szívének ugorhasson, mint egy alattomos vadállat. Révedezve meredek a címlapon mozgó fényképre, talán csak percekig, talán egy óráig is, miközben a gondolataim elkalandoznak erre-arra. Hagyom, hadd cikázzanak, jobb egy képzeletbeli, giccses kis réten lepkéket kergetni, mint a valóságban rettegni, hogy mint a lepkéket, engem is el fognak kapni. Kattogás, kocogás riaszt fel. Összerezzenek, és elejtem a Prófétát, ami az ágyamra hullik kinyílva. Az ablakhoz lépek. Te jó ég! Hiszen ez...!
Két kézzel ragadom meg a kilincset, hogy minél hamarabb beengedhessem az ismerős vendéget. A szívem sebesen kezd verni, ahogy a kis bagoly vidáman megy egy kört a szobában, majd helyet foglal a kutyám kinyújtott hátsó lábán. Napok óta először mosolygok őszintén, és ahogy meglátom a kis cetlit, hirtelen kevésnek tűnik a levegő a szobában. Lehuppanok én is az ágyra, és azonnal leszedem a bagolyról, aki körbepillant a szobában, mintha először volna itt. Pedig nem így van. Igaz, régen volt, hogy utoljára itt láthattam kis barátom, és még régebben, hogy a gazdáját is személyesen... Izgatottan nyitom fel a levelet, némi kellemetlen érzéssel vegyítve. Ugyanis az én hibámból hanyagoltuk a levelezést. Én mondtam, hogy inkább hagyjuk az egészet; én sugalltam finoman, hogy bár semmi, semmi sincs köztünk, nem is kellene lennie most, hogy a világunk elsötétült; hogy inkább másra koncentrálnék, és hogy szívesen írok újra-és újra, sokkal szívesebben, mint ahogy kifejeztem magam, de hanyagoljuk a dolgokat, amik most bonyolultabbá tehetnék az életet. Tisztában voltam már akkor is vele, hogy Dumbledore halála sokkal nagyobb tragédia, mint egy igazgató elvesztése. Talán már akkor elkezdődött bennem ez az egész elhalás-szerű valami... Nem tudom. De azt igen, hogy Ian levelei sokáig különös örömmel töltöttek el, de az idő múltával, ahogy személyesebbek lettek az írások, aggódni kezdtem. Éjjeleket töltöttem gondolkozással, és minden holdfényes álmatlan éjszaka csak megerősítette bennem, hogy ennek nem lehet jövője. Julian dolgozott, én tanulok. Ki tudja, merre járt, mi történt vele... És bár alig pár napja kaptam meg a legutóbbi levelét, ami szintén csak amolyan formális dolog volt, mint az utolsó tizenakárhány, még mindig kis szúrást éreztem, mikor megláttam az írását. Ezúttal azonban nem a klisék és szokásos, "hogy vagy? remélem jól" sorokból áll a levél, amikben semmi sem mesél az ég világon rólunk. Most megakad a szemem egy soron. "...nos, én már nagyon szeretnélek látni téged, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon hiányzol..." Kiszárad a torkom, ahogy tovább olvasok. Ez tökéletesen az ellentéte annak, amit írni szoktunk. Találkozni akar. Most. Felkapom a fejem, a tekintetem a semmibe réved. Újra elolvasom az egészet, mire remegni kezd a kezem. Olyan érzés, mintha hosszú éhezés után valaki egy hatalmas tál, ínycsiklandozó lakomát kínálna fel, már érezném az aromákat, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, hogy igen, kérek belőle. Felgyorsul a légzésem, és felpattanok az ágyról. A másodperc töredéke alatt teszem meg a pár méteres távot a szekrényemig. Már bánom, hogy nem foglalkoztam a ruháimmal az elmúlt hónapban. A háromnegyede gyűrött, a maradék nagy része meg szennyes. Beletúrok a vasalatlan halomba, és kikapok egy amúgy is gyűrött fazonú, fekete inget. Mert természetesen elmegyek. Nem bírok magammal. Miközben magamra rángatok egy szintén fekete farmert, eszembe jut, hogy épp a saját védelmemben felállított határokat készülök átlépni, de nem érdekel. Félig felöltözve robbanok ki a fürdőbe. Az öcsém épp chipset eszik, és mikor meglát melltartóban és gatyában, kiesik a kezéből a kaja. - Úúúh, Jue, ne már, kiég a szemem... - grimaszol , és gyorsan elfordul. Nem izgat. A fürdőben rekordidő alatt mosok fogat, és sikerül a hajamat is némi élettel megtöltenem, mikor kifésülöm. Az elektromosságtól egész kicsit normálisabban néz ki. Visszarohanok a szobába, és magamra kapom az inget. A kis madár érdeklődve pillant rám, és kutyám csontos derekára röppen. A francba! Írhattam volna egy választ! Most már mindegy... Talán már le is járt a fél óra, talán a madárka lassan ért ide. Mikor is volt? 10 perce? A francba, a francba... Kikapom az egyik parfümömet a szekrényemből, és magamra fújok belőle. Ki tudja, a szobában töltött idő alatt mennyire vettem át a szobám állott szagát. Már rohanok is le a lépcsőn. Anya a konyhában sütöget, és kérdőn pillant rám, mikor elfutok mellette az előszobába. Utánam hajol. - Mi ilyen sürgős? - Öhm... találkozóm... van... egy régi... barátommal - nyögdécselem, ahogy a régi dorkómat próbálom magamra erőltetni. Ez is fekete. - Ó! Mikor jössz haza? - kérdezi kedves érdeklődéssel a hangjában. Tudom, hog yörül, hogy végre kimozdulok. - Nem tudom. Öhm, majd hazatelefonálok, jó? Nem hiszem, hogy sokáig tartana.Vacsorára szerintem itthon vagyok. - Akkor jó. Ezzel le is tudja a dolgokat, és eltűnik a konyhában, elvégre lassan felnőtt vagyok. Felelősségteljes, fiatal nő, aki késésben van. A buszmegállóban türelmetlenül dobolok összefont karomon. Mikor megérkezik a szokásosnál is lomhábbnak tűnő, hatalmas jármű, eszembe jut, hogy a kis szárnyast otthagytam, de egyből utána az is, hogy nyitva hagytam az ablakot. El tud menni. Válasz nélkül. Jules, hogy lehetsz ennyire...?! Nem ülök le, pedig egy csomó hely van, túl izgatott vagyok. Mély levegőket veszek, kibámulok az ablakon, mire egy idősebb néni aggódva megszólít. - Jól van, kedvesem? Meglepve pillantok rá. - Ó! Igen, persze, semmi baj. Mosolyomra ő is mosollyal és kis biccentéssel válaszol. És megérkezünk. A busz a Temzén átívelő hídtól nem messze áll meg. Elsőként ugrok le róla. A néni mosolyogva int, mintha értené a sietségem. Talán így is van. Sok ember tekereg a sétányon, én is közéjük vegyülök. Cikázva keresem Juliant a tömegben, egyre gyorsuló szívveréssel. Talán már itt sincs, talán elkéstem. Igaz, azt írta, legközelebb, de az más... Az a legközelebb valószínűleg sosem lett volna ilyen. Kezemet tördelve, növekvő idegességgel teszek még pár lépést, és akkor felfedezem. A korlátnál ácsorog, előre dőlve, háttal nekem, a párkányon támaszkodva. A szívem teljesen megvadul, mintha ki akarna robbanni a helyéről. Kétlem, hogy szándékosan teszi, de ahogy előredől, a pólóján keresztül kirajzolódik a háta vonala. Egy percig csak bámulom, aztán tétován elindulok, de pár megtett lépés után a lábaim önállósítják magukat, és gyorsabb tempóra váltanak. Alig pár méterre vagyok csak tőle, mikor lelassítok, és akaratlanul is kitör belőlem egy elfúló kiáltás. Csak egy szó, csak a neve, de azonnal meghallja, és megfordul. A lábaim megint nem bírnak magukkal, és a szívem mintha nem is vért, hanem valami mást, valami égető anyagot pumpálna a testembe, folyékony fémes, amit úgy vonz, mint a mágnes. Rakétaként mérem be, és találom el. A pillanat törtrésze alatt sikerül a vonásait magamba innom, és mire teljesen megfordul, már a nyakában is vagyok, úgy csimpaszkodva belé, mint egy kisgyerek. Azt hiszem, levertem valamit a párkányról, ahogy nekilöktem a lendületemmel, de nem fogtam fel teljesen. Mély lélegzetet veszek, beszívom az illatát, amitől már az őrület határán vagyok. Mintha egy egész lepkerajt eresztettek volna szabadjára bennem. Iszonyú szorosan karolom át a nyakát, hozzásimulok, és ez sokkal több, mint amit valaha megengedtünk magunknak. Egy-egy kis érintés, bizalmas mosoly volt a legtöbb, most pedig tessék. Képtelen vagyok nem hozzáérni, mikor itt áll előttem. Enyhe meglepettséggel konstatálom, hogy mennyire hiányzott, de a döbbenet képtelen elnyomni azt az eufórikus megkönnyebbülést, ami elönt a közelségétől. Az első pillanatok elmúltával sikerül kinyögnöm, válaszul a levelére: - Tényleg nem ugyanaz... És te is hiányzol. Végre sikerül kiszabadítanom szegényt a saját gyilkos szorításomból, és mikor a szemébe nézek, érzem, hogy elpirulok a személyeskedéstől. Hiszen basszus, lehet, hogy a barátnője valahol a közeli kis boltban vásárol be valami vacsorának valót, én meg itt csimpaszkodom belé. Lassan elhúzódom, és bár ismeretlen késztetést érzek, hogy még közelebb, már-már lehetetlenül közel kerüljek hozzá, sikerül kiszáradt torokkal és bizonytalan mosollyal kimondanom, próbálva megrovó tekintettel elviccelnem a dolgot, és múlt időbe tennem a szót, hogy értse: már nincs így. Hiába a barátaimnál rám tört kis lángolások, hiába a furcsa randevú másokkal, hiába okozunk együtt tömegkatasztrófát, hiába is az a típusú ember, aki mellett az ember szinte életveszélyben van: Julian szíve hatalmas, és mellette olyan érzésem volt, hogy egy részem visszatalált hozzám. Hiszen most is itt van, és én is itt vagyok. Egy lépésre tőle, félszegen, bizonytalanul, hogy vajon ő hogy gondol rám, de mikor visszaemlékszem az ágyamon heverő levélkére, egy sor máris valóra válik: mosoly játszik az arcomon. - Hiányoztál, hogy pontosabb legyek.
Dementorok. Hirtelen ez a gondolat kúszik be a fejembe. A dementorok képesek lennének, és kicsinálnának, de biztos, hogy beleőrülnék, ha most megjelenne egy, és az amúgy is kihűlt lelkemet megszorongatnák. Csodálkoztam is, hogy nem láttam egyet sem, mikor az iskolába jöttünk. Ahogy az asztalnál ülök, fel sem fogom, hogy végül felkerülnek az asztalra a finomabbnál finomabb fogások, ahogy szoktak. Hiába kúszik be az orromba a pulykasült illata, a leves finom gőze, nem érzek belőle szinte semmit. Nem tehetek róla... Annak ellenére, hogy időm nagy részében a derű és a béke megtestesítője vagyok, ha valami bánt, akkor azt nem heverem ki egyhamar, és egyáltalán nem megy könnyen. Segítség nélkül pedig biztosan nem, márpedig itt, a szokatlanul kevés diák ellenére is nagy a nyüzsgés, pláne a zöldmintás talárok körében. Nem kell odanéznem, hogy tudjam, a Mardekár asztalánál a legtöbb arc ugyanolyan, mint mindig: gőgös, arrogáns, ravasz, és most már fölényesen elégedett is. Csikorognak a fogaim az üres számban. Eszembe sem jut, hogy egyek. Egyszerűen ebben a pillanatban nem tudom elfogadni a helyzetet, és elmerülök a dühös fájdalomban, ami egy részről jól esik. Önző módon magamba fordulok, és nem vagyok hajlandó kifelé tekinteni. Bánt, amit látok. Mégis, elég egyetlen mozdulat, hogy kizökkenjek a lidércnyomás-szerű sanyarúságomból. Nina könyöke a bordáimat csiklandozza. Tavaly egy ilyen manővertől sikítva ugrottam volna fel, hogy aztán bosszúból borsóval dobáljam meg, vagy hasonló. Idén erről szó sem lehet. Egy összerándulás jelzi csak nekem is és neki is, hogy észrevettem, és hogy célbatalált. Fáradtan pislantok rá, és hitetlenkedve nézem, hogy csacsog. Hát lehet az, hogy valaki, aki nem élvezi a jóhírű aranyvérű felmenők védelmét, ilyen vidáman beszélgessen? Látom rajta, hogy aggasztja a viselkedésem, de nem is nagyon értem, miért. Tudja, hogy sárvérű vagyok, akkor hallania kellett, hogy ez mit jelent. Pár pillanatig csak nézek rá, aztán mereven visszafordulok az üres tányéromhoz. - Hát igen... A gyomrom felfordult, az tény. Persze nem a kajától, hanem a terem nagy részét elfoglaló ocsmányságoktól. És hogy ne kelljen szavakkal magyaráznom tovább, csak biccentek a Mardekár asztala felé, ahol valaki épp teli szájjal kacag, na meg a tanári asztal felé, ahol alig ül valaki a régi felállásból. Szegény, szegény McGalagony... De Nina rendíthetetlen. Áthajol előttem, és a kezembe nyomja az evőeszközeimet. Olyan gyors és határozott, hogy időm sincs tiltakozni. Mire normálisan meg tudom fogni, a tányérom máris tele van mindenféle roxforti különlegességgel. Meglepve, aztán hálásan pillantok szomszédomra. Inkább nem teszem hozzá, hogy szívesebben lennék kómás állapotban a gyengélkedőn, mint ébren itt. Annyira igyekszik, hogy kis híjján meghatódom, és inkább nekiállok enni. Nem nagyon van étvágyam, hamar végzek, és már csak turkálok a vacsorám romjai között, és kezdenék visszasüllyedni a mélabúba, mikor Nina keze rákulcsolódik a karomra, és már visz is magával. - Hé! Még nem is... végeztem - az utolsó szót halkan mondom ki, mert úgysem igaz. Egyszerűen csak nehéz helyet változtatni, és megint szembesülni a terem hiányosságaival. A tanárok némelyike megvetően figyel minket, ahogy a Hugrabug asztalától felemelkedünk. Hát még ha tudnák, hogy nem csak a bénák házában vagyok, ráadásul sárvérű is... Nina szótlanul visz magával. Az asztalok közt lavírozva észreveszek pár ismerős arcot, akiknek hamuszínű arccal, erőltetett mosollyal biccentek. Nem tudom magam meghazudtolni, még ilyen helyzetben is igyekszem kellemes benyomást kelteni, amolyan Jules-ost. De nem vagyok túl hiteles, és ugyanolyan hamis mosolyokat kapok viszonzásul. - Nina - fordulok sóhajtva barátnőmhöz, aki olyan elszántan húz maga után, mintha az életem múlna rajta. - Nem kell ezt csinálnod... Tudod, hogy nem szeretek panaszkodni. Amúgy sem bánt semmi... különös - nyögöm ki. Végülis igazat mondok. Nem hinném, hogy szokatlan tünet a melankólia. Olyan gyorsan loholunk, hogy nincs is időm a szokásos év eleji gyönyörködésben. A klubhelyiség hívogató foteljei nem változtak. Vajon a hely varázsereje védte meg magát, vagy egyszerűen lealacsonyítónak találták, hogy itt munkálkodjanak?
Az utolsó napok az évből a Roxfortban, én pedig olyan emberrel töltöttem az estét, akivel még csak soha nem is beszéltem. Röviden összefoglalva az eseményeket, azt hiszem a tanulságos kifejezés tükrözné a legjobban. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor hozzáteszem a meglepőt, és igen... még a kellemest is. Már csak azért is jól éreztem magam, mert újdonság volt, hogy az emberek megnéznek maguknak. Tetszett a meglepettségük, habár tudtam, hogy ez elsősorban nem nekem szól. Minden lépés, ami közelebb visz a hálóteremhez és klubhelyiséghez, egyszerre dob fel és tesz egy kicsit szomorúvá. Ott benn szinte sosincs nyomott hangulat, a Hugrabugról tudom, hogy azt tartják, az együgyűek háza, azoké, akik semmire sem jók. De az is biztos, hogy ennyi vidámság, nyugalom és derű egyik másik házban sincs, és már csak ezért is megéri. Ha Hollóhátas lennék, talán nem is lenne szabad hely, mert legtöbben tanulnának, már csak hobbiból is. A Griffendélnél valószínűleg épp akad valami balhé, hülyéskedés vagy hasonló, amitől nem lenne nyugtom. A Mardekár pedig... hát azt inkább el sem képzelem. Habár erre a gondolatra megint a mellettem sétáló srác felé terelődnek a gondolataim. Az ok, amiért mégiscsak egy kicsit bánatos vagyok az, hogy elválnak az útjaink. Igazán érdekes volt az időt vele tölteni, és annak ellenére, hogy elég furcsa gondolat, és nekem sem tetszik, hogy ehhez hasonlítom őt, de igenis olyan érzés mellette sétálni, mintha egy ritka veszélyes lénnyel (teszem azt egy sárkánnyal vagy mantikórral) sétálgatnék a folyosón. Még a pillantások is ezt tükrözik. Mégsem tetszik ez a hasonlat, mert Sean a legkevésbé sem... állat. Azt azért nem mondom, hogy nem veszélyes. Nem egy háztársam úgy villantja rám a tekintetét, mintha elment volna az eszem, amin jót mulatok, még mosolygok is rajtuk. Holnap, vagy még ma este bombázni fognak a kérdésekkel, hogy mégis mi a fenét csináltam én VELE. Én pedig majd rájuk nevetek. Hadd főjenek a saját levükben... Egészen könnyű léptekkel haladok, Sean mellettem talán nem veszi észre a változást, mert olyasmit mond, amitől a mosolyom még szélesebb lesz. Ennek oka egyrészt, hogy valamiért különösen örülök annak, mikor hozzám szól. Szeretek beszélgetni, és úgy, hogy a levél és a tartalma csak egy fekete, égett lyuk a lelkemen, ami majd begyógyul, hamar visszaáll a régi béke a lelkemben. A másik ok pedig, amiért vidámabb lettem, a mondandója tartalma. Valószínűleg minden eddig felépített véleménye - már ha van - meg fog változni, mikor megint rámnéz. Minden bizonnyal azt fogja hinni, a levél csak valami hülye játék volt, vagy hogy szimplán buggyant vagyok. Figyelmesen felé fordulok, és mivel elég halkan beszél, egy egészen kicsit közelebb lépek, hogy jól haljam. Már nem aggaszt, hogy esetleg ezért az apró gesztusért nekem esik. "...az a valami..." Csak egy kis rándulás a bensőmben jelzi, hogy miről is van szó. - Hát igen... kiakasztó volt, az biztos, de a barátaimnak nem kell erről egyelőre tudnia, azt hiszem. Mindenkinek megvannak mostanában a maga bajai, már ez a kis idő is kicsit kényelmetlenül érint, mármint... - remélem érti, hogy rá célzok. - Nem akartam kényelmetlenséget okozni senkinek, csak mert nekem van valami problémám. Menet közben végigsimítok az egyik kedvenc faliszőnyegemen, ami egy oroszlánt ábrázol. A szőtt bestia dorombolva simul a kezemhez, és követ végig, amíg csak tud. - Amúgy sem olyasmiről volt szó, amit bárki is segíthetne rendesen átvészelni az élők közül. Csak válla rándítok. Éljen, már a cinizmusom is visszatérőben. Ráfordulunk a folyosó utolsó szakaszára. - Mindenesetre neked sikerült valamelyest... öhm... megalapozni a felépülést - motyogom gyatrán, és elfintorodok a fogalmazáson. Ráadásul nem is mondtam teljesen igazat. Valójában elég sokat segített. Már értem, az emberek miért szeretik idegeneknek elmondani a bajukat. Igaz, én gyakorlatilag semmit sem mondtam el, ami a levélben állt, mégis sokkal jobban érzem magam. A Hugrabug klubhelyiségének a bejáratánál megállok, és először érzem igazán furán magam, mikor megáll mellettem. Talán fel sem fogja, mennyit segített. Sőt, talán nem is érdekli. Legszívesebben hálálkodva omlanék a nyakába, de az már ényleg túlzás lenne. Mikor mosolyogva a szemébe nézek, visszatér az érzékenységem. Meglátom benne azt a tompa fényt, ami nemrég még belőlem is sugárzott, és a mosolyom némileg halványabbá válik. Hirtelen nem bírok magammal, és kitör belőlem az, ami általában csak a kisebbekkel vagy gyengébbekkel szemben: az ösztön, hogy védjem azt, akit kell. És bár Sean sokkal erősebbnek, és tapasztaltabbnak is látszik nálam, tudom, hogy van, amihez nem ért, és amit nem fog fel igazán. Vagy nem akar. - Figyelj, a ma este után azt hiszem tartozom neked. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy... haaa... bármiben tudok segíteni, vagy... szóval ha megint úgy érzed, hogy kell valami - és itt most nem kifejezetten egy végtagra gondoltam - akkor megkereshetnél, vagy ilyesmi... Igen. Ez nagyon kétértelműen hangzott, de bízom benne, hogy Sean intelligensebb annál, mint hogy ezt félreértse. Mielőtt válaszolhatna, visszatér a régi énem, és gesztikulálva magyarázok tovább, habár már biztosan sejti a lényeget. - Tudom, tudom, nem is ismerlek rendesen, pedig öt éve ugyanott lakunk, ráadásul még a házaink sem éppen rokonlelkek, meg valljuk be, mi sem, de ennek ellenére... jól esett ez az egész - fejezem be sután. Erősen kételkedem benne, hogy valaha szüksége lesz bárminemű segítségre tőlem, de hiszek a csodákban. Persze nem azt akarom, hogy szüksége legyen rám, hanem azt, hogy tudja, ha mégis, akkor talán én is tudok segíteni, ahogy ő tette, öntudatlanul. Magam sem tudom, mit várok válaszul. Akár egy biccentés is megtenné, amiből tudom, hogy megértett. Fura, de elnézve ezt a furcsa srácot, habár valószínűleg az ég világon semmi közös nincs bennünk, megvan egy fajta hasonlóság. Mintha én egy gumilabda lennék, ő meg egy ágyúgolyó. Ellentétes célokra születtünk, játékra és támadásra, de a formánk ugyanaz.
A számomra törékenynek tűnő béke visszaállni látszik. Egy kicsit ugyan mérges vagyok magamra, sőt, ami azt illeti a mellettem elterülő srácra is, aki úgy tűnik, teljesen megfeledkezett a kis közjátékról. Vagy tényleg én reagáltam túl... Fene tudja. Nem is érdekel. Ehelyett inkább vigyorogva terülök el én is a selymes fűben a tűző napon, úgy helyezkedve, hogy Sabrina kényelmesen közénk helyezkedhessen. Austin előtűnik a semmiből, ahogy szokott. Talán jobb lesz, ha hozzászokom. Összetapadt szőrrel dörgölőzik a lábszáramhoz, aztán átsétál a gazdájához. Ekkor jut csak eszembe, hogy én ígértem valamit. Úgy pattanok fel, mint akit megcsípett valami, és felkiáltok. - A vér! Megszédülök a napon végzett hirtelen mozdulattól, aztán mikor megint normálisan látok, veszem észre, hogy Chris és Sabrina is úgy merednek rám, mint egy eszelősre. Visszanézek. - Mi az? Aztán rájövök, és röhögésben török ki. A kiáltásom vagy egy illegális szervkereskedőt juttatott az eszükbe vagy egy éhező vámpírt, de semmiképp sem egy vakációzó, normális lányt. A feszültség ezzel ki is jön belőlem. Csak nevetek, és visszagördülök a hátamra. Válaszul egy éktelen nyávogást kapok: a macska el akarta foglalni a helyem, és nem számított rá, hogy még igényelni fogom. Szemrehányó pillantással, zászlósan feltűzött farokkal libbent el a közeli fák árnyékába. - Azt hiszem szegény Austin egy életre megutálta a társaságunkat, mivel egyetlen ép csontja sem maradt. Ne haragudj, Austiiin! - kiabálok utána, de a cica természetesen tojik a fejemre, és feltűnően elutasító testtartást vesz fel, miközben nyalogatja magát. - Hajh... - sóhajtok.- Ideje lesz betartanom az ígéretemet és nekem is úszni egyet a benti vérfürdőben. Mielőtt bármelyikük segítségét ajánlhatná fel, felemelem a kezem rendre utasítólag. - Ugyan, a mester - biccentek Christian felé - elmondta, hogy a víz csodákra képes, és mind a ketten durva sérüléseket szereztetek, gyakorlatilag mindkettőtök egy-egy oldalát eltávolították a szilánkok,, míg én csupán lesántultam. Úgyhogy nincs apelláta, mindjárt jövök. Felpattanok, már amennyire a kis sérülés engedi a lábamon, és feltűnően húzva a lábamat, hangosan nyögdécselve elindulok befelé, de nem sokáig bírom a lezúzott harcost játszani, és elnevetem magam.
- Nem Jules... Szó sem lehet róla! - Anya, ne csináld már, lassan felnőtt leszek! Igenis jogom van oda menni, ahol úgy érzem, biztonságban vagyok! - Hah, hogyne! Nagyon lassan leszel csak felnőtt, és fogalmad sincs, hogy hol vagy biztonságban. - De igen. A Roxfortban, és ezt Ti is nagyon jól tudjátok! Esőcseppek csúszkálnak a fiáker ablakain, ahogy az rázkódva szállít fel minket a kastélyhoz. Újra meg újra lepergett előttem a jelenet, amiben vitatkozom a családommal, hogy vissza kell jönnöm; eszembe jutott, mennyit hazudtam nekik. A Roxfort természetesen már egyáltalán nem volt biztonságos. Jeges görcsök rántották össze a bensőm, ha arra gondoltam, mik várnak rám idén; mikor Dumbledore professzor halálára gondoltam. Gyakorlatilag csoda lesz, ha túlélem az évet, de ha otthon maradok, nagy valószínűséggel még kevesebb esélyem lett volna megérni a következő születésnapomat, nem beszélve a családomról. Ők legalább viszonylag biztonságban vannak, én legalábbis így gondolom. Sikerült rávennem őket, hogy menjenek külföldre, és annyit hazudtam, mint régen nem. Már nem is zavart. Üres voltam, megtört. A kocsiban szintén sárvérű söpredék üldögél, szintén némán, szintén halálra váltan. Nem tudom, őket mi vagy ki vette rá, hogy visszatérjenek a hajdan biztonságot és védelmet nyújtó kastély falai közé, de most először életemben nem is nagyon érdekelt. Saját életemen törtem a fejem. Elgondolkoztam, hogy vajon mennyiben változtatja meg majd ez az év az egészet, és meddig tart majd ez a terror. Csak abban vagyok biztos, hogy számomra nem sokáig, mert így vagy úgy, de képtelenség lesz engem bezárni és fenyíteni... Ha kell, önkezűleg vetek véget az életemnek, de nem fogom sokáig tűrni, hogy úgy bánjanak velem és a társaimmal, mint a korcsokkal. Lehet, hogy a Hugrabugban vagyok, de nekem is van szívem, ami dobog, és nem hagyom, hogy elhallgattassák... Begördülünk a kastélyhoz. Nincs zsivaly, nincs barátságos hátbaveregetés, nyári élménybeszámoló. Mindenki tisztában van vele, kivel mik történtek, és senki sem akarja még egyszer hallani, a saját tragédiáink éppen elegek. A Roxfortban nincs elég hős ehhez. Kilépek a fiákerből, és elgondolkozom, milyen sokan láthatják a thesztrálokat a kocsik előtt. Nekem szerencsém van. Még mindig láthatatlanok számomra, de látom, milyen sokan rázkódnak össze és kerülik tekintetükkel a kocsik előtt álló sötét teremtményeket. Nyelek egyet, és kilépek a kocsiból. Egy kis másodikos száll ki mögöttem, remegve ér földet, majdnem összeesik. Bal felől gúnyos kacagás hangzik fel, de nem nekünk szól. Ez csak az aranyvérűek dala nekünk, az aljanépnek. Nem foglalkozom vele, lesz időm hozzászokni. A víz ömlik, de villámnyi fény sincs, ami megszakítsa az egyhangú, lelombozó esőfüggönyt. Nem teszem fel a csuklyám, úgyis elázott az is. Lassan követem inkább a befelé áramló tömeget. Az én lábam is remegni kezd. Odabenn mellbevág a változás. A lelkem mélyén azt reméltem, hogy talán ha belépek az ismerős falak közé, megnyugszom egy kicsit, de látva, hogy a négy asztal közül csak az egyiknél teljes a létszám, és ott is csak majdnem, alig kapok levegőt. Legszívesebben ordítanék, kirohannék az esőbe, és üvöltve hívnám ki magam ellen az összes szemét, romlott alakot, aki ezért felelős... Kár, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Ehelyett remegő tagokkal sétálok az asztalomhoz, ami feltűnően hiányos. Nem nézek senkire, és tudom, hogy rám sem néz senki. Jules Shine Kingwoods a tisztavérűek számára mostantól láthatatlan, ha csak nem akarják elveszíteni a szemük világát. Teljes letargiában fordítom mereven a fejem a tanári asztal felé. Csupa új arc. Fiatalok, középkorúak, öregek... Gonoszok. Egyik-másik pofaszerű fején megakad a tekintetem. Egy szépvonású nő eszelős tekintete úgy simogatja a tömeget, mintha farkas lenne a vágóhídon. Egy másik a kviddicsmeccsekről rémlik, mit keres vajon itt? Az ő tekintetében nem sok intelligenciát vélek felfedezni, de lehet, hogy csak unatkozik. Gyorsan végignézem, mi vár rám idén, majd visszafordulok az asztalom felé, és magamba zárkózom. Kezem ökölbe szorul az asztallap alatt, nem is hallom az új igazgató szavait. Úgyis tudom, miket várhatok el idén, és hogy a bejelentett dolgok fele egy része bizonyos embereknek úgyis figyelmen kívül hagyható, míg másokra extrán vonatkozik. Üveges szemmel meredek magam elé, de mélyen belül sikítva átkozom a napot, mikor Voldemort és a többi ocsmány, torz lelkű szörnyszülött a világra jött.
Látva, Dwayne mennyire igyekszik, végképp elmúlt a feszültségem, habár a bókokat még mindig képtelen vagyok megszokni. Olyan érzés ez, itt ülni egy ilyen fiatalemberrel, mintha pár évszázadot visszaugrottam volna az időben, legalábbis mikor ránézek és a szavait hallgatom. Kétségtelen, hogy remek nevelésben volt része, és ha ezt elmesélem otthon, nem is fogják nekem elhinni. Nem mintha én annyira el lennék kallódva, csak arról van szó, hogy én úgy nőttem fel, ahogy nekem tetszett, mert engem sosem lehetett száz százalékig irányítani, mi több, minél inkább terelni akar valaki, annál csökönyösebben küzdök ellene… A velem szemben ülő Dwayne talán pont ezért van rám olyan felszabadító hatással, ő nem vár el semmit, nem akar vezetni, csupán udvarias és előzékeny, ez pedig nagyon imponál nekem. Épp eléggé ahhoz, hogy kedves célzásai ne csak elpirulást, de jó kedvet is okozzanak. A koccintás és az első kortyok után, letéve a poharat, kötelességemnek érzem, hogy én is ugyanolyan figyelmesen hallgassam, mint ő engem, habár eddig nem járt sokat a szám, ahhoz képest, hogy valójában mennyire szószátyár tudok lenni. Láthatatlan béklyóként zár körül a gesztusaival és a pillantásaival, egyelőre hiába is akarok, nem tudok annyira felszabadult lenni, mint egyébként. Megjegyzésére az borokra és az ízlésemre nézve azonban nem állom meg, és felnevetek. Röviden, és nem hangosan, és gyorsan meg is magyarázom, miért. - Bevallom, egyáltalán semmiféle ízléssel nem rendelkezem a borok terén. Nálunk, a mi családunkban nem igazán szoktunk bort inni, azaz én. Vállat vonok, és cirógatom tovább a kecses pohár nyakát, amiben az ital volt, és gyorsan hozzátettem. - Persze nincs ellene semmi kifogásom! Egyszer-egyszer megesik, hogy én is iszom – majd a számhoz emelem a poharat, és aprót kortyolok, bizonyítva, hogy nem hazudok. – De a helyet tényleg eltaláltad - nézek körbe. – Az tényleg illik hozzám, azt hiszem. Visszatekintek rá, mosolyogva, és viccesen kérdezem. - Ezek szerint te is kalandor típus vagy? Csak mert én ha nem is szándékosan, de gyakran keveredem olyan helyzetbe, amit a legtöbben inkább a bénázással azonosítanának, de én inkább kalandnak hívom őket… Valamiért jobban hangzik így. Érdeklődve, szemöldököm felvonva hallgatom a kérését, hogy meséljek magamról. Tétovázom, mert nem tudom hol kezdjem, de nem azért, mert a kérés tolakodónak tűnne. Látom Dwayne-en, hogy egész egyszerűen érdeklem, és ez annyira jól esik, hogy én is szeretnék valamivel kedveskedni, és jelen pillanatban az tűnik a legegyszerűbbnek, ha egyszerűen válaszolok a kérdésére. Csak az az egy gondom van, hogy nem tudom, hol kezdjem, úgyhogy egy percig csak tétován nézek magam elé, aztán fejcsóválva állapítom meg magamban, hogy nem tudom, mit kéne mondanom elsőnek. Odakinn közben látom, hogy egy ismerős család sétál el, és néz be a nagy üvegen. Megpillantva engem lelkes integetésbe kezdenek, én pedig szelíd mosollyal, visszafogottan válaszolok nekik. - Pár ismerősöm – fordulok vissza azonnal bocsánatkérőn a fiúhoz. – Ritkán járnak erre családostul, mugli származású a lányuk, elég régóta ismerem. Majd sóhajtva törődök bele, hogy nem tudom, mivel kellene elkezdenem a beszámolót magamról, és nem is igazán van kedvem ahhoz, hogy csak én beszéljek, mint egy vallatáson, úgyhogy úgy döntök, alkut ajánlok. - Hát fogalmam sincs, hogy mit mondjak így elsőre – jegyzem meg neki őszintén. – Kérdezz, és én igyekszem majd őszintén válaszolni, majd meglátod, nem vagyok egy titkolózó típus, habár nincs is mit titkolnom... Na mindegy. Kérdezz akármit nyugodtan, legfeljebb passzolom a válaszadást. Cserébe én is kérdezek majd tőled. Megfelel? Nyugodtan dőlök hátra a kényelmes fotelben, abban a biztos tudatban, hogy így én is megismerhetem a velem szemben ülőt.
Annak ellenére, hogy Dwayne valamivel fiatalabb nálam, ez abszolút nem érződött akkor sem, mikor először találkoztunk, és most sem, hogy valamivel kellemesebb környezetben vagyunk együtt. Hiába vagyok lassan felnőtt, egyszerűen nem vagyok képes elegánsan kezelni egy ilyen helyzetet, és zavarba jövök mindentől. A pult mögött egy úriember állt, Dwayne vele beszélgethetett, amíg ideértem. A férfin idegen vonásokat fedezek fel, és az olaszokra jellemző kacér és vidám pillantással néz rám, mire én csak egy mosollyal válaszolok. Mosolyom javát ugyanis a fiúnak tartogatom, aki idő közben felém fordult, és nekem szentelte a figyelmét. Hiába határoztam el, hogy laza leszek és őszinte, minden kis gesztusa elbűvölő egy magamfajta lány számára, aki nem ebben nőtt fel. Még hogy lovagok nincsenek... - Enyém a megtiszteltetést, hogy elhívtál - válaszolok neki, és hagyom, hogy apró csókot leheljen a kezemre. És még egy apró, de annál figyelmesebb bókot is elejt. Erre igazán nem vagyok felkészülve, de egy apró zavart kis nevetés azért válaszként felszakad belőlem. Nem az a kinevetős fajta, inkább a "köszönöm, de zavarba hozol" - féle... - Rendben - követem. Dwayne nem engedi el a kezem, hanem gyengéden fogva vezet el egy igen eldugott kis sarokba, amit egy szép nagy növény takar el a kíváncsi tekintek elől. Az ülőgarnitúra a helységhez képest a kényelmesebbik kategóriába tartozott, így amiatt nem kell aggódnom, hogy esetleg elgémberedem. Közeledve arra kell koncentrálnom, hogy az ostoba cipőm ne okozzon galibát, habár biztos vagyok benne, hogy Dwayne megállna, amint megbotlanék, de azért nem szeretném egyből ezzel kezdeni a is randevúnkat. Az asztal mellett megáll, majd felajánlja a helyek bármelyikét. Az ajkamba harapok, mert akármennyire is nevetséges, de nehéz a döntés. Végül ahelyett, hogy megkockáztatnám, hogy egy esetleg belépő ismerős elterelje a figyelmem, és inkább a tágas ablakokra néző fotelrészt választom. Ha székekről volna szó, szinte biztos, hogy Dwayne udvariasan betolná alám a széket, de mivel most nem erről van szó, hanem rögzített fotelekről, így "csupán" a helyemre kísér. Megigazgatom a szoknyám, mielőtt leülnék, és figyelem, ahogy Dwayne gyorsan elhelyezkedik. Érdekes módon nem zavar a szemkontaktus, ami ugyan egy kissé zavarba ejtő, de cseppet sem kellemetlen. Nem tudom, mi sülhet ki a mai napból, de az biztos, hogy szórakoztató lesz, mi több, kellemes, és remélem nem csak számomra. Az újabb bók, amit a srác elhelyezkedése után kapok, már nem is ér váratlanul, de a mosolyom töretlen, és ki tudok nyögni egy köszönömöt. Megint meglep, hogy Dwayne a korához képest mennyivel érettebb, vagy legalábbis annak tűnik. Majd tekintetem az asztalkán álló kis vázában található két gyönyörű rózsára téved. A napfény beragyogja őket, én pedig gyönyörködöm bennük. Amíg Dwayne elhelyezi a sétabotját, gyorsan körbenézek, látom, hogy egyetlen másik asztalon sincsenek ilyen gyönyörűségek, és hirtelen valami kellemes büszkeség tölt el, és átragad valami belőlem a fiú által hordozott eleganciából. Óvatosan megérintem az egyik vérvörös virágot. Érzem, milyen selymes a szirmuk. - Csodaszépek - jegyzem meg, amíg Dwayne végleg elhelyezkedik, majd ránézek a virágok felett. Eddig fel sem tűnt, milyen különösen szép szeme van, amiket jelen pillanatban is rajtam tart. Ez mégsem kényelmetlen, sőt, jól esik ez a figyelem, mert érzem, hogy őszinte. Bókjára is szívesen válaszolnék valami frappánsat, de inkább még visszafogom magam. Ráérek később hülyülni, ha esetleg késztetést érzek majd. Ülő helyzetben jóval oldottabb lettem. A mosolyom pedig levakarhatatlan. Az italt, amit ajánl, egy biccentéssel elfogadom, habár a bor nem tartozik a kedvenceim közé. Valahogy majdcsak legyűrök egy pohárral... Ritkán iszom alkoholt, és eddig úgy vettem észre, nem nagyon hat rám, így nem kell attól félnem, hogy esetleg becsípek. - Azt hiszem, az remek lesz, ha te mondod. Úgy érzem, te jobban értesz hozzá, mint én - vallom be neki minden szégyenérzet nélkül. Dwayne pedig azonnal intézkedik. Elképesztő a kiszolgálás, a srác biztosan előre megbeszélte a forgatókönyvet, vagy ilyesmi, mert szinte azonnal hozzák is az italt. Amíg leteszik elénk, azon tűnődöm, hogy indítsak el egy olyan beszélgetést, ami elég... finom Dwayne számára. Végül azonban megrázom magam, és tartom magam az eredeti megállapodáshoz, amit magammal kötöttem: csak semmi alakoskodás. Így amint kitölti nekünk a bort a pincér, és elmegy, én felemelem a poharam, és egyszerű kis köszöntőt mondok. - Akkor igyunk arra a bearanyozott napra! - majd koccintok a csinos poharakkal, és még mindig a fiú mosolygó szemébe nézve beleiszom az italba, és bár tényleg nem értek hozzá, meglepve tapasztalom a jó ízt. - Igazad volt. Tényleg nagyon kellemes. Odakinn közben tombol a nyár. A mellettem terpeszkedő pálma cirógatja a vállam, amitől átveszem azt a hanyag lazaságot és vidámságot, ami a tengerparti riviérák sajátja. Még a színek is a homokos és forró vízpartokra, a trópusi vidékekre emlékeztetnek. Nem jártam még itt, talán az eldugott elhelyezkedése miatt, talán mert nem sűrűn jártam eddig az iskolán kívül mágikus éttermekben. - Hogy találtál pont erre a helyre? Fantasztikus a légkör.
Üzenetek megtekintése
