A Roxfort nagyterme ma különösen ünnepélyes fényben tündökölt. A töklámpások lágy, narancsos ragyogása csendesen lebegett a levegőben, mint apró emlékek, amelyek nem akarnak kihunyni. A mennyezet, az ég maga, tisztán és hűvösen ragyogott. A csillagok türelmesen figyelték a diákok arcát. A padoknál halk zsongás uralkodott; az izgalom, a várakozás és az ismeretlenbe vetett remény keveredett a levegőben. Két hónap telt el azóta, hogy a Beauxbatons és az Ilvermorny küldöttsége megérkezett az iskolánkba, és a kezdeti izgalmak már szelíd ismerkedéssé simultak. A Roxfort folyosóin idegen akcentusok és újfajta nevetések visszhangoztak, s én minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy az együttélés ilyen békésen alakult. Olympe, régi barátom, nyugalmat és tekintélyt hozott magával, ahogy mindig is tette. Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatója pedig meglepő frissességet: emlékeztetett engem valakire, akit ifjú korában Albusnak hívtak. Ugyanaz a fény égett benne – az a hit, hogy a jövő még alakítható, és hogy a varázslat nem csak hatalom, hanem felelősség is.
Amikor felálltam, a terem lassan elcsendesedett. A diákok tekintete rám szegeződött, s én egy pillanatra éreztem a súlyát annak, hogy immár másodszor élem át a Trimágus Tusa sorsolását. A múlt visszhangja ott bujkált minden mozdulatban, de most nem volt helye a nosztalgiának. A jövőt kellett megszólítanom. – Figyelmet kérnék, – kezdtem és a hangom, mint mindig, most is megtalálta az utat a legutolsó padig. – Így, a lakoma végén, remélem maradt még hely a desszert után egy kis izgalomna... A Tűz Serlege készen áll, hogy meghozza döntését. - elnémult a terem - Akinek a neve elhangzik, kérem, fáradjon a tanári asztal mögötti ajtóhoz, a Trófeaterembe. Ott várjuk majd a szervezőkkel és az igazgatókkal együtt. Egyetlen intés, és a töklámpások fénye elhalványult. A fáklyák kihunytak, s a Serleg lángja maradt az egyetlen fényforrás. A kék tűz halk morajjal égett, mintha lélegzett volna. A diákok visszafojtott lélegzettel figyeltek. És elkezdődött.
A láng rózsaszínbe fordult, a levegő halkan megreszketett, és az első pergamen kilibbent. – Solace Barbon – olvastam fel tisztán. Az Ilvermorny diákja, sápadt, komoly fiú, olyan tekintettel, amelyben több volt az elmélkedés, mint a diákos bátorság. A taps késlekedett, de végül felzúgott. Nem sokkal utána a Serleg újra fellobbant. – Vale Bate – mondtam, s a név máris visszhangot vert. Magabiztos, szőke lány; látszott rajta, hogy nem idegen számára a figyelem. A fény körülötte mégis szelídebb lett, mintha a Serleg maga is jóindulattal tekintett volna rá. A harmadik pergamen szinte megpörkölődve hullott a tenyerembe. – Seb...— az teljes nevet már nem volt időm kiolvasni. A papír hirtelen hamuvá porladt, s a Serleg lángja sötétebb árnyalatot vett. Olympe-ra és Adrianra pillantottam; egyetlen pillantás elég volt. Mindketten tudták, mit jelent ez. A Serleg néha elutasít, ha úgy véli, a veszély nagyobb, mint a dicsőség. Egy lélegzetvételnyi csend után újabb név repült elő. – Lolita Delacour – olvastam. Halk mormogás futott végig a termen. A név ismerősen csengett – nocsak, ismét egy Delacour a bajnokok között. Olympe ajkán halvány mosoly suhant át, és a láng újra táncolni kezdett. Újabb pergamen siklott elő. – Inès de Saint-Vinant – mondtam, s a név íze ismerős volt, mint egy régi boré. Aranyvérű francia család sarja. Két leány a Beauxbatonsból – különös, de nem példa nélküli. A Serleg útjai kiismerhetetlenek. A fény ezután röviden visszaváltott kékre, majd újra rózsaszínbe. A Roxfort ideje jött el. – Connor O’Hara – A Mardekár asztalánál zavarodott taps tört ki. Hét éve tanítom. Egykor a dicsőség vezette, most inkább a csend és komorság. Talán a Serleg jobban látta, mint mi, hogy a megkopott ragyogás mögött újra tűz izzik. És végül, az utolsó pergamen puhán, megfontoltan érkezett. – Sienna Scrimgeour – A Griffendél asztalánál egyszerre pattantak fel a diákok. Rufus Scrimgeour lánya. Tartás, fegyelem, eltökéltség. Az alma nem esett messze a fájától.
A Serleg lángja lassan ismét kékké vált, s én egy pillanatra lehunytam a szemem. Másodszor is végignéztem ezt az estét – és ismét meglepetést hozott.
– Köszönöm – szólaltam meg végül. – Tudom, mennyi érzés kavarog most: öröm, izgalom, csalódás, féltés. Mind természetes. De ma este egy dolgot kérek tőletek: álljatok a bajnokaitok mellé. Mert bár a név a Serlegből jött, a bátorság, ami mögötte áll, mindannyiunkból táplálkozik. A Trimágus Tusa nem játék, hanem próba – és a próbatételben mindig ott rejlik a dicsőség és a veszteség lehetősége is. A házvezetőknek intettem. – Kísérjék a diákokat a klubhelyiségekbe, a vendégiskolások pedig térjenek a szállásaikra. Ünnepeljenek, de méltósággal. Ahogy a tömeg lassan elindult, a töklámpások újra fényt gyújtottak a terem fölött. A Serleg csendben parázslott, kék lángjában már megpattantak az aranyszikrák. Nincsen sok időnk. Olympe és Adrian mellé léptem, és együtt indultunk a Trófeaterem felé.
Az Igazgatónő régen volt ennyire izgatott a tanévkezdés miatt. Mindig is szerette, ahogy a levelek aranyszínekbe borulnak a fákon a kastély körül, az épület falai között pedig ismét felpezseg az élet. Szerette az ősz és a Tanévnyitó vacsora illatát; az izgatott arcokat ott az első sorban, majd ahogy a Süveghez sétálnak. Tényleg olyan volt, mint hazaérkezni. Vagy újra megfiatalodni; ilyenkor visszaemlékezett az első éveire, arra a rengeteg dologra, ami történt. Igyekezett csak a jókra, persze. De most valami más volt: a diákok még nem tudhatták, miközben fészkelődtek a helyeiken, ahogy türelmetlenül várták a vacsorát, ahogy igyekeztek bepótolni a nyári pletykákat barátaikkal. Mintha Minerva még a szigorából is vesztett volna valamennyit, halvány mosollyal pillantott végig a diákokon, miközben a pódiumhoz lépett. A gyertyák halványan megrebbentek a plafonon, ahogy kitárta karjait; mintha a még üres kelyhek csengése-zörgése elhalkult volna, a diákság nagyrésze pedig már rutinból tudta, hogy mi következik. Egy részük már megszokott, de készséges mozdulattal irányba fordította a túlságosan is izgatott elsőévesek fejeit is. - Kedves Diákok! - McGalagony Igazgatónő hangja feltöltötte a Nagytermet. - Először is, gratulálok minden elsőévesnek! Érezzék magukat jól a házaikban, és ne féljenek szükség esetén segítségért fordulni a prefektusaikhoz, illetve természetesen házvezetőikhez. Körbepillantott a legfiatalabb arcokon. Csillogó szemek, a még félelemmel vegyült izgatottság, de az Igazgatónő bízott benne, hogy nagyon hamar otthonukká válik majd a Roxfort. - Ahogy azt már megszokhatták, ismertetném Önökkel a tanórákat érintő változásokat, mielőtt nekiláthatnának a vacsorának. Bimba professzor nyugdíjbavonulása okán egy talán néhányuk számára is ismerős arccal bűvölt a tanári karunk. Kérem, köszöntsék szeretettel Neville Longbottom professzort, aki a Gyógynövénytant fogja Önöknek tartani a tanévben! Röviden csendben maradt, amíg a diákok megtapsolták a professzort. Minervát mindig öröm töltötte el, amikor a régi tanítványai közül köszönthetett valakit a tanári karban. Nem volt ez másképp, ahogy hátrapillantott Mr. Romanovra sem - a múlt árnyait már régen felülírta a büszkeség. Talán ez méginkább érződött a hangjában, ahogy folytatta. - Emellett pedig örömmel jelentem be, hogy ismét lehetőségük lesz felvenni az Alkímiát, mégpedig Hagen Romanov professzornak hála. Bátran keressék mindkettejüket a tantárgyakkal kapcsolatos kérdéseikkel! Az Igazgatónő ezután hosszabban hallgatott. Hagyta, amíg kicsit elcsendesülnek a diákok, finoman végigsimított az aranybagoly szárnyán. Talán a diákság is érezhette, hogy valami még következik: nekik persze még fogalmuk sem lehetett, miféle szervezések folytak az iskolák között, hogy mik forrongtak a nyáron. De valami már érződött a levegőben, valami, amitől végül visszaült a csend. Minerva halkan megköszörülte a torkát. - Egy kis figyelmüket szeretném még kérni, mielőtt kezdetét venné a lakoma. Megtisztelésem tudatni Önökkel, hogy egy igazán izgalmas esemény fogja megszínesíteni tanévünk mindennapjait, ebben az évben ugyanis ismét megrendezésre kerül a Trimágus Tusa. Iskolánk fog otthont adni eme lenyűgöző eseménynek, ezáltal pedig a Tusára csatlakozó iskolák küldöttségeinek is. Egyből megváltozott a hangulat a Nagyteremben: asztalra csapó tenyerek, izgatott morajlások, lelkes kiáltások - egészen biztosan a griffendélesek, kik mások? -, Minerva azonban erőt vett magán, hogy ne csatlakozzon be a diákok örömébe. Az egész nyári szervezkedés után valóban megnyugtató volt a tudat, hogy hamarosan megérkeznek végre a küldöttségek. Persze nem volt kétsége, hogy eseménydús lesz a tanév. Sok pihenésre nem számíthatott sem a tanári kar, sem pedig a diáksereg. - Idén az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjait fogadjuk majd a kastélyban, érkezésükre a holnapi nap folyamán fog sor kerülni. Kérem Önöket, hogy segítsék őket az itt töltött hónapjaik során. Kis csend következett. Lehetetlenség lett volna nem szótejteni a legutóbbi Trimágus Tusáról, ami a Roxfort falai között zajlott. Tudta, hogy a diákság azóta már jócskán lecserőlödött, de azzal is tisztában volt, hogy bizonyos dolgok... sosem merülnek feledésbe igazán. - Szeretném kiemelni, hogy az iskolák mindent megtesznek az esemény legbiztonságosabb lebonyolításáért. A Trimágus Tusa egy nemzetek közötti, barátságos mérkőzés, ahol az iskolák legjobbjai mérhetik össze tudásukat. A győztes a kupa és a dicsőség mellett pénzjutalomban részesül, természetesen, ebben az évben pedig, az eddigiektől eltérően, minden iskolából két bajnok fog kikerülni, egy fiú és egy lány, így összesen hat diák fog megvívni a győzelemért. - Minerva hagyta egy kicsit leülepedni az információkat. - Emellett pedig a jelentkezés továbbra is csakis és kizárólag a hetedik évfolyam diákjainak lehetséges. Gyorsan folytatta is, mielőtt a csalódottság eluralkodott volna a Nagyteremben. - Bízok benne, hogy valahányuk, ahányan úgy döntenek majd, hogy bedobják a nevüket a serlegbe, tisztában vannak vele, mekkora dicsőség és felelősség a Roxfort bajnokának lenni. Olyan felkészültséget és varázstudást igényel, amellyel eddigi életük során talán még nem találkoztak. Mindannyiuk előtt ott a lehetőség, de végül a Serleg választ. Mindig a legalkalmasabbat. Kicsit megköszörülte a torkát ismét, ahogy végigpillantott a hosszú asztalokon a gyertyafényben. - Most azonban egészen biztosan mindannyian éhesek már. Kérem, a mai napot és a hétvégét még használják pihenésre; hétfőtől ugyanis hivatalosan is megkezdődnek a tanórák. Kiemelném, hogy a Trimágus Tusa nem felmentés az iskolai teljesítés alól. - Minerva megemelte a kezét, amíg a diákok morgolódtak egy kicsit. - Sok sikert kívánok Önöknek ehhez a tanévhez is - kiknek az első, kiknek az utolsó. Most pedig jó étvágyat! Az asztalokon megjelentek a finomabbnál-finomabb fogások, az Igazgatónő pedig lelépett az emelvényről, hogy helyet foglalhassan a tanári asztalnál. Pontosan tudta, hogy izgalmas tanév vár rájuk. Abban viszont csak reménykedni tudott, hogy a múlt nem ismétli meg önmagát. Semmilyen szempontból.
Reagálni szeptember 15-ig van lehetőségetek! Mindenki egy hozzászólást írhat. A reagjaitokat 2-2 ponttal díjazzuk!
A kert lassan alkonyba borult, az üvegházak falán átszűrődő fény narancsos fátyollá változott, és a lampionok fényei kezdték átvenni a nap sugarainak helyét. Minerva úgy érezte, a világ egy pillanatra visszahúzódott, csöndesebb lett – vagy talán csak ő hallgatott el belül. A férfi mellett lépdelve, karját könnyedén fogadva el, figyelmesen hallgatta Hagen Romanov szavait. Ahogy a férfi beszélt, néha úgy tűnt, mintha már régóta mondani akarná mindezt – máskor viszont, mintha maga sem tudná pontosan, miért teszi.
Egy rövid pillanatra oldalra pillantott. A vonások ismerősek voltak, de letisztultabbá váltak. Mint egy régi portré, amit leporoltak. És mégis – a festék alatt ugyanaz az alap. Hagen Romanov talán sok mindenné vált azóta, hogy elhagyta a Roxfortot – gyógyítóvá, árulóvá, férfivá. De egyetlen év, egyetlen tanév – úgy tűnik – mégis elég volt ahhoz, hogy újra és újra ide vezesse vissza az emlékezetét. Furcsa, gondolta magában Minerva. Hiszen csak egyetlen tanév. Miért tűnik úgy, mintha az az év mindent átszőtt volna? Nem a Durmstrang kertjében sétál most. Nem oda vitte vissza a lába.
– Úgy látom, nem vesztegette el az időt, Mr. Romanov – jegyezte meg végül kimérten, elismerően, de mindenféle pátosz nélkül. Nem volt benne se túlzó dicséret, se színlelt meglepetés. Ő nem az a fajta pedagódgus volt, aki vállon veregette a tanítványokat, amiért betartották az ígéreteiket. Minerva tanítványai nem ezért jöttek vissza. De miért jött vissza? – tette fel magában ismét a kérdést. Nem úgy tűnt, mintha jóvá akarna tenni valamit. Nem könyörgött második esélyért – hiszen már régen túllépett azon. De valamit keresett. Talán válaszokat. Talán önmagát. – Megjegyzem, nem tudom, hogy kérkedésnek szánta-e mindazt, amit elmondott, vagy csupán egy régi ígéret teljesülését akarta velem közölni – pillantott rá oldalról, de nem volt a hangjában vád, csak egyfajta száraz kíváncsiság, ami évek során sem fakult el benne. – Akárhogy is, örülök, ha megtalálta a maga útját.
A férfi szavaiban ott bujkált az emlékezés, a keserűség, a távolból elmosódott nevek – Fawley, Till, Caelius – ahogy a régi évfolyamok történetei mindig továbbélnek, átadódnak, mint valami népmese. Minerva csak hallgatott egy darabig, mint mindig, amikor tanítványai beszéltek – vagy talán tanúságot tettek. Mintha Pomona hangja visszhangzott volna a fejében: „Minerva, te mindig mindent ilyen komolyan veszel?” Talán. De nem is lehetett másképp, ha valaki évtizedek óta figyelte, miként nőnek fel gyerekek a világ legnehezebb időszakaiban.
Ahogy a séta lassan a zsivaj irányába vezette volna vissza őket, Minerva megállt egy pillanatra. Egy lila virág szirmai szálltak le közéjük, mint egy emlékezet darabkája. Tekintete a a tömeg felé fordult, majd vissza Hagenre. – Tudja, amikor ki kellett mondanom azt a döntést… azt, hogy nem térhet vissza a hatodévre, nem éreztem diadalt. És nem is haragot. Csak felelősséget. Ön akkor nem volt készen erre az iskolára – és ez az iskola sem volt kész magára vállalni őt. Ez nem ítélet volt, hanem szükség. Talán kegyetlen, de szükségszerű.
Egy pillanatra csönd lett kettejük között. Csak a messzi kacajok szele fújt végig a kerten. – Ha valóban beteljesítette azt az ígéretét, amit akkor tett, akkor nem csupán gyógyító lett. Akkor felnőtté is vált és ez, Mr. Romanov, ritkább dolog, mint egy fehér köpeny. - Minerva megigazította a vállán a palástját, ahogy újabb lampionok gyulladtak ki felettük. Pomona valószínűleg odébb tessékelné már őket, ha látná, milyen komoran beszélgetnek az ültetett varangybazsalikomok között. Talán a lámpások felgyújtása éppen, ennek a jelzése. Minerva szeme sarkából kereste barátnőjét, akiről ez az este szólt. - Amennyiben folytatná később a beszelgetést, nyugodtan keressen fel egy bagollyal Mr.Romanov - állt meg és engedte el a férfi karját. - És ha már úgy is írnia... kérem csatolja a képesítéseiről szóló dokumentumokat és pár publikációját - jegyezte meg - jövőre érdekes tanévünk lesz, talán az ön tapasztalataira is szükség lehet...
A kert szívében álló magas üvegházak falai között a nap lassan hanyatlani kezdett, meleg arany fényekben fürdetve a pompás, illatos virágokat, amelyek még Pomona Bimba gondos keze alatt hajtottak ki. Minerva McGalagony egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hogy a virágillat, a friss föld és az emlékek keveredő illata elringassa. Ahogy a lágy szellő megcirógatta köpenye szegélyét, érezte, hogy régi barátja szelleme ott lebeg valahol a virágok között – talán épp azon a különleges gyökérszőnyegen, amelyet Bimba professzor annyira szeretett mutogatni a diákjainak.
Hagen Romanov közeledése – ahogy mindig is – érezhetően megváltoztatta a légkört. Ezúttal azonban nem a lázadás vagy a meg nem értettség vibrált körülötte, hanem valami érettebb, talán egyfajta belső béke – de legalábbis annak a keresése. Minerva végigmérte a férfit, mintha régi diákjának most akarná felmérni az „év végi eredményeit”. Látott valamit a tekintetében, ami ritka vendég volt akkoriban: kérdés, nem vád. A varázslóvilágban, különösen háborúk és rendszerváltások idején, egy kérdés néha többet árult el, mint egy egész vádirat.
Romanov kérdésére Minerva ajka finoman megrezdült, mintha egy alig hallható kacaj született volna a szélben.
– Egy hatodévesünk kezdeményezése – kezdte halkan, de a hangja megtelt kedveséggel, ahogy a diákra gondolt. – Roppant tehetséges évfolyam, kviddics tehetségek, kutató szellemiségek, jogharcosok... Potterék óta talán a legtöbb tehetség egy évben. – Hangja lágyan elidőzött a gondolatok között. Talán emlékezett azokra a napokra, amikor Potterék vitáztak, kacagtak és harcoltak a jövőjükért – akkor is, ha a háború árnyéka már rájuk vetült. A férfi megjegyzésére válaszul szelíd mosollyal bólintott, de többet nem árult el, mintha a részleteket valami titkos kertbe temette volna el.
Ahogy Hagen kérdései sorra érkeztek, Minerva tartása egyenes maradt, ám szemei élénken csillogtak. – Minden diáknak mások az igényei Mr.Romanov, és minden tanár másfajta oktatást kínál – felelte a Lutece professzorral kapcsolatos kérdésre. – Úgy vélem, ahogy a mágiában is, a legtökéletesebb kombinációk hozzák el a valódi csodákat. – Rövid hallgatás után, mintha az üvegházak tükrében látná a múltat, egy gondolat erejéig megállt. Akkoriban minden döntés súlya aranyat nyomott, és néha egy rosszkor meghozott ítélet egy életre nyomot hagyott egy diákban.
Amikor Hagen a régi tanárokról beszélt, Minerva halk örömmel bólintott. – Örülök, hogy ennyire tájékozott és hogy tartja a kapcsolatot a régi oktatóival – mondta, szemében megcsillant a fonalakkal játszó macska és ezúttal Mr.Romanov volt a gombolyag – Ezek szerint mégsem volt olyan szörnyű az a tanév nálunk? – hangjában ott bujkált a régi, szarkasztikus csipkelődés is.
Végül, a régi tanárok hogyléte iránt érdeklődő kérdésre felszaladt szemöldöke, de a tekintete mégis megőrizte azt a szelíd szigort, ami annyi évtizeden át a tartást adta neki. – Nincs új a nap alatt – felelte, hangjában egy generációkat átívelő bölcsességgel. – Évfolyamok és generációk jönnek-mennek, mi pedig igyekszünk a legtöbbet nyújtani nekik abból, amit tudunk. Ez az iskola ősi, megannyi diák otthona volt már – persze minden generáció azt hiszi, hogy az övé a legjobb és a végső. – A hangja nem gúnyolt, inkább finoman emlékeztetett: a Roxfort mindig is túlélte a leghevesebb viharokat, diákjai pedig mindig is a saját történetük főszereplőinek hitték magukat. És ebben, talán, igaza is volt mindegyiknek.
Minerva McGalagony nem volt az a fajta igazgató, aki könnyedén megbocsátott. De most, ahogy a tavaszi nap sugarai áttörtek a lombkoronák résein, és Hagen Romanov mellett állt, mintha valamiféle elfogadás csendje telepedett volna közéjük. Nem felejtett – de talán a megbocsátásra való képesség is ott rejtőzött a szívében. Vagy legalább annak a lehetősége, hogy az idő – és talán a tapasztalat – megmutatja, egy diák olykor csak azért lázad, mert tanulni akar. Pláne ha a családja eldobhatónak tekinti. És ezért talán érdemes volt kitartani – mindkettejüknek.
A tavaszi késő délután fénye aranyló fátyolként telepedett az üvegházak falára, megcsillant a varázslatos üvegtáblákon, és táncolt a növények fölé kifeszített láthatatlan hőpajzsokon. A levegőben friss föld, citrusos nevetőitalok és virágzó egzotikus növények édeskés illata keveredett, s az egész kertet különös, békés derű lengte be. A Roxfort ma egy régi tanárát búcsúztatta – Pomona Bimba professzort, akinek jelenléte, akár egy évszázados fa árnyéka, biztonságot és termékenységet adott mindannak, amit nevelt, legyen az növény vagy emberi lélek. Minervának ez a nap rengeteget jelentett, egy újabb korszak lezárását, egy régi és közeli barát elengedését. Igyekezett hát, hogy minden a lehető legzökkenőmentesebben menjen és méltóan búcsuztassa kolleganőjét - aki lépten nyomon emlékeztetette Minervát arra, hogy magára hagyja a "friss husíkkal", Pomona így emlegette a tanári kar fiatal férfi tagjait. Minerva most egy kicsit távolabb állt a középponttól. Nem volt már szüksége a figyelemre, s ahogy évei megszaporodtak, egyre inkább igyekezett a háttérből figyelni az élet sodrát, nem pedig a közepén állt. Mostmár értette Albus miért mondogatta, hogy egy jó igazgatónak, nem kell feltétlenül közbelépnie. Vajon a másik kettő is így vélekedik? Jövőre kiderül..
Csendesen figyelte a régi és új arcokat – volt tanítványokat, akik már most többnek tűntek, mint amilyennek emlékezett rájuk. Meglepetések, ismerős gesztusok, suttogó nosztalgia lengte körbe az üvegházakat. És mégis, a levegő egy pillanatra megtelt feszültséggel. Nem nagy dolog volt, inkább egy finom megbillenés, mintha egy madár árnyéka suhant volna át rajtuk, ami után macskaformájában ugrott volna. Megérezte a jelenlétet, mielőtt meglátta volna. Az ösztön nem hagyja cserben azt, aki ötven évig tanít fiatalokat, a kastély egerészkirálynőjét pedig mégkevésbbé. Minerva szája sarkában megjelent egy gúnyos mosoly, Mrs.Norris labdába sem rúghatott mellette.
Az észlelt árny lám, felfedte magát. Hagen Romanov mindig is olyan diák volt, akinek belépése megváltoztatta a tér dinamikáját. És most sem volt másként. Csak ezúttal nem a lázadó kamasz jött vele – hanem valami más. Valaki más. Megfordult. Léptei már felnőtt férfitól származtak, nem volt bennük az egykori csörtető düh - talán csak egy szikrányi. Tartása, öltözéke, sőt még az arcvonásai is letisztultabbak voltak, mintha éveken át csiszolta volna önmagát – belül és kívül is. De a szemében… ott még vibrált valami. Nem gyűlölet. Inkább mélyre ásott igazságérzet – azé, akit nem hallgattak végig, akit nem értettek meg. Vagy legalábbis ő így élte meg.
Minerva nem mozdult, amikor a férfi megállt előtte. Nem volt benne félelem. Csak csendes tudás arról, hogy vannak döntések, amiket a történelem helyett a jellem diktál – és ezért nem kérnek bocsánatot. Csak elhordozzák őket. – Régen találkoztunk, igazgató asszony – mondta a férfi. A hangja mélyebb lett, az angolja gördülékenyebb, mint emlékezett. Az akcentus még megmaradt, de már nem uralkodott el a mondatokon. Szinte úgy csengett, mint egy dallam, ami nem illik a kórusba, de szólni mégis gyönyörűen tud.
Minerva bólintott. Kimérten, ahogy mindig is tette, de figyelmét nem rejthette el. A szemével tanított – és most is azzal beszélt. Emlékezett arra az időszakra. A háború utáni évek keserű zavarodottságára, azokra a nehéz hónapokra, amikor minden döntés egy penge éle volt. Hagen Romanov akkor még nem volt kész a világra – és a világ sem rá. A múltja súlyosabb volt annál, amit egy tizenéves vállára szabad lett volna tenni, mégis ott volt. És ő, mint igazgatónő, nem engedhette, hogy ennek árát mások fizessék meg. A tanárok felelőssége nem az igazságosság, hanem a biztonság volt – s ez néha kegyetlenebb, mint bármilyen ítélet. Azóta eltelt hét év. Romanov nevét hallotta itt-ott – előbb Ázsiában, majd a Szent Mungóban. Alkímiát tanult, önuralmat, rendszert – azt, amiből egykor semmi sem volt benne.
És most itt állt előtte. Nem követelőzött, nem emlékeztetett. Csak jelen volt.
– Mr. Romanov - Minerva végül megszólalt. Hangja halk volt, de éles. - Úgy gondolom egy roxforti igazgató éveit sosem lehet igazán nyugodtabbnak nevezni - alig látható mosoly kúszott arcára - bár tény, hogy egy diákjóléti bizottság kevesebb fejfájás, mint egy párty a Szellemszálláson. - szemével ugyan nem, hanglejtésével cinkosan kacsintott. Nem volt benne neheztelés, vagy ítélkezés, inkább invitálás a nosztalgiára.
A nagytermet a diákok beszélgetésének morajlása töltötte meg. Már mindannyian várták az ünnepi ebédet, ami után egységesen kivonulhattak a roxmortsi állomásra, hogy az Epxresszel visszatérjenek London füstös pályaudvarára. Addig azonban még várt rájuk egy lakoma, amolyan igazi Roxfortos, amit a manók készítettek odalent a konyhában. Ám, mielőtt ételhez jutott volna bárki is, McGalagony felemelkedett székéből és az aranybaglyos pulpitushoz lépett. Először csak végig nézett a diákokon, majd megköszörülve a torkát megvárta, hogy szép lassan elcsendesedjenek és felé forduljanak a nyár izgalmától lelkesen csillogó arcok. - Ez a tanév is eltelt, legalább olyan gyorsan, mint az előzőek. Mind szorgalmasan dolgoztak, ez pedig a házak szoros pontversenyén is meglátszódott. - Kezdett bele szokásos ünnepi szövegébe. Aki eddig nem halkult el, mostanra már biztosan úgy érezte, illene odafigyelnie az igazgatónőre. - Sokan úgy gondolják, sötét felhők gyülekeznek a varázsvilág felett, ám én éppen ezért vagyok még büszkébb mindannyiukra, hiszen kellő felkészüléssel nem csak magukat, hanem más ártatlanokat is megóvhatnak a veszélytől. Egy kicsit elcsendesedett. Így, akik jelen voltak a Rend legutóbbi akcióján, melynek végeredménye a Mágus tér egy részének elfoglalása volt. Tekintete Monstrora, Narekre és Flintre vándorolt, akik elszenvedői is voltak annak a bizonyos elrablásnak. Őszintén aggódott a három gyerekért, habár ez nem ült ki az arcára. - A kiváló teljesítményük pedig a házak pontversenyén is meglátszik. Ilyen kis különbséggel talán még nem is született győztesünk, ugyanis mindössze négy pont előnnyel győzött a Mardekár . - Megvárta, míg elül a tapsvihar, ami bizonyára a maderákos asztal felől érkezett a leghangosabban. - Az idei év iskolaelsője pedig nem más, mint Miss Nora Narek. - Jelentette be az újabb hírt. Aztán, megköszörülve a torkát, még hozzá tette: - Gratulálok a győzteseknek! Nem is tartanám fel tovább az ünneplőket, egyenek, igyanak és térjenek haza jól lakottan! Az asztalokon megjelentek a finomságok: raguk, sültek, mindenféle isteni körettel: édesburgonya püré, sültkrumpli és hasonlók. De a desszerttel sem fukarkodtak a manók, torták, aprósütemények sokasága gyülekezett díszes tányérokon, vaddisznó formájú kancsókban pedig töklé és bodzaszörp várta a szomjazókat.
Tudnivalók - Mindenki egy reagot írhat az évzáróra - A megjelenés minden diák számára kötelező - A tanévzáróra július 5. éjfélig lehet írni - Csevegni, mászkálni a teremben ér! - A játékon tanárok is részt vehetnek!
Levelét őszinte meglepettséggel fogadtam, hiszen a tanév során nem nyújtott kiváló teljesítményt minden tárgyból. Elhatározásáról úgy gondolom, igenis mutatja érdeklődését, és bár az animágia tudományát rendkívül nehéznek és legkevésbé sem egy ötödéves lány tudásához mérhetőnek tartom, úgy hiszem, a próbálkozás önmagában is hasznára fog válni. Így tehát, nem térítem el terveitől. A tanár kollégák viszont maguk dönthetik el, óhajtják-e támogatni a ténykedését. Kérem, forduljon hozzájuk olyan bizalommal, mint hozzám. Bizonyos vagyok benne, hogy nem lesz ellenükre a dolog. Részemről ezt a levelet támogató beleegyezésként használhatja és megmutathatja a professzorainak, ha szükségét érzi.
Üzenetek megtekintése
