A Tűz Serlege – Sorsolás
A Roxfort nagyterme ma különösen ünnepélyes fényben tündökölt. A töklámpások lágy, narancsos ragyogása csendesen lebegett a levegőben, mint apró emlékek, amelyek nem akarnak kihunyni. A mennyezet, az ég maga, tisztán és hűvösen ragyogott. A csillagok türelmesen figyelték a diákok arcát. A padoknál halk zsongás uralkodott; az izgalom, a várakozás és az ismeretlenbe vetett remény keveredett a levegőben.
Két hónap telt el azóta, hogy a Beauxbatons és az Ilvermorny küldöttsége megérkezett az iskolánkba, és a kezdeti izgalmak már szelíd ismerkedéssé simultak. A Roxfort folyosóin idegen akcentusok és újfajta nevetések visszhangoztak, s én minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy az együttélés ilyen békésen alakult. Olympe, régi barátom, nyugalmat és tekintélyt hozott magával, ahogy mindig is tette. Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatója pedig meglepő frissességet: emlékeztetett engem valakire, akit ifjú korában Albusnak hívtak. Ugyanaz a fény égett benne – az a hit, hogy a jövő még alakítható, és hogy a varázslat nem csak hatalom, hanem felelősség is.
Amikor felálltam, a terem lassan elcsendesedett. A diákok tekintete rám szegeződött, s én egy pillanatra éreztem a súlyát annak, hogy immár másodszor élem át a Trimágus Tusa sorsolását. A múlt visszhangja ott bujkált minden mozdulatban, de most nem volt helye a nosztalgiának. A jövőt kellett megszólítanom.
– Figyelmet kérnék, – kezdtem és a hangom, mint mindig, most is megtalálta az utat a legutolsó padig. – Így, a lakoma végén, remélem maradt még hely a desszert után egy kis izgalomna... A Tűz Serlege készen áll, hogy meghozza döntését. - elnémult a terem - Akinek a neve elhangzik, kérem, fáradjon a tanári asztal mögötti ajtóhoz, a Trófeaterembe. Ott várjuk majd a szervezőkkel és az igazgatókkal együtt.
Egyetlen intés, és a töklámpások fénye elhalványult. A fáklyák kihunytak, s a Serleg lángja maradt az egyetlen fényforrás. A kék tűz halk morajjal égett, mintha lélegzett volna. A diákok visszafojtott lélegzettel figyeltek. És elkezdődött.
A láng rózsaszínbe fordult, a levegő halkan megreszketett, és az első pergamen kilibbent.
– Solace Barbon – olvastam fel tisztán. Az Ilvermorny diákja, sápadt, komoly fiú, olyan tekintettel, amelyben több volt az elmélkedés, mint a diákos bátorság. A taps késlekedett, de végül felzúgott.
Nem sokkal utána a Serleg újra fellobbant.
– Vale Bate – mondtam, s a név máris visszhangot vert. Magabiztos, szőke lány; látszott rajta, hogy nem idegen számára a figyelem. A fény körülötte mégis szelídebb lett, mintha a Serleg maga is jóindulattal tekintett volna rá.
A harmadik pergamen szinte megpörkölődve hullott a tenyerembe.
– Seb...— az teljes nevet már nem volt időm kiolvasni. A papír hirtelen hamuvá porladt, s a Serleg lángja sötétebb árnyalatot vett. Olympe-ra és Adrianra pillantottam; egyetlen pillantás elég volt. Mindketten tudták, mit jelent ez. A Serleg néha elutasít, ha úgy véli, a veszély nagyobb, mint a dicsőség.
Egy lélegzetvételnyi csend után újabb név repült elő.
– Lolita Delacour – olvastam. Halk mormogás futott végig a termen. A név ismerősen csengett – nocsak, ismét egy Delacour a bajnokok között. Olympe ajkán halvány mosoly suhant át, és a láng újra táncolni kezdett.
Újabb pergamen siklott elő.
– Inès de Saint-Vinant – mondtam, s a név íze ismerős volt, mint egy régi boré. Aranyvérű francia család sarja. Két leány a Beauxbatonsból – különös, de nem példa nélküli. A Serleg útjai kiismerhetetlenek.
A fény ezután röviden visszaváltott kékre, majd újra rózsaszínbe. A Roxfort ideje jött el.
– Connor O’Hara – A Mardekár asztalánál zavarodott taps tört ki. Hét éve tanítom. Egykor a dicsőség vezette, most inkább a csend és komorság. Talán a Serleg jobban látta, mint mi, hogy a megkopott ragyogás mögött újra tűz izzik.
És végül, az utolsó pergamen puhán, megfontoltan érkezett.
– Sienna Scrimgeour – A Griffendél asztalánál egyszerre pattantak fel a diákok. Rufus Scrimgeour lánya. Tartás, fegyelem, eltökéltség. Az alma nem esett messze a fájától.
A Serleg lángja lassan ismét kékké vált, s én egy pillanatra lehunytam a szemem. Másodszor is végignéztem ezt az estét – és ismét meglepetést hozott.
– Köszönöm – szólaltam meg végül. – Tudom, mennyi érzés kavarog most: öröm, izgalom, csalódás, féltés. Mind természetes. De ma este egy dolgot kérek tőletek: álljatok a bajnokaitok mellé. Mert bár a név a Serlegből jött, a bátorság, ami mögötte áll, mindannyiunkból táplálkozik. A Trimágus Tusa nem játék, hanem próba – és a próbatételben mindig ott rejlik a dicsőség és a veszteség lehetősége is.
A házvezetőknek intettem. – Kísérjék a diákokat a klubhelyiségekbe, a vendégiskolások pedig térjenek a szállásaikra. Ünnepeljenek, de méltósággal.
Ahogy a tömeg lassan elindult, a töklámpások újra fényt gyújtottak a terem fölött. A Serleg csendben parázslott, kék lángjában már megpattantak az aranyszikrák. Nincsen sok időnk. Olympe és Adrian mellé léptem, és együtt indultunk a Trófeaterem felé.
