A percek lassan teltek az ifjú számára, de minden múló pillanattal egyre könnyebben birkózott meg a legnagyobb ellenségével – saját fantáziájának erejével. Az első pillanatok nagyon nehezek voltak: elemi, szinte emberfeletti erővel törtek rá a nemkívánatos képek, ahogy a lány mellkasán és mellein lévő sebeket tisztította; ahogy azonban haladt lefelé előbb a hasán, majd a lábain, sikerült ezeket a fantazmákat kirekesztenie az agyából. Változatlanul gyönyörűnek találta a lányt; sőt, percről percre gyönyörűbbnek, ahogy a mocsok és az alvadt vér eltűnt a testéről; de mindenekelőtt egy erkölcsös, gerinces ember volt és tudta, hogy még a fejében sem szabadna megfordulnia ilyen jellegű gondolatoknak egy összetört, félig öntudatlan lánnyal kapcsolatban. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy megbirkózzon az ösztöneivel – legalábbis egyelőre.
- A kinti hőmérséklethez képest mindenképpen – felelte, megengedve magának egy halovány mosolyt miközben letörölt néhány izzadtságcseppet a homlokáról – de Önnek egy kissé csalóka lehet, mert a bájital összezavarja az érzékeit. Jobban fogja érezni magát, ha elmúlik a hatása. – a figyelmét nem kerülte el a lány testén megjelenő izzadtságcseppek mennyisége és nem tartotta őket indokoltnak, de azzal is tisztában volt, hogy semmit nem tehet annak érdekében, hogy kényelmesebbé tegye számára a helyzetet. A fájdalomcsillapító ital egyénenként más és más mellékhatásokkal járt, így akár az is okozhatta… de persze maga a helyzet is intimitása is, vagy a megilletődöttség, amit kiváltott belőle, vagy… igazából a lehetséges okok száma szinte végtelennek tűnt, és akadt közöttük néhány olyan is, amibe az ifjú inkább nem akart belegondolni.

Érezte magán a lány tekintetét, ahogy óvatosan folytatja a munkát, és közben azon tűnődött, hogy mi járhat a fejében. Valószínűleg még az agyára telepedő ködön keresztül is érzékelnie kellett a helyzet abszurditását – és veszélyességét. Egy teljesen ismeretlen helyen van, egy teljesen ismeretlen ember otthonában és annak társaságában, szinte teljesen kiszolgáltatottan… akárhonnan is vette szemügyre, ez nem volt egy olyan helyzet, amiben az ifjú szívesen találta volna önmagát. Kontextusban szemrevételezve a dolgot persze még mindig jobbnak tűnt a helyzet, mint meztelenül, mozgásra képtelenül heverni egy olyan falu vasútállomásának peronján, amit a halálfalók irányítanak, de mivel ez az eshetőség már a múlt homályába veszett, így érhetőnek tűnt, hogy felébred a lányban a kétely és a bizonytalanság – és az ifjú feladata volt, hogy ezeket valamiképpen eloszlassa. Carithy bízhatott benne… már amennyiben ki nem derül róla, hogy valójában a sötétség szolgája. De mit tenne akkor Dwayne? A kérdésre maga sem tudott válaszolni.
Folytatta tehát a sebek tisztítását, ám azon elhatározása, miszerint igyekszik belekapaszkodni a lány figyelmébe azzal, hogy folyamatosan beszél hozzá, a múltba veszett. Lassan, gyengéd óvatossággal vette kezelésbe az előtte heverő lány mellkasán éktelenkedő vágást, ami hosszan végighúzódva rondította el az egyébként puha és selymes bőrt; látta azonban, ahogy finoman eltüntette róla a piszok és az alvadt vér nem túl szívderítő keverékét, hogy a seb maga nem túl mély, és már el is kezdett összehúzódni, ahogy a gyógyital kezdte kifejteni a hatását. Továbbhaladt hát, szelíden végighúzta a törölközőt a lány formás mellein is és megnyugodva látta, hogy azon nincsenek sérülések és...

Ebben a pillanatban érezte meg az arcán a lány tekintetét – és elvörösödött a füle.
Tény, ami tény, az ifjú Winterburnt nem volt különösebben könnyű zavarba hozni, de ennek a szituációnak sikerült, méghozzá annyira, hogy fel sem mert nézni, nem kereste Carithy tekintetét. Így esélye sem volt arra, hogy megtippelje mi játszódik le a lány fejében, ahogy az eseményeket figyeli: anélkül, hogy a szemébe nézett volna, csak sötétben tapogatózott. Talán dühös lenne, haragudna rá, amiért ily gátlástalanul feltérképezi a testét? Túlzás lenne azt állítani, hogy jogos lenne, ugyanakkor viszont teljességgel érhető. Esetleg hálásan figyeli, ahogy a finom mozdulatok megszabadítják a piszoktól és részben a fájdalomtól is? Ez egy logikus reakció lenne, ugyanakkor az ifjú tisztában volt vele, hogy pártfogoltja jelen állapotában kevéssé képes tisztán és logikusan gondolkodni. Talán szégyenlené a helyzetét? Igen, talán ez a legvalószínűbb... hiszen ki ne szégyenlene magatehetetlenül feküdni egy vadidegen előtt, közszemlére téve az egész testét? Vagy esetleg valami más járthat a fejében...?
A figyelmét nem kerülték el bizonyos... jelek, amiket a lány teste közvetített. A lassú, mély lélegzetvételek, amik néha váratlan hirtelenséggel szakadtak félbe; testének apró rezdülései, ahogy a törölköző körbetáncolta a testét és olyan helyekre tévedt, ahová idegen kezek a legritkább esetben keverednek és a lehető legkevesebb keresnivalójuk volt; az egyre sokasodó izzadtságcseppek, amik hirtelen akár más perspektívába is kerülhettek volna... Észrevette őket, de tudatosan kiszorította őket a gondolatából: nem kellett, hogy táptalajul szolgáljanak az amúgy is egyre erősödő démonoknak, amik az agyát ostromolták.

- Egészen bizonyos vagyok benne, hogy kedvére való lesz – felelte, amikor Carithy tetszését fejezte ki a fürdővel kapcsolatosan, és örült neki, hogy valamelyest elterelődik a figyelem a jelenlegi helyzetről, ezzel talán mindkettejük zavarát csökkentve. – Egy kis relaxáció, egy hosszú alvás és meglátja, jobb lesz, mint új korában, a tegnap éjszaka pedig csak egy kellemetlen, ámde távoli emlékké fog zsugorodni. - ezt persze maga sem hitte el, de igyekezett minél több pozitív energiát sugározni. – Már csak egy perc... - újra belemártotta az edénybe a törölközőt, majd lágyan végigsimította vele Carithy combjának belső oldalát, mire a lány egész testében megremegett, amit egy újabb mély (érzéki...?) lélegzetvétel követett. Dwayne először bocsánatot akart kérni, majd nyugtatgatni tervezte, ám mostanra kezdett teljesen összezavarodni, ezért inkább csendben maradt s a feladatára koncentrált. Gyengéden átkarolta Carithy lábát, kinyújtotta azt s miközben az utolsó, tisztogató mozdulatokat hajtotta végre, egyúttal szemügyre is vette a sérült bokát. Örömmel konstatálta, hogy sokkal jobban fest, mint korábban: a duzzanat már lelohadófélben volt és lilás árnyalat is halványodott már, ahogy egyértelműen a gyógyulás útjára lépett. Valószínűleg még kell némi idő, mire járni tud rajta, de…
A gondolatmenet ezen a ponton azonban félbeszakadt, ahogy a lány hirtelen, sérüléseiről tudomást sem véve, felpattant a kanapéról. Az ifjú először azt hitte, hogy csupán a gyógyital csalta meg Carithy érzékeit, és nem fogja elbírni a sérült lába, ezért utánakapott s egy pillanatra át is karolta a szebbik felét, de védence szinte azonnal ki is szabadította magát az egyébként sem túl határozott ölelésből, majd a fürdőszoba felé vette az útját tudomást sem véve arról, hogy az időközben lecsúszó köpenynek hála immár egész teste teljesen fedetlen. Dwayne néhány másodpercig meglepetten nézett utána s a váratlan fordulaton tűnődött: a gyógyital sokkal gyorsabban hatott, mint amire számított, s bár Carithy még mindig szemmel láthatóan egy kicsit zavart volt, ezt leszámítva nagyjából egészségesnek tűnt. Végül azonban egy vállvonással elintézte a dolgot: tudta, hogy mindenkinek másként reagál a szervezete az italra, így ennek tudta be a dolgot.
Feltápászkodott hát, s bár térde nagyot roppant, követte védencét a fürdőszobába. Mire odaért, a lány már a saját kezébe vette a helyzet irányítását: megnyitotta és beállította a vizet, majd letelepedett a kád szélére, s szinte gyermeki ártatlansággal nézelődött a helységben. Az ifjú önkéntelenül megtorpant az ajtóban egy pillanatra s újfent rácsodálkozott a hölgy szemrevaló vonalaira, majd ő is belépett a helységbe. Szótlanul hallgatta a lány szavait és mivel nem igazán tudta eldönteni, hogy éppen gúnyolódni próbál, vagy pedig a zavartságából erednek a kétértelmű megállapítások, így némi habozás után felelt csak, s akkor is felettébb diplomatikusan:
- Köszönöm a kedvességét, Ön igazán figyelmes. – s tudatosan ügyelt rá, hogy ne csempésszen iróniát a hangjába, hiszen nem tudhatta, hogy honnan erednek a kijelentések. Mikor azonban a lány az illóolajok felől érdeklődött, a mosoly visszakúszott az ifjú arcára. Joggal lehetne feltételezni, hogy egy férfi nem tart ilyen kellékeket egy lakásban, amit azzal a céllal hozott létre, hogy legyen hová elvonulnia a külvilág elől, de az ifjú Winterburn cselekedeteit más is motiválta, amikor úgy döntött, hogy kialakítja ezt a kis kuckót. Apja meglehetősen nehéz természetű ember volt, akikkel azok is nehezen jönnek ki, akik nap mint nap találkoznak vele; hát még egy idegennek… így Dwayne tisztában volt azzal, hogy ha valamikor rátalál a szerelem, szíve választottját csak a leánykérés után viheti haza a birtokra, hacsak nem akarja kitenni az öreg szeszélyeinek. Így azonban adott volt egy hely, ahová elvonulhattak és ahol maguk lehettek… már csak a hölgy hiányzott, akivel közösen élvezhették volna ennek előnyeit. Angelle azonban…
Egy pillanatra lehunyta a szemét és kiebrudalta a lányt a gondolatai közül. Eltűnt, kisétált az életéből, ideje lenne már teljesen továbblépnie.
Viszont ennek a tervezésnek hála a fürdőszoba fel volt szerelve különféle kellékekkel, amelyek arra voltak hivatottak, hogy kiszolgálják a hölgyek igényeit: az egyik szekrényke számos különböző illatú illóolajat, habfürdőt és fürdősót rejtett, széles felhozatalt mindkét világ termékei közül.
- Parancsoljon, válogasson tetszés szerint – válaszolta, miután előrelépett és kinyitotta a már említett szekrénykét, ami a mosdó felett kapott helyet. – Biztos vagyok benne, hogy talál majd kedvére valót. – azzal egy fél lépest elhátrált, hogy helyet adjon a lánynak a válogatáshoz, de ugyanakkor elég közel maradt ahhoz is, hogy szemmel tartsa a tevékenységét, illetve a segítségére siessen, ha esetleg kiderülne, hogy lábának fájdalommentessége mégis csak ideiglenes. Megvárta, míg Carithy kiválasztja a kedvére való illatot, csak utána szólalt meg újra:
- Hozhatok esetleg valamit inni?

Mi tagadás, az ifjú nem kis megkönnyebbülést érzett, amikor a becsukódó ajtó sárgás fénye felvillant majd kihunyt mögöttük, újfent elrejtve a helységet és ezzel feltételezhető biztonságot nyújtva önmaga és védence számára. Azóta, hogy észrevette a peronon heverő lányt, most volt lehetősége először igazán nyugodtan rendszerezni a gondolatait, miközben a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezte a karjaiban tartott hölgyet a kanapén s tulajdonképpen csak most döbbent rá, hogy mekkora istentelen szerencséjük is van azzal, hogy idáig eljuthattak. Felpillantott a könyvespolc tetején terpeszkedő órára: már jócskán benne jártak a délelőttben, ami két dolgot jelentett. Egyrészt azt, hogy bár a vasútállomáson folytatott bájcsevejük nem tűnt különösebben hosszúnak, valójában mégis meglehetősen elnyúlt; másrészt pedig azt, hogy az ezalatt elszállt időből kifolyólag szinte lehetetlennek tűnt, hogy az ég adta világon senki nem tévedt a közelükbe, legyen szó akár a sötétség szolgáiról, akár egyszerű falusiakról. Úgy tűnt, hogy Merlin keze védelmezte őket s melléjük szegődött a szerencse is: ha esetleg meg is látta őket valaki, a hoppanálást egészen biztosan nem tudta nyomon követni, tehát közvetlen veszély biztosan nem leselkedik rájuk, a közvetettek pedig jelenleg elég alacsony helyet foglaltak el a prioritási listáján.
- Igen, az enyém… ámbár be kell vallanom, a kandallóval talán az egyetlen olyan dologra hibázott rá, melynek dicsérete nem teljességgel engem illet. – hangzott a némi vidám felhangot hordozó felelet vendége kérdésére, miközben az üvegcsék között kutakodott – Az egész helység, az egész lakás az én ízlésemet tükrözi, ám a kandalló szinte egy az egyben mása annak a XV-XVI. századi darabnak, amely a családom otthonát díszíti. Az legszembetűnőbb különbség a mérete, hiszen az ottani jelentősen nagyobb, illetve néhány technikai módosítást voltam kénytelen eszközölni rajta, ami lehetővé tette a füst észrevétlen elvezetését még itt, a muglik betonbirodalmának közepén is. – mikor megtalálta a megfelelő bájitalokat, visszasietett vele a lányhoz s átnyújtotta neki a gyógyitalt tartalmazó fiolát, majd szinte hangosan felnevetett az abszurd, de valahogy mégis helyénvalónak tűnő kérdés hallatán. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen, de egyelőre nem javaslom. – válaszolta, viszonozva a mosolyt. – Tudomásom szerint ez a bizonyos gyógyital nincs kifejezetten jóban az alkohollal, nem vagyok biztos benne, hogy jótékony hatással lennének egymásra… Esetleg majd később, amikor már a főzet elvégezte a munkáját.

Miután elhagyta a szobát s belépett a fürdőbe, első dolga volt, hogy megszabaduljon hosszú, sötét színű szövettalárjától, ami meglehetősen melegnek bizonyult a szobában uralkodó kellemes időjárásban. Vagy talán nem csak az lett volna az oka…? Kétségtelen volt, hogy a társas hoppanálás sokkal több erejét felemésztette, mint amire számított és ez, valamint az egész éjszakán átívelő vitatkozás meglehetősen kimerítette az energiatartalékait, kifejezetten jót tett volna neki egy alvás. Továbbá azt sem tagadhatta, hogy a kanapéján pihenő lány még véresen és összetörten is gyönyörű volt, ebből kifolyólag pedig óhatatlanul beindította egészséges, férfiúi ösztöneit…
Határozottan elhessegette az agyát megszállni készülő fantáziaképeket s gondolatban keményen megfeddte magát, amiért egyáltalán felmerültek benne ezek a fantáziák. Elvégre úriembernek tartotta magát, vagy mifene… egy árnyalatnyit ütközne az etikettel, ha letámadna egy védtelen, félig magatehetetlen lányt, nemdebár? Éppen csak egy halovány leheletnyit.
Megnyitotta a barokkos díszítésű csapokat, majd néhány pillanatig elbíbelődött velük, mire beállította a megfelelő hőmérsékletet, csak ezután húzta elő a mosdó alatti szekrényből a lavórt és helyezte azt a vízfolyás alá. Újfent leellenőrizte a hőfokot, majd miután megfelelőnek találta, elkezdte megtölteni a tálat, tekintete pedig a mosdó feletti tükörre tévedt, gondolatai pedig elkalandoztak, míg a vizet engedte.
Meglehetősen érdekes helyzetbe került, azt meg kellett hagyni. Néhány óra telt még csak el azóta, hogy parázs vitája véget ért az apjával – s ez a bizonyos vita azzal zárult, hogy felmenője egész egyszerűen megtiltotta neki, hogy bármilyen formában szembeszegüljön a hatalommal, bármilyen formában ellenkezzen a Sötét Úr akaratával. Ez a hozzáállás már-már klasszikusnak volt mondható a Winterburn-család életében: utoljára az alkotmányos monarchia bevezetése előtt foglaltak állást olyan konfliktusban, melyben a semleges hozzáállás ne szolgálta volna tökéletesen az érdekeiket. S elméleti síkon ez a mostani is ilyen volt: a Sötét Nagyúr békét és biztonságot ígért minden olyan aranyvérű családnak, akik nem álltak ellent a felemelkedésének, s bár Dwayne édesanyja mugli születésű volt, a családi vagyon egy apró töredékének felhasználásával igen könnyen meg tudták változtatni a minisztériumi feljegyzéseket, így makulátlanná és támadhatatlanná vált vérük tisztasága, elméletileg béke várt volna rájuk, akárhogy is alakul a háború végkifejlete.
S lám, itt volt az ifjú Winterburn, a család büszkesége, aki homlokegyenest az ellenkezőjét teszi, mint amit parancsoltak neki, s ezzel veszélybe sodorja az egész família jólétét.
Rámosolygott fáradt tükörképére. Ő valahogy mindig más volt, soha nem volt az a tipikus Winterburn. Teljességgel beleillett családjába minden olyan tekintetben, amit a külvilág is szemrevételezhet: modora makulátlan volt, viselkedése fegyelmezett és feszes, az aurája pedig mindig egyfajta óvatos titokzatosságot sugárzott – egyszóval egy külső szemlélő pontosan annak látta, aminek Winterburnként lennie kellett: egy letűnt, de követendő kor emberének a mintapéldánya volt. Belülről azonban más volt, hiányzott belőle apja kompromisszumkészsége és megalkuvósága, sokkal több tűz és kalandvágy szorult bele: bár kétségtelenül számított neki az, hogy a külvilág mit gondol róla, de ez sosem volt fontosabb számára, mint az elvei és sosem hagyta, hogy mások véleménye eltántorítsa valamitől, amit ő jónak ítél.
Az eredmény? A segítségére sietett egy teljesen ismeretlen lánynak, akiről még jelen pillanatban sem tudta biztosan, hogy kinek az oldalán is áll; elhozta a titkos, rajta kívül senki által nem ismert menedékébe és rövid időn belül gyakorlatilag szökevények fog minősülni, hiszen kimenője az iskolából csupán délig tart. Mindezt alig néhány órával azután, hogy az apja szigorúan megparancsolta neki, hogy húzza meg magát és ne folyjon bele a háborúba – külön kiemelte, hogy amennyiben folytatja a privát, piti kis csatározásait az iskolai rezsim ellen, úgy a következmények beláthatatlanok lesznek. Mit tenne hát, ha tudná, hogy szinte még el sem ült szavainak visszhangja s fia máris a fentinél jóval komolyabb kihágást követett el…?
Minimum párbajra hívná, valószínűleg életre-halálra…

Borongós gondolataiból a vízcsobogás megváltozása rángatta ki: annyira elkalandozott, hogy a lavór nem csupán megtelt, de túl is csordult. Némán elátkozta magát figyelmetlenségéért, miközben gyorsan elzárta a túlbuzgó folyamot s szerencséje is volt, hogy a kádba helyezte az edényt, mikor elkezdte engedni a vizet, így csupán a lavórt kellett megtörölnie, nem pedig az egész helységet felmosnia. Gyorsan meg is tette ezt, majd két halványsárga törölközőt a vállára terítve felemelte a vízzel teli tálat s óvatosan, de a lehetőségekhez mérten sietve a kanapén fekvő lány felé vette az irányt.
Ekkor kezdett a szituáció meglehetősen esetlenné válni az ifjú számára. Az adrenalin, amit a veszélyérzet generált benne, már távozott a testéből s ahogy belemártotta a törölközőt a vízbe, hogy lemossa Carithy testét, hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen egy számára teljesen ismeretlen nő fekszik meztelenül a kanapéján, aki nem mellesleg pillanatról pillanatra szebbnek tűnt számára, s ő éppen arra készül, hogy tetőtől talpig végigtapogassa vendégének összetört testét. Furcsán bizarr szituációnak tűnt ez abban a pillanatban: technikailag ugyan nem lehetett volna kijelenteni, hogy ezzel az ifjú visszaélt volna a helyzetével, de gyakorlatilag mégis így érezte és ez szülte habozását is. Határozottan fellélegzett hát, amikor a lány, talán szintén átérezve a helyzet abszurditását, kapva kap az ajánlaton, mikor felajánlja neki, hogy csinálja esetleg Ő… ám megkönnyebbülése kérészéletűnek bizonyult. Vendége zavarodottnak tűnt, tekintete furcsán ködösnek, távolinak; elvette ugyan az ifjútól a törölközőt és belemártotta a vízbe, de mikor megpróbálta kicsavarni, majdnem lebillent a kanapéról, majd miután visszanyerte egyensúlyát, elvörösödve kérte meg, hogy csinálja mégis ő.
- Nocsak, Ő is zavarba tud jönni…?, gondolta némán, ám kajánságát egy pillanat alatt elnyomta az aggodalom.
- Jól van? – kérdezte tőle, majd tüzetesebben szemügyre vette a lányt s környezetét, ekkor vette észre az üres üvegcséket. Mindkét üvegcsét. Így már mindent értett. – Persze, ne aggódjon, adja csak ide. – felelte kissé lassabban, mint a normál beszédtempója, s bátorítóan rámosolygott a vendégére miközben kivette a kezéből a törölközőt. Belemártotta a vízbe s néhány hosszú pillanatig ott is tartotta, miközben gondolatai sebesen jártak a lehetséges megoldáson töprengve, majd hirtelen elhatározásra jutott. – A sebeit mindenképpen ki kell tisztítanom… - mondta, s szavaihoz hűen neki is kezdett, először a Carithy mellkasán éktelenkedő vágást véve kezelésbe. – Ez valószínűleg némi fájdalommal jár majd, de szerencsére fertőtleníteni nem kell, azt elvégezte a bűbáj, amit alkalmaztam még Roxmortsban, így azért elviselhető lesz a dolog. Aztán amint végzünk ezzel a kellemetlenséggel, kárpótlom kegyedet egy forró, illatos fürdővel, ami után egészen biztosan jobb színben látja majd a világot. Mit szól hozzá? – igyekezett folyamatosan beszélni, szinte duruzsolt a lány fülébe, hogy megragadja annak figyelmét; első kézből ismerte a fájdalomcsillapító ital mellékhatását s tudta, hogy mennyire csapongóvá tudja változtatni az ember gondolatai; ilyenkor kifejezetten jól tud jönni az efajta folyamatosság, amibe bele tud kapaszkodni és legalább valamelyest vissza tudja rángatni a valóságba. Persze csak akkor, ha akarja…
Miközben beszélt, kezei gyengéd serénységgel dolgoztak: óvatos, már-már simogatásszerű mozdulatokkal tisztogatta védence sebeit kezdve a nagyobb, mélyebb vágásokkal majd végighaladván minden kisebb seben egészen a legapróbb karcolásokig. Habár még mindig zavarban volt, s egyre nehezebben tudta pikáns fantáziaképeit kiszorítani az agyából, mégis tudta, hogy ezt most meg muszáj megtennie, főleg így, hogy a lány nem képes rá. A gyógyital hamarosan beforrasztja a lány összes sebét s egészen biztos volt benne, hogy a folyosón, a peronon, vagy még isten tudja hol összeszedett por, piszok és a különböző baktériumok nem kifejezetten segítenék elő a lány gyógyulását: beragadva a szervezetébe akár sokkal nagyobb galibákat is okozhatnak, mint a sérülés maga. Dolgozott hát serényen, küzdve saját démonaival s remélve, hogy valamelyest sikerül enyhítenie védence szenvedéseit.

A legkevésbé sem úgy alakult a délután, ahogy azt az ifjú Winterburn eltervezte.
Magányra vágyva kereste fel ezt a helyet, de a számításai ezúttal nem jöttek be, a Nyugalom terme nem volt üres – és a jelek különösebben nyugalmas sem, legalábbis a váratlan partneréből kitörő miniatűr monológból kiindulva. Az ifjú zavara még jó néhány, kellemetlenül hosszú pillanatig kitartott, mire visszanyerte uralmát az arcvonásai és viselkedése fölött: ennyi időre volt szüksége, hogy újra belezökkenjen a publikus arculatába. Régebben ez ugyan teljesen megegyezett a valódi arcával, mostanság azonban egy kicsit más volt a helyzet: fáradtságát, elcsigázottságát és életkedvtelenségét nem akarta nagy dobra verni, ezért a viselkedésén nem változtatott – annak ellenére, hogy sokszor igazán nehezére esett az udvarias csevegés, időnként feleslegesnek érezte a formalitásokat és úgy összességében az, hogy régi önmaga legyen. De a látszatot fenntartotta: hőn remélte, hogy rövid időn belül ismét a megfelelő kerékvágásba kerül az élete és újra az az ember lesz, aki a háború előtt volt.
Egy rövid pillanat alatt sikerült felmérnie a helyzetet: azzal, hogy felébresztette váratlan partnerét, s még inkább a lány reakciójával, minden kiskapu és menekülési útvonal bezárult előtte, hacsak nem akart menthetetlenül udvarias és goromba módon a kedves invitálás ellenére sarkon fordulni és kereket oldani – ezt pedig természetesen nem tehette meg. Nem volt hát más választása, mint elfogadni a csatlakozásra való felkérést s barátságos csevegésbe elegyedni a hölggyel. Ki tudja, akár még jól is elsülhet… ha pedig nem, akkor egy rövid beszélgetés után már adott lesz a lehetősége, hogy eltűnjön és egy másik, remélhetőleg kihaltabb helyen keresse meg az áhított magányt.

- Nagyon köszönöm, igazán kedves. – felelte és felvillantotta jellegzetes mosolyát, miközben helyet foglalt a hölgy mellett, s bár az illem még csak véletlenül sem tért ki a földön, párnák között üldögélés szabályaira, ő itt is igyekezett követni a másutt használatos szabályokat, ezért éppen karnyújtáson kívüli távolságban telepedett le a hölgy mellé. Agya mindeközben sebesen járt: szöget ütött a fejébe, miszerint váratlan partnere tudja a nevét, tehát feltételezhetően ismerik egymást. Újabb tüzetes, de nem túl tolakodó pillantást vetett a lány immár éber arcára s az alaposabb vizsgálat után fel is ismerte: Minerva Balmoral. Az igazat megvallva túl sokat nem tudott róla: ő is griffendéles volt, s bár néhányszor futólag ugyan beszédbe elegyedtek, de nem ápoltak különösebben szoros kapcsolatot – annak ellenére sem, hogy az ifjú meglehetősen szemrevalónak tartotta, már ami a külsejét illeti.
- Azt hiszem, hogy erről mást kellene megkérdeznie. Az utóbbi időben, sajnálatosan, a legkevésbé sem tartozom a normális diákok közé, vagy legalábbis nem az ő életüket élem. – felelte, miközben végigfuttatta a tekintetét a lány mellkasán, a prefektusi kitűzőt keresve, s így értelmet adva a folyosói őrjáratoknak. – Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az életem jelentősen unalmasabb, mint kegyedé; mondja csak, bukkannak bármi érdekesre az őrjáratozások során? – maga is tudta, hogy ez meglehetősen valószínűtlen, de a kérdés arra jó volt, hogy a beszélgetés folyamát fenntartsa, amíg összeszedi a gondolatait.
- Újfent bocsánatát kell kérnem, ha kényelmetlenséget okoztam – felelte elmosolyodva, miközben ültében fejet hajtott, ezzel is nyomatékot adva kijelentésének. – Az igazat megvallva, mint ahogy azt már említettem is, nem számítottam rá, hogy bárkit is találok itt ebben az időpontban, s a meglepetés, amit kegyed jelenléte okozott, párba állítva földöntúli szépségével elég volt ahhoz, hogy néhány pillanatra elveszítsem az uralmat a cselekedeteim, s így a tekintetem felett. Nem állt szándékomban kellemetlenséget okozni. – szemei a lány ölében nyugvó könyvre siklottak és újfent elmosolyodott. – A könyv miatt pedig ne legyen zavarban, az ízlését mindenki maga határozza meg. Egyébként is, úgy hallottam, hogy ez a kötet afféle örökzöld, minden korosztálynak ajánlott… - a mondat végén alig észrevehetően felvitte a hangsúlyt, így félig kijelentéssé-félig kérdéssé változtatva azt, lehetőséget adva partnerének, hogy a kettő közül úgy értelmezze, ahogyan kedve tartja – már ha észreveszi ezt az apró hajlítást.

- Mi szél hozta ide éppen ebben az órában? – tette fel kérdését, ami újfent meglehetősen sablonosra sikerült. –S hogy telik eleddig kegyed számára ez a … békés tanév? – ahogy kiejtette az utolsó szavakat, furcsa, alig észrevehető bizonytalanság keveredett a hangjába, mintha nehezére esne kiejteni a száján ezt a kifejezést, mintha nem értene teljesen egyet a hitelességével. Egy kis szünetet is tartott, mintha elgondolkodott volna, míg végül hozzátette: - Már úgy értem, az őrjáratozáson kívül…

Előzmények


Az ifjú a beleegyezés hallatán egy halovány, bátorító mosolyt küldött a lány felé, majd a nyakához nyúlt s kikapcsolta ezüsttel szegett fekete köpenyének csatját, amit azonnal le is kanyarított a válláról s finoman a lányra terítette.
- Így kevésbé leszünk feltűnőek, ha esetleg valaki meglátna... - mondta, mintegy magyarázatképpen, majd letérdelt a lány mellé. Már eldöntötte, hogy hová fogja vinni a lányt; s bár nem volt felhőtlenül boldog az úticélt illetően, de egyetlen más olyan helyet sem tudott hirtelen, ahol teljesen biztonságban érezte volna magukat. S bár a köpeny nem volt a legjobb álca, arra a néhány pillanatra bőven elegendő takarást biztosított, amíg olyan helyen lesznek, ahol avatatlan szemek megpillanthatják őket.
- Ha megengedi... - udvariaskodott, de választ sem várva egyik kezével átkarolta a lány hátát, másikkal pedig a lábait s óvatosan felemelte a földről. Szemeit lehunyva koncentrált pár másodpercig, a következő pillanatban pedig az állomás helyét a hoppanálással járó színkavalkád vette át. Újabb pillanat telt el, majd kemény döccenéssel megérkeztek egy szürke, poros, elsőre ablaktalannak tűnő folyosóra. Az ifjú lábai megroggyantak s fél térdre hullt: még soha nem hajtott végre társas hoppanálást, így meglepetten vette tudomásul, hogy mennyi erejét is emésztette fel a dolog. Felpillantott s megkönnyebbülve állapította meg, hogy legalább a megfelelő helyen értek célba – bár elégedett nem volt magával és a teljesítményével, de legalább túl nagy porszem nem csúszott a gépezetbe. Ekkor hallotta meg, hogy útitársa feljajdul, s ahogy lepillantott, észrevette, hogy sebei felszakadtak s lassú patakokban elkezdett belőlük csordogálni a vér.
- Ne aggódjon, bent elállítjuk – bár halkan akart megszólalni, a szavak gyakorlatilag csak motyogásként törtek elő ajkai közül, gondolatban pedig elátkozta magát azért, mert akarva-akaratlan kimutatta gyengeségét. Lopva körülnézett a sötét folyosón, majd elégedetten nyugtázta, hogy rajtuk kívül senki nem tartózkodott ott, így legalább ez nem okozott további komplikációkat. Nehézkesen felemelkedett, majd tekintetét a szemközti falra emelte. Egy kicsit problémás volt ugyan úgy előhúzni a pálcáját a talárja ujjából, hogy azzal ne okozzon kényelmetlenséget az ölében tartott lánynak, de szerencsére sikerrel járt s a varázseszközt a falra szegezve lehunyta a szemét és felidézte magában a bűbáj ideiglenes megtöréséhez szükséges ige szavait. Amikor végzett, a fal sárgás fénnyel felizzott néhány másodpercre, majd miután újra elsötétült a folyosó, immár egy díszes, faragott ajtó előtt álltak. Az ifjú egy pillanatig sem habozott, könyökével lenyomta a kilincset és belökte az ajtót a vállával, majd belülről megismételte az utóbbi mutatványt. Abban a pillanatban, ahogy a a nyílászáró becsukódott, a folyosón újra felvillant a sárgás fény, s mire kialudt, az arra járók ismételten csak a dísztelen fallal találkozhattak.

Futólag végigpillantott a helységen és elégedetten állapította meg, hogy minden ugyanott hever, ahol ő hagyta, tehát senki illetéktelen nem járt a lakásban. Mint mindig, most is eltöltötte az elégedettség s a büszkeség, ahogy körülnézett: a saját terveit, ízlését dicsérte a berendezés minden egyes szeglete s mint ilyen, nagyon közel állt a szívéhez – olyannyira, hogy mióta végleg elkészült vele, azóta sokkal inkább otthon érezte magát itt, mint a Winterburn-kúrián.
Néhány lépéssel a kandalló előtt álló kanapéhoz vitte a lányt, majd óvatosan leengedte a testét az ülőalkalmatosságra.
 - Helyezze magát kényelembe – mondta neki, majd felállt és a bárszekrényhez lépett. Azon különböző fajtájú italok sorakoztak, minőségibbek és hétköznapibbak egyformán, mivel az ifjú szeretett mindenre felkészülni; ám most mégsem ezek felé nyúlt, hanem az egyik kisebb ajtót vette célba és nyitotta ki, amik mögött apró fiolák sorakoztak: különböző bájitalok, melyeket a nyílt háború kitörése után készített ide. Rövid válogatás után kiválasztott kettőt közülük, melyeket magához vett s odavitt vendégéhez.
- Ez egy bájital, ami be fogja gyógyítani a sebeit és remélhetőleg a karját és a bokáját is rendbe hozza, de legalábbis javítani fog rajta; sajnos azonban meglehetősen lassan hat. Igya meg – nyújtotta oda neki az egyik üvegcsét, a másikat pedig a dohányzóasztalra helyezte mellé, hogy a keze ügyében legyen. - Ez pedig egy fájdalomcsillapító ital... Fogyassza el, ha elviselhetetlennek érzi a fájdalmat, de vigyázzon, mert valamelyest el fogja ködösíteni a gondolatait. Azonnal jövök – mondta, majd felállt s az egyik oldalsó helység felé indult. Néhány percig volt távol, ami alatt megszabadult téli öltözékétől s csupán egy egyszerű, elegáns nadrág és egy feltűrt ujjú ing maradt rajta; kezdében pedig egy törölközőt és egy lavórt hozott, ami színültig volt kellemesen meleg, de nem égetően forró vízzel. Letette terhét a kanapé mellé, majd közelebb húzta az egyik fotelt s már éppen belemártotta volna a törölközőt a vízbe, amikor rádöbbent, hogy amit tenni készül, az meglehetősen illetlen, legalábbis ismertségük hosszát figyelembe véve.
- Ehm... kívánja maga csinálni? - kérdezte, s találkozásuk folyamán első ízben jött igazán zavarba, amit füleinek enyhe elvörösödése meglehetősen feltűnően közvetített. Úgy fest, hogy az ifjú a veszélyhelyzet elmúltával hirtelen rádöbbent a helyzet valószínűtlenségére...

London egyik szegényebb negyedének a szélén, a Temze partján található egy panelház, amiben első ránézésre nincs semmi különleges – de még tüzetes vizsgálódás után sem. A környék és az épület is koszos, lepukkant: a gondnok néhány évvel ezelőtti halála óta senki nem törődött egyikkel sem, még a folyosókon is csak elvétve van világítás. Mitől lesz tehát mégis különleges ez a hely?
Néha felbukkan itt egy elegáns, jól szituált, a környezetéből teljesen kirívó fiatalember. A lakók csak ritkán látják, s olyankor is mintha a semmiből kerülne elő a negyedik emeleten, majd ugyanilyen hirtelenséggel el is tűnik a folyó felé néző folyosó közepén, mindig ugyanazon a ponton: de hogy hová, azt senki nem tudja.
A Winterbun család legifjabbja már régen foglalkozott a függetlenség gondolatával: nem akart teljesen elszakadni a családjától, hiszen alapvetően jó viszonyban voltak, de szüksége volt egy helyre, amit a magáénak vallhat és ahová elvonulhat, ha éppen magányra vágyik. Eredetileg ezért hozta létre magának ezt a kis zugot a mugli világ kellős közepén, felhasználva családjának ezen az oldalon lévő kapcsolatait és vagyonát – ám amikor híre ment a Sötét Nagyúr visszatérésének, egyben rejtekhellyé is alakította néhány egyszerű, de okos bűbájjal, aminek köszönhetően csak annak volt reális esélye megtalálni a helységet, aki tudta, hogy hol keresse.
Az épületből mindössze egy ajtónyi- és ablaknyi helyet foglalt el, a helységet viszont tértágító bűbájjal kezelte, így kellően tágas és kényelmes volt, az ablakot és az ajtót pedig kívülről átalakította, hogy megegyezzen az épület felületével, így az avatatlan szemek számára teljesen észrevehetetlen volt. Néhány egyszerűbb riasztóbűbájjal is kezelte ugyan a lakást, de tudta, hogyha valaki megtalálja, akkor ezek nem sokat fognak érni.

Belülről a lakás ízlésesen ötvözte az antik eleganciát és a modern kényelmet. Három helységből állt: egy amerikai stílusú nappaliból, egy kis hálószobából, és egy még kisebb fürdőszobából. A fő helység egyik sarkában egy apró konyha-szerűség kapott helyet, ami mellett közvetlenül egy régi, tekintélyt parancsoló bárszekrény terpeszkedett; a szoba közepén két elegáns, fekete bőrfotel és egy ugyanilyen kanapé állt körbe egy alacsony, faragott dohányzóasztalt, ezek egy kandalló előtt álltak, amiben örökké égett a tűz; a hálószobába vezető ajtót körülvevő falon könyvek sorakoztak katonás rendben, varázsos és egyszerű, szépirodalmi könyvek nagyjából egyforma arányban; a bejárati ajtó mellett pedig két egyszerű, de elegáns komód állt, amiben a mindennapi élethez elengedhetetlen holmik várták, hogy gazdájuk használatba vegye őket. S bár a többi helységben is visszaköszönt a tulajdonos ízlése, azok jóval szerényebben voltak berendezve: a hálószobát jóformán teljes egészében elfoglalta a közepén terpeszkedő, hatalmas, baldachinos ágy, mellette csupán egy díszes éjjeliszekrény és egy kisebb komód kapott helyet; a fürdőszobában pedig csupán a tágas, talán túlzottan is díszes fürdőkád az, amit említést érdemel az egyébként minden hasonló rendeltetésű helység alapfelszereltsége mellett.

Késő délután volt, a tanórák már véget értek; az ifjú Winterburn pedig egy meglehetősen elgyötört, rezignált ember benyomását keltette, ahogy hosszú, fekete köpenyében és jellegzetes, ezüst sólyomfejű sétapálácájával félig-meddig céltalanul bolyongott a folyosókon. A klubhelységben tervezte múlatni az idejét és kipihenni a nap fáradalmat, de ahogy átmászott a Kövér Dáma mögött tátongó lyukon, úgy fordult is vissza azonnal: rájött, hogy most nincs sem energiája, sem türelme az ottani nyüzsgéshez, embertömeghez – és természetesen a minduntalan a legrosszabb pillanatban alkalmatlankodó ismerősökhöz és évfolyamtársakhoz. Sosem volt egy igazán társaságcentrikus ember: megvolt a maga kis köre, akikkel általában szívesen töltötte idejét, de összességében inkább egy háttérbe húzódó emberként azonosították – mindenkihez volt ugyan egy-két jó szava, de önszántából nem kereste különösebben a feltűnést, hiszen jutott neki abból bőven elég a Griffendélen kívül, ahol kevésbé ismerték az emberek.
Csakhogy ez, sajnos, az utóbbi időben némileg megváltozott. Családja utasítása ellenére aktívan tevékenykedett a háború utolsó szakaszaiban az iskolában és azon kívül is, valamint részt vett a kastély ostromában a jók oldalán és ez mindenkinek az ázsióját növelte, aki megtette. Legnagyobb sajnálatára azonban a dolognak egy az egyben híre ment, azzal a részlettel együtt, hogy hajlandó volt a saját apjával szembehelyezkedni a jó ügy érdekében: ez pedig még magasabbra emelte, főként az ifjabb nebulók körében, akik szinte hősként tekintettek rá.
Aminek persze a legkevésbé sem örült.

Ezért manapság szokásává vált az, hogy elkerüli a zsúfolt helyeket és ezzel a tekintetek kereszttüzét is. Társaihoz képest későn járt reggelizni, felvállalva még azt is, hogy emiatt gyakorta elkésett az első órájáról; a klubhelységben csak lyukasórákban és késő esténként ment le, amikor a legkevesebben tartózkodtak ott az utóbbi időben a kastélyt is mélyrehatóbban megismerte, amikor is olyan helyek után kutatott, amiket kevesen ismertek és ahol magányra, nyugalomra lelhetett. Most is valami ilyesmire vágyott, s mikor végül eldöntötte, hogy hová tart, léptei határozottá, céltudatossá és sietőssé váltak.
Hamarosan el is érte a célját, ami nem volt más, mint a Nyugalom terme. Nem túl régen fedezte fel magának a hangulatos, otthonos kis zugot – amit, legnagyobb meglepetésére, vajmi kevesen ismertek a kastély lakói közül. Az egész helység úgy volt kialakítva, hogy a pihenésről szóljon: a párnák a földön és a túlnyomórészt meleg színekben tetszelgő selyemfüggönyök mind a test és az elme megnyugtatását, ellazítását szolgálták... Dwayne számára a szoba legkedvesebb vonása mégsem ezek közül került ki.
Ahogy megérkezett, tekintetét rögtön magukhoz vonzották az apró, lebegő mécsesek: számára ezek tették igazán varázslatossá a helyet. A világítás ezen egyedi megoldása olyan páratlan hangulatot kölcsönzött a teremnek, amihez semmilyen általa ismert próbálkozás nem volt fogható: egyszerre tudta felébreszteni benne az otthon nyugalmát, az ünnepek meghittségét és a szerelem romantikáját. Mindehhez hozzávéve a párnák és függönyök, a jelen körülmények között szinte mellékesnek mondható, ám kifejezetten erőteljes hatását és az idetévedt ember számára minden adottá vállt egy kiadós, tartalmas pihenéshez.
Valószínűleg a terem varázslatos, elragadtató hangulatának köszönhetően az ifjú nem vette észre, hogy kivételesen nincs egyedül: tekintete a mennyezet fürkészte, ahogy belépett a szobába s csak jó néhány lépés múltán jutott eszébe, hogy a szemeivel végigfussa a párnák rengetegét is – ekkor pillantotta meg váratlan társaságát. Mivel természetes volt számára, hogy óvatosan, szinte hangtalanul közlekedik itt, így megjelenésével nem ébresztette fel azonnal az ismeretlen lányt: volt ideje szemügyre venni s kitalálni, hogy mi legyen a következő lépése.

Azt az első pillantással sikerült megállapítania, hogy szendergő partnere meglehetősen szemrevaló. Szőkésbarna fürtjei hanyagul hulltak karcsú vállaira, s bár a mellkasán nyugvó gyermekkönyv jótékony lepelként óvta idomait a kíváncsi tekintettől, azért nem kellett különleges képesség ahhoz, hogy körülbelüli vonalakat felmérje az ember, mégsem ez volt az a vonás, ami igazán magára vonta az ifjú figyelmét. Mondják, hogy az álom a legádázabb arcot is ártatlanná és gyermekivé varázsolja s úgy tűnt, hogy ez a megállapítás fokozottan igaz az olyan fizimiskákra, amelyekre a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne ráhúzni az ádáz jelzőt. Az ismeretlen leányzó vonásai angyali szépségűek voltak, teljesen elbűvölték a fiút: hosszú pillanatokon keresztül ledermedve bámulta az alvó arcot, s közben szinte levegőt venni is elfelejtett. Révületéből az rántotta csak vissza a földre, amikor a szépség mozgolódni kezdett: ekkor hasított csak bele a felismerés, nem kis bűntudattal párosulva, hogy vélhetően tekintetének súlyával ébresztette fel a lányt – továbbá arra is rádöbbent, hogy bár ez kellően ritkán fordult elő vele, de meglehetősen zavarban van.
Hagyott néhány másodpercet az ismeretlen teremtésnek, hogy összeszedje magát és teljesen visszatérjen a valóságba, csak azután szólalt meg.
- Elnézését kérem, hogy megzavartam a pihenését, nem számítottam rá, hogy bárkit találok itt. - mondta egy főhajtás kíséretében, ami most kifejezetten esetlenre sikerült. – Kívánja, hogy távozzak?

Maga az utazás alapvetően eseménytelenül telt az ifjú Winterburn számára – szokásukhoz híven a közelebbi ismerőseivel feltöltöttek egy kupét, így nem kellett kitenniük magukat a vidáman rohangáló elsősök, vitatkozó párocskák és szúrós szemű mardekárosok okozta, meglehetősen felejthető élménynek. Csak akkor kellett érintkezniük a vonat többi utasával, ha ők is úgy akarták – s az alkalmanként felbukkanó távolabbi ismerősöket és a büféskocsit leszámítva erre általában egyáltalán nem szokott példa lenni. Szépen, türelmesen kivárták a majd' egy napos utazást, ami a kastélyba vitte őket, s a lehető legkisebb mértékben érintkeztek a külvilággal. Általában... de ez nem volt általános eset az ifjú számára.
Meglehetősen sokszor elhagyta a kupét azzal az indokkal, hogy sétál egyet – oly sokszor, hogy az utolsó néhány alkalommal társai már leplezetlen kíváncsisággal és értetlenséggel néztek rá, de végül egyikük sem kérdezett semmit; tudták, hogy úgysem kapnának egyenes választ a kérdésükre. Ha valami olyasmiről lenne szó, amit Dwayne meg akarna osztani velük, akkor azt megtenné magától – ha pedig olyasmiről, amit nem, akkor azt kérdezősködéssel úgysem tudják kiszedni belőle.
Útjai során sok emberrel találkozott, de senkivel nem állt meg bájcsevejeket folytatni: köszönés és néhány barátságos szó volt az illem íratlan szabályai közé felvéve s jelen esetben ennél többre nem is volt hajlandó: udvariasan beléfolytotta a szót minden olyan emberbe, aki ennél hosszabb és tartalmasabb beszélgetést kívánt kezdeményezni, majd sietve továbbállt. Menet közben pedig fél szemmel, feltűnésmentesen a kupékat fürkészte – nyilvánvalóan keresett valakit, s útjai sűrűségéből és hosszából az is valószínűnek tűnt, hogy nem találta meg az illetőt. Persze nem vont le ebből messzemenő következtetéseket, hiszen sok fülke el volt függönyözve – s ha megértése nem csalt, az általa keresett diáktársa is az egyik ilyen kupéban utazott. Azt azonban mégsem tehette meg, hogy minden elfüggönyözött ajtón benyit, hogy megnézze kik tartózkodnak odabent... Kétségbe ugyan nem esett sikertelensége miatt, de megnyugodnia sem sikerült.

Legnagyobb bosszúságára meglehetősen későn jutott fiákerhez, amin áthidalhatta a vasútállomás és a kastély közötti rövidke távolságot – ennek köszönhetően a nagyterembe érvén csak a teremnek háttal jutott számára hely a Griffendél asztalánál, így nem folytathatta tekintetével a keresgélést, legalábbis anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet, azt pedig el szerette volna kerülni. Kénytelen volt tehát egy időre feladni, így tekintetét a tanári asztalra, illetve az éppen bevonuló elsőévesekre fordította... valamint arra a néhány, szemmel láthatóan idősebb figurára, akik mögöttük érkeztek.
Nem tűntek tizenegy évesnek, nem tűntek oda valónak, ahol álltak... és Dwayne meg mert volna arra is esküdni, hogy nem britek voltak. De akkor mit kerestek itt? Minden országnak megvoltak a saját varázslőiskolái meglehetősen ritka eset volt, hogy valamilyen oknál fogva idegen országban tanulták az ifjak a varázslómesterséget – az pedig egyenesen példátlan volt, hogy ne a többiekkel egy időben kezdjék el a iskolát, mint ahogy az átiratkozás is. Viszont ha most a beosztásukra vártak, akkor a kettő közül az egyik helyzetnek kellett fennállnia...
Hamarosan elfogytak az elsősök, beosztásukat a szokásos üdvrivalgás és ünneplés kísérte; majd következtek az idegenek. Nyugodtan, bár szemmel láthatóan kissé feszengve léptek a Süveghez, ami teljesen természetesen beosztotta őket a házba, ami az itt töltött idejük során lényegében a családjukként kéne működjön – de a köszöntés és ünneplés hiányában az ifjú valahogy kételkedett benne, hogy ez az elképzelés a gyakorlatban is érvényesülni fog. Ő viszont nem törődött háztársaival, s az idegenek bizonytalan kilétével sem: ha és amennyiben valamelyiküket a Griffendélbe sorolta a Süveg, a maga részével ugyanazzal a lelkes, de diszkrét tapssal köszöntötte őket, amivel a kicsiket; valahol reménykedett benne, hogy társait is inspirálni tudja rá, hogy hasonlóként cselekedjenek.
Következett az igazgatónő beszéde: az új tanári kar bemutatásával kezdte. Ez nem lepte meg különösebben az ifjút, hiszen nyílt titok volt, hogy McGalagonyon kívül mindenki elhagyta az iskolát – néhányukat sajnálta ugyan, néhányukról viszont tudta, hogy egy cseppet sem fognak neki hiányozni. Az érdekes rész ezután következett… vagyis csak kellett volna következnie. Dwayne arra számított, hogy az igazgató szót ejt a túlkoros elsősökről és beavatja a diákságot az idekerülésük okaiba és körülményeibe, de tévedett: a professzor úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna, és lakomázásra szólította fel a diákságot, majd leült, s maga is nekiállt a vacsorájának. Az ifjú ezt rendkívül érdekesnek találta: Dumbledore annak idején minden információt megadott, ami a rendkívüli dolgokat illette, itt viszont ennek éppen az ellenkezője történt…
Érdekes tanévnek ígérkezett az idei, s a Voldemort felett aratott győzelem ellenére az ifjú ezt a legkevésbé sem pozitív értelemben állapította meg magában.

Késő délután volt, a kastély körüli birtokra már elkezdett ráhullani a sötétség leple. Az ifjú Winterburn a bagolyházban álldogált az egyik üvegtelen ablak keretének dőlve. Ujjai között egy levelet szorongatott, amit az imént bontott fel s olvasott el: nem egyszer, nem kétszer futotta át az ismerős, barokkosan kacifántos betűkkel írt sorokat, majd minden egyes ismétlés hatására magasabbra és magasabbra csapott benne a harag és düh lángorkánja.
Annak ellenére, hogy a levél érkezésének időpontja meglehetősen szokatlannak számított így kora este, először teljesen nyugodtan vette kézbe a pergament s ugrott neki a tartalmának, de semlegessége hamar hitetlenkedéssé majd dühvé alakult át, ahogy tekintete végigfutotta a kackiás irományt. Elolvasta egyszer, elolvasta kétszer, ötször, tízszer – mintha arra számított volna, hogy valamilyen mágiával van átitatva a levél és egy idő után megváltozik a tartalma, de természetesen ez nem történt meg: a jól ismert, karakteres betűk a helyükön maradtak, alakultak át s sztoikus változatlanságukkal csak tovább korbácsolták az ifjúban az indulatokat.
Egyszerre számított a sorokra s érték azok váratlanul: a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy egyszer sor fog kerülni rájuk, s a tartalmuk által sugallt konfrontációra, ugyanakkor pedig elég hosszú idő telt már el az szóban forgó esemény óta ahhoz, hogy részben elfelejtkezzen róla s ne töltse ki a gondolatait napi szinten az aggodalom. Talán titkon még abban is reménykedett, hogy az események kedvező alakulása miatt bűnei megbocsájtást nyernek és elkerülheti a felelősségre vonás szégyenét… de ami egészen biztos volt, hogy pillanatnyilag semmi szüksége nincs erre a konfliktushelyzetre. No nem mintha lenne választása: elkerülte, ameddig tudta – s tovább, mint remélni merte - , de innen már nem volt kibúvó, nem volt megalkuvás: nem maradt más lehetősége, mint megejteni a konfrontációt.

- A szentségit! – tört ki belőle a szitokszó formájában is az indulat, ami meglehetős ritkaságnak számított, lévén az ifjú nagyon ügyelt rá, hogy lehetőség szerint minden körülmények között fenntartsa udvarias, némileg kimért stílusát. Elvétve fordult elő csak vele, hogy elveszítette az önuralmát annyira, hogy káromkodás hagyja el ajkait.
Indulatosan lökte el magát a faltól s dühödten dobbantott egyet sétapálcájával, ahogy sietős lépétekkel az ajtó felé indult. Még maga sem tudta, hogy hová tart, csupán egyetlen dologban volt biztos: abban, hogy valamivel el kell terelnie a figyelmét a benne tomboló haragról, különben annak kitörése olyan következményekkel járhat, amiket még neki is nehezére esett elképzelni – s semmiképpen sem szerette volna, ha a kastélybeli társainak is meg kell tapasztalnia. De mi lenne a legalkalmasabb dolog arra, hogy ilyen mértékű feszültséget levezessen?
Sebes léptekkel, céltalanul rótta a folyosókat a megoldást keresvén. Szerencsére kevés emberrel találkozott, s azok is – ösztönösen, vagy mert felismerték a benne dúló indulatokat – kitértek útjából, nem szólították meg s semmilyen formában nem akadályozták az útját. Elméje még a lábainál is sebesebben járt, ahogy igyekezett rálelni a megfelelő helyre s a megfelelő elfoglaltságra, de nem jutott semmire – egészen addig, míg egy olyan folyosóra nem ért, ahol a díszletet falra aggatott fegyverek, s legfőként kardok alkották. Töprengve megállt az egyik, megfelelőnek látszó darab előtt s azon tűnődött, hogy kölcsönveszi; leemeli a falról, kimegy a parkba és vívással, testmozgással vezeti le a benne felgyülemlett indulatokat – ugyanakkor viszont nem tűnt a legjobb ötletnek, jelen állapotában fegyvert vegyen a kezébe.
Tépelődését egy jellegzetes hang szakította félbe: egészet ütött az óra a toronyban, megkongatták a harangot – ez pedig meghozta az ifjú elméjében a megvilágosodást.
Zene.

Nyomban sarkon fordult s ismét szinte rohanva hagyta maga mögött a folyosókat, ahogy kastély zeneterme felé vette az útját. Szerencséjére nem volt messze, hamarosan el is érte azt s a hely méltóságához képest meglehetősen vehemensen, már-már tiszteletlenül rontott be a helységbe. Egy futó pillantással felmérte a szobát s elégedetten állapított meg, hogy egyedül van – no nem mintha túl gyakran előfordult volna, hogy bárkivel is találkozott itt, a diákság legnagyobb részét kevéssé érdekelte a zene tudománya. Érkezéséhez hasonló lendülettel betette maga mögött az ajtót, majd egyenesen a zongorához vezetett az útja: sétapálcáját rá nem jellemző hanyagsággal a földre ejtette, majd letelepedett a hangszer mellé, ujjaival végigsimítva a billentyűkön.
Annak ellenére, hogy gyermekként, az otthon töltött évei alatt hatalmas szerepet játszott az életében a zene, és főleg a zongora, meglehetősen régen nem játszott már. Bár egy idő után valamelyest megszerette, a lelke mélyén még mindig egy kötelességet jelképezett számára – egyet a rengetegből, aminek alávetették s amikkel lényegében megszüntették a gyermekkorát. Sosem lehetett gyerek, sosem tehette azt, amit a kortársai vagy amit szeretett volna: mindig úgy kellett viselkednie, mint egy felnőttnek onnantól kezdve, hogy az eszét tudta. S bár összességében nem volt ellenére, hogy olyan ember lett, amilyen volt; sokszor mégis igazságtalannak érezte, hogy az élet egy soha vissza nem térő szakaszától teljesen meg lett fosztva.

Lenyomta az első billentyűket, lassan s óvatosan, a hangszer pedig éppen úgy kelt életre, ahogy a használója: lustán, szinte fáradtan közvetítette a finom mozdulatok következményét. Elsőre furcsán kemények voltak a billentyűk, sokkal nehezebben engedelmeskedtek az ifjú akaratának, mint amire számított, de ahogy kezei fel s alá rebbentek a hangszer fölött, az egyre kezesebbé vált, egyre könnyebben engedelmeskedett. Talán mágiával volt átitatva s igazodott a rajta játszó igényeihez? Vagy pusztán az ifjú szokta meg a múló másodpercek hatására a hangszer súlyát és erejét, ezért találta könnyebbnek s ezért engedelmeskedett akaratának egyre könnyebben?
Dwayne nem tudta a választ, de nem is szánt egyetlen múló másodperccel többet annak keresésére.
Ahogy kezei egyre otthonosabban érezték magukat a billentyűk felszínén, úgy lendült bele az ifjú is a játékba: a billentyűk egyre gyorsabban követték egymást, aminek egyenes következményeként a zongorát elhagyó hangok is sebesebbé váltak. Egyre gyorsabban, egyre erőteljesebben mozogtak az ujjai, ahogy átadta magát a szenvedélynek, ami a hangszeren való játék közben mindig elragadta: ám ezúttal ez több volt ennél, mert érzelmeinek vihara átvette az irányítást a teste felett. Újra felcsapott benne a harag, a düh, s mintha az évek alatt felhalmozott minden sérelme egyszerre szállt volna vissza a lelkére s csapott volna fel benne egyetlen, hatalmas csóvaként. A játék, a zene egyre sebesebbé, vadabbá vált, s lám! mintha a zongora újabb mágikus tulajdonságról tett volna tanúbizonyságot: ahogy egyre magasabbra csaptak az ifjúban az indulatok, s növekedett mozgásának intenzitása, úgy emelkedett a varázslatos eszköz hangerőszintje is, mígnem betöltötte az egész szobát, s vélhetően az egész folyosót, talán az egész szárnyat is.
Nem tudta mit játszott, az ujjai maguktól, gondolkodás nélkül rebbentek jobbra s balra a billentyűk között. Játszott, öntudatlanul, vadul s sebesen, de gyönyörűen; játszott, mint még soha. A zenét használta csatornaként, hogy megtisztítsa a lelkét minden indulattól, minden fájdalomtól, amit az utóbbi időszakban felhalmozott. A melódia egyszerre tartott tükröt a lelke elé kaotikus csapongásával, erőteljes fellángolásaival; de ugyanakkor szépsége s tisztasága felvillantotta előtte a kiutat is, a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon terheitől.
Sosem játszott így, sosem sikerült ilyen minőségű hangokat kicsalnia a hangszerből; s nem volt biztos benne, hogy ez valaha is sikerülni fog neki még egyszer.
Ezért csak játszott, játszott s játszott, míg ki nem ürült a lelke.

Kedved lenne egy kicsit zenélgetni? Tudsz is valamin játszani, vagy csak kipróbálnád a tehetségedet? Esetleg szíved hölgyét szeretnéd elkápráztatni néhány gyönyörű dallammal? Akkor jó helyen jársz! Ezt a helyet minden mugli zenész megirigyelné.
Belépve a terembe érdekes látvány fogad. A falakon gitárok lógnak, poszterek, melyeket a diákok ragasztottak ki kedvenc együttesükről, énekesükről.
Ezen kívül viszont egy meglehetősen egyszerű kis terem: középen néhány nagy, és kényelmes bőrfotel kap helyet, hogy azok is helyet foglalhassanak akik esetleg hallgatni szeretnék csak a próbát, vagy adott esetben akár a koncertet is.
Azonban valami még hiányzik. Mintha azt említettem volna, hogy ki tudod próbálni azt a hangszert, amelyet csak szeretnéd. Hát persze, a terem lényege! Az egyik sarokban hatalmas nagy sötétbarna szekrény foglal helyet, melynek ajtaját kinyitva mintha egy raktárat pillantanánk meg, természetesen belülről ez is nagyobb, mint aminek kívülről látszik, tömött polcok tömkelege. Van itt minden, furulyától elkezdve, dobfelszerelésen át, egészen az elektromos gitárig minden, a dobhoz kifogyhatatlan ütő választékkal, a gitárhoz hasonló pengetőkészlettel, és minden hangszerhez ami kell.
Tehát, ha érzel magadban egy kis művészetet, csak nyugodtan, gyere, és próbáld ki, ne félj, a folyosón senki nem fogja meghallani, ha elhibáznál valamit!  

[Forrás]

Időpont: 1998. október.

A lány intelligenciájával kapcsolatos becslése a jelek szerint helytállónak bizonyult, legalábbis a helyzetfelismerő-képességét illetően biztosan. Tényleg nem volt más lehetősége, mint megbízni benne - és a saját bőrén is volt már szerencséje megtapasztalni, hogy ennek bizony nem könnyű eleget tenni egy teljesen idegen illetővel szemben. Tudta, hogy szavakkal ennél jobban nincs esélye meggyőzni a lányt, így csak egy mosollyal reagált a talán költőinek is tekinthető kérdésre, majd abban bízva, hogy tettei nagyobb hatást gyakorolhatnak rá, munkához látott.
Nem kis meglepetésére a hölgyemény meglehetősen nehezen viselte a kezelést. Eddigi laikus viselkedéséből az ifjú arra következtetett, hogy fájdalomküszöbe meglehetősen magasan lehet, mivel sérülései súlyossága ellenére is csak ritkán lehetett észrevenni az arcán vagy a mozdulataiban a kín jelét. Várakozásaival ellentétben azonban a lány meglehetősen hevesen reagált, amikor az ifjú a kezéért nyúlt, hogy helyre tegye benne a csontot; s bár az első reakcióit fel lehetett róni az önkéntelen reflexek számára, viselkedése csupán csak egy árnyalatnyit javult a későbbiek folyamán is, ezzel az ifjú számára megnehezítve, önmaga számára pedig fájdalmasabbá téve a procedúrát. A végeredményen azonban szerencsére nem változtatott: végül sínbe került a sérült végtag és a dermesztő bűbáj megtett minden tőle telhetőt, hogy csillapítsa a mozgatás által okozott kínokat.

Az elsősegélynyújtás végeztével újra végigfuttatta tekintetét a lány testén... és őszintén szólva nem volt igazán megelégedve a munkájával. Szemmel látható volt a javulás; ám tudta, hogy ha egy kicsit többet foglalkozott volna ezen művészetek gyakorlásával, akkor egy pálcaintéssel összeforraszthatta volna a csontot egy másikkal pedig eltüntethette volna a lány testéről az összes vágást, karmolást és minden egyéb nyílt sebet is; ám az igazat megvallva sosem tartozott igazán az érdeklődési körébe a gyógyítás, csak az utóbbi időben, a háború kitörése óta kezdett el foglalkozni vele. Mindezzel együtt ingerülten szaladt fel a szemöldöke, amikor meghallotta a lány szájából elhangzó, akár becsmérlőnek is tekinthető szavakat... legalábbis egy pillanatig, míg védence ki nem egészítette a kijelentést egy köszönettel, elvéve ezzel korábbi mondata élét.
- Sajnálom, hogy nem tehettem többet... - mondta s hangjából kicsengett, hogy őszintén is gondolja. Egyelőre nem fűzott hozzá többet; szándékában állt ugyan további segítséget nyújtani a lánynak, ám ameddig kilétével nem volt tisztában, addig nem tudta eldönteni, hogy miként is tudná ezt legideálisabban megtenni. Rákérdezni a nevére azonban illetlen dolog lett volna, így hát úgy döntött, hogy kivár, hátha a hölgynek is eszébe jut majd bemutatkozni. Szerencsére türelme nem került különösebb próbatétel elé: a lány következő mondatai egyikével felfedte a kilétét.
- Örvendek a szerencsének, Ms Denalie - fogta meg a kinyújtott kezet, ám ahelyett hogy megszorította volna, egy újabb főhajtás kíséretében lágy csókot lehelt rá. Szándékosan nem vett tudomást a lány azirányú megjegyzéséről, miszerint neki most itt kell maradnia és szórakoztatnia; no nem mintha ellenére lett volna a dolog, csupán még nem döntötte el, hogy az őt ért fizikai fájdalom hatására nem-e ment el az esze teljesen. Alapesetben nem talált volna semmi kivetnivalót egy peronon való beszélgetésben, de jelenlegi helyzetüket a legnagyobb jóindulattal sem volt alapesetnek nevezhető.
- Nos, nem tudom kegyednek mi a véleménye a dologról, de a magam részéről jobban preferálnék egy olyan helyet eme beszélgetés folytatására, ahol még csak véletlenül sem botlanak belénk bizonyos.... nemkívánatos személyek. - mondta, félretéve a lány épelméjűségét firtató gondolatfolyamot. - Ha nincs ellenére, elvinném kegyedet egy biztonságos helyre, ahol nem kell tartanunk a Névtelen Gonosz csatlósainak felbukkanásártól. Ott megpihenhet, amíg helyre jön a lába, s természetesen meg fogok tenni mindent a szórakoztatására, amennyiben erre még mindig igényt tart. - tette hozzá egy halvány félmosollyal az ajkain. Tudta, hogy a lány esetleg félreértheti az ajánlatot, illetve az amögött megbúvó szándékot, ugyanakkor nem tehetett mást: nem volt kutyaütő a pálcaforgatás terén teljesen biztos volt benne, hogy bármelyik halálfalóval felvenné a versenyt, de köztudott volt, hogy a minisztériumi és a roxforti hatalomátvétel után a falu lett az egyik központi bázisuk, tehát meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy ha valaki rájuk talál, akkor az illető egyedül lesz.
Egész egyszerűen nem maradhattak itt.

Ahogy az várható volt, tekintettel a távolság felmérésében ejtett hibájára, sikerült meglehetősen ráijesztenie a fa tövében üldögélő, éneklő hölgyre… ámbár meg kell hagyni, hogy a reakció kifejezetten furcsa volt. Nem igazán értette, hogy az idegen mit akar elérni azzal, hogy a pennájával felé hadonászik – sőt, kifejezetten mulatságosnak találta a jelenetet, ámbár ura maradt arcának és nem hagyta, hogy gúnyos vagy kárörvendő mosolyra húzódjanak vonásai. Hagyott neki jó néhány pillanatnyi türelmi időd, hogy összeszedhesse magát és visszanyerje nyugalmát, leküzdje ijedtségét: csak állt mozdulatlanul s várta, hogy az ifjú hölgy válaszoljon szavaira. Amikor ez megtörtént, akkor az ifjún volt a sor a meglepettség tekintetében: a lány, bár nem kifejezetten agresszívan, de a korábbi zavartságához képest meglepően erélyesen utasította rendre az általa tolakodónak talált viselkedést mutató fiút. Dwayne természetesen eleget tett a kérésnek és hátralépett, majd szinte meglepve nézett le a kezében tartott kardra: teljesen kiment a fejéből, hogy más emberek számára nem feltétlenül normális az, ha valaki egy ilyen fegyverrel jár s kel.
- Ezer bocsánat, kisasszony – felelte egy enyhe, bocsánatkérő fejhajtás kíséretében. – Kegyed éneke teljesen lekötötte a figyelmemet. Nem állt szándékomban sem Önre ijeszteni, sem pedig betolakodni a magánszférájába; csupán kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet e szívbemarkoló hang tulajdonosa. – egy újabb lépést tett hátrafelé, így már tisztes távolságba kerülve a lánytól, majd egy elegáns, széles mozdulattal a hátán viselt tokba dugta a kardot. – S remélem azt mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt az életére törni. – igyekezett meggyőzőnek tűnni és megnyugtató hangnemet megütni; reménykedett benne, hogy ezzel sikerül a lány ijedtségét és feltámadni látszó dühét kordában tartani. Volt szerencséje megtapasztalni a dühös hölgyek haragját és köszönte szépen, nem kért belőle, ha elkerülhető volt a dolog.
- Természetesen nem probléma – felelte egy barátságosnak szánt mosoly kíséretében. – A kastélyban a legtöbben így vannak a dologgal… Azonban, amennyiben nem bánja, én ragaszkodnék ehhez a stílushoz; engem így neveltek, nekem ez a természetes. – nem az első és nem is az utolsó ilyen témájú beszélgetés volt ez, amit le kellett folytatnia kortársaival. Túlnyomó részük zavarba jött az udvarias, kissé távolságtartó stílustól és inkább távol tartották magukat az ifjú Winterburn-től, mint afféle csodabogártól; s azok közül is, akik hajlandóak voltak szóba elegyedni vele, legtöbbjük ragaszkodott a saját, tegezést preferáló stílusához. Az első évében, amikor még teljesen szokatlan volt számára ez a fajta megszólítás, akkor ő is hajlamos volt zavarba jönni tőle, ám mára már hozzászokott és semmilyen kellemetlenséget nem okozott számára, ha valaki letegezte.
- A nevem egyébként Dwayne Winterburn, szolgálatára – tette hozzá egy újabb fejhajtás kíséretében. Habár általában ragaszkodott ahhoz, hogy kézcsókkal köszöntse a hölgyeket, ezúttal eltekintett ettől: éppen az imént lett megszólva, amiért belépett az ismeretlen leány magánszférájába, nem akarta ilyen rövid időn belül újra elkövetni ugyanazt a hibát.

Egy egyszerű, szürke köpenybe öltözött, csuklyás alak vágott át a parkon. Nem volt ijesztő, sem felismerhetetlen: nem húzta az arcába a csuklyát, csupán lazán a fejére terítette, így vonásai tisztán láthatók voltak azok számára, akik a közelébe mentek – no nem mintha túl sok emberrel találkozott volna a késő délutáni park szürkületében. Próbált jellegtelennek, jelentéktelennek tűnni, ami egyrészt szokatlan volt egy olyan alaknak, mint az ifjú Winterburn; másrészt pedig kijelenthető, hogy próbálkozása kevéssé volt sikeres, tekintve hogy jellegzetes, fekete sétapálcája ott volt a kezében – s bár az ezüst sólyomfejet ábrázoló gombja a köpeny bő ujja alá rejtőzött, maga a fekete bot is volt annyira feltűnő jelenség, hogy megsemmisítse az inkognitó elérésére tett próbálkozását. Az eszköz olyan szinten a lényének része volt, hogy semmilyen körülmények között nem vált volna meg tőle hosszabb távon. így eszébe sem jutott, hogy ezért esetleg hátrahagyja. Külsején nem ez volt az egyetlen furcsaság: a jobb válla fölött egy, a bő köpeny jótékony takarásának hála megállapíthatatlan alakú kiemelkedés ékeskedett.
Bár szeretett céltalanul sétálgatni a parkban, ezúttal nem pusztán a természet lágy öle vonzotta a szabadba: konkrét célja volt, a tó melletti fűzfához igyekezett. Bár az utóbbi időben kevés alkalma volt szürkületkor erre járni, régebben gyakori vendég volt ezen a tájon: erősen kötődött hozzá. E kötődés magyarázható egyrészt a fűz körüli terület és a tóra néző kilátás szépségével, ami az egyébként festői roxforti látképből is kiemelkedik; másrészt pedig, ami ennél is fontosabb, a hely eldugott és magányos voltával. Kellően messze volt a kastélytól ahhoz, hogy a diákok véletlenül ne keveredjenek ide s kellően kevesen ismerték a helyet ahhoz, hogy kicsi legyen az esélye annak, hogy szánt szándékkal errefelé vegyék az irányt. Mindent összevetve éppen alkalmas volt az olyan pillanatokra, amikor az ember magányra vágyik… vagy ha éppen olyan dologban töri a fejét, amihez nem volt feltétlenül szüksége a nagyközönség jelenlétére.
S most pontosan az utóbbi eset állt fent.

Az ifjú lassan elérte az úticélját. Egy pillanatra megállt a fűz mellett, megérintette annak törzsét s felnézett a kastélyra. Tudta, hogy szürke öltözékében kicsi az esélye, hogy egy eseteleges bámészkodó kiszúrja a kastély ablakából, de azért nem kockáztatott: jó néhány lépéssel túlment a fűzfán, elérve egy apró, bokrokkal körülölelt tisztást, ami tökéletesen védelmet biztosított számára a kíváncsi tekintetek elöl. Az óvatossága nem volt véletlen: egy olyan hobbiját űzni járt ide, amit tanárai s diáktársai sem néznének jó szemmel.
Egy laza vállrándítással hátravetette a köpönyegét, majd jobbja a levegőbe emelkedett, megragadva, majd egy gyors mozdulattal megrántva a válla feletti sejtelmes tárgyat, ami egy fémes surranás kíséretében engedett akaratának s egy széles lendítést követően az ifjú arca elé lendült.  Egy kard volt, méghozzá nem is akármilyen: pengéje hibátlan, frissen fényesítve; gombja ezüst sólyomfejet ábrázolt, keresztvasa pedig az említett madár szárnyainak alakjára volt formázva s a szárnyak közepén helyet kapott a Winterburn család címere is. Teljesen úgy nézett ki, mint az a középkorból származó ereklye, amit az ifjú egyik ősi felmenője hagyott a családra- de természetesen nem az igazi volt, csupán egy másolat, hiszen az eredeti darabot nem hozhatta magával a kastélyba.
Néhány hosszú pillanatig kedvtelve nézegette a pengét: ha tárgyakról volt szó, a sétapálcája mellett ez volt az a dolog, ami a legközelebb állt a szívéhez. Mosolyogva simított végig az ezüst keresztvason s húzta végig az ujját a tökéletes pengén, felidézve számtalan szép pillanatot, amit a fegyver okozott számára a múltban, majd maga elé emelte s belekezdett a rutin bemelegítő-mozdulatokba, amivel a gyakorlást kezdeni szokta.
Gyermekkorában megtanították neki a klasszikus vívás alapjait, s ez hatalmas hóborttá nőtte ki magát az életében. Tudta, hogy gyakorlati haszna kevés van, s emiatt eleinte rendkívül távol is állt tőle a dolog, de ahogy egyre jobban megismerkedett a mozdulatokkal, rájött arra, hogy ez tulajdonképpen egy művészet. Ha valaki megfelelően elsajátította, akkor többé vált, mint egyszerű harc: a lépések szebben követték egymást, mint egy tánc; a lendítések pedig és természetesebbek voltak és nagyobb precizitást igényeltek, mint a legfinomabb pontosságot igénylő varázslatok végrehajtása. Mindemellett pedig egyfajta relaxációs pontot is jelentettek, legalábbis az ifjú számára. Amikor a vívásra koncentrált, az elméje teljesen kiürült: elhagyták a problémák, eltűntek az aggályok, háttérbe szorultak a pozitív érzések is – egész egyszerűen megszűnt a külvilág s nem létezett számára semmi más, csak ő és a penge, tökéletes harmóniában. Mozdulatai egyre gyorsultak, lépései egyre nagyobb lendületre tettek szert úgy, hogy közben teljesen hangtalanok maradtak, csak a kard halk suhogása hallatszott. Lassan teljesen átadta magát a táncnak… aztán egyszer csak hangokat hallott.

Leeresztette a kardot s fülelni kezdett. Alapesetben nehéz volt meglepni, mert környezetének minden szegletét szemmel tartotta – ezért nem is szerette, ha valami olyasmi történik körülötte, amire nem számít, egyszerűen nem volt hozzászokva. Úgy döntött, hogy közelebb óvakodik, hogy megnézze ki vagy kik tévedtek erre. Tudta, hogy nem fog tudni észrevétlen maradni: az időérzékét teljesen elveszítette vívás közben s mire a külső körülmények hatására felocsúdott, addigra meglehetősen nehezen szedte a levegőt. Felkapta köpenyét a földről s lassú léptekkel a fa felé indult – ekkor ütötték meg a fülét a kezdődő dal első hangjai. Egy pillanatra megtorpant, majd folytatta útját a fa felé, s közben elbűvölten hallgatta az ismeretlen lány énekét. Nem volt értő füle a zenéhez, mert a zongorajátékot leszámítva egyáltalán nem tudott közel kerülni hozzá ez a fajta művészet, de be kellett vallania magának, hogy igencsak kedvére való volt hallgatni a megható sorokat. Megtorpant a fa túloldalán: alig bírt a kíváncsiságával, de nem akarta megzavarni a művészt az előadásban. Amikor azonban véget ért a dal, s elhangoztak a hölgy szavából az elégedetlen szavak, már nem tudta tovább tartóztatni magát.
- Ha megenged egy szubjektív és teljesen laikus véleményt… – kezdte, előlépve a rejtekéül szolgáló fa mögül. – … kegyed költeményében semmi kivetnivalót nem találok. Sem giccsesnek, sem letörtnek nem érzem, csak hogy az Ön szavaival éljek… s meg tudta érinteni a szívemet, pedig az nem egy egyszerű feladat. – fejezte be a monológját. Tekintete az ismeretlen leány arcát fürkészte, aki közvetlenül előtte, a fa tövében ült; az ifjú azt hitte, hogy távolabb ül. Remélte, hogy nem ijesztette meg, de nem tudta volna hibáztatni, ha igen: egy idegen alak felbukkan mellette a semmiből, kezében egy meztelen karddal…