Hétvége volt.
Hétvége, amit a legtöbb diák mindig nagyon várt - beleértve engem is - hogy végre lazulhasson egy kicsit... de most sajnos nem volt pihenés.
Igazából én is pihenhettem volna, de elkapott az önszorgalom (még ismeretlen fogalom számomra), hogy bemenjek egy alkímia korrepetálásra. Nem a kedvencem, de különösebb bajom sincs vele; most mégis úgy éreztem, nem ártana egy kicsit felturbóznom magam a tantárgyból. Talán csak az új tanár tette, hogy elbizonytalanított; olyannyira, hogy arra vetemedjek, hogy elmenjek a különfoglalkozásra.
Reggel különösen nehéz volt felkelnem, mivel hozzászoktam a késői kelésre hétvégenként. A készülés azonban sokkal nyugodtabb és visszafogottabb volt mint szokott, még a szobatársak is furcsán néztek, mi történhetett velem, hogy sikerült egyszer időben felkelnem, hogy nem kell kapkodjak. Én persze büszkén kihúztam magam, és tovább pakolásztam. 
Hamar kész is lettem, és kényelmes léptekkel indultam az alkímia terem felé. Ennyi eltöltött év után a Roxfortban, tisztán emlékeztem, hogy az első emeleten van a terem; azonban hogy melyik terem, azt éppen sosem sikerült eltalálnom. A Roxfort még arra is lusta, hogy kitegyen egy apró táblát vagy jelet, hogy sikerüljön megkülönböztetni az ajtókat. De nem, minden ajtó ugyanolyan sötétbarna tölgy, nem beszélve a kőfalakról és fáklyákról; nem csoda ha nem találtam a tantermet.

Ahogy haladtam el a folyosókon, szememmel lázasan keresgéltem, nincs-e egy-egy ismerős arc, vagy valaki, aki épp bemegy egy terembe. Pontosabban nem egy terembe, hanem abba a terembe, amelyire nekem is szükségem van. Nem szivesen nyitogattam volna be mindenhová, itt van-e az alkímia korrepetálás...
Hirtelen megláttam két diákot: egy fiút és egy lányt, ahogy egymással beszélgetnek, és a lány valami papírfecnit szorongatott. A fiú elvette tőle, és szemlátomást nem volt elégedett azzal amit látott.
Elindultam feléjük. Közben a fiú akaratlanul is, de szintén szembe jött velem, és hát nem gondoltam volna, hogy ekkora léptekkel közeledik - majdnem összeütköztünk. A fekete hajú srácra úgy kellett felnéznem, majd egy fejjel magasabb volt nálam, bár ez már nem volt újdonság. Oké, ő is magas volt, de inkább én vagyok a kicsi.
Már szóra nyitottam volna a szám hogy megérdeklőjem az alkímia órát, amikor megelőzött - és nem valami barátságos stílusban szólított meg. Nem szivesen dobálózok ezzel a jelzővel fél percnyi ismertség után, de mondhatni kissé flegma  volt. A szúrós tekintet láttán pedig kíváncsian szaladt fel a szemöldökön.
Ez mindjárt megöl a szemével. gondoltam.
A folyosón menni szoktak nem bambulni.
-Hát, mindig vannak kivételek-  Feleltem hasonló stílusban (és igazán nem magamra értettem), bár próbáltam fékezni magam. Fél szemmel a papírfecnijére pillantottam amire annyira bele volt merülve, aztán ismét a fiúra néztem.
-Figyelj, nem tudod véletlenül melyik teremben lesz az alkímia óra?-
Tértem rá a tárgyra, és bár elég váratlan volt ez a témaváltás, nem akartam pont most szócsatába keveredni. Ha már sikerült elkészülnöm, nem szándékoztam elveszteni az időbeli előnyömet amiatt, mert egy fiúnak épp rossz napja van.
Bár még az is meglehet, hogy nem tudja...

Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
Eszembe sem jutott, hogy esetleg itt van valaki a hátam mögött és figyel engem. Tényleg, meg sem fordult a fejemben. Na de hogy az enyhe füst szag se tűnjön fel, annyira bele voltam merülve a darabba... Komolyan, legközelebb körbejárok mindent és minden zugba benézek, mielőtt játszani kezdek, nehogy ott lapuljon valaki.
Nagy hévvel megfordultam és szembe találtam magam az idegennel - aki annyira nem is volt idegen. Egy pillanatra lefagytam, még majdnem levegőt is elfelejtettem venni, aztán folytattam a félbehagyott mozdulatsort és felvettem azt a - hogy a fene egye meg - vonót, ami a földön hevert. Pont olyan lassított felvétel volt az egész, mint a Nagyteremben a hajgumival. Deja-vu érzés kerített hatalmába.
Ezek szerint a Nagyteremben is ő volt az?
Nem, nem, az nem lehet.

Egyszerre irdatlan mennyiségű gondolat tódult a fejembe, de először is, hogy ki ő?
Jó, persze hogy tudtam ki ő, de legutóbbi találkozásunkkor még úgy tudtam, hogy ő bizony mugli... Késsel szerelt le egy perverz részeget a kocsmában, én pedig minden erőmmel próbálkoztam, hogy még véletlenül se vegyem elő a pálcám - hogy leleplezzem magam. Ezek szerint minden erőfeszítésem hiábavaló volt, mert ha itt van a Roxfortban, az nem lehet véletlen. Muglik nincsenek a Roxfortban.
Pedig ha jól emlékszem, megkérdeztem hol tanul. Mit is mondott? Hogy nem szivesen jár az iskolába, csak a szülei szeretnék hogy befejezze...? Igen, mintha valami ilyesmi rémlene.
Ez egy pillanatra elbizonytalanított - én ugyanis nagyon szerettem a Roxfortba járni - de a londoni élményeink után nem tudtam rá idegenként nézni. Sőt, tartoztam is neki, egy sörrel és egy életmentéssel... ja, meg egy kabáttal a hidegben, bár azt nem valószínű, hogy viszonozni fogom. (Rá se menne egyik kabátom sem.)
De akkor is számon kellett kérnem, pedig nem akartam... egyszerűen kicsúszott a számon.
Lám, milyen kicsi a világ - jegyezte meg Damien.
-Hát te?-  Válaszoltam neki kissé élesen, éllel a hangomban, amit persze nem neki, hanem inkább a jelenlétének szántam hogy itt van, itt, az iskolában. Hirtelen olyan kellemetlenül éreztem magam. Valószínűleg ő is azt hitte rólam, hogy mugli vagyok, én úgyszintén róla; aztán egyszer csak összetalálkozunk a varázslóiskolában. Érdekes szituáció az biztos. Volt benne egy kis feszültség, meglepődés, de mégis, öröm is, hogy ismét láthatom.

Megdícsérte ahogy hegedültem.
Kissé bizonytalanul, igaz, de valószínűleg nem igazán értett a hegedűkhöz, mint a legtöbben.
Ez önkéntelenül is halvány mosolyt csalt az arcomra, ugyanis nem szokták igazán megdícséri a játékomat. Amiről persze én tehetek; soha nem játszom másoknak, csak a magam örömére teszem, meg maximum annak aki meghallja. Mégis, valahogy most jól esett ez a bók tőle.
-Köszönöm- Feleltem immár sokkal nyugodtabban és felszabadultabban, és mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés, hogy még mindig nem tudom a nevét.
Kínos...
-Raelyn Bells- Léptem hozzá közelebb egy lépést, és kinyújtottam felé a jobb kezem - a balban tartottam a hangszert a vonóval együtt. Furcsa volt ez a bemutatkozás, formaias, mintha nem ismernénk egymást, legszivesebben megöleltem volna; de mostmár tényleg meg akartam tudni a nevét.
Meg persze a házára is kíváncsi voltam, de szinte fogadni mertem volna, hogy Griffendéles.
-Hát, mit ne mondjak, megleptél, hogy itt találkozunk-
Mondtam teljesen őszintén a kézfogás közepette (biztos látszott is rajtam) ha odanyújtotta a kezét, közben pedig sejtelmesen méregettem. Igen, ő volt az, semmi kétség, még mindig ugyanúgy nézett ki, mint az őszi szünetben. Nem túl magas, de határozott alkat, és ugyanazok a zöldes szemek, amiket már akkor  sem tudtam hová tenni.

Mostmár hivatalosan is megkezdődött a tanév.
Kitartóan (bár valljuk be, naivan) reméltem, hogy minden vissza fog állni a régi kerékvágásba. Azonban az egyre felreppenő pletykák nem ezt bizonyították.
Volt, aki azt suttogta, a tanárok halálfalók, és Tudjukki szolgálatában állnak. Hát, tényleg nem túl szívmelengető erre gondolni.
Azonban perpillanatnyilag nem vágytam ezekre a pletykákra, ha igazak voltak, ha nem. Néha a folyosón állítottak meg, hogy Hé Raelyn, hallottad hogy... Én pedig a szavukba vágva mondtam, hogy Bocs, de dolgom van. Nem vagyok kíváncsi az újabb szenzációvadász rémtörténetekre.
Tudom hogy kissé magamnakvalónak tűnhetek, de amióta visszatértem a Roxfortba, mindenki feszült és nyugtalan... beleértve engem is. Ez pedig kecsegtető a dementorok számára, ha már itt tartunk.

Az első tanítási nap után unottan pakolgattam a holmijaimat az ágyam mellett ülve a földön, ugyanis nem sikerült még mindent a helyére tennem. Néhány használhatatlan kacattól eltekintve egész ügyesen pakoltam be a cuccokat. Ruha, ruha, könyv, ruha, könyv... haladtam lefelé a hatalmas bőröndben, amikor valami keményhez ért a kezem. Ez meg...?Egyetlen mozdulattam kivettem mindent, amit az ismeretlen tárgy fölött találtam, hogy hozzáférhessek. Egy méretes fa tok került a kezembe.
Hát persze, a hegedűm! gondoltam a hangszeremre, és ez a tény, hogy magammal hoztam, talán kicsit meg is dobta a hangulatomat. Aztán egy pillanatra elkomorultam.
Raelyn, te teljesen megzakkantál? A koffer alján kell szállítanod a hegedűdet, hátha eltörik igaz? Nem egy olcsó mulatság az biztos.
Hihetetlen gyorsasággal téptem fel a tokot, hogy megnézzem, nem esett-e semmi baja. Azonban szerencsére minden húrja ép volt, és a vonót is egészben találtam meg.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és ennek örömére a fejembe vettem, hogy el is megyek kipróbálni. A diákok úgyis csak benn ücsörögnek a klubhelységekben, és vagy egymás vérét szívják, vagy magukat emésztik. Jobban járok, ha elmegyek és játszom egyet.

Azt tudni kell, hogy körülményes volt a hegedű szállítása, de mindig megoldottam úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Az igazi nehézséget a helykeresés jelentette, a helyé, ahol játszhatok. A hegedű, valljuk be, iszonyú zajt tud csapni, ha véletlenül elrontok egy dallamot. És akkor lőttek a magányos hegedülésemnek; majd jönnek helyette a gúnyos megjegyzések és a csodálkozó tekintetek, hogy Rae, te tudsz hegedülni?
Könnyedén kisurrantam a folyosókon, szinte egy diákkal sem találkoztam. Egy pillanatra megijedtem, mi történhetett, talán valami gyűlés vagy megbeszélés van a Nagyteremben, amiről én nem tudok? de amikor megláttam néhány tanárt, ez a félelmem elpárolgott.
Már kinn is voltam a birtokon. Szemem lázasan kutatni kezdett egy megfelelő pontot keresve, aztán valamilyen oknál fogva nyugatnak indultam.
Először a parkra gondoltam, hogy oda megyek, de elvétve biztos akad ott néhány diák; aztán amikor az óra hirtelen délután 4-et ütött, magamban már döntöttem is.
Irány az óratorony!

Különös, de fel sem tűnt hogy nem egyedül vagyok. Talán a figyelmetlenségem tette, de talán inkább az, hogy nem számítottam senki másra. Még az óra kerekeinek csattogása is kapóra jött, ugyanis részben elnyomta a hegedű erőteljes hangját.
Damien amúgy sem volt a látóteremben, sem én az övében, de a játékom még egy nagyothalló fülét is hamar megcsapta volna. Kivételesen ezt egész szépen játszottam - én soha nem voltam megelégedve magammal, de ez a darab különösen tetszett. Sad romance a címe; azt nem mondanám, hogy túl könnyű.
Nagy beleéléssel kezdtem neki, mire kétszer is elrontottam. Mérgemben fújtam egyet, és kisöpörtem egy tincset a szememből, mert valószínűleg az zavart be. Aztán ismét nekikezdtem, immár hibák nélkül, folyamatosan tudtam játszani. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy esetleg valaki hallgatózik; most egyedül csak a zenével foglalkoztam.
Mikor a darab vége felé jártam, valami nesz csapta meg a fülem. Lehet hogy csak egy bagoly járt erre, vagy egy egér szaladt el az óracsavarok között, de én meglepetésemben elejtettem a vonómat.
Gyorsan le akartam hajolni érte hogy felvegyem, de aztán megfordultam.
 

Most minden más volt.
Igazán szokatlan, sőt, meglepő volt, hogy most nem vágytam vissza a Roxfortba. Sose történt még velem ilyen, de azok után hogy Dumbledore meghalt, az ember nem érezi magát teljesen biztonságban - se varázsló, se boszorkány. Későn keltem fel, így a normálisnál gyorsabban kellett készülődnöm, most mégsem volt olyan a készülés, mint szokott. Általában össze-vissza kapkodok, dobálok mindent, a bátyámnak kiabálok hogy segítsen, vagy tegye azt ide, azt oda. Stresszes, de mégis felemelő, szórakoztató az egész jelenet; mintha azt sugallná, hogy mindjárt ott vagy megint, mint minden évben. Most nem így történt.
Álmosan kászálódtam ki az ágyból, miután Messy megcsiklandozta az arcom a bajszával. Mintha még neki is feltűnt volna a változás, kíváncsian nyávogott egyet, közben a farkát csóválta. Én csak elhúztam kezem a fején, aztán indultam a fürdőszobába. A hajammal sem foglalkoztam különösebben - még mindig ugyanolyan vörös mint volt; nem mertem bevállalni a festést a nyáron, és nem igazán vállakozott volna rá senki sem. Se fodrász, se barát. Rajtam kívül mindenki sajnálta volna ezt a természetesen tűzvörös loboncot. Hát, mostmár mindegy, legalább ugyanúgy megismernek majd, gondoltam, és közönyösen megrántottam a vállamat. Egy óriásit ásítottam.

Felöltöztem, és unottan blattyogtam ki a konyhába hogy reggelizzek, amikor megláttam mennyi az idő. Szemem tágra nyílt, megdörzsöltem, és megnéztem mégegyszer.
~Te jó ég, biztos hogy ez jól jár??~
-Miles, jól jár ez az óra??- Kiabáltam be bátyámnak, aki a kanapén fetrengett a nappaliban.
-Persze- Szólt vissza közönyösen. -Max 1-2 percet siet.-
~Remek~ Gondoltam bosszúsan ~Miért csak 1-2 percet, annyival nem vagyok előrébb... Ha lesz rá időm, 10 perccel későbbre állítom, hogy időben el tudjak készülni.~  -Akkor én mentem is, késésben vagyok, szia!-
Köszöntem el gyorsan, mire Miles alattomos kuncogásban tört ki; megszokta már ő is.

Rohantam ahogy csak tudtam, hogy elérjem a 9 és 3/4 vágányt. Szerencsére elértem, sőt, talán még olyanok is voltak, akik utánam száltak fel. Végülis nem kell elkapkodni, miért legyek ott az elsők között ha tovább is alhatok?
Egy hátránya, pontosabban két hátránya van annak, ha elkésem. A rohanás... bár, mégis inkább csak egy. Az, hogy nincs hely a kabinokban. Csak néhol. Oda kell ülnöm, ahol van, és még választási lehetőség sincs.
Ahogy végighaladtam a fülkék mellett, sorba benéztem mindegyikbe. Volt, ahol alsóbbévesek ökörködtek, mint akik fel sem fogták az igazgató halálának jelentőségét; volt, ahol idősebb és komolyabb griffendélesek ültek egymással szemben, lehorgasztott fejjel, szótlanul, épp csak kíváncsian felpillantottak amikor arra jártam. Rendben hogy elkeseredett az ember, gondoltam, na de ez azért mégiscsak túlzás. Csak haladtam tovább és tovább, mígnem pár elsős közé kellett beülnöm. Az a ritka fajta elsősök voltak, akik nem megszeppenve és idegenkedve tekintenek erre az egész varázslóiskolára, hanem mint akik már rég kiismerték itt magukat. Biztos valami nagykutya varázslók gyerekei tömörültek egy helyre. Mikor meglátták hogy hugrabugos vagyok, megpróbáltak kötekedni és megdobálni néhány nem túl kedves jelzővel, de legnagyobb csodálkozásukra hamar lecsillapítottam őket. Nem volt hangulatom most a szócsatához.

A nagyteremben már minden simábban ment. Találkoztam számos háztársammal és ismerősömmel, akik mosolyogva fogadtak, bár nem minden mosoly volt túl őszinte. ~Mindenki olyan feszült..~ Gondoltam, bár reméltem hogy hamarosan oldódni fog ez a feszültség. Bemutatták az új tanári kart, majd enni kezdtünk. Jól esett, már nagyon éhes voltam így, hogy kimaradt a reggeli.
Az étel ugyanolyan finom volt mint mindig.
Amint véget ért a vacsora, körbejártattam tekintetem a termen, majd én is felálltam és indulni készültem. Nem akartam kapkodni a hömpölygő tömegben, inkább vártam, hogy kicsit csillapodjon a népség.
Ahogy ott álltam az asztal mellett, és szemem a Griffendéles asztalok felé fordult, egy ismerős loboncot pillantottam meg. Persze háttal, úgyhogy nem igazán tudtam ki az. Fejem kábán megráztam. Furcsa, de ismerős volt. ~Biztos csak a fáradtság. Nem is ismerek igazán hosszú hajú, griffendéles fiút~  Azzal elindultam kifelé a teremből, megkerülve a hosszú asztalt.
Út közben, már majdnem az ajtó előtt, az asztalok szélénél a hajamba kaptam; éreztem, hogy ismét a vállamra hullik a rengeteg vörös tincs.
~Asszem elhagytam a hajgumim.~ Tudatosult bennem, és szememmel keresgélni kezdtem a padlón.
Pár méterrel odébb virított a fekete színű hajgumim a földön. Odamentem hogy lehajoljak érte és felvegyem, ám amikor felálltam, ismét a loboncos fiút láttam magam előtt.
Csakhogy már nem hátulról, hanem oldalról. És ráadásul közelről.
A fiú bámészkodva nézett körül, és ahogy tekintete felém siklott, azt hiszem megismertem. Mintha az idő csiga lassúsággal telt volna, és egy lassított felvételt nézek; csak a szívem verése volt sokkal gyorsabb.
~Ez... ő?~ Azzal sarkon fordultam, és elindultam kifelé a nagyteremből, mint aki észre sem vette.
~Most meg hová rohansz!?~ Kérdezte a józan eszem, mire hirtelen megtorpantam. ~Hova is?~

Ahogy észrevétlenül megálltam, közönyösen megfordultam és körbepillantottam, mint aki keres valamit; szerintem egészen ügyesen lepleztem óriási megrökönyödésem. Még egyszer jól megnéztem magamnak azt az alakot, majd továbbmentem. Az agyam lázasan zakatolt.
~De hiszem nem lehet ő... ő mugli volt... nem igaz?~

Máltai szeretetszolgálat?
Egy pillanatra ránéztem a fiúra, hogy megbizonyosodjak felőle, ezt tényleg ő mondta - elég hihetetlenül hangzott a szájából, nameg már az eleve hogy késes és bőrdzsekis szeretetszolgálat... Önkéntelenül is elnevettem magam ezen.
Aztán látva a túlzott jókedvemet, kissé komolyabbra fordította a szót, én pedig engedelmesen, komolyan bólintottam egyet, bár azért a mosoly még ott bújkált a szememben, ellentétben az övével. Határozottan kereste a pillantásomat, mire én is kicsit összébb húztam a szemöldököm, csak hogy lássa, megértettem mit akar mondani a hellyel kapcsolatban. Máltai szeretetszolgálat... Még mindig kikívánkozott belőlem a mosoly.

A hely, amiben megcsillant a remény szikrája, majd ugyanolyan hamar el is tűnt, mégsem volt olyan szívmelengető - és ezzel Damien is egyetértett. Bár elmondása szerint egyik sem lesz sokkal jobb mint ez, maximum a környék kicsit biztonságosabb. De nekem már az is elég.
-Nem gond ha kicsit lepukkant, hozzá vagyok szokva. Ha látnád néha a bátyám szobáját...-
Sóhajtottam, bár legalább ott teljesen biztonságban éreztem magam, akármilyen rendetlenség és kosz is volt.
Hamarosan elkanyarodtunk a főútról ahol eddig sétáltunk, végig egy kis sikátoron, majd mégegyen és mégegyen... Azt hiszem, hogy 5 perc alatt el tudnék tévedni itt, de mégis jó érzés volt; mintha lerövidítettük volna az egész utat a sikátorokon át, úgy éreztem magam mint egy csöndesen lopódzó fekete macska, aki teljesen kiismeri magát a környéken. Ami persze nem volt igaz, csak volt egy remek idegenvezetőm.

Ahogy hirtelen megtorpantunk, egy hatalmas szálloda tornyosult elénk négy kicsi csillaggal. Nagy hotel, négy csillag, ez már sok jót nem jelenthet: valószínűleg a pénztárcám aljára kellesz nézni, ha szobát akarok. Aztán rájöttem, hogy a fiú nem erre gondol, hanem a vele szemben lévő kisebb panzióra. Egy kisebb kő esett le a szívemről, hogy nem kell elvernem minden megspórolt pénzemet.
-Szóval ez lenne az. Lessünk be-  Mondtam fellelkesülve, és kezébe nyomtam a vállamról a kabátját, hogy gyorsabban tudjak haladni. Nameg, bizonyára már fázott is szegény.
Ahogy beléptem az épületbe és nem csapott meg egyből a füst- és piaszag, az máris sokat dobott az összképen. Ráadásul nem olyan kocsma volt mint az előbbi, mondhatni rendes kis hotel volt recepcióval meg 1-2 fonnyadt szobanövénnyel.

Legyen szabad szoba, kérlek, add hogy legyen... Könyörögtem magamban, és fogcsikorgatva indultam el a recepciónál álldogálló férfi felé. Elég magas volt, ráadásul a fejét is büszkén felcsapta, úgyhogy eléggé fel kellett rá néznem.
-Ömm, elnézést, van még szabad szobájuk?-  Tettem fel a kérdést, mire a kampós orrú férfi átható, enyhén lenéző pillantást vetett rám, majd Damienre.
-Kétágyas szoba lesz? - jött a kérdése, mire hirtelen egyből kibukott belőlem:  -Nem!
Éreztem, ahogy arcomat a mai nap során először önti el az a pír, ami akkor szokta, ha zavarba jövök; valószínűleg voltam ma már piros, de az csak a düh miatt volt.
 -Nem nem, csak nekem lesz a szoba-   Egészítettem ki magam, és próbáltam kerülni a fiú pillantását, amíg alábbhagy az arcom lángolása.
-Igen, van még egy szobánk.- Törte meg a csendet pár pillanat múlva a recepciós.
-Az 56.os szoba az első emeleten. Kiveszi?
Damienre néztem tanácsot várva, immár nem is törődve az arcommal. Kivegyem, ne vegyem... ?
Kis időhúzásként még visszafordultam a fickóhoz, és megkérdeztem mennyibe kerül a szoba. Ahhoz képest hogy fürdőszoba sincs hozzá se semmi, van képük elkérni 25 fontot egy éjszakáért, egy ilyen helyen... Jó rendben, annak azért örülnöm kellett volna, hogy egyáltalán volt hely.
Ismét a fiúra néztem, emésztve a hallott árakat, még mindig tanácsot vagy javaslatot várva.   
 

A fiú rövid, tömör kommentálja alapján arra következtettem, hogy tetszett neki a  dolog.
Mármint az, hogy érdekelnek a kések. Félreértés ne essék, nem leszek én szemvedélyes gyűjtő vagy semmi ilyesmi, de lehet nem ártana egy, ennyi az egész. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy a pálca sokkal hasznosabb, de a késtől azért a mugli világban is elrettennek az emberek, ellentétben egy vékony, ártalmatlannak tűnő fadarabtól. Maximum az lehet ijesztő, hogy kiszúrják vele a szemüket... Erre meg azért gondolni is nevetséges.
Kisebb hatásszünet következett, hasonló az enyémhez, de valamilyen ismeretlen oknál fogva apró pír jelent meg a fiú arcán. Ettől én is elbizonytalanodtam, vajon mi rosszat mondhattam? Agyammal végigfutottam legutóbbi szavaimon, igen, a késről volt szó... De akárhogy gondolkodtam, nem értettem a dolgot; a lényeg az, hogy beleegyezett, hiszen -elmondása szerint- nincs semmi dolga, bár ebben én nem lettem volna olyan biztos. Most azonban nem kezdtem el ezen agyalni, inkább örültem a már gyanúsan nagy mázlimnak.
A pincérnő egyből pattant, és feltűnően nagy szemekkel méregette Damient, mire ő könnyedén lerázta a szokásos "írd a többihez" dumájával. Szegény lány hoppon maradt, borravaló nélkül. Amint kifelé tartottam a kocsmából , megszólaltam:
-Azt hiszem már jövök neked egy életmentéssel, meg egy sörrel is.. -
Hiába erősködtem volna ismét - eddigi tapasztalataim alapján - úgysem hagyta volna kifizetni a magam részét.

Ahogy kiléptem az utcára, megcsapott a hűvös, csípős, de kellemes levegő, amit már kissé hiányoltam a füstös és piaszagú helyen. Szolgálatkészen elindultam Damien oldalán, azt sem tudva, hová megyünk egyáltalán; aztán kisvártatva egy kabát súlyát éreztem a vállamra nehezedni. Érdeklődően fordultam körbe, hogy került ide ez a valami ilyen váratlanul...?
-Hééé- Néztem rá hirtelen -És ha te fázol meg, akkor nekem lesz bűntudatom...-
Kezdtem máris a magyarázatba, de határozott mozdulata és kérő, kedves mosolya hamar meggyőzött.  
-Najó, rendben.-  Adtam be végül a derekam, pedig engem nem szokás ilyen hamar meggyőzni; most viszont próbáltam valamennyire a kedvébe járni, ha már mással perpillanat nem tudok. Meg amúgy is, nem akartam leállni ezen veszekedni.
A kabát - természetesen - nagy volt rám, de jó meleg volt, és kellemes illatú. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megnézem a kését mégegyszer - emlékeztem, hogy hová tette - de egy az, csak nem olyan hülye hogy a kabátjában hagyja, kettő, még ha ott is hagyta sem leszek olyan neveletlen hogy hozzányúljak.

Lassan elindultunk és ahogy átjárta csontjaimat a hideg, máris megörültem a meleg ruhadarabnak. Hálás tekintettel néztem Damient, de aztán szavainak már nem örültem annyira. Rendben hogy nem egy túl jó környékre keveredtem, de nehogymár ne legyen egy normális hely...
"Reggelre már szegényebb lennél néhány ingósággal" ? Erre a mondatra ösztönszerűen az oldaltáskámhoz kaptam, amiben valljuk be, nem volt sok minden, de az a pár dolog is elég sokat ért (legalábbis nekem). Nem is szólva a pálcámról, ami jó kés módjára még mindig a kabátom alatt lapult.
Már megint azzal jött, hogy mehetek hozzájuk... Kissé dühösen felsóhajtottam, bár az a düh nem Damiennek, inkább a tehetetlenségemnek szólt.
-Nézzünk körbe, és ha tényleg nincs semmi normális szálló normális áron, akkor rendben.- Mondtam hirtelen felindulásomban, szinte át sem gondolva szavaimat.
-Azt akarod hogy egy életre az adósod maradjak?-  Sóhajtottam immár lemondóan, aztán halványan rámosolyogtam. Reménykedtem, hogy fogunk találni valamit, deee..
Hirtelen eszembe jutott, mi van ha tényleg nem fogunk?
Kissé megrökönyödtem saját magamon. Nem is kissé. Egy vadidegenhez megyek aludni, csak azért mert megmentett?
"Hidd el, én nem vagyok olyan, mint Rocco." visszhangzott a fülemben a mondat, ami más szájából csöppet sem hangzott volna meggyőzően... De ahogy megint rápillantottam az oldalamon baktató fiúra, aki egy pulóverben fagyoskodott csakhogy én ne fázzak, úgy éreztem nincs miért aggódnom.
~Hát jó, legyen~ Gondoltam magamban ~De akkor is nézzünk azért körül...~
Hirtelen meg is pillantottam egy kisebb, egész normálisnak, mondhatni barátságosnak tűnő helyet. -Nézd!- Kiáltottam lelkesen, és máris gyanútlanul az épület felé indultam. Az látszott, hogy ugyanolyan kocsma mint az előző, de egy Szoba kiadó! feliratot is láttam a neve alatt.
Ahogy közeledtünk, a mosoly is úgy olvadt lefelé az arcomról: már ilyen távolságból hallottam a kiabálást és a káromkodást, ami abból az odúból jött. Lassan az egyik ablakhoz lépkedtem, és bekukkantottam a zajos helyre. Egy csapat, valószínűleg nem túl józan férfi énekelt összeborulva, jópár üres pohárral és korsóval maguk előtt.
Inkább elléptem az ablaktól vissza Damien mellé, és zavartan csavargatni kezdtem egy hajtincsemet.
-Ó... Szerintem menjünk tovább.

Egy pillanatra talán mindketten meglepődtünk - de a meglepődésünk eléggé különbözött.
Ahogy felé tartottam a kést, abban nem volt semmi fenyegető; inkább a hirtelen mozdulat, és hogy nem számított rá, az tette olyan meglepővé. Engem pedig valamiféle elégedettséggel töltött el, ahogy hátrahőkölt; ez is bizonyította, milyen ijesztő tud lenni egy kés, még így is, hogy ő adta kölcsön a sajátját. Nem mondtam semmit, csak óvatosan visszanyújtottam a kést, és elfojtottam magamban mindenféle kitörni készülő gúnyos vagy örömteli mosolyt.
Azonban ha már én nem, ő elvigyorodott. Furcsa, kérdő, de mégis mindenttudó, kedves mosoly ült ki az arcára, mire én kérdően felvontam egyik szemöldökömet és halványan viszonoztam azt.
A szép jelzőmre, amit a késére aggattam, helyeselt, bár szinte én is egyből gondoltam, hogy nem éppen azért hordja magával, mert olyan szép.

Hogy miért érdekel?
Jött a kérdése, amin egy pillanatra nekem is el kellett gondolkodnom. Ha egyből megszólalok, valószínűleg azt mondom: Fogalmam sincs.
Mielőtt válaszolhattam volna, Damien gyorsan magyarázkodni kezdett, amiből egyből leszűrtem, milyen véleménnyel van a "hozzám hasonló korú lányokról". Persze el kellett ismernem, hogy részben igaza van; egyesek több időt és energiát szentelnek a külsőre, mint bármi másra. Azt hiszem én nem tartozom ebbe a csoportba, és a Roxfortban sem vagyok épp az ilyen körökben népszerű (tegyük hozzá, hogy nem is akarok.) Bár ha netalántán átfestetném a vörös loboncom, amire elég sokszor gondolok, bizonyára bevennének maguk közé. Már csak azért is, mert fele olyan irigyek sem lennének mint eddig. Nem is tudom mire irigyek, csak nekik lenne ilyen hajuk, két hét után biztos...
A beálló csend ébresztett rá arra, hogy a fiú a válaszomra vár.

-Jaa, csak tudod kíváncsi voltam arra a tárgyra, amivel ilyen sikeresen el lehet kergetni a Rocco-féléket. Lehet nekem sem ártana egy-  Mondtam az utolsó mondatot bizonytalanabbul, aztán közömbösen rántottam meg a vállamat, hiszen tudtam, hogy elég furcsán hangozhat az én számból, meg persze az ötlet is kissé bizarr. Mégis kimondtam; úgy éreztem, miért is ne? Alapból őszinte típusnak tartom magam, de bárki kötetlenebbül beszél egy olyan emberrel, akit még sosem látott, nincsenek közös ismerőseik, nem fogja továbbadni olyanoknak, akik később a szemére hányhatják.
...még sosem látott ember? Nem is gondoltam volna, hogy ez nem így van.

Hirtelen felpillantottam a velem szemben lévő faliórára. Már 11 is jócskán elmúlt - lassan indulnom kellene, dee.. hová is?
Bizonyára neki is feltűnt az arcomra kiült tanácstalanság. Hol keressek szállást? Ha nem lett volna ilyen hideg, és nem találkoztam volna Roccoval... Najó, varázsolnom továbbra sem szabad.
-Nem sétálunk egyet?- Kérdeztem hirtelen, és közben magam is rájöttem, hogy nem kevés hátsó szándék volt ebben a kérdésemben. Ugyanis szívesebben sétálgatnék vele (és persze a késével) a sötét utcákon szállást keresve, mint egyedül. De erről neki nem kell tudnia. Aztán úgy éreztem, hogy mégis mondanom kellene még valamit.
-Jó lenne valami szállást találni, úgy értem, te jobban ismered a környéket errefelé...-
Arról már teljesen el is feledkeztem, hogy azt mondta, Bob tud adni egy szobát; bár lehet Damien is jobban jár így hogy elfelejtettem, hiszen még ő sem volt benne biztos. Ez egy kocsma, nem egy panzió.
-Persze csak ha ráérsz-  Tettem hozzá gyorsan, megadva annak a lehetőségét, hogy visszautasítsa, bár nagyon reméltem hogy nem így lesz.

Smells like teen spirit.
Értelmes kérdésemre ugyanolyan értelmes választ kaptam, az a gúnyos mosoly pedig megint kiült a fiú arcára. Nem mondom hogy annyira zavart, de azért kicsit piszkálta az oldalamat, vajon most teljesen hülyének néz-e, még ha megmentett is. Más esetben már biztos hogy odaszóltam volna valamit amennyire fel voltam paprikázva, hála Rocco-nak. Bár ahogy jobban megnéztem, nem volt olyan gúnyos az a mosoly... Inkább csak kedves? vagy nem is tudom. Mindegy, a lényeg az hogy tartottam a szám, és nem mondtam semmi olyat, amit nem kellett volna.
Szóval szereti az AC/DC-t, Hammerfallt és Nirvanát. Sőt, még egy koncerten is volt, ami azért nem semmi, főleg ha azt nézzük, hogy már több mint 3 éve feloszlott a banda.
"..azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk" - hirtelen nem is tudtam, az együttesre vagy az apjára értette-e, de nem is voltam olyan formában, hogy rákérdezzek, és főleg nem akartam, hogy még idiótábbnak nézzen. Inkább erőt gyűjtöttem arra a kérdésre, amit még fel akartam tenni neki.

Ahogy felcsendült a refrén, egyből feltűnt, hogy a fiú ugyanúgy átvette a szám ritmusát: pontosabban átélte, mert nem dobolt az asztalon mint én, de majdnem becsukott szemmel üldögélt. Egy fél pillanatig már azt hittem elszenderedett, (bár elég érdekes lett volna egy ilyen ütős zenére) legszívesebben odaintegettem volna neki, hogy "Hé alszol?" Ez akkor lett volna a legcikibb, ha nem alszik - és hát elég valószínű, hogy nem.
Mintegy bebizonyítva ezt, kérdésem hallatán olyan hirtelen bukott előre a feje, hogy szinte hallani lehetett a reccsenést. Arcom fájdalmas, együttérző kifejezést vett fel, bár őt nem igazán viselte meg a dolog.
 Először azt hittem, nem fogja ideadni, és már az udvarias, de határozott elutasításon gondolkodik; aztán legnagyobb meglepetésemre mégis a kabátzsebe felé nyúlt. Mikor előkerült a fegyver és a halvány lámpafény megcsillant a markolatán... Hát, nyeltem egy nagyot, de aztán összeszedtem magam és utánanyúltam, hiszen azért vette elő hogy megmutassa, nem azért hogy megtámadjon... Óvatosan, lassan vettem el, kicsit áthajolva az asztalon, a legkisebb lehetőségét is elvetve annak, hogy elejtem. Nem is ejtettem el.
-Kösz-  Feleltem gyorsan, aztán immár kezemben a késsel visszahúzódtam a helyemre. Úgy bántam vele, mint a hímestojással, pedig egy fegyver azért nem valami törékeny dolog.
Nem egyszerű kés volt, ráadásul nem is kicsi; ahogy megtapogattam, a markolatán különböző mintákat véltem felfedezni, de nem azokat a kínai tucatmintákat. A hegye le volt kerekítve és a pengéjében is volt egy kis szegély, ergo pofásan ki lehetett vele cakkozni bárkit. Még így laikus szemmel is megállapítottam, hogy ez egy komoly, spéci kés - annak van ilyenje, aki ért hozzájuk. Annak viszont örültem volna, ha van rajta egy monogram, vagy valami.

Ennek tudatában fél szemmel már nem is a kést méregettem, hanem Damient, de még mindig ugyanolyan békés volt és megnyugtató a közelsége, mint eddig. De valahogy mégsem passzolt össze ez a kettő... Békés, segítőkész fiú, késsel a zsebében.
Még egy utolsó pillanatra megcsodáltam a fegyvert, aztán a kezembe vettem - igen, úgy igazán, magam elé tartottam és farkasszemet néztem vele. Hamar arra a megállapításra jutottam, hogy bizony az ember sokkal magabiztosabb késsel a kezében...
Végül lassan leeresztettem a kezem és átnyújtottam Damiennek.
-Szép-  Mondtam elismerően, bár nem igazán tudtam, mint szokás mondani a késekre; mindenesetre ezt a szót találtam a legideillőbbnek.
A Nirvana szám is lassan véget ért, annyi ideig babráltam a pengével. Vajon mennyi lehet az idő, jutott eszembe hirtelen, hiszen az is lehet, hogy a fiú már rég hazamenne vagy ki tudja mi dolga lehet, de itt kell ülnie ezzel a lánnyal, akinek az életére törtek, megmentette és most a kését nézegeti...

Csöndesen figyeltem, ahogy a fiú zenét választ.
Bár igazából nem is annyira figyeltem, inkább másfelé kalandoztam. Csak úgy, unaloműzőként amíg zenét választ (de lehet hogy a sör tette a hirtelen megnövekedett fantáziámat), eljátszottam a gondolattal, mi történt volna ha én, amikor Rocco nekem jött, előkapom a pálcámat. Csak úgy meggondolatlanul, ösztönszerűen, hiszen ha a Roxfortban történik hogy valaki rádijeszt, max elnézést kérsz az illetőtől, és azt mondod, bocsi. De ezesetben nem lett volna hoppsz és bocsi, hanem inkább egy Petrificus Totalus, és a támadó kővé dermedve koppan a padlón. És azután: minden vendég elkerekedett szeme rám irányul, az én fejem természetesen lángvörös, onnantól pedig... Tényleg, mi történt volna?

"Mit szólsz ehhez?" révített fel hirtelen Damien, én pedig szinte azonnal rávágtam:  -Aha, jó lesz!-
Talán még kicsit túl gyorsan is, de pont abban a pillanatban szólt, amikor a varázslóügyeken rágódtam; olyan volt, mintha hirtelen leleplezett vagy a fejembe látott volna. Bár az is lehet hogy én vagyok kicsit paranoiás a történtek után.
~Ó várjunk, mi is volt az a szám?~
Ügyesen, lopva, Damien válla fölött még gyorsan rápillantottam a zenedobozra, ahol már javában eltűnt a Nirvana és a szám címe, de annyit még elkaptam hogy: teen spirit.
Agyam lázasan dolgozott a kapott információn, vajon mi lehet az a zene, aminek a címének vége: Teen spirit?
Próbáltam nem foglalkozni a dologgal miközben visszafelé sétáltam az asztalunk felé, nehogy még itt a nagy gondolkozásban hasra essek vagy valami.. De amint felcsendültek az első akkordok, én pedig lehuppantam a székre, persze hogy egyből beugrott.
-Szereted a Nirvanát?- Jött az értelmes kérdés tőlem, de kivételesen én is szeretem ezt a zenét, sokat hallgatom otthon is; bár a Roxfort falai között nem túl népszerű és ismert az ilyenfajta muzsika. Mondjuk ha a Nirvana-t szereti, akkor valószínű hogy a Guns'n'roses-t is, az meg aztán tényleg nem áll távol tőlem.
~Na, ugye ugye~ Jött elő máris az az előző, rockbandás gondolatom Damienről.

Ahogy lassan elérkezett a szám refrénje, ujjaimmal szórakozottam doboltam az asztalon a zene ritmusára, és türtőztetnem kellett magam, hogy dudolászni se kezdjek el. Lassan felemeltem a tekintetem és a fiúra fordítottam, majd szépen lentebb vándorolt, és fél pillanatig megállapodott a kabátjánál - de csak fél pillanatig, aztán gyorsan elkaptam és megjátszott érdeklődéssel néztem a plafon egyik szegletét, ami nem bővelkedett a tisztaságtól. Másszóval, tiszta pókháló meg por volt, amin elmosolyodtam, mert a szobám sarkai is mindig olyanok, ha sokáig nem megyek haza és nem takarítom ki magam.
Nyeltem egy nagyot, és összeszedtem a bátorságomat - közben még a dobolást is abbahagytam, de szinte észre sem vettem.
-Megnézhetném a késedet?-  Jött a hirtelen és merész ötlet, kérés, vagyis kérdés; bár szerintem attól biztosan nem tartott, és nem is kellett tartania, hogy hirtelen belevágom és elrohanok, nem úgy néztem ki... Inkább csak érdekelt, ilyen igazi kést még sohasem fogtam a kezemben. Vajon mennyivel jobb ez a mugli eszköz, mint mondjuk egy varázspálca?.. Személy szerint a pálcára szavaztam volna, de aki ért az efféle fegyverekhez - mint mondjuk ez a fiú itt - biztosan a késre voksol. Ha már csak előhúzod, az is elég ijesztő, és az ilyen Rocco-félék meghunyászkodva szedik az irhájukat...
Úgyis mondhatjuk, irigyeltem a kését. Még ha annak is tűntem néha, utáltam a "kis gyáva és elesett lány" szerepét játszani, akinek segíteni kell. Én inkább szeretem megvédeni magam, ha kell. Majd meglátjuk, hogy áll a kezemben, gondoltam.

Ray nagyon lazán viselkedett - legalábbis úgy tűnt.
Kinyújtózkodott a szemben lévő ülésen, kezeit a feje mögé rakta, és úgy bámult rám. Nekem meg annyi eszem volt, hogy felpattantam, és lassan - de biztosan - felpakoltam mindent a táskatartóra. Esze ágában nem volt segíteni, de valahogy nem is bántam. Fel tudok én cuccolni egyedül is, nem szeretem, ha mindig az elesett és segítségre szoruló kislánynak néznek. Ahogy végeztem és lehuppantam az ülésre, tekintetünk ismét összetalálkozott, minek következtében ismét felgyorsult a szívverésem.
Normális dolog ez? - kérdezem magamtól az ő nyugodt arcára pillantva, bár meg vagyok róla győződve, hogy a válasz nem. Nézz csak rá: úgy nyújtózkodik azon az ülésen, mint aki otthon van és az egyik legjobb haverjával cseverészik. Csak én csinálom mindig a fesztivált.

Aztán végül felelt a kérdésemre, bár elég tömören, velősen. Nem úgy nézett ki, mint aki mesélni akar, ami eléggé lelombozott. Amíg az ő agya kattogott, az enyém is lázas munkába kezdett, ám szavai hamar megszakítottak ebben.
Először úgy éreztem, nem tudja miről beszélek - nem véletlenül, hiszen tényleg nem tudta; de heves bólogatása valamilyen szinten meggyőzött. Meg amúgy sem értem rá ezzel foglalkozni, inkább válaszoltam. "Még él"?
-Reméltem is. Csak későn keltem fel, és azt hittem lekésem a járatot... Még sose történt ilyen velem, nagyon kapkodnom kellett. Szerintem egy csomó könyvemet is otthon hagytam, de szerintem majd a tesóm utánam küldi.- Rántottam meg a vállam, aztán Raymond inkább az ablakon való bámulást választotta. Odapillantottam, vajon mi lehet olyan érdekes? de csak az elsuhanó tájat láttam a jól megszokott útvonalon. Korán volt még, enyhe köd is lebegett a talaj közelében, szóval nem láthatott sok mindent.
Arcom akaratlanul is egy meglepett, érdeklődő kifejezést vett fel, és a fiú folyamatos bámulása helyett próbáltam a fölötte elhelyezkedő táskákat tanulmányozni, felváltva a tornacipőjével, ami igazán tetszett. Gondolataim azonban egészen másfelé kalandoztak, a táskák egyáltalán nem izgattak.

Lassan kezdtem átértelmezni a lazaságát. Nem úgy tűnt, mint aki örül a társaságomnak, inkább valamiféle feszélyezettséget fedeztem fel benne. Eddigi bizakodó gondolataim, miszerint vele fogok utazni, mostmár sehol sem voltak. Hol egy őszinte mosoly, egy csípős beszólás? Inkább ezt a fajta viselkedést szoktam meg Ray-től, nem a magába zuhanó-kifelé bámulót. Most még azt is szívesebben viseltem volna ha zavarba hoz, az arcom egy égő lángtengerré változik és olyan leszek mint a rák. De tényleg. Úgy éreztem, valami nincs rendben. Az első gondolatom az volt, talán van valami probléma otthon a családjával, ezért ilyen csöndes, és ezért próbált lazának tűnni, hogy ezt leplezze. Legszívesebben odapattantam volna mellé, törökülésbe helyezkedtem volna és vállára tett kézzel rákérdezek: Mi ez a búskomorság, Raymond? Valami baj van? - ám ezt hamar elvetettem, annyira tolakodónak tűnt volna. Valószínűleg nem akar róla beszélni - ráadásul nem pont velem - ezért hallgatott el.
Ahogy tovább fűztem gondolataim fonalát és lopva figyeltem, már nem is szomorúnak, inkább közömbösnek, passzívnak tűnt. A mardekáros fiú pont úgy nézett ki a fejéből, mint aki teljesen máshol szeretne lenni, és lélekben talán tényleg máshol jár.
Hogy is gondolhattam...?

Megráztam a fejem, kiverve belőle a sok hülyeséget és szélsőséget, amik elárasztottak. 
Természetesen akartam viselkedni, mint mindenki mással szoktam. Csak vidáman,  és pont mint ő az előbb: lazán.
Az igen hosszúnak tűnő gondolatsor lejátszása csupán pár pillanat alatt zajlott le,és  mivel ő is el volt merülve, valószínűleg fel sem tűnt neki a dolog.
A lábamat közelebb húztam magamhoz, egyik kezemmel szórakozottan csavargatni kezdtem a hajam, majd mikor ezt abbahagytam, könyökömmel a térdemre támaszkodva tartottam meg a fejem.
-Min gondolkosz?-  Kérdeztem meg végül a kék szemeibe meredve, a kíváncsiság felülkerekedett rajtam. Ha nem mond igazat, a testbeszéde azt valamilyen szinten úgyis elárulja.
-Vagy netán titok?- Hajoltam kicsit közelebb érdeklődve, mintha lenne itt még valaki, aki meghallhatná amit mond.
Élveztem a helyzetet, hogy idegesíthetem kicsit, és hátha ő is el tud szakadni attól, amin annyira rágódik. Hallani akartam, mit felel, de legfőképpen tudni, mit gondol - hisz a felelet, nem biztos hogy igaz.

Ahogy letettem a sört és együtt felnevettünk, már nem éreztem olyan kínosan magam, mintha egyszerre kipukkant volna a fejem fölött az a zavaró buborék. Vagyis az egész ügy hangulata - nem azt mondom hogy egyből elfelejtettem az egész Rocco-s dolgot, de mostmár csak olyan volt, mintha leültem volna egy nem túl közeli ismerősömmel beszélgetni, sörözni, akinek mellesleg még a nevét sem tudom. De amilyen lökött vagyok, valahogy nem is zavart. Majd megkérdezi a nevem, ha érdekli egyáltalán.
"Suttyó dolog?" őszinteségén megint elvigyorodtam. -Az.-
Feleltem tömören és egyetértően, majd következő mondatán a kelleténél kevésbé lepődtem meg. Hogy aludjak náluk? Máris udvariasan el akartam utasítani, nem akarok én a nyakára nőni csak azért mert meg kellett mentenie, tudok én menni a lábamon, beszélni a számmal és szállást keresni.. amikor nekem is leesett a felajánlásának kétértelműsége.
-Őőő...- Kezdtem neki a válasznak, de sajnos semmi értelmes nem jutott eszembe, talán a hirtelen jött kérdéstől - szerencsémre gyorsan kijavította magát, még mielőtt valami hülyeséget mondtam volna.
-Nemigen vonz a hely- Néztem körül a kocsmában, Roccohoz hasonló alakokat keresve, de mivel nem találtam, befejeztem a mondatom:
-De akár maradhatok itt is estére. Köszönöm- Mondtam megint, bár még nem is kaptam szobát - de ha már annyira jóba van a tulajjal, hogy ingyensöröket osztogat neki, akkor biztos tud adni egy szobát is. DE persze, kifizetem.

Aztán jött az iskolás kérdésem, ami mintha valamiért őt is kellemetlenül érintette volna, húzott egyet a söréből. Időhúzás, gondoltam, hisz' mindenki magából indul ki.
Végül kitérő választ adott. A nagy semmit, azt csinálja, legalábbis elmondása szerint. Jó kis iskola lehet.
De végtére is, nem róhattam a fejére, én sem akartam beszélni róla, ő sem. Nem is ismerem őt... Nem kell tudnom róla mindent, nem igaz? Az sem érdekes, vajon hol tanul. Lehet hogy valami egyszerű iskola, ahol tényleg nem tanul semmit, vagy valami nagyon spéci tudományos hely, és szégyelli bevallani, mielőtt még elvesztené az imidzsét. Hisz az kizárt, hogy varázsló - gondoltam immár szinte teljesen meggyőződve ebben.
-Én se szívesen mennék atomfizikusnak.- Feleltem bölcsen, bár nem lehetett tudni, az a jobb, vagy varázslónak tanulni.

Nem kérdezett vissza.
A zenegép elhallgatott, és a kocsmára vékony, hálószerű csönd ült ki, csak néhány férfi mély dörmögése és poharak koccanása hallatszott benntről, valószínűleg mosogattak. Olyan volt, mint egy régi film.
A szemem viszont felcsillant, amikor felajánlotta, hogy tegyünk be valami muzsikát. Mosolyogva rábólintottam, majd közelebb húztam a poharam és még megittam a maradék sörömet, de mostmár gyakorlatiasabban töröltem le a habot. Nem mondhatom hogy a fejembe szállt az alkohol, hiszen ha jól tudom a sör nem valami erős ital, de valahogy megvolt a hangulata, jól esett, hiába maradt meg a számban az a keserű élesztőíz.
Damien után indultam, lassan odasétáltunk a zenegéphez. Nem volt a legmodernebb fajta, de a célnak teljesen megfelelt. Mint aki otthon érezte magát, könnyedén keresgélni kezdtem a zenék között. Sok ismerős volt köztük - sok amit nem szerettem, és sok amihez most nem volt kedvem.
Körülbelül fél percnyi hiábavaló próbálkozás után félreálltam az útból.
-Te vagy itt törzsvendég, tiéd a terep. Én eddig nem találtam semmit.- Mondtam kissé csalódottan, hiszen elég valószínű, hogy tömérdek olyan zenén haladtam túl, amit ő meg imád.
Ha odalépett, csöndesen néztem, amint válogat, persze figyelve, hátha mégis meglátok valamit. Aztán hirtelen meg is pillantottam egyet; nem szóltam, most ő keresgél, de hirtelen elakadt lélegzetem valószínűleg felkeltette a figyelmét.
November rain.
Mindig is szerettem ezt a számot, sőt, akár kedvencnek is nevethezem, sokszor idegesítően dúdolgattam is, de most mégsem tudtam azt mondani hogy "Hé, válaszd azt!" Majd meglátjuk, ő mit tesz be.

Elnézést kért.
Elnézést kért! - ezen teljesen elképedtem. Van, hogy az emberek gátlástalanul elrohannak melletted és majdnem fellöknek, rálépnek a lábadra vagy egyszerűen csak bunkók és minden botlásodért kigúnyolnak, mégsem mondanak semmit. Ő meg kinevetett a teás akciómért - amit valahogy meg is tudok érteni, mert tényleg elég muris lehetett az a fancsali kép, amit vágtam - és elnézést kért. Nem semmi a fickó.
-Ugyan- Mondtam, és a kezemmel legyintettem egyet, majd hasonlóképp elmosolyodtam.
Aztán amint a sok lom között kotorásztam a pénzem után kutatva, szinte éreztem magamon a fiú gyanakvó tekintetét. Mindjárt meglesz, mindjárt...
Damien megadóan széttárta a karjait, és az az apró biccentése a pultossal fel sem tűnt. Inkább csak örültem, hogy végre valamivel magam felé billenthetem a tartozás-mérleget, ám a fiú oldala még mindig jóval súlyosabb volt Rocco miatt.

Szóval még iskolába jár. Ezen jót mosolyogtam, egyáltalán a felvetésemért hogy valami gitáros banda frontembere lehet. Vannak merész ötleteim, de akkor ezek szerint diplomát akar szerezni amellett, hogy alkalmi munkákat vállal. Abból él meg, amiből tud. Mindig is tetszett az ilyen életforma és csodáltam a követőit, nagy bátorság meg szerencse kell hozzá. Több lábon áll az ember, de mégis lazán veszi az egészet. Talán a bátyám is hasonló eset, bár őt az sem hatja meg ha épp nincs munkája; csak akkor, amikor már megjönnek a számlák... Na, ez már korántsem jó hozzáállás. Olyankor kénytelenek vagyunk anyához fordulni egy kis kölcsönpénzért, amit mindketten utálunk. Milesnek sérti a büszkeségét, én meg nem szeretek tartozni, bár sose kéri vissza...

Lassan megérkezett a sör, jó adag habban a tetején. Nyeltem egy nagyot, a torkom már rendesen ki volt száradva és állítólag a sör jó szomjoltó. Kár hogy én nem szeretem.
"A ház ajándéka"? - hallottam aztán, és bosszús tekintettel néztem Damienre, egyből gondoltam hogy ő rendezte az egészet. Aztán sóhajtottam egyet - inkább beletörődtem, hogy ma már semmit se fogok fizetni. Bob felé biccentettem, és hálásan rámosolyogtam. -Köszönjük!-

Hooppá.
Damien rákérdezett arra, amit a legjobban szerettem volna elkerülni. Kényelmesen hátradőltem a székemben, majd magam elé húztam a pohár söröm, ami még Damien korsója mellett is termetesnek nézett ki. Időhúzásnak tökéletes.
Felemeltem a poharam, és lassan a számhoz emeltem, immár nem olyan eszeveszett tempóban mint a teánál. Először keserű volt, de aztán ráéreztem az ízére és jó nagyokat kortyoltam belőle, szinte felüdített.
Megkönnyebbülten raktam vissza az asztalra, a félig tele poharat pedig arrébb toltam magamtól. Vettem egy nagy levegőt, de aztán mielőtt belekezdtem volna észbe kaptam és gyorsan letöröltem a habot a számról. Ezen már nekem is nevetnem kellett, egyik kezemmel megtámasztottam a fejem az asztalon.
-Szóval... Hát, tudod, én benntlakásos iskolába járok, ott vagyunk egész évben és csak a szünetekre megyünk haza, mint például most is. Úgy volt hogy a bátyám értem jön Londonba, el akartunk itt intézni valamit... aztán együtt hazamegyünk. De nem így sült el, mert elnézte egy nappal.-
Közömbösen megrántottam a vállamat, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne... Pedig szinte mindig egyből hazamegyek Cambridge-be, csak pont most nem, pont amikor összekutyulta a fejében a dátumokat. Jellemző.
Mondjuk, igazán már nem is zavart a dolog amióta itt ültem vele a kocsmában, annyira biztonságot sugárzott; egyedül a titkolózás ment nehezemre. Otthon Cambridge-ben sem könnyű a muglikkal. Nem hívhatod őket mugliknak és még véletlenül sem ejtheted ki a Roxfort nevét a szádon - a varázslatokról meg nem is beszélve.

Az ügy pedig amit el akartunk intézni: az Abszol úton vennem kellene pár pennát, mert rendre elhagytam őket, az az egy ami maradt, eltört; és Miles-sel venni akartunk egy új seprűt. Tudom, messze van még a karácsony, de amióta bekerültem a Hugrabug csapatába hajtóként, állandóan csak a kviddicsről meg a seprűkről írtam a leveleimben, persze hogy nem bírta már tovább. Meg azért valljuk be, ő sem vett volna rossz néven mondjuuk egy Tűzvillámot a szekrényben...
Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy hozzam fel a kviddicset mint beszédtémát, de mivel nem lehetett, csak egy bizonytalan arckifejezés ült ki a tekintetemre, miközben az asztalra bámultam. Inkább kérdeztem valami mást, ami még érdekelt:  -Te mit tanulsz?-  
Tudtam, hogy ha visszakérdez, ezzel teljesen elásom magam (Bocsi, nem mondhatom el, vagy mi?) de akkor sem tudtam megállni. Hazudni pedig utálok.

Na most ugrik a majom a vízbe.
Sosem értettem igazán ezt a mugli kifejezést, de mintha most egyszeriben értelmét nyerte volna. Ahogy megláttam Ray-t az ajtóban a bőröndjeivel, egyszeriben köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Azonban a habozása, és ahogy ott állt, kissé elbizonytalanított; bizonyára nem akart ideülni, egyszerűen csak itt volt már szabad hely...
Ahogy merően egymásra bámultunk, mintegy szuggerálva a másikat hogy szólaljon már meg vagy csináljon valamit, vagy Raymond esetében egyszerűen csak lépjen be az ajtón, éreztem hogy a szívem majd' kiugrik a helyéről.
Hirtelen eszembe jutott az a koccanás a 9 és 3/4. vágány előtt. Magas, feketehajú fiú, és most hogy jobban szemügyre vettem Ray-t, mintha kísértetiesen hasonlított volna arra valakire.
Már leesett, miért volt az a különös deja vu érzés: mert a Roxfortban körülbelül ugyanúgy mentem neki a bagolyházból lefelé menet, mint most itt a pályaudvaron.

A bagolyház...
Emlékszem, mennyire szórakozottak voltunk mind a ketten, csak úgy húztuk egymás fejét. Ami persze nem különös, mindig is jól kijöttem a fiúkkal, talán még jobban mint a lányokkal, hála annak, hogy évek óta a bátyámmal lakom az albérletben. Mikor áthívja féltucat haverját abba az apró lakásba, valamilyen szinten úgyis el kell őket viselnem, de néha még jobb is a fiútársaság mint a lányok: nem kell a divatról vagy az ügyeletes szépfiúról diskurálni.
Szóval, az a bizonyos bagolyházas eset, amikor kijelentette, hogy... nos, szó szerint már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy engem ő nem hagy hidegen. Csakúgy mint az összes többi csajt. Halálosan zavarban voltam, még most is, ha visszagondolok rá... Egy az, magam sem hittem el amit mondott; kettő, azt sem hittem el hogy ennyire kiszámítható lennék.
Meg persze nem tudtam mire vélni: csak viccelődött vele, vagy inkább gúnyolódott? Mardekárosoknál nem lehet tudni.
Nemegyszer találkoztunk azóta, volt hogy csak a folyosón futottunk össze, alkímiaórán váltottunk szót, de az a különös légkör azóta sem múlt el nyomtalanul. És ez elég furcsán érintett: volt hogy zavarban voltam tőle, és szinte meg sem tudtam szólalni, vagy olyan vidám voltam egész nap, mint aki megúszta az évvégi vizsgákat.
Egyszóval, furcsa volt ez az egész...

Ahogy lassan felszemvedte a cuccait a táskatartóra, mivel nem volt az a hűdemagas égimeszelő típus, nem álltam meg, hogy ne nézzek rá. Az látszott, hogy nem a kezébe került első ruhát cibálta magára - nem úgy mint egyesek... Most kissé bántam is, hogy nem keltem fel korábban, mert így csak egy egyszerű farmerre és szürke pulóverre volt időm, meg egy zöld sálat csavartam a nyakamba, ami kicsit még hajazott is a Mardekár színére. Fekete haja rendezett volt, mint mindig, és keretbe foglalta a világos arcbőrét... Jól állt neki, na.
Aztán mikor már majdnem kész volt, észbe kaptam, hogy nekem is fel kellene pakolnom - mivel azt hittem, egyedül leszek az úton, a bőröndök az ülések között hevertek, elfoglalva a lábaknak szánt helyet. Több-kevesebb sikerrel gyorsan feldobáltam a táskákat, ami nekem sem volt könnyű a 160 valahány centimmel, majd ha ez sikerült, visszahuppantam az ülésre.
"Nahát, Rae" - hallottam aztán, és láttam a közvetlenül velem szemben ülő világoskék, ártatlannak tűnő szempárt. Meglepett, bizonytalan, de mintha kicsit mégis vidám hangszíne lett volna, vagy inkább mézesmázos...? Ez a titokzatosság, hogy sosem tudom mit gondoljak... Hátradőltem az üléshez, mintegy elhúzódva égszínkék, égető szemeitől.

-Szia Ray-  Válaszoltam, és halvány mosolya ellenére a fiú nem úgy nézett ki, mint aki örült a hazalátogatásnak, sőt, a sóhaja is arra utalt, mintha megkönnyebbült volna. Kérdésén elgondolkodtam, majd nyeltem egy nagyot, és hangot erőltettem kiszáradt torkomra.
-Idén nem gyulladt fel a karácsonyfa és a kaja sem borult ki a padlóra, szóval egész jól.-  Az előbbi Messy, a macskám, utóbbi Miles érdeme volt, szóval idén úgy volt, hogy én következem valami mutatvánnyal, de szerencsére nem történt semmi hasonló.   -Már kicsit hiányzott a Roxfort.-
Tettem még hozzá, ami igaz is volt, leszámítva a szünet utáni számonkéréseket.
-És neked?- Kérdeztem, bár nem hittem hogy élménybeszámolót fog tartani, főleg ha nem is szeret hazalátogatni a szüleihez. Ha jól tudom, van két fiatalabb testvére is. Ikrek, azt hiszem.
Aztán miután lement a formaias társalgás, eszembe jutott, hogy nem is ejtett szót arról, milyen bunkón nekirohantam a pályaudvaron. Talán nem vette észre hogy én voltam - amit nem tartok túl valószínűnek, kivéve ha Ginny Weasley-nek nézett, vagy pedig későbbre tartogatja a beszólását. Úgy döntöttem, megelőzöm.
-Ja, és ne haragudj, véletlen volt.-  Mondtam gyorsan egy halvány mosollyal, bizonytalan képének láttán azonban először én is értetlen fejjel fürkésztem.
-Mármint... hogy majdnem fellöktelek a pályaudvaron- Fejeztem be csöndesebben; hiszen ha tényleg fel sem tűnt neki, nem is kellett volna mondanom.  Mostmár mindegy, gondoltam, és kíváncsi voltam mit reagál rá. A vonat eközben lassan elindult, majd egyre gyorsítva célba vette a Roxfort birtokát.  Érdekes útnak ígérkezik.

Szóval tényleg ismerték egymást.
Az idegennek - nevezzük így - elmondása szerint már volt egy-két nem túl barátságos incidense Roccoval, de szerencsére mindig a fiú bizonyult erősebbnek, a rohadt perverz meg nyüszítve loholt el a helyszínről. Én legalábbis így képzeltem. Damiennek van kése... Rocconak pedig remélhetőleg nincs, amitől kicsit megkönnyebbültem, bár nem hiszem hogy nagy kunszt lenne szerezni egyet.
Egyáltalán miért aggódok, már elment az előbb, nem?
Valamiféle lelkifurdalásom volt, amiért Rocco az idegen nevét jegyezte meg magának és nem az enyémet, bár rám valószínűleg név nélkül is emlékezni fog... de ezen az érzésen kicsit segített, hogy már ezelőtt sem voltak túl jóba ők ketten.
"Nem tesz semmit" - hallottam, mire hálásan visszamosolyogtam, bár a hirtelen támadt csönd arra utalt, hogy azért elgondolkodott azon mit is kérhetne, de hangosan nem mondta ki. Ötletem nem volt mire gondolhat, de nem is filóztam sokáig ezen.

Inkább a teámhoz fordultam, és gyors reakcióidőm nevetésre késztette a fiút. Először értetlenül meredtem rá, majd egy pillanattal később leesett a dolog, legszívesebben a homlokomra csaptam volna... Mivel törzsvendég itt, naná, hogy tudja milyen a tea! Vagyis Bob teája, de nem csak szerintem pocsék.
Persze én sem álltam meg mosolygás nélkül, de égett is a fejem rendesen. Próbáltam leplezni zavaromat, így gyorsan kotorászni kezdtem a táskámban. Nem véletlenül: ahogy megtaláltam a pénztárcámat, lassan kinyitottam és megnéztem, mennyim is van összesen (persze mindezt észrevétlenül az asztal alatt). Először is azért, van-e egyáltalán mugli pénztem, de szerencsére volt egy kevés a sok galleon mellett; másodszor pedig, ki ne találja hogy ő fog meghívni valamire! Azok után amit tett, a minimum hogy én fizetek, ha törzsvendég itt, ha nem.
-A-a, nem, én fizetek.- Ellenkeztem heves fejcsóválással és feltartott kézzel, majd tenyeremet talán kicsit túl erőteljesen csaptam le az asztalra, bár nem volt szándékos. Aztán megérkezett a csapos.
-Én is egy ugyanolyat kérek.-  Mutattam az asztalon még mindig érintetlenül hagyott sör felé, ami ugyan nem volt túl bíztató a tetemes mennyisége miatt.
-Najó, elég lesz egy pohár korsó helyett- Mondtam gyorsan a csaposnak javításképp, majd Damien felé pillantottam. Ha furcsán bámult rám, azt megértem: én is eléggé furcsálltam a választásomat, mivel sör volt, nem pedig vajsör, de gondoltam: miért is ne? Nem, nem akartam berúgni vagy ilyesmi, de ha már Roccon nem vezethettem le a nyomást, akkor egy kis szíverősítő nem árt.

Visszafordultam az idegenhez, de egyelőre még fel sem tűnt a névtelenség. Ahogy ránéztem, idősebbnek tűnt a koránál; nem azért mert ráncos vagy beesett volt az arca, inkább mert szikárabb és komolyabb volt mint a vele egykorú Roxfortos társai (meg azért a halvány fényviszonyok is közrejátszottak ebben). Érettebbnek is tűnt, és becsületesnek: hiszen nem kért semmit, mikor mondtam, hogy tartozom neki eggyel. Mondjuk egyik legnagyobb hibám, hogy az emberekben általában csak a jó dolgokat látom, de akkor is.
-És, gondolom te londoni vagy... errefelé dolgozol?-
Igen, talán túlontúl is érettnek néztem, de ahogy rápillant az ember, egyáltalán nem egy diák jut róla az eszébe. Mondjuk nem is egy dolgozó férfi, inkább valami átmenet a kettő között. Viccesen hangzott, de a fekete szerelés, a határozott fellépése Roccoval és bőrkabát miatt valami bandában tudtam volna elképzelni mondjuk gitárosként. Ezt persze nem hangoztattam, de ha kibukott volna belőle hogy "gitározom egy együttesben", hát akkor tuti hátraestem volna a székkel. Még az is feltűnt, hogy az előbb sötétbarnának vélt szemei bizony zöldek. Nem olyan erőteljesen mint az enyéim, de még ígyis elég nagy kontrasztban voltak a sötét ruháival. Jól állt neki.
A nagy érdeklődésem viszont hamar megbántam.
Nem tudom miért, de tényleg érdekelt a dolog, attól függetlenül hogy megmentett vagy sem, valahogy olyan titokzatos, érdekfeszítő ember volt, hogy rögtön mindent tudni akartál róla... És azért bántam meg a kérdésem, mert valószínű hogy vissza fog kérdezni. Mit válaszoljak?
Mindig ez van, magam viszem bele a hülyeségbe...
Nem lehet varázsló - jutott eszembe a kése, bár ez a két dolog még nem zárta ki egymást. Ez mugli hely, amúgy sem varázsolhatna.
Ügyesen lepleztem a pillanatnyi tanácstalanságom; egyelőre csak arra figyeltem, mit fog mondani válaszként. Utána majd ha megkaptam, nyugodtan pöröghet az agyam, én mit válaszoljak rá...

Ezeket hallgatom mostanában (muszáj megosztani!! )