Az a néhány pillanat is, amíg az ajtóban állok a bőröndjeimet fáradtan szorongatva, elég arra, hogy megállapítsam, teljességgel megleptem a hugrás lányt a megjelenésemmel. Ezt egy részről értelmetlennek találom, mivel elég nagy esélye van annak, hogy összefussunk, más részről pedig utálom, és nem is nagyon hiszem az ilyen véletlen összetalálkozásokban.
Hogy enyhe zavarodottságomat elfedjem, egy óvatos mosolyt eresztek meg a lány felé, és szó nélkül elkezdek lepakolni. Leveszem a fekete kabátomat, és szintén a táska mellé helyezem.

A dolgom végeztével halk sóhaj keretében dőlök bele a Raelynnel szemben lévő ülésbe, a lábaimat amennyire tudom kinyújtóztatom, a kezeimet pedig miután zavaró precizitásommal megigazítottam a fehér ingem gallérját a tarkóm alá csúsztatom. Áh, csak kényelmesen, természetesen...
A fehér, hosszú ujjú ing mellé párosul egy élére vasalt fekete nadrág, amit kedves édesanyámnak köszönhetek, viszont a fekete, enyhén megkopott magas szárú tornacipőmet a világért se cseréném le holmi kígyóbőr surranóra.

Épp ekkor sikerül neki is végeznie a cuccai felpakolásával (nyilván nem számított társaságra), és viszont nem udvariaskodom, csak távolról figyelem a nyújtózkodó kezeit, és a szürke pulóver alól ennek eredményeként kissé kilátszó csípőjét. Inkább csak szemlélem az elém táruló formás látványosságot, majd mikor ő is sikeresen végez a felpakolással, visszahuppan az ülésbe.
Felkapom a fejem, hogy tekintetünk összetalálkozhasson, és a halk sóhaj mellé óvatos mosolygást is mellékelek. Nem szeretem, ha búskomornak, vagy elgondolkodottnak látnak, főleg azt nem, ha ő lát ilyennek. Tartanom kell a színvonalat, csak egyetlen ember tudja, hogy mostanában nem vagyok teljesen az, aki ezelőtt voltam.
Kicsit érdeklődve, kicsit meglepve figyelek arra az apró momentumra, amit elárul eddigi karácsonyi élményeiről, de kivételesen semmi bántót, semmi sértőt nem fűzök hozzá.
Újabban mindig sikerül elmerülnöm a gondolataimban, és a mostani percek sem képeznek kivételt ez alól. Gondolkodom, vagy talán reménykedek.
Hogy lehetek ennyire... ?
Per pillanat egy beszari alak vagyok. Egy beszari mardekáros, akinek egyébként rendkívül nagy a beszélőkéje van, de most még sem tudja ezt a kiváltságos képességét bemutatni.
  -  Ugyan olyan unalmas, mint a többi.  -  Általában nem jellemző rám a szűkszavúság, most mégis úgy kell kipréselnem ezt a néhány szót is a fogaim között. A tekintetem nem veszem el a lányról, az még nagyobb megadást jelentene, tovább fürkészem arcát, és a csillogó, megbabonázó zöld szemeket.
A francba is. Mit fantáziálok már? Hisz ez csak egy csaj... egy csaj. Aki mellesleg különös. Vagy különleges inkább?
  -  Véletlen? -  Az agyam hirtelen kattogásba kezd, fogalmam sincs, mire gondolt, vagy miről beszéltünk az előbb, csak a zöld íriszeket látom, a kószán félrelibbenő vörös tincseket, majd hirtelen a pályaudvart ismét. Talán arra célozna, hogy ő volt az, aki nekem jött?
Kezdenek egyre jobban idegesíteni ezek a véletlenek.
  -  Ja, ja persze. Nem probléma, még élek.  -  Vágom rá aztán, mintha teljesen képben lennék a dologgal, egy kicsit még bólogatok is hozzá, mikor gyorsan hozzáteszi azt is, miért kér bocsánatot. Szóval tényleg ő volt a "majdnem balesetem" okozója. Szerencsére nagyobb vagyok mint ő, ezért nem szenvedtem súlyos károkat, csak egy kis lökés. Nem több...
Nem jönnek a szavak most. Épp, hogy eltávolodnak ajkaim egymástól, hogy szóljak hozzá valamit, össze is zárom őket. Hol az alsó ajkamba harapok óvatosan, hol csak a fogaimat csikorgatom finoman, de lassan leveszem pillantásom a vöröskéről, és a vonat ablaka felé tekintek.

Mel:.


Természetesen nem hiszem el, hogy valóban így lenne a dolog, csak gúnyosan bólintok párat, amolyan "jólvan, persze" stílusban, nehogy a végén nagyon magára vegye a hugrás lány. Vagy talán csak puszta kedvességből, ezt behatárolni igen nehézkes dolog lenne. Nem... Kedves még sem lehetek, annyira azért nem rontotta meg Mardekáros énemet a sárga házból való lányzó...

A másik meg pláne nem. Nem, főleg azért, mert valahogy még ha szándékosan is kedvesen szeretnék vele viselkedni, mindig valami baromság bukik ki belőlem, valami gúnyos, valami bunkó, vagy szimplán értelmetlen.
Tűnj el a fejemből!
Francba. Már megint sikerült néhány kósza pillanatig elkalandoznom, és ilyenkor természetesen az következik, hogy elpillantok Mel válla fölött, ami valószínűleg hamar fel is fog tűnni neki. De Ő ott van. Ott motoszkál a fejemben, és néha képtelen vagyok nem rá gondolni, még ha teljesen abszurd is a dolog. Remekül meg vagyok így is, szórakozás miegymás...
Tünéés!

Hirtelen pillantok vissza a velem szemben ülő lány arcába, megkeresem a pillantását, és próbálok teljesen értelmes fejet vágni, mintha mindvégig figyeltem volna rá.
  -  Senkinek sem lehet átformálni a gondolkodását. -  Állapítom meg nagy bölcsen, s újra eltekintek hol jobbra, hol balra, de most nem azért, mert valami jó csajt láttam meg, vagy mert nem érdekel Mel mondanivalója. Csak azért, mert tudom, hogy annak ellenére, hogy remekül álcázom az érzelmeimet, a kék lélektükreim mégis rejtegetnek valamiféle információt. Jobb elkerülni a félreértéseket...
  -  De te bízol bennem, annak ellenére, hogy mardekáros vagyok, és elképzelhető lenne az is, hogy egyszer csak meggondolom magam, és többet nem is szólok hozzád. -  Határozottan ijesztő ebbe belegondolni, de halálosan komolyan mondom. Legalábbis így tűnhet, de néhány pillanat múlva már halvány mosoly görbül a szám szélén, a jobb kezemmel pedig játékosan rácsapok a lábára.
  -  Az élet gyorsan változik Mel, ki tudja, mi lesz még. Én nem akarok kipurcanni.   -  Remek... Egyre közelebb vagy ahhoz, hogy elmondd neki: Hé csajszi, szerintem jobban járnánk, ha csatlakoznánk a Sötét Nagyúrhoz, mert Potter nem fog minket megvédeni.
Lehet, hogy félvér vagyok, ahogy ő is de... attól még nem vagyok egy muglifanatikus fajta.

A falon átlépve ismét jobban érzem magam, mint amikor otthon voltam, otthon, a mugli anyámnál, és a varázsló apámnál, aki annak ellenére, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, úgy él, mint egy mugli... Igen. És a testvéreim? Tudom, hogy néhány év még, és ők is bekerülnek az iskolába, persze addigra én már nem leszek itt. Még azt se tudom, mit akarok csinálni, ráadásul közelednek a vizsgák is.

Nem is akarok ezen tűnődni már megint, de a vonatra lassan felszálló, kisebb-nagyobb csomagokat szorongató diákokra pillantva újra sikerül elmerengenem. Olyannyira, hogy már az utolsó ember is felszállt, míg én földbe gyökerezett lábakkal, üres tekintettel bámulom a vonatot. Még egy meglepetésként érintő, hirtelen lökés sem tud kizökkenteni a gondolkodásomból annyira, hogy egyáltalán megmozdítsam a fejemet. Elég megszokott ilyenkor, hogy emberek ütközzenek össze, és nekem egyáltalán nincs ember-, vagy érintésfóbiám, csak pusztán máskor teljesen másként viselkedem.
De valamennyire mégis jól jön ez a figyelmeztetés, mert a vonat pillanatokon belül indulni fog. Gyorsan észbe kapva indulok meg, - bár már teljesen fölösleges sietni, az összes kocsi foglalt lehet már - némi csalódottsággal magam mögött hagyva a lépcsőfokokat, szállok fel a vonatra.

Ahogy gondoltam, a vagon tele van a kastélyba visszavágyó diákokkal, én pedig ma egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, hogy egy zsúfolt fülkében vészeljem át a hosszú utazást. Visszafelé sétálva reménykedve pillantok meg egy csendesebb zugot a lépcső mellett, - mintha eddig ott se lett volna, olyan meglepetéssel, és egy sekélyes mosollyal nyúlok az ajtó zárja után.
Egy laza mozdulattal tolom arrébb a fülkeajtót, és lépek be, teljesen abban a hiszemben, hogy az kivételesen üres, de mivel ilyen szerencsém nincs, az ülésre pillantva kiderül, hogy odabent igenis van már valaki, de ez a valaki, nem akárki.
Leplezni próbálom meglepettségem, néhány pillanatig az ajtóban toporogva, és mintha az illedelmességet is sikerült volna valakinek teljesen eltüntetni a fejemből, úgy húzom be magam mögött az ajtót, és torkomat megköszörülve a lánnyal szemközti ülésen helyet foglalok, miután a táskámat felerőszakoltam az annak kialakított helyre.
  -  Nahát, szia Rae.  -  Mikor sikerül összeszedni a gondolataim, és a szívem lüktetése is valamilyen oknál fogva visszaáll eredeti tempójába, halvány, gunyoros félmosollyal pillantok óvatosan a lányra, ami inkább mégis csak kedvesre sikerül.
  -  Vissza a Roxfortba... - Sóhajtom kissé megkönnyebbülten. - Milyen volt a szünet?  -  Talán most így hirtelen nem fog összejönni az értelmes társalgás, mert még mindig valamiféle sokkhatás alatt állhatok, - amit feltételezem, nagyon jól leplezek - de előbb-utóbb csak megszűnik ez is.
A vonat döcögősen, kattogva, a maga megszokott tempójában indul el a hangos füttyszó után. Kezdetét veszi az út, amit már annyiszor megjártam, de most kivételes a helyzet. Raelyn ül velem szemben, nem a megszokott mardekáros társaságom, vagy épp Mel... Tényleg, vele mi a csoda lehet?

Mel:.


Megrándítom a vállaimat, de bármennyire is próbálok semlegesnek tűnni, a mosoly mindig az arcomon ragad, ha vele beszélgetek. Őszinte embernek mondanám magamat, ha az ő szemszögéből kéne véleményt nyilvánítanom, de ezt az ismerőseim többsége még csak nem is sejti. Talán annyiban tudják, hogy őszinte vagyok, hogy a másokról alkotott véleményemet kertelés nélkül megmondom, de jobban belegondolva komolyabb dolgokról senkivel sem szoktam tárgyalni.
  -  Csak... mert úgy elrohantál.  -  Egy pillanatig elgondolkodok rajta, de inkább nem firtatom tovább ezt. Itt vagyok, mert sikerült - természetesen - megértenem az űbertitkoslevelét.

Mardekáros vagyok, köztudottan nem egy angyal, és ha akarnám, se bírnám kimondani, hogy jó ember vagyok, mert ennek az ellenkezőjét számtalanszor bebizonyítottam már. Persze, ezt mind Melore sem tudhatja, mert néhány dolog olyannyira mélyen van elrejtve, hogy sosem hoznám fel szívesen.
  -  Nem olyan rossz. Néha te is tudsz ravasz lenni.  -  Kacsintok rá, és küldök egy kisebb fajta gunyoros félmosolyt is mellé.
A kérdése kicsit elbizonytalanít. Vajon én vagyok a bolond, hogy tényleg egy hugrás lánnyal töltöm az időm nagy részét, arról nem is beszélve, hogy az a lány, akit már jó ideje kinéztem magamnak szintén a sárgák közé jár... Nincsen velem semmi gond, és talán épp ez a baj. Hogy én nem vagyok Halálfaló alkat... na ja, hogy is lehetne bárki is az, az én külsőmmel?
De ez még mindig nem azt jelenti, hogy jó vagyok.
Jó és rossz...
Nem akarok választani, és talán jobb is, ha nem fogok, de Mel tekintetét fürkészve már érzem, hogy valami nem teljesen kóser.
  -  Tulajdonképpen...nem.  -  Nem hazudhatok neki, és az igazság persze az, hogy nem hogy nem jó, sőt, rendesen rossz szemmel nézik, hogy Hugrás lányok körül mozgok. Na de istenem... A zöld lányok, na nem, mintha annyira bajom lenne velük, de mégis.  - De ezt pontosan tudod. Meg azt is, hogy nem érdekel.  -  Újabb mosoly, ami inkább afféle bizalomgerjesztés, cseppet sem a boldogságom jele, mert nem örülök ennek a ténynek.

Gondolhattam volna...
A másik dolog, már kezd nekem gyanús lenni, de utána persze gyorsan le is darálja, mire gondolt pontosan, pont arra, amire én számítottam, és amit reméltem, hogy nem fogunk felhozni. De ez van. Az a szörnyű tény, hogy a világunk nem biztonságos, és vagy hős mártír leszek, aki a jó oldalra áll, vagy átállok a Nagyúrhoz, kissé aggasztó. Főleg, mert nem akarok meghalni...
  -  Igen...  Va-va-vagyis nem tudom mire akarsz ezzel kilyukadni. Azt hiszed, hogy én is...? -  Nem hazudok. Egyáltalán nem. Vagy csak magamat győzködöm azzal, hogy őt is győzködöm? Ez is hülyeség. Szimplán hülyeség. Lehet, hogy nem szimpatizálok a Griffendéles csodatrióval, de ez még nem jelenti azt, hogy nem maradhatok a két szélsőség között valahol.

Mel:.



Loo? Ki másra is asszociálhatnék az asztalomra került kis papírfecni elolvasása után, ha nem Melre? Végül is nem sok embert lehet így becézni, és annak ellenére, hogy én jobb szeretem a neve legegyszerűbb változatát használni, még tudom, hogy mi az, amit nem szeret. Igen, néha így hívom, ha piszkálódáshoz van kedvem, de mivel pontosan tudja, hogy ez csak a kényszeres, mardekáros jellemem miatt van, nem haragszik.

Hogyan is lehetne haragudni rám? Ez talán egy kicsit túlzás... Na jó, épp ellenkezőleg, marha könnyű rám haragudni, mivel nincs mindenkivel szalonképes stílusom, csak azzal, akiről úgy gondolom, hogy megérdemli. (xD) Ami azt jelenti, hogy vele természetesen egész kedvesen viselkedek.
Általában mindig gyorsan kispurizok a tanteremből, főleg mert általában a felénél megunom az egészet, és már azt kívánom, bárcsak kimehetnék, de most néhány pillanatra szükségem van, hogy értelmezzem a kezem ügyébe keveredett papírfecnit.

A memóriámmal semmi gond nincs... általában, de csak nem jut eszembe, hol is volt az a bizonyos ott. Mivel csak egyetlen egy tippem van, ami úgy dereng is, szóval amint összeszedem a cuccaimat az ajtó felé veszem az irányt, néhány diákot arrébb tessékelve onnan.
Mivel a folyosón képtelenség észrevétlenül sietni, meg sem kísérelem a dolgot, és csak nyugodtan szedve a levegőt, sétálok el arra a bizonyos helyre, ami az én fejemben nem más, mint a plázs...
Perceken belül már a fehér kővel burkolt kis területen találom magam, ami mint mindig, most is zsúfoltan van az emberekkel.
Hamar sikerül felfedeznem Melt az egyik kovácsoltvas padon elhelyezkedve. Apró mosoly szalad a szám szélére, és magabiztosabb léptekkel indulok el a Hugrás lány felé. Annak ellenére, hogy nem a legtöbb időt töltjük együtt, talán főleg a házaink miatt, egyáltalán nem érzem, hogy ez akadályozná a barátságunkat.
  - Mi volt ilyen sürgős?  -  Kérdezem tőle mosolyogva, nem abban a megszokott, számon kérő hangnemben, bár igaz, azonnal a lényegre térek... Ez annak köszönhető, hogy fogalmam sincs, mire fel kellett épp ide jönnünk. Lehet, hogy semmiség, végtére is nőből van, nekik pedig mindenre meg van a maguk sajátságos indokuk.
A cuccaimat ledobom az asztal tetejére, én pedig - ha engedi, ha nem - arrébb tolom a lábait, és vele szemben helyezkedem el.

Épp, hogy csak vége lett a téli szünetnek, és nekem máris vissza kell utaznom a Roxfortba. Nem, mintha annyira maradni szeretnék az állítólagos családommal, de láthatólag Jill, és Jimmy is örültek annak, hogy végre otthon vagyok. A két kis törpe, tulajdonképpen fogalmuk sincs még a mágusvilág többé-kevésbé sötét részével, csak élvezik, hogy bennük is meg van a kellő energia ahhoz, hogy előbb-utóbb ők is bekerüljenek az iskolába.
Az egész szünetben azon ügyködtek, hogy hogyan tudnának engem valamivel felvidítani, mert nem volt épp valami hű de rózsás hangulatom.

Az egész szünetem gondolkodással, és tulajdonképpen unalommal telt el. A hűvös newporti utcákon sétálgattam, és próbáltam felkeresni a rég nem látott mugli barátaimat. Persze, közülük már nem sokan ismertek meg, annak ellenére, hogy nem változtam egy év alatt túl sokat... Igen, tulajdonképpen a tavalyi téli szünetben láttam őket utoljára, aminek hatására nem is csoda, ha némileg másként fogadtak.
Kérdéseket zúdítottak a nyakamba, én pedig nem győztem már lassan hazugsággal, amik ugyan nem szándékosak voltak... a kényszer szülte mindegyiket. Nem mondom, hogy hiányoztak, mert valójában nincs így.

A francba... Lassan indul a vonat, én pedig szokásomhoz híven kissé megkésve érkezem a pályaudvarra. A csomagjaimból hazafelé nem volt sok, most viszont némileg többel felszerelkezve kapkodom a lábaimat a 9 és 3/4-ik vágány felé.
Persze annyi időm még van, hogy átgondoljam a helyzet súlyosságát, ami nem másról szól, minthogy ha otthon felejtettem valamit - ami igen valószínű - akkor az már csak vágyálom lesz, mert kétlem, hogy Elisabeth lesz oly kedves és utánam küldi az említett tárgyat...
Tehát a peron mellett sétálok, hol gyorsított, hol lassabb tempóban, miközben a jól megtömött sporttáskámat magam elé emelve próbálom feltérképezni a tartalmát. Nem csoda az sem, hogy nincs háziállatom, de ha lett volna, akkor sem élt volna túl kettőnél több napot velem.
Tekintetem tulajdonképpen a táska belsejét fürkészi, miközben a kezemmel tovább folytatom a lázas kutatást, előre jobbára nem is nézek, talán azért is kiáltanak fel néha az emberek, amikor hirtelen felsikkantva, egyesek pedig cseppet sem kedves szavakkal illetve kénytelenek arrébb ugrani... Sajna nem a vonat elé, hanem a másik irányba, de hát ilyen az élet...

Mivel minden fontos dolgot megtaláltam eddig a táskában, abbahagyom a kutatást, és immár az utat, és a tömeget figyelve fordulok célirányba. Az átkelő hely megtalálása nem okoz különösebb gondot, már jó néhányszor tettem meg ezt az utat. Hirtelen eszembe se jut, hogy körül kéne tekinteni, ezért gondolkodás nélkül haladok át a falon.
Még mindig pont olyan furcsa érzés...

Fogalmam sincs mi játszódhat most le a fejében, és talán jobban is járok ha nem tudok többet a nőkről, mint amennyit kívülről látni.Na igen, a látvány most is magáért beszél.
Minden egyszerű dologból lehet bonyolultat, megfejthetetlent csinálni ha túlságosan sokat agyalunk rajta. Ennél fogva inkább becsukom, a pillanatnyilag résnyire tátott számat, és elkapom a pillantásom a lány vörös tincsekkel takart nyakáról.
Mint a többiek... Hmm
  - Ilyet nem mondtam. -  vágom rá egy újabb éles mosolyt is megeresztve, és ismét belepillantok zöld íriszeibe. Nincs se közel se távol, mégis tökéletesen bele tudok mélyedni a pillantásába. Nem olyan, mint egy nyitott könyv, vagy egy óceán, amiben elmerülni lehet, inkább... Nem. Nincs nekem olyan költői vénám, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen elragadó szempárral találkoztam össze.
Leírni, megfogalmazni talán még könnyű lenne, de ha akarnám se tudnám az arcomra erőltetni most a fejemben és a gyomrom környékén kavargó érzések mimikáját. Egyszerű, talán inkább értetlen, hűvös arckifejezéssel bámulok rá, amit továbbra is csak a mosolygásom tör meg.
  -  Abban nem is kételkedem. -  válaszolom magabiztosan bólintva egyet mellé. Menni készül? Máris? Talán jobb is lesz ha hagyom elmenni, de nem... talán nekem kéne előbb elmennem. Igen. Nem hagyhatom ezt is szó nélkül, még a végén Ő értené félre, és így, végső győzelemnek titulálhatná a dolgot.
A kacsintása meglepő, de követem a lépteit, és hirtelen, valamivel elé kerülök.
  -  Ó, már most várom.  -  Néhány centivel közelebb hajolok hozzá, és bájosan mosolyogva suttogom neki a szavakat. Talán igaz, talán nem, ezt ő nem tudhatja, s épp ez a célom. Nem akarom összezavarni, csak nem szeretném, ha tényleges információkat tudna meg rólam.
Teszek még néhány lépést vele a kastély irányába, majd egy biccentéssel búcsúzom, és pillanatokon belül hátat fordítok neki. A kezeimet zsebre vágom, elégedetten emelem fel az állam, és tovább folytatom a sétát, nyugodt, laza tempóban a kastély birtokán.

---

Ó, ez a lányka mégis azt hiszi, hogy velem könnyű szórakozni? Persze, hogy nem. Én vagyok az, aki szórakozhat, és természetesen jó is esik, attól függetlenül, hogy néha csak a szerencse vezet ilyen helyzetekhez.
A hosszas csend a győzelem elkönyvelésére ad nekem okot, és ennek hatására még a vigyor is kiszélesedik az arcomon. Szó nincs róla, hogy gúnyos, vagy sértő akartam lenni, épp csak sajátos módon játszadozom a hölgyekkel, természetesen csak azokkal, akik ezt kiérdemlik.
Raelyn. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok róla, de valószínűnek tartom, hogy ő még ennyit sem. Nincs semmiféle különleges képességem, aminek segítségével belelátok az emberekbe, csak ő olyan... más.
Amikor végre megint megszólal, kicsit meglepődök, és elhúzom a számat. Ha láthatnám az arcát... Igazából bőven elég a hangját hallanom, abból is érzékelhető,  hogy a szavak, amik a száján kicsusszantak nem szándékosak voltak, és valószínűleg rájött, hogy bizony nem kellett volna ilyesmit hangoztatnia.
Ezt most kivételesen nem veszem magamra, és mégsem akarom szó nélkül hagyni.
  -  Én meg nem gondoltam volna, hogy ennyire, nos, tűrhető vagy. -  Marha... Összeszorítom a fogaimat. Nem hiszem, hogy ezt bóknak fogja venni, akkor talán a haját kellett volna dicsérnem, de többet még sem tudok mondani. Csak megszaporázom a lépteimet, mert mintha ő is gyorsítani kezdett volna.
  - Szoktam.  -  Igencsak szűken válaszolok, mert kicsit zavar, hogy néhány lépésnyire vagyok a lépcső aljától. Pillanatokon belül már Raelynnel szemben állok, és azon kezdek agyalni, mivel tarthatnám még itt, csak pár percig.
  -  A szövegelés inkább neked nem az erősséged, vagy azt hiszed elfelejtettem, hogy nem válaszoltál...? -  Kacsintok rá az államat megemelve én is összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt.
Egy kicsit elszaladt velem a ló, de nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt, még mindig nagyon élvezem a helyzetet, és próbálom tovább húzni Rae tűrőképességét, legalább addig, amíg valami érzelemmegnyilvánulást ki nem harcolok belőle, legyen az akármi is.

~Ray, Ray, Ray... Akarom mondani Raelyn...~
Nem tudja, hogy engem csak erőteljesen felspannol ezekkel az ügyes visszavágásaival, de természetesen az sem kerülte el a figyelmemet, ahogy egy pillanatra mintha a gondolataiba mélyedve bámult volna rám. Talán valahogy én is így tettem, nem tudom megállapítani, hiszen a dolgok néha olyan gyorsan zajlanak le az orrom előtt, hogy ha csak egyszer is pislogok, elszalasztom a fontos részeket.
Talán azért is veszem oly' könnyedén ezt az egymást bámulást, mert a vörös hajú, hugrás leányzó amúgy csinos darab, én pedig sose voltam csendes, vagy visszahúzódó fajta. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy rámenős vagyok, a köztes állapot, vagy talán inkább valami vegyes koncepció a megfelelő számomra.
Persze a lényeg itt most az, hogy az újabb megjegyzését felülmúljam valamivel. Akármivel, de muszáj, mert a végén még azt hiszi, ennyivel elintézett, és ha nem Ő lenne most velem szemben, akkor talán már rég nem viselkednék ilyen kedvesen. Mégis csak egy törékeny hölgyről van szó, nem lehetek mindenkivel egyformán kegyetlen, belém is szorult némi jóérzés. De azt azért a világért nem vallanám be, hogy más áll a háttérben. Igen, végül is ez az igazság, túlontúl kellemes a társasága.
  -  Hát, ha ennyire szeretnél elöl menni, csak parancsolj.  -  Válaszolom féloldalas, sanda mosollyal kicsit arrébb húzódva, ezzel utat engedve a vágyainak. Szándékosan nem megyek tovább, talán csak mert húzni akarom még azt a rövid kis időt, amíg lehetőségem van egy-két szót, esetleg mosolyt kicsikarni belőle.
Nem szólok, legalábbis egy darabig nem, csak figyelem az arcát, a tekintete feltűnően kalandozik el az enyémen, talán rátévedve a szemem alatt szinte azonnal észrevehető bélyegre. Úgy teszek, mintha fel sem tűnt volna, nem szívesen említeném meg a dolgot, de ő is elkapja a tekintetét. Talán feltűnt neki, hogy észrevettem.
  -  Rajtam?  -  esik le aztán az egyik megjegyzése, kicsit késve ugyan, de földet ér, mikor újra elindulunk lefele.  -  Igen, mondanod sem kell, látszik rajtad. A közkedvelt személyiségem téged sem hagy hidegen, annak ellenére, hogy mardekáros vagyok. Lehet, hogy még csodálkozol is ezen? Hm...  -  Feszegetem a húrt, még mindig mosolyogva, naná, hogy élvezem a dolgot, és persze kíváncsi vagyok a válaszára is.
Kicsit gondolkodni kezdek, legalábbis látszólag, de főleg őt figyelem, ahogy tovább lépked a fokokon, egyre lejjebb érve.

Egyáltalán nem zavar most - érdekes - a csend, és az, hogy a Hugrabugos lány mögöttem igyekszik követni a lépteimet. Nem érdekel az se, hogy próbál gúnyosan válaszolni, bár egész ügyesen próbálkozik, de én inkább válaszra se méltatom a "nagyfiú" jelzőt. Pontosan tudom, hogy nem fog semmilyen elvetemült ötlet az eszébe jutni, épp ezért amikor magam elé bámulok, halványan mosoly terül el az arcomon, csak amikor hátrafordítom a fejem, akkor próbálom ezt leplezni. Legalábbis némileg, mert mikor meggondolatlanul megtorpanok, és egy száznyolcvan fokos fordulatot veszek, még én is meglepődöm, és kénytelen-kelletlen elmosolyodom.
Reflexből emelem meg kicsit a kezeimet deréktáj magasságba, hogy még mielőtt nekem esne, vissza tudjam billenteni az ellenkező irányba. Tulajdonképpen nincs rá sok szükség, hogy megfogjam, mert sikerül magától is hátrálnia egy keveset, nekem mégis nehezemre esik visszahúznom a kezeimet. Legalábbis pár pillanatig, amíg elmélyülten bámulni kezdem a szemeit, még nem tudom, kell egy kis idő, aztán mintha épp most jutna eszembe, hogy ez így nem teljesen oké, egy hirtelen mozdulattal fehér kézfejeimet belesüllyesztem a nadrágzsebeimbe.
  - Nem kviddicsezem. -  Megrázom a fejem, aztán lehajtom, és végignézek magamon. Szeretek repülni, de még se tudom elképzelni magamat egy meccs kellős közepén. Talán a cikesszel még elboldogulnék, de a gurkók... Chh.
  - Legközelebb figyelj jobban. -  Megrándítom a vállaimat, mintha az ő hibája lenne a dolog, de ez eddig is egyértelmű volt, de valószínű, hogy nem borultunk volna fel még akkor se, ha egy kicsit gyorsabb iramban közeledik. Zavartan félreigazítom a szemem elé szökött fekete tincseket.
  - Kicsi ez a kastély, nem hiszem, hogy el tudjuk kerülni egymást.  -  Inkább csak magamnak morgom, mintsem neki, bár valószínű, hogy úgyis meghallja, de azért elnézek oldalra.  -  Szóval lőttek a jó napjaim többségének.  -  Ezt már határozottan neki címezem, gúnyosan elvigyorodom, immár a zöld íriszeit kémlelve. Érdekes színük van, érdekes, és jóval különlegesebb, mint az én seszínű, halvány szemeimnek.
Hozzam?
A felemelt kezei arra utalnak, hogy hamar megbánta amit mondott. Gondolom nem akarja, hogy tovább szurkálódjam. Mellesleg megértem, biztos ismeri már a legtöbb Mardekárost, egyszóval képtelenség, hogy jókat feltételezzen rólam...
Egy darabig még némán figyelem, aztán újra elindulok lefelé a lépcsőn, a fokokat bámulva a lábaim előtt.

Kezdtem reménykedni, hogy valami harcias visszaszólással köszöni meg az én megjegyzésemet, de meglepődésemre úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. Kicsit össze is ráncolom a homlokom az egyszerű válasza hallatán, de nem törődök vele különösebben.
A lépcsőn bevárom, egy pillanatra hátranézek, hogy lássam, vajon neki is sikerült-e ilyen könnyen kijutnia a két ajtónálló mellett. Amikor látom, hogy kilép az ajtón, komótosan megindulok lefelé a lépcsőkön, hogy mindenképpen be tudjon érni. Először nem is pillantgatok sűrűn magam mögé, a lépteinek koppanása bőven elég arra, hogy megállapítsam, ott van még, meg amúgy is én megyek elöl, és a szűk lépcsőn nehézen tudna megelőzni. Kivéve persze, ha a falnak présel, aminek tulajdonképpen nem tudom, hogy örülnék-e, de lényegtelen is.
"Amúgy én komolyan mondtam." - A válasza hallatán hirtelen meg kell köszörülnöm a torkomat idegességemben, vagy inkább zavaromban, de végül is egyre megy. Kíváncsian nézek hátra, azért abban reménykedve, hogy nem esek hasra, figyelem pár másodpercig az arcát, vajon komolyan mondta, vagy csak ugratni akar.
  -  Nem hiszem, hogy szükség lesz a segítségedre. - Válaszolom közömbös tekintettel, egyrészről mert nem akarok idejönni többet, másrészről meg mert nem hiszem, hogy ezek után sok levelet fogok váltani a szüleimmel.
Hirtelen újabb éles hozzáfűznivalóm támad, de még sem mondom ki, és néhány pillanat alatt el is felejtem a dolgot. Sóhajtok egyet, és megrázom a fejemet. Jobbnak látom befogni, még mielőtt olyat mondok, amit már talán nem pusztán hülyéskedésnek fog venni.
Huzamosabb ideig csendben, és még mindig nyugodt, lassú léptekkel sétálok lefelé a lépcsőkön, és már majdnem az aljánál is járok, amikor Rae újra megszólal.
  -  Nincs ennél valamivel jobb hely, ahol összefuthatunk?  -  kérdezek vissza apró mosollyal az arcomon, az utolsó szót kicsit megnyomva.
Akaratlanul is megállok hirtelen, és úgy fordulok hátra, mindenesetre remélem, hogy nem fog felborítani ez miatt.

Zephyr


Persze, hogy nem csak sétálni jöttem, de hát megesik néha, hogy az ember elgondolkodik valamin, és nem figyel arra, hogy merre is megy éppen. A pincefolyosók meg amúgy is sötétek, a falon függő, egymástól távolra eső lámpák nem sok segítséget nyújtottak eddig, szóval az immár fényt nyújtó pálcámat magam elé szegezve indulok el. Komótos léptekkel, kicsit unottan, mert hát mégis csak órára kéne mennem vagy mi a szösz. Ráadásul Gyógynövénytanra kéne kapkodnom a lábaimat, mert még talán van esély arra, hogy kisebb késéssel odataláljunk. Persze, ha csak nem gyalogolnék ilyen veszettül lassan...
  -  Talán egy negyed órája...  -  válaszolom kissé bizonytalanul, mert így még sem vagyok olyan biztos már magamban. Persze, azt nem mondom, hogy a tanárok hozzá lennének szokva a késésemhez, mert általánosságban igyekszem én, csak most nincs semmi kedvem hozzá.
Zephyr mellém lép, és csak ekkor esik le, hogy pont én próbálom kivezetni innen magunkat. Próbálom felidézni honnan jöhettem, de az összes rohadt fal egyforma... Így nem túl könnyű. Nyelek egy nagyobbat, és mit sem törődve azzal, hogy akár rossz irányba is mehetünk.
  -  Heh... Szerintem gondolkozz csak az alibinken. Bár lehet, hogy nem is lesz rá szükség.  -  Felemelem a bal kezem, és lerázom róla a talár ujját, hogy szemügyre vehessem az órámat. Szerencsére ezt nem felejtettem el felvenni.  - Még van egy-két percünk.  -  Teszem hozzá határozottan, de igazából már röhögni volna kedvem ezen a tényen. Néha, sikerül csak úgy elgondolkodnom egyes dolgokon, ahogy most is. Bár, most főleg azt próbálom feleleveníteni, merre találjuk meg a legrövidebb utat felfelé.
  -  Egyébként... Mit lopott el a macskád?  -  Hirtelen jutott eszembe, amit az előbb mondott, de igazából fogalmam sincs róla, mit tudott ellopni az a macska, ami miatt utána sietett, talán csak ezért kérdezek rá.

Cyn



Talán ideje lenne ráébresztenem, hogy ez az én törzshelyem, s kizárólag azért vagyok még itt, mert feltett szándékom innen elküldeni. Egyáltalán nem vagyok a kedves beszélgetések híve, és nem is fogom neki szépen, részletesen elmagyarázni, hogy húzzon el innen, egyelőre csak szúrós, jeges pillantásokkal illetem. A karjaimat magam előtt összefonom, miután kicsit lazítottam a nyakkendőmön. Mintha valami hirtelen érzés kezdte volna fojtogatni, és nem is értem, honnan jön ez. A nyelvem hegyén már ott van ezernyi éles megjegyzés, amivel azonnal újabb dühkitörésre késztetném a furcsa hugrás lányt, de nem szólalok meg.
Furcsa, értelmetlen dolgok járnak a fejemben. Cikáznak jobbról balra, ő pedig képes és bocsánatot kér. Ugyan mégis mi a fenéért? Nekem kéne előre bocsánatot kérnem, mert nagyon valószínű, hogy ennek nem lesz jó vége. Igen. Nincsen bennem semmiféle érzés, ami meggátolna abban, hogy a zsebemből előszedjem a pálcám, és felvont szemöldökkel tovább fürkészve a lányt vékony ujjaim között pörgetni kezdjem.
  - Most mi van, megkukultál? -  förmedek rá, mikor már igencsak eluntam csendben várakozni. - Különben meg, - Megnyalom az alsó ajkam, és futólag körbepillantok a füves tájon. A tó nincs messze az iskolától, de így is elég sokan megfordulnak erre. Most nem kell nekem a feltűnés és nem is azért vettem elő a mahagóni eszközt, hogy megátkozzam a lányt, csak figyelmeztetésképpen.  -  ez az én helyem.  -  jelentem ki igen csak határozottan, az államat felszegve pillantok rá keserűen elhúzva a számat.

Tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy van itt még rajtunk kívül más is, ugyanis tökéletesen el voltam foglalva a levél bagolyra való felszerelésével, na meg Rae tekintetének fürkészésén. Mondanom sem kell, messziről lerí az arcáról, hogy teljesen idiótának tart a bagolyutálatom miatt, de ha még látná, hogy viszonyulok a macskákhoz. Kész borzalom, hogy a háló is folyton tele van a bolhazsákok szőrcsomóival, de ilyen az élet. Tulajdonképpen hozzászoktam öt év alatt, és még csak ki se nyírtam azokat a dögöket. Mondjuk persze, nem vagyok hülye, azonnal tudták volna, hogy én voltam az elkövető.
  -  Hát ez... tényleg érdekes.  -  Meg is lepődök, amikor közli, hogy a becenevünk akár egyforma is lehetne, ha nem stoppoltam volna le időközben. Ha nagyon meg szeretné tartani, inkább átállok A Cass-ra vagy valami hasonló eget verően értelmes becenévre, amit a Cassiusból ki lehet hozni. Öcsém... Ilyen egy hülye nevet is csak anyám találhatott ki. Még normális becenevet se lehet belőle kreálni.  -  Akkor Rae. - mosolyodom el az ajánlata hallatán. Majdnem megegyezik így is a hangzása de legalább már van bennünk valami közös. Az évfolyamot, meg az alkímiát leszámítva. Hát nem csodás?
Köhögök egyet, hát naná, hogy látszik rajta, mennyire szeretne röhögni egy Madekároson, de arra aztán várhat, mert nekem minden sikerül. Még ha ennek az ára az volt, hogy huzamosabb ideg kellett hozzáérnem a madár lábához. Aztán csak-csak feltör a lányból is egy édes kis megjegyzés, amire egy újabb fintor a válaszom.
Egy jeges pillantást küldök felé, gúnyosan elfintorodva.
  - Azt leszámítva, hogy találkoztam veled, jól.  -  Vonom fel az egyik szemöldököm.  - De legközelebb szólj ha itt leszel, mert hozok neked egy adag némító főzetet ajándékba. Biztos sokan örülni fognak neki, hogy megszabadulnak a méltán vicces megjegyzéseidtől.  - Ez a csajszi azt hiszi, hogy vicces, de mégis halvány, gúnyos félmosoly ül még mindig az arcomon. Nem beszélek teljesen komolyan, inkább csak ugratom. Fogalmam sincs miért vagyok még mindig ilyen nyugodt. Persze, azért nem hagyhatom szó nélkül a dolgot.
Gyors léptekkel indulok meg az ajtó felé, és az ott állókkal nem is igen törődve csusszanok ki az ajtón. Persze, elkerülhetetlen, hogy egy kissé arrébb taszítsam a srácot, de ez nem különösebben izgat, a lépcső utolsó előtti fokára szökkenve várom be Rae-t.

Bár belül valami eszelős bizonytalanság emésztget, az államat kissé feljebb emelve figyelem tovább a lány mozdulatait. Tulajdonképpen nem ismerem, csak éppen annyira, mint a többi itteni diák többségét. Messziről, látásból, ami nekem tökéletesen elég is szokott lenni. Hosszú, vörös színű haja elég egyedi, így nem volt nehéz visszaemlékeznem rá, honnan is ismerős nekem annyira.
Eltaláltam...
Elégedetten elmosolyodom a válaszára, és amikor gondolkodásba kezd, már épp nyitnám is a számat, hogy kisegítsem a nevemmel, mikor az hirtelen eszébe jut.
  -  Csak Ray.  -  javítom ki egy bólintással egybekötve. Tulajdonképpen nem azért, mert zavarna a teljes nevem, a második keresztnevemmel sincsen semmi különös problémám, csak ez épp könnyebben memorizálható, és rövid.
Óvatosan beharapom az alsó ajkam és gyorsan elfordítom a tekintetem újra, a többi jószág felé. Nem feltétlenül akarom Rae-t bámulni, attól függetlenül, hogy egy igen kellemes külsejű lány.
  - Értem. -  morgom közelebb sétálva hozzá, még mindig főleg a baglyokat figyelve. A bal kezemben már eléggé összegyűrt pergament lassan átjárja idegességemben a tenyerem izzadása is, a másikat pedig hirtelen felemelve bököm meg az egyik alvó madarat. Az persze azonnal kinyújtóztatja a nyakát és a szárnyait is megmozdítja kicsit. Lehet, hogy a legszebb álmából keltettem fel épp... Fintorogva hátrálok egy lépést a kezemet szinte azonnal a zsebembe rejtve, és már egészen közel állok a lányhoz, amikor visszafordítom felé a tekintetem.
Nem nagyon akaródzik nekem válaszolni, szóval inkább csak egy újabb szájelhúzással válaszolok a kérdésére. Ebből valószínűleg már csak leszűri majd, hogy igaza van. Nincs nagy kedvem ezekhez az állatokhoz, egyenesen utálom őket, de azt azért még sem akarom, hogy Rael gyávának tituláljon. Mivelhogy ez koránt sincs így, csak na...
  -  Az elég nyugisnak látszik. De... megoldom egyedül is.  -  Még csak az kéne, hogy segítséget kérjek, de azért hálás vagyok neki, hogy felkeltette a figyelmem erre a különösen álmatag jószágra. Közelebb megyek hozzá, és gyors mozdulatokkal igyekszem a lábára erőltetni az összetekert pergament.
Nem is olyan nehezen, néhány perc múlva sikerül is, és a madár, mintha pontosan tudná mi a dolga, elindul az ablak felé. Csodás.
Most aztán marha büszke lehetek magamra, de ennél több nem is kell, hogy megunjam a madárszagú helyiséget, és elinduljak az ajtó felé.
  -  Remélem nem alszik el út közben. - nézek vissza a hugrás lányra vigyorogva, persze, a madárra célozgatok. Az övé kicsit mintha élénkebben mozgott volna. - Öhm... Egyébként, hogy vagy?