Nad kijön a házból a kertbe. Azt hiszem még a legnagyobb ellenségeimnek se kívánnám, hogy egy ilyen nő kerüljön akár csak az egy kilométeres körzetükbe.
Mikor már azt hiszem, hogy Nad továbbmegy, köszön, azaz elejt egy gúnyos megjegyzést. Már megszoktam, ez nála a legszebb köszönési forma...irányomba.
Ez egyetlen dolog, amiért irigyeltem, az az volt, hogy soha nem félt semmitől, míg én. Nagyot sóhajtottam, majd dühösen néztem a lányra.
-Ezt én is kérdezhetném tőled!-mormogtam látszólag nyugodtan, de a szemem szikrákat kezdett el szórni, ahogy ránéztem, pedig nagyon nem akartam, hogy látszon rajtam, hogy végülis érdekel a dolog.
Reméltem, hogy nem jön több kérdés és Nad talál valami jobb elfoglaltságot, de pechemre neki a legjobb elfoglaltság mindig az én piszkálásom volt. Sosem tudtam, miért nehezítem meg az életem, de Nad folytonos gúnyolódásai, bántásai után kezdett előkerülni belőlem egy olyan énem, akiről eddig nem is tudtam. Egy bosszúra szomjas én, aki csak arra vár, hogy egyszer Nad is pofára essen, sírjon, kimondja csak egyszer nekem, hogy "sajnálom" és nyugodtan mondhassam, hogy nem kell a bocsánatkérése és soha nem is fog kelleni.
Amikor a férfiügyeimről kezd el érdeklődni, elhúzom a számat.
-Ez nem rád tartozik. Amúgysem hiszem, hogy érdekelne-jegyzem meg, miközben a láthatatlan szöszöket kezdem leszedni a felsőmről, aztán ránézek.-Hát gondoltam, hogy nem érdekel...
Aztán kimondja azt, amit egyébként már mondott is párszor és ha nem mondja, akkor is tisztán és világosan látom, miszerint élvezi, ha engem szenvedni láthat, közben leguggol, én pedig összeszorított szájjal nézek rá, aztán félrehajtom a fejem.
-Sajnállak-kezdtem nyugodtan, de kicsit lenézően és talán tényleg kicsit sajnálkozva, majd folytattam.
-A legnagyobb örömöd ez?! És akkor én vagyok a szerencsétlen, akinek nincs jobb dolga!-ráztam hitetlenkedve a fejem, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon, Nad kezdte elveszíteni a fejét, nagyon ritka alkalmak egyike.
-Már mondtad párszor...-emlékeztettem Nadet, mikor mondta, hogy szánalmas vagyok, aztán megsimogattam az arcomat, tudtam, hogy egy hatalmas vörös folt fog éktelenkedni rajta, aztán folytattam a megkezdett mondatomat.-De már nem érdekel!
Aztán nagy késztetést éreztem, hogy én is megüssem Nadet, de ebből csak az lett volna, hogy összeverjük egymást, aztán kék-zöld foltokkal járhatunk-kelhetünk és magyarázkodhatunk, végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel és visszaadtam a pofont, ami nagy csattanással érkezett meg a címzetthez, Nadhez.
-Nem fogom hagyni magam!-néztem rá eltökélten, sokáig tartott elhitetni magammal, hogy nem érek kevesebbet Nadnél.

Nicolas és Kys  


Azért nem mondom, hogy a végén már nem kezdett el szórakoztatni a dolog, már nem is azért veszekedtünk vagyis veszekedett Kys a sráccal, mert belémjött, hanem mert egy bunkó Mardekáros, a nővérkém pedig egy igazságosztó Griffendéles, én pedig... hát igen, inkább meghúzódó Hugrás.
De most mit csináljak? Ilyen vagyok, utálok veszekedni, azt is utálom, ha körülöttem veszekednek, mondjuk sokszor legszívesebben ordítottam volna, hogy mi lenne, ha nem osztaná mindenki az igazát, mert úgyis tudom, hogy amit én gondolok, az az igazság.
Ekkor váratlan dolog történik, a srác bocsánatot kér, homlokráncolva nézek rá. Sejtettem, hogy nem gondolta komolyan.
Aztán Kys elejt egy megjegyzést, miszerint mennyire megkedvelte a Mardekárost, mire elmosolyodom, ahogy irónikusan hangsúlyozni kezd, aztán a srácra nézek, hogy erre most mit reagál, bár gondoltam, hogy egy gúnyos arckifejezéssel és egy újabb beszólással igyekszik majd elintézni a tesómat.
Háhá, nem ismerte még Kyst, de azt hiszem, most majd meg fogja.
Igazából nem volt ínyemre a dolog, hogy egy ilyen emberrel kell nekünk szóba állni, de Norkys úgy látszik, hogy kitalált valamit, ennyire azért már ismertem vagy... meggondolta magát és rájött, hogy mégsem kéne veszekedni. Személy szerint az első verziót tartottam valószínűbbnek, aztán bemutatkozik a srácnak, bemutat engem is, mire csak elhúzom a számat, majd lazán felemelem a kezem.
-Hello...a nevem Jessica-mormogom közben kijavítom Kyst is, azért mindenki nem hívhat Jessnek, majd még hozzáteszem, ha már Nicolas rendesen bemutatkozott.-Jessica Winters.
Aztán Kysre nézek, ahogy tovább kezd kérdezősködni és egy értetlen kifejezéssel akarom tőle megtudakolni, hogy mégis mit csinál, mire odasúgja nekem, hogy bízzam rá a dolgot, mire alig észrevehetően bólintok, majd én is elmosolyodom és a srácra nézek, nem tudja, hogy mi vár rá...még.
Nicolas nagyképűen megjegyzi, hogy először a könyvtárba akart menni, de most már a klubhelyiségbe, mire nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.
-Mármint a többi bu... izé Mardekároshoz?-finomítok kicsit a kérdésen, aztán egy sokatmondó pillantást vetek Kysre, én oda be nem teszem a lábam.

Már egy éve otthagytam a Roxfortot és egyelőre nem is tudtam, mihez kezdjek magammal és anya sem sokat segített elhelyezkedni, hogy finoman fejezzem ki magam. Kiskoromban szinte rajongtam érte, de hamar fel kellett nőnöm és belátnom, hogy csak sajnálatból vett magához és talán azért, mert még érzett valamit apa iránt, bár ezt azért nem tartottam túl valószínűnek. Anya mindig csak egyvalakit szeretett: saját magát. Na jó, Nadet is imádta, bár valószínűnek tartottam, hogy Nad még így is a második helyen áll.
A napsütés szinte minden gondomat el tudta feledtetni, a gyönyörűen sugárzó korong fenn tündökölt az égen, én pedig élveztem ezt a szép, nyári időt. Szokásosan kinn üldögéltem a tónál, ami úgy szikrázott a vakító fényben, mint megannyi gyémánt, bár... sosem volt szerencsém közelebbről gyémántot csodálni.
Tudtam, hogy végre Nad, a húgom elvégezte a Roxfortot. Nagyon büszke voltam rá, de ezt a világ minden kincséért sem vallottam volna be senkinek, főleg nem azért mert biztosan bolondnak néztek volna, hogy mégis minek örülök? Annak, hogy Nadnek végre megvan a megfelelő varázslói tudása vagy hogy kikerül Roxfortról, hogy hazatérjen boldogítani engem? Hát igen, ez így elég furcsán hangzott.
Mégis a remény hal meg utoljára és én reménykedtem, hogy Nad talán még megváltozhat, ha akar. Ha akar.
A biztonság kedvéért egy percre sem váltam meg a pálcámtól, nem akartam a húgicám elé kerülni puszta harcművészeti tudással, az nem igazán használt volna az átkok ellen.
Hamarosan meg is láttam Nadet, éppen felémtartott, én pedig gyanakodva figyeltem, valahogy nem néztem ki belőle semmi jót. Sóhajtva letettem a könyvet, amit éppen a kezemben tartottam, két óra alatt nyolc oldalt olvastam el, a gondolataim egyre elkalandoztak és akárhogy is koncentráltam, nem tudtam ráhangolódni a történetre, amit olvastam.

Amikor kimondtam, hogy nem megyek el, maradok, nem tehet ellene semmit, eltorzult arcát látva, azt hittem, hogy kitör rajta a harag, a gyűlölet és valami meggondolatlant fog csinálni, de nem ez történt. Naná, hogy nem! Nad sosem volt az a fajta, aki csak úgy tesz valamit, előtte mindent kétszer átgondolt, többnyire mondjuk azért, hogy tudja, amit éppen tenni készül abból hogyan profitálhat, ez most is így volt.
-Sosem voltál velem őszinte!-mondtam ki az igazságot, mikor Nad elkezdte bizonygatni nekem, hogy márpedig Kys sem szeretett soha, csak tetteti a dolgot, de ezt nem voltam képes elhinni, mégis... túl jól játszott, túl jól.-Nem hiszek neked! Kys mindig őszinte volt, ezt te is nagyon jól tudod, nem hazudna nekem és magának sem...-válaszoltam a húgomnak, aki elkezdett nevetni azon, hogy hiszek abban, hogy bárki is szerethet.
-Ő még téged is szeret!-bizonygattam és ez némiképpen igaz is volt, Kys sosem tudta annyira megutálni az édestestvérét, hogy ne szeresse. Tudtam, hogy ha Nadet szereti valaki, az neki olyan, mintha kést szúrnának belé és kínoznák, mégpedig pont azért, mert ő maga nem volt képes viszontszeretni.
Nad figyelmesen várta a reakcióimat, talán arra számított, hogy elsírom magam, de erre kénytelen voltam, talán... talán már túl sokat sírtam.
Aztán a barnahajú kislány újra megszólalt, bár a beszédén sosem látszott, hogy gyerek lenn, inkább illett volna egy felnőtthöz az a tárgyilagos hangnem, amit használt, ezt azért irigyeltem tőle.
Megkért, hogy képzeljem el, milyen lenne az életem nélküle, békességben. Ez a kettő nagyon jó lett volna, hogy teljesüljön, de sosem akartam, hogy Nad otthagyja a saját házát, mert bár ottlaktam abba a valóságos palotába, nem éreztem otthonomnak, de az én fejemben sem fordult meg soha, hogy kisétáljak a kovácsoltvas kapun és mennék, amerre az út visz.
-Nagyon jó lenne!-hunytam le egy pillanatra a szemem, hogy elképzelhessem, milyen lenne egy normális barátokkal teli élet...család nélkül, kinyitottam a szemem, majd Nad a napfénytől aranyos fényben csillogó szemébe néztem.
-Ha olyan életem lenne, nem ismernélek, de Kyst és anyát sem-mondtam érvelve a "normális" élettel szemben.
Közben Nad elkezdett körbejárni, így forgattam a fejem és úgy néztem rá, nagyon elgondolkodott valamin, nem értett meg engem, nem is hittem, hogy valaha megérthet, neki teljesen mást jelentettek az érzelmek, a szeretet. Ő ezeket inkább fegyverként, mint önzetlenül használta fel, és leginkább ellenem.

Gyönyörű idő volt, egyáltalán nem illett egy ilyenfajta veszekedéshez, de Nadet nem hatotta meg a szép idő, kíméletlen volt, mint mindig.
Örültem, hogy most csöndbe van, üldögél a fűben, dalol, ahogy az arcára néztem, nagyon elgondolkodott valamin, mert a semmibe bámult csillogó barna szemeivel, aztán gondolt egyet és hozzámlépett.
Fel akartam állni, de mégsem tettem, olyan volt, mint azokban a rémálmokban, amikor közelít feléd a veszély, de te kénytelen vagy menekülni, sőt egyáltalán megmozdulni is, így csak ültem és ránéztem, egy darabig nem szólt egy szót sem, így felkészültem rá, hogy szavak helyett más támadási módszerhez folyamodik, de ehelyett tőle szokatlan lágyabb hangon szólt hozzám, és ettől szinte védtelen voltam, nem tudtam a kedves Naddel mit kezdeni, úgy beszélt hozzám, ahogy eddig még soha, és valószínűleg többet nem is fog.
-De nekem nincs másik családom-néztem a mostohahúgomra gyermeki kétségbeeséssel, majd mikor Nad folytatni kezdte, erőteljesen a fejemet kezdtem rázni.-Nem! Nem, ők nem fognak engem elfelejteni, ők szeretnek! Te... te nem szeretsz!-mondtam ki az igazságot, és ettől könny is szökött a szemembe, de mégsem kezdtem el sírni, aztán felálltam ültő helyemből, és szembenéztem vele, barna szemeiben gonosz természete ellenére aranyos szikrák csillogtak és az arca is békés maradt, mint mindig.
Aztán Nad "nővérkémnek" szólított, amire egy bosszankodó pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy csak gúnyolodik ezzel, és nem gondolja komolyan, amit viszont továbbmondott, ahogy farkasszemet néztem vele, tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja. A más módszereken a varázserejét érthette, amire makacsul összeszorítottam az ajkaimat.
-Te... nem lehetsz ennyire gonosz!-szólaltam meg végül a fejemet csóválva, komolyan nem tudtam elhinni, hogy lehetne ő nekem testvérem, még ha nem is édestestvér. Úgy éreztem, hogy ott kéne hagynom Nadet, de eszem ágában sem volt hátat fordítani neki, annyira már ismertem, hogy ilyen elővigyázatlanságot ne kövessek el. Azt én is tudtam, hogy a feszültség egyre csak nőni és nőni fog közöttünk, ahogy most is szikrázott a levegő körülöttünk, de nem volt hova mennem és bármennyire tisztában voltam Nad érveivel nem vitt rá a lélek, hogy anyát és Kys-t itthagyjam, főleg Kys-t.
-Nem fogok elmenni!-makacsoltam meg magam, közben ismét csillogni kezdett a szemem, de immár nem a könnyektől, hanem az elhatározástól, hogy szembeszállok Naddel.

Nadalia 


Nad mint aki nem is érti, hogy kerül a földre néz rám, aztán nem bírom megütni, bármennyire is haragszom rá, bár azért nem rohanok felsegíteni. Felpattant ő magától is, fogott egy követ, majd védekezőn a kezem elé tettem a kezem, de valahogy őt se vitte rá a lélek, hogy fejbevágjon vele.
Pedig olyan gyűlölet égett a szemében, hogy úgy éreztem, hogy tőle bármi kitellik, de ez hozzá nem lett volna elegáns dolog, hogy egyszerűen elintézzen, a lehető legbántóbb eszközhöz folyamodott: szavakhoz!
-Nem, ez nem igaz!-ellenkeztem, mikor Nad azt mondta, hogy anya úgyis mellé áll, én pedig repülök innen.-Anya engem is szeret!-próbáltam önmagamat is meggyőzni erről a dologról, nem véletlenül mondják, hogy az igazság tud a világon a legjobban fájni, a könyörtelen, puszta tények.
Amikor arra került sor, hogy Nad minden mérget kiadott magából, csak nagyot nyeltem, húgom arca elvörösödött és haragos szikrákat szórt a tekintete.
-Nem mondhatsz nekem ilyet! Nincsen hozzá jogod!-jegyeztem meg, bár ez nem teljesen volt igaz, még mindig emlékeztem a napra, amikor Nad és Kys édesapja elhagyta a házat, nem csak én vesztettem egy szülőt, hanem ők is, ezt nagyon jól tudtam.
-Nem fog úgysem sikerülni!-ráztam a fejem, kicsit elfordítva a fejem, mert Nad körülöttem járkált, majd mikor elémérkezett, a szemébe néztem.-Nem fogom hagyni! Kys és anya az én családom is!
Nad csak nevetett, olyan hisztérikus nevetéssel, ami egyáltalán nem illett egy olyan gyönyörű kislányhoz, amilyen ő is volt, én csak furcsán néztem rá, majd elkezdett dúdolni egy gyerekdalt, ami kivételesen nagyon is gyermeki tulajdonságokat kölcsönzött neki, majd én is leültem a fűbe, tőle sokkal távolabb, majd szótlanul elgondolkodtam rajta, hogy mi van, ha Nadnek van igaza, mi van, ha tényleg nem itt lenne a helyem?

Nicolas és Norkys

Norkys nagyon ki volt akadva a srácra, mondjuk nem is csodálom eléggé szemtelen volt, de hát pont ezért nem volt értelme meggyőzni őt bármiről is.
A srác, merthogy nem mutatkozott be, továbbra is büszkességgel telve álldogált mellettünk és szemmel láthatóan unta a dolgot, majd a szavaival újra hangsúlyozta is, hogy mennyire beleillik a mardekáros körökbe.
-Hát már ne haragudj, de ha küldenék rád valamit, akkor az nem csiklandozna, max. vakaróznál tőle!-mondtam a fiú felé nézve, majd felsóhajtok. Utáltam a konfliktusokat, sosem voltam az a veszekedő típus, bár néha jól esett volna kimondanom magamból minden feszültséget, de az senki sem lett volna jó, az tuti.
-Én kérek elnézést-néztem gúnyos fintorral a Mardekáros fiúra, amikor elkezdte mondani, hogy tőle ne is várjunk bocsánatot.-Nem tudtam, hogy szentsége szent és sérthetetlen...-mondtam és már kezdtem élvezni, hogy beszólhatok a nagyképű aranyvérűnek.
Kys-en láttam, hogy eléggé felbosszantotta a dolog, de hát ilyen az élet, nem lehet mindenki kedves és barátságos, de hogy ennyire bunkó???

Nadalia 

Amikor már a vízparton álldogáltam, kicsit gyanúsnak tűnt, hogy Nad nem szól egy szót se nekem, még csak kérdőre sem von, hogy nem hoztam ki a játékát, és ahogy ránéztem, azt kezdtem el észrevenni, hogy Nadalia egyre indulatosabban, és indulatosabban néz hol rám, hol a víz felé, a dühtől még fújtatott is kicsit, majd agresszívan felémindult és meglökött, amitől természetesen a földre zuhantam, majd belém is rúgott, amitől éles fájdalom nyillalt az oldalamba.
Most már én is dühös voltam rá, de annyira, hogy legszívesebben a vízbe fojtottam volna, de nem, egyelőre csak elgáncsoltam, mivel ott álldogált mellettem ez nem is tűnt nehéz feladatnak.
-Nadalia!!!-harsantam fel dühösen, haragosan. Nem értettem eddig, hogyan szorulhatott Nadbe ennyi gyülölet, de úgy látszott most már engem is átjárt a düh, amit iránta kezdtem érezni.-Ezt sosem bocsátom meg neked!-mondtam majd fölé hajoltam és be akartam húzni egyet, de végül nem tettem, csak felkeltem és tisztes távolságban megálltam tőle.
-Ezt el fogom mondani anyának!-fenyegetőztem, de nagyon nem reménykedtem, hiszen eddig is mindig Nad oldalára állt, így most sem számíthatttam tőle támogatásra, arra meg aztán végképp nem, hogy felelősségre vonja Nadet.

Nadalia

Eleinte eléggé segítőkészen álltam hozzá a dolgokhoz, és kerestem is a babát, ami Nad állítása szerint beleesett a tóba, de aztán a hideg víz lehűtötte az amúgy se nagy lelkesedésemet, de mikor elindultam kifelé csalódottan,
Nad ismét nyaggatni kezdett, hogy keressem tovább egy kicsit jobbra, kicsit tétováztam a dologgal szemben, hiszen erről az egyetlen útról tudtam, hogy nincsenek benne gödrök, és tudtam, ha letérek róla, akkor van rá esélyem, hogy egy mélyebb helyen kötök ki és akkor aztán megnézhetem magam.
-De Nad, te is jól tudod, hogy már idáig se szabadott volna bejönnöm-kezdtem tiltakozni a további keresés ellen, de végül jobbra néztem, de eszem ágában se volt három lépést arrafelé tenni, majd megláttam a húgi hisztis arcát, aztán sóhajtva jobbra léptem, igaz nem sokat, a három lépés nem volt meg, majd a némileg itt a parthoz még közelebb lévő, átlátszó szakaszon sehol nem láttam semmilyen babát, így most végképp elhatároztam, hogy kimegyek a partra.
Így megint megcéloztam a partot, és kikászálódtam, majd dühösen Nadre néztem.
-Te nem is ejtetted bele a vízbe a babád!-mondtam hitetlenkedő tekintettel, mikor már kint voltam a parton a húgom mellett. Norkys is hiába mondta, hogy vigyázzak Naddel valahogy mindig rá tudott venni mindenféle hülyeségre, szóval nem ez volt az első eset, hogy én jártam pórul.

Nadalia

Bizonytalanul néztem Nadre, még mindig nem tudtam elhinni neki, hogy a babája a vízben van. Arra a kérdésemre nem is válaszolt, hogy hogyan lehet az, hogy anya engedte, hogy itt játszon, ezért összeráncoltam gyermeki homlokom, amin csak nagy nehezen keletkeztek ráncok és azok is csak pár másodpercre, majd újra a tó felé néztem.
-De nem hideg az a víz?-kérdeztem elhúzva a számat, és kelletlenül közelebb mentem a tóhoz.-Tényleg rólam nevezted el a babád?-hát igen, bár gyanakodtam a gyermeki naivság győzedelmeskedett végülis bennem, és jólesett, hogy Nad talán mégis szeret engem, csak kicsit a maga módján.
-Jó, bemegyek érte, de csak amíg leér a lábam, ha nem találom meg, kijövök...-sóhajtottam fel, majd elindultam a kis állóvíz partjához, majd beléptem a vízbe, ami annyira nem is volt hideg, de azért a kicsit még hüvös tavaszi levegő nem tudta felmelegíteni. Elindultam befelé és a hideg víz, jobban és jobban átjárta a bőrömet, és fázósan összefontam a karomat, majd még visszanéztem Nadre, és mintha kicsit gúnyosan, vagy inkább gonoszan nézett volna vissza rám.
A babát egyelőre nem láttam, de már tudtam, hogy egyáltalán nincs itt semmilyen baba, így mielőtt teljesen elsüllyedhettem volna az egyre mélyülő tóba szomorúan elindultam kifelé a sikertelen "babavadászat" után és lebiggyesztett szájszéllel néztem Nadre még a távolból, amiből már kitalálhatta, hogy nem találtam semmit.

Nicolas és Norkys

Miután Norkys kioktatta a srácot, azt hittem, hogy azonnal sarkon fordul és ott is hagy bennünket, de valamiért nem állta meg, hogy vissza ne forduljon hozzánk, és rá ne kérdezzen az "öcskös" jelzőre, és ezt olyan grimasszal és hangsúllyal tette, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
~Oh, a sértett büszkeség.... Hát igen, az nagy Úr, hiába...~gondoltam magamban, majd mielőtt Kys valószínűleg a srác torkának esett volna, közbeszóltam.
-Nem lehetne esetleg elfelejteni ezt a kis koccanást? Ebből nem kell olyan nagy ügyet csinálni, én nem fogok érte bocsánatot kérni, nem az én hibám volt... De ezért ne essetek egymás torkának-próbáltam meg békülékenyen a két vitázó közé állni, hogy nehogy olyat tegyenek, amit amúgyis megbánnak, meg aztán egy ilyen Mardekárosnak, aki ráadásul nagyképű is, neki nem lehet elmagyarázni alapvető illemszabályokat, kioktatni meg pláne nem érdemes, mert a végén még te kérsz elnézést olyan dolgokért, ami nem is a te hibád.

Nadalia 

Elindultunk a tó felé, és Nad azonnal elkezdte mondani, hogy ő bizony szereti a babáit, amit valahogy nem tudtam elhinni, és már felötlött bennem a gondolat, hogy mégse kéne a sátán lányával a tó felé sétálgatnom, de valahogy túl naiv voltam ahhoz, hogy egyszerűen otthagyjam Nadet.
-Nagyon jó itt, csak... hiányzik apa és te sem voltál túl kedves hozzám...-mondtam megróvóan a féltesómnak, többet nem tettem hozzá a dologhoz, mert gondoltam, hogy inkább csak úgy kérdezte, igazából nem érdekli.
Nem tudtam, mit reagál a dologra, de lassan már a tóhoz érve néztem a part szélét, hátha kisodorta a víz az állítólag beleesett, de egyelőre nem láttam semmit, amitől akaratlanul is összeráncoltam gyermeki homlokom.
-Nad, biztos, hogy beleejtetted azt a babát?-kérdeztem gyanakvóan ránézve.-Anya megengedte neked, hogy egyedül idegyere játszani?-folytattam a kérdezősködést, közben kicsit nagyobb ívben igyekeztem megkerülni a tavat, mert mint mondtam szerettem a vízet, de igazán nem akartam beleesni sem önszántamból, sem külső hatás által, mert nem tudtam úszni se, ezért kicsit féltem is a mély víztől.

Nadalia

Éppen a szökőkútnál üldögéltem és az egyre folyó vízet néztem, egyszerűen imádtam a vizet, meg aztán a másik oka, hogy kinn voltam az udvaron, az hogy Nad benn volt a házban és bevallom, hiába voltam idősebb nála, féltem tőle. Valahogy mindig olyan furcsa, gonosz tekintettel nézett rám, és ami a legijesztőbb volt, hogy olyan őszinte utálat áradt belőle irántam, hogy ezt már megváltoztatni se tudtam volna.
Egyszercsak odajött hozzám és tőle szokatlan kedvességgel szomorúan panaszolta, hogy a babája a tóba esett, és segítsek neki kiszedni, amire rögtön felkeltem és naivan a tó felé tekintettem, ami pár száz méteren terült el az udvarban.
-Persze segítek neked, de te nem is szereted a babáidat...-mondtam naiv szemekkel méregetve Nadet.
Közben elindultunk a tó felé, és Nadet kezdtem el vizslatni, - annak ellenére, hogy volt köztünk korkülönbség majdhogynem ugyanolyan magasak voltunk -,hogy a szeme elárulja nekem, hogy még mindig utál-e vagy valami kezdett megváltozni benne, mert kisgyerek lévén sosem értettem az ellenszenvét, ezért mindig vártam, hogy ez megváltozzon irányomba.

Nicolas, Norkys

Kicsit elgondolkoztam, szokás szerint, magam elé meredve lépdeltem a folyosón, közben nagyon nem is figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, csak Norkysra vetettem egy pillantást, és rá is mosolyogtam. Hihetetlen volt, hogy neki mindig milyen jó kedve volt, sokszor követni se tudtam.
Felemeltem a kezem és a szám elé téve a kezem, tüsszentettem egy nagyot, és közben talán az én hibámból - bár ebben nem voltam biztos -, de jó nagyot ütköztem egy sráccal, aki mérgesen rám is förmedt.
-Nem tudsz vigyázni?-kérdezte tőlem haragos tekintettel, amitől nekem is elment a kedvem attól, hogy bocsánatot kérjek a vigyázatlanságomért, így hát nem is kértem, csak keresztbefontam a karom és a fiúra néztem, magasabb volt nálam, így sajnos fel kellett néznem rá.
-Nem kéne azt hinned, hogy az egész folyosó a tied, és akkor talán el is férnél mellettem!-vágtam vissza, nem akartam hagyni magamat, a Mardekárosokból már kezdett elegem lenni, és mit tesz Isten, a srác is Mardekáros volt. Ki gondolná, pedig olyan átkozottul udvarias! Hát hiába látszik rajta, hogy milyen házból szalajtották, ahogy minden bizonnyal rólam is, és azért kötnek belém folyton. Frankó.