Miközben a nap kellemesen meleg sugarai csiklandozzák a testem, én továbbra is fantázia és emlékképek nélkül fekszem a földön. Nem, nem vesztettem el az emlékezetemet, nem bocsátott rám egy halálfaló sem semmilyen bűbájt- hát olyan vagyok én, aki hagyta volna? - és még csak nem is lettem pánikbeteg. Mégis csak pánikolok, és nem is értem, miért. De azért némi ötletem van a válasszal kapcsolatban. Egyrészt tartok ettől az új iskolától. A legtöbb barátom nem a most végzett hetedikbe jár, hanem még javában hatodik, hetedeik, Hannah például még ennél is fiatalabb. Jules még soká fog tovább tanulni, és azt se biztos, hogy ugyanoda jelentkezik, ahová én. Sőt, az se biztos,, hogy ugyanúgy kíváncsi rám, mint én rá. Pedig ezekben a nehéz pillanatokban nagyon jól jönne. Felvidítana valami viccel, vagy elmesélne egy olyan történetet, amire kell pár perc, hogy felfogjam, de aztán jókat derülnék rajta. Szükségem van valakire, akinek elmondhatom, mi nyomja a lelkem, és aki még jó, megfelelő tanácsokat is ad nekem. De sehol senki. A vér szerinti húgom egy hárpia, akit én minden hülyesége ellenére nagyon féltek. Beállni halálfalónak nem olyan nagy kaland, mint azt Ő gondolja. Ismerem annyira, hogy tudjam, egy emberi életet sem lenne képes kioltani. Jessicát is hiába terrorizálta, a végén mindig feladta, és megkönyörült neki. Velem sem volt soha egy nagyon szemét húzása sem, Ő inkább a szavak embere. Tudja azt, hogy kit mivel lehet nagyon megbántani, és próbálja megtalálni mindenki gyengepontját. De mivel én nem nagyon engedtem teret az ilyen és hasonló megnyilvánulásainak, így inkább mást kellett keresni, ha kötözködni támadt kedve. És azt hittem, hogy ez helyes. De nem, Ő egyre csak eltávolodott tőlem,egyre többet kezdett el titkolózni, és egyre több sötét, megmagyarázhatatlan dolog vette körül. Annyira nem értem ezt a lányt. Ugyanaz az édesapánk, és én még sem lettem halálfaló. Sőt, ha arra kerülne a sor, képes lennék akármelyik ellen szembeszállni. És éppen ez a baj. Nem akarom, hogy Nadalia legyen az, akivel szembe kerülök, mert akkor tétlen lennék. És a legnagyobb rémálmom az, hogy ő koránt sem lenne annyira tétlen. Összeborzongva rázom meg a fejem, s próbálom eltévedt kósza gondolataim elterelni a halálom pillanata felől. Nem, még nem érkezett el az a pillanat, hogy nekem el kelljen búcsúzni ettől a világtól. Keveset éltem még ahhoz, hogy el keljen mennem. És hé, én jó ember vagyok, miért engem kell ennyire és ennyi mindennel sújtani? Talán mégis igaz a mondás, hogy azt a lovat ütik, amelyik mit is csinál? amelyik húz? Nem is tudom pontosan,de bizonyára az a lényege, hogy mindig az bűnhődik, akinek nem kellene. De majd a túlvilágon megjutalmaznak a sok szenvedésünk miatt, és a fájdalom dicsőség. Az összetett mondatom első tagjával az a problémám, hogy nem nagyon hiszek a túlvilágban, a vezeklésben a bűneinkért, sem a Paradicsomban. Persze a zöldség paradicsomban hiszek, és szeretem is, csak az édenkert változatával nem szimpatizálok. A másik felét viszont tökéletesen megértem. A fájdalom valóban dicsőség. Egyszer beneveznék egy tortúrára, amiben próbák sorozatát kellene kiállnom. Akkor legalább valamit letehetnék az asztalra, és megtalálnám azt a pluszt, ami hiányzik az életemből. Nem, nem vagyok mazochista, csak szeretném kipróbálni, hol van az a pont, ahol a testem feladja. Pedig nem mindenki tudja, de az, amikor az agyunk azt mondja, hogy nem bírjuk tovább, akkor a testünk fizikai tűrőképességének még csak a két harmadát használta ki. Nos, én a maradék harmadot is ki szeretném használni, és legalább edzésben is lehetnék. De nem, nekünk boszorkányoknak nincsenek ilyen és hasonló lehetőségeink a szenvedésre, nekünk varázslatokat kell tanulni, bájitalokat készíteni, és egyéb fura dolgokat. Nem, nem mondom, hogy soha sem élveztem, csupán néha jobb lenne átlagos londoni 18 évesnek lenni, akinek nem kell azon aggódnia, hogy Voldemort hogy teszi a kegyeltjévé először az apját, majd a tulajdon húgát is. Nem, most ebben a pillanatban feladnék mindent, csak hogy normális lehessek. De nem, nekem tovább kell tanulnom, és felnőtt boszorkány vagyok, aki elvégezte a Roxfortot. Miért nem lehetne egy normális szakmám? A varázslók között nincsen orvos, aki életek ment. Nem, ott olyan bábák vannak, mind a gyengélkedőn, akik undorító trutyikat itatnak meg a kis boszorkákkal és varázslókkal minden nyavalyára. Ők nem műtenek, nem találnák gyógyszert a rákra, nem végeznek agyműtétet, és még csak nem is tudják, hogy mi az a töltés 300-ra. Jó, Jessica félvér - ami ugyan semmit nem számít az én szememben - és bevezetett engem a mugli sorozatok világába, amiket mi előszeretettel nevettünk és figuráztunk ki. Azok a régi szép idők... De nem, én most itt fekszek egy gyepen, teljesen totálisan egyedül, önmarcangolva, és csak egy vastag hajszál választ el attól, hogy valami egészen nagy hülyeséggel eldobjak mindent magamtól. Nem, sosem voltam szuicid hajlamú, de itt a bizonyíték, hogy az iskola fura dolgokat képes kihozni az emberekből, és a boszorkákból is. Pedig még seprűm sincs, se tündéri fekete ruhám, és a fekete macska is hiányzik. Akkor meg mi a jó ebben az egészben? Ha nem élvezem, miért nem próbálok kiszakadni ebből a közegből? 18 vagyok, elkérem az örökségem - ha ez ilyen egyszerűen menne... - és megpróbálok egy teljesen önálló életet kezdeni. Mennyire jó is lenne nekem, ha csak így elhatározhatnék is kivitelezhetnék valamit. De nem, mindennek olyan fene bonyolultnak kell lenni ebben a hülye világban. Utálom, utálom, utálom... A napfürdő továbbra sem szűnik meg perzselni a bőröm, egészen addig, amikor már nem érzem azt a meleget, amit eddig. Feleslegesnek érzem a hunyorgást, amit eddig műveltem, és olyan, mintha hirtelen beborult volna az ég. Valami ismeretlen dolog még a kezemre is esett, s én meglepődve nyitottam ki a szemem. De sehol sem volt se vihar, se esőcseppek, se szél, csak egy rettentő mód ismerős arc. Meg sem kellett szólalnia, hogy derűsen elmosolyodjam, szemeim látható módon csillantak fel abban a pillanatban, mikor megpillantottam. Kezeimmel ellökve magam a földtől, majd magam mögé téve támasztás gyanánt ülök fel, s csapok le a tenyeremmel magam mellé, amolyan gyere ülj le te is módon. -Lucas Conolly! Csattanok fel vidáman, s kicsit sem próbálom leplezni az örömöm. Lucas mindig is az a fiú volt, aki az én eset... izé, akivel esetleg el is beszélgettem, ha olyan napja volt. Így pont jókor jött. A nap lehetetlenné tette, hogy jobban szemügyre vegyem, de markáns vonásai még ezek között a fényviszonyok között is jól látszottak. Ez a szívdöglesztő mosoly... Vagyis ez a kedves, barátságos mosoly. -Sajnos már nem vagyok griffendéles, el se hiszed, mennyire hiányzik. És ilyen szép lány? Hé, a hazugságokkal már a Roxfort is tele van, nem kell még a parkba is belőle. Széles vigyor ül ki az arcaimra, s tudom, ez a téma nem éppen olyan vicces, de próbálok nem túl búskomor hangulatot teremteni. Ismerem annyira, hogy tudjam, hajlamos a melankóliára, és nagyon, de nagyon hirtelen átmehet depresszív állapotba. De nem, mellettem nem lesz letargiás, nem hagyom. -Egyébként válaszolva a kérdésedre, igen, teljesen egyedül vagyok, és nem csak ebben a pillanatban, mostanában mindig. Elhagyott a szerencsém. De remélem te visszahoztad. Mosolyodom el, s fejem tiltakozóan fordítom el egy pillanatra. Nem, nem fogok pont előtte elpirulni, ha mégis, azt mondom, a nap a hibás. Hát persze hogy a nap a hibás, ő egy barát, akivel jól elvoltam az iskolai idők alatt, és ha nincs ez a véletlen találkozás, talán nem is láthattam volna többet. De most, hogy itt van, ez a tény egyre elkeserítőbben hat a számomra. Nem szeretek búcsúzkodni, ahogyan elveszíteni valakit sem, éppen ezért ragadom meg ezt a pillanatot, és nem hagyom, hogy csak úgy elmenjen megint gondolkozni, merengeni. Mert ez a Lucas fiú már csak ilyen agyalós típus, és biztos meg is van rá az oka. Viszont nem hiszem, hogy olyan könnyű neki beszélnie róla, így eddig soha nem is erőltettem, hogy kiszedjem belőle a dolgokat. Inkább próbáltam csak vidám dolgokról beszélgetni vele, ahogyan most is. De az élet nem habos torta, és nem mindig olyan vidám, ahogyan eddig láttam. A fényözön után elérkeztem egy árnyékos, sötét helyre, és a barátaim viszont a fényes részben maradtak. Visszamenni lehetetlenség, viszont ők soká fognak elérkezni ide, legalábbis nem most, ebben az évben. De nekem szükségem van rájuk, vagy olyan leszek, mint a növény, akit sokáig nem locsoltak, és mikor hirtelen próbálnak öntözni, végleg kipusztul. Ostoba hasonlat, de azt remélem, hogy legalább helytálló.
Igen, az élet egyik legfontosabb tényezője, hogy az embernek, boszorkánynak, vérfarkasnak, tökéletes mindegy, mik is vagyunk, de legyen kivel megosztania az élményeit. Nekem mostanában ugyan nincs olyan hajj de sok élményem, de mint egy élete legizgalmasabb éveiben járó lánynak, azért nekem is vannak pletykáim, híreim, amiket meg kell, hogy osszak másokkal. Egyébként a társalgásba sohasem voltam az a fajta, aki mesél. Sokkal jobban szerettem a hallgatóság szerepét betölteni, és nem, én soha nem voltam az a fajta, aki csak bólintott egyet, és azt játszotta, hogy figyel, és közben egészen máshol kalandozott. Nem, én az a fajta lány vagyok, aki ezer örömmel és teljes figyelemmel hallgatja végig a barátai, barátnői sztorijait, és esetlegesen próbál még tanácsot is adni, esetleg megkérdőjelezni a döntését. De nem, nem szokásom felülbírálni a döntéseiket, kivéve, ha a fiúkról van szó. A lányok olyankor elvakultak, és én fordított esetben szintén elvárnám, hogy legyenek velem őszinték a barátaim, és próbáljanak engem észhez téríteni. Mert a szerelem vakká tesz, és a vak ember eltéved. Ördögi kör...
Ásítozva kelek ki az ágyamból, ami olyan kényelmesnek tűnik ebben a pillanatban. A nap vakítóan süt a szemembe, én pedig tiltakozóan fordulok a hasamra, és emelem a fejemre a kispárnám. Ha nem kellene most felkelnem, egész nap az ágyban maradnék. De a lustálkodásnál sokkal fontosabb a megbeszélt találkám. Nem, nem egy fiúval, ugyan milyen fiúval is találkoznék én? Akit ismertem, azok csak barátok voltak, és ki tudja, merre széledtek el az iskola után. Talán valamelyik éppen oda jelentkezett, ahová én, de nem teljesen mindegy? Hisz egyik iránt sem tápláltam heves érzelmeket, akkor meg miért is gondolkozom most ezen? Egyébként is, a szerelmet nem keresni kell, az csak rád talál. Nem akkor, amikor te akarod, pont ez benne a szép. Akkor, amikor nem számítasz rá, lecsap rád, és egy idióta zombivá varázsol, akinek minduntalan csak egy valakin járnak a gondolatai. Talán szerencsém is, hogy most a szívem szabad, legalább értelmes dolgokon is gondolkozom ezekben a nehéz pillanatokban.
Gyorsan kipattanok az ágyból, s belebújok a papucsomba, Még szülinapomra kaptam anyától, azt mondta, erre volt az adott pillanatban szükségem. Nos, egy drágakövekkel kirakott papucs az utolsó dolog, amire akkor vagy valaha szükségem lesz, de anya már csak anya. Szerintem ezzel is a barátnőinek akart kérkedni, és nem nekem kedveskedni. Anya már csak ilyen felszínes, de volt rá pár évem, hogy megszokjam. Igen, a szokásos megszoksz vagy megszöksz alapon. Elsétáltam a fürdő felé, majd megengedve a csapot kezdtem el langyos vizet engedni a kádba. Közben kinyitottam a tükrös szekrényem, és feltűztem a hajam lófarokba, hogy ne legyen még azzal is bajom, hogy vizes. Miután a kád már eléggé megtelt, megszabadulva hálóingemtől mártóztam el benne, s kedvem lett volna egész nap abban ücsörögni, de nem tettem. Inkább kiszálltam, törölközőbe csavartam magam, majd kerestem egy tiszta, vasalt ruhát, és vissza a fürdőbe. Már ruhában kezdtem el kifésülni a hajamat, ami beletelt 10 percbe is egy-egy kócosabb ébredés alkalmával. Végül aztán sikeresen szedtem rendbe magam a tükörbe és indultam vissza egyenesen a szobámba. Belebújtam egy kényelmes cipőbe, és irány is az utca.
Ma pedig eljött az a nap, hogy végre találkozhatok egy szívemnek s számomra oly kedves lánnyal, Hannah Whitneyvel. Neki még javában iskolába kell járnia, és nem csak háztársam, de jó barátnőm is volt a Roxforti évek alatt. Annyi kérdésem van, amit hozzá intézhetnék : mit tud az iskoláról, hisz Dumbledore halálával minden meg fog változni. Ugyan az én vérem arany, és nem lett volna félnivalóm, ha még maradnom kell, de végignézni azt, ahogyan a félvérűeket, esetlegesen gúnynéven sárvérűnek csúfolt, gúnyolt gyerekeket, akár elsősöket is bántják pusztán a származásuk miatt? Nem, azt kifejezetten nem hagynám, soha az életben. Inkább kirúgattam volna magam a suliból - a szüleim nagy örömére - mintsem hogy végignézzem ezt a kínzást. Nem, nem és nem! Ha csak rágondolok, rosszul vagyok, pedig nekem nem kell többet visszamennem oda... De Jessica, a féltestvérem köteles visszamenni oda, és ahogy most a dolgok kinéznek , kötelező jelleggel kell majd részt vennie az átnevelésen. Ha csak valamiben segíthetnék neki... Nem is értem, miért megy vissza oda, hisz köztudott, hogy a Roxfort többé nem biztonságos.
Összeszűkült szemekkel sikerült kiszúrnom alakját a távolban, hosszú haja ezúttal is hullámokban omlott a vállára. Határozottan úgy néz ki, mint aki mosolyog, de ebből a távolságból nem sikerült jól megfigyelnem. Egy padon ücsörög, és minden bizonnyal itt várakozhat már egy ideje, hisz úgy fest, mint aki már kényelmesen elhelyezkedett. Lépteim sebesebbre veszem, nem akarom tovább megvárakoztatni őt, sőt, talán ez az utolsó dolog, amit most akarok. A nagy sietségből majdhogynem futás lesz, s cipőm hangos kopogása vegyül el az utca népének hangos zsivajában. Pár perc, és már egy méterre voltam csak a lánytól, aki erősen gondolkozhatott valamin, hisz akár a merengő szobrot is helyben megfesthettem volna róla. Kezeim kitárva, széles mosollyal az arcomon álltam meg tőle jó félméterre, s arra vártam, hogy felkeljen onnan, és megölelhessem. Nem vagyok az a tipikus Miss Szeretve Ölelek típus, de ki tudja, mikor láthatom én legközelebb. -Hú, de csinos valaki. Csodálkozom, hogy nem ült le melléd az összes fiú, akit eddig erre láttam sétálni. Vigyorgom rá, s fejemben ismét összegyülemlenek a kérdések, amikre kíváncsi vagyok. De nem, nem szabad rögtön letámadnom, előbb hagy jusson szegényke szóhoz. Biztos izgatott az iskolakezdés miatt, nem kell még az agyára si mennem.
kinek : hannah kitől : kys megjegyzés : végre játszunk *__* szavak száma : 871 ruha:katt!
Mióta elhagytam a Roxfortot, az életem gyökerestől megváltozott. Se Jess, se Nad nincsen a közvetlen közelemben, és szerintem nem titok, hogy az utóbbinak felettébb örülök. Nem kell éjt nappal alá azt hallgatnom, mennyire szerencsétlen vagyok, és hogy meggyalázom azzal a családom nevét, hogy nem ugyanaz az életcélom, mint neki. Ez az életcél pedig a halálfalóvá avanzsálódás. Tudom, klisé, de én még mindig a jó kislány vagyok a családban. Semmi zűr, semmi balhé, csak az unalom. Igen, sokat unatkozom, és ilyenkor szoktam elővenni egy jó kis könyvet, aminek a főhősnője egy lány, aki nem találja a helyét a világban. Hogy könnyen azonosulok a főszereplővel? Talán. De abban biztos vagyok, hogy ezerszer inkább ilyen életem legyen, mintsem hogy most a suliban legyek. Átnevelések, halálfalók a tanárki karon. Jessica mindent elmesélt nekem, és ha ő panaszkodik, akkor már tényleg nagy a baj- És mivel szegény félvér, így rá is rossz világ köszönt. Persze Nad békésen éldegél a kis hülye mardekérosokkal, játssza a nagylányt, és azt hiszi, hatodikos létére ő is majd apa nyomdokába lép. De ki vagyok én, hogy felvilágosítsam, nevetségesek a tervei? Senki, egy nagy büdös senki.
Soha nem éreztem magam kellemetlenül azért, amilyen vagyok. Lehet, hogy se szerelem, se izgalom nincs az életemben, és sokkal inkább a tanulmányaimnak és a barátaimnak élek, attól még lehetek boldog, vagy nem? Mondjuk utoljára akkor voltam a barátaimmal, amikor a születésnapom volt. Akkor ott volt szinte mindenki, akit szeretek, engem ünnepeltek, mindenki boldog volt. Még most is a szemem előtt van a kép, ahogyan valaki a körmöm festi, valaki a hajam fésüli, Nad a fotelben fintorog, és Barbi felettébb különösen viselkedik. Na de mindegy, ez már augusztusban volt, és most javában beköszöntött az ősz. ami az elmúlást jelképezi ha jól tudom, tehát természetes, hogy egy korszak lezárult az életemben. Nincsen több közös ünnepi ebéd a nagyteremben, a folyosókan a szellemeken nevetés, és azon, hogy Piton haja megint szinte önálló életre kelt a nagy mennyiségű zsírtól, ami egy, összetett kupacba rendezte a haja helyén ékeskedő kupacot. Valami elmúlt, valami véget ért. De ami valaminek a vége, az egy más valaminek a kezdete. Valami elkezdődik az életemben, csak még nem láttam a jelét. Egyenlőre a nyugodt semmittevés az, ami jellemzi az életemet, és próbálok megmaradni ebbe a langyos kis tócsában, amibe belelóg a kezem. De attól félek, egyszer csak majd felébredek, és nem győzőm kapkodni a fejem az események miatt. Na de mindegy, hétvége van, én meg még mindig az ágyban, nem lesz ez így rendben.
Felülök, s lábaim mellkasom elé húzom, majd 5 perces észhez térés után először a jobb, majd a bal lábfejem helyezem le a padlóra. Igen, szándékosan a jobbal kezdem, hisz a bal lábbal való felkelés nem valami pozitív még ilyenkor sem. Rögtön elindulok a fürdő felé, ahol a tükörből egy ismeretlen arc néz vissza rám. valahogy csak halovány mása vagyok a hetedikes önmagamnak. A hajam sem a régi ... A mosolyom eltűnt, és a régen még folyton csillogó fekete szempár helyébe is egy megkeseredett, fekete üveggolyó került. Valami mégis történt velem, és mivel se beteg nem vagyok, és még csak lázam sincs, valószínűleg pszichoszomatikus eredetű a dolog. Tenyerem a homlokomra helyezem, de nem, a testhőmérsékletem normális, legalábbis nekem úgy tűnik. Na mindegy, lehet hogy egy kis friss levegő segítene a dolgon. Fogom a fogkrémet és a kefét, és gyorsan végigmegyek a fogaimon, - ezt akár félre is lehetne érteni - majd elpakolom a fogmosó szerelésem, és megnyitom a csapot. Kezeimbe vizet engedek, majd lehajolok, és a friss vízzel próbálom életre kelteni elhalt arcizmaim. De amint a tükörbe nézek, rájövök, hogy ez nem igazán segít. Visszasietek a szobába, és megszabadulok a kényelmetlen hálóingemtől, aminek az egyik pántja már annyira rongyos, hogy félő, bármikor elszakadhat. Kinyitom a szekrényem, s szétnézek, majd végül arra a döntésre jutok, hogy egy egyszerű szoknya tökéletes ehhez az időjáráshoz. Belebújok egy lapos talpú, kényelmes cipőbe, majd vissza megint a fürdőbe. Kinyitom a tükrös szekrényt, s kiemelem belőle a fésűt. A hajam két felé választom, s mindkét részét egyenesre próbálom fésülni, de ahogy azt a tükör is mutatja, egy-két hullám marad a végén. Sebaj, csak a levegőre megyek és egyedül, kinek is akarok tetszeni?
Végül lesétálok a földszintre, s kilépve az ajtón veszek egy mély levegőt. Friss, kellemes, párás levegő, tegnap eshetett. Na de ez kellett nekem, pontosan ez. A szabad, a természet, meg a szokásos naturalista duma, amit estig tudnék folytatni. De mivel semmi kedvem hozzá, így elindulok. Hogy hová? Talán egy park lenne a tökéletes helyszín a regenerálódáshoz. Ezen felbuzdulva sétálok az ismert útvonalon, ami a Greenwich Parkhoz vezet. Kiskoromban sokat hoztak ki ide minket játszani, de a vége mindig az lett, hogy összevesztünk, letépkedtük a füvet, és egy idős macskás néni ránk szóét, így haza kellett mennünk. Még ha ez nem is tűnik éppen kellemesnek, akkor is biztos vagyok benne, hogy a régi emlékeknek köszönhetően még jobban érzem majd magamat. Egy kis séta után meg is érkezek. Szememmel körbepásztázom a területet, szerencsére nincsenek sokan. két család, papa mama gyerekek felépítéssel, egy néni, aki galambokat etet, meg egy fiú, háttal nekem ül a földön. Én fogom magam, s egy közeli pad felé sétálok, ám mikor megérkezem, úgy döntök, inkább nem is ülök le rá. Letelepedek a földre, s először ülve, majd fekve próbálom visszaidézni a régi emlékeimet. Szemem behunyom, s élvezem, ahogyan a nap csiklandozó sugarai terítik be a testem. Ennél jobb programot mára el sem tudok képzelni.
Hiába várakozom, semmi. Ha egy film főszereplője lennék, most biztos beugrana valami. Amint éppen virágokkal a kezemben és persze a hajamban futkosok a mezőn, Nad utánam, de hanyatt esik egy homokbuckában. Futás közben találok egy édes pónit, kiskutyát, macskát, mókust, vagy tudom is én mit. De ez például filmbe illene. De nem ugrik be semmi, csak mikor a néni ránk ordít, Jessica sírva fakad, én durcásan fonom össze a kezeim a mellkasom előtt, Nadalia meg a nénire ölti a nyelvét, anya pedig a fejét fogja. Na ez minden, csak nem filmbe illő jelenet. Ahogy a percek telnek, egyre inkább azt érzem, hogy unatkozom. Bárcsak itt lenne mondjuk Jules, és kibeszélhetnénk , mennyire nem várjuk a sulit meg az évnyitót, és mennyire jó lenne, ha még egy iskolába járnánk. Nekem legalábbis jó lenne, azt nem tudhatom, ő mit gondol. Na de elég a nyavalygásból, Norkys, emlékezz valami szépre, és próbálj meg összeszedni egy kis életkedvet, mert nem lesz ez így rendben, abban biztos vagyok. És miért is beszélek magammal? Mióta lettem skizofrén, és miért nem vette még ezt észre senki? Teljesen mindegy is, legalább valahogy különleges leszek. Egy skizofrén mennyire különleges az 1-től 10-es skálán? Nálam biztos különlegesebb, abban nem is kételkedem.
Kinek: Lucas Zene : Katy Perry - Californian Gurls. Mit viselek :kattanj ide! Megjegyzés: csak neked, csak itt, csak most Szavak száma: 1091
Victor B. Griffin [20:02]: Miss Graham... Norkys C. Graham [20:02]: Kev *-* *-* Victor B. Griffin [20:02]: ön is orvosjelölt? Norkys C. Graham [20:02]: Miss Griffin xDDDDDDDDD Norkys C. Graham [20:03]: természetesen Men? Norkys C. Graham [20:03]: én vagyok az igazgató Kevin Stratford [20:03]: Miss Norkys C. Graham [20:03]: szval khm Hááát Norkys C. Graham [20:03]: esetleg ha férjezett, lehet Mrs is xD Victor B. Griffin [20:03]: Graham, megint jó a dekoltázs. Hááát Kevin Stratford [20:04]: ezennel Victort nővé avattuk Victor B. Griffin [20:04]: *dekoltázsa Norkys C. Graham [20:04]: nem megint, még mindig Bibíí Norkys C. Graham [20:04]: és inkább a betegekre koncentráljon Hááát Norkys C. Graham [20:04]: igen, Victoria xD Kevin Stratford [20:05]: Nevet Kevin Stratford [20:05]: *hirtelen a fejéhez kap és eldobja magát, hörög* Norkys C. Graham [20:05]: omg, tahikard xD Norkys C. Graham [20:06]: *tachycard Hááát Victor B. Griffin [20:06]: *hátralép a betegágytól, és nézi ahogy a többi gyökér próbálja újra éleszteni* Victor B. Griffin [20:06]: xD Norkys C. Graham [20:06]: Norkys C. Graham [20:06]: *ő is hátralép, mert nem éri magát gyökérnek* Norkys C. Graham [20:06]: *Griffint meg agyonveri a nyamvadt botjával xD* Kevin Stratford [20:07]: *félhulla, de azért köszöni a "segítséget"* Victor B. Griffin [20:07]: *hátulról belemarkol Graham seggébe* Norkys C. Graham [20:07]: *nővérekért csipog* Norkys C. Graham [20:07]: mindjárt nem csak a lábadra sántítasz Bibíí Victor B. Griffin [20:07]: valami nem stimmel... Victor B. Griffin [20:08]: á megvan. * megigazgatja a párnát Stratford feje alatt* Kevin Stratford [20:08]: velem semmi sem, doki... Norkys C. Graham [20:08]: a földön esett össze Meglep?dött milyen párna ? xD Victor B. Griffin [20:09]: úgy érzem ez elég aranyköpések gyanús... Norkys C. Graham [20:09]: gyanús a dolog xD Victor B. Griffin [20:09]: Lehajol megnézni a pulzusát, közben beles Cuddy szoknyája alá. Norkys C. Graham [20:09]: de az is, hogy a beteg félhulla, de beszél Nevet Victor B. Griffin [20:09]: xDD Victor B. Griffin [20:10]: már nem * fejberúg* Kevin Stratford [20:10]: örülök, hogy legalább az összkép stimmel, de nekem így KO lesz Victor B. Griffin [20:10]: Hááát Men? Kevin Stratford [20:10]: megéreztem *elterül* Norkys C. Graham [20:10]: *Cuddy kikéri magának, mert nadrágban van, mert csak xD * Norkys C. Graham [20:10]: takarodsz a fejétől Meglep?dött xD Norkys C. Graham [20:10]: gyógyítani kéne nem ölni Meglep?dött Kevin Stratford [20:11]: ~túlvilágban lebegve, jajj de szép az élet...~ Victor B. Griffin [20:11]: *a kamera stílusosan kiközelít aképből, s most már engem láthatnak a talpnyalóimmal együtt ahogy, nagyon vagányan megyünk a fojosón Men? * Norkys C. Graham [20:11]: egy fejberúgástól meghalni azért túlzás Hááát Vigyorog Norkys C. Graham [20:11]: ehh xD Norkys C. Graham [20:12]: vagányan bicegve xD Kevin Stratford [20:12]: *nem halt meg, csak úgy érzi* Victor B. Griffin [20:12]: Kys bedobosd Aranyköpésekbe? Victor B. Griffin [20:13]: xD Victor B. Griffin [20:13]: Be kéne szervezni még több embert. Victor B. Griffin [20:13]: *közben Cuddyra nyomul* Kevin Stratford [20:13]: hívjam a többi hullát? Norkys C. Graham [20:13]: be háááát Hááát ha már te nem tudod betenni se XDDDDDDDDDDD Kevin Stratford [20:14]: Kys ááááá Nevet Kevin Stratford [20:14]: na ez ütött ki a legjobban *kampec*
Egyre unottabb képet vágtam ehhez az egészhez, hisz hiába oldjuk meg a rejtélyek, rejtvények sorozatát, képtelenek vagyunk eljutni A pontból B pontba. Hogy ennek mi az oka? Véleményem szerint igen egyszerű rá a magyarázat. Aki ezt az egészet okosan, alaposan megtervezte, annak az volt a fő célja, hogy szórakoztassa magát a mi szenvedésünkkel, és még azt is megkockáztatom, hogy talán nincs is kiút ebből az egész rohadt alagút szerű akármiből. Erre még gondolnom sem szabad, a francba is! Mert ha én, hetedikes létemre ilyen hamar feladom, mit várjak a nálam fiatalabb lánytól, aki még olyan kedves és ártatlan? Hát ez jó kérdés, már az elején gondolnom kellett volna rá, és nem belerángatni ebbe az egész hülyeségbe. Hisz ha jobban belegondolok, csak egyedül ÉN kerestem a bajt, és mégis ketten vagyunk most itt, lent. Hát akkor ennyi? Ilyen könnyed feladom, amikor már ennyi akadályt sikeresen vettünk? Oké, fogjuk játékosra a dolgot, hátha akkor sikerül elterelnem a figyelmem a "hatalmas világmegváltó" gondolataimtól. Hát rendben. Vegyük úgy, hogy ez maga a Trimágus Tusa. Végülis elmenne annak is, nem igaz? Oda is kell ész, erő és akarat, meg persze pár diák, aki a dicsőségért kockáztatja a tulajdon életét is. Itt viszont csak az az egy probléma, hogy én nem csak a saját, hanem más ember életét is kockára teszem, minden egyes percben és minden egyes lépésnél, amikor újabb hely tárul a szemünk elé.
Újabb helyről jut eszembe! Be kellene mennem ezen az újabb ajtón, hogy újabb büdös, állott szagú folyosóra érhessek. Hát a szag bejött, meg a sötét folyosó is. Félszegen tettem be a lábam a bejáraton, mire orrom megcsapta a doh szag, amely valami felhőként töltötte be az egész teret. Viszolyogva raktam ujjam az orromra, majd kihúzva hátam, egyenesen pakoltam magam elé a lábaim, hátha végre feltűnik valami. Valami, ami kivisz innen, valami, ami kivisz erről a borzasztó helyről. Ám csalódottan konstatáltam, hogy vagy 15 perces séta után sem történt semmi, csupán az, hogy a felszín kezdett egyre meredekebb, csúszósabb lenni. Ezt annak tudtam be, hogy talán valami gusztustalan békanyál terpeszkedik el a talpaink alatt, hisz erről a helyről bármit kinézek. Most, ahogy egyre jobban kezdtem gondolkodni az egész dolgon, valamiért a Fűrész című film ugrott be. Azzal a különbséggel, hogy itt nem brutális szerkezetekbe vagyunk belekényszerítve, és még csak nem is kell levágni a saját lábunk a túlélésért, ám ez az ajtós, szintes dolog kísértetiesen hasonlít arra az alkotásra. Oké, a végén csak nem találkozunk a csúnya öreggel, aki majd rébuszokban beszél, és követeli, hogy műtsük meg az agyát, mert túl kell élnie, ám úgy érzem, semmi jó nem fog kisülni ebből az egészből.
Pontosan úgy történt, ahogyan gondoltam. Mire már végképp feladtam azt a dolgot, hogy valami ajtó vagy kijárat lesz a folyosó végén - valóban ebben reménykedtem még az első percekben én ostoba - hirtelen egy csúszda szerű szerkezetben találtam magamat, magunkat. Csak csúsztunk, és néztem, még mindig csúsztunk, én jobban néztem de nem láttam semmit az ég világon, aztán már nem csúsztunk, de én még jobban végigpásztáztam a helyet, ahová földet értünk. A kemény, merev kőpadló hidege lendített vissza a valóságba, majd kissé álmatagon, enyhe émelygéssel tápászkodtam fel a földről. Azon filóztam, merre és hogy tovább, amikor a helyiség túlsó végében megpillantottam egy ládát, meg mellette mindenféle szektás dolgokat. Kés, bájitalokhoz szükséges kellékek, és mindez egy mugli Javítóintézetben? Ez az egész kezd abszurd lenni. Ha a rejtvények nem vallanának átlagon elüli intelligenciára, még Nadaliát gyanúsítanám ezzel az egésszel. Ám kötve hiszem, hogy neki lenne ennyi esze, így más bűnöst kell találnom, akin számon kérhetem, hogy miért leli örömét ebben a magas fokú szadizmusban. Talán mert szadista...
Közelebb lépkedtem az asztalhoz, és az apró cetlit vettem a kezembe, ami az újabb kérdést tartalmazta. -Ha ki akartok jutni, készítsetek egy bájitalt, mely lyukat éget a lakaton. Hadartam kétségbeesetten, majd felidéződtek bennem a bájitaltan órai emlékeim. Sosem voltam egy őstehetség, mi több, csak azt sikerült elkészítenem, amit egyszer már láttam a tanártól. Hát ennyi, itt a vég, szégyent vallok, és itt halunk meg. A francba is, nem adhatom fel ilyen könnyen. Csak robbantani kell és kész, és robbantani bárki tud, aki egy kicsit is bénázik. -Neked van ötleted? Mert ha nincs, akkor csak összedobunk valami baromságot, aztán Bumm. Mondtam a legnagyobb természetességgel, mintha robbantgatni olyan magától értetődő lenne. Remélem nem néz most valami arab terroristának, aki ebben leli az örömét. Csak nem? Mondjuk mondták már, hogy van a a külsőmben valami latinos, esetleg arabos. Hát hoppá, a végén még becsuknak, egy ehhez hasonló cellába. Most viszont a jelenre kéne ismét fókuszálnom, de tudatlanságban nehezen megy.
Nagy meglepődésemre két helyes megfejtésemnek következtében két ajtó is kinyílt. Óvatos léptekkel közelítettem meg a hármas számú ajtót, és bedugtam rajta a fejem. Pontosan. Először be nem tettem a lábam abba a setét és sötét - a kettő ugyanaz, tudom - zugba, inkább legyen oda az arcom. Az arcom? Na nem, azt nem adom! Hátráltam két lépést, el a hármas számú ajtótól, jó távolra, hogy még véletlenül se tudja valaki vagy valami lekaszabolni az arcbőröm. azok a hülye mugli rémtörténetek és horror filmek. Anya mindig mondta, hogy ne nézzem az X-aktákat meg messziről kerüljem a Londoni mozik falain azokat a plakátokat, amiken a következő szavak állnak : vértócsa, a saját hányásában a belei után kutató férfi, és a kedvencem : torkán zubogó vért tenyerével megakadályozni próbáló ipse. Igen, anya valószínűleg már sok horrort látott, ha ilyen tájékozott a szentem.
Bizonytalan lépésekkel oldalaztam a négyes ajtóhoz, ahol már elláttam az orrom hegyéig. -Akkor menjünk a négyesbe, mert Csámpás arról kevésbé rémisztőbben írt mert ott sokkal nagyobb a világosság! Egy biztató mosolyt küldtem én is a tökéletes szépségű - most összetört lelki állapotú - szőkeség felé, majd beléptem a négyes számú ajtó folyosójára. -Neked milyenek az előérzéseid? Kérdeztem bizonytalanul, majd vettem egy nagy levegőt, és lassú léptekkel próbáltam egyre beljebb jutni. -Maradj mindvégig mögöttem! Szóltam hátra az előbb halálos kalandot túlélő barátnőmnek, majd vártam, hogy erre mit ír James hogy mi következik.
Miután Jules kezelésbe vette körmeim, és Amy a hajam kezdte el fésülni, kellemesen dőltem hátra a meleg szőnyegen, és azon gondolkoztam, milyen jó is, ha az embernek vannak barátai. Barátok nélkül ez a buli se jöhetett volna létre. De mi van az olyan emberekkel, akiknek nincsen egy barátjuk sem? Magukban ünnepelnek és koccintanak egy üres pohárral? Vagy talán egyedül részegednek le. Oh, erről Nadot kéne megkérdeznem, hisz egyetlen egy barátját sem mutatta még be nekem, nem mintha érdekelnének. Barbie egyszer csak kirohant a fürdőbe, ma valahogy furcsán viselkedik. De mi a fene ütött belé? Még puncsot sem láttam nagyon inni. Lehet, hogy én nézem más szemszögből a dolgokat, és ő ugyanolyan, mint mindig, nekem mégis furcsa érzéseim voltak a lánnyal kapcsolatban. Talán valami baj érte, és ettől lett ilyen... zavarodott? Ha visszajött biz Isten megkérdezem tőle. Mikor Ju az ajándékokat hozta szóba, hálásan elmosolyodtam és gyermeteg csillogás jelent a szememben. -Hát, ha gondoljátok akár most is ideadhatjátok. Barbie meg majd ha visszaért. Bezsongva kucorodtam - most már teljesen sima hajjal és színes körmökkel - várva, hogy megkapjam a a jól megérdemelt?! meglepetéseket. -Kezd te Ju! Kacsintottam rá, miközben azt is észrevettem, hogy Barbieval együtt Nadot is elnyelte a köd. Végülis addig jó, amíg nincs itt, és különben is, úgysem vett nekem semmit, a hálátlan kis dög.
Felpattantam a puncsos asztalhoz, és csettintettem egyet, mire egy mixer lépkedett be pár perc erejéig a szobába - persze ez nem mixer volt, hanem Morgan, a komornyik, csak rávettem, hogy öltözzön be muhahah de menő - és pár pohár italt osztott szét a lányok között. -Vodka-lime, de psszt. Kacagtam fel diadalittasan, majd folytattam mondanivalóm. -Nekem lehet, már nagykorú vagyok, ti meg a vendégeim. Ismét felröhögtem mint egy nyolcéves, és közben koccintottam az összes jelenlévővel. -A csocsó asztal nem fért be. és Morgan megzsarolt, hogy ha behozom a mugli masinát, beköp anyának. Hát nem pofátlan? Csattantam fel a pletykás mixerre komornyikra pislogva, és intettem neki, hogy tiplizhet. -Na én téptem... Bökte ki nyersen a személyzet tagja, mire maga után becsapva az ajtót távozott. -Hát, személyzetünk nem lesz. Vontam vállat egy gúnyos grimasszal arcomon, majd leültem a bevált helyemre. -Remélem valaki vett CD-t is ajándékba, mert itthon többnyire anya klasszikusai vannak, és Mozartra partyzni... Hm, érdekes lenne Lekucorodtam melléjük, és vártam, hogy az események csak úgy elsodorjanak.
Azt hiszem itt az idő, hogy megnyugodjak. Ha elkezdek itt idegeskedni meg körmöt rágni, az nem használ majd senkinek az ég világon. Emma jól van, sőt, még a ruhája is olyan patyolat tiszta, mint amilyen akkor volt, mikor az utcán találkoztunk ezelőtt az egész hercehurca előtt. Azt mondja,válasszak most én. De én döntésképtelen vagyok az Istenért is. Én vagyok az idősebb, okosabbnak kén lennem. Na, akkor gondolkodjunk. -Próbálok nem logikusan gondolkodni, hisz ez a kettes ajtó volt, ami alapjáraton a szerencseszámom, de most mégse jött be. Szívem szerint a hármas ajtón mennék be, de arra a válasz csak talán az, hogy folyékony szerencse, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos.Viszont a négyes kérdésre a golden snidget a megfejtés, ez szinte száz százalék, tehát ha neked is megfelel ez az ajtó, felőlem akár bemehetünk oda is. Néztem jelentőségteljesen Emre, aki még mindig ziháltnak tűnt, érthető, majdnem egy ló hátán halt meg. Mindig is utáltam a lovakat, és ezután sem teszek majd másként, sőt. Messziről elkerülöm őket, látni se akarom a nagy patájuk, és hallani hogy "nyihaha". Ezen kis gondolatmenet után vettem egy mély lélegzetet, és irányba vettem a "bajtársam". Vállára tettem a kezem, majd elkezdtem: -Nagyon sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, nem hittem volna, hogy ez fog történni. De ígérj meg nekem valamit. Ha veszélybe forog az életem, nem próbálsz segíteni, futsz! Nyomtam meg az utolsó szót, az egyetlen dolog, ami kínzott az életben, az a bűntudat. Hogy valaki más kerüljön bajba miattam, a legemésztőbb dolog a földön. És az, hogy ez pont egy olyan helyzet, ami csakis önhibámból áll fenn, még elkeserítőbb. Hát nem lett volna egyszerűbb sétálni az utcán és pletykálgatni. Miért nem választom én sosem az egyszerűbb utat? Jó kérdés. A válasza után elevickélek az éppen kinyílt ajtó felé, majd bedugom a fejem rajta, de nem lépek be, hanem hátrafordulok Emmához. -Szorosan mögöttem jössz. Nem mész előre, nem csatangolsz el. Ha én azt mondom szabad a terep, te csak akkor lépsz be az ajtón. Ha a kérdéseidre vagy szólongatásodra nem felelek, nem jössz be, mész tovább! Értettük? Mondtam szigorúan mint valami katona, és ellentmondást nem tűrően néztem a lány szemeibe. Remélem nem makacskodik majd, meglehet érteni engem, biztosan neki is sikerül majd. De nem árt óvatosnak lennem, mert egyedül szegényke szerintem bepánikolna, és ezt nem akarjuk, ezt nem akarom! -Akkor csapó kettő! Fűztem hozzá, összeszorítottam a fogaim, kezeim előre nyújtva lassú, óvatos léptekkel tapogatóztam a semmibe.
Látogatók : Mindenki aki bekopog hozzám Norkys C. Graham 21:56 Nadalia Faih Graham 22:45 Jules Shine Kingwoods 23:56 Edward Norton 24:00 William Lenox 12:54 Edward Cullen 13:25
Név:Edward Istenkirály Norton Előtörténet: Wikipédia gyermekem Kincsesláda: Nálam a kulcsa cöh Oldal: www.edwardistenkirálynorton.hu Származás: Istenvérű Iskola: Felső fokon végeztem a Fightklubot Ház: Villa Los Angelesben Évfolyam: Mikor hol akarok Kedvenc tanár: Brad Pitt skizó énem Kedvenc óra: Mikor Hannibál Lecterhez megyek a magánzárkába Legjobb barát: Kys és akik az Istenkirály topikban vannak Kviddics poszt: kiÜTŐ Háziállat: Hannibal Lecter Pálca: köhömm* lenéz* mit pálca karó :o
ICQ: az van ám bőven AIM: PM éjjel nappal MSN: sorry én morzézok JYIM: Jam : ezt nézte a Vörös sárkányban a fiam E-mail: edwardandhannibal@dúlalamour.pusszancs Weboldal: minden ahol írnak rólam az az ENYÉÉM Aktuális állapot: Elérhető a feminim egyedeknek
Nem: Kan/Isten Kor: Közöd Egy úriember nem árulja el Lakóhely:A Csúcs ( ahova eljuttatlak) xDDDD Helyi idő: én mindig is itt voltam : leszek is Nyelv: --> az a kis piros izé ott
Aláírás: Az a nevezetes tollvonás ott lent
Látod neked is adok
De csináltam ilyet is te
Felhasználói hozzászólások
Ed-nek <333 | 2009. 10. 27. - 09:42:34 | Norkys C. Graham Én..én szeretlek *olvad*
Ed-nek <33 | 2009. 10. 27. - 09:42:34 | Nadalia Faith Graham Óh te férfiállat xDDD<3
Izgatottan várakoztam a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő széken, amivel szemben egy asztalka állt, mit már gondosan felpakoltam minden földi jóval. Az üdítők mellett poharak sorakoztak, és több tálcányi sütemény, amiből egyet én készítettem saját kezűleg. Persze volt diétás üdítő, ki tudja ki diétázik meg ki nem. Ezenkívül energia italok - nem mintha nem lennénk eléggé felpörögve állandóan - , és cukrok meg minden mi finoom. Az első érkező az én kedves Julesom, vidáman nyargalok hozzá az ajtóba, jól megszorongatom, amikor idegen tárgyba ütköztem. Jujj ez az ajándékom lesz! Gyorsan beinvitálta a kajás pulthoz, távol Nadtól nehogy rögtön elijessze nekem, és épp elkezdtem volna csacsogni vele, mikor két kis lágy kopogást halottam az ajtó felől. -Ez Emma lesz! Visítottam el magam, majd mutattam Junak hogy nyugodtan szedjen vegyen egyen mindenből, és rögtön rohantam az ajtót nyitni, két puszi Emmának, megskubiztam hol rejti csomagom, majd őt is betessékeltem Jules mellé hogy igyon vagy falatozzon. -És fárasztó volt az út? Kérdeztem mosolyogva tőlük, s közben már mertem is ki nekik a bóléból, amit anyu csinált. Jujj, emlékszem mikor kiskoromban ott volt hagyva a tál az asztalon, és én meg szépen megiszogattam és berúgtam tőle. Hát az brutális volt, pfuj, nem is iszok most. Már a sütit akartam felszeletelni, mikor újra pattannom kellett, mert megint jött valaki, Ez már csak Amy vagy Barbi lehet. Sietve gázoltam el az ajtóig, majdnem hasra esve a lerakott cipőkben, majd kipirosodva tártam ki "kapunk". Amy volt az, az én drága szőke kedves Amym. -Szia! Gyere beljebb! Ölelgettem őt is meg, és ő is a háta mögé dugta a csomagom. Vajon mit rejt? Istenem de izgatott vagyok, azt hiszem jó kis estének nézünk elébe. Itt van szinte mindenki akit szeretek. Legjobban Jesst hiányolom, de nem lehet minden tökéletes, éppen ezért ez a valós élet és nem egy tündérmese. Amyt is behurcolom, és a többiek elé állítom, majd elkezdek velük fecsegni. -Szedjetek vegyetek egyetek! Rapelem nekik mint anyu a vasárnapi ebédnél, és közben már csak Barbienak kell befutnia. Veszek egy linzer karikát, ami Nad kedvence, de amilyen makacs úgysem eszik közöttünk, na de lényegtelen, vessen magára. 10 perc és ő még sehol. Kezdek aggódni. Úgy néz ki feleslegesen , mert már kopog is. Odapattanok az ajtóhoz, és ő áll ott, Megölelgetem, de ő olyan..olyan furcsa.Mintha nem is ismerne. Ez bizonyosan az útnak betudható, majd csak feloldódik, ha beviszem a többiekhez. Bevonszoltam hát a többi lány //ezen röhögnöm kell// közé, és miközben ők ettek meg ilyenek, felvágtattam a lépcsőn. Egy csomó körömlakkal, sminkkel, arcpakolással, hajcsavarókkal és minden ilyen dologgal, majd zenét nyomtam be a hangulat kedvéért. -Hölgyeim, BULIIIIII ! Sipákoltam el magam örömömben, és levettem magam a kényelmes puha előszoba szőnyegre, ami a kandalló előtt helyezkedett el. Kiborítottam a cuccokat, kibontottam a hosszú fekete hajam, hasra helyezkedtem, és egy a ruhámhoz illő piros körömlakkal kezdtem el szemezni, majd a kezdeti "kokettálás" után lecsavartam a tetejét, és már festettem is a mutató ujjam. -Ki vállalja a jobb kezem? Kérdeztem mosolyogva, nem sűrűm bízom másokra, de most a party kedvéért ezt is megteszem. Összeszűkült szemmel pislogtam Nadira, aki még mindig a bőrfotelon terpeszkedett, és beleolvadt a fekete ruhájával, úgy nézett ránk , mintha komplett hülyék lennénk. -Ez nem is lány.. Suttogtam a többieknek, majd rátértem a középső ujjamra.
Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre nagyobb csönd uralkodott a teremben. A hínár szag még mindig fojtóan átjárta az egész termet, nem tudtam mire vélni a dolgot, hisz ha csak a tóból jönne, nem szabadna ilyen erősnek lennie, nem igaz? -Emma! Megtaláltad már a könyvet? Szólongattam, de az nem válaszolt. Felpillantottam, és mit lát szemem? Emma szinte a kelpi hátán ül! Te jó ég ez nem lehet igaz! Ha leviszi a tó fenekére soha többet nem látom, és mit mondok majd a családjának. Egy gyilkos vagyok! Rosszabb, egy ómen vagyok ami az összes barátom bajba sodorja, ez egyszerűen nem igaz.
Ilyen nincs, egyszer akarok valami kalandba belekeveredni, akkor is bajba sodrom a barátnőm életét. De akkor már miért nem én? Hisz ha jogos lenne a sors, akkor az a szörnyeteg engem talált volna meg. Valamit tennem kell, ha az életembe kerül is, megmentem! Gyorsan rohantam a barátnőm és a lény felé, de egyszer csak puff, Hasra estem, és már szidtam mindent ami a föld kerekségen előfordul, amikor megláttam a tárgyat, miben hasra estem. Egy nyereg volt a bűnös, hát persze. A fejemre csaptam, mert eszembe jutott mit is tanultunk róla. Elhelyező bűbájjal rá a nyereg, és máris kezes bárány. -Vingardium leviosa
Mondtam ki rögtön, mihelyst feltápászkodtam a földről, és imádkoztam, hogy Emma sikeresen érjen földet. -A következő szobába én megyek elől! Szóltam rá kicsit morcos hangon, mint mikor az anya szidja lányát. Ha már az én ötletem volt ez az egész, csak én maradjak itt, Em ne! Kezdtem egyre kevésbé biztos lenni abban, hogy jó ötlet volt bejönni ide. De megfutamodni csak a gyávák szoktak, nem igaz? egy vérbeli griffendéles egy ilyen cselekedetre sosem szánná el magát, még ha halállal lakolna is érte. De ki lehet az az eszement, aki ilyet hozott létre egy iskolában? Csak találjam meg és kikaparom a szemét vagy odavetem a kelpinek! -És most jöhet a következő ajtó? Kérdeztem a barátnőm, akit szemmel láthatólag kicsit meggyötört az eset, remélem csak a ruháját sajnálja, arról meg majd valahogy levarázsoljuk a trutyit.
Hát mit is mondhatnék, tényleg megérdemled a címet főleg mert ma igazán kitettél magadért és szuperhős módjára gyártottad a reagokat Ezért is leszel mint már mondtam Pókember vagyis akarom mondani: Istenkirály
Üzenetek megtekintése
- és pár pohár italt osztott szét a lányok között.
Légy hát
az a kis piros izé ott
