Nem mondom, hogy szeretem a mágiatörténetet, ahogyan azt sem, hogy szívesen járok be. Egyedül azért vettem fel RAVASZ szinten is, hogy a szülei által olyannyira áhított egyetemi továbbtanulást elérhessem. Azonban mióta ez az új tanárnő oktatja, valamivel élvezhetőbbek az órák, mint Binns professzor idejében. Dalton legalább nem repül át rajtunk puszta véletlenből, vagy megszokásból. Az egyetlen probléma ezzel a nővel az volt, hogy muglibarát volt. Már-már túlzottan, és ebből kifolyólag a Mardekár klubhelyiségében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. A hatodévben egy srác csinált róla még egy karikatúrát is, és mikor valaki a rajz felé irányította a pálcáját, a női alak szoknyája az égbe reppent, ezzel közszemlére téve minden báját a tanárnőnek. Valamilyen szinten mulatságos volt, igaz, aztán Vulkanov pár hét után leszedette, mondván, hogy a jóból is megárt a sok. Viszonylag hátul ültem le, Louise Lott mellé, aki csak azért számít jó választásnak, mert azon kívül, hogy néha egy-két szurkálódó megjegyzést elejt, nem szokott hozzám szólni, ez pedig túlmutat az opcionálison. Ölembe veszem a táskám, mikor belép a tanárnő, és közli, hogy az alagsorba megyünk, úgyhogy ki sem pakolok semmit, hanem felállok, és elsők között indulok meg a nő után. Nem tudom, hogy mit akarhat az alagsorban, ám meglepni nem tud. Volt már pár óránk vele, tudom, hogy milyen a stílusa. A kastély meg eléggé rohadt régi, szóval biztos majd arról magyaráz valamit, hogy hogyan építették meg, meg ilyesmik. Röviden fogalmazva: egy újabb teljesen felesleges és unalmas óra a sok között. A zagyvaságaira nem igazán figyelek oda. Az elején még meghallgattam, meg próbáltam jegyzetelni, de a nagyja inkább erkölcsi tanítás vagy útmutatás volt, amire a vizsgán semmi szükségem nem lesz. Szóval ezt a részét már feladtam, inkább elolvasom a tankönyvet, abban benne van az egész tudásanyag. Csak szemeimet forgatom, mikor a konyhánál megtorpanunk. Jártam már párszor bent, és nem élveztem túlzottan, így kijár a bosszús fújtatás, mikor belépvén megpillantom a sürgölődő lényeket. A családunknak sosem voltak manói. Vagyis nagyanyám ezt próbálja elhitetni az emberekkel, de ez nem igaz. Régebben, még az évszázad elején vannak feljegyzéseink, melyekben szerepelnek manónevek is, a nagyi azonban ezeket semmisnek tekinti. Ő az a fajta nő, aki annyira feljebbvalónak tekinti magát, hogy a manók munkáját emberekkel végezteti el. Többnyire kviblikkel, de néha gyenge boszorkányokat is felfogad. Persze Britanniában még mindig a manó a módi, nincs is ezzel semmi gondom, azzal azonban sokkal inkább, amit a professzor itt előad nekünk. Értelmes és varázstudó lények, ezt soha senki nem tagadta, de az, hogy egyenjogúak lennének velünk, az sok. Még csak az hiányozna. Jöhetnének velük akkor már a koboldok is, nem igaz? Mégis kinek lenne gusztusa egy kobolddal barátkozni? Utálatos népség. Felszólítása ellenére sem foglalok helyet. Nincs is olyan magas szék, amin kényelmesen elférhetnék, nem vagyok hajlandó manókkal egy asztalhoz ülni. Ennél én jobb neveltetést kaptam. Fapofával nézek végig azokon, akik engedelmeskednek. Ha egykor tisztavérű, büszke őseik most látnák őket, a poharaikba köpnének. A manó az csak manó. Nem kell itt ezekről feleslegesen magyarázni. A tanárnőre nézek, arcomon a megvetés fintora ül. Nem ő fogja megváltani ezeket a lényeket. Hiszen épp most mondta, hogy saját magukat sem képesek képviselni, vagy felszabadítani. Hagyjuk már.
Természetesen az elmondott tényanyagra figyelek, ám együttérzést nem képes bennem kelteni egyikkel sem. Az meg csak olaj a tűzre, hogy társaim kezébe nyomja ezeket a bugyuta mugli szerszámokat. Elveszem tőle én is, majd a krumplikra nézek. Nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy dobjam a nő után a kést. Mégis hogy képzeli, hogy majd én nekiállok krumplit pucolni? Mikor Malfoy nekikezd, szinte elröhögöm magam, de nem kezdek bele. Nem. Bennem több méltóság van, mint egy Malfoyban. A kést beledöföm a koszos krumpliba, majd az asztalra rakom, miközben Alfie közli, hogy ők sem így szokták csinálni. Szemforgatva nyugtázom az első értelmes hozzászólást az órán, csoda, hogy ezt is egy manótól kellett meghallgatnunk. Még név szerint is szólít minket. Csak gépiesen bólintok kérésére, de dugja fel magának a felfedezés és tapasztalás örömeit, én nem akarok ezekben részesülni. Kitúrom táskámból pálcámat, és pár mozdulattal lehámozom, majd fel is darabolom a burgonyát. Mosolyogva figyelem a többieket, akik még mindig a késsel próbálkoznak. Varázsló vagyok. Nem fogok mugli módszerrel dolgozni. Nem csinálok többet, karba tett kézzel hallgatom a tanárnő szavait, igyekszem minél többet megjegyezni, hogy aztán ha majd a tankönyvben olvasom ugyanezt, egyszerűbb legyen megértenem a dolgokat. A házit még gyorsan felfirkantom egy kósza pergamenre, majd mihelyst megkapjuk az engedélyt, a többiekkel együtt elhagyom a konyhát. Csak remélni tudom, hogy legközelebb nem kentaurokkal akar barátkozni, mert arra mind ráfázhatunk.
Vágyódom egyre csak bután, egy csók után, száz csók után. +16 (trágárság)
Néha kissé még mindig meg tud ijeszteni a mosolya. A reményekkel telt, szemeimbe mélyedő női mosoly, mely a szerelemnél jobban semmit sem remél tőlem, s mely előbb vagy utóbb bizony mindnek arcára fagy, hogy aztán nevem átkozva pletykálják végig a Roxfortot arról, hogy milyen kicsi a farkam. Nagy kár, hogy annyi pletyka van már a farkamról, hogy senki sem tudja, melyiket vegye be, így nem maradt más választásuk, mint kivárni, hogy rájuk kerüljön a sor. Igaz, manapság ezt csak a legkitartóbbak tapasztalhatják meg. Öregszem. Sosem én voltam az a férfi, akire a nők mélyen legbelül vágytak. Hiszen én egyiket sem akartam megtartani, azt az egyet, akit meg igen, becsapott. Hallani sem akarok felőle, rémálmok és anyám nyomasztása ide vagy oda. Nem akarok tudni a fiamról. - Tudod St. Patrick… - nézek rá kérdő mosollyal. A kérdés némileg meglep, bár nem mondom, hogy nincs alapja. - …nem kötöm az orrodra. – nevetem el magam, és finoman letolom mellkasomról, majd kicsusszanok a takaró alól is. Persze válaszolhattam volna neki normálisan is, ám az nem illett volna a játékba, amit mi játszunk. Ide nem kellenek kötöttségek, vagy szabályok, ahogyan arra sincs szüksége senkinek, hogy a másik teljesen őszinte legyen. Nem hiába nem kérdezte meg sosem azt, hogy mellette kefélek-e mással is. Gondolom. Felállok, megvakarom heréimet, megigazítom a fitymámat, és körbenézek. Az alsónadrágom keresem, közben tekintetem Lisa felé téved. A vadász örömmel szemléli a levadászott prédát, mely már az övé. Ráadásul önszántából. Ennél többet egy magamfajta sem kívánhat, és mégis. A vadászat öröme az, mely újból és újból cselekedetre sarkall. Nincs nyugtom, egy igazi ragadozó vagyok. Fiatal vagyok, helyes, és a nők bomlanak értem. Nem hiába fél St. Patrick sem.
- Jaj, St. Patrcik. – grimaszolok. A Hugrabugosok tényleg rohadt naivak tudnak lenni. – Egyszer megdugtam a csajt, és azóta köbö nem is beszéltünk. Ha minden csajjal beszélni akarnál, akiben valaha jártam, elég sok időd elbasznád rá. – vonok vállat vigyorogva, aztán egy gyors mozdulattal felkapom a földről a nadrágot, és öltözni kezdek. Nem vagyok híve a szex utáni lelkizésnek, kár is volt ezt neki elkezdenie. Szar dolog a lelkiismeret, és szerintem Nadine sem szorul rá, hogy egy elmúlt esetet feleslegesen felemlegessenek neki. Még akkor sem, ha különösen jó éjszakát tölthettünk együtt. Benne van a csaj a top10-ben, az biztos. - Rendeljek fel neked valami kaját? – villantok egy csábító mosolyt, hátha elfelejti ezt a Nadine-os szarságot. Miért kell az ilyeneken rágódni? Egyszerűen csak felejtsük el, elmúlt és kész. Azóta neki is meg nekem is voltak már mások, egyáltalán nem foglalkozunk egymással. Hátat fordítok neki, és a bőrfotelre hányt ingem után nyúlok, közben arcomról leolvad a csábító vad mosolya, mit imént erőltettem arcomra. Azért bírtam Lisát, mert nem olyan volt, mint a többi nő. Laza, nemtörődöm és belevaló volt, aki sosem nyavajgott, viszont ha így folytatja, könnyen lehet, hogy más projekt után kell néznem.
Vágyódom egyre csak bután, egy csók után, száz csók után
A karcsú derék jól ismert tapintása, a csípő, mely csípőmet érinti. A puha lábak keresztezik enyéimet, és jobb karommal melle felett ölelem át hátulról. Légzésem egyszerű, lassú, mint aki alszik. Talán ő is azt gondolja, hogy még alszom, én pedig meghagyom hitében. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit csinálok. Mit csinálok itt, mit csinálok ezzel a lánnyal, és mit akarok egyáltalán a későbbiekben csinálni. Mert ez itt és most kényelmes. Tény. De erre mondaná Mitch, hogy akármelyik másik nővel is ugyanilyen kényelmes lenne, és Merlinre, hogy mennyire rohadtul igaza van. Igen, van most ez a megjavulás projektem, amin dolgozok. Hogy megpróbálok kikötni egy nő mellett, Elena is erre biztat, a húgom meg még asszisztál is hozzá. A nyáron például mindössze két csajt fektettem meg, ami azért nagy szó. De most itt vagyok, St. Patrickkal, és ebben a tanévben – igaz, még nem régóta tart -, de ő az egyetlen projektem. Ami elég szokatlan, és bár sokszor azért leállok csevegni egy-két kapható lánnyal, de más bugyijában jó ideje nem volt a kezem, ezt garantálhatom. Hogy elégedett vagyok-e? Nem tudom. Talán mással az lennék? Talán igen, talán nem. Mindenesetre Lisa jó hozzám, és valószínűleg belém van esve. Nem igazán szabadna összetörnöm a szívét, és egyelőre nem is akarom. Kivárok. Szemeim már egy ideje nyitva vannak, de jól esik csak feküdni az ágyban. Semmi dolgom nincsen, ez pedig mámorító érzés, pláne, hogy majdnem másfél hónap után újra szexeltem. Végre! Igaz, komfortos dolog éjjelente a hangszigeteltre bűvölt baldachinok mögött maszturbálni, de azért a szex az szex. Annál nincs jobb, ezt már Jacob is megmondta évekkel ezelőtt. Apámnak sem véletlen van ennyi gyereke. Egyedül azt csodálom, hogy Mitch óta nem jött újabb. Vagyis várjunk csak… az öcsémet ismerve nincs ezen mit csodálkozni. Ujjai ujjaim köré fonja, és szorosabbra húzza az ölelést, ami kezd egyre kínosabbá válni. Sosem voltam az a nagy romantikus alkat, kivéve, ha egy nőt nagyon de nagyon meg akartam szerezni. De azt sem ölelgettem szarrá, úgyhogy ez így nem fog működni. Mármint ez a póz, Lisát meg remélem, hogy előbb vagy utóbb kicsit lejjebb ad, mert nem vagyok holmi hősszerelmes, hogy minden héten meghódítsam a szívét. Ami egyszer az enyém, az onnantól az enyém. Megköszörülöm a torkom, és mocorogni kezdek. Kap egy puszit, hogy érezze a törődést, majd a hátamra fordulok, és kidörzsölöm szemeimből az álmosságot. Felém fordul, én pedig végigtekintek testén, s elmosolyodom. Hiába nem érzem azt a szerelmet még, mint ő, a női test látványa mindig örömmel tölt el. Emellett pedig elégedett vagyok Lisával, kellemes társaság, és megvan benne minden, amire szükségem van. Egyelőre nem tudnám megmondani, hogy hogyan alakul majd a kapcsolatunk, de nem temetek semmit sem. Mindig is kicsit több időre volt szükségem, hogy komolyabban kezdjek érezni mások iránt. Köszön, majd megcsókol, miközben végigsimítok vékony karján, hogy utána magamhoz húzhassam. - Szervusz, St. Patrick. Miújság? – kérdem, mintha csak a Mézesfalásban futottunk volna össze. Végtére is sosem azért szerettek a nők, mert remek társalgó, vagy olyan kifinomult úriember lettem volna szex után. Mindkettőt tudtam imitálni, ha szükséges volt, de Lisa sosem volt kíváncsi ezekre a faragott álarcokra. Tudom, most azt hiszi, hogy ismer engem, hogy az igazi Richardot szereti, de az is csak hazugság, a helyzet azonban az, hogy a mélységben megbúvó Richardért bizony többet kell dolgozni. Hogy neki ez megéri-e, az majd kiderül.
Jól tudtam, hogy merre is csörög az a bizonyos garas, és igen, volt pofám hozzá, hogy szenvetlenül ki is használjam, ha úgy van. Igazándiból nem nagyon lehetne olyan dolgot felhozni, amihez ne lenne elég nagy arcom, de ez már részletkérdés. Parkinson családja, hogy is mondjam… megsínylette a háborút, míg az enyém éppen csak annyit tett mindkét oldal támogatására, hogy az ne tűnjön fel a másiknak, ám mégis biztonságban maradhassunk. Emellett természetesen aranyvérűek vagyunk, ami azért nem kis segítség volt a későbbiekben. Mondhatni a befolyásunkat kölcsönöztük, éppen annak, aki igényelte. És igényelték, de még hogy. - Még szép, hogy le. – vigyorgok rá vidáman. Derítő a stílusa, az, hogy milyen harapós. Ha nem Parkinson lenne, és az orrlyukai nem úgy állnának, hogy azokon keresztül meg tudom különböztetni a jobb és bal agyféltekéjét, akkor talán még szexinek is tűnhetne, de sajnos túl régóta ismerem, és olyan az orra, mint egy kocának, ami nem éppen a legvonzóbb tulajdonsága. Ennyit a hölgyek között keringő, s egyben reménysugárt keltő disztópiákról, melyek szerint nem válogatok, és ha „Richard Grosiean még nem fektetett meg aranyom, akkor ez a te tanéved lesz.” Hát nem. - A kit? – kérdem vissza, miközben nemes tomporom a korok súlyától nyekkenő ülőalkalmatosságra tolom. – Ja hogy… - elvigyorodom, ismét, ha lehet, még szélesebben, s megjátszott szégyenlősséggel lehajtom fejem, mint aki full zavarba jött a kérdéstől, de nem. Pusztán csak igyekszem nem túlzásba vinni a parasztságot. - Szóval maradunk az előítéleteknél és a pletykáknál. – bólintok sokat értően. Nocsak, mikor kezdett el derogálni, hogy kvázi hímringyónak néznek, aki ingyen adja magát? – Nos – nézek arcára, s kissé húzom az időt, hogy összeszámolhassam a nyári teljesítményem, de még engem is meglep az eredmény, és a mosoly már nem is a régi arcomon. Ritka, mikor az ember szembesül azzal, mennyit változott egy nő ráhatására. Hogy bsznád meg Pierce… - ha nagyon érdekel, akkor a közelébe sem értem. Két nővel voltam a nyáron. – ami valószínűleg még mindig több, mint amennyivel illett volna. – A rekordom huszonhárom. – nézek szemébe keményen, arcizmaim elengedtem, arckifejezésem nem sugall szigorúságot, sem túl sok komolyságot. Csak szeretném, ha tudná, hogy nem velem kell elkezdenie packázni, mert nem fog jól járni. – És te, Pansy? Lemondtál már róla, hogy te pelenkázd Malfoyt? – kérdek vissza, gyaníthatóan a lány egyik legnagyobb gyengepontjára tapintva. Mosolyom azonmód gúnyosra vált, s kényelmesen hátradőlök, miközben karjaim kereszbe fonom magam előtt. Ilyen ez a játék Mardekárosok között.
Annyira más volt tavaly minden. Akkor még boldog voltam, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy az vagyok. Édes tudatlanság, szokták mondani nagy bölcsen. Én pedig most már értem, hogy miről beszéltek mindig. És nem csak az változtatott meg ennyire, hogy háború volt, sőt, az hatott rám a legkevésbé, hiszen jó hírű családnak vagyok a kinyalt seggű aranyvérű gyermeke. A legnagyobb változást az emberek gyakorolták rám, akik körül vettek. Sőt, pontosítok inkább. A nők, akik körül vettek, s még ez is pontosításra szorul, tekintve, hogy engem mindig sok nő vett körül. Ezért is volt mindig olyan irigy Mitch. Kis nyomorult. Debbie volt az első. Aztán Emma. És Elena. Elena gyakorolta rám a legnagyobb hatást, ezt pedig el sem tudtam volna képzelni, pedig aztán elég élénk tud lenni a fantáziám. Idén már időben érkezünk a pályaudvarra. A limuzin kecsesen gurul be a pályaudvar elé, s kiszállva boldog sóhajjal nyugtázom, hogy még negyed óránk van a vonat indulásáig. Nekem már az is örömet tud okozni, hogy pontosak vagyunk, ez igazából a családunkban elég ritka dolog. De megmondtam Mitchnek, hogy ha nem kapja össze magát, nem fogok rá várni. Szörnyű, hogy neki sokkal tovább tart elkészülni, mint Nolitának, de ha azt merem neki mondani, hogy rosszabb, mint egy nő, akkor az én holmim van szétátkozva. Kiemelem húgom bőrőndjét, majd a sajátomat is, és elegánsan kihúzva magam megfordulok, és elindulok a pályaudvarra. Nem arról vagyunk híresek, hogy olyan meleg testvéri kapcsolatot ápolnánk, így nincs szükség sem arra, hogy együtt vonuljunk be a vágányhoz. Sőt, ez inkább már ciki lenne, minél kevesebbet látnak az öcsém mellett, annál jobb nekem.
A falon átkelve ismét elfogott az ismerős érzés, amiről egyszer már hittem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy érzem. Idén ez már egészen biztos. A várakozás és izgatottság, mely ilyenkor hatalmába keríti az embert, még azt is eléri, aki egyébként nem kér belőle. Engem is, és én sosem kértem. Sosem lelkesedtem a tanulásért, sosem voltak olyan hatalmas barátaim, akikkel vártam volna a naaagy találkozást, és a vonat út sem tartogatott soha különösebb izgalmakat. Kivéve tavaly, mikor egy háremmel és Seannal volt szerencsém megosztani a kupém, aztán pedig egy seprűn nyargaló szőkeség hasított a vonat mellett, pont a mi ablakunkat megtalálva, és Holland az ablakon keresztül küldte a messzeségbe gyomra tartalmát. Gúnyos vigyor ül arcomon, ahogyan felidézem a lány sápatag arcát, és Blaine arckifejezéseit, majd lepasszolom a cuccom, és felszállok a vonatra. Ráérősen sétálok, zsebre tett kézzel. Még elég kihalt a folyosó, a nagyrészük úgyis csak indulás előtt száll fel, sosem sietik el, és ez mindig idegesít, de legalább szabadon választhatom ki, hogy melyik kupéba ülök. Nem feltétlen vágyom magányra, most nincs nálam semmi olvasnivaló, az út pedig túl hosszú a magányos merengéshez. Pierce még biztosan nincs itt, úgyhogy olyat kell választanom, ahova majd akár becsatlakozhat ő is. Valahányszor egy olyan előtt haladok el, melyben lányok ülnek, belassítok, és előveszem a rohadt szexinek tartott merengő mosolyom, s legtöbbször hízelgő kuncogással vagy összesúgásokkal jutalmazzák bentről alakításom. Ez jól esik, mint minden ripacsnak az elismerés. Természetes. Választásom végül egy olyan kupéra esik, melyben már ülnek, ráadásul nem is akárki. Pansy Parkinson. Arcomon a mosoly megnyúlik, s közben már az jár a fejemben, hogy vajon ha Pierce megérkezik, mégis hogy fogja fogadni, hogy Malfoy utánfutójával egy kupéban ülök. Mindennél szívesebben látnám összeverekedni a két lányt, hatalmas öröm lenne ez számomra, ám amíg csak kettesben vagyunk, illik rendesnek és illedelmesnek lennem, még ha az elmúlt hét évben nem is voltam az utóbbi két tulajdonság mintapéldánya, pláne Parkinsonnal szemben. Rosszban sosem voltunk, beszéltünk is egy csomót, néha reggelinél megvitattuk, mit írt a Próféta, ám emellett mindkettőnknek megvolt a maga véleménye a másikról, és bizony egyikünk sem vélekedett olyan jól, ebben biztos vagyok. - Újra útban a pokol felé. – sóhajtok, mert ha tanulni kell, az más nem is lehet. – Nem gondoltad volna egy évvel ezelőtt, hogy idén újra ezen a vonaton kell zötykölődnünk, igaz-e? – igyekszem jófejnek lenni, most azért sok múlik rajta is. – Énsem. – fagyasztom le a mosolyt képemről, meg sem várva válaszát, és a vele szemben lévő székóriásra mutatok. – Szabad, igaz? – kérdem, bár ez nem egy eldöntendő kérdés, igazából nem. Csupán azért kérdeztem meg, mert így illik, és mert nő. Ellenkező esetben simán bevágódtam volna minden szó nélkül. De Pansynál nem. Vele még terveim vannak.
Jó, akkor most rohadtul őszinte leszek. Elfelejtettem. De! Hiszen mindig van egy de, olyan nincs, hogy ne legyen valami, főleg ha az ember Richard Grosieanként tengeti a napjait. Olyankor mindig akad de, és viszont, és az úgy volt, hogy… Ez a mai például úgy volt, hogy tanulni akartam, de aztán, úgy a második oldal után tekintetem megakadt az ágy alól kilógó súlyzóimon, és ha már ott voltak, akkor gondoltam használom is őket kicsit, hiszen ezért a testért meg kell dolgozni, de meg ám. Had legyen öröme a hölgyeknek, a sok sivár, gebe jószág mellett öröm engem nézni, nem igaz? Viszont ez még nem minden, ugyanis valahogy a szobába keveredett Gray, ki tudja mi indokból. Szokásos razzia, na persze, nyalja ki a hátsómat a félvér nyelvével. Persze belekötött a súlyzókba. Mugli mód, meg hasonlók, ch… az iskolán kívül rám sem merne nézni, nem hogy még pattogni, vagy rám szólni. Ha itt egyszer tényleges háborúra kerül sor, ő lesz az első, akit kiszemelek a pálcámmal. Felfuvalkodott köcsög. Szóval reggel még gondoltam rá, hogy Elenával van találkozóm este, de mire eljött az ideje, teljesen elfelejtettem, volt elég gondom, pláne, hogy Gray alig akart leszállni rólam és még a súlyokat is elvitte. Hogy cseszné meg. Akkor ébredtem rá, hogy kések, amikor már késtem, méghozzá azt is úgy, hogy megtaláltam a szekrényemben az elrejtett piát. Tisztában vagyok vele, hogy megkapom majd a magamét. De azért szaladok, csoda, hogy lábam nem akad meg semmiben, és nem zakózok egy hatalmasat. Pedig poén lenne legurulni a domboldalon. Akkor meg tudna rugdosni, vagy bármi, ami méltó büntetésemül szolgálhat. Tudom jól, hogy alkalmas esetben jó sok ötlete támadna. Szerencsére. Mármint bal-szerencsére. Ilyen az én esetem. Mikor közelebb érek hozzá, lelassulok, és sétára várok. Hallhatja, hogy közeledek, hangos szuszogásom és levegővételem elárul, mint egy rinocérosz, komolyan. Ennél ormótlanabb érkezést nehezen tudnék elképzelni, ám annyira nem foglalkoztat a dolog. Nem pont Pierce előtt fogok adni az ilyesmire. Mellé lépek, és azzal a tipikus birtoklós tekintetem használom, amivel minden valamire való nőre nézni szoktam. Még akkor is, ha tudom, hogy Elena nem úgy nő számomra. Természetesen vonzó, melyik férfit ne vonzaná egy ilyen test, és még az is menne, hogy lefeküdjek vele, oh igen! De valahogy nem megy. Tudom, hogy nem menne, nagyon furcsa érzés vele lenni, sosem volt még nőnemű barátom. Eleve ezt a szót nehezen tudom rá használni, pont én, aki mindig is tagadtam az ilyen kapcsolat létezését. Még most se nagyon hiszem igazából, de itt van. Megtörténik. Ez, ami köztünk van, valós, és nem tudok mit tenni, sem ellene, sem érdekében. Kicsit zavarodott vagyok, és nem értem. Csak azzal vagyok tisztában, hogy jól érzem magam vele, és örülök, ha együtt tölthetjük az időnket. - Meg tudom magyarázni. – suttogom neki sóhajtva, mintegy köszönésként, és bepróbálkozok egy bocsánatkérő fogvillantóssal, biztos, ami biztos, még ha gyanítom is, hogy abszolút feleslegesen próbálgatok ilyeneket nála.
Felsőbbséges mosolya nem tartott ki túl sokáig, ő ahhoz túlságosan is komolyan vette a dolgát, hiszen Richard Grosiean nem az a fajta ember volt, akiből akár viccet lehetne űzni, vagy aki eltűrné, hogy a családját bármilyen morális vád érné, a húgát pedig egyenesen oroszlánként védelmezte. Még ha a Griffendél ház gondolata valahol mélyen undorral is taszította. Kezét azonban nem vette le a másik hátáról. Nem, hiszen éreznie kellett, hogy a fenyegetés valóban fenyegetéssé válik, nem csupán a kigondolt szavak, s hatás megy végbe. El akarta érni a célját, hiszen amit ő elkezd, azt be is fejezi. Ilyen neveltetésben részesült, még ma is vissza tudná idézni nagyanyja rosszalló szavait, sőt, nézésének emlékétől még a háta is borsódzna. - Halálos. – visszhangozza átszellemülten, majd most már úgy érzi, értelmet nyert a kis akciója, elveszi kezét, majd másikkal együtt összefonja azt dagadó mellkasa előtt, mely egyenlőre csak az izmoktól növekszik, nem pedig a büszkeségtől. Háztársa felszólító mondatára hanyag szemforgatással reagál, majd –csak, hogy jólneveltségét bizonyíthassa is- válaszol neki, természetesen az udvariasság normái mögé bújva, mint egyik nemes a másikkal. - Miből gondolod Wallbrick, hogy nem pusztán csak azért, hogy esetleg barátkozzunk? – teszi fel a kérdést, mely legjobb esetben is csak költőinek szánható lehet. Richard sosem volt az a fajta, aki csak úgy barátkozni kezd, fiúkkal pedig pláne nem. Nem most fog gyökeresen változtatni életvitelén. És nem Ryan Wallbrick kedvéért. – Nolitáról van szó. – engedi le karjait, majd hátat fordít a mélységnek, s a híd oldalának dőlve néz a másik fiúra. – Tudni akarom, hogy mit akarsz a húgomtól. – a hangnem nem kérő, még csak különösebben nem is udvarias. Leginkább minden érzelmet mellőző, parancsolónak írná le, mintha csak valamelyik inast utasítaná az otthoni kúriában. Igaz, Wallbricket többre becsüli, mint bármelyik inasukat is, de aki a húgával akar kezdeni, az kezdetekben ne számítson semmi jóra. Igaz, eleinte inkább maga mellé állítani akarta a Ryant, de Richard viszonylag igen gyorsan felismerte, hogy a barátkozás abszolút nem az ő kenyere. Várakozón néz hát a fiúra, ujjai szórakozottan játszanak zsebének szegélyével, a szél bele-belekap gondosan beállított hajfürtjeibe, szemei pedig jégcsapként szegeződnek hálótársára.
A férfiak alapjáraton, és kivétel nélkül kedvesek voltak. Kedvesek. Kenyérre kenhetők, szerethetők, és nyájasak. Minden férfi kifogástalan modorral rendelkezett, előre köszönt ha kellett, kinyitotta az ajtót másoknak, és sosem beszélt csúnyán, vagy tett illetlen dolgokat. Mármint… minden férfi ilyen volt, ha arról volt szó, hogy egy nőt megszerezzen magának. És ezt ők nagyon is jól tudták! Éppen ezért mosolyogtak, köszöntek, és fogták vissza magukat. Mind álca mögé rejtették igaz valójukat, hogy megnyerjenek maguknak egy szívet, néha talán kettőt is. Richard Grosiean viszont gyűlölte az általánosításokat, sosem szerette magát egy általánosítás, vagy egy statisztika részeként látni, tudta, hogy ő egyedi, s megkülönböztethető, éppen ezért nincs helye a tömörödött sokaságban. Egy statisztikában. Azt sajnos viszont nem tagadhatta, hogy ezek a kimutatások mindig is igazak voltak. Sőt, azt sem, hogy az állításoknak ugyanúgy alanya ő is, mint bármelyik másik egyed nemes neméből. Éppen ezért nézte oly összehúzott szemekkel a kihúzott, s percre pontos Wallbrick hibátlanul összeállítgatott tincseit. - Wallbrick. – biccent vissza, a mosolyt mellőzve, mélyen kalandozva gondolataiban. Igen. A férfiak kivétel nélkül hibátlanok, és udvariasak voltak a nők előtt. Legalábbis igyekeztek. A helyzet azonban más volt, ha egy másik férfival hozta őket össze a sors. Akkor ugyanis másfajta önös érdekek vezérelték őket, és azoknak bizony ritkán volt közük az udvariassághoz, az illemhez. - Gyere. – tolta el magát a híd oldalfalától, s kiegyenesedett. Szemeit hálótársa szemeibe fúrta, s komolyan nézett rá. – Nézz csak le! – mondta neki, kicsit sem parancsoló, inkább csak kérő hangnemben, melyet igazából nem is volt olyan nehéz bevenni, csak egy kis hiszékenység kellett az illetőben, s a Richard Grosiean-tól való félelem teljes hiánya. Vagy akár a bizalom, mindegy, Richard egyik hiányát sem kedvelte túlságosan.
Ha Ryan megtette, amire háztársa oly kedvesen megkérte, Richard a hátára tette kezét, s a biztonság kedvéért ott is tartotta azt, kissé talán mélyebb behajlásra kényszerítve a másik hátát, majd ő is lenézett, nyugalmas, hideg hangon megkérdezte: - Mit gondolsz… sacperkábé milyen mély lehet? – s ekkor… Richard Grosiean elmosolyodott, mert tudta, hogy ha egy nőről van szó, a férfiak közti viselkedés bizony könnyedén rossz irányba terelődhet.
Richard Grosiean sosem volt az a fajta fiú, akinek lettek volna barátai, aki kizárólag úgy érezte jól magát, ha egy csomó másik srác vette körül, aki szerette kibeszélni a gondjait másokkal, ő sosem volt népszerű, vagy közkedvelt, még ház-, sőt, szobatársai körében sem. Nem, Richard Grosiean sohasem mondhatta el magáról, hogy lennének barátai, mármint nem azok a felszínes, semmitmondó barátok, akikkel a bálakon szépen mosolyogva cseveg, akiknek nyalja a seggét, hogy a családja megállja a helyét a társadalmi ranglétra kijelölt helyén. Igaz barátai nem voltak, akik valóban ismernék, akik nem csak a pénzével, a családi hátterével, a pompával állnának ismertségben, hanem azzal a fiúval, sőt, immáron férfival, aki ő valójában volt. Ehelyett Richardnak kijutott, oh, bőségesen kijutott a testvérekből. Igen. Sosem panaszkodhatott a bátyja, vagy a húga miatt, igaz voltak bizonyos testvérei, mint például Mitch, akikkel nem is sűrűn dicsekedett, s a sűrűt az öccse esetében a nullára kell érteni, de Richard jól tudta, hogy kell ködösíteni, és bizonyos családtagokat, öhm… egészen egyszerűen letagadni. Még ha a hasonlóság, s névegyezés miatt ez kicsit nehezebben is ment neki. Volt azonban egy húga, akit nem akart letagadni, sőt, akivel büszkén mutatkozott jóformán bárhol, noha Nolita erről aligha tudott, hiszen a fiútestvérek egyik legfőbb feladata szeretetük elrejtése, s ebben Richard sem mulasztotta el végrehajtani feladatát. Az azonban nem volt kijelölt feladat, hogy a húga, pontosabban a húga pasijai körül szaglásszon. Nem, ez sosincs kijelölve, az idősebb fiútestvérek azonban mindig rátalálnak erre az útra, különös késztetést érezve, hogy mindvégig rajta maradjanak. És félreértés ne essék, Richard sosem akarta ezt, egészen addig, míg a húga nem kezdett el a szobatársaival randizgatni. Persze itt is az arra méltó szobatársakra kell gondolni, hiszen Nolita sincs oly ostoba, hogy holmi közönséges nőlelkű nyápicokkal töltse meg ágyát, hiszen neki is volt sütnivalója, s jól tudta, mire képes a testével, nagyon is tisztában volt vonzalmával. Nolita először Noelt kaparintotta meg, ami még nem is volt akkora probléma, kizárólag a kapcsolatuk végét figyelmen kívül hagyva, ám a lány itt nem állt meg. Legalábbis Richard azt sejtette, a következő áldozat Ryan Wallbrick lesz, vagy ha mégsem, akkor fordítva, hiszen Ryan sem pont arról volt híres, hogy pár év korkülönbség miatt zavartatná magát. Így történt meg, hogy Richard Groseian elkezdett barátkozni, méghozzá pontosan Ryan Wallbricket készült maga mellé állítani, csak, hogy kicsit szemmel tarthassa húgát, ha netán a dolgok úgy alakulnak. Na meg nincs is jobb egy baráti sógornál, nem igaz? Ezért beszélt meg találkozót is évfolyamtársával.
Egy fáradt sóhaj kíséretében dőlt neki a híd oldalfalának, fejét kidugva, tekintetét a mélybe eresztve. Tudta, hogy ez a beszélgetés teljesen új lesz kettejük számára, de meg kellett tennie. Már csak a húga, s leginkább önmaga teljes nyugalma érdekében. Richard Grosiean valóban nem volt barátkozós fajta, de nem is volt rá sosem szüksége. Most, hogy a húga felnőtt, s önálló akarata sem egészen úgy működik, ahogyan azt a bátyja elképzelte, a barátkozás immár nem egy fakultatív dolog Richard számára.
Összehúzott szemmel figyelem a lányt a fotel rejtekéből. Mellkasom szaporán emelkedik, ahogyan a levegőt veszem. Igen, kissé ingerült vagyok, és ez úgy vélem eléggé érthető is. Gyűlölök úgy cselekedni, hogy azt igazándiból nem akarom. Mikor kényszerből kell megtenni valamit. Ez volt a gond a nagyiékkal is, illetve… még mindig ez a gond. A nyomás, az elvárás, s a felelősség, mely ilyenkor a vállamra nehezedik. Mert folyton tudatják velem, nem csak magamért felelek. Mindenkiért a családban, mintha nem is Jacob, hanem én lennék a rangidős. Elégedettséget érzek, mikor látom, hogy neki sem olyan jó ez a szituáció, mint nekem, ami azt illeti, örülök, hogy ő sem élvezi, amit csinálunk. Egyrészt legalább felfogta, hogy a dolog cseppet sem vicces, másrészt legalább a későbbiekben sem fogunk elcsábulni. Miről beszélek? Későbbiekben? Nem. Ahogy beszélni kezd, elmosolyodok, és másra sem tudok gondolni, csak, hogy mi lenne, ha…? De nem, szerencsére nem kéri. Mármint szerencséjére, én ugyan megtenném, nem rajtam múlik a dolog. Igaz, abban sem lenne semmi élvezet, vagy köszönnivaló, de ha már itt tartunk, egyáltalán nincs mit szégyellnem. Ahány lány találkozott már velem olyan szituációban, a gátlásaim rég a föld alatt fetrengenek. - Ugyan Pierce! – nevetem el magam, hiszen az egész olyan naivnak tűnik, pont olyannak, mint amilyen én is voltam az imént, de én hibáztam. Tudom. – Mihelyst kilépünk innen, minden olyan lesz, mint volt. Ugyanúgy csak két, teljesen közömbös ember leszünk egymásnak, és ugyanúgy nem fogunk egymáshoz szólni. – Nem én akarom így, egyszerűn csak tudom, hogy így lesz, mert a társadalom nem hagyja a keveredéseket, mindig visszaköveteli, ami neki jár, és elutasítja a változást. Nem hiába például, s ez az egyik legősibb, legpreferálandóbb példa, a Griffendél és Mardekár ősi ellentéte, mely tulajdonképpen szintén társadalmi alapon nyugszik. - Áltathatjuk magunkat, hogy most már öribarik leszünk… - a gusztustalan szót Emmától tanultam, s kiejtésénél alig észrevehető fintor csúszik ajkamra. - … de én nem hiszek ilyen rózsaszín felhőkbe burkolt mesékben. – hiszen miért változna meg minden, egy részeges estétől? Nem, Richard Grosiean már réges rég nem hisz a tündérmesékben. Pedig egyszer mennyire szerette őket! Mikor még gyermek mivoltának elején lépkedett, s édesanyja lágyan szavalta őt álomba. Régen milyen jó is volt minden, mikor még őszinte lehetett, mert senki nem szabott határt viselkedésének. Nem sokáig tartott. Mostanra azonban felnőtt, s nem hisz a mesékben, de mi lenne, ha megpróbálná? Hát nem szegült ellen így is épp eleget? Miért is ne? Plusz egy ide vagy oda, nem teljesen mindegy? Felállok, úgy érzem nem tudok tovább itt lenni. Arcom kifejezéstelenné bűvölöm. Borzalmas szagok terjengnek a vödör felől, melyet én magam töltöttem újfent meg, És már egyébként is sok volt ebből a részeges, aznapos bénázásból. Meg ebből az egész fába zárt bordélyból. - Nos… - arcára nézek, és majdnem közlöm is vele, hogy további jó szórakozást, mert én lelépek, azonban valami megállít, vagyis az a valami tulajdonképpen az iménti elhatározásom. Hisz miért legyünk mind követendő példák? Mi lenne ha ellenállnánk, a lázadás amúgy is olyan jól megy, nem igaz? Nem kell hagyni magunkat az elnyomásnak, ez az egész olyan, mint a nagyszüleim rezsimje. Ki kell törni, és már nem is látszik olyan erősnek, olyan törvényesnek. Megszeghetetlennek. – Húzzunk innen. – görbül mosolyra ajkam, s fejemmel a lejárat felé bökök. Nem muszáj egyedül lennem, nem muszáj mindent egyedül csinálnom, ha találok valakit, aki mellettem lenne. És mikor ez bekövetkezik… nincs előírás arra, hogy ezt az embert mindenképpen megpróbáljam eldobni magamtól. És ha van is… itt az ideje eltörölni.
Amikor felvettem a repüléstant, sosem gondoltam volna, hogy élvezni is fogom. Csupán azért tettem, hogy formában legyek, szerettem repülni, és megfelelő kikapcsolódást nyújtott, bár régen az órák még kicsit laposabbak voltak. Körözni a pályán, meg óvodás gyakorlatokat csinálni, passzolgatni a levegőben, és a szokásos gyorsulós feladatok, Vulkanov érkezése óta azonban sosem tudhatjuk, mi lesz majd a feladatunk a következő órán, így mindig izgalommal, vagy félelemmel telve érkezünk. Az óra, s a tanárúr sikerességét jelzi a megugrott órai populáció is, az a sok csaj, akik ebben az évben kezdtek el repüléstanra járni, na meg az a sok diák, akik év eleje óta a repüléstan órai feladat miatt kerültek a gyengélkedőre, a testi sérülések, zúzódások, törések széles skáláján történő panaszokkal. Talán a szerencsének köszönhetően talán valami másnak, én még nem szenvedtem órai balesetet, de szokták azt is mondani, hogy ami késik, nem múlik. Vagyis… aki késik, nem? Tekintetem az óra közben megérkező Noelre vándorol, s egy rosszalló fejcsóválás keretében visszafordulok a professzor felé, aki igen lelkesen tartja eligazító beszédét. Nem értem, Noel mit szerencsétlenkedik egyfolytában. Megtanulhatná végre, hogy Vulkanov órájáról nem lehet késni. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de mindig tudja, ki nem ért be időben. Elnevetem magam, mikor Sacheverell közbevetése elhangzik, s velem együtt nevetnek még páran. Sosem fogom megérteni az ilyen srácokat, hiszen ez az óra erről szól! Ha nem azért jön ide, hogy kifáradjon, strapálja a testét, hát miért? Pierce-re nézek, arcomon még az előbbi mosoly ül, majd el is fordítom fejem, még mielőtt rajtakapna. Mikor Vulkanov útjára bocsájtja az ötödikeseket, oldalba bököm Elenát – ez nem nehéz, hiszen direkt mellé álltam – és az iménti, reklamáló Hollóhátast figyelve suttogni kezdek. - Szerinted fut olyan gyorsan, hogy repülés közben ne tudjuk eltalálni? – kérdem, s a talár alatt érzem pálcám markolatának enyhe nyomását, ahogyan a lábszíjas tartóban illeszkedik vádlimhoz. Igaz, Vulkanov általában mindig elmondja, hogy nincs szükségünk pálcára, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt azért csinálja, hogy ne csalhassunk, vagy alkalom adtán ne eshessünk egymásnak, de azt is tudom, hogy nem csinál ügyet belőle, ha bárkit is rajtakap. Háború van, és ezzel ő is tisztában van. Nem tilthatja meg a pálcaviselést. Fejem finoman felszegem, jobbommal a seprűnyelet markolom, bal kezem pedig zsebemben matat, arcom teljesen érzelemmentes, ahogyan az egy órai eligazítás alatt várható. Cseppnyi érdeklődést tükröző, mégis semmitmondó arc, ahogyan az illem megkívánja. Nem fogok semmivel sem többet nyújtani Vulkanovnak, elvégre nem vagyunk bizalmasabb viszonyban, még beszélni sem sűrűn beszéltünk, órán kívül pedig még soha. A kommunikáció köztünk abból áll, hogy elmondja az órai feladatot, ha pedig kérdez – és a helyzet úgy hozza, hogy tudok-, válaszolok. Ahogyan hozzánk szól, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, az év végi vizsga, s ajánlólevél hallatán apró mosoly kúszik ajkaim szegletébe. Egészen jól hangzik, bár sosem ugráltam annyira a kviddicsért, hogy az egész életem eköré építsem, az is tény, hogy sosem gondoltam arra, mi lenne, ha mégis megtenném. Nem tudom. Nem tudom, egyáltalán képes lennék-e rá, hogy elnyerjek egy ilyen ajánlólevelet. Jól játszom, az évek során egyre jobb lettem, de addig sosem merészkedtem, hogy a csapatba is jelentkezzek. Nem azért, mert nem mertem volna, vagy mert úgy gondoltam, semmi esélyem nem lenne bejutni, hanem mert nekem tökéletes volt így, kviddicscsapat és mindenféle plusz felelősség nélkül. Miután kiadja a feladatot, küldök egy mosolyt Pierce felé, és pár lépés hátrálás után, lábaim közé kapom a seprűt, és elrugaszkodok. Jobbról az első toronynál kezdem a szlalomozást. Nem sietem el, inkább élvezem a repülés örömét, hol rágyorsítok, hol lassítok, csak a szórakozás, az adrenalin miatt, elvégre ezért vagyok itt, nem? Hogy jól érezzem magam. Az öt kör szlalom után a pálya közepére repülök, és kis időre megállok a levegőben. Jobb kezemmel a hajamba túrok, miközben tekintetemmel a cikeszek valamelyikét keresem. Valahányszor kviddicseztünk, mármint rendes meccset játszottunk, mindig is fogó, vagy terelő poszton játszottam, így tudom, milyen nehézségekkel kell most számolni, a helyzetet viszont megkönnyíti az is, hogy ezúttal nem egy, hanem két, villámgyorsan szárnyaló, idegesítő labdát kell keresnem. Éles csillanás a napfényben, az északi karikáknál, de valószínűleg csak Martin valamiféle tartozéka az, így inkább déli irányba veszem az irányt. Teszek egy kört a karikák körül, közben tekintetem szaporán kutat a cikeszek után. Elrepülök a gurkókkal küzdő hatodévesek fölött, közben pedig köszönetet mondok minden létező éginek, hogy nem nekünk kellett ezt a kegyetlen munkát végeznünk. Végül pár méterrel Vulkanov mögött látom meg, a megviseltes cikesz az, ezt csak onnan tudom, mert lassabban repül, mint a másik, és nem merészkedik négy-öt méternél magasabbra. A seprű nyelét megdöntve lebukok, a talaj felett körülbelül két méterrel egyenesbe hozom a seprűt, s rövid, a cikesz részéről kimerült hajsza után végre markomba ragadom a csapkodó labdát, majd Vulkanov mellett leszállok. Egyik kezemben a seprűt fogom, a másikban a cikeszt, melyet az asztalra is teszek, csak, hogy mindenki, s nem mellesleg a tanárúr is láthassa, majd feltépek egy csokibékát.
Fejem lustán nyugszik karjaimon, tekintetem mindig az aktuális beszélőre ugrik, s közben igyekszem minél többet felfogni az elhangzottakból. Látom, hogy a professzor teljesen az összegyűlt gárda felé fordul, akik mondhatni viszik is az órát előre. Mintha mi itt sem lennénk… Nem mintha sajnálnám, hogy nem fordít rám és a gyatra számmisztika tudásomra figyelmet, de akkor sem ehhez vagyok szokva. Mindegy. Had legyen Lamartinnak egy jó napja. Aztán arra kér, vessük papírra, amit tudunk. Viszolyogva tápászkodok fel, és vonom magam elé az üres pergament. A tollat belemártom a tintába, ám ahogyan írni kezdenék, a hegye megakad, centikkel a pergamen felett. Nem tudom, mit írjak. A már nyitott tankönyvbe pillantok, és elolvasom a bolygók együttállásáról és számukról szóló részt, de ezzel sem sokra megyek. Végül úgy döntök, leírom azt, ami eszembe jut, még ha az csak a személyes elképzelésem is a dolgokról.
Odafirkantok még pár bolygót, a számukkal, és a csillagjegyükkel együtt, amiket a könyvből nézek ki, majd a tollat a nyitott könyvre fektetve felpillantok. Delacour már mondja is a magáét. Hallgatom, s mihelyst valami olyat hallok, ami megtetszik, vagy hasznosnak bizonyulhat, feljegyzem magamnak. Csak reménykedni tudok, hogy nem jutunk el addig, hogy nekem is fel kelljen olvasnom, amit írtam.
Egy másik, párhuzamos, és valószínűleg nagyon, de részletekig menően kurvára hasonló világban egy másik Richard Grosiean éppen most szaggatja le a ruhát egy másik Elena Pierce-ről. Szinte látom magam előtt, ahogy szemeiben lángol a kéjes tűz, mely egész testét átjárja, hogy aztán a lányba is fecskendezzen egy keveset a pusztító lángokból. Hallom a szövet ropogósan szakadó hangját. Szinte látom az egészet, ahogyan az asztalokról mindent lesöpörnek, tornádóként száguldanak végig a faviskón, ahogyan az hozzájuk illik, elvégre nem kispályás egyikőjük sem. Aztán a képzelgések finom függönyén keresztül egy újabb alak jelenik meg. Fiatal, karcsú lány, ám dereka különös pozícióban meghajolt, s hasa elöl púpos. Finom, vékony szálú szőke haja keblein keresztül, védelmezőn fonódik hasa köré, ujjai szétterülnek a gömbön. Diadalmas mosolyom menten lehervad, fejem elfordítom, és Merlinnek hála még időben megpillantok egy vödröt, mely egykoron még a jégnek volt szolgáltatva, mostanra azonban kevéske víz maradhatott csak az alján. Szokatlan fürgeséggel ugrok fel, és a vödör fölé görnyedve hányok. Miután mindent kiadtam magamból, ami Debbie-nek szólt, a kezem ügyébe vettem az első üveget, ami látóterembe került, és jólesőn meghúztam, nem törődve vele, miféle alkohol marja a torkom. Ennyit a tartós józanságról. Visszahuppanok a fotelba, az üveget kinyújtott kezemmel a közeli asztalra teszem, és szúrós tekintetem Elenára függesztem. Most komolyan? Nézz rám! Komolyan úgy nézek ki, mint aki szűz, sőt, mint aki meleg? Használd már azt a kis kobakod, vagy netán belül is olyan sötét vagy mint kívülről!? Richard Grosieannal beszélsz cica, azzal, aki a hetedéves lányok felét ágyba vitte már, azzal, akinek magvai gyermeket nemzettek, ezzel életeket rontva meg. Ha tudnád, nem mernél szűznek nevezni. Sem melegnek. De nem tudhatod, mégis honnan tudnál ilyeneket? Te is csak a pletykák nyomán ismersz, ahogyan ebben az átkozott iskolában mindenki! Nem bosszankodok, ezt én akartam így, de megnyílni sem könnyű. Olyannyira hozzászoktam már az állandó tettetéshez, hogy már én magam is elhittem, hogy az vagyok, akit mindenki lát. Pedig nem. Most pedig magam adtam. Tényleg én voltam, és Elena elrontotta. Oldalt fordulok, és a szemébe nézek, ám megfordul. Halk sóhaj hagyja el ajkaim. Remek. Egy újabb, pusztító pletyka kapott szárnyra, mely remekbe szabott hírnevem percek alatt zúzhatja porrá. Inkább mondják azt, hogy Lovegooddal kefélek, mint hogy meleg vagyok! Vagy bárit, de ez borzalmasan dühít! Tétován tolom fel magam a puha párnák közül, és néma másodpercek telnek el, miközben tétovázva toporgok a fotel előtt. Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy a végén mégis ilyen helyzetbe kergetem magam! Sőt! Nem is én, hanem ő kerget ebbe a helyzetbe! Pedig én aztán tényleg nem akartam, de nincs más választásom! Máshogy nem fog hinni nekem, a hírnevem pedig muszáj életben tartani valahogy. Igen. Elé lépek, s minden szó nélkül kezeim közé fogom arcát, és megcsókolom. Nem hevesen, nem elsietve, mintha kényszerítenék. Azt akarom elhitetni vele, hogy élvezetből csinálom, nem azért, hogy bármit is bizonyítsak. Ajkaim közrefogják ajkait, finoman játszanak vele, majd nyelveim tolakodón beljebb merészkednek, ujjaim lágyan mozdulnak meg arcán, ahogyan engedem mozogni. Szemeim lehunyom, így nem tudom, hogyan reagál. A lényeg, hogy élvezze, élvezze annyira, hogy elhiggye. Nem csinálom sokáig, nem engedem meg, hogy elcsábuljak. Talán még egy percig sem tartott, elengedem, és szaporán dübörgő szívvel, kissé zihálva nézek szemeibe. Kékjeimben harag csillan, alig kivehetően, takarva, de mégis ott van. Remélem megkaptad, amit akartál Pierce. - Szerinted így csókolnak a szüzek, vagy a melegek? – teszem fel a gúnyos kérdést neki, amihez gúnyos mosoly is jár, majd pillantásom levéve róla visszadőlök a fotelba, és magamhoz veszem az előbbi üveget. Ismét meghúzom, közben minimum nyolc generációra visszamenőleg átkozom a Pierce-k nyomorult fajtáit, amiért ilyen akaratosra, ellenállhatatlanra, és utálatosra teremtették asszonyaikat. Nem kell félreérteni, nem az zavar, hogy meg kellett csókolnom Elenát, hiszen az a dolog kellemes részét képezte! A körülmény az, ami zavar, illetve az, hogy én ezt a csókot nem akartam! Belül, a zsigereimben egyes kéjsóvár részeim nagyon is vágytak rá, de az igazi Richard Grosiean nem akarta megtenni. Mindent elrontunk. Nem csak te. Ketten visszük kapcsolatunk fonalát baljóslatú végzet felé. Téged ez nem zavar? - Azt is megkérdezed, hogy van-e farkam, vagy még egy dolog, amit bizonyítanom kell? – nézek rá az üveg fölül. Pillantásom az előbbi haragot hordozza magában, de csöppnyi nyugtalanság, s nem kevés feszültség is munkálkodik bennem, máskülönben sosem engednék meg ilyen közönséges hangnemet egy nő társaságában. Pontosabban, egy ilyen nő társaságában.
Üzenetek megtekintése
