MÁGIATÖRTÉNET
Nem mondom, hogy szeretem a mágiatörténetet, ahogyan azt sem, hogy szívesen járok be. Egyedül azért vettem fel RAVASZ szinten is, hogy a szülei által olyannyira áhított egyetemi továbbtanulást elérhessem. Azonban mióta ez az új tanárnő oktatja, valamivel élvezhetőbbek az órák, mint Binns professzor idejében. Dalton legalább nem repül át rajtunk puszta véletlenből, vagy megszokásból. Az egyetlen probléma ezzel a nővel az volt, hogy muglibarát volt. Már-már túlzottan, és ebből kifolyólag a Mardekár klubhelyiségében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. A hatodévben egy srác csinált róla még egy karikatúrát is, és mikor valaki a rajz felé irányította a pálcáját, a női alak szoknyája az égbe reppent, ezzel közszemlére téve minden báját a tanárnőnek. Valamilyen szinten mulatságos volt, igaz, aztán Vulkanov pár hét után leszedette, mondván, hogy a jóból is megárt a sok.
Viszonylag hátul ültem le, Louise Lott mellé, aki csak azért számít jó választásnak, mert azon kívül, hogy néha egy-két szurkálódó megjegyzést elejt, nem szokott hozzám szólni, ez pedig túlmutat az opcionálison. Ölembe veszem a táskám, mikor belép a tanárnő, és közli, hogy az alagsorba megyünk, úgyhogy ki sem pakolok semmit, hanem felállok, és elsők között indulok meg a nő után. Nem tudom, hogy mit akarhat az alagsorban, ám meglepni nem tud. Volt már pár óránk vele, tudom, hogy milyen a stílusa. A kastély meg eléggé rohadt régi, szóval biztos majd arról magyaráz valamit, hogy hogyan építették meg, meg ilyesmik. Röviden fogalmazva: egy újabb teljesen felesleges és unalmas óra a sok között.
A zagyvaságaira nem igazán figyelek oda. Az elején még meghallgattam, meg próbáltam jegyzetelni, de a nagyja inkább erkölcsi tanítás vagy útmutatás volt, amire a vizsgán semmi szükségem nem lesz. Szóval ezt a részét már feladtam, inkább elolvasom a tankönyvet, abban benne van az egész tudásanyag. Csak szemeimet forgatom, mikor a konyhánál megtorpanunk. Jártam már párszor bent, és nem élveztem túlzottan, így kijár a bosszús fújtatás, mikor belépvén megpillantom a sürgölődő lényeket.
A családunknak sosem voltak manói. Vagyis nagyanyám ezt próbálja elhitetni az emberekkel, de ez nem igaz. Régebben, még az évszázad elején vannak feljegyzéseink, melyekben szerepelnek manónevek is, a nagyi azonban ezeket semmisnek tekinti. Ő az a fajta nő, aki annyira feljebbvalónak tekinti magát, hogy a manók munkáját emberekkel végezteti el. Többnyire kviblikkel, de néha gyenge boszorkányokat is felfogad. Persze Britanniában még mindig a manó a módi, nincs is ezzel semmi gondom, azzal azonban sokkal inkább, amit a professzor itt előad nekünk. Értelmes és varázstudó lények, ezt soha senki nem tagadta, de az, hogy egyenjogúak lennének velünk, az sok. Még csak az hiányozna. Jöhetnének velük akkor már a koboldok is, nem igaz? Mégis kinek lenne gusztusa egy kobolddal barátkozni? Utálatos népség.
Felszólítása ellenére sem foglalok helyet. Nincs is olyan magas szék, amin kényelmesen elférhetnék, nem vagyok hajlandó manókkal egy asztalhoz ülni. Ennél én jobb neveltetést kaptam. Fapofával nézek végig azokon, akik engedelmeskednek. Ha egykor tisztavérű, büszke őseik most látnák őket, a poharaikba köpnének. A manó az csak manó. Nem kell itt ezekről feleslegesen magyarázni. A tanárnőre nézek, arcomon a megvetés fintora ül. Nem ő fogja megváltani ezeket a lényeket. Hiszen épp most mondta, hogy saját magukat sem képesek képviselni, vagy felszabadítani. Hagyjuk már.
Természetesen az elmondott tényanyagra figyelek, ám együttérzést nem képes bennem kelteni egyikkel sem. Az meg csak olaj a tűzre, hogy társaim kezébe nyomja ezeket a bugyuta mugli szerszámokat. Elveszem tőle én is, majd a krumplikra nézek. Nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy dobjam a nő után a kést. Mégis hogy képzeli, hogy majd én nekiállok krumplit pucolni? Mikor Malfoy nekikezd, szinte elröhögöm magam, de nem kezdek bele. Nem. Bennem több méltóság van, mint egy Malfoyban. A kést beledöföm a koszos krumpliba, majd az asztalra rakom, miközben Alfie közli, hogy ők sem így szokták csinálni. Szemforgatva nyugtázom az első értelmes hozzászólást az órán, csoda, hogy ezt is egy manótól kellett meghallgatnunk.
Még név szerint is szólít minket. Csak gépiesen bólintok kérésére, de dugja fel magának a felfedezés és tapasztalás örömeit, én nem akarok ezekben részesülni. Kitúrom táskámból pálcámat, és pár mozdulattal lehámozom, majd fel is darabolom a burgonyát. Mosolyogva figyelem a többieket, akik még mindig a késsel próbálkoznak. Varázsló vagyok. Nem fogok mugli módszerrel dolgozni.
Nem csinálok többet, karba tett kézzel hallgatom a tanárnő szavait, igyekszem minél többet megjegyezni, hogy aztán ha majd a tankönyvben olvasom ugyanezt, egyszerűbb legyen megértenem a dolgokat. A házit még gyorsan felfirkantom egy kósza pergamenre, majd mihelyst megkapjuk az engedélyt, a többiekkel együtt elhagyom a konyhát. Csak remélni tudom, hogy legközelebb nem kentaurokkal akar barátkozni, mert arra mind ráfázhatunk.
Viszonylag hátul ültem le, Louise Lott mellé, aki csak azért számít jó választásnak, mert azon kívül, hogy néha egy-két szurkálódó megjegyzést elejt, nem szokott hozzám szólni, ez pedig túlmutat az opcionálison. Ölembe veszem a táskám, mikor belép a tanárnő, és közli, hogy az alagsorba megyünk, úgyhogy ki sem pakolok semmit, hanem felállok, és elsők között indulok meg a nő után. Nem tudom, hogy mit akarhat az alagsorban, ám meglepni nem tud. Volt már pár óránk vele, tudom, hogy milyen a stílusa. A kastély meg eléggé rohadt régi, szóval biztos majd arról magyaráz valamit, hogy hogyan építették meg, meg ilyesmik. Röviden fogalmazva: egy újabb teljesen felesleges és unalmas óra a sok között.
A zagyvaságaira nem igazán figyelek oda. Az elején még meghallgattam, meg próbáltam jegyzetelni, de a nagyja inkább erkölcsi tanítás vagy útmutatás volt, amire a vizsgán semmi szükségem nem lesz. Szóval ezt a részét már feladtam, inkább elolvasom a tankönyvet, abban benne van az egész tudásanyag. Csak szemeimet forgatom, mikor a konyhánál megtorpanunk. Jártam már párszor bent, és nem élveztem túlzottan, így kijár a bosszús fújtatás, mikor belépvén megpillantom a sürgölődő lényeket.
A családunknak sosem voltak manói. Vagyis nagyanyám ezt próbálja elhitetni az emberekkel, de ez nem igaz. Régebben, még az évszázad elején vannak feljegyzéseink, melyekben szerepelnek manónevek is, a nagyi azonban ezeket semmisnek tekinti. Ő az a fajta nő, aki annyira feljebbvalónak tekinti magát, hogy a manók munkáját emberekkel végezteti el. Többnyire kviblikkel, de néha gyenge boszorkányokat is felfogad. Persze Britanniában még mindig a manó a módi, nincs is ezzel semmi gondom, azzal azonban sokkal inkább, amit a professzor itt előad nekünk. Értelmes és varázstudó lények, ezt soha senki nem tagadta, de az, hogy egyenjogúak lennének velünk, az sok. Még csak az hiányozna. Jöhetnének velük akkor már a koboldok is, nem igaz? Mégis kinek lenne gusztusa egy kobolddal barátkozni? Utálatos népség.
Felszólítása ellenére sem foglalok helyet. Nincs is olyan magas szék, amin kényelmesen elférhetnék, nem vagyok hajlandó manókkal egy asztalhoz ülni. Ennél én jobb neveltetést kaptam. Fapofával nézek végig azokon, akik engedelmeskednek. Ha egykor tisztavérű, büszke őseik most látnák őket, a poharaikba köpnének. A manó az csak manó. Nem kell itt ezekről feleslegesen magyarázni. A tanárnőre nézek, arcomon a megvetés fintora ül. Nem ő fogja megváltani ezeket a lényeket. Hiszen épp most mondta, hogy saját magukat sem képesek képviselni, vagy felszabadítani. Hagyjuk már.
Természetesen az elmondott tényanyagra figyelek, ám együttérzést nem képes bennem kelteni egyikkel sem. Az meg csak olaj a tűzre, hogy társaim kezébe nyomja ezeket a bugyuta mugli szerszámokat. Elveszem tőle én is, majd a krumplikra nézek. Nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy dobjam a nő után a kést. Mégis hogy képzeli, hogy majd én nekiállok krumplit pucolni? Mikor Malfoy nekikezd, szinte elröhögöm magam, de nem kezdek bele. Nem. Bennem több méltóság van, mint egy Malfoyban. A kést beledöföm a koszos krumpliba, majd az asztalra rakom, miközben Alfie közli, hogy ők sem így szokták csinálni. Szemforgatva nyugtázom az első értelmes hozzászólást az órán, csoda, hogy ezt is egy manótól kellett meghallgatnunk.
Még név szerint is szólít minket. Csak gépiesen bólintok kérésére, de dugja fel magának a felfedezés és tapasztalás örömeit, én nem akarok ezekben részesülni. Kitúrom táskámból pálcámat, és pár mozdulattal lehámozom, majd fel is darabolom a burgonyát. Mosolyogva figyelem a többieket, akik még mindig a késsel próbálkoznak. Varázsló vagyok. Nem fogok mugli módszerrel dolgozni.
Nem csinálok többet, karba tett kézzel hallgatom a tanárnő szavait, igyekszem minél többet megjegyezni, hogy aztán ha majd a tankönyvben olvasom ugyanezt, egyszerűbb legyen megértenem a dolgokat. A házit még gyorsan felfirkantom egy kósza pergamenre, majd mihelyst megkapjuk az engedélyt, a többiekkel együtt elhagyom a konyhát. Csak remélni tudom, hogy legközelebb nem kentaurokkal akar barátkozni, mert arra mind ráfázhatunk.
