-   Azt hiszed, hogy néhány galleonnal akarom kiszúrni a szemed, Gray? Tudod, valóban szívesen végignézném, ahogy éhen döglesz, mert még kenyérre sem futja neked, de ellentétben veled, én tényleg a jó oldalon állok. A becsületesség oldalán.   – szemhéjaim megereszkednek, unalmat és kétséget vegyítő apró prüszkölés szalad ki a számon.
-    És, mint becsületes ember, megfizetem a tartozásaimat.
Korántsem vagyok biztos benne, hogy Shafiq olyan tisztalelkű, becsületes jóember, mint ahogyan itt előadja magát. Mint ahogy én sem lettem egy szarrágó gyilkosból egy csapásra a megtestesült emberség. Shafiq egyáltalán nem ostoba, bármennyire is irritál az ostobának tűnő pofája, és szerintem ő is pontosan tisztában van ezekkel. Ez az egész megkeresés, Soho mocsokban úszó gyomrában, oly’ sötéten és regénybeillően – elég öncélúságtól bűzlik.
A távolban egy nő sikít fel, de látszólag Shafiqot nem igazán érdekli.
-    Na mi van Shafiq, nem szaladsz egy ártatlan szűz megmentésére?   – mosolyodom el halványan. Főleg azon a gondolaton, hogy szűznek neveztem azt a valószínűleg prostit, aki épp most ver agyon a stricije.
-    Roppant kellemetlen lehet fél kézzel élni.
Arcomról egyből lefagy a mosoly, meg sem próbálom fenntartani. Szemeimben hamar fellángol a düh. Hozzászoktam már a félkezűséghez, gyakran kapom a megjegyzéseket, de ezeket hamar a szószólójának a pofájába fojtom – megszoktam, ritkán dühít fel. De Shafiq annyira tenyérbe mászóan undorító, hogy már az első mondatával felkúrja az agyamat, nem is beszélve arról, amikor megemlíti Deant. Pálcámon megfeszül a szorításom, és az elborult agyam ködén az egyetlen picike pislákoló fénypontja – a józan eszem utolsó darabkája – állít meg abban, hogy azzal az egy kezemmel fojtsam meg ezt a faszkalapot.
–   Mit szólnál egy új kézhez, Gray?    – habár azt hinném, hogy szemem felcsillan, helyette gyanakvón nézem arcát, hátha kiolvasok belőle valamit. Hazudik?
-    Nem kérek cserébe mást, csak emlékeket…
Fejemben megszólal a vészharang, így egyből rákapcsolódok a limbikus rendszeremre, hogyha kell, megvédjem magamat okklumenciával. Nem hinném, hogy Shafiq tudja, hogy legilimentor és okklumentor vagyok, ezt sose kötöttem senki orrára, de jobb az elővigyázatosság.
Koncentrálnom kell, hogy elmémet védőburokkal vegyem körbe, de egyelőre erős a pajzs.
-   Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely az információim megtárgyalására…    - vetem fel. –    De mivel egyikünk sem bízik meg a másikban annyira, hogy hoppanáljunk... engedelmeddel...   – felemelem a pálcám, lassan, nehogy az auror befosson, és átkokat kezdjen dobálni – Disaudio. – mondom, majd egy rejtőző bűbájt is alkalmazok, nehogy furcsa legyen a mugliknak, hogy némán társalgunk.
-     Először szeretnék valamiféle biztosítékot vagy ’előleget’, hogy nem hazudsz. Utána cinege módjára csicsergek.    
Egyelőre fogalmam sincs, miről kell neki az információ, lehetséges, hogy nem is tudok szolgálni vele, de hát ez már az ő problémája.

Dean kétkedik a szavahihetőségemben, ami valljuk be: nem az ő hibája. Ennek és annak ellenére, hogy milyen részeg mégis látom rajt a kíváncsiságot. A törődés nem kicsit erős megfogalmazás, de felettébb érdeklem, és ezt bárhogy is próbálja tagadni, nagyon látszik szeme csillogásában. Miért ült ide? Miért kérdezi meg, mi van az életemmel? Az én életemmel? A lecsúszott, undorító, áruló szerencsétlenség életével, akinek hisz? Ha komolyan gondolná ezeket, nem inna velem bő háromnegyed órája. Valamiért ideült, és bár nagyon szívesen nekiszegezném a kérdést, de úgy érzem elcseszném ezt a perzselő hangulatot.

-    Miért nem szereted?   - kérdezem jelentőségteljes pillantással kísérve. Myra-Myra...
Meghúzza poharát, amivel alátámasztja dicséretemet. S amíg tekintete máshol időt, egy rövid pillanatig szemügyre veszem - nem túl nagy - de annál hetykébb melleit. Egy másik pillanatban pedig szabadon hagyott nyakát figyelem. Ó, istenem mennyire szeretem a hölgyek nyakát. A feszes és parfümtől illatos bőr, amely oly' vékony, hogyha lassú csókot lehelek rá, érzem szívének lüktetését ereiben.
Elkapom tekintetem nyakáról, és gyorsan belekortyolok az italomba. Gyomrom összeszűkül és bár nincs hányingerem, apró, gyors mozdulattal megrázom fejemet, de az életlenségen ez sem segít. Hm-hm.
Végigsimít a haján. Tekintetem egyből követi a mozdulatot. Hangtalan és észrevehetetlenül mély levegőt veszek, hogy kontrolláljam vérem áramlását, és újabb gyors korttyal segítek rá figyelmem elterelésére. Lassan ez a pohárka is elfogy.
Hamar visszaránt Dean varázsa, amikor megdicsér. Meglepetten húzom fel szemöldököm.
-    Nocsak Dean!   - nézek rá elismerően -    Ez csak nem egy bók volt?   - szavaimból sugárzik a derű és az őszinteség. Viccelek. Őszintén. Nem csak kamuból, ez nem mesterkélt beszólás. Hm-hm... talán sok lesz ebből a minőségi whiskeyből.
Nekem szegez ez olyan kérdést, amire most nagyon mocskosan tudnék válaszolni, de nehezen visszafogom magam.
-   Persze, hogy ismerem!    - mondom könnyedén, nemes természetességgel.
Az ajkára nézek. Csak egy pillanatra.
-   Tudod, a szokásos dolgok!    - vonok vállat vidáman. -   Egy-két jó vajsör meleg nyári estéken... Pár kviddics-mecs végigszurkolása. Megvitathatnánk, melyik csapat jobb, befonhatnánk egymás haját a Szombati Boszorkány lapjait olvasgatva.
Halk, rövid nevetést hallatok, és ebben a pillanatban hatalmas üvöltözés vonja el a figyelmemet. Amint az ordenáré hangzavar felé nézek, már egy bunyó közepén találjuk magunkat. Két faszi verekedéséből három másodperc alatt hatalmas tömegverekedés kerekedik, én pedig egyből felpattanok.
-      Szerintem men...    - de nem tudom befejezni a mondatot, mert egy részeg balfasz bemos egyet egy behemótnak, aki a nagy erőtől hátraesne Deanre, de időben észlelem a bajt, és teljes erőmből nekivetem magam a hátának, így oldalra dől, nekem meg kis híján bezúzza a bordáimat a nagy súly. Összepréselődött tüdőmbe köhécselve próbálok levegőt tuszkolni, közben szó nélkül megragadom Dean kezét, és felrántom a helyéről, majd az ajtó felé veszem az irányt.
Hiányt szenvedett kezemmel lökdösöm arrébb az embereket, akik az utamban vannak, és már az ajtónál járunk, amikor lövés hallatszik. Mugli fegyver. Kibaszom az ajtót, félre lökök egy faszit, és hoppanálok.
Nem messze, csak három utcával odébb.

Amint földet érünk - seggre a hideg földre -, körbe se nézek, csak Deant keresem a szememmel, hogy megvan-e minden végtagjával együtt. Kár lenne a fenekéért vagy a fél melléért.
-   Elnézésedet kérem, ha durva voltam, de nem akartam, hogy ólomgolyótartóként végezzük.    - nevetek fel, de köhögésbe csap át nevetésem. A kocsmából kifele menet valaki faszán mellkason könyökölt. Kiköhögöm magam, és széles mosollyal Deanre nézek.
-   Na. Ilyesmi barátságra gondoltam!   - mosolygok részegesen elégedett mosollyal.

Arca mosolyra húzódik. Jól ismerem ezt a mosolyt, és ez a látvány borzasztó jókedvvel tölt el. Annyira gyűlöl, hogy komolyan megfordul a fejemben, hogy ízesen felnevessek, és barátságosan, szánalommal telve megveregessem a hátát. Imádom, amikor az ostoba emberek olyan mérhetetlen gyűlöletet táplálnak, hogy egyszerűen felemészti őket. Nevet, és kéri, hogy adjak rá okot. Ugyan, ha okot akarnék adni, már a második mondatánál leátkozom a fejét a nyakáról, és nem futom le a tiszteletköröket. Elég szép próbaidőn vagyok az államban, eszem ágában sincs egy ilyen kis mitugrász ficsúr kedvéért leültetni magamat. Ennyit nem ér Shafiq. Viszont a jóság hadi frontján álló aurornak nem nézne ki jól egy gyilkosság a kartonjában. Hiszen hivatalosan én nem vagyok se halálfaló, se bűnöző. Na jó, esetleg bűnöző, de épp megbánt tette javításáért küzdő és dolgozó exbűnöző. Akárhonnan is nézzük, derűssé tesz Shafiq.

Néhány másodpercig farkasszemet nézünk, majd miután nem reagál pálcarántásomra, úgy érzem, hogy megértette mondanivalómat, ezért leeresztem pálcámat, de nem teszem el. Shafiq az arcomba mászik, pont ugyanúgy, ahogy én szoktam mások arcába mászni. Egy röpke pillanatig megfordul a fejemben, hogy megpuszilom, csak úgy, hogy felrobbanjon a dühtől és undortól, és őszinte leszek, nehezen állom meg a mozdulatot. Csak egy halvány mosoly bújik meg ajkaim szegletében.
Most jön a megalázkodás része, ezt már szeretem! Pitizz Shafiq, pitizz!
Nyugodt arcom, ebben a pillanatban hirtelen grimasz vág.
-    Nocsak!    – kiáltok fel játszott izgalommal teli arccal. –    Még ajándékot is kapok?
Mosollyal hagyom ülepedni egy pár pillanatra a szavakat, aztán mielőtt puszta kezével akarna megfojtani, komolyra fordítom a szót.
-   Bizonyára kibaszott nehéz lehet ez neked.    – szívom meg alsó ajkamat, mintha sajnálnám őt. –    Egy ilyen féregtől segítséget kérni, mint én. Egy olyan aljas rohadéktól, akinek legszívesebben saját fogaiddal rágnád le a kezét.    – beszédem alatt lassan járkálni kezdek körülötte. –    De tudod   – emelem meg eddig alattomos hangomat. –    én nagyon szívesen segítek, mert megváltoztam! A fenséges jó útjára tértem, és természetes bármikor rendelkezésére állok a törvény emberének!
Megállok.
-    Csak sajnos hála főnökeidnek, kicsit le vagyok égve.    – játszom túl gazdag arcmimikával. –    A mai világ olyan drága… a kenyér ára is egyre jobban megy fel. Szóval a zsebedbe kell nyúlnod kicsit.
Abban sem voltam biztos, hogy tudok neki segíteni, de természetesen hasznot akarok így is, úgy is. Talán nem tudja, de természetesen nem csak pénzügyekben gondolkozom.
-    Nem szabok határt a kreativitásodnak, kínálhatsz bármit.    – mondhatni megengedem, hogy puncsorogjon nekem.
Aztán hidegvér Shafiq, egy rossz mozdulat, és átkozok. Légy okos, hiszen szükséged van rám.

Elgondolkoztam az esélyeimen, és úgy gondolom, nem vagyok túl nagy fölényben. Isten lássa, én bizony át tudok lépni az egóm felett, hogy felmérjem a helyzetet. Jó mágus vagyok. Nagyon jó. Jóval átlag feletti. De jelenleg egy használható karom van, ami némiképp hátráltat. És most nem egy drogos szánalommal kell szembenéznem, hanem egy aurorral, akiket bár nem szívlelek és nem is tisztelek, de tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezek a mágusok nem hiába lettek aurorok, sokuk kiválóak, tehetségesek, de annál többen önteltek, fúj. Ugyanannyira el vannak szállva maguktól, mint az olyan férgek, mint én, amikor ajnározni kell magamat. Locs-pocs, tocsognak önön fényezésük nyálas tengerében. Ez lehet Shafiq gyengéje is. Aztán ki tudja… talán végre méltó ellenfélre találok benne.

Tekintete elidőzik műkaromon, amit nem tudok megállni szemforgatás nélkül. Jaj, de kurvaunalmas már ez.
-   Igen, pont téged kerestelek Soho leprás bugyraiban    – mesélek, mintha gyermeknek olvasnék fel. -,    s lám, megtaláltalak!    – mosolygok szinte bohóc mosollyal.
Hagyom előtörni magamból az ördögöt, és olyan borzasztóan élvezem, mint már régen. Olyan rég élcelődhettem bárkin, aki ilyen gyönyörű emberi reakcióval magára veszi, miközben a dühben fortyog nagyra dagadt feje. Leszarom, ha magam alatt vágom a fát, Shafiq nem talál rajtam fogást.
Amikor Redwayt említi, arcomról szép lassan eltűnik a mosoly, és gonosz arckifejezés kúszik helyére.
-   Az a féleszű kölyök    – mondom nyugodt hanggal. –    megkockáztatom, hogy nagyobb ember nálad. Sőt, a másik karomat tenném rá.   – tér vissza egy apró gúnyos mosoly a szám szélére.
Komolyan bennem akar szégyent kelteni? Bennem? Kösz Shafiq, majd pont a te nagy szembesítésed miatt fogok magamba fordulni, és bőgni a párnámba.
Ha már itt tartunk, mit szólna vajon Redway, ha hallotta volna, hogy megvédem őt szóban? Biztos pislogott volna a nagy szemeivel, majd megpróbálta volna véka alá rejteni meglepettségét és a felvett felnőttes arcával átlendülne a dolgon, mintsem megköszönné később. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele, nem hallottam róla, ami persze nem különleges, de azért érdekelne, például, hogy vajon megfektette-e már Izabelt. Vajon mit szólna, ha megkeresném, és elhívnám sörözni? Sorvadt lelkem kacag; már csak azért a pofáért érdemes lenne megpróbálni.

Amikor Shafiq a hülye kis monológja végére ér, egy hirtelen mozdulattal felrántom a pálcámat, egészen a nyakáig, és szorosan ott tartom. Ezzel egyidejűleg megszólalok.
-    Pont úgy, ahogy veled is elbánok, ha tovább rabolod az időmet.    – a mondat eleji mosoly a mondat végére lefagy, és fenyegető, komoly hangnemre váltok. –     Nem érdekel az ostoba zsarolásod, meg a farokméregetésed. Nyögd ki, miért jöttél, vagy takarodj.

Miközben rovom az utcákat, lassan mozgatom a műkezemet. Kicsit a könyökömet hajlítgatom, de csak, hogy érezzem a súlyát. Lassan egy hónapja "élvezem" a műkéz velejáróit, ami voltaképp az, hogy borzasztóan nehéz hozzászokni a súlyához, és csak nagy erőfeszítésbe kerül, hogy mozgassam is ujjaimat és csuklómat. Pontosan ezért, szabadidőm hobbijaként élem meg a kézfejem mozgatását, ami szörnyen unalmasnak hangzik, és valójában az is. Egy hete elmélkedem azon, hogy más irányból közelítsem meg a kéz pótlását. Mindenképpen kell egy protézis, és bár a mostani verzió eddig a leglátványosabb eredményt produkálta, nehéz a koordináció, lassú a folyamat, amit még le kéne nyelnem, hiszen "erre gondolhattál volna, te marha, amikor lenyisszantottad a kezedet", de a legnagyobb probléma abból adódik, hogy ahhoz, hogy ezt az állapotot továbbfejlesszem, magasabb mágiához kell folyamodnom. És bár tehetséges, nagy tudású mágus vagyok, az én erőm sem végtelen.
Sabrina pár napja üzent. A napokban tér haza, onnan, ahol most van, amiről fogalmam sincs. A tárgyalás után eltűnt, és még megköszönni sem tudtam neki azt, amit értem tett. Mióta Franciaországba szöktem, és megszakítottam vele a kapcsolatot az érdekében, nem is beszéltünk. Az ostromnál összeakadt egy pillanatra a tekintetünk, de elvesztettük egymást, a tárgyalásról pedig eltűnt. Aggódom érte, úgyhogy kap majd egy jó nagy fejmosást, amiért baszott válaszolni az üzeneteimre, amit elméjébe küldtem egy ideig, aztán persze meguntam a választalanságot, és nem kerestem többé. Remélem, mire hazaérek, ő is otthon lesz, sok megbeszélnivalónk van. Ez a reményfolt derít jókedvre ezen a héten - mert amúgy kurvára semmi más nincs, ami miatt mosolyognom kéne.
A cigarettát leejtem a földre, és a következő lépésemmel rátiprok.
Gondolataimból egy férfihang ránt ki, de olyan erővel, hogy egyből kihúzom a portézisbe rejtett tokból pálcámat.
És egyből a hang irányába fordulok, készenlétben, hogy megnézzem, most melyik nyomorult próbál reménytelenül halálra rémiszteni.

A babapofis, dühös tekintetű férfit hamar beazonosítom.
-    Maxwell Isidro Shafiq.   - játszom el kimért stílusát, amivel imént megszólított. -    Minek köszönhetem megkeresésedet?
Nem kell aggódni, egy pillanatra sem lankad figyelmem az aurorral szemben. Bizony, pontosan tudom, hogy ki ez ficsúr. "Az önjelölt hős, aki megtisztaítja eme gyarló világot mocskától!" - óh, minő eufemizmus a tökéletesen átlagos aurorra. Az aurorokra mindig úgy tekintettem, mint egy nem tévútra tévedt halálfalóról. Sok hasonlóság van az aurorok és az egykori halálfalók között, habár ha ezt egy aurornak kifejtenéd, nem biztos, hogy nem röhögne pofán, vagy hányna karóra dühében. Shafiq ott volt a tárgyalásomon, az arcáról most is ugyanolyan gyűlölet és megbúvó düh sugárzik, mint akkor. Ha rajta múlt volna, ott helyben felkoncol a két kezével.
Erősen kétlem, hogy csupán azért vett célba ma este, hogy dühét kifejtse rajtam, hiszen erre bőven volt két hónapja, szóval akar valamit, s mivel zsarolni nem igazán tud már semmivel, szívességet fog kérni. Jaj Maxwell, milyen kibaszott nehéz lehet ez neked!

Kopogtak.
Ha bármiféle zaj lett volna a lakásban, biztosan nem hallom meg a majdnem néma kopogást, de síri csönd uralkodott. Az ágyamon feküdtem, jobbomon a gyógyfőzetek egyik szakkönyve, balomon a transzformálásról szóló jegyzetek. A halk zajra egyből felkaptam a fejemet a könyvek közül. Furcsállva néztem magam mögé a nyitott hálószoba ajtó felé. Nem tudtam, ki lehet az, Dante még Thaiföldön van, Sabrinát pedig már hetekkel ezelőtt láttam csak. Valószínűleg most tántorodott haza.
Tenyereimet mellkasom mellé teszem, és könyékből fellököm magam az ágyról, majd lepattanok róla. Megigazítottam a ruhámat, beletúrtam a hajamba, és egy gyors pillantást vetettem a tükörre, és kimentem az előszobába, hogy ajtót nyissak.
Amikor az ajtót kinyitottam szemöldökeim magasba szöktek, és már köszönteni akartam őt, de nem hagyott szóhoz jutni. Levegővétel nélkül darálni kezdte a mondanivalóját.
Emily Myra Dean.

Egy pukkanás.
Megperdültem, és szédületemben megráztam a fejemet. Látásom szép lassan kitisztult, és egyből körbenéztem, hol is bukkantam fel. Az utca végén álltam, majdnem pontosan ott, ahova terveztem az érkezést. Rántottam egyet a zakómon, csokornyakkendőt megigazítottam. Megmozgattam kicsit a csonkomat, ami most már nem csonk volt. Először használtam a műkezet, amit nemrég szereztem be, bűvöltem meg kicsit. Tökéletesen passzolt a csonk végéhez, viszont kinézetében már aligha. A az alkar alsó része, és a kézfej maga bronzos árnyalatú, de mindenképp fémes hatású. Ez nem volt kéz, de legalább kéz formája volt. Egyelőre ennyivel tudtam előrukkolni. Heteken át próbálkoztam mágikus kezet bűvölni, de ehhez sajnos még én is kevés vagyok. Eltart még egy darabig, de ma mindenképp meg akartam lepni Deant. Miután meglátogatott, és előadta azt a csöpögős monológját, mondhattam volna nemet? Ha mázlim van, még egy jó kettyintés is lehet belőle, a régi szép idők emlékére. Amint tömör válasszal igent mondtam és elküldtem őt, egyből rákapcsoltam a projektre, amin már nyár eleje óta dolgozom, de attól még, hogy jobban akartam, nem lettem okosabb. Szóval elő kellett állnom egy otrombább megoldással, ami ezt a kéz formájú hányadékszínű alkatrészt szülte. Egész nap rajtam volt, de még mindig furcsa volt. Épp, hogy csak kezdtem hozzá szokni, hogy nincs ott a kezem, most hirtelen volt ott valami, amit beüthettem az asztal sarkába. És fájt a csuklóm. Tudom, hogy nem fájhatott, azt is tudom, hogy ezt hívják fantomfájdalomnak, a hiányzó végtag helyén érzett fájdalomnak. Éreztem eddig is, de most, hogy van ott valami, még abszurdabb volt az érzés. Viszont a még érdekesebb és furcsább, hogy eddig az "egész alkarom fájt az ujjaimig". Most pedig csak a csuklóm, és kevésbé intenzívebben, mint eddig.
Megmozgattam karomat, és lejjebb húztam az ingujjamat a zakó alatt. Lassú, de határozott léptekkel a birtok felé vettem az irányt. Csak a hatalmas lángokat és emberek nyüzsgését kellett követnem.

Azt hittem jót fog tenni a bál. Újraszocializálódás, és nem a lecsúszott drogosok hajkurászása az esti program. De ahogy állok a táncterem szélén, és nézem a nyitótáncot elfog egy kellemetlen érzés. Túl sok az olyan ember a teremben, aki fél évvel ezelőtt még saját kezűleg fojtott volna meg. Nem mintha félnék bármilyen patkánytól, de ha nem találnak jó kedvemben, a végén nagy balhé kerekedhet a dolgokból, akkor pedig nem fogom vissza magamat.
Meglátom Deant, és egyből elkergetek minden gondolatot, és ellököm magam a faltól. Ügyesen slisszolok el a tömeg emberei között, és hangtalanul jelenek meg Dean háta mögött. Utam során van időm végigmérni csodálatos alakját, és megengedek egy gondolatot, miszerint utálom ezt a ruhát rajta, mert nem látszanak a lábai.
-   Utálom ezt a ruhát.   - súgom a fülébe, miközben kezeimmel megérintem kezeit hátulról. -    Elrejtik a gyönyörű lábaidat.    - mosolyodom el, és határozott mozdulattal előtte termek.
Jó közel állok meg, szinte testközelben érezhetem.
-   Jó estét, Ms Dean! - mondom színpadiasan.
Mosolyom hamiskás.
-    Szabad egy táncra?

-    Hú, a kurva anyád...   - suttogtam.
Ez fájt, baszd meg.
Visszarántottam a fejemet, és ugyanezzel a lendülettel egy baszottnagyot behúztam a gyereknek, aki a nagy erőtől pár lépést hátrált, hogy el ne essen. Mielőtt feleszmélt volna, megragadtam a kabátjánál fogva, és nekivágtam a falnak, aminek előbb majdnem nekiment.
-    Fél karral is lenyomlak, te drogos kis féreg.   - mondtam dühösen, de az ütéstől bizsergő szám utána aljas mosolyra húzódott.
A srác szemében hamar félelem költözött, ami elégedettséggel töltött el egyből, és tudtam, a kört én nyertem. Persze, ki más nyerte volna? A hirtelen felszított dühe, amitől megtáltosodott tovaveszett, amint visszaütöttem.
-    Megmondtam, jövő hét kedd.   - sziszegtem, miközben a lehető legközelebb másztam az arcába. A srác zavart tekintete ide-oda járt, pár másodpercig vártam, hogy reagálhasson, de aztán megunva elengedtem és löktem rajta egyet, mire az fogta magát és hátranézés nélkül elfutott.
-    És köszönni ki fog?    - nevettem fel, és kitártam karomat. Még egy kicsit kuncogtam a kis nyomorékon, majd rágyújtottam.

A falnak dőltem és fújtam egyet. Nem egy leányálom ez a drogdíler-dolog. Hamar ki kell találnom valamit, mert nem tetszik ez az életstílus. Őszintén szólva, Dean szavaival élve: ez a legalja. De mivel az összes pénzemet lenyúlta a drágalátos Minisztérium, hogy "kártalanítson" utánam, valamiből meg kellett vennem a zsemlét. De attól még, hogy jó pénzt hoz, elég sok hátulütője van a melónak. Például, hogy az ilyen kis függő pokolfajzatok egy nap alatt betermelik a háromheti anyagot, és jön a következőért. Mint például most. Azt csodálom, hogy talpra tudott állni, nem hogy még behúzni egyet nekem... Na persze nem az egészségéért aggódok, hanem egyszerűen kifogytam a főzetből, amit eladtam neki, egy muglinak meg hiába magyarázom, hogy miért nem tudom elkészíteni azt a főzetet neki, aminek a hozzávalóját csak havonta tudom beszerezni, bizonyos mennyiségben... Hülye muglik. Jobban viszik az anyagot, mint a mágusok, hiszen olyan élményt és ízvilágot nyújtok nekik, amiket álmukban sem képzeltek el, és hozzájuk képest a kokain lehetne az ovis kiscsoport uzsonnája is.
Pálcával persze egy pillanat alatt elintéztem volna, de nem szeretem előttük használni a jokert. Körülményesebb memóriákat törölgetni, és takarítgatni a fejekben, mint egyszerűen kihagyni a mágiát a dolgokból. Az órámra pillantottam, és azon gondolkoztam, hogy Dean éppen kivel kefélhet, meg hogy be kéne dobnom egy sört és hazamenni. Utáltam egyedül inni, épp ezért gondolkoztam Deanen. Vele jó volt inni, bírta a strapát, és minél többet ivott annál vadabb volt az ágyban. Hiányzik Dean, azt hiszem.

Megindulok, és a rövid, sikátorszerű utcákban kanyarogva elmélkedek. Hoppanálhattam volna, de mivel nem mesze lakom, és az idő is furcsamód kellemes az őszi időjárást figyelembe véve, úgy döntöttem, gyalogolok. Ha nem lenne húgyszag, még élvezném is a sétát.

-    Micsoda tapasztalt valaki.    - mondom gonosz mosollyal. -   Ne aggódj, a legjobbakat megtartom magamnak!
Majd zsebemből előkapok egy kis fiolát, ujjammal lepattintom parafavégét, ami messzire repül, és legurul az asztalról. Az okádékszínű, kissé sűrű folyadékot az amúgy is ihatatlan whiskeybe öntöm, ujjammal elkeverem, és egy húzással lehajtom.
-     Ahh     - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mit sem törődve azzal, hogy Dean ezt végignézte.
Hihet bárminek, drogosnak, alkoholistának, de inkább azt higgye, minthogy megtudja, mit is rejt a fiola valójában. Ha megtudná, gyengének nézne, azt pedig nem hagyhatom. Fent kell tartanom a maradék kis tiszteletet, amit felém tanúsít.
A hirtelen lehúzott ital két dolgot eredményez. Az első, hogy a csonkvégi fájdalom enyhülni kezd. A másik, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy a fos minőségű pia, hamarabb kiüt engem, mint az kéne, vagy elvárható.

-    Udvariasság?    - kacagok fel. -    Ja, mert te arról vagy híres.    - mosolyom széles és ittasan őszinte. -    De be kell, hogy valljam érdekelne, milyen céljaid vannak velem. Ha rólad van szó, bármi is az, állok elébe.   - mondom, és kacéran felvonom egyik szemöldökömet.
Lehetséges, hogy ez csak a pia és az iménti nosztalgikus hangulatom okozza, de hirtelen újra a régi Brandonnak érzem magam. Az ócska macska-egér játék, amit olyannyira tudtam élvezni, amennyire vacak trükk. Az apró bókok, amiket szerettem elrejteni, vagy olykor hangosan kimondani, attól függ épp melyikhez volt kedvem, vagy az adott hölgyhöz mihez volt szükség. Ezek a dolgok nagyon hiányoztak már. Yvette-tel csak a szenvedélyt élvezhettem, az örök szeretlek-gyűlöllek kettősséget, amikor a pofonoktól a vad szexig jutottunk. Az is érdekes és tanulságos volt, furcsán hasonlított Monique-kal való kapcsolatomra, pedig a két nő ég és föld. De azért ez már hiányzott. Az új felfedezése. Erről szól most az életem. Újrakezdés. Meg persze a korábbi mocskom feltakarításáról...

Hozok még egy kört, és már neki is kezdek a pohárnak. Kezem egy pillanatig zsebemhez nyúl, hátha talál még egy fiolát, de csalódnom kell. Magamban káromkodok egyet, de aztán hamar eleresztem a bosszúságot, és ismét Deanre koncentrálok.
Hirtelen elkomorul, ami meglep. Egyből mondanivalójára fókuszálok, ami még inkább meglep.
Szó nélkül végighallgatom, furcsán nézek rá, majd végignézem, ahogy megissza előző poharának tartalmát. Mielőtt bármit is tennék, kifejezéstelen arccal elé tolom az imént hozott újabb teli poharat.
Belekortyolok a sajátomba. Egyre íztelenebbnek tűnik, egyre jobban csúszik.
-    Myra, akárhogyan is látsz engem, szinte biztos vagyok benne, hogy nagyban tévedsz.   - mondom komolyan, de mégsem lekicsinylően. Újabb korty.
-    Nem törődök bele a mocsokba. Sosem voltam azaz ember, aki csakúgy beletörődik a dolgokba, és pontosan én vagyok az, aki megveti ezt a fertőt.    - szemeimmel mutatóan körbepillantok. -   Ezt a kártyát osztották most nekem. Tudom, hogy nehéz elhinni, de ha az ember jobb híján nincstelenné válik, és mondjuk ki: gyilkos múltja miatt nem igazán a legkedveltebb munkaerő a piacon, akkor abba kapaszkodik, amije van. Rengeteg a buta, szétszívott agyú lecsúszott féreg, akik nem voltak elég bölcsek legalább azon a szinten maradni, mint én. Na, ők most az én megélhetésem. Talán ezzel nem nyerem el a kibaszott csodálatodat, de valahogy megbirkózom ezzel is. Ezt a kártyát osztották.
Nem akarom tovább ecsetelni nyomorúságomat, így is a kelleténél többet mondtam el. Myra-Myra, tehát ez volt a célod? Hát jó. Akkor most jön az én célom.

Válaszom után megiszom az utolsó cseppet is, és hozok még egy kört.
-    Meg kell, hogy mondjam, elismerésemet élvezed.    - mosolygok rá. -    Igazán becsületesen bírod a strapát.   - bökök tekintetemmel az előttünk sorakozó üres poharakra.
Kis hatásszünetet tartok, amíg tekintetét fürkészem, majd beleiszok a whiskeybe.
-   Tudod, én kedvellek!    - mutatok ujjammal a levegőbe egy hirtelen mozdulattal. -    Talán jobban hasonlítunk, mint azt hittem, és ez tetszik. Hiszen annál már csak egy jobb dolog van, hogy valaki hasonló, mint én, hogy annak a valakinek van még két melle és egy igen formás feneke.    - biccentem félre fejemet. Eléggé elengedtem a kantárt, önfeledt vagyok, és kivételesen semmilyen hátsógondolatok nincsenek a szavaim mögött, csak épp viccelődöm. Igen, szoktam, durva, mi?
-     Szerintem lehetnénk barátok.     - mosolygok szélesen, és befejezem a legutóbbi italt is.

Elneveti magát. Sugárzik az arca, mintha csak őt mentették volna fel. Habár az imént betegre kacagtam magam, megint széles mosoly kúszik fel az arcomra. Önfeledtek vagyunk, és boldogok. Ő azért, mert végre nem érez semmiféle kötelezettséget felém, én pedig... te jó ég, én azért, mert nem fogok meghalni.
-    Igazán jóképű fasz vagy, Redway    - mondom viccelődve -    Még olyan falfehéren, hányás szélén dülöngélve is igazán szexi voltál.
Nem akarom mondani neki, hogy nem egy percig elbizonytalanított, sőt a pokolra kívántam volna őt, amiért kis híján leszédült a pódiumról. Voltak percek, amikor engem is az ájulás szélére sodort. Határozatlan és félkegyelműnek látszott. De - nem tudom, honnan - valahonnan erőt merített, és megszorongatta a bíró tökeit. Nem a szó általános értelmében, hanem hogy olyan hatásos monológot rittyentett, olyan színészi alakítással, ami előtt meghajlok.
Ahogy megindul, nekem is mozdulnak a lábaim. Zsebre teszem a kezem, a másik lépteimmel szinkronban mozog, szinte érzem, ahogy a fantomujjaim hozzáérnek talárom széléhez.
-    Gondolkoztál már a színészi hivatáson? A vége felé már én is kezdtem elhinni, hogy milyen rendes faszi vagyok.    - mondom, és a két őrvarázslóra nézek, akik befelé még a bilincsemet szorongatták, most pedig a két ajtószárnyat tartották nekem, hogy kiléphessek a szabadságba. Persze a korlátolt szabadságba, de igazából magasról nem érdekel.
Redwayjel megállunk, és egymásra nézünk. Nyitom a számat, de ő szólal meg először.

Kaland...
Végiggondolom az egészet. Nem csak első találkozásunkat, hanem az egészet. Az elejétől. Amikor évekkel ezelőtt valaki mellé szegődtem, aki mellé nem kellett volna. Valaki mellé, akit csupán a hatalom érdekelt,  és a lelkében maradt sötétségből itatta bosszúszomját. Képek villannak be. Eszembe jutnak a szüleim, a sírjuk. Előttem lebeg Yvette szőke tincsei, keskeny ajkai, könnyező, fájdalommal teli szemei. Emma ordítását hallom, szívének repedése a háttérben visszhangzik. Eszembe jut, amikor nyaralásunkon az erdőben játszottunk, amikor elküldtem őt, mert idegesített, és csak a Noellel akartam játszani. Küzdöttünk egymás ellen, botokkal kardoztunk, és sokat nevettünk. Hallom anyám sírását, amikor megtalálnak engem a szirt mellett, és hallom Noel szüleinek gyötrelmes ordítását, amikor megtudták, hogy meghalt. Azt üvöltötték, hogy az én hibám. Csakis az én hibám, miattam halt meg. Én öltem meg. Persze most már tudom, hogy csak baleset volt, de akkor úgy éreztem én öltem meg legjobb barátomat. Csak 11 évesek voltunk, és ő sose nőtt fel - örökgyermek maradt a túlvilágon. Emma megijedt, utána sokáig nem akart játszani. Eszembe jut, amikor először láttam talárjában, annyira büszke voltam rá. Örültem, hogy ismét közelebb lesz hozzám. Majd beugrik a kép, ami olyan sokszor ugrott be. Ahogy mozdulatlanul fekszik, én pedig ráborulok és nem eresztem. Még most is érzem, ahogy kihűl alattam teste. Lelke itt hagyott engem, hogy megbűnhődjek. És bár most felmentettek, megbűnhődtem. Most bűnhődök. Életem végéig bűnhődni fogok. Eszembe jut Yvette, ahogy kimondja először szeretlek, majd az is, ahogy hátat fordít nekem és kisétál az életemből. Látom Redwayt, ahogy a Bishop lányért küzd. Látom a szemeit, benne az elszántságot. A végtelen kínt, ami végigfut testén az átkom miatt. A remegő testét a temetőben. Érzem karomon az Eskü emberfeletti kötelékét. Érzem magamon a dühös, megvető, félő tekinteteket a Szükség Szobájában. Érzem a karomat. Ökölbe szorul, és még mindig rajta van a Jegy. Fáj. Fáj, tehát érzem, tehát ott van, és létezik. Ujjaim megérintik talárom szélét. Olyan jó érzés.
Redway szavai megnevettetnek. Olyan tiszta nevetés ez, amire már nem is emlékeztem.
Elindul, én pedig végignézem, ahogy kisétál. Addig nézem, amíg el nem tűnik a folyosó kanyarjában.
-    Köszönöm, Owen.    - mondom halkan.

Veszek egy mély levegőt, és kifújom. Szabadság íze van. Új kezdet íze. Csak állok ott, és várom, hogy történjen valami. De nem fog. Már megtörtént. Minden megtörtént, aminek meg kellett, ahhoz, hogy most újrakezdhessem. Nem fog történni semmi, ahogy itt állok. Mostantól minden rajtam múlik.
-    Mr. Gray, kére...
-    Megyek már, bocsánat.    - mondom mosolyogva, anélkül, hogy rájuk néznék.
Zsebre teszem az egyetlen kezemet, és lassan a lift felé veszem az irányt. Ki innen. Ki. Az új világomba, amit kedvem szerint alakíthatok.

Halvány mosollyal hallgatom végig becsmérlő, lekezelő válaszait, és furcsamód nosztalgikus hangulatba jövök tőle. Másfél évvel ezelőtt ugyanígy csengtek Monique szavai, mielőtt majdnem kinyírtuk egymást az ágyban, Yvette gyakorta hasonló tekintettel méretett, amikor valami olyat mondtam, ami neki nem tetszett és játszotta a picsát. Sok-sok nő, lány, asszony, kevés kivétellel az összes így kezdte. Mutatja felsőbbrendűségét; márpedig ő egy erős és határozott nő, akiről lepattannak a mustráló tekintetek, csábítgató szavak; őket nem hatja meg a tűzben égő tekintet, hidegen hagyják az apró bókok, és parányi érintések. De semelyik sem tagadhatta, hogy belül égtek a vágytól. Nem feltétlen szerény személyem miatt, bár meg kell hagyni, nem voltam rossz parti; hanem attól, hogy valaki akarja őket, valaki kézzel-lábbal kaparjon értük, és csakis az ők mozdulatait lessék, és szeressék őket megérinteni. Valakiben parázslott ez a vágy, valakiben méteres lángokban állt. Állatok vagyunk, belénk van programozva a szexuális vágy, ugyanúgy, mint az éhség, életösztön, vagy az, hogy amikor a citromra gondolunk összefut a nyál a szánkban.
Nem mondom, hogy Dean szavai néma segélykiáltások, és kitárt lábakkal várja, hogy rávessem magam. Nem szól minden a szexről, ezt én is tudom - bármily' meglepő. De na, viselkedésétől most a nosztalgia melengető érzésének rabja lettem pár pillanatig, ennyi mámor csak megendegett számomra is, nemde?

-    Én nem érzem nyomorultul magamat.
Egy pillanatra magasba szöknek szemöldökeim, majd elnevetem magam halkan.
A célzás akár felhívás is lehet a keringőre, de valahogy most mégsem az. Élcelődésnek szántam, kevésbé kifejezi azt, hogy én most megkaphatnám. Természetesen semmi jónak nem vagyok az elrontója, de most kivételesen nem ez volt az elsődleges mondanivalóm.
Örömmel konstatálom, hogy nem karótnyelt szűzkurva, és már csak feelin' good alapon megiszik velem egyet. Bár egy percig sem terveztem eddig, hogy itt igyak, de egye fene, ha ennyire könyörög, megteszem érte.
Az asztalon fekvő pénzből felkapok egy keveset, és a pulthoz battyogok. A pultos eleinte le se szar, majd felmutatom a pénzt, akkor is átnéz rajtam, majd amikor követem az alpári csőcselék példáját (lsd.: mellettem dülöngélő jónép), én is bekiabálom, mit kérek, aztán vagy kikapom vagy nem. Meglepően rövid idő alatt sikeresnek mondható a módszer, és kézhez kapom a két pohárkát. Ujjaimmal összefogom a két poharat, és visszaülök a helyemre, majd Dean elé tolom az egyiket.
-    Egészségedre!

Belekortyolok az italba, és valami nagyon finomra várva csúnya fintorba csap át az arcom, belenézek a pohárba, és keresek egy tavi pontyot vagy mosogatórongyot, merthogy ez nem a whiskey természetes íze, az is biztos. Felpillantok, és ránézek a hölgy poharára. Ő kedélyesen hörpintette le imént az előző poharát, szóval ez két dolgot jelenthet: vagy nem ivott még jó whiskeyt egész rövid kis életében, vagy van annyira pityókás, hogy telibeszarja az ital ízét.
Belekortyolok még egyet, de most már csak a szemhéjam remeg bele. Leteszem, de kezemet rajtahagyom a meleg poháron. (Ja igen, húgymeleg a pohár).
-    Elég tolakodó vagy, nem gondolod?    - mondom mosolyogva. -    Miért izgat hirtelen ennyire az exinspektorod élete, akit elvileg semmire sem tartasz?    - felvonom a szemöldökömet, és kortyolok még egy borzalmasat.
Most gondolhatnám azt, hogy nem igazán kéne bíznom benne, egy ilyen Dean lány, bármit akarhat, lehet a legrosszabbat, de valahogy mégsem tudom izgatni magam emiatt. Mégis mi a tökömet vehet el tőlem? Azt a maradék aprót az asztalról? Vagy a maradék kis drogot a zsebemből? Na, oda ne rohanjak.
-    A pénzt pont onnan szereztem, ahonnan gondolod.    - célzok átlátszó kérdésére. -    Egyébként az életem köszi szépen jól van, vígan nevetgél, amiért felmentettek a Minisztériumban. Biztosan hallottál diadalittas győzelmemről. Az örömükben síró édesanyákról és a csaholó, vidám kis kölyökkutyákról. Jelenleg is vígadó-körutamat végzem, ezen a színvonalas, remekbeszabott helyen.    - az utolsó két szónál fintorba és egy gúnyos mosolyba torzul az arcom, majd lágy mosolyba simul, és megint arra vetemedem, hogy beleigyak a löttybe. Remélem Dean is hasonló, ha nem vehemensebb gyorsasággal issza sajátját. 

Gyönyörű volt Sabrina! Ennyire nyálas, szentimentális maszlagot még senki nem hordott össze a világon. Beszéde közben szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy a bíróság könnyeikkel küszködve, hangos tapsviharba kezdenek, felállnak helyükről, és tömjénezni kezdik Brandon Everald Grayt, mindenki Terézapáját, a gyámoltalanok védőszentjét, az univerzum legönzetlenebb félistenét.
Megfordul a fejemben, hogy Sabrina talán túlzásba esett egy kicsit. Bevallom, valóban nagyon szép kis beszéd volt, de nem vagyok biztos benne, hogy meghatotta a teremben ülőket. Amíg Sabrina beszél, nem is nézek a bíróra, pedig figyelnem kéne a reakcióját, és abból levonni a következtetéseket, elemezgetni egy kicsit esetleg, de nem tudom levenni a szemem a boszorkányról. Csodálkozásom tárgya, hogy hiába nyálas, szentimentális maszlag, őszinte szavakat hallhattam. Kívülről egy teljesen más ember néz vissza rám, mint egy évvel ezelőtt. A rimánkodó tinipicsából egy háborút átélt, kemény, határozott nő lett. De az előbbi monológja a tizenhét éves hugrabugos lány szavai voltak. Furcsa, hogy számomra nevetségesnek hangzott ez az egész, mégis tudom, hogy tényleg így történt, és nekem Sabrina a mostani valójában az igazi Sabrina; de valahogy nem tudom most őt lenézni emiatt. Nem csak azért, mert lehet most mentette meg az életemet, hanem... nem tudom. Tényleg nem tudom...
Sabrina összecsukja a száját. Befejezte. Rám pillant, én pedig komoly arccal bámulom őt. És akkor egy nagyon halvány, aprócska, tényleg alig észrevehető mosoly rebben meg szája szegletében, nekem pedig széles mosoly terpeszkedik szét az arcomon, amit hiába akarok, nem tudok megállítani.
- Mr. Gray rendelkezik egy másik tanúval is.
Visszakapom a fejem, és a mosoly egyből eltűnik az arcomról. Egyből tanúm felé nézek, és végigkövetem tekintetemmel, ahogy a pódiumra lép.
Redway nem tűnik túl határozottnak. Esetlen, gyámoltalan kinézete van, egyáltalán nem olyan, mint amikor a Roxfortban mellettem harcolt. Kételyt látok az arcán, bizonytalanságot, és talán izgul is egy kicsit. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon milyen hatással lenne az ítéletre, ha most összehányná magát, vagy egyszerűen ájultan borulna le a székről. Aggodalom kerít hatalmába, de ezt nem mutatom. Komoly arccal ülök a helyemen, és próbálok semmit sem mutatni kételkedésemből. Ugyanakkor már eltűnt az a fajta nyugodtság belőlem, amit a tárgyalás elején éreztem. Számolgatok, latolgatok, de nem túl sok eredménnyel. Túl vagyunk egy seregnyi vádon, elfogyasztottunk féltucat tanút, meghallgattunk egy szép kis mesét arról, hogy nem is vagyok olyan rossz ember, annak ellenére, hogy embereket gyilkoltam, és a következő tanúm olyan falfehér, hogy akár egy Monet festményt is fel lehetne mázolni rá.
Amikor Chamberpot kerül szóba, egy pillanatra elszorul a torkom. Hangosan kimondva ezek a vádak nem hangzanak túl jól. Redway pedig helyesel. Persze, hogy helyesel, így történt. De nem igazán értem, hogy hogy a picsába akar így segíteni nekem.
- Az istenért, hát levágta a saját kezét! És ha ez nem elég, akkor mondok még mást…
Igen, én is valahogy így gondoltam! Érzelmeket Redway, többet és többet! Köszönöm!
Reményekkel telve hallgatom végig beszédét. Fürkészem szemét, és nagy elszántságot látok benne a végére. Hirtelen az a férfi áll előttem, aki volt olyan bátor, hogy kockáztatott, csakhogy segítsen társain, hogy szembeszálljon több tucat gyilkossal.
Arcának is feltűnően jobb színe lett.
A bírónak kevésbé. Az elején nyilvánvaló volt az ellenszenve, most már nem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jót jelent. Két eshetőség van: vagy már tudja, hogy hogyan döntenek sorsomról, vagy kezdjük meggyőzni. Csak az a büdös nagy probléma, hogy nekem nincs több aduászom, nincs több kártyám, amit bedobhatnék, kifogytam a védelemből, az érvekből és az ellentámadásokból. Vége van.
Amikor ez tudatosul bennem, elszorul a torkom. Sosem voltam gyáva ember. Sok mindent lehet rám mondani, rengeteg cifra szitokszó érhet engem, de a gyáva nem. Most mégis gyávának érzem magam, amikor az Azkabanra gondolok, és arra, hogy ott fogok megrohadni - vagy a halálra. Büszkén kéne elé állnom az ítéletnek, viselni sorsomat, de legalább beletörődni. De a gombóc hatalmasra duzzad a torkomban, és úgy érzem nyelni sem tudok. Tudom, hogy most már bármit teszek, mondok: vége van. Már semmi sem segít, meg volt minden esélyem arra, hogy helyrehozzam a dolgaimat, visszakapjam az életemet, vagy inkább újat kezdjek. A bírónak mozog a szája, Redway már visszaült a helyére, de nem hallom, mit beszélnek. Nem rám néz, a bizottsághoz szól. A tagok kezeiket emelik, többször is, más-más arányban. Hirtelen rosszul leszek. Nem kerülget hányinger, nem szédülök, de mérhetetlen nyugtalanság kerít hatalmába. Felnézek a terem tetejére, és keresem a dementorokat, de egyet sem látok, csak egy freskót. Behunyom a szemem, és ahogy elveszítem látásomat, kinyílnak füleim.
- Brandon Everald Grayt a felsorolt vádpontok értelmében, a tanúk meghallgatását és a bizonyítékok feltárását követően bűnösnek nyilvánítom.
Érzem, ahogy elnyel a sötétség, s olyannyira megbénít, hogy még szemeimet sem nyitom ki.
- Továbbá a Wiznengamot szerint azkabani börtönbüntetése eltörlendő, tanúbizonyságot nyert megbánása, emberi morálja, illetve figyelembe vétetik, hogy még Voldemort bukása előtt megtagadta Őt, és önzetlenséget és bátorságot tanúsítva állt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói és tanárai védelmébe. Büntetése egy év pszichológiai megfigyelés, amiről jelentést ír a kinevezett pszichológus a Mágiaügyi Minisztérium számára, illetve kártalanítást köteles fizetni minden általa károsult mágusnak, illetve, ha az nem lehetséges, akkor családjának, amelynek egyénenkénti összegét egy hivatalos okirat fogja meghatározni, amelyet három napon belül kézhez kap, végezetül a mai naptól számítva egy teljes évig nem hagyhatja el az országot.
A tárgyalást berekesztem.
Felnyitom szemeimet.
Mindenki pakol. Papírjaikat tologatják, beszélgetnek, valaki kiabál is talán. Valaki a kezemhez ér, és reflexből elrántom, de erősen megmarkolják, és leszedik rólam a bilincseket, majd arrébb sétálnak. Körbenézek és mindenki feláll, majd szép lassan kezdik elhagyni a termet. Hitetlenkedve nézem, ahogy kiürül a terem. Amint beáll a csend, felállok, lelépek a pódiumról, és megpillantok egy embert a sorok között, a saját kis helyén. Redway ül még ott. Komor arccal ránézek, majd kitör belőlem a nevetés. Hangosan nevetni kezdek. Csak nevetek. Nem is nevetek, inkább kacagok, ami visszhangzik a hatalmas teremben. Nem bírok leállni, még be is görcsöl a hasam, rekeszizmom erősen húzódni kezd, könnyeim patakzani kezdenek. Felnyerítek, levegőért lihegek, nevetek tovább. Ez most nem olyan diadalittas nevetés, ami olyan sokszor elhagyta a számat. Most egyszerűen képtelen vagyok leállni a kacagással, és már kezdem kellemetlenül érezni magamat, de alig bírok leállni. Annyira próbálom abbahagyni, hogy köhögésbe, majd fulladozásba csap át a görcsöm. Pár perc gyötrődés után sikerül levegőhöz jutnom, és szép lassan megnyugszom, szívverésem és légzésem is visszaáll a normális ütemre. A furcsa rohamnak vége szakad, és kezeimmel kitörlöm az utolsó könnycseppeket szemeimből, majd elkomorodom. Kihúzom magam, és Redwayre nézek.
- Már el is felejtettem, milyen béna név az, hogy Aurel.

Ragad a pult. Nem is akarok belegondolni, mi miatt. Mély levegőt veszek, de amint megteszem, meg is bánom, kis híján a hányinger kezd kerülgetni. Lemondóan megrázom a fejem, és egyből elhessegetem a gondolatot, hogy megjutalmazzam ma magam egy itókával, vagy több időt maradjak ebben a koszfészekben. Épp felállok a székről, amikor megjelenik az asztal mellett egy korántsem szőrös, alkoholista férfi, hanem inkább egy zsenge huszonéves hölgyemény. Amint testéről arcára szegeződik a tekintetem, rájövök, hogy még csak a húszat se érte el a lány. Először nem ugrik be a név, csak az arc és a fenék, amit a Roxfort lépcsőin szoktam jól megnézni, aztán pár tizedmásodperc múlva beugrik a név is. Hirtelen megjelenése okozta döbbenetemből fel nem ocsúdva hallgatom végig epés köszöntését, és ahogy elém tolja whiskeynek látszó italát, és leül elém. Mosolyogva állok az asztalnál, majd anélkül, hogy még egy nagy levegőt vennék ebből a szarszagú levegőből, visszaülök a repedezett bőrrel bevont székre.

-    Jó estét, Dean.
Szélesen elmosolyodom, majd egy ujjal visszatolom elé a poharat.
-   Erre még szükséged lesz.
Nem is ütközök meg a tegezésen, sőt még csak nem is furcsa, pedig az lehetne. Egy évig minden kis fostos félt tőlem, tisztelt, vagy gyűlölt, de mindezt magázva. És bár így is van köztünk hat év, azért mégsem lehetnék az apja. Sőt, akár meg is húzhatnám a hátsó WC-ben. Na jó, itt mégsem, elég undorító ez a hely.
-   Látom, a te pocsék napjaidat feldobja a whiskey.    - bökök tekintetemmel a pohárra, és felteszem kezeimet az asztalra. Fantomkezembe egyből megkönnyebbülés szökik, még ha tudom is, hogy ez csak az agyam szüleménye, semmi nem zsibbad már ott.
Tekintetemmel mutatóan körbenézek a helyen.
-   Ugyanannyira megtisztelő ez a hely az exinspektornak, mint a tizenhétéves lánynak, akit ebben a pillanatban is három alkoholista, négy bűnöző, és a pultos bámul, és képzeli el, ahogy meghágnak a ragadós pulton.
Sandán elmosolyodom, és előveszem az imént kézhez kapott fizetésem egy részét, majd az asztalra szórom.
-    Még egy whiskeyt a meglévő mellé? Én is iszok veled, ma én fizetek.   - vonom fel huncutul szemöldököm.

Való igaz, elég messze van már az öltönyös, jó illatú, megborotválkozott, jólfésült Brandon Gray. Az is egy másik kor volt, ez is más. Borostám van, pólóban és farmerben járom London utcáit, és próbálok nem éhen halni. Otthon spórolok a vízzel, és villany helyett is gyertyákat használok. De Emily ezt nem tudja. Voltaképp a mi drága Emilynk faszt se tud, szerintem még azt sem tudja, hány éves vagyok. Bevallom ez nem csak az ő hibája, amíg inspektor voltam csak párszor kerültem vele kapcsolatba, akkor sem személyes jellegűbe. Közeledhettem volna bármilyen formában, de ott volt Yvette, meg a kötelesség... Beértem a feszes kis feneke nézegetésével. És amennyire keveset tud rólam, én annál többet róla. Volt róla egy szép kis aktám... Milyen kár, hogy nincs már meg.

Nem is hiszek a szememnek. Azt hiszem, hogy valami álom, valami furcsa közérzetű, viharos érzelmű álom. Azt hittem már soha többé nem látom őt. Amióta elmenekültem Franciaországba, nem láttam. Jobbnak láttam minden kapcsolatot megszakítani vele, az ő érdekében, és ezt el is mondtam neki a búcsúlevelemben, amit neki és Dantének hagytam. A Roxfort ostrománál egyszer összeakadt a tekintetünk, de csupán ennyi futotta, mert közben támadás ért mindkettőnket, majd elsodródtunk egymástól anélkül, hogy egy szót is válthattunk volna. Nem tudtam, hogy túlélte-e egyáltalán, az elmúlt pár hétben pedig esélyem sem volt őt megtalálni. A lakásba nem tért vissza, a Jegy már nem működött, és nagyon el voltam foglalva azzal, hogy ne igazán kapjon el a Minisztérium, holott teljesen biztos voltam abban, hogy lehetetlen elbújni előlük, és jobban is járok, ha eléjük állok. Egyetlen egy tanúval számoltam, egyetlen egy eséllyel, az utolsó eséllyel. És most betoppan egy másik esély, még egy esély.
Őszintén elmosolyodom, ami már hónapokkal ezelőtt nem történt meg. Végignézek sovány alkatán, szilárd megjelenésén, határozott fellépése büszkeséggel tölt el. Habár sápadt, és kórosan lefogyott, de ébenfekete hajával, elszánt arckifejezésével elképesztően szexi. Ha más helyzetben lennék, biztos hangosan tudtára adnám a véleményem. De most úgy érzem, elegendő a mosoly.
Tekintetünk találkozik, ahogy a tanúk padjához sétál, de nem mosolyog vissza. Nem tudom eldönteni, hogy csak a cél érdekében nem teszi, vagy dühös, amiért magára hagytam két hónappal ezelőtt. Ha a második ok miatt zord az ábrázata igazán szégyellheti magát, sőt, én szégyellem magam helyette. Akkor ugyanolyan picsogó picsa, mint amikor először találkoztunk.
Helyet foglal, de nem néz rám többet. Kihúzott háttal, mint aki karót nyelt ült a padsorban, és várta a kérdéseket.
- Sabrina Joanna Wilder, született 1980. május 19. Stroodban. Önként vállalkozott, hogy a vádlott védelmében szólaljon fel. Így van? - kérdezi a bíró.
- Így.
Hangja zene füleimnek és nem csupán női mivolta miatt.
- Ms Wildert pár nappal korábban mentettük fel. - szól az ítészeknek a bíró. - Miután halálfalósága bebizonyosodott, vallomást tett, és a Winzengamot kényszerítést és erőszakot felismerve az esetet illetően, felmentést adott a boszorkánynak, némi pszichomágusi kezelés ellenében.
A bíró ismét Sabrina felé fordul.
- Nos, Ms Wilder, megosztaná a Winzengamottal, hogy miért is kellene felmentenünk Mr Grayt?
A teremben holtcsend honol. Tekintetemet kíméletlenül Sabrinára szegezem. Nem szólal meg. Másodpercekig nem szólal meg. Senki sem tudja, miért, de nem szólal meg. Arcán nem látszik se kételkedés, se gondolkozás. Az istenit Sabrina, nem akarom, hogy miattad rohadjak meg az Azkabanban...
A bíró szeme felcsillan, abban a pár másodpercben elhiszi, hogy kihajíthatja Sabrinát, engem pedig száműzhet a börtönbe, és amikor már azt hiszi nem fog megszólalni, nyitja a száját, de Sabrina nyelve gyorsabban pörög.
- Alyson Wilder, nővérem Voldemort csatlósa volt éveken keresztül, egészen májusig, a bukásáig. Ott megfutamodott, és gyáva nyúlként menekülni próbált, de a Minisztérium gyorsan elkapta, és jelenleg is az Azkabanban ül, és ülni is fog remélem még jó sokáig.
Nővérem sosem a hűségéről volt híres, már gyermekkorában is elárulta szüleit, testvéreit: a családját. Amikor Voldemort sereget toborozott eleinte elcsábította azokat, akiket lehetett. Majd erőszakkal, fenyegetéssel, később mágiával állította maga mellé a mágusokat. Engem nem kellett mágiával szolgálata alá vetnie, ugyanis előbb említett szerető nővérem önként felajánlott engem, mint életerős, fiatal katonát.
Visszagondolok arra az estére, amikor Alyson meglátogatott. Elég konkrét volt, szívességet is kért, de egyben egy korábbit váltott be. Alyson elég csúnyán megszívta, az ő oldalára senki nem áll - én sem álltam volna.
- Ha nem tettem volna meg a beavatási feladatomat, ha nem csatlakozom "önként" a sereghez, megöltek volna. Egyszerű volt a képlet. Alyson nem akarta, hogy meghaljak, de nem testvéri szeretetből, hanem nem akart elbukni bármilyen formában Voldemort előtt. Így két halálfalóhoz fordult, akik tartoztak neki Dante Fcartrough-hoz és Brandon Grayhez. Megígértette velük, hogy felkészítenek a halálfaló-életre, megedzenek, ha úgy tetszik. Akár hiszik, akár nem teljesítették feladatukat, állták szavukat. Befogadtak, volt hol ennem, aludnom, nem meghalnom. Borzasztó dolgokon kellett átesnem ahhoz, hogy talpon tudjak maradni, és csakis nekik, de főleg Brandon Graynek köszönhetem, hogy a ma itt állhatok, és nem egy kötélen lógok a hálószobámban. Olyan emberségről tett szert, amiről sokan álmodhatnak még azok is, akik a teremben vannak.
A tömeg elégedetlenkedve felmorajlott, de Sabrinát nem érdekelte.
- Sok bűnt követett el Brandon Gray, de bizton állíthatom, hogy megszenvedte az árukat. Ugyanakkor ugyanez az ember bánt velem életem legrosszabb évében apaként, bátyként. Óvott, védelmezett, felkészített az életre. Ha nem ez egy jó ember ismérve, akkor kérdem én: micsoda?
A költői kérdésre senki nem válaszolt.
- Köszönöm a figyelmet, ennyit szerettem volna megosztani Önökkel.

Red Lion Pub előtt állok. Esik az eső, olyan sötét van idekint, mintha eljött volna a végítélet napja. Komor, szürke, és kiszámíthatatlannak tűnik minden. Alvilági alakok suhannak el mellettem, át a küszöbön, be a melegbe. Hívogat a benti bűzös meleg, de sajnos az ajtó feletti kis eresz alatt kell álldogálnom, és szarrá fagynom, amíg ide nem ér. Rá akarok gyújtani, de nincs nálam cigaretta. Hónapok óta nem vettem egy dobozzal sem, mert túl drága ahhoz, hogy napi betevő kenyér helyett azt egyem meg vacsorára. Amikor tudok, tarhálok egyet-kettőt, de általában inkább leküzdöm az ingert. Szűkösen állok a fal mellett, fejem csak pár centire van a vakolattól, és nem azért mert annyira tetszik a fossárga színe, hanem így legalább a fejemet megkímélem a megázásról. Lábfejem már csurom víz, és ha egy kis szellő támad, egyből zuhany éri a testemet.
Nyár van, mégis kibaszott hideg. Egész nap szar idő volt, de így estére még inkább arra sarkall az időjárás, hogy maradjunk inkább fedél alatt.
Azt mondta nem fog megismerni a tömegben, maradjak kint, és utólag menjünk be. Bárki betéved a mellettem díszelgő ajtón, mind rám sandít. Nem is félkezűségem, vagy mogorva arckifejezésem miatt, hanem már csak azért is, mert úgy állok itt, mint egy securitys. Páran élcelődni kezdtek, de hamar helyretettem őket. Eddig nem volt nagy balhé, nem is akarok. Megjön, elintézzük a dolgot, aztán tipli.
Már messziről kiszúrom őt, és nem azért mert olyan pontos személyleírást adott volna magáról. Voltaképp a leírtak szerint bármelyik csőcselék lehetett volna, aki az elmúlt 10 percben elsétált előttem, de róla virít, hogy engem keres. Amint találkozik tekintetünk, körbepillant, gyanúsan méregetni kezd mindent, beleértve engem is. Lelassítja lépteit, nyakát is beljebb húzza a bőrkabátján. Fiatal, meglepően fiatal. Én sem vagyok egy matuzsálem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a gyerek legálisan leguríthat egy sört. Nem mozdulok, csak akkor vetek rá egy újabb pillantást, amikor benyomja az ajtót. Elszámolok háromig, és utánamegyek.
Ahogy belépek egyből megcsapja az orromat a bűz. Nem olyan orrfacsaró, nem rothadó, de igencsak kellemetlen szag. Alkohol, dohányfüst, bélmozgások termékei, hányások, és kiborított lónyál-italok. A fiú a pult oldalához megy, és egyből leül a bárszékre, kér egy italt. Leülök mellé.
A pultosra nézek, de le se szar. Nem is baj, nem inni jöttem. Csonkomat felteszem az asztalra, csak mert így kényelmesebb és olyan szépen beleillik ebbe az idilli környezetbe. A pultos kiszolgálja a fiút, és rám néz, mintha csodára várna.
-    Nem kérek semmit, köszönöm!    - mondom hanyagul.
Előredőlök, benézek a pultba egy kicsit, majd végigböngészem a polcokon sorban álló kínálkozó italokat.
-    Nem félsz, hogy valamit belekevernek az italodba?   - kérdezem anélkül, hogy ránéznék.
A fiú felém néz, még a fejét is felém fordítja.
-    Talán pont ezért jövök ide.    - válaszolja flegmán, de meglepően halkan.
Szám sarka megrándul egy pillanatra. Jobbik kezemben már ott pihen a kis tasak.
-    Hogy randidrogot kapjál a buzis koktélodba?    - nevetem el magam epésen, és körbenézek a zsúfolt helyen. A kezemben már pénz lapul.
-    Vodka. Vodkakóla, nem koktél.    
-    Egyremegy.    - vonom meg a vállam, és üres kezemmel megragadok egy morzsát a pultról és elpöckölöm.
A fiú felhúzva az italát feláll a székről, és nyílegyenesen kihúzza a belét a pubból. Nem mondom, van gyomra a csávónak.

Számok járnak a fejemben. Adatok. Hullákról, sebzettekről, áldozatokról. Élő emberek, anyukák, testvérek, fiúk, húgok váltak egyszerű számmá, csak "plusz eggyé" a listán. Gondolkozó, hús-vér, hibákat elkövető, szerelmes, boldog és boldogtalan emberekből lettek csontok a föld alatt, és egyetlen visszamaradt lenyomatuk ebben a világban egy újabb strigula a bűnlajstromomon. Voltak köztük jó emberek, voltak köztük gyilkosok, gonoszak, szeretetteljesek, törékenyek és védtelenek is. Nincs jogom istent játszani, de az én agyamban sok körülük megérdemelte a halált. Az én elborult kis agyacskám mélyén minden egyes halálnak értelme volt, és akár újra megtenném őket, hiszen ők azon az úton voltak, amit nekem be kellett járnom. Meg kellett halniuk ahhoz, hogy én ide jussak, erre az új ösvényre, amin most járok. Mind csak szám, buta tollvonások a papíron. Kivéve egyet.

Mélyet sóhajtok a hideg levegőből.
Mindenkire emlékszem. Az ember nem felejti el annak az arcát, akit megöl. Az ember. És bárhogyan kételkedik bárki rólam, ember vagyok, és akkor is ember voltam, amikor megtettem. Nem mondom, hogy rossz ember. Más ember. S még, ha nevükre nem is teljesen emlékszem, látom az arcukat, ha rájuk gondolok. Életük utolsó pillanatának emlékét elraktároztam magamban. De akkor is csak számok. Egyetlen egy rovás viszont nem csak egy számot jelent. Hanem minden mást. Azaz egy rovás jelentette nekem a szeretet, a családot, a barátot, szövetségest, testvért, mindent, ami jó, és érezheti az ember. Emma az a rovás. Fél év telt el azóta, hogy megöltem. Igen, most már ki merem mondani, hogy megöltem. Soha nem tudom meg, hogy az én átkom találta-e el, vagy a fejvadászé. Ez az én földi poklom, ez Istennek a büntetése tettemért, az örök szenvedés és kárhozat számomra már a Földön elkezdődött. Azzal, hogy ki tudom, ki merem mondani, hogy én öltem meg, egyfajta feloldozást nyerek magamnak. Nem a megbocsátást, azt sose fogom megadni magamnak, a bűntudat sosem fog elmúlni, már hozzászoktam. Mostanában, amikor Emmára gondolok nem is fájdalom fog el, hanem valami egyetemes üresség. Mintha minden értelmetlen volna, szürke lesz minden, áttetsző, jelentéktelen, szétmálló füstfoszlány. Nem érzek gondterheltséget, nem érzek fájdalmat, nem érzek szeretetet, még a bűntudatot sem. Amikor Emmára gondolok kiürülök teljesen, csupán egy tudattalan, lélektelen test maradok. Egy porhüvely, akár egy hulla. Azután valahogy ismét megtelek egy kis élettel és úgy folytatom az életem, mint azelőtt, majd ha ismét eszembe jut, kezdődik előröl.

Lassú lépdelésem közben megmozgatom csuklómat, aminek a hatására bilincseim hangosan csörögnek a hatalmas folyosón. Az őrvarázsló szeme rám villan, szinte szikrákat küld a szeme.
Gúnyosan felhúzom a szemöldökömet.
- Úgy nézel rám, mintha megbasztam volna a lányodat. - gondolom, teszek rá még egy lapáttal, és elkuncogom magam.
Teljesen begőzöl, már rántja elő a pálcáját, de a másik erőteljes hanggal óva inti őt. Én széles, nyájas mosollyal fordulok vissza az útirány felé, a folyosó végi óriási ajtó felé.
Cseppet sem vagyok vidám hangulatomban, ha nem mentenek fel akár a kivégzésre is esélyes vagyok. Ilyen is ritkán van: egyszerre van esélyem a kivégzésre és a szabadságra. Sokan meg vannak győződve róla, hogy ma mondják ki a halálos ítéletemet. Kevesen gondolják, hogy megúszom. Bizonyítékok vannak, szemtanúkban bővelkedem, hiányzó karom cseppet árulkodó. Nem a bűnök elkövetése a kérdéses, hanem a felmentésem. Senki sem hiszi, hogy a bizonyítottan halálfalóként élő varázsló megmenekülhet a börtöntől.
Megérkezünk az ajtó elé, az egyik őr bemegy, becsukja maga mögött az ajtót, majd pár másodperc múlva kijön, és bevezet a terembe.

A hűvös folyosóhoz képest meglehetősen fullasztó meleg van a teremben. Majdnem tele van a hely, viszont nincs zsúfolásig. Látok ismerős, de sok ismeretlen arcot is. Egyik sem érdekel, tekintetem csak egy arcot keres. Annyira lefoglal a szemlélés, hogy észre se veszem, és már le is ültetnek a középen tornyosuló székre. És akkor meglátom azt az arcot, akit kerestem. Az egyetlen reményem. Az aduászom, akire senki nem számít, akinek a vallomása mindent megváltoztathat, az ő szavai mindenkiénél fontosabb lesz ezen a tárgyaláson. Bár jó ideje mellőzöm a kellemes érzéseket, valahogy mégis megnyugszom, ahogy meglátom. Megtehette volna, hogy nem jön el. És meg is értettem volna.
Nagy koppanásokat hallok, amire elfordítom fürkésző szememet a fiatal arcról.
- 1998. június 30. tizennyolc óra nulla nulla, Tárgyalás Brandon Everald Gray háborús bűneiről, Halálfalósága kérdésességéről. - harsogja egy hang.
Bíróm arcába nézek, és halványan elmosolyodom.
- Tisztelettel üdvözlök mindenkit. - mondom illemtudóan, mintha csak egy mise nyitóbeszédét kezdeném el.
És akkor elkezdődik. Bűneim ismertetése, természetes tagadásom, bizonyítékokra való hivatkozás, védelem. Bizonyítékok hiánya. Következő bűnt, ismételt tagadás, védelem. Már egy órája ülök ott, de töretlen arckifejezéssel, egyenes háttal tűröm az egyre dühösebben elhangzó vádakat. Végül rátérnek a Halálfalóság kérdésére.
- Miért hiányzik a karja, Mr. Gray? - kérdezi hivatalos hangon a bíró, de szemében látom az elégedettség csillogását, hogy most végre megfogott, küldhet az Azkabanba...
- Mert levágtam, Bíróúr. - válaszolok nemes egyszerűséggel.
- Miért vágta le a saját karját? - hangzik az egyre éhesebb kérdés.
- Azért, hogyha Voldemort győzne a háborúban, ne tudjon megtalálni engem a Jegy mágiájával. Mivel a mágiával való ismereteim korlátozottak voltak az elpusztíthatatlan bőrjegyekkel kapcsolatban, varázslat híján a legegyszerűbb útnak csakis ezt véltem.
A teremre nagy csönd ül, valószínűleg a döbbenet csöndje. Nem tudom, nem nézek az arcokra, csak a bíró meglepődött arcát nézem. Senki nem számított arra, hogy önként bevallom halálfalóságomat. Nagyon is tisztában voltam vele, mennyi szemtanú és bizonyíték van ellenem ezzel kapcsolatban, ha nem mondom most ki, pár percen belül olyan dolgokkal hozakodtak volna elő, amit nem tudtam volna kivédeni. Ráadásképp teljesen jókedvre derített az arcuk.
- Elismeri, hogy Voldemort oldalán tevékenykedett, seregében helyet kapott, Halálfaló volt, és a Sötét Jegy birtokában volt? - harsogja a dühödt hang.
- Elismerem. - felmorajlik a tömeg, de a bíró csendre inti őket. Furcsán néz rám, összehúzza szemöldökét, őszes szakállát megpiszkálja ujjaival. Mire teljesen elül a csend, és mindenki az ő szavát várja, felszólal.
- Mr. Gray, az utolsó pillanatban jelentkezett egy tanú, hogy Ön mellett szólaljon fel a tárgyaláson. Korlátozott lehetőségei miatt, először nem kívántuk elfogadni jelentkezését, de hosszas tanácskozás után végül bebocsátást nyert tárgyalására. Hívják be, kérem! - szól az őrvarázslóknak.
Jókedvem egy pillanat alatt elszáll, arcomra ráfagy az arckifejezés, csakis a bíró szavai lebegnek szemeim előtt. Az ajtó nyitódik, én pedig hátracsapom a fejemet, hogy megnézzem, ki lép be rajta.