Olyan sokszor járok ide, mégsem volt még szerencsém eddig összefutni ezzel a fiúval. Vagy... lehet, hogy igen, csak az elmúlt néhány hónapig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a létezésének. Igazából én nem is szeretnék tőle semmi eget rengető dolgot, csak jó, hogy ismerek olyasvalakit, aki teljesen normális mégis valamelyest különleges, mint én. Magamra számos negatív jelzőt is aggathatnék, de Arion-ra még nem tudok azon kívül mást, hogy képtelen a mosolygásra. Ez már az első találkozásunkkor kiderült, és igazán furcsa jelenségnek tartom ezt a részéről. Persze, nem akarok tolakodó lenni, és nem fogok direktben rákérdezni. Majd egyszer elmondja, ha akarja, majd akkor, ha méltónak tart arra, hogy ilyesmit megosszon velem, a jelentéktelen szürke kisegérrel. Hiányzik a penna sercegése, olyan, mintha csak varázslattal vinné fel a gyönyörűen kéklő betűket. Némán figyelem, ahogyan papírra veti gondolatait, s közben elmerengek, hogy vajon mi járhat a fejében. Egyszerűen megfejthetetlen számomra, egyszerűen különleges. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene várni, hogy vajon a felírt szavakból miféle mondat kerekedik ki a végén, mégis az egész pillanat annyira a miénk, és annyira ránk jellemző, hogy senki nem veheti el tőlünk, és igen, mi írunk, mert a leírt szavak is ugyanúgy értékesek, mint a kimondottak. Más nem bajlódna pennával és pergamennel, ha beszélgetni akarna, jól elhagyná a termet, és odakint szabadon kiengedhetné a felgyülemlett szavakat. Még szerencse, hogy nem vagyok olyan fecsegő típus, mint a lányok nagy része. Folyamatosan kialakulóban van a fekete-kék sorminta, már-már tele az első oldal a mi kis párbeszédünk nem túl változatos színkavalkádjával. Amíg szavaimra válaszol, a kezembe veszem a könyvet, és igyekszem arra koncentrálni, amiért idejöttem: a tanulásra. Attól, hogy Arion itt van, még ugyanúgy tudok tanulni, legalábbis terveim szerint, a gyakorlatban is szeretném, ha így menne, de akarva-akaratlanul oldalra pillantok, hogy mit ír. Mikor végez, és a tinta még meg sem száradt, én máris a kezemben tartom a pergament, s olvasom a kék sorokat. A kényelmes helyen való tanulást illetően kénytelen vagyok igazat adni neki, de ülve azért mégsem olyan egyszerű ám elaludni! De ha így véli, akkor biztos megtörtént eset már, szerencsére nekem még nem volt részem ilyesmiben. Ha tanulok, akkor igyekszem koncentrálni, nem pedig álmodozni, álmodni meg főleg nem! Pennát ragadok, óvatosan megmártom a fekete tintában, és már írom is neki a választ. Nekem még nem volt részem ilyenben. Ha tanulni kell, akkor tanulok. De nem vagyunk ugye egyformák... Neked lehet, hogy nehezebben megy. Nincs ezzel baj. Én is szeretek veled lenni. Ez nagy szó, mert még sosem mondtam ilyet egyetlen fiúnak sem, érezd megtisztelve magad! Amint papírra vetettem gondolataimat, azonnal visszanyújtom a földön ücsörgő fiúnak a pergament. Az utolsó mondat színtiszta igazság, remélem, nem hiszi, hogy csak az udvariasság beszél belőlem... Amíg kíváncsian várom, hogy mi lesz a válasza, addig újból magam elé húzom a könyvet, és tanulásra adom a fejem. Legalábbis megpróbálom, de ha itt van Arion, valamiért képtelen vagyok rá, pedig tudom, hogy nem fog ideülni mellém és beszélni hozzám.
Teljesen izgatott vagyok, hogy most itt van, mert akkor ez azt jelenti, hogy tanulhatunk együtt! Persze a helyszín nem túl megfelelő ilyesmire, miért is lenne jó… Nem is én lennék, ha nem bénáznék mindig. Ha valami értelmes helyre mentem volna tanulni, akkor biztos, hogy nem találkoztam volna vele, ez a sors fintora, kénytelen vagyok elfogadni a tényt így, hosszú évek után már. Nem szabadulok tőle, a pech örökké üldözni fog. Nem baj, a lényeg, hogy így is tudok kommunikálni vele, habár csak írásban, ami lassabb. Meg igazából nem is akarom zavarni őt, mert látom, hogy jól felpakolt és bizonyára tanulni szeretne, és nem biztos, hogy most feltétlenül az én társaságomra vágyik. Szerintem csak azért akart idejönni, mert mindegy, hogy hová ült volna le, tanulni bárhol lehet, és itt legalább van mellette egy ismerős is. Igen, minden bizonnyal ez állhat a dolog mögött. Figyelemmel követem, ahogyan odajön hozzám, és meglepő módon nem a kanapémra ül le, hanem a földre. Nagyokat pislogok, ahogyan nézem, hogy lepakolja a mappáját és mindent, amit hozott magával, és a földre ül. Fázni semmiképpen sem fog, ugyanis egy nagy szőnyeg van a földre terítve, de akkor is, ez egy rendkívül trükkös taktika, amit bevet ellenem. Talán így akarja elkerülni, hogy ne lássa, ahogyan vigyorgok rá? Vagy úgy gondolja, hogy így kevésbé fogom piszkálni? Nos, igaza van, mert én egy senki vagyok és nem akarom hátráltatni a tanulásban sem, mosolyogni meg úgysem fog egy olyan helyen, ahol nincsenek kimondott szavak, csak a leírtak számítanak, semmi más. Figyelem, ahogyan kézbe veszi a pennát és elkezdi írni a cikornyás betűivel a mondanivalóját. Sosem láttam még eddig, hogy milyen a kézírása – állítólag az írásból ki lehet olvasni, hogy milyen egy ember személyisége. Mit meg nem adnék most egy ilyen képességért! A gondosan kanyarított betűkből sugárzik a kifinomultság és a régimódi stílus – ez mindkettő jellemző Arionra, már amennyire sikerült eddig megismernem őt. Szűkszavúsága jelentősen megnehezíti a dolgomat, ezért több jellemvonásra eddig még nem sikerült ráismernem. Amint elkészül, odatolja elém a pergament, és elolvasom az írást. Igazán Arionos megfogalmazás, le sem tudná tagadni, hogy ő írta. Előrehajolok, és máris válaszolok a szavakra. Kár, hogy csak írásban lehet, mert így sokkal tovább tart, viszont több időm van végiggondolni, mielőtt leírom – elhamarkodottan nem írok le semmit, ha meg igen, akkor egy szempillantás alatt eltűntetem. Köszi! Szeretek itt tanulni, mert nem zavar semmi. Viszont valamit nem értek. Miért ülsz a földön? Nem lenne jobb itt fent, mellettem? Persze, megértem, ha nem akarsz, csak gondoltam, hogy itt kényelmesebb lenne. Serceg a penna a jó illatú pergamenen és máris kész a válaszom a fiú számára. Gondosan kikészítette ezalatt a könyveit, amiket a tanulás miatt vett elő. Amint kész vagyok, a pennát leteszem az asztalra, a pergament pedig visszanyújtom Arionnak. Kíváncsi vagyok, hogy egy pillantások kívül kapok-e bármilyen választ tőle. Egyet biztosan tudok: mosolyt nem.
Kénytelen leszek használni a pergament meg a pennát, mivel néhány dolgot jegyzetelnem is kell, ezért inkább közelebb húzom magamhoz az asztalt, hogy könnyebben meg tudjam mártani a pennát, és ne csorogjon szanaszét a tinta. A pergament az ölembe veszem, és elkezdek jegyzetelni. Ekkor különös dologra leszek figyelmes: virágszirmok hullnak az égből! Nem tudtam, hogy ebben a teremben ilyen dolgok is történnek! Varázslatos! Felnézek, és ekkor pillantok meg egy fölöttem repkedő levelet, amely ontja magából a virágszirmokat, ezen felül még kellemes virágillattal is kedveskedik a küldője. Gondolom, hogy nem én kapom, csak éppen felettem járt, és ezért néhány szirom rám is esett, de tévedek. A levél lassacskán a kicsiny asztalkához ér és kibontja saját magát, amely először még üresnek tűnik. Amint szertefoszlanak a virágszirmok, megpillantom a mágikus írást rajta. Az író arra kér, hogy hagy csatlakozzon hozzám, és ha érdekel, hogy ki is ő valójában, akkor forduljak meg. Egy igazán gáláns valaki lehet, és már van is egy sejtésem, hogy ki lehet az. Azonnal elmosolyogom, mivel a küldője egy számomra nagyon különleges valaki. Azonnal megfordulok hát, és megpillantom, ahogy nekem integet. A mosoly továbbra sem törlődik le az arcomról, főleg azért, mert szeretek vele lenni. Nem olyan, mint a fiúk nagy része, teljesen más, ráadásul a kitűzött célom elérésében fontos szerepet játszik, ugyanis ő az, akit mosolyra kell bírnom. Na nem mintha én egész nap csak vigyorognék, sőt, éppen ellenkezőleg, csak nem tudom megérteni, hogy nála miért nem úgy működik ez a dolog, mint másoknál. Ha vicceset hall vagy lát, vagy csak egyszerűen rámosolyog valaki, akkor ő miért nem tud. Erre keresem én a választ egy ideje, nagyrészt sikertelenül. - Szia! Gyere ide mellém! - kiáltom boldogan, de csak akkor jut eszembe, hogy hol is vagyunk, mikor már meggondolatlanul kimondtam. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban bele is pirulok az ügyetlenkedésbe, és inkább gyorsan megfordulok, hogy válaszoljak a levelére. A könyvet magam mellé dobom és pergament is, amire az imént jegyzetelni kezdtem. Teljesen újat kotorok ki a táskából, mert így már szükség lesz rájuk is. Bal kezemmel a fekete tinta felé nyúlok és meg is mártom benne a lúdtoll pennát és gyöngy betűimmel írni kezdek. Amint kész vagyok, átnyújtom neki a pergament, hogy el tudja olvasni.
Szia! Persze, gyere csak! Itt jó lesz, vagy üljünk inkább asztalhoz? :-)
Így igencsak érdekes lesz a kommunikáció, de tudom jól, hogy Arion nem nagy beszédes ember, alig lehet szóra bírni. Remélem, ha írásról van szó, akkor kissé közlékenyebb. De, végül is, az ugyanolyan, mintha beszélne. Nos, azért remélem, hogy néhány szót azért váltunk majd egymással, mert ha már itt van, úgysem tudok ülni a fenekemen nyugodtan, mert azon fogok gondolkozni, hogy hogyan tudnék mosolyt csalni az arcára. A levelem mellé sem véletlenül írtam mosolygós arcocskát, de gondolom, ha a kimondott szavak hasztalanok, akkor a leírt meg még kevésbé. Mindegy, egy próbát megér. A táskámat elveszem magam mellől és leteszem a földre, jó lesz neki ott is, Arion meg hagy üljön csak mellém - persze, ha jó neki a kanapé, és nem szeretne inkább asztal mellé ülni. Nekem aztán mindegy igazából.
Jó szokásomhoz híven, ma is igen hamar kimásztam az ágyból, ugyanis én utálok sokáig aludni; semmi jó nincs abban, ha átalszom a nappalt, és teljesen elcsúszik az egész napom. Attól, hogy ma szombat van, még ugyanolyan korán felkeltem, mintha csak egy egyszerű iskolai nap lenne. Sajnos a szobában ilyenkor nem maradhatok, mert akkor a hétalvó szobatársakat felverném a lármázásommal, ezért inkább máshol keresek menedéket. Tegnap úgy határoztam, hogy ma mindenképpen felmegyek a csillagvizsgálóba, mert oda nagyon szeretek járni. De nem oda, ahol a tanóra szokott lenni, hanem a mély sötétségbe: a planetáriumba. Nagyon jó ott lenni, mert soha, senki nincs ott, és egyedül lehetek a sötétség meg én és a csillagok. Olyankor beállítom, hogy mit mutasson a mennyezet, én meg csak elfekszem a földön, nézem a csillagokat és gondolkodom. Nem gyakran jövök fel ide, csak ha tényleg semmi tennivalóm nincsen. Persze ki kell fogni, mert ha van bent valaki, akkor nem szívesen maradok, főleg akkor, ha nem ismerem az illetőt. Mielőtt útnak indulok a nyugati szárny felé, előtte még bemegyek a nagyterembe, és megreggelizek. Ilyenkor jó, mert alig van valaki, és oda ülök, ahová kedvem tartja. Mindig van nálam egy könyv, hogy ha leülök, akkor se unatkozzak, ezért van az, hogy már többszáz könyvet elolvastam, és bele sem merek gondolni, hogy mennyi vár még rám. Sajnos már hétvégén sem lehet laza öltözékben járni a prefektusoknak - ennyi hátránya van ennek a címnek, amit nem is igazán értek, mert vagy van tekintélyem, vagy nincs. Teljesen független attól, hogy milyen ruha van rajtam, én legalábbis így gondolom. De hát nem szabad ellent mondani a vezetőségnek, mert rettegésben áll az egész iskola, és bármikor megtörténhet a baleset. Annyi szerencsém van, hogy aranyvérű vagyok, és nem igazán bántanak, ellenben a mugli születésű diákokkal... Barbár emberekből áll az egész sötét oldal, nem is értem, hogy hogyan lehet ilyet tenni, amit ők művelnek! Őszintén szólva félek egy kicsit, főleg, mivel de Crasso tanár úr is közülük való. Megérkezem a planetáriumhoz, és bemegyek. A napsütés után még idő kell, míg a szemem megszokja a sötétséget. Bezárom magam után az ajtót, és néhány pillanat múlva már tökéletesen látom, hogy hol vagyok, és egy kisebb világító valamit veszek észre a terem közepén, mellette pedig valakit. Igazán nagyszerű, most pont nem sikerült egyedül lennem. Felpillantok a mennyezetre, és éppen az egyik csillagképet vizsgálja az illető - bizonyára házit ír. Körvonalai ismerősnek tűnnek, ezért közelebb merészkedem egy kicsit. Persze fiú, nincs olyan szerencsém, hogy lánnyal találkozzak. De ez a sorsom, elfogadtam, és inkább nem harcolok ellene. Nesztelenül lépkedek közelebb, lehetséges, hogy nem vett még észre, mióta bejöttem. De megijeszteni sem akarom, habár most lehet, hogy pont az fog történni. - Maidin mhaith! - köszöntöm, és ha nem érti, akkor nem az, akire gondoltam. Akkor sincs semmi gond, mivel senki nem tudja, hogy másik nyelvet is beszélek. Ha meg az, akire gondolok, akkor bizonyára meg fog ismerni.
Jamesnek nem igazán tetszett a McGalagonyos elméletem a bolhákról meg a parókáról, voltaképp nem is csodálkozom, mert meglehetősen undorító. Az ő fintorát látva én is elfintorodom, de már nem fűzöm tovább a gondolatot, pedig lenne még mit mesélnem, hiszem olvasmányélményeim határtalanok és bármeddig tudnék olyasmikről beszélni, amik érdekesek. Az animágia témát pedig jobban teszem, ha hanyagolom, mert valószínű, hogy nem szívesen beszél róla, ezért nem is feszegetem tovább a témát, majd elmondja, ha szeretné, vagy ha úgy látja, hogy érdemlegesnek tart rá. Nem hinném, hogy túl közeli barátnak tart, csak amolyan "ismerős" kategóriába tartozom, hiszen még csak nem is járunk egy évfolyamra ahhoz, hogy több közös témánk legyen esetleg, illetve nem ülünk egymás mellett órán, szóval gondolom és olyan "lány vagyok a szomszédból", aki kedves, aranyos, meg segítőkész és ennyi. Nem is szándékozom több lenni, de azért örülök, hogy egyáltalán van olyan fiú, aki nem ellenszenvet vált ki belőlem azonnal. Vagy talán vele is így volt eleinte? Rég volt már. A fricses kirohanásom azt hiszem, hogy rácáfolt a néhány perccel ezelőtt elmondottakra, hogy márpedig én nem vagyok olyan, és nem élek vissza a prefektusi jelvénnyel. Utólag visszagondolva most szerintem hülyét csináltam magamból El mariachi előtt. Bizonyára megvan rólam a véleménye, de valahogyan muszáj volt leállítanom azt az idegesítően ordibáló gonosz kviblit. Ez volt az egyetlen megoldásom. Szemlátomást a fricses akcióm nem igazán érdekelte James-et, legalábbis nem szól rá semmit - lehetséges, hogy azért, amire gondoltam. Nem baj, ha ő lett volna a helyzetemben, valószínű, hogy ő is bevetette volna a prefektusi kártyát, mivel azt a rusnya gondnokot nehéz lerázni, mert mindig azt hiszi, hogy a diákok csak lófrálnak az iskolában. Na mindegy, így lehet, hogy oda a renomém, de majd csak visszaszerzem valahogyan. Visszatérve pedig az arionos témához, sajnos James sem tudott kellő információval szolgálni a férfi agyról,. hogy vajon mi az, amivel trükkös módon mosolyra lehet bírni valakit, egy nem is akárkit. Azt hiszem, hogy ha mugli iskolába járnék, írhatnék erről egy pszichológiai tanulmányt és publikálhatnám. Szomorúan válaszolok az ötlettelenségére vonatkozóan. - Hát nem baj. Azért köszi. - rebegem, és egy halvány mosolyt küldök felé. Frics óta egy kis feszültséget vélek felfedezni a légkörben, de lehet, hogy csak paranoiás vagyok. James úgy dönt, hogy részéről ennyi volt a büntetőmunka. Én sem akarom erőltetni a dolgot, végül is elég sokat megcsinált, mióta itt vagyunk, bizonyára kellően megbánta már a bűneit, tehát nem is ellenkezek, mikor pakolni készül. - Rendben van. - válaszolom beleegyezően és mosolygok. Hagy menjen csak, nem akarok neki rosszat. Azért azt remélem, hogy nem ez volt a legrosszabb büntetőmunkája, igyekeztem fenntartani, hogy ne érezze magát olyan helyzetben. Segítséget ajánl, de visszautasítom. - Nem, hagyd csak. Ilyenkor nekem kell visszavinnem Fricsnek. De köszi azért. - Felveszem a földről az eszközöket, és indulásra készen állok, már csak a búcsú hiányzik. - Örülök, hogy rád kellett vigyáznom, El Mariachi! De legközelebb lehetőleg ne tegyél rossz fát a tűzre! - intem óva minden csínytől tréfásan, habár tudom, esélytelen a dolog. Elindulok az ajtó felé, és jobbra, Frics irodája felé veszem az irányt.
Úgy gondoltam, hogy fél évvel előtte elegendő nekikezdeni az RBF-re való készülésnek. Sosem lehet elég korán kezdeni, na. Hiába voltam ott minden órán, tudom jól, hogy a tudásom meglehetősen hiányos, ugyanis megfigyeltem, hogy olykor szelektív a memóriám; főleg mióta tüzetesebben foglalkozom az Arion-projekttel. Na jó, ez persze nem azt jelenti, hogy egész nap ő jár a fejemben, de olykor elő-előbukkan valami miatt, és teljességgel nem tudom kontrollálni a dolgot, mert ha már egyszer eszembe jut, akkor nehéz másra gondolnom. Mindig azon jár az eszem, hogy vajon mi segítene hozzá a győzelemhez, vajon mi az, amivel meg tudnám nevettetni, mert eddig számtalan találkozásunk során egyszer sem sikerült, ezért ezt a nemes célt tűztem ki magam elé - az RBF-ek mellett persze, ugyanis az mindennél fontosabb, mondanom sem kell. Ezúttal is a tanulás motivál, ezért elhagyom a hálószobát, ugyanis ott a ricsajtól lehetetlen bármit is tanulni. A klubhelyiség szintén nem jó, mivel az egy kész átjáróház, ráadásul ott is fecsegnek folyamatosan. Azonban valamelyik évben - talán harmadikban - megtaláltam a tökéletes tanulószobát: a csend szobáját. Itt aztán ordibálni is lehet, senki nem foglalkozik vele, mivel bárki bármit szól, nem lehet hallani. Azt persze hallom, amit én mondok, de kizárólag azért, mert én mondom. Ha valakinek címezném, akkor az illetőhöz semmilyen információ nem jutna el, tehát kommunikáció szempontjából nem a legjobb ez a helyiség szerencsére. Kilépek a Hollóhát tornyából, és pont az ellenkező irányba, a nyugati szárny felé indulok. Nincs túl közel, de megéri a küzdelmet, mert tudom, hogy ott csak én vagyok egyedül, nem számít, hogy hány száz ember lézeng még odabent. Hétvége lévén nem iskolai öltözék van rajtam, hanem ezúttal is kissé furának tűnő ruházat van rajtam, de egyáltalán nem érdekel, hogy mások csúfolnak-e miatta, vagy éppen megdicsérik. Kék farmer nadrág, egy térdig érő, zöld csizmával, fentre pedig egy rikító citromsárga pulcsit vettem - a prefektusi jelvény persze nem hiányozhat. Nem mintha visszaélnék a jelvény nyújtotta lehetőségekkel, de jó, ha egy kicsit tisztelnek a többiek. Amíg nem volt az enyém, senki sem tudott a létezésemről, a szobatársaim mondták, hogy néhány órán meg sem tudta mondani a jelentő, hogy mi a nevem, mikor hiányoztam. Ez nem tudom, hogy kire nézve szánalmas, de a lényeg, hogy egy ideje azért már legalább annyit tudnak, hogy mi a nevem. Haladás, öt év alatt sikerült elérnem, na nem mintha világ megváltó terveim lennének, úgy, mint Tudjukkinek. Táskámba pakoltam a szükséges könyveket, sokkal könnyebb így cipekedni, mintha egy hatalmas kupacot vinnék a kezemben. Így még az ajtót is ki tudom nyitni. Egy árva lélek sincs bent, amin nem is csodálkozom igazából, hiszen ilyenkor örül mindenki a szabadságnak, meg hogy nem kell tanulni. Majd kapkodják a fejüket, amikor egyik RBF jön a másik után az év végén, és még ki sem nyitották a könyveket. Eljön ennek is az ideje egyszer. Ezért vagyok előrelátó, és elkezdem időben. A terem egy tanteremhez hasonlít, de vannak kanapék is benne, mert ugye nem mindenki szeret úgy tanulni, hogy egy asztalnál ülve roskad a könyv fölé - én sem. Ezért odamegyek az egyik kényelmesnek tűnő kanapéhoz, amely az ablak mellett van, és leülök. Tarisznyámat magam mellé teszem és kipakolom a szükséges könyveket és eszközöket. Pergament hoztam jócskán, abból sosem elég. A tintát és a pennát kikészítem a kanapé melletti kis asztalra, hátha szükség lesz majd rá, ha jegyzetelni akarok. Az első könyvet a kezembe veszem, melynek a címe: Hogyan csináljunk bolhából elefántot avagy átváltoztatástan haladóknak.
Pedig nem szokásom elbambulni, de akkor ezek szerint ez történhetett az elmúlt percekben, mert a lassúzós témát még mindig nem tudom hová tenni. Jobb, ha továbblépek erről, minek rágódni a múlton, nemde? - Szerintem néha nem árt egy kis újítás. Legegyszerűbb, ha a hajadon végzed el, abból (olyan) nagy károd nem lehet. Például én rendszeresen változtatom a színét, szigorúan a mugli módszert alkalmazva. Néha szőke, néha meg vörös, már lehet, hogy te is észrevetted máskor – vagy nem. A fiúk figyelmének felkeltésébe inkább ne menjünk bele, azt mondom. – Szóval, akinek nem tetszik az egy buta tök. Egyébként McGalagony tudod, hogy nem mai csirke, az ő idejében még olyan fehér felcsavart parókát hordtak és be kellett nyúlni alá és megvakarni a fejét, ha ficánkoltak a bolhák. – folytatom némi humorral megfűszerezve szavaimat. Felpattanok az szófa-szerű ülőalkalmatosságról, és odamegyek a büntetését éppen letöltő barátom mellé, hogy ne kelljen annyira kiabálnunk, ha beszélünk. Még a végén kifüleli valaki, hogy miről beszélgetünk. Ahogyan észrevettem az animágiás téma meg kifejezetten olyan, amiről nem biztos, hogy jó, ha sok ember tud róla. - Nézd, megértem, ha nem nagyon akarsz róla beszélni. Főleg a mai időkben… senki sincs biztonságban – mondom aggódó tekintettel. Visszafogottsága is gondolom, hogy ennek tudható be, hiszen voltaképp egy vadidegen vagyok neki. A barátainak bizonyára szívesebben számol be az animágiával kapcsolatos élményeiről. Bárcsak tudná, hogy nekem gyakorlatilag ő az egyetlen „barátom”, akivel többet tudok beszélni, mint két szó. – Tekintve, hogy életem célja, hogy halált faljak inkább mézeskalács helyett, immáron te sem vagy biztonságban. – gonosz(nak tűnő) tekintettel nézek rá, és sátáni kacajt hallatok. Olyan muhaha-szerűt, mint a mesékben. Természetesen a hangsúly elárulja, hogy csak viccelek, kétség nem fér hozzá. Lehet, hogy a muhahám egy kissé hangosra sikeredett, ugyanis a következő pillanatban Frics nyit be a terembe. De hogyan? Hiszen elsütöttük a disaudiót, ha emlékezetem nem csal…
- Dolgozzatok, lusta banda! Több van, mint volt! Megyek, bepanaszollak benneteket a házvezetőtöknél, hogy nem dolgoztok, senkiháziak! Titkon, suttogva elsütök egy „Finite”-t, hogy a disaudio bűbáj megszűnjön, hiszen akkor hiába válaszolnék a gonosz, gnóm szörnyetegnek, úgysem hallaná. - De uram, én felügyelem a büntetőmunkát! – lépek hozzá közelebb, hogy jobban lássa a prefektusi jelvényt. – Hollóhátas prefektus vagyok, a házvezető tanárnak tudomása van a büntetőmunkáról. - Nem feleselj velem! Mégis mit képzelsz?! Söpredékek…chhh… gyere cicuskám! − fejezi be a mondandóját és vesztesként elhagyja a tett színhelyét, karöltve imádott kedvencével. Nagyot sóhajtok, majd a disaudio-t visszaállítva ismét visszamegyek James-hez.
Most bizonyára azt gondolja rólam, hogy én is tényleg olyan vagyok, mint a többiek. Ezt a témát feszegette, mikor elkezdtük a büntetőmunkát. Pedig én tényleg nem… Csak Fricset jó megleckéztetni ilyesmivel! - Ajh, de ráfért volna egy Vermuculus. Akkor ugyan senki nem találta volna meg, csak talán az imádott cicuskája! – tréfálkozom kicsit az iménti dolog kapcsán. – Na, de ott tartottunk, hogy halálfaló leszek! És animágus is. Egyébként tényleg, nagyon érdekel ez az egész, ismerek már animágusokat is, és képtelen vagyok felfogni az egész jelenséget. Gondolom, ha egyszer átélhetném, akkor sikerülne. – ontom továbbra is magamból a szavakat, s magam elé révedek. Vajon az én alakom milyen állat lenne? Visszatérve az Arion-aktára… Azt hiszem, hogy váratlan kérdésem meglepte James-et. Tőlem nem számított ilyenre – bizonyára nem feltételezi rólam, hogy fiúkkal vegyülök, kivéve, persze őt. - A bénázásos kártyát már kijátszottam. Sikertelen volt a küldetés. A viccelődéssel is próbálkoztam. Esélytelen… - mondom szomorúan, lehangolódva. Ariont nehéz lesz megnyerni, bármennyire is szeretném megnevettetni, valószínűleg lehetetlen. - Szerintem a mugli módszerekért sem rajong túlzottan. Nem tudom… - tanácstalan vagyok az ügyben. Eközben néhány lépést hátrálok, nehogy útban legyek, és akadályozzam a munkát.
Arion And it's killing me when you're away And I wanna leave And I wanna stay And I'm so confused So hard to choose between the pleasure and the pain
Szemem sarkából figyelem a mozdulatait, az arcát, hátha megpillantok rajta valamit, de nem. Ezúttal sem. Nem sikerül megtörni a jeget, pedig ez a lépés a részéről már olyan volt, amely nem mindennapi. Visszahúzódó természetéből adódóan nem valószínű, hogy minden jöttment alaknak megmutatja, hogy mire is képes valójában. De nem… - Én is köszönöm, hogy… beavattál. – viszonzom a kedves szavakat, bár a beavatás, mint olyan, lehet, hogy nem a legszalonképesebb kifejezés, azonban nagy hirtelen nem jut más eszembe. Azt hiszem, hogy a következő én leszek. Nekem kell valami olyasmit mutatnom, amit senki, de senki nem tud, csak én egyedül. Bárcsak lenne ilyen különleges képességem, de sajnos semmi effélével nem rendelkezem – nem véletlen hát, hogy a szürke egerek csoportjába sorolnak. - Igen, én is bízom benne. – válaszolom, akárcsak néhány pillanattal ezelőtt. Szemlátomást távozni készül, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha én is így cselekednék, hiszen a nap hamarosan lebukik a hegyek mögött, melynek következtében az éles északi szél veszi át az uralmat a táj fölött. Az arcát fürkészem a tekintetemmel, és oly szívesen mondanék valamit, hogy maradjon még velem tovább idekint, de tudom jól, hogy nem lehet. Persze tolakodónak sem akarok tűnni, így is örülhetek, hogy megosztja velem a társaságát, máskülönben ülhetnék egyedül a közös órákon, és sétálhatnék egyedül, és így tovább. Bárcsak maradnál még… Menni kell…
Kezét nyújtja felém, úriemberhez méltóan, hogy segítsen felállni a padról. Néhány pillanatig merengek, hogy jéghideg kezemet odaadjam-e vagy sem, és végül úgy döntök, hogy elfogadom a segítő jobbot. Barna íriszeivel találkozik a tekintetem egy hosszas pillantás erejéig, de ennyi, véget is ér a varázslat, amint én is függőleges helyzetben vagyok már. Elindulok a kastély felé, gondolom, hogy ő is velem tart, hiszen miért is indult volna el, ha nem oda készülne…
Annyi mindent szeretnék mondani neki, de még túlságosan gátlásos vagyok ahhoz, hogy bármi olyasmit mondjak neki, amivel tolakodónak tűnhetek, így hát csendesen lépkedek mellette, és a tájat pásztázza a tekintetem. Valóban jó ötletnek bizonyult elindulni, mert bizony csípős az északi szél. Amint beérünk, én a keleti szárny felé veszem az irányt, de egy búcsú erejéig még megállok. - Köszönöm ezt a délutánt, nagyon jó éreztem magam! – mondom Arionnak mosolyogva. Végig sem gondolom igazából, hogy mit teszek, csak azon veszem észre magam, hogy egy puszit nyomok az arcára. Remélem, hogy nem szalad el, és azt is remélem, hogy egy halvány mosoly talán megjelenik az ajkain. Ezt követően egy hátraarc után elindulok a hálókörlet bejárata felé. Még visszapillantok egyszer, hogy ott van-e még, vagy már ő is elindult a nyugati szárnyba. A kockás sál a nyakamon maradt, de talán direkt felejtettem el szólni neki, hogy nálam maradt. Van egy relikviám, amelyet sosem fogok odaadni a manóknak, ha a szennyes ruhákért jönnek, hiszen még elillanna belőle az illata.
Az elismerő szavak hallatán halovány pír jelenik meg az arcomon, ez amolyan menetrend-szerű dolog, ha valaki kedveset mond nekem. Jó lenne már kinőni, remélem, hogy egyszer az a pillanat is elérkezik. - Köszi az elismerést. – mondom büszkén, hogy sikerült megmosolyogtatnom. Vele könnyű a helyzetem, teljességgel a társaság része mindig, bármikor meg lehet nevettetni. Ellentétben Arionnal. – De, igen én kérdeztem, csak nem értem, hogyan fér össze a mesélés a lassúzással meg a tánccal. Lehet elaludtam közben, és csak a felére emlékszem? Nem vagyok az a fajta, aki nem szentel száz százalékos figyelmet a partnerének, még akkor is, ha az halálosan unalmas, bár el Mariachi nem olyan, őt bírom. Végre elkezd mesélni. Mindenféléről. -Hát szerintem az már csak a helye az egykori hajadnak. De… - elkezdem méregetni, még hunyorítok is kissé hozzá, akárcsak egy igazi szakértő – azt mondom, hogy nem rossz. Kifejezetten nem rossz. De én nem igazán értek az ilyesmihez… - mondom elbizonytalanodva, de hát megértheti, nem vagyok sem stylist, sem pedig mesterfodrász. Rám férne egy stylist, azt én is tudom magamról, de szerintem James-nek semmi szüksége rá. - Amú… - kérdezném már a váltás okát, azonban ő megelőz. Talán a törölgetés közben nem vette észre az igyekezetemet, miszerint éppen nyitom a számat a kérdésre. De nincs ezzel semmi gond, örülök neki, hogy ennyire lelkes. Könnyű dolgom van vele, kérdeznem sem kell. Azt hiszem, hogy a néhány perccel ezelőtti összetűzésen hamar túltette magát, annyira lelkesen mesélni a történeteit. - Animágia? Tényleg? – kérdezek vissza én is hasonló lelkesedéssel. – Teljesen lenyűgöz az animágia, mesélj róla! Milyen alakú, és és és… nehéz? Vagy hogyan kell csinálni? – azt hiszem, hogy egyelőre elég a kérésekből, győzze csak ezeket a válaszokkal, aztán majd ha megkaptam a válaszokat, akkor majd bombázom tovább. Én is szeretném megtanulni az animágiát, de nem tudom, hogy kellően felkészült vagyok-e egy ilyen lépésre. James már jóval idősebb tőlem, tehát tapasztaltabb és valószínűleg okosabb is, így a megszerzett tudást jobban át tudja ültetni a gyakorlatba. Vagy nem tudom… Arion még fiatalabb, mégis több éve már, hogy animágus. Elképesztő, hogy én csak animágus embereket ismerek! Lehet, hogy egy jel, hogy nekem is meg kellene tanulnom. Bátortalan vagyok egy kicsit hozzá. - Én is szeretném majd egyszer…- jegyzem meg mellékesen, bár lehet, hogy James-et nem igazán érdekli az ilyesmi. – De figyelj, mondd már el, hogy mi volt az a táncos dolog, mert még mindig nem értem. – térek vissza az előző témához egy hirtelen váltást követően. Van még egy dolog, ami fúrja az oldalamat, és már egy jó ideje küzdök vele: az Arion-akta. Mivel James fiúból van, és már egészen jól összebarátkoztam vele, lehet, megkérdezném tőle, hogy van-e valami tippje nekem. Nem akarok beszámolni mindenről, csak körvonalakban. - Figyelj, szerinted hogyan lehet egy komoly fiút megnevettetni? Vagy legalább rávenni arra, hogy mosolyogjon? – teszem fel a kérdést, amely még élesebb váltás az előző témák után, azonban nem hagy nyugodni a dolog, és zavar, hogy nem jutok túl ezen az akadályon.
Teljesen felszerelkezve indulok a Toronyból az északi szárny felé, ahol a következő órám az egyik általam választott: a számmisztika. A számok mindig is közel álltak a szívemhez, így nem is haboztam, mikor ki kellett választanom, hogy melyik órát szeretném felvenni negyediktől. Mivel még hivatalosan tanítás van, így az iskolai egyenruhámban virítok, ezúttal a szoknyás verziót választottam. A kék-szürke csíkkal ellátott zokni térdig fel van húzva, úgy nézek ki, mint akit egy gazdag, elit iskolából szalajtottak. A prefektusi jelvényem a mellényemre van tűzve. Attól függetlenül, hogy nincs rajtam talár, ugyanúgy viselni kell egész nap. A szőke hajzuhatagom szabadon hullik a vállamra, mindössze egy kék hajráf segít abban, hogy ne lógjon bele a szemembe, miközben írok. Nem is igazán kedvelem, ha belelóg, mert hajlamos vagyok arra, hogy a fejem megfájduljon tőle. Ez olyan mugli betegség, de sajnos nem könnyű kezelni. Mikor befordulok a számmisztika terem folyosójára, egy okos hugrabugos jól nekem jön, így minden, amit a kezem ügyében cipelek, gyönyörűen a földre hullik – nem is én lennék, nem igaz? Persze nem foglalkozik velem, mint aki jól végezte dolgát nevet egyet a markába, és elégedetten távozik, nem segítene egy pillanatra sem. - Jól van, menj csak! – kiáltom utána, de persze ignorál. Összeszedem a könyveket, a táskát újra a vállamra akasztom, és a teremhez érve megpillantok egy ismerős arcot, és máris köszönt, melyet én is azonnal viszonzok egy mosollyal megtoldva. - Szia, Arion! – mondom lelkesen, és őszinte örömmel. Tényleg örülök, hogy láthatom. Talán a halványrózsaszín arcpír is erről árulkodik az arcomon. Kinyitja nekem az ajtót, melyen ezt követően belépek a tanterembe. - Jó napot kívánok, Tanárnő! Sziasztok! – köszöntök mindenkit, és a jól megszokott első padba ülök a baloldali padsorban. A kezemben levő könyveket leteszem a földre, mert Ariont ideengedem, hagy üljön csak mellém. Bár kissé zavarban vagyok a közelsége miatt, igyekszem palástolni ezt és az órára koncentrálni. A manóba is, hogy nem képes mosolyogni…! Mikor megkapjuk a feladatlapokat, az első dolgom az, hogy gondosan végigolvassam a teljes szöveget. Amelyek könnyűek, azokat azonnal megcsinálom, amelyek pedig több gondolkodást igényelnek, azokat pedig a végére hagyom. Ez a stratégiám. Eddig mindig jól bevált, szerintem ezúttal sem hagy cserben. Kedvelem az ilyen betűösszerakós feladatokat, de mivel nem angol szavakat kell kirakni belőle, ez kissé megnehezíti a dolgomat. De azt hiszem, hogy nem lehet annyira bonyolult. A bűbájok az első feladatban könnyen mennek, akárcsak a harmadik, gyakorlati feladat is. A másodikat hagyom a végére, több átgondolást igényel. Szélsebesen serceg a kék pennám a pergamenen, azt hiszem, hogy hamarosan meg is vagyok a feladatokkal. Nem nagy ördöngösség. Szemlátomást a többiek is kitalálták a harmadik feladat megoldását, mert igencsak megfogyatkozott a létszám. Egy kis csinosítás, és be is adom a dolgozatot. Odalépkedek a kulcshoz, és egy határozott pálcamozdulattal megnövesztem. - Baziteo! – mikor megnő, akkor pedig gondosan odalebegtetem a zárhoz, és elfordíttatom benne a kulcsot. – Vingardium leviosa! Elégedetten konstatálom, hogy kinyílik az ajtó. Még mielőtt bezárulna előttem, gyorsan elköszönök, és távozom a teremből - Viszontlátásra, Tanárnő! Szia Arion! – rebegem, bár az utóbbit nem mondtam olyan hangosan, csak azt remélem, hogy meghallotta, akinek címeztem.
Mr. Qcross már két hete bejelentette, hogy dolgozat lesz ezen a héten, mely afféle előkészítő lesz az RBF-re. Mondanom sem kell, hogy semmilyen tanulásra nem volt már szükségem, hiszem óráról-órára tanultam, ami azt jelenti, hogy mindössze annyi dolgom volt, hogy átnéztem az órai jegyzeteket. Lelkiismereti okokból nem tudok úgy bemenni egy dolgozatra, hogy bele sem nézek a jegyzetekbe. Ilyen gondolatokkal baktattam a terem felé, miközben éppen a (majdnem platinaszőkére sikeredett) sörényemet igyekeztem kiseperni az arcomból, de a folyosón uralkodó huzat fondorlatosabb volt nálam. Mikor belépek a terembe, úgy nézhetek ki, mint Dorothy, aki éppen egy kansasi hurrikán után hazatér vacsorára. Tehát kócos vagyok, akárcsak egy oroszlán, viszont remélem, hogy a jegyem megítélésében ez nem fog szerepet játszani. Kissé el vagyok szontyolodva, mert nem akartam, hogy a két szerelmem közül az egyik, vagyis Qcross professzor így lásson. Ez… ez a rosszabbik énem lehet, de… áh, mindegy is! Odabaktatok a szokásos, első sorban található padomhoz. - Üdv! – ezzel lefedem a sziasztokot és a jó napot kívánokot is. - Helló! – köszönök oda Joseynak, aki a mögöttem levő padban ül. Gyakran van, hogy összedolgozunk, például bájitaltanon is, egész normális lány, ahhoz képest, hogy melyik házból való. Olyan csendes, magának való, mint én. Talán ezért találom szimpatikusabbnak. Lepakolom a táskámat, előszedek belőle minden szükséges kelléket. Még gyorsan belenézek a füzetembe, mert egy gondolat nem hagy nyugodni az egyik bűbájjal kapcsolatban.
Harang. Elkezdődik hát. Mindig úgy szoktam, hogy nagyjából végigolvasom az összes feladatot, és azzal kezdem, amelyikra minden gondolkodás nélkül tudok válaszolni. Ebben az esetben az első feladat már meg is van… Szépen sorban, ahogyan jönnek: Vingardium Leviosa, Baziteo, Tergeo. Egy feladat már meg is van, jöhet a következő. Második feladat, szituációk. Első rész. Gondolom, hogy a legegyszerűbb megoldás az invito lesz. Ez eddig gyanúsan könnyűnek bizonyul… De ha már három varázslatot használhatok, akkor inkább így: Lumossolem, hogy lássak, Finite Incantatem, hogy életben maradjak, és Invito, hogy ki is jussak onnan. Második rész. Egy kissé összetettebb már. A gurkót az Immobilussal állítom meg, Tergeoval letakarítom a doxicidet, és reparoval pedig „összeragasztom” a széttört vázát. Harmadik rész. Bájos kis szituáció egy randevú előtt. Először a Tergeoval kiszedem a foltot az ingből. A pattanást kinyomom, és cseppentek rá néhány csepp boszorkányfű-kivonatot, amelytől azonnal begyógyul a seb. Orchidessis-szel varázsolok egy csokor rózsát, és mehetek is a randira. Harmadik feladat. Első rész. Lángokat teremteni a semmiből a Piroinito-val lehet, bár a táltostűzre más varázslat is van, azt nem merem inkább ideírni. Második rész. A némító bűbáj a Silencio. Harmadik rész. Aguamenti, amellyel vizet fakaszthatok a pálcámból. Azt hiszem, hogy megvagyok, egyáltalán nem volt vészes ez a feladatsor. Gondosan átolvasom még egyszer, mielőtt beadnám a tanárnak. Amint kész vagyok, a pennámat elpakolom a táskába, a pergamennel a kezemben pedig a tanári asztalt útba ejtve elindulok a kifelé. Miután leadtam a dolgozatot, persze elemelek egy csokibékát a kondérból. A folyosón kibontom, és míg arra koncentrálok, hogy ki van a képen, a béka ügyesen kiugrik a dobozból és világgá megy. A kártyán Griffendél Godrik van, de néhány másodpercen belül el is tűnik onnan.
Szemlátomást jót derül az iménti manőveremen. Pedig nem viccnek szántam, de számára vicces volt. Hát ő tudja, a lényeg, hogy nem talált arcon az a rongy. Nem igazán örültem volna, hogy ha tízliternyi víz arcon talál. Szerintem semmi vicces nincs benne, de nem akarok az ő fejével gondolkodni, úgysem menne. - Naná! –vágom rá azonnal büszkén. – Mint a villám. – mondom és kihúzom magamat, mint aki tényleg büszke arra, hogy gyors. Viszont a gyorsaság is relatív. Egy kviddicsmeccsen valószínűleg nem tudnám elkapni azt a kis repülő hogyhívjákot, annyira nem vagyok gyors. De egy csigától talán valamelyest fürgébben mozgok. De ezt neki nem kell tudnia, legyen ez az én ki titkom, és kész. Az ajánlatom hallatán mintha tétovázna, de egy szempillantás alatt túllép rajta és már más vizeken evez tovább. Pedig szerintem ez egy remek ajánlat lett volna, de ha ő ilyen buta, hogy nem él a lehetőséggel, akkor sajnálom. De azért látom az arcán, hogy újra a régi és lehet poénkodni vele. Néhány perccel ezelőtt még teljesen más szelek fújtak köreinkben. Örülök neki, hogy tisztáztuk a dolgokat. - A te bajod. – zárom le ennyivel az ajánlatom visszautasítását egy vállvonás kíséretében. – Így jártál. Most már teljesen végig kell suvickolnod az össssszeset! – fűzöm még hozzá és kezemet végighúzom a levegőben, mutatva a vitrinekben sorakozó kupákra. Van még itt tennivaló, annyi szent! Gonosz tekintettel nézek rá, mint ahogyan a mesékben szoktak a gonosztevők. - Mire gondolsz? Mire legyek kíváncsi? Elkezdesz itt táncolni, vagy mire készülsz pontosan? – kérdezem, s egyik szemöldököm fentebb is ugrik az arcomra kiült kíváncsiság következtében. Fogalmam sincs, hogy mire készülhet, az előbb semmit nem mondott, csak az arcomba küldte a vizes rongyot. Vajon most zsonglőrködni akar velük vagy micsoda? Mindenesetre azért megvárom a választ, még mielőtt bármit is válaszolnék a kérdésére, nehogy ugyanoda lyukadjunk ki, ahol az előbb. Kérdése meglepetésként ér, mivel semmi köze az eddigiekhez. Hogy én? Én lassúztam-e? Háhá, ez igencsak vicces. Hangos nevetésben török ki. Lehet, hogy ez volt James célja is. A lehető legrosszabb embernek tette fel ezt a kérdést, mert az biztos, hogy én nem fogok táncolni a Gringotts összes aranyáért cserébe sem! - Ez most valami beugratós kérdés? – kérdezek vissza, és még mindig a kérdése hatása alatt állok, vagyis letörölhetetlen az arcomról a vigyor. – Nem gondolod komolyan, hogy elkezdünk itt táncolni, ugye? Háhá, azért jó próbálkozás volt! – mondom elismerően, és egy kacsintással is megtoldom az elmondottakat. Őszintén kíváncsi lennék, hogy milyen célja volt ezzel a kérdéssel, de táncolni semmiképpen sem akarok. Ezek szerint ő nagy táncos lehet. Nem láttam még eddig, hogy mire képes. Mindenesetre, ha itt akarja bemutatni a tánctudását, akkor holnapra sem fog végezni a büntetőmunkával. Hiszen elsősorban azért vagyunk itt. Sajnos.
Csak ülök a padon és a madár szépségében gyönyörködöm. Kicsit aggódom, hogy meg fog csípni, de szerintem Arion fejével gondolkodik, és nem hinném, hogy ártani akarna nekem. Óvatosan érintem meg a selymes tollakat és szótlanul húzom végig az ujjaimat rajtuk. Bízom benne, hogy nem fog bántani. Néhány pillanat csupán, míg velem van, utána elszáll a padról és visszaváltozik egy szempillantás alatt. Végigkísérem a madár útját a tekintetemmel, hiszen valóban olyan szép, ahogy azt Arion korábban elmesélte nekem. Galád módon azt persze elhallgatta, hogy honnan jön az a bizonyos madár és hogy az igazából ő maga. Visszaváltozik. A gyönyörű madár egy pillanat alatt fiúvá avanzsál. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, úgy érzem, és szerintem oka volt annak, hogy megmutatta nekem mindezt. De a mosolyt még most sem látom az arcán – még nem nyertem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, visszahúzódó fiú felfedi előttem élete legnagyobb és legrejtettebb titkát: az animágiát. Voltaképp megtiszteltetésnek vehetném, hiszen én csak földi halandó vagyok, aki nem ismer efféle tudományokat. A korábbi mosoly még haloványan látszik az arcomon. Igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék az iménti megállapításon kívül. Figyelem, ahogyan csendben odajön hozzám és leül mellém a padra. Felöltözik. - Hát – kezdem bizonytalanul, és még nem tudom, mivel fogom folytatni, de muszáj mondanom valamit, szét akarom feszíteni a kettőnk között húzódó csendhálót. - … most megleptél. – Igen, ennyire telik tőlem, de most komolyan: ezen nem érdemes meglepődni., hiszen várható volt, hogy semmi érdemleges nem tud kijönni a számon. Jól tudta, hogy fogalmam sincs az egészről. Szimpatikus számomra az a rejtélyesség, amely körülveszi őt, a mosolymentességet is ide tudnám besorolni. Szeretem a meglepetéseket, főleg ha részt vehetek a kiderítésben. Jobb, mint egy század eleji krimi. Igazából tudtam, hogy mit fogok látni, de nagyon nem volt mindegy az, hogy kiféle-miféle az a madár, ami egyszer csak felbukkan majd a semmiből. Elmondása szerint immáron hat éve, hogy az animágia birtokában van. Huh, én tizenegy évesen azt sem tudtam még, hogy mi az animágia, pedig varázslószülők gyermekeként igen hamar megismerkedtem a varázsvilággal. Mivel nem tudtam, így művelni sem művelhettem, pedig ha belegondolok nem is lenne rossz ötlet… - Hűha. – válaszolom amolyan sydneys stílusban. Többre nem futja. Pedig nagyon szívesen kifaggatnám arról, hogy milyen érzés az átalakulás, hogyan tanulta meg, vagy miért éppen ilyen alakja van. Annyi mindent nem tudok az animágiáról, pedig hollóhátas létemre illene. Ezért nem is igazán merem feltenni a buta kérdéseimet, hiszen azzal talán lerombolnám a rólam kialakított képet és rájönne, hogy milyen buta liba is vagyok valójában, ezt meg tényleg nem akarom, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy kedvelem őt. Már az is nagy szó nálam, hogy hajlandó vagyok elmenni egy fiúval sétálni. Huh, az irányukba mutatott utálatom lehet, hogy lassacskán eltűnik? Végiggondolom, a másodperc töredéke alatt, hány lánnyal beszélgettem az elmúlt időszakban. Kevéssel. Merlinre, hát átestem a kentaur másik oldalára? Néhány pillanatot szentelek annak, hogy csalódom magamban. Miután ezt lezártam, Arionhoz fordulok. - Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem. – magabiztosan beszélek, és a szemeimmel az övéit keresem. Mosolygok. Remélem, hogy ezúttal sikerül rávennem, hogy ő is így tegyen.
Értetlenül nézek Arionra, szemlátomást nem hajlandó semmilyen konkrétumot elárulni az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. Nem igazán értem, hogy minek ez a titkolózás a madarat illetően, de ő tudja... Hiába bombázom a kérdéseimmel, olyan, mintha meg sem hallaná őket, csak az eget és az fák lombjait fürkészi, feltehetően várja a barátját. De attól még igazán válaszolhatna a kérdésemre, nem kérdeztem semmi bonyolultat, csak annyit kellene mondania, hogy „igen, sólymom van.” vagy „nem, nem sólymom van”. Hm. Pedig még Hópihéről is meséltem neki, és ő sem igazán érdekli. Mintha nem koncentrálna arra, amit mondok, hanem valahol nagyon messze járna. Kicsit elszomorít, mert akkor így minek invitált magával, ha nem hajlandó foglalkozni velem? Nagyon sóhajtok, és magamba roskadva előszedem a könyvemet és kinyitom a nyolcvankilencedik oldalon. Igyekeztem koncentrálni arra, amit olvasok, de egyáltalán nem sikerült. Zavart a fiú szótlansága és titokzatossága. Pedig igazából nem (csak) miatta jöttem ki, hanem magam miatt is, tehát ha ő ignorál, akkor is el tudom foglalni magam, csak nem tudom mire vélni ezt a magatartását. Sőt, ami még idegesít a szótlanságon kívül az a mosolymentesség. Pedig a lelkesedésemet látva igazán elmosolyodhatott volna, legalább egy hangyányit, de nem. Csökönyösen kitart a mosolymentes állapot mellett, amit kifejezetten nem díjazok, és igen, valahogy mindenképpen meg fogom töri a jegét. Jó lenne tudni, hogy milyen módszer lenne erre jó... fejen állva nem fogok neki énekelni, az biztos, az egyébként is már inkább megalázó, mint vicces.
Szemem sarkából arra leszek figyelmes, hogy mozgológik, és mikor feltekintek, akkor látom csak, hogy mi folyik itt. Ijedtemben gyorsan becsukom a szemem melyet egy hangos lélegzetvétel követ, a levegőt pedig majdnem elfeljtem kifújni. Nem tudom, hogy kinyissam-e, vagy mihez kezdjek. Ezt nem gondoltam volna Arionról, hogy csak úgy minden szó nélkül levetkőzik előttem. - Figyelj, én... én nem értem, hogy mit csinálsz, de jó lenne, ha nem előttem vetkőznél, mg öltöznél, meg... szóval izé.... – próbálom szavakba önteni a problémámat, de nem tudom, hogy megérti-e. Mégis milyen már?! Talán csak a tóban akar úszni... De hiába nyugtatom ezzel magamat, akkor sem tudom, hogy hogy jön az úszáshoz a madara. Köztudott, hogy a sólymok nem vízi madarak, így nem látok semmi logikát a tetteiben. Nem merem kinyitni a szememet, mert fogalmam sincs, hogy mennyire vetkőzik le... Én... Én nem akarom őt meztelenül látni. Csak résnyire nyitom ki a szemem, és látom, hogy Merlinnek hála, maradt rajta ruha. Nem sok ugyan, de maradt, és ez a fontos. Közben a bizalomról beszél nekem, de egyáltalán nem tudom, hogy miért bízzak ezek után benne, mikor ő elmegy úszni és a madár meg sehol...
- Öhm... Figyelj, szerintem a víz már hűvös ahhoz, hogy ilyenkor ússz benne! Meg egyébként sem túl biztonságos szerintem... – mondom Arionnak, bár nem tudom, hogy mennyire figyel most rám, remélem, hogy azért díjazza, hogy aggódom érte. Alig mondom ki a szavakat, máris szalad a napsugaraktól fényesen csillogó, fodrozódó víztükör felé. Szemeimmel követem az útját, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az általam várt csobbanás elmarad, helyette inkább szárnyak suhogása hallatszik körülöttem, és egy gyönyörű madár repül az égen, és egyenesen felém tart. Tátott szájjal nézek, mióta Arion eltűnt a talajról, és egyszerűen képtelen vagyok visszatérni a valóságba. A madár odarepül hozzám, és leül a padom háttámlájára. - Te animágus vagy. – bököm ki végül a meglepettségtől, és fordulok oda hozzá. A könyvemet jól magam mellé dobom, most nem fontos. Óvatosan megemelem a jobb kezemet, és a madár felé nyúlok. Úgy tudom, hogy az animágusok mindvégig a saját fejükkel gondolkoznak, így bízom benne, hogy nem fog megcsípni. Sosem értem még hozzá egy igazi sólyomhoz! Meg akarom simogatni a tollát, ha engedi. Nagyon óvatos minden mozdulatom, nem tudom, hogy mit tehetek, és mit nem. Nem akarok ártani neki.
Nem lepődöm meg a szavain, gondolhattam, hogy felkészült. Természetesen nem gondolom, hogy utánanézett a nevem jelentésének, hiszen nem is vagyok biztos benne, hogy emlékezett-e rá eddig ugye, viszont ha nem tudná a jelentést, biztos nem dobálózna ilyen szavakkal. Nem nézném ki belőle, hogy füllentene ilyesmiben, ráadásul a komolysága sem arról tanúskodik, hogy ilyet tenne. Legszívesebben rákérdeznék, hogy mégis milyen jelentést társít a nevemhez, ugyanis a Sydneyt tudom, hogy „széles mező”, de a többiről lövésem sincs. Eddig még eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, hiszen azokat egyáltalán nem használom, így olyan, mintha ki lennének vonva a forgalomból. Kedves szavai hallatán elmosolyodom, és kissé zavarba jövök, hiszen nem tudom, hogy a többihez milyen jelentést társít, remélem, hogy semmi rosszat. A széles mezőből fogalmam sincs, hogy mire asszociálhat, de lehet, hogy mást is jelent, és ő éppen arra gondol. Inkább nem kérdezek rá, mert az a tudatlanságomról adna tanúbizonyságot, azt pedig semmiképpen sem akarom. Mikor már javában a padon ücsörgök, felnézek rá, és mosolyogva megszólalok. - Na, hol marad a madarad? – teszem fel a butuska kérdést, hiszen egy madár nem tud időre érkezni. Őszintén szólva nem is igazán értem Ariont, hogy honnan tudja, hogy ma is jönni fog a barátja. Kissé szemembe süt a ragyogóan sütő nap, így, hogy rendesen láthassak, a kezemmel eltakarom a szemem elől a sugarakat. Inkább süssön a nap, mintsem olyan köd legyen, mint az év háromszázhatvannégy napjában általában. Mikor azt mondja, hogy hamarosan jön, és hogy még fel kell készülnie, elkerekednek a szemeim, és felpattanok a padról. Kérdőn nézek rá, és azonnal nekiszegezem a kérdést. - Micsoda? Neked kell felkészülnöd hozzá? – kérdezem, és a zöld íriszekkel a fiú szépséges barna szemeit keresem. Most valami olyasmi fog történni, amibe nem vagyok beavatva, és ez rendkívül zavar. Mindenképpen ki akarom találni. – Tudom!! – folytatom örvendezve – Neked van egy sólymod, hiszen mondtad, hogy nagyon értesz hozzájuk, és most ide fogod hívni, ugye? Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Az általan kigondolt verzió nem is tűnik olyan lehetetlennek, hiszen ha Arion sólymokkal foglalkozik, nem lehetetlen, hogy legyen egy errefelé, akivel össze tudott barátkozni. Talán egy fütty lesz a hívójel, vagy tudom is én. Viszont furcsa, hogy nincs nála semmi kesztyű, nem láttam, hogy bármit hozott volna magával. A solymászok pedig mindig kesztyűt húznak a kezükre, hogy a madár nehogy megsértse a bőrüket. Lehet, hogy ez valami nagyon beidomított madár lehet, nagyon kíváncsi vagyok rá. Sosem láttam még közelről. - Szóval sólymod van. – állapítom meg, és örülök, mint majom a farkának, hogy egyedül megtettem ezt a felfedezést. – Nekem pávagerlém van, Hópihének hívják. Sokkal ügyesebb, mint a baglyok, megbízhatóbb, ha levelet kell küldenem valahová, arról nem is beszélve, hogy sokkal aranyosabb és szebb. Lehet, megmutatom majd egyszer. – mondom Arionnak, és visszaülök a padomra. Egyik lábamat átteszem a másikon, így kényelmesen ülök a kellemesen meleg padon. Remélem, ha megérkezik a madár, akkor majd Arion is leül mellém, és megsimogathatom azt a titokzatos sólymot.
Üzenetek megtekintése
