Klikk

Én és Neville. Találkozunk. Végre. A szívem kalimpál, egész testemben remegek és egyszerre van melegem, meg majd megfagyok. Jó, most túlzás lenne azt állítanom, hogy egész életemben erre a percre vártam, de az már nem lenne az, ha azt mondanám, hogy egészen attól erre a pillanatra várok, mióta múltkor úgy és olyan édesen rám nézett. Nem is tudom miért nem léptem én előbb, de belegondolva jobb ez így. Lehet kicsit elbizonytalanította volna a nagy vehemencia amivel közeledni szoktam. Akárkihez is. Pont ezen okonál fogva, kivételesen visszafogott szerelésben feszítek. Egy egyszerű piros, skótszoknya van rajtam, egy  picikét mélyen dekoltált, fehér blúzzal. Meg ugye az elmaradhatatlan magassarkúm. Piros színben. Karomon egy pindurka táska fityeg, hajam egy ráffal van hátrafogatva. Sóhajtok egy nagyot, miközben pálcámat megigazítva a derekamon lógó tokban töröm az utat a megbeszélt találka helyére.
- Elnézést. - fúrom át magam két-három ember között. - Bocsánat. - sorra hagyják el ajkaimat  a bocsánatkérések.
Végül elérem a cukrászdát és megállok az ajtaja előtt. Túl ismerős, túl sokat jártam/járok ide. Persze sosem olyan alakokkal akik valójában megérdemelnék, hogy egy percet is vesztegessek rájuk, de ez az én nagy bajom. Sosem gondolkodom előre, elragad a pillanat heve és ha fellobban a szikra...Megköszörülöm a torkomat és kezem a kilincsre téve határozottan benyitok a helyiségbe. Azonnal megcsap a cukormáz, a tömény romantika és a giccs no meg a szerelem émelygősen édes, mégis annyira kívánt illata, hangulata.
Beljebb lépek és megállok oldalt, hogy körbenézzek, merre is találom meg az én "lovagom". Egy ablak melletti, félreeső helyen ül. Szegénykém, azt hiszem eléggé zavarban lehet. Mosolyra húzódik a szám, megigazítom a szoknyám, egyenletesen ér most már combközépig és felé szökdécselek. Na jó, csak sétálok. Az asztalok és szerelmes párok között szlalomozva végül elérem Neville asztalát.
- Szia. - érintem meg lágyan a vállát és hajolok le egy puszit adni az arcára, ami félig elcsúszik így a szájára is jut belőle.
Nem mintha ez engem annyira zavarna. A kérdés őt ez mennyire ingatja meg. Elveszem a kezem a válláról, a kistáskámat az asztalra lököm a rózsaszín konfettihalomba, majd leülök, ha segít leülni és kihúzza a székem, akkor persze úgy.
Ránézek és még szélesebb mosoly terül el az arcomon. Rákönyöklöm az asztalra és az államat a kezemben támasztom meg.
- Nagyon helyes vagy, Neville. - közlöm vele az igazat.
Nekem legalábbis nagyon bejön. Picit azért óvatosabban viselkedem vele szemben, mint általában az emberekkel. Nem szeretném ha megrettenne tőlem. És a hevességemtől. majd apránként adagolom ezt neki. Mert az viszont tény, nem lehetünk mindketten kis teszetoszák. Bármennyire is szexi ez a teszetoszaság.
- Rendeltél már valamit? Én feltudnék falni egy rakat csokis sütit. - jegyzem meg, majd felnevetek. - Annyira örülök, hogy itt vagyunk. - csillognak a szemeim azt hiszem.
Nem mellesleg az öröm, a boldogság meg valami más egyvelegétől. Mindezt ez a srác váltja ki. A harsogó kisördögöm hangját meg sem hallom, amint azt ordítja, ez megy minden második srácnál. Mert azért csak nem. Neville más. A nyakamban lévő piros kis gyöngysorom csavargatom az ujjam körül és rá összpontosítok. Annyira, de annyira. Ááá. Sikítani tudnék a mellkasom szétfeszítő furcsa és megmagyarázhatatlan forróságtól. nem, nem a kávét öntöttem magamra. Ez teljesen...eksztatikus.
- Nos, mi jót terveztél mára? - érdeklődöm lelkesen.

Fejemen fülhallgató, a megbuherált mugli mp3  a lila kis kantáros miniruhám zsebében lapul, szintén lila magassarkúm csak úgy koppan a murván, amin tánclépésben közlekedem. Nyár van, szünet és dögunalom. Az első kettőt szeretem az unalomért nem rajongok. A kicsi, fullasztó lakásunkból ki kellett törnöm. A parkot választottam. Valami zöld terület a sok beton között. Körülnézek. A meleg miatt nem sok ember lézeng itt. Még a korombeliek sem nagyon. Úgy látszik rajtam kívül mindenki inkább a kevésbé agyvíz forraló hűvöst választotta valahol, valahol nem itt, nem most ahol én vagyok. Ebbe ne menjünk inkább bele...
- Mért nem csókolózol velem? Mért nem fogod meg a mellem? Mért nem, nem, nem, nem, nem, nem? - kezeim a magasban vannak, majd lecsúsznak a csípőmre majd ismét a magasban csápolok.
Valami nem normális csaj énekel, de nem számít, imádom ezt a számot. Olyan...eszement. Olyan mint én. Még a szemem is lehunyom annyira belemerülök a dalolásba. Kieresztem a hangomat, ami annyira nem rossz, de nem is üti mondjuk Tina Turner szintjét.
- Pápápááá-rápápárá. - miközben haladok kicsiket rúgok a lábaimmal előre.
A karjaimat akár a malomlapátjait úgy mozgatom előre, hátra. Mint ha nem is 17 lennék, hanem csak 7. Engem ez nem zavar, akit meg igen, majd kikerül. Már ha tud. Vagy képes rá. És itt most nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlan vagyok, hanem arra, hogy a lábaim összeakadnak, a szemem sem egészen van nyitva, noha ez nem ártana. Hopp-hopp...éppen. Csak egy hajszálon múlt hogy nem estem el.
- Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám! - tovább nyomom a szöveget, teli torokból, közben szökdécselek és élvezem az életet.
A park sűrűjében járok már, itt akad árnyékos platz is és még kevesebb bámész pillantás. Ugye, az előbb megúsztam egy eltaknyolást. Nem lehet a végtelenségig kihasználni a mákomat. Elér a végzetem. Egy vakmerő figura, egy rossz lépés és zúgok, de nem is akárhogy hanem a tőlem kábé négy lépéssel előrébb állót is rántom magammal. Kezeim görcsösen kapaszkodnak bele a vállaiba és már tarolom is el.
Áúú. Egy nagy áúú a térdeimbe álló murva miatt. Egyébként puhára estem. Akkor vázoljuk a helyzetet. Bonnie táncizik, Bonnie figyelmetlen, rosszul lép, elvágódik és magával rántja az első útjába akadót. S most a combján ülök egy idegen pasasnak, kezeimmel a vállán támaszkodva és az egyetlen reakció amit produkálni bírok, az az éktelen kacagás. A helyzet olyan kínos, hogy már jó.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok kinyögni, noha elég világos lenne, hogy egy "Elnézést" nem ártana kiköhögni.
Vagy legalább lemászni a másikról. Csak...csak éppen egész jó itt. Meg annyira elkap a röhögőgörcs - csak amolyan nőiesen - hogy moccanni sem tudok, csak ott rázkódok a másik fölött, eszelősen nevetve.
- Öhm...én... - komolyan mint valami reatrdált.
Sebaj, fő a jókedv. Aztán csak remélem hogy az alattam lévő nálam kicsit jobban a helyzet magaslatán áll.

          alapok

jelszó || "Nagini, vacsora!"
teljes név || Bonnie Navarre
becenév || Bonnie, Bobo
nem || nő
születési hely, idő || London, 1980. 03 03.
kor || 17 éves
faj || ember
vér || mugli származású
évfolyam || 7.


          a múlt


Az élet néha furcsa. A természet furcsa. A sors nagyjátékos. És van mikor néha ők, így összefogva képesek furcsa dolgokat produkálni. Mint mondjuk…engem.
Bonnie Navarre vagyok. 17 éves. Boszorkány. Szingli. ( Jóképű és független pasik miatt megjegyezendő). Na de ne csapjunk ennyire bele a lecsóbe. Haladjunk szépen sorban. Úgy talán más is meg fogja érteni egyébiránt kusza mivoltom és kusza életem.
17 évvel ezelőtt születtem Londonbanban. Lara Mitchells  táncosnő  és Danny Navarre boxoló  egyetlen gyerekeként. Ilyen szülők mellett az embernek alapból nincsen unalmas élete, nekem meg aztán pláne nem volt. Édesapám mindig is fiúra vágyott ez pedig meg is érződött azon ahogy nevelve lettem. Előbb ismertem a baseball ütőt mint a Barbie-t. Míg a többi kislány hercegnős zsúrokra járt, addig én figyeltem az apámat edzés közben. Otthonosan mozogtam már a boksz és a pankráció világában. Annál kevésbé tudtam megbarátkozni a mágiával. Így igaz, jól látod, nem írtam el. 11 éves voltam mikor megérkezett a levél. Biztos ismered a döbbenet utáni kínos csendet. Nálam is ez volt, csak egy hónapig tartott. Anyuék nem is akarták elhinni egészen addig a pontig, míg egy érdekes ruházatú nő el nem jött hozzánk és be nem bizonyította az ellenkezőjét.
Hogy, hogy nem, megkezdtem a tanulmányaimat a Roxfortban. Kis naivan azt hittem itt is lesz matek, meg irodalom meg minden amit csak mi muglik tanulhatunk. Tévedtem. Csak kapkodtam a fejem és erőteljesen küzdöttem a bennmaradásért. Nem vagyok éppen hülye, sőt ostobának sem tartom magam, de muszáj tanulnom nem gyengén ha eredményeket akarok. Az én családom lósz*rt nem ér a nagy varázsvilágban.
Az elsős évem, nos azt hiszem többet jártam az orvosi szobába mint az összes diák együttvéve. Mindig akadt egy-két vicces gyerek. Meg hát én is osztottam őket. Persze nem pálcát használtam, hanem az öklömet, annál nem kell nyomorék igéken gondolkodni, csak csapni.
A második évben megint csak állandó csesztetésben volt részem. Habár mindez ha belegondolok a felére redukálódott azzal, hogy feltűnt a színen Harry. Akkoriban azt sem tudtam mi fán terem a gyerek, most már több mint tisztábban vagyok hősi mivoltával, ám magasról teszek rá.
A harmadik évem, az olyan volt mint az első kettő, csak azzal a különbséggel hogy most már a szájába léptem annak aki csesztetett így aztán nem sok konfliktus érintett személyesen. A passzív agressziómat felváltotta a cselekvő. Még pszichológushoz is el kellett mennem, hogy kiderítsék nem e hibádzik valami odabent. Hivatalos papírok szerint semmi bajom, csak képtelen vagyok kezelni a dühömet. Nem hivatalos és nem szakszerű vélemények szerint egy egyszerű és világos értelemben vett hisztérika és elmebeteg luvnya vagyok.
Negyedik…Ötödik…Hatodik…
Potter, Potter, Potter. Imádom azt a kölyköt. Van egyfajta bája ami megfogja az embert. Persze ha éppen nem hősködik, meg rinyál. Akkor olyan helyes. Amellett a srác mellett nagyon pörögnek az események arról nem is beszélve, hogy a Roxfort tiszta bulis hely lett. Halálosan veszélyes, de bulis hely. Nem mintha ez zavarna. Az extrém mértékben veszélyes dolgok vonzanak. Pörgök, az adrenalin árad minden sejtembe és kell. Adrenalinfüggő vagyok és vakmerőbb mint az egészséges lenne.
Nem mellesleg  auror leszek ha nagy leszek. Miért? Bazz, nem tudom, de mindig is célom volt naggyá válni aztán meghalni, tehát valószínűleg emiatt akartam ezt a szakmát.
Hetedik, az utolsó évem. Huh, fogalmam sincs mit tartogat a számomra, de van egy olyan erős érzésem ez sem telik el halál és vérengzés, félelem meg úgy eleve legalább egy Potteres elem nélkül.Várom.^^ Akkor is ha belehalok. Amit annyira azért nem sürgetnék…


          jellem

Bonyolult. Kiszámíthatatlan, még akkor is tud meglepetést okozni neked, ha azt hiszed már sejted a következő lépést. A végletek embere . Olyan gyorsan változik a hangulata, hogy követni is nehéz. Az egyik percben képes a lehető legnagyobb mámorban úszni, a következőben pedig a melankólia környékezi meg. De akármelyik is a domináns, a teljesítményén ez mit sem ront. Küzdő szellem. Akaratos, bárkin átlép, ha céljai úgy kívánják. Kihasznál, elhasznál, felhasznál és eldob. Úgy bánik az emberekkel, mint egy kislány a babáival. Néha előveszi őket, játszik velük, majd mikor érzi, hogy ez már semmit nem vált ki belőle, visszazárja a babákat a ládájába, a következő alkalomig. Ám a „játékok” ezt nem is veszik észre. élvezik…vagy nem, de nem szabadulhatnak.
Lehet szeretni, lehet gyűlölni…ha úgy akarja. Vonz és taszít egyszerre. Akarod, és minél messzebb tartanád magadtól.
Utálja a gyenge, jellegtelen és jellemtelen embereket. Ami a szívén az a száján, nem fél kimondani azt, amit gondol. Kicsit felszínes, kicsit mély. Teljesen szétesett, igaz? Úgy tűnik. De a gyermeki mivolta, az a furcsa, megmagyarázhatatlan jó, ami a hülyesége ellenére is ott él benne, mindezt összetartja és valahol rendezi.


          apróságok

mindig ||
- zene
- tánc
- szenvedély
- tekintet
- vörös szatén
- pókliliom
- férfiak
- érintés
- dráma
soha ||
- unalom
- fehér
- álmok
- könnyek
- rózsa
- szivárvány
- rózsaszín köd
dementorok || azon szerencsések közé tartozik, akiknek csak a kellemetlen mellkast megülő érzés jut, amit még le tudnak gyűrni…
mumus || önmagát látja úgy, ahogy van
titkok || - Nagyon bírja a Nagyurat. Nem azért, mert Voldemort kedvenc hobbija a muglik kiírtása, hanem mert célratörő, merész, vad, mégis ááá…a tökéletes BADASS.
- vad feminista beütése ellenére kéne mellé egy határozott pasas…
- volt már muglibörtönben rendbontás miatt egy nyári szünet alatt
rossz szokás ||
- folyton vakít, sosem hallod tőle kétszer ugyanazt a verziót, legyen szó akármiről
- nagy lánggal ég, majd gyorsan huny ki


          a család

apa || Danny Navarre, 40, mugli
anya || Lara Mitchells, 38, mugli
testvérek ||  nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs


          külsőségek

magasság || 165 cm
tömeg || ha-megpukkadsz-sem-mondom-meg kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || sötétbarna, már-már fekete
különleges ismertetőjel || van egy mosolygós eper tetoválása a bokáján
kinézet || Színkavalkád. Igazán színes egyéniség, aki a minik, magassarkúk bűvöletében él, imádja a sminket, a frizurakompozíciókat, minél polgárpukkasztóbb, annál jobb. Suliban persze valamivel visszafogottabb. Viszont ha elkapja a gépszíj, egy rossz travitól is alig tudnád megkülönböztetni.
egészségi állapot || egészséges, mint a makk


          a tudás

varázslói ismeretek || 6 év tananyaga, bár inkább csak a gyakorlati dolgok, semmint az elmélet. Azzal mindig hadilábon állt. Ki a fene az, akinek élvezet a magolás???
mugli képzettségek || felsorolni is kevés lenne, tősgyökeres mugli kölyök
pálca típusa || szilfa, sárkányszívizomhúr, 12 hüvelyk
különlegesség || nincs


          szerepjáték-példa

Izgatott lettem. Komolyan mondom, mikor meghallottam a hírt, hogy ezen az elcseszett hétvégén el lehet hagyni az iskolát, totálisan bezsongtam. Végre egy kis szabadság, semmi tanulnivaló, semmi ostoba diáksereglet, csak a színtiszta kis nyugodalmas falunézegetés. Huh, hát talán ez annyira mégsem vonzó lehetőség....
De a vásárlás, mint program, enyhít ezen. Igazi shoppingolós felszerelésben feszítek. Hajam egy laza fonatba kényszerítettem, csak az arcomat keretezi néhány kósza tincs. Egy rövid farmerszoknya van rajtam, egy smaragdzöld toppal és egy szintén smaragdzöld magassarkú topán fedi a lábamat. Voltaképpen igazán kis Mardekár feelingem van. A vállamon átvetve egy farmertáskával érkezem meg a falu főutcájára. Vagy valami ilyesmi a neve, nem tudom, nem vagyok egy tipikus vidéki ember. Nem nézek még nagyon körül, első utam egy fagyishoz vezet, ahol egy négygombócos gyümölcsmixet kérek. Fagylaltomat fogyasztva sétálok most, nézegetem a kirakatokat, meg persze a visszatükröződő tükörképemet, és elmondható, hogy jól érzem magam.
Többek között pedig...

- Merlinre! - nem tudom sikítottam, vagy pedig üvöltöttem, esetleg a kettő kombinációja.
Jelenleg a földön csücsülök, mellettem az előbb említett és imádott fagylalt maradványaival, és dühösen pislogok rá, az utamba kerülő akadály titulusú egyénre.
- Maximillian West. - azonosítom be a pasit -mert hogy pasiról van szó - és próbálnék felkelni a földről.
Egy hugrabugos. Hogy nekem mindig ilyen kiba....szerencsém van.
- Ti, hugrások, úgy tűnik, mindenütt ott vagytok. - keresek valami támaszt....nem könnyű szoknyában kecsesnek lenni... - Vagy ez valami merénylet még a kviddics mérkőzés előtt? - nem mintha egy percig is játszanék olyan hülyeséget, de na...
Hiszem van jelentősége az én jelenlétemnek is egy-egy meccsen. Senki más nem drukkol a házának félmeztelenül, kis, cuki bimbópompomokkal.



          egyéb