– …a hajad pedig túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginevra vagy. Merlin szakállára… - sóhajtok. Ezt az undorító, keserves visítozást kell hallgatnom egész álló nap, és ha csak arra gondolok, hogy mennyi van még hátra, meg hogy hányszor fogom még hallani, a „107 éves vagyok…” mondatot, komoly fájdalmak kezdenek kínozni, a testem minden egyes pontján. Türelmetlenül vezetem Muriel nénit a helyére, görnyedt háta, és elhasznált lábai miatt sajnos csak egy meglőtt kerti törp sebességével haladhatunk, ami további okot szolgáltat arra, hogy percről percre több utálatot érezzek a vén banya iránt. Arról nem is beszélve, hogy a gusztustalanul giccses tollas süvege, bárhogy is tartom a fejem, valahogy mindig utolér. Tüsszentek az ostoba tollak csiklandozása miatt, mire a néni egyből halálos kórokat kezd el emlegetni, meg persze, hogy milyen öreg. Remek, ha rajtam múlna, egyik öregasszony sem élné meg a 107-et, az ilyen undokok legalábbis egész biztosan nem. Egy egész generációt mentenék meg.
Vagy tíz perc ment el vele, mire Muriel belenyugodott abba, hogy neki bizony ott kell ülnie, s helyre tért a téma felett is, hogy Harry Potter már pedig nincs itt, bármennyire is szeretné megismerni végre. Ma többet nem akarok a közelébe kerülni. - Muriel néni kész rémálom – törlöm meg izzadt homlokom. Már szinte minden vendég ideért, hamarosan kezdünk. - Régen mindig nálunk karácsonyozott, de aztán egyszer hál’ istennek megsértődött, mert Fredék vacsora közben trágyagránátot robbantottak a széke alatt. Apa mondja is, hogy szerinte kihúzta őket a végrendeletéből, de gondolhatod, mennyire izgatja ez Fredéket! Hiszen ha így folytatják, ők lesznek a leggazdagabbak az egész rokonságban… Fúúú – valahogy hirtelen csak ennyire futja, mikor megpillantom a közeledő Hermionét. Az a ruha, az az arc, egyszerűen valami tökéletes. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek, vagyis… de, Viktor Krum oldalán. A gondolatra kicsit elborul az agyam, de megrázom fejem, hiszen ma nem kell ilyen ostobaságokra gondolni Merlinnek hála, és inkább a lány felé fordulok. – De jól nézel ki! - dicsérem meg, arra gondolva, hogy az a bárgyú barom most mit tenne. Hiszen a csajok ezt zabálják. Murielről panaszkodik, de egy legyintéssel megnyugtatom. Mindig mindenkit szekál, olyan nincs, hogy neki ne legyen valakiről rossz véleménye. Aztán szóba jön a vén Bilius bácsi is, szerencsétlen, mindig mindenki az ő halálán röhög, jó, még én is, bár nekem azért megfordult már a fejemben, hogy mi van, ha tényleg látott egy igazi Zordót? Hmm… az ikrek tuti hogy nagyon sokáig szóba hoznák, ha most megemlíteném ezt az elméletem, inkább… - Te csodálatosan szép. A hang mögülem jött, és egyértelmű volt, hogy kinek szól. De az nem lehet. Ő nem lehet itt. Érzem, ahogy szép lassan elönt a düh, ujjaim ökölbe szorulnak, s műmosolyt öltve arcomra megfordulok. Vik-tor Krum. Viktor Krum. VIKTOR KRUM!! Ilyen nincs, ez nem létezhet, miért kell neki már megint minden elrontania? - Te meg hogy kerülsz ide? – teszem fel neki a kérdést, melyre persze érkezik is a kielégítő válasz. Húúú de átszúrnám a könyököm a hasán! Mázlija van, hogy Harry olyan gyorsan lereagálta a dolgot, így legalább számára is biztonságos távolságba kerülhetett tőlem.
Amikor már nincs kire várni, mi is helyet foglalunk odabent, Hermione mellé ülök, és próbálom nyugodtnak mutatni magam, de biztos vagyok benne, hogy füleim még mindig vöröslenek az idegességtől. El nem tudom hinni, hogy jöhetett ide! Viktor Krum! - Hülye kis szakállat növesztett, láttad? – súgom oda Harrynek, mire végre ő is ideér hozzánk. Borzalmasan meleg van, a dísztalárom pedig szorít is kicsit, és akkor most még itt van ez is. Nem hiszem el… Aztán az események felgyorsulnak, Billék felállnak, majd a zene is megszólal, a lányok persze mármost olvadoznak, aztán mikor a menyasszony beteszi a lábát, rögtön meg is értem, hogy miért. Életemben nem láttam még szebbet, tátva maradt szám csak akkor jut eszembe becsukni, mikor eszembe jut, hogy Hermione bármelyik pillanatban ide nézhet. A szertartás alatt nem tudtam levenni a szemem róluk, itt most még az is odafigyelt, aki mondjuk teljesen érdektelenül, csak az ingyen kaja miatt jött ma el, egyszerűen csodálatos volt az egész, még ha nekem kicsit giccses is lenne. Oldalvást Hermionéra pillantok, aki a szemét törölgeti, s elmosolyodok. Hogy én ezzel még mennyit fogom szekálni! A ceremónia végeztével csatlakozok a tapsoló tömeghez, s besegítek az ikrek éljenzésébe is, majd mikor Hermione felveti, hogy menjünk oda, leintem. Még nagyon ráérünk, előbb inkább nézzünk szét, merre is van az a maradék pogácsa… egy frakkos ürge sétál el mellettem, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve lekapok három üveg vajsört tálcájáról, majd a többiek felé nyújtom. - Gyere Hermione, szerezzünk asztalt magunknak… ne arra! Minél messzebb Murieltől… - vagy inkább Krumtól. Még csak az hiányozna, hogy idepofátlankodjon hozzánk, ám mire a túloldalra értünk, csak egy olyan asztal volt, ahol még elférhettünk volna, ott pedig Lüke Lovegood ült. Hmm... remek! Imádom a csajt! - Leülhetünk hozzád? – kérdem tőle, majd alig várva csak meg válaszát, könnyedén lehuppanok a székre, s meghúzom a vajsört. Szórakozva néztem, ahogyan mindenki táncba indul, majd még jobban szórakoztam azon, amikor Luna is táncra perdült. Fantasztikus ez a lány! - Csúcs ez a lány, nem? Mindig tud újat mutatni. – mosolygok Harryre, aki azonban egészen más témával áll elő, ami őszintén szólva nem érint túl jól. Egyelőre még félek ettől a lépéstől… én meg a tánc, ráadásul mindenki előtt. Ehm. - Fogd be. – motyogom halkan, majd ismét a sörbe kortyolok, amit sikeresen félre is nyelek, mikor meglátom, ki közeledik asztalunk felé… Most vagy soha, Ronald, Harrynek igaza volt! - Menjünk táncolni! – ragadtam meg a lány kezét, miután gyors választ adtam Krum kérdésére. Csak az volt a fontos, hogy magam mögött tudhassam, így csak húztam Hermionét a táncolók tömegébe, egyre beljebb haladva.
Testvérek vagyunk. De még mennyire! Ha nagyon akarnánk, sem tagadhatnánk le egymást, már csak a külsőnk miatt, hisz belülről tűz és víz vagyunk. Veled volt a legtöbb konfliktusom a testvéreim közül, pedig aztán tudok honnan válogatni. Ez talán azért van, mert te lány vagy, talán azért, mert te vagy hozzám a legközelebb korban… nem tudom, de azt igen, hogy bármin, tényleg bármin képes vagyok hajba kapni veled, ahogy az egy rendes testvérhez illik. De te nem csupán a húgom vagy. Bármennyire is nem akartam, szép lassan beférkőztél a baráti társaságomba, és mindenki egykettőre megszeretett téged, és nem csak azért mert megsajnálták a kis Ginny-t, akit elrabolt az a csúnya, gonosz napló. Átlátsz az embereken, és mindennél jobban ismered az érzelmeiket, így mindenkit könnyen kiismersz, a baj csak annyi, hogy még engem is. Erősebb vagy, mint én, és könnyebben bánsz az emberekkel. Azt hiszem mondanom sem kell, de azért örülök, hogy a húgom vagy… néha.
- Bill, Charlie, vagy az ikrek nem látják minden nap azt, ahogyan egymást faljátok a Dean-hez hasonló bájgúnárokkal! – dühös szavaim megtoldom egy felháborodott, szaggatott nevetéssel is, csak mert egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Dühít, hogy bármit mondok, Ginny talál rá magyarázatot, érvet, ellenérvet, bármit, csak a saját maga igazát szajkózhassa, mert nem tud veszíteni, nem tudja elviselni, ha nekem van igazam. Mint például most is. De nem is gond… ezt a témát nem fogom jobban feszegetni, elvégre én sem vagyok hülye. Lehet, hogy sokan mondták már sokfelé, de minden pletyka ellenére, az agyam helyén nem egy adag rántotta leledzik! Jól tudom, hogy nem csak Bill, Charlie, vagy az ikrek kímélik meg Ginnyt a kioktató, esetünkben sokkal inkább védelmező, s nagyobb testvérek részéről kötelező dumától, de az a rohadék még annyira sem méltó, hogy gondoljak rá! Egyszerűen nem, és kész! Legutóbb egy éve volt itthon, s amilyen felfújtan, mímelt eleganciával érkezett, épp olyan megalázottan is távozott. Azóta nem láttam, nem is hiányzik. Bárcsak anya is hasonló véleményen lenne, szörnyű elviselni, és folytonosan félni, mikor jön a következő kiborulás, a sírógörcs. Ginny jól kezeli, de én nem. Én fiú vagyok, kiborulok, ha egy nőt sírni látok, és nem tudom megfelelően kezelni a helyzetet! Aki nem hiszi el, kérdezze meg Hermionét! Mégis miről beszél? Ez mégis mi? Hogy érti? Arcom elvörösödik egyre növekvő dühömnek köszönhetően, kezeim a konyhaasztalra támasztva nézek húgomra. nem tudom miért, de a kettőnk közt húzódó asztal biztonságérzetet nyújt. Nem arról van szó, hogy félek Ginnytől, vagy valami, de… igen, félek tőle, na és? Láttátok már a Rémdenevér-rontását? Nos, én láttam, mire képes. Minden DS-találkozó alkalmával, és nekem lehet hinni, nem hülyeség félni tőle! - Hermione csak…- próbálnám kimagyarázni magam, de az egész kudarcba fullad. Hermione pontosan tudta, hogy nem szabadna bemennem, és ezért akart távol tartani. Én pedig már csak ezért akartam minél inkább bemenni oda. Nem hagyhattam, hogy Harry elhúzza a mézesmadzagot a húgom előtt, aztán itt hagyja összetörten, megsemmisülve. Nem engedhettem, hogy kihasználja! – Francica-klón miatt? Ginny, mégis miről beszélsz? – na jó, jól tudom, miről beszél,de… nem akarom tudomásul venni. – És igen, tudom, hogy meg tudod védeni magad, a pálcáddal egész ügyesen bánsz. – ezt pedig jegyezd fel, Ginevra Weasley, mert több ilyet nem fogsz hallani! – De mondd, arra is ismersz bűbájt, hogy a fájdalmat enyhítsd? És most nem a sebekre gondolok. - suttogom dühödten, s a mondat végére egyik kezem jelzésértékűleg megindul szívem felé, ha netán nem értette volna a valóban ködösen megfogalmazott mondatot. Sosem voltam valami jó, az ilyen érzelgős dumában, az önkifejezésem még követel némi kiegészítést. Így mondta Hermione.
Tekintetem félve ugrik homlokára, miközben beszélek, jól ismerem már ezt a fajta ráncolást, és tudom, hogy nem fogja szavak nélkül hagyni a dolgot, ám közben mégis csak reménykedek, hátha meggondolja magát, hátha mégis úgy dönt, nem firtatja ezt a témát. Persze nem lesz szerencsém. Sosincs, ha Ginnyvel kell vitatkoznom. Annyira… annyira aljas! Egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint ezzel jön! - Ne hívj így! És egyébként is be voltam gyógyszerezve! Egy csomót aludtam, és nem emlékszem semmire! – védekezek felháborodva. Ez legalább tényleg így volt.– Madame Pomfrey is megmondta, hogy a gyógyszerek miatt… Nem tehetek róla, hogy Lavender mindig rosszkor jött be hozzám. Hermione meg szinte egész nap ott ült, nem csoda, hogy … - megakadok,s egy pillanatra úgy érzem,minden veszett. Majdnem azt mondtam, „nem csoda, hogy ébren voltam.” - … ébren talált. – nyelek, majd kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, mellkasom dühösen emelkedik fel, s le. Mint egy dühödt oroszlán, hajam sörény módjára, kócosan mered hátul pár tincs az ég felé. Nem fogom feszegetni ezt a témát. Ginny és én is jól tudjuk, hogy felesleges, hiszen mindketten tisztában vagyunk az igazsággal. A különbség annyi, hogy ő kimondja, míg én gondolni sem merek rá. - Igen, tudom. – hajtom le fejem, mintegy meghajolva előtte, ami lelkileg igencsak frusztráló érzés! – De ezt Hermione is tudja. Nevillel?- nevetem el magam hitetlenkedve, a dühöm kezd elszállni, aminek külön örülök. – Komolyan Neville-re akarod bízni a DS-t? Ezt jól meggondoltad? Vigyázz, nehogy rátok gyújtsa a sulit. – viccelődök mosolyogva. Persze büszke is vagyok rájuk, hogy a DS-t életben tartják, na de pont Neville? Ez már túlzás, mi több, inkább vicces! Nev egy épkézláb rontást nem tudott összehozni, illetve most már talán megy neki. Ő akarja majd tanítani a többieket? Nem azért, biztosan nagyon jót akar, s jószándékú,de már most veszett ügynek hangzik ez az egész. - Azért sok szerencsét. – mosolygok rá gúnyosan, majd félig a lépcső felé fordulok, s kérdő tekintettel nézek vissza rá. – Maradsz még?
- Ginny. A bátyád vagyok, olyan alapon! – jelentem ki felháborodva. Szegény nem látja át rendesen a dolgokat, nem tudja… nem tudhatja, mi a jó neki, én csak próbálom megvédeni, azt akarom, ami számára a legjobb. Egy ilyen önzetlen tettért minimum elismerés járna, Ginny azonban még ennyit sem ad. Igen, tudom, idegesíti, hogy megpróbáljuk befolyásolni – hiszen nem csak én csinálom, ez minden báty kötelessége, melyet véghez is viszünk -, de ha nem mi, akkor mégis ki tegye meg? Szerintem még mindig jobban járt velünk, mint bárki mással. Mondjuk, mint anyával.
Csak miután kimondtam, jövök rá, mit is tettem. És ehhez is szükséges volt Ginny arcának látványa. Még sosem beszéltem nyíltan senkinek sem arról, mi is fog történni. Még sosem mondtam ki hangosan a szavakat, az volt a terv, hogy titokban tartjuk. Ezt próbálta megelőzni anya is, de nem járt sikerrel, nem is remélhette, hogy fog. De ezért nem ítélhetem el. Nagy valószínűséggel tudja, mi vár majd rám. Nem akar elengedni, mert félt. Ginny azonban más. Olyan, mintha a hőmérséklet a felére csökkenne, a hangulat egyből komorabb lesz, a düh pillanatok alatt párolog el a levegőből. Vonásaim megkeményednek. Nem csak Ginnyben tudatosulnak a dolgok, azt hiszem én is csak most fogok fel ténylegesen mindent. Azt, hogy elhagyjuk az Odút, a családunkat. Azt, hogy mi nem leszünk ott a Roxfort Expresszen idén, és, hogy talán soha többé nem láthatom a Roxfort égbe markoló tornyait. Hirtelen már a pogácsát sem kívánom annyira. A falatot azért lenyelem. Ki tudja, mikor ehetek legközelebb ilyet? Húgom szavait lesütött szemmel hallgatom. Igaza van. Nem fogom kimondani. Tudom. Tudja. Sosem gondoltam még teljesen végig ezt a dolgot. Tudtam, mi lesz, de nem mertem normálisan belegondolni, mert féltem. Féltem attól, hogy esetleg elbizonytalanodok majd, hogy esetleg meghátrálok. És ténylegesen közel állok most ehhez, de tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem. Harry a legjobb barátom, vele kell mennem, és ott lesz Hermione is. Nem hagyhatom magára. Hiszti? Hiszti!? A nyugalom, sőt, inkább a helyzet drámaisága nem tart sokáig, erről Ginny nagyon alaposan gondoskodik. Tudja. Olyan jól tudja, mivel lehet kihozni a sodromból, mivel lehet megingatni engem, és mégis megteszi. Mégis kimondja! Kimondja a szavakat, melyeket én magam nem merek kimondani, nem csak másoknak, de még magamnak sem. Igen, Ginny meg van áldva egyfajta emberismerő képességgel, ami belőlem hiányzik, olyan jól átlátja a kapcsolatokat, ahogyan én soha a büdös életben nem fogom. Ezért van, hogy tud mindenről, még arról is, ami soha nem hangzott el. Még arról is, melytől mindig is kíméltem magam, remélvén, hogy majd jobb lesz, hogy majd egyszer. Talán. Elkomorodok, s pár percig feszült csend vesz körbe minket, majd halk, szaggatott hangon nevetni kezdek. A szituáció abszolút nem vicces, de valahogy ki kell másznom belőle. Persze át fog látni a színjátékon, de nem érdekel. - Hiszti? – kérdem, szemöldököm megemelkedik, hangom felháborodásról árulkodik. – Ezt a hisztit te keltetted, nem én. Ha nem ugortál volna nekem egyből, amiatt a véletlen baleset miatt, most nem lenne semmi gond. Én csak elmondtam a véleményem, mert igenis nem kéne ezt csinálnotok. Értem én, hogy búcsúzkodni akartál, meg minden, de Ginny vedd már észre! Eldobott magától! Az ok nem tök mindegy!? Én megértelek! De el kéne engedned! – már csak azért sem hagyom magam. Meg vagyok győződve a magam igazáról. – Hermionéval pedig egyáltalán nem járunk hasonló cipőben. Nincsen köztünk semmi, nem tudom, honnan veszed ezt a baromságot. – még direkt fintort is varázsolok arcomra, hogy úgy jöjjön le, mintha a gondolattól is elborzadnék. Az asztalra támaszkodok, s kicsit előrébb is dőlök. – Ha éreznék iránta bármit is, szerinted megengedném, hogy velünk jöjjön? Ugyanúgy itthon hagynám, mint ahogyan Harry is itt hagy téged! – na jó, ez már az én számból sem hangzik hitelesen, de egy próbát megér. Tagadnom kell. És tagadni is fogom, ameddig csak tudom. Mert egyszerűen még nem állok készen.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, s közelebb merészkedek, egészen az asztalig. Pont szemben állok meg vele, hosszú ujjaim az asztallapra fonódnak, s türelmesen, kissé álmos szemekkel nézek húgomra. Csípős kérdésére egyszerűen vállat vonok. Egyrészt már jól megszoktam tőle ezt a stílust, nem fogom felhúzni magam ilyenek miatt. Ez Ginny, és én így szeretem, még ha erről neki nem is kell tudnia. A Fleur-rel való piszkálásából pedig már épp eleget kaptam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Hermione mondja mindig, hogy nem érdemes foglalkoznom vele, hát most vagyok olyan lusta, és figyelmen kívül hagyom. Pedig megtehetném, és oh, de még mennyire szívesen meg is tenném, hogy visszavágok neki. Nehogy azt higgye, hogy csak az ő kezében vannak ütőképes kártyák! De nem ám, én is tudok egyet, s mást, még ha Harry sunyi módon hallgat is. Mindenről, ami Ginnyvel kapcsolatos. A bökkenő ott van, hogy a ma történtek után nem merek ilyen vizekre evezni. Már így is épp elég dühös a lány, nem kéne még tovább feszíteni a húrt. Megjöttem már párszor az ilyenekből. - Köszi. – mosolyodok el ösztönösen, bár a sötétben ezt úgysem látja, majd a szekrény felé fordulok és kinyújtom kezem, pár másodpercig csak tapogatózok a finomságok után kutatva, miután pedig megtaláltam, diadalmas vigyorral emelem le, és kezdem majszolni, a morzsákkal nem törődve. Anya úgysem fogja észrevenni! – Kész? – kérdezem teli szájjal, s Ginny felé nyújtom a pogácsás tálat. Imádom anya pogácsáját, mindig is imádtam. És nem csak a pogácsát. Minden süti, amit anya csinál, egyszerűen isteni! Válasz helyett azonban Ginny valami egészen másról kezd beszélni. Ajjaj… - Még te vagy felháborodva? – Még ő van felháborodva? Komolyan!? – Nem én smaciztam az exemmel - aki mellesleg egyszerűen csak dobott, utána meg megígérte, hogy rád sem néz többet- a szobámban! – vágok vissza élesen, s inkább az asztalra teszem a pogácsát. – Az a bajod, hogy megláttalak titeket? Na és? Mintha még nem láttam volna csókolózó embereket! Mintha még nem láttalak volna titeket smárolni! - bár igyekeztem kerülni az ilyen helyzeteket. Újabb pogácsát tömök a számban, közben haragosan figyelem a lányt. Mégis hogy gondolta? Hogy majd nem leszek dühös? Hogy majd tök nyugodtan szemet hunyok efölött az egész fölött, és örömömben még táncolok is? Hogyne. Hiszen én ilyen megértő, jófej és jellemtelen papucs vagyok, nem? Na, nem. Nem fogom hagyni, hogy a húgom élete végéig sóvárogjon egy olyan pasi után, akit nem kaphat meg. Egy olyan pasi után, aki talán meg sem éri a nyár végét! Bár erre azért nem kéne gondolni… - Én! – szólalok meg az utolsó falat lenyelése után. – Én fel lehetek háborodva! Ginny, nem kellett volna ezt csinálnotok! – csak most veszem észre, hogy artikulálok, sőt, hogy kissé feljebb emeltem a hangom. Óvatosabbnak kéne lennem, nem örülnék neki, ha az egész ház fültanúja lenne a veszekedésünknek. – Nem lehetsz vele, hát nem érted? El fogunk innen menni, és a fene se tudja, hogy visszajövünk-e egyáltalán. Mit gondolsz, mi lesz, ha nem járunk sikerrel? – most már csak suttogok. – Mi lesz, ha egyikünk sem jön vissza? Erre még nem gondoltál, Ginny? – még belegondolni is rossz, ám az elmúlt napokban túl sokszor fordultak meg a fejemben ezek a gondolatok, pláne, mikor egyedül voltam.
Nyúzottan túrok hajam kusza tincsei közé, s elégedetlenkedve húzom ki ujjaim, melyeken pár szál vörös haj csüng. Unottan lerázom őket, s bal kezemre támasztva arcom féltekét, összehúzott szemekkel nézek végig barátaimon, persze a hatalmas ásítás elengedhetetlen. Míg ők a földön ülve diskurálnak, én a nyikorgó ágyon nyújtózom, persze csak olyan távolságban, hogy biztosan halljam, miről folyik a társalgás. Sosem értettem miért olyan jó a földön ülve beszélgetni, amikor itt a jó, puha ágyam. Hajnali egy van… lassan. És rohadtul álmos vagyok, az esküvői előkészületek mindenkit leszívtak, így ez nem is olyan nagy csoda. A mai az utolsó éjszakám, hogy normálisan kialudhassam magam, hátha sikerül valami megnyerő ábrázatot varázsolnom majd a holnapi hacacáréra, de az álmokról szőtt álmaim sajnos nem teljesülhetnek be. Ugyanis fontos megbeszélendőnk van. Most. Hajnali egykor. Jó, igazából megértem, hiszen anya mindig ott van a sarkunkban, vagy ha nem is ő maga, de gondoskodik róla, hogy ne lehessünk együtt egész nap, s ne beszélhessünk sokat. Csak most van rá lehetőségünk, mikor mindenki alszik, s mikor legszívesebben én is aludnék. Hát persze. - Éhes vagyok. – nyögöm halkan, s feltolom magam, mire a korszerű ágy hangos elégedetlenséggel nyikorog alattam. A rozsdás rugók csak úgy feszülnek, ahogyan felkelek, s Harryt kikerülve halkan kiosonok az ajtón, elvégre fő az elővigyázatosság, na meg ha bárkit is felkeltek, buktuk az éjjeli megbeszélést. Próbálok minél halkabban lépkedni a nyikorgó lépcsők közt. Már ismerem a házat, így azt is tudom, melyik fokot kell elkerülnöm, ha nem akarom felhívni magamra a figyelmet, így megesik, hogy néha átlépek egy fokot, ami azért ebben a sötétben kissé meredek vállalkozás, de még mindig jobb, mintha anya dühösen fújtató, hajcsavarós arcával kéne találkoznom. Az éjszaka közepén nem éppen a legvidámabb látvány, el lehet hinni. Ritkán eszek az éjszaka közepén. Ennek nagyon egyszerű oka van, nyilvánvalóan azért, mert olyankor már rég alszok. Most viszont nem, és unatkozok, úgyhogy a legjobb gyógymód az evés. Az evés, hiszen a ház most tele van kajával. A holnapi esküvőn jobbnál jobb étkek kerülnek majd felszolgálásra, s én, gondoskodó öccseként, drága bátyámnak, nem lehetek oly felelőtlen, hogy ne teszteljem előre a kaja minőségét. Hiszen erre valóak a testvérek!
Én sem vagyok hibátlan, így a lépcsősor vége felé pár fok bizony megnyikordul alattam, de próbálok ezekről minél hamarabb továbblépni. Mikor az utolsó fokról is lelépek, halkan eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt, fáradtan megdörzsölöm szemeim, hátha jobb lesz, majd a konyha felé veszem az irányt. Teljesen sötét van, csupán a hold fénye világít meg ezt-azt, de a kaját bármilyen körülmények között megtalálnám. Főleg, hogy egy része az asztalon van hagyva. Gondolom az a része, amit anyu nem féltett annyira, hogy eldugjon előlünk, vagy egyszerűen az, amelyiknek nem talált már helyet máshol. Ám a konyha nem üres. Mármint még jó, hogy nem üres, de van bent még valaki. Hunyorgok, ugyanis a sötétben nem látok túl jól, sosem volt az erősségem. - Ginny? – kérdem suttogva, ugyanis nem vagyok egészen biztos magamban.
Látom rajta, hogy kissé vonakodik, s ezt szívesebben tudom be a kialakult helyzetnek, a szerencsétlenségek sorozatának és a feszültségnek, semmint magamnak. A lényemnek. Arról viszont nem tehetek, hogy akárhányszor azt látom rajta, hogy semmi kedve a társaságomhoz, úgy érzem, kevesebb levegő lesz és belülről szívem levét facsarják. Mégis mi ez? Ugyanezt éreztem akkor is, mikor folyton Krummal mászkált. Akkor is rossz volt már ránézni is, sőt, a gondolat is bántott. Még szerencse, hogy most nem látok rajta ilyeneket. Na, meg, hogy Krum jó messzire van innen. Lehet, hogy túl sokat agyalok ezen, nem? Fiatal vagyok. Gondtalannak kéne lennem, még ha a veszélymágnes Harry Potter is a legjobb barátom, és hat testvérrel kell osztoznom szinte mindenen! Én pedig ehelyett belülről emésztem magam, ráadásul olyan baromságokkal, amikről magam sem tudom, hogy honnan szedem őket! Merlin szakállára! Nehogy már ezeken gondolkodjak! Mi lesz velem?! Lassan olyan vagyok, mint Hermione! Mindenen órákat gondolkozok, ahelyett, hogy magamhoz híven reflexből cselekednék. Biztató mosolyt villantok felé, hogy lássa, van kedvem. Vagy valami hasonló. Kedvem az nem sok, mert valószínűleg hűvös van kint, de arra sem lennék képes, hogy egyedül hagyjam a lányt, főleg most, hogy rosszul érzi magát. - Ööö… - kicsit zavarba jövök gúnyos kérdése hallatán, de összeszedem magam. – Azt mondjuk nem, de a kedvedért odavilágíthattam volna a pálcámmal, vagy csinálhattam volna egy képet. – kíváncsian nézek rá, érdekel a reakciója. Tudom, hogy nem idegesíthetem ilyen könnyen fel. De a gondolat kecsegtető. Imádom, amikor dühös! Kezeim zsebeimbe csusszannak, s a lány baloldalán lépkedve követem. Nem szólalok meg, többnyire cipőm orrát bámulom, ha pedig mégsem, akkor fel-felnézek, hogy jobban megnézhessek magamnak pár lányt. Romilda Vane például egészen kicsípte magát. Mio megjegyzésére, csak udvariasan elmosolyodok. Mégis mit mondjak, azt, hogy „Fenékig?” - Nézd. – lépek közelebb hozzá, mikor már a hűvös, bár friss levegőn ácsorgunk. Vállunk egy ponton összeér, de észre sem veszem. – Az ott Lavender Brown és Dean Thomas? Ott a bokor mögött. Látod!? – huuu, de megütöm Dean-t ha Lavenderrel kavar, miközben a húgomat szédíti. Mindig is tudtam, hogy Ginny jobbat érdemelne, nem ezt a bájgúnár, agyilag zombi kocirajongót! Vagy az foci? Kinyújtom kezem, és fittyet hányva az illedelmességre, jól láthatóan mutatok az egyik közelebb eső bokorra, mely mögött csak a fekete üstök, egy pár vékony láb, igencsak rövid, levendulaszín estélyi látszik. Nem sok, de épp elég. – Menjünk már közelebb. – felé fordulok, és cinkos vigyorral, noha nem sok reményt fűzve a dologhoz nézek Hermione félig-meddig megvilágított arcára. – Prefektusok vagyunk. Simán megtehetnénk.
- Jo-Jó. – dadogom, totál szerencsétlenül, s mintha két mágnes azonos töltésű végét közelítenék egymás felé, egyszerre távolodunk el egymástól. Mély levegőt veszek, s szívem lassabb vergődésre parancsolom. Nem kell ez most nekem, anya így is elég sokat aggódik a vérnyomásom miatt. Ujjaim összezáródnak a törött pohár körül, azt gondolván, a Reparo kisegítette gondjából a szárnyaszegett üveget, de sajnos újból találkoznom kell bénaságom ékes bizonyítékával. Az üveg erősen nyomódik húsomba, de Merlinnek köszönhetően nem voltam oly erőszakos, hogy megvágjam magam. - Reparo! – tolom pálcám a tolakodó üvegdarab felé, és végignézem, ahogy a pohár összeforr, időközben talán a vörösség is felszivárgott képemről. - Szívesen. – nézek szemébe, és tekintetünk ismét találkozik, igaz, immár kicsit távolabbról, a kínos érzés azonban visszatér. Nem sokáig bírom, a barna szempár a táncolókra fordul, de csak épp annyira, hogy szemem szögéből ráláthassak Hermionéra. Kár lenne egy ilyen látványt egész este mellőzni, vagy akár csak egy pillanatra is szem elől téveszteni. Nem tudom, mi van velem, igazándiból érzelmeim úgy kuszálnak össze mindent, mint még soha, és ezt elég nehéz belátni. Vonzódásom Hermione iránt már nem új keletű, ám az érzéssel megbarátkoznom még most sem sikerült. Egész életemben csak barátomként tekintettem rá, sőt, elsőben még utáltam is, most meg… áh, hagyjuk. Jobb nem is gondolnom rá. Amiről nem veszek tudomást, az nem létezik, nem ronthatok el ezzel mindent! - Rosszul érzed magad? – pattanok fel helyemről, és vetek rá pár aggódó pillantást. – Kikísérjelek? – igen, az lesz a legjobb, ha vele megyek. Ha jobban megnézem, láthatom is, hogy egészen elfehéredett. Te jó ég, hogy nem vettem észre?! - Ugye nem fogsz hányni? Mert ha hánynod kell, szólj. – próbálok neki segíteni, kissé közelebb hajolva, halkabbra véve, hiszen azért az mégsem kell, hogy mindenki hallja, miről beszélünk. Tekintetem Harryék felé téved, ám barátom nem vesz észre, elég elmélyülten ropja húgommal, így úgy tűnik lemondhatok segítségéről. Úristen! Ha Hermione rosszul lesz odakint, én is kidobom a taccsot. Sosem bírtam, ha valaki a közelemben rókázik. Fúj. - Mehetünk? – kérdezem, és nyújtom felé segítségképp karom. Ha tényleg rosszul van, jobb minél előbb túllenni rajta, nem szabad az ilyet tartogatni, mert a végén még rosszul sül el a dolog.
A lány kirobban lelkesedését fogadván, érdeklődve felvonom szemöldököm. Érdekesen kezdődik ez az este, az már biztos. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fog egy egyszerű kérdésnek. Hiszen ez csak egy szó volt! Ennyire vágyott volna a tánctérre? Talán már réges rég csak erre várt, de nem merte mondani. Merlin, milyen bolond vagyok, minek kellett ennyit húzni a dolgot!? Lehet, hogy sokkal jobban értékelte volna, ha már az elején felkérem. De mégis miért akarok ennyire a kedvében járni, hiszen sosem csináltam ezt, Hermione sok rosszat kapott már tőlem, és általában jól esik, hogy piszkálhatom, de ezek mögött igenis érzelmek rejlenek, melyeket nem hogy neki, de magamnak sem vallottam még be igazán. Lavander óta viszont csöppet máshogy látom a kapcsolatokat. A kapcsolatunkat. Vajon csak én tértem le a barátság nyílegyenes útjáról, vagy ő is más merre jár? Minek agyalok ezen ennyit? Mintha számítana! Sosem gondolkoztam ennyit az érzelmeimen, egyik lánynál sem. Na, ja, mintha olyan sokan lettek volna, de akkor is. Hermione más! - Öhm… oké. – nyögöm bénán, majd tolnám is fel magam a székről, ami elég nehezen megy, tekintve, hogy lábaim remegnek, s ösztöneim a tánctól rettegvén azt sugallják: „Futás, Ron!” Ám nem nyílik alkalmam a mozdulatsor végrehajtására, ugyanis Hermione felborítja a narancslevet, s az elárasztja a fél asztalt, meg a lány fél ruháját. Hopsz. Elmosolyodok, és egy amolyan „Semmi baj bébi, hiszen itt vagyok.” tekintettel próbálom nyugtatni partnerem. Egy utolsó pillantást vetek Harryék felé, kik már nagyban ropják, majd íriszeim megtalálják Hermionét. Nyilvánvalóan most egy pálcára van szükség, hogy megmentsük az estét, de egy kósza gondolat gyorsan befészkeli magát… Ha most azt mondanám neki, hogy nincs itt a pálcám, hazudnék, de minden bizonnyal azt érném el, hogy felmenjünk a klubhelyiségbe pálcáért, vagyis kettesben maradhatnánk. Vajon megérne ennyit? Megérné hazudni, és Hermionét kitenni a rivális lány pillantások megalázó tekintetének? Hiszen tudom, hogy megy ez a csajoknál, ők az ilyen esteken kész versenyeket tartanak, persze kimondatlanul, hol a legszebb csaj viszi a trófeát, míg minket, pasikat nem igazán izgat, milyen a másik ruhája. Mondjuk, az enyémről azért tudnának mondani pár becsmérlő szót, ebben biztos vagyok. Halk sóhajt hallatok, s elvetem a gondolatot. Maradok a tiszta, és legkönnyebben járható úton. Egyébként is tök ciki lett volna így végigmenni a folyosókon, meg Hermionénak hazudni nem gyerekjáték. Meg sem tudtam volna szólalni. Mégis mit mondhattam volna neki? Nem, tuti nem lett volna jó. - Itt van a pálcám. – segítem ki, s előhúzom dísztalárom belső zsebéből a fűzfavesszőt. A ruháján éktelenkedő foltra szegezem, egy félős pillantással szemébe nézek, mintha valami megerősítést várnék, de igazából nem várom meg. Köhintek egyet, és halkan elsuttogom a bűbájt. – Tergeo! – majd figyelem, ahogyan a narancslé felszívódik a zöld anyagról, s az újra tiszta állapotban pompázik. Az asztal alá nézek, és lehajolok, hogy összeszedjem az eltört pohár legnagyobb darabjait. Nem igazán veszem észre a kettőnk között rohamosan megcsökkent távolságot, sem pedig azt, hogy mennyire egyszerűbb lenne egy Reparo!-val elintézni ezt a csekély balesetet. Mikor már a legtöbb, éles üvegdarab a kezemben van, felbújok az asztal alól, s Hermionéval találom magam szembe. Nem sokat fogok fel a helyzetből, csak, hogy nagyon közel van hozzám, talán három centire, hiszen orrunk is majdnem összeér. Mintha minden felerősödött volna. Az illata, a szépsége, a… Sosem voltunk ennyire közel egymáshoz. Íriszeim lassan megtalálják az övéit, hogy farkasszemet nézzenek, de ekkor tudatosul bennem, mi is van, arcom égővörösre gyúl, s a lehető leggyorsabban tolom el magam. Nagyon zavarban vagyok, még az összeszedett üvegdarabokat is kiejtem markomból. - Ööö… Re-Reparo! – motyogom, makacsul másfelé nézve, így nem láthatom, az üveg valóban összeforr-e, ahogyan azt sem, Hermione hogyan reagálja le a dolgot. Hiszen ez most valami szokatlan volt, valami olyan, amin két barát csak nevet egy jót, majd szótlanul elmennek az incidens mellett, de most egyikünk sem nevet…
Üzenetek megtekintése
