Most őszintén.. mit tehetnék?
Egyszerűen lehetetlen megállni ezt az egész helyzetet röhögés nélkül. Aki csak tudja, képzelje el a helyzetet. Van X aki kimegy egyedül gondolkodni egy mólóra és unalmában köveket dobál. Elszórakozik egy darabig, de csak addig, míg egy nagyobb kaviccsal fejbe nem dob egy gyereket, aki épp egy csónakban tesped.. persze, a gyerekkel együtt majdnem elsüllyeszti a hajót is. És ha még ez nem lenne elég.. az ismeretlen idegbeteg őrült módjára elszórja az evezőjét.. mintegy a sokkhatás végett.. vagy talán csak azért, hogy semmiképpen se tudjon kijönni a vízből?!
Na de mindegy is..

Görcsösen rázkódom a röhögéstől, majd mikor a szitokzápor abbamarad, és kedves beszélgetőtársam is észreveszi ennek az egész helyzetnek a pikantériáját, Ő is hangos hahotába kezd. A kedélyek lassan lecsillapodnak, majd mikor egyetlen megmaradt evezőjét felém nyújtja, elrakom a fehér zsebkendőmet és elkapom annak a végét. Egy erőteljes rántással megrántom a csónakot, majd az szépen siklani kezd és egy rövidke idő alatt már a mólónál pihen, melyből mindenféle ingás nélkül akár ki is léphet a mi kis Góliátunk.

Természetesen bemutatkozásán nem csodálkozom, valahogy nem is vártam mást tőle. Kellett, hogy mondjon valami eredetit. Valami olyat, ami nem éppen a kommerszségről tesz tanúbizonyságot. És  ha ránézek.. nos.. ő így hirtelen első látásra nem az az ember, aki olyan nagyon belesüppedne a hétköznapiasság tengerébe.
Góliát vigyorogva lépked fel a fából tákolt móló tetejére, én pedig baráti gesztusként elkapom a kezét és felrántom. Ha pedig már úgyis testi kontaktusba léptünk, megrángatom a kezét üdvözletem jeleként és azért, mert bemutatkozik.
- Üdv, Arieh vagyok! Kissé furcsa a neved.. honnan jöttél? Nem láttalak még itt! Persze ez nem azt jelenti, hogy nem járhatsz ide.. csak hát én mint Griffendéles.. tudod szeretünk tudni mindenről.. szeretjük ismerni az embereket, pláne az újakat..! – vigyorgok rá és remélem hogy szavaimat nem veszi sértésnek. Lényeg a lényeg, hogy még tényleg nem láttam soha.. és sajnos a Griffendél nagy hibája a mindent tudni akarás.. a „mindenlébenkétkanál” effektus. Hála az égnek.. én nem vagyok ilyen..  csak hát ha beszélgetni kell.. akkor muszáj felhozni valamit..

Probléma!
Nos igen, az életben mindig is akadnak problémák. Még az a jó, hogy nem vagyok tisztában azzal, amire éppen a kicsi Seraphin gondol. Hogy én vagyok a probléma! ÉN!!
Pedig én voltam az, aki hálával fordult hozzá, én vagyok az, aki még mindig megpróbálja rávenni az emberi – úgymond – normális gondolkodásra, még akkor is, ha tudom, hogy számára ez nehezebb mindennél. Igazából sajnálom!
Na nem Őt! Embereket ritkán sajnálok..! Hanem a helyzetet.. hogy ennyire elfajult..

Arcába bámulok még mindig, hatalmas elszántsággal. Meg fog átkozni! Tudom! Egyszerűen érzem! Játszottam a tűzzel és most ebben fogok elégni! Legalább azonban lesz mit a szemére vetnem, mikor felnyílik a szeme, mikor rájön arra mit is tett! Hiszen nem lesz mindig minden így, Ő is fog változni, és velem is fog még úgy beszélni, mintha emberszámba venne.
- Figyeltem a korábbi szavaidra, bár kétlem hogy ezt viszont is el lehetne mondani! – jegyzem meg némi pikírtséggel a hangomban.
Szavai ezek után szinte visszhangot vernek a fejembe és én óriásira táguló pupillákkal nézek az arcába.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni miről beszél! Lehetséges lenne, hogy nem beszéli jól a nyelvet és nem érti a szavakat melyeket mondok? Vagy csak azoknak az értelmével van baj? Nem értené azokat? Vagy mi?
Teljességgel nonszensz, hogy beszélek és ő egyáltalán nem úgy reagál ahogy kellene, hogy egyáltalán nem érti meg hogy én miről beszélek. De ez még csak a dolog egyik szépsége. A másik az, hogy igazából felháborító dolog – számomra – hogy valami pattogó idiótának néz, és teljességgel szellemi fogyatékosnak. Mintha én tehetnék arról, hogy melyik ház tagja vagyok és hogy milyen nézeteket vallok.
Jó, tény, hogy engem sem érdekel túlságosan a világnézete és a véleménye. Vagyis érdekel, nagyon is.. csak engem úgy érdekel, mint megváltoztatandó.. nem pedig mint egy állandó dolog. Akarom, hogy kicsit megváltozzon, akarom, hogy megértsen, hogy elfogadjon.. és ne csak engem, hanem a világot is tolerálja, elfogadja.

Egyáltalán nem felelek a kijelentéseire. Nem azt mondom, hogy nem tudnék.. hanem azt, hogy nem akarok. Teljességgel felesleges időhúzás, mely csak elpocsékolt pillanatokat jelent. Pálcája egyre közelebb kerül az arcomhoz, majd aprót szikrázik.
Megátkoz..
Mindezt nemes egyszerűséggel, és egyáltalán nem úgy, ahogy vártam!
Arcomra görcsös vigyor kúszik melyet nem lehet onnan letörölni. Hát mégis nagylelkű..

Kissé hátratántorodom az átok hatására, majd elterülök a földön. A karomon támaszkodva meredek felé.. és még mindig nem teszek semmit. Egyszerűen nem akarok. Ha egy kínzás átkot küldött volna felém, akkor sem torolnám meg, hiszen én provokáltam ki ezt az egészet, viszont kíváncsi voltam hogy is reagál a dologra. Hát így.. igazán jófejként.
- Sosem gondoltam volna, hogy a nyers modorod mellett lapul némi elegancia is. Mert ez nagyon az volt.. elegáns.. és kössz, hogy nem egy Adavát küldtél rám.. bár megtehetted volna. – nézek csillogó szemekkel felé, majd mit sem törődve azzal, hogy mit reagál, egyszerűen megfogom a kezét és talpra állok. Hamar pattanok fel, hiszen nincs nekem semmi bajom.. mindig is fürge voltam.. leszámítva azt a tényt, hogy van némi hibám.. Álomkórság.. remek.

Már épp belekezdenék valami kellemes kis monológba arról, hogy mégis igazam van, hogy valójában jófej, mikor apró neszre figyelek fel. Semmi extra, akár a levelek roppanása.. nem feltűnő. Mégis ami ezután következik már egyáltalán nem hoz a lelkemnek megnyugvást. Néma csend..
Az eddigi neszek, állatok apró zörejei most úgy hallgatnak el, mintha a semmi közepén állnék.. ez pedig felettébb gyanús.
Ujjam felemelem, ezzel is megelőzve azt, hogy Mardekáros társam esetleg belemenjen valami okfejtésbe.
Lágy szellő támad, majd orromat is megcsapja az a kellemetlenül fémes illat.

Vér..
Nem nehéz felismerni, nem nehéz rájönni ezek után már arra sem, hogy van itt valami.. valami.. ami nem éppen kedves.. valami, ami már jó ideje minket figyelhet. A bozótos felé nézek a sötétben és mert nem látok semmit inkább előkapom a pálcámat. Teszek hátra pár lépést, egyenesen Sera mellé és szememet ide-oda járatom egy bizonyos körön belül.
- Te is érzed? Valami nem stimmel.. vér szag van és tuti hogy van itt valami.. – mondom ki nemes egyszerűséggel a tényt, hogy nem vagyunk egyedül..

Csend, nyugalom.. és a természet isteni szépsége. Igen, már azt sem tudom, mikor volt minden ennyire fantasztikus összhangban körülöttem.
Az apró kavics, melyet már egy perce a kezembe szorongatok, lassan teljesen felmelegíti ujjaimat. Már-már úgy érzem, mintha izzó vasdarabot szorongatnék. Tekintetem egy szempillantás erejéig megpihen azon, majd szinte már csalódottan kell konstatálnom, hogy a kő csak egy sima, snassz példány. Nem rendelkezik semmilyen különleges képességgel, csak a fantáziámnak köszönhetően érezem annak égető mivoltát. Vagy mégsem képzelet lenne? Mi van, ha sikeresen átadtam ennek a szegény kőnek minden negatív dolgot? Nos, ha ez így történt volna, akkor most lenne itt az ideje megszabadulni tőle. Hiszen, ha már a lelkem és a szívem tiszta, ideje pontot tenni a dolgok végére. Ideje megszabadulni ettől a nyűgtől..

Kezem lendül, én pedig egy határozott mozdulattal hatalmas távolságba dobom azt az apró kövecskét, mely tényleg nem nagyobb mint a körmöm. A lendület után, már fordulnék is el másik irányba, ám valami megakadályoz ebben. Ez pedig nem más, mint egy csónak, mely egyre közelebb ringatózik a part és a móló felé. Először csak a szemöldökömet vonom fel, majd számat is eltátom, hiszen az oly szép ívben repült kövecske pont telibe kapja az apró utazásra szolgáló eszközt. Fájdalmas kiáltás hallatszódik, én pedig gyorsan pislogni kezdek. Valahogy nem tudok máshogy reagálni, hiszen mi az esélye annak, hogy van valaki abba a nyüves csónakban..?! Igen kevés, ez azonban mégis megtörténik.

Szitokszavak röppennek felém, én pedig még mindig nem tudok megszólalni. Ennyit az élet pikantériájáról. Nézem a „lakót” ahogy kiemelkedik „házából”.. majd ha mindez még nem lenne elég, felém dobja az evezőt. Talán itt adom meg magam, és kezdek el hangosan röhögni. Nem akarom megbántani, csak egyszerűen ez az egész helyzet.. vicces, már-már komédiába illő. Ha még ez nem lenne elég, reménykedek abban, hogy az összes dolgot hozzám vágja, így is elérve azt, hogy kimentsem a tóból.
- Ne haragudj! Tényleg! Nem is láttam, nem is figyeltem, hogy van ott egy csónak. Azt pedig, hogy annak lakója is van.. nos.. kissé groteszk! – hadarom el röhögve, majd ismét ránézek. Nézem hatalmas szemét, izzó tekintetét, mellyel konkrétan a Pokol legmélyebb bugyrába átkoz. Hát istenem! Mit tehetnék! Véletlen volt.. tetszik, nem tetszik neki.. ez van! Meg kell emésztenie, hogy igen, nem mindig olyan feltűnő jelenség, mint ahogy szeretné!
- Azért a másik evezőt ne dobd nekem! Még a végén ott maradsz a vízben..! Bár, talán ki is jöhetnél onnan.. társaság hiányom van! Na mit szólsz? – mosolygom rá, majd a zsebembe nyúlok, hogy előtúrjam a zsebkendőmet. A hófehér anyagot könnyedén meglengetem, ezzel is jelezve, hogy megadom magam és hajlandó vagyok elszívni a békepipát.
- Megadom magam.. még egyszer bocs!...

- Ilyennek születtem, nem tehetek róla, de tehetek ellene? – mondom ki a szavakat hangosan, majd meredek értetlenül az előttem ácsorgó fiú arcába bámulva. Vajon mit ért ez alatt? Talán azt, hogy nem vagyok megfelelő társaság, megfelelő ember a számára? Vajon mit szeretne, milyen legyek?! Legyek elutasító, legyek bunkó, és kissé mardekáros beütésű? Vessem meg az embereket, lépten-nyomon szánakozzak rajtuk?! Miért nem lehet elfogadni mindenkit olyannak, amilyen? Hiszen én éppen ezt teszem. Az első pillanatok negatívizmusát leszámítva próbálkozok az elfogadással. Azzal, hogy megértsem, ő olyan amilyen, és hogy egy kellően kidolgozott maszk mögé rejti valódi énjét. Ez természetesen egy igazán fantasztikusan kidolgozott védelmi mechanizmus. Én is használok hasonlókat, csak annyi a különbség közöttünk, hogy én mikor szükséges megválok ettől a kiegészítőtől. Egyszerűen leveszem magamról, ezzel is előtérbe helyezve lényem valódiságát. Ő miért nem teszi ezt meg? Miért kell nekem tennem annak érdekében, hogy az a maszk legalább annyira megrepedjen, hogy némi fényesség áttüremkedjen a vaksötéten, mely a lelkét, lényét teljesen átjárja?!

- Nem, nálunk ez egyáltalán nem szokás! Ilyeneket csak a gyerekeknél alkalmazunk, mikor előtérbe helyezik a hisztijüket, és máshogy képtelenség megértetni velük valamit! – mosolygok rá, majd csillogó szemekkel nézem az arcát. Hazudnék ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet. Felkeltette! Nagyon is! És most már tudnom kell, hogy miért ilyen elutasító, miért ilyen az emberekkel, miért viseli azt a fránya maszkot, melyet nyugodtan eldobhatna a fenébe. Hiszen akár tetszik neki, akár nem, önkéntelenül is megmutatta, hogy valójában milyen ember. Ha rossz lenne, ha romlott lenne, az erdőben hagyott volna, hogy ott érjen a halál. Ez nem a szánalom miatt történt, nem! Hiába is akarja nekem beadni ezt a baromságot. Ha csak a szánalom munkált volna benne, akkor ott azonnal felkelt, elmondja hogy mit gondol rólam, majd mikor már tisztul az agyam, akkor olajra lép. Ő azonban nem ezt tette! Igenis foglalkozik másokkal! Kár, hogy ezt nem akarja elfogadni!

- Ismét hülyeséget beszélsz Lamartin! Hiszen miért is vágnának meg miattam?! Én nem a többi Griffendéles vagyok! Elfelejtetted, hogy nem én írtam neked levelet? Hogy nem én szórakoztam veled?! És ha még ez nem lenne elég, nyugodt szívvel otthagyhattál volna! Reggelre felfalt volna valami nagy és vérszomjas fenevad, te pedig nem lettél volna köteles szétkürtölni a nagyvilágban, hogy otthagytál egy bealudt iskolatársat az erdőben..! Soha, senki nem tudta volna meg, hogy mit tettél.. – jókedvem szép lassan a tetőfokára hág. Hiába mondja ellenérveit, hogy miért is nem jó, hogy miért is felesleges ez az egész dolog, valahogy nem jut el a tudatomig. Miért is jutna el?! Hiszen nem gondolja komolyan, ennyire vak nem lehet, ennyire nem irthat ki magából mindent. Vagy talán mégis?! Mély levegőt vesz, majd íriszeimbe bámul, ezzel is csapdába ejtve a tekintetemet. Goromba szavai pillanatok alatt kijózanít. Pont úgy hat rám, mint egy hideg zuhany ebben a forró éjszakai levegőben.

- Én nem akarom rád erőltetni a hálámat. Én azt akarom, hogy elfogadd, amit nyújtani próbálok, már percek óta. Miért nem fogod fel a dolgot egyszerűen? Miért nem mondod, hogy „ugyan, nincs mit!” és fogod meg a kezem. Ennyire egyszerű lenne. Kétlem, hogy ezzel a tettel lealacsonyodnál egy olyan szintre, mely szerinted túlságosan a béka segge alatt van..
És nem! Egyáltalán nem felel meg! Egyáltalán nem értek veled egyet.. és azt sem értem, ha már itt tartunk, hogy mi is a bajod?! Ilyen nehéz feldolgozni, hogy valakivel jót cselekedtél??!
Nem fér bele az image-edbe? De tudod mit? Nem érdekes, hiszen ez csak az én nyavalygásom, az én hülyeségem..  – meredek még mindig a szemébe, igaz már nem azzal a csillogó szempárral. Az örömet, a kíváncsiságot leváltotta a csalódottság. Kezem lassan végigcsúszik a kezén, megérintve tenyerét, ujjait is, majd testem, törzsem mellé érkezik. Egy pillanatra ökölbe szorul a kezem, igen, most éppen meg tudnám ütni. Persze nem akarok neki fájdalmat okozni, nem akarom bántani, csak úgy érzem, hogy talán egy kellő ütéssel helyrebillenne az agya és a felfogása. Bár ahogy végignézek az arcán, azon, ami annyira eltökélt, kétlem hogy ez a tettem célt érne.

Fejem lassan lehajtom, majd nem mozdulok. Szemeimmel a feketének tűnő földet pásztázom, nem szólalok meg. Képtelen vagyok bármit is mondani! Hiszen mit mondjak még?! Nem vevő rám, nem fogja fel, hogy miről beszélek. Úgyis csak egy nyomorék Griffendéles vagyok, egy senki, aki soha nem érhet fel a Mardekárhoz. Kár hogy ezek a sztereotípiák ennyire beleégtek a köztudatba. Talán.. talán egyszer majd megérti, miről beszélek, hogy hozzá beszélek, vele beszélek és nem ellene!

… Értsd meg a szavakat, hidd el.. és érezd, amit érzek! ..

A nőket előszeretettel bántalmazó srác egy óriási puffanással terül el a földön.
Hála nekem..
Ajkamon megjelenik egy halovány mosoly, mellyel jelenlegi hőstettemet fejezem be. Mondjuk nem csak én vagyok az, aki ilyen nagy örömmel reagál a dolgokra. A kőkupacban üldögélő leányzó ugyanis hangosan felröhög. Aprókat horkantva hozzá, már-már majdnem sírva. Ezen a helyzeten még szélesebben mosolyodom el.
Eszembe se jutna ezért kinevetni. Hiszen olyan egészségesen nevet. Kit érdekelnek az érzelem mentes nők, a cicababák, akikbe már gyerekkoruk óta belesulykolták azt, hogyan lehet élni bábként, mindentől mentesen. Soha nem bírtam ezt elfogadni, soha nem bírtam az ilyen embereket. Hiszen érezni, ragaszkodni, nevetni jó dolog.. és kell is!

Kinyújtott kézzel állok felette, viszont pont azt teszi amit vártam. Nem fogja meg a kezem. Egyedül, magától felpattan. Na nem mintha valami nyomoréknak nézném.. tényleg nem! Nem azért nyújtom felé a karomat. Csak, mivel kapott egy jó kis lökést, és mivel nem valami puha dolgon landolt, gondoltam elkél neki a segítség. De ha ennyire jó minden, akkor persze, nem fogok neki segíteni. Rajtam ne múljon a lelki békéje.

Egy két erőteljes mozdulattal végigsimít a lábain, leporolja nadrágját, majd vet néhány rosszalló pillantást a foltokra, melyeket már csak a mosás hozhat ki abból a ruhadarabból. Nézem ténykedését és még mindig mosolygok. Figyelem, ahogy lehúzza magán a felsőt, hogy minél kevesebb bőrt mutasson meg magából, majd hallgatom szavait is, melyek pont olyanok, mint amilyeneket vártam, képzeltem.
- Látom, hogy sikerült egyedül is felállnod. Bocs, ha tolakodónak érezted a felajánlásomat. Mindenesetre jól vagy? – kérdezem meg tőle végre valahára a legalapvetőbb kérdést, melyet csak el lehet képzelni.

Végigmér. Tetőtől talpig. Arcomra már-már kiül lassan a zavar látható jele, vagy ha így folytatja el is alszom a helyzet kényelmetlenségéből kiindulva. Nézi íriszeimet, alkatomat, vállamat és úgy az egész lényem. Még a nevem is tudja. Milyen hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy az én nevemet bárki is megjegyzi, hogy bárki is tudni fogja. Hiszen nem vagyok én az a típus akit könnyű megjegyezni. Túlságosan átlagos vagyok, túlságosan egyszerű. Ha lenne bennem bármi ami a deviáns viselkedéshez közelebb vinne.. nos akkor még megérteném, hogy megjegyeznék a nevem. De így?!

Természetesen ennek örömére én is megnézem magamnak. Hatalmas, csillogó szemek és óriási sötét, csillogó hajkorona. Nem rossz párosítás. Egyenes, talán kissé fitos  orr, vékony ajkak, melyeket szinte egy pillanat alatt eltüntet, ha úgy akarja. Nem túl magas.. ettől függetlenül a domborulatok pont ott vannak és pont annyi, ahol, amennyi kell vagy éppen szükséges. Megfigyelem öltözetét is.. Hát nem éppen a legmárkásabb göncöket hordja, de valahogy így tökéletes a megjelenése. Nem tudnám elképzelni úri lánynak. Így igazi.. úgy már mesterkéltnek érezném az összhatást.

Rámosolygok, majd mikor a nevem mondja kissé megemelem a szemöldököm. Még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy a nevemen szólított.
- Igen, Arieh vagyok. És benned kit tisztelhetek? Mert szerintem még nem találkoztunk. Csak nem felejtenék el egy ilyen lányt..! – mosolygom még mindig, majd a kezem nyújtom felé. – Arieh J. A. Brightmore!

- Igazán helyes dolog, hogy így megvédted a szobrot. Én sem bírom a rongálókat. És persze! – itt hangosan felkacagok – Elkaptad volna, kis bosszúálló! Tudom, elhiszem, ha te mondod. – tény és való, hogy ha ránézek, akkor tényleg biztosra veszem, hogy pár nappal később letarolta volna a gyereket valamelyik folyosón. Harcias, az már biztos.
Ekkor vet egy pillantást a kezére, melyet én is megtekintek. Esetleges tiltakozása ellenére megfogom kezét, és megszemlélem a horzsolásokat. Vörös csíkok, vércseppek.. nem túl bíztató.
- Mutasd csak! Hmm.. hát nem valami szép! – vizsgálgatom, majd ha hagyja, akkor nekilátok a seb kezelésének..

Igazán remek ez a mai nap. Aranyló fények játszanak mindenfelé, és igaz, hogy már nincs az a hatalmas hőség, mégis érezni, ahogy a természet szinte ontja magából az energiát. Mintha minden lüktetne, mintha minden egy hatalmas szívdobbanás lenne és nekünk fel kellene venni a ritmust. Igen, ezt teszem én is.
Lépteimet ehhez igazítom, így szinte már rohanva száguldok végig az iskola hatalmas udvarán. Igazán jó most a kedvem, talán éppen emiatt kezdek bele a halk dúdolgatásba.

Igaz viszont, hogy a szép és kellemes dolgoknak, pont úgy mint mindennek, egyszer vége szakad. A Merlin – szobor mellett elsétálva ugyanis furcsa hangokra leszek figyelmes. Egy pillanatra megtorpanok, majd az egyik hatalmas bokor mögül figyelem az egyre csak fokozódó eseményeket.

Egy pillanat alatt felszökik a pulzusom, és a vérnyomásom is megemelkedik. Mély levegőt veszek, nem egyet, nem kettőt. Ez most nem az a helyzet, hogy én csak úgy fogjam magam és elaludjak, valami jó kis görcsös pózban. Lassan megnyugszom, de még mindig felháborodottság sugárzik a szemeimből. Ez csak akkor fokozódik, mikor meglátom a kis taknyos kölyök viselkedését az ismeretlen lánnyal szemben.
Hamar levonom a kellő konzekvenciát.. A fiú nem a lány öccse, és az a kis idióta éppen most emelt kezet egy nőre. Micsoda bátorság..

Hallom a jajgatást, a lány korholó szavait, és azt, hogy tulajdonképpen mi is az, ami nem nyerte el a tetszését. Akaratlanul elmosolyodom. Nem gondoltam volna, hogy van még valaki, aki ennyire figyel a körülöttünk lévő örökségre, a tárgyakra, a természetre. Én is hasonló beállítottsággal rendelkezem, úgyhogy teljességgel átérzem a helyzetét. Nekem sem tetszik mikor valaki rongál. Az más kérdés, hogy én általában le szoktam tudni egy morranással, egy nem túl kedves pillantással.. hiszen lehet valaki a legnagyobb aranyvérű, ha egyszerűen a szülők, vagy a dajkák képtelenek voltak arra, hogy megneveljék.  Pedig mit is ér az a fránya nagy aranyvérűség, ha az ember ilyen undorító dolgokat tesz. Hiszen mindenkit a tettei jellemeznek. Egy ilyen pedig.. eléggé szánalomra méltó.

Nem bírom már tovább, úgyhogy pont akkor lépek elő, mikor a kis görény menekülőre fogja.
- Petrificus totalus! – kiáltom, majd elégedetten nézem, ahogy dermedten a földre esik. Szívem szerint ott hagynám egész nap, éjjel.. több napig, csak hogy tudjon gondolkodni azon, hogy mit is csinált. Mondjuk, tény, hogy most egy darabig nem fogok vele foglalkozni. Inkább a lányhoz sétálok, aki még mindig neki magyaráz és akit szépen belelökött abba a jó kis szúrós kövekből púpozott kupacra.
- Na gyere, hagy segítselek fel! Add a kezed! – mosolygok rá kedvesen, és nyújtom felé a karom, persze ezzel is felajánlva azt, hogy csak akkor fogadja el, ha akarja. Mindenesetre szívesen segítenék neki. Már láthatja, hogy az ő oldalán állok, teljesen egyet értve a jelenlegi helyzet eszméjével.

Jeeeeeee

* ölbekap, megpörget * :D

Köszi

          
jelszó ||  "Nagini, vacsora!"
teljes név || Arieh Jeremy Abimael Ethan Brightmore
becenév || Ari, Jerry.. végülis mikor mi.. 
nem || FÉRFI
születési hely, idő || Newport; 1980. július 16
kor || 17
faj || ember
vér || arany
évfolyam || 6. évfolyam
   

          
Nem szeretek magamról beszélni.. sose szerettem. Valahogy túlságosan intimek az élmények, talán túlságosan bensőséges minden ahhoz, hogy csak úgy kiteregessem a nagyvilágnak.
Mégis.. megteszem ..
1980. júliusában születtem a napfényes Newport-ban. Egész életemben itt éltem, és soha de soha nem is akarok innen elmenni, másfelé költözni. Anglia az otthonom, ha el kellene innen mennem, abba belehalnék. - Na de hol is tartottam.. ? – Kicsit elkalandozom néha .. –
Ja igen..
Szóval megszülettem!
Pontosan 9 hónapra, még a nap is egyezett, annyira időben érkeztem. Könnyű szülés volt, legalább is anyám azt mondja. Szinte pillanatok alatt lezavarta a dolgot, nem szenvedett sokáig, szerinte már akkor is látható volt, hogy mennyire életerős leszek. Az lettem, szerencsére, igaz néhány apró probléma azért adódott.

Legelőször 5 éves voltam, mikor ez a szüleimnek feltűnt. Igen, feltűnt! - Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy olyan aranyvérű család gyermeke vagyok, ahol mindenki szereti a másikat és foglalkozik az érzéseivel, a vágyaival és szeretetet ad. Azért ez elég kevés helyen fordul elő. Nos! Nem volt nehéz észrevenni. Bárhol, bármikor, bármilyen pillanatban megtörténhetett. Anyám – szegény - az elején nem is értette. Könnyek áradatával és jajgatással szorongatott és próbált „életet lehelni belém” Pedig esküszöm, semmi bajom nem volt. Egyszerűen elaludtam, játék közben. Nincs fájdalom.. semmi nincs. Na jó, talán utána, mert ugye sosem tudhatja az ember, hogy hol is fog landolni. A narkolepszia már csak ilyen.. Meggyógyítani nem lehet, viszont az ember emellett még élhet teljes 100%-os életet.

Próbálkoztam. Nem mondom, hogy nem zavart, hogy nem fordultam magamba, mert magamba fordultam. Igazából nem tudtam elfogadni ezt az abszurd különcséget, mellyel megáldott a sors. Tudom, tudom, hogy nem jelent semmit.. és azt is tudom, hogy ezek a „rohamok” nem sűrűn fordulnak elő. De most komolyan.. Megértheti bárki azt, hogy mennyire kellemetlen, mikor az ember valami nagyon fontos dolgon vesz részt, és hirtelen csak elalszik?! Ezzel természetesen kellemetlen helyzetbe hozza saját magát, valamint azt, azokat is, akikkel éppen egy légtérben tartózkodik.
Sokáig utáltam magam emiatt! Próbálkoztam az orvosoknál, próbálkoztam sok helyen de gyógyítani nem lehet. Helyette inkább valami olyan dolgot próbáltam csinálni, amely leköt egy kicsit. Lovagolni kezdtem járni.
Igen, voltak ezzel is gondok.. igen, estem le a lóról a narkolepszia miatt.. de szép lassan hozzászokott a friss történésekhez a szervezetem. Már nem olyan nagy izgalommal várom ezt az újdonságot.. tehát lassacskán elmúlt az a nagy örömérzet, mely a kataplexiát kiváltotta nálam. A napok szép lassan új értelmet nyertek, beleszerettem a szabadság életérzésébe, a vágtázásba egy gyönyörű ló hátán, a természetbe.. és Belé!

Ugyanis eme nagy lovaglási időszakomban megismertem Őt! Az apjáé volt a lovarda, ahol levezettem fölös energiáimat. Soha életemben nem ismertem, találkoztam gyönyörűbb teremtéssel. Ahányszor csak megláttam, kisfiúsan zavarba jöttem, majd ennek örömére álmodtam is szépeket. A mai napig hihetetlennek találom, hogy ez a csodaszép tündér látott bennem fantáziát, és szóba állt velem.
Hamar jó viszony alakult ki közöttünk. Számomra ő lett a minden, szívem szerelemtől túlcsordultan dobogott érte. Ittam szavait, meghallgattam, sokszor órákig beszélgettünk. Ő volt az, aki segített, hogy ne értékeljem le magam, aki meghallgatott és akinek a kedvéért nyitottabbá váltam az emberek felé és minden felé. Azonban a rózsaszín köd elvakította a szemem. Nem láttam, vagy talán nem akartam látni, hogy ő nem másnak, csak a barátjának tekint. Mintha tudnám hogy ő is viszont szeret, úgy vallottam neki szerelmet, a legnagyobb extázisban. Kínosan mosolygott, majd elmesélte hogy nem vonzódik hozzám, mint férfihoz, csak barátot lát bennem. Hiszen mit is érezhetne irántam??! Én akkor voltam a lassan kamaszkorba lépő 11 éves gyermek, ő pedig 16 éves, lassan érett nő. Ebben a pillanatban egy világ omlott össze bennem.

Bezárkóztam, rendeznem kellett a dolgaimat. Elbújtam a világ elől.. és előle. Hiszen ha ennyire kihasznált, akkor nem érdemli meg még azt is hogy lássa nyomoromat. Sokszor voltam ingerült a felesleges kitárulkozásom miatt. Szinte azt sem vettem észre, mikor a házunk ablakai indulataim hatására beremegnek. Teljesen természetes volt, hogy nem figyelek a külvilágra.. hiszen úgyis az volt a lényeg, hogy a lelki békémet ismételten megtaláljam. Anyám eközben igazi anyaként tartotta bennem a lelket, majd mikor már megunta ezt az egész „nem eszek egész nap” helyzetet ingerülten dobta az iskola levelét az ágyamra és parancsolt rám. Szavaival most már így visszagondolva egyet kell értenem. Nem lehetek egyfolytában egy helyen. Hiszen az élet olyan hosszú.. és nőből van még egy csomó. Az igazi is eljön egyszer.. nem sírhatok mindig csak utána.. A változás változást fog hozni az életembe..

Igazam lett. A változás tényleg változást hozott. Elég hamar sikerült beilleszkednem. Igaz, az elején sokszor kaptam negatív kritikákat, és előszeretettel gúnyoltak különös betegségem miatt, de az az idő már elmúlt. Lassan mindenki hozzászokott ahhoz, hogy én vagyok az a különös fiú, aki néha elájul, vagyis.. elalszik. Sikeresen kiépítettem a saját magam kis baráti társaságát, majd benne voltam néhány nagyon vad buliban is. Ennek a bulinak a következménye az a három csillag a tarkómon. Valahogy addig nem volt hozzá bátorságom, aztán mégis megtettem. Magamra varrattam, hogy szimbolizálja az eget, mely felettünk magasodik és a végtelent, ezzel együtt a szabadságot melyre oly nagyon vágyom. Hogy miért is? Igen, vannak barátaim, vannak hozzám közel állók, mégis jó lenne a saját lábamra állni végre, és nekikezdeni a tanári pályának.. szigorúan a legendás lények miatt.. melyeket annyira szeretek..
Mindezeken kívül egyáltalán nem bántam meg, hogy léptem egyről a kettőre. Ha akkor nem állok a sarkamra, ha akkor nem felejtem el őt és kezdek új életet, akkor valószínűleg soha nem lenne előttem semmilyen olyan cél, melyért érdemes küzdeni, harcolni.

          
Igazán nehéz jellemezni magam, azért mégis megpróbálom. Kissé talán zárkózott vagyok, a narkolepszia miatt. Könnyen barátkozok, bár a bizalmat nehéz kiérdemelni. Aprólékosan figyelek a részletekre, a megjelenésre, és a harmóniára. Próbálom úgy szervezni, irányítani az életemet, hogy az mindenféleképpen jó legyen. Hálistennek mindig megtalálom az arany középutat, és sikerül elérnem azt, amit akarok. Ebben mondjuk a szüleimnek óriási szerepe van, hiszen én egy igazán szerető családban nőttem fel, ahol az egymás kölcsönös megértése egy alap dolognak számított. Nem vagyok egy bosszúálló természet, nem szeretem a konfliktusokat, ha tehetem ezeket mindig elkerülöm. Nem állok senki oldalán, én a saját magam oldalán foglalok helyet. Az emberek általában kedvelnek, hiszen mindenben benne vagyok – persze normál határokon belül. Bulizni nem nagyon szeretek, jobban rajongok a kellemes társaságért és a meghitt beszélgetésekért. Jó kapcsolatban vagyok a lányokkal, udvarias vagyok és ezt szinte mindegyikük szereti. Igaz, nincs párkapcsolatom, mégsem vágyom rá olyan nagyon. A hatalmas csalódás után valahogy előítéletekkel telítődtem a gyengébbik nemmel kapcsolatban. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet meghódítani..
Őszinte vagyok, ami tetszik vagy éppen ami nem, az mindig kikívánkozik belőlem. Valahogy nem érint mélyen, ha ezzel mást megbántok. Jól bírom a kritikát és építő jellegűnek fogom fel, ebből adódóan nem vagyok egy sértődős típus. Akik ismernek így szeretnek, így fogadnak el.

          
mindig || lányok, napsütés, lovak, komolyzene, tenger, kék, barátok
soha || alvás, sznobok, állatkínzás, paradicsom
dementorok || csalódást okoz a húgának
mumus || Látja magát amint épp egy fontos pillanatban elalszik
titkok ||
- 11 évesen órákig állt a tükör előtt és magát nézegette, miközben sajátos monológot tartott arról saját magának, hogy miért is ő a legmegfelelőbb ember Becky számára.
- gyermekként gondolkodott azon, hogy zsoké lesz belőle
- az első csókja előtt annyira izgult, hogy mielőtt megtörténhetett volna, a lányt leterítve elaludt
rossz szokás || rágja a körmét, és mániákusan vágatja a haját..

          
apa || Gregory James Michael Louise Brightmore, 40 éves, aranyvérű
anya || Christina Isabella Audrina Stevens, 36 éves, aranyvérű
testvérek ||  Audrina Jasmine Lilly Brightmore, 15 éves
családi állapot egyedülálló
állatok || nincs


          
magasság || 185 cm
tömeg || 75 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || egy tetoválás a tarkóján mely három csillagot ábrázol kinézet || Eléggé magas vagyok, ezt apámtól örököltem. Nem vagyok ez a nagyon vékony típus, viszont a lovaglásnak köszönhetően magamra szedtem pár kiló izmot. Arcom kisfiús, hajam dús és állandóan az égbe mered. Nem tartom magam egy csúnya embernek, a lányok előszeretettel nézegetik nagy kék szememet, valamint egyenes vonalú orromat, vastag ajkaimat. Az arisztokrácia külsőleg egyáltalán nem jelenik meg a vonásaimon. Általában divatosabb, de mégis kényelmes ruhákat hordok. Szeretem a farmert, az inget, a sportcipőt.. Nem rikítok ki márkás darabjaimmal a tömegből, ettől függetlenül így érzem jól magam.
egészségi állapot || egészséges, ha eltekintünk a narkolepsziájától és a mellé társuló kataplexiától.

Narkolepszia: A narkolepszia a központi idegrendszer betegsége, az alvás-ébrenlét kontrolljának zavarát jelenti. A betegség már 25 éves kor előtt jelentkezik. A tünetek változóak, a beteg leküzdhetetlen álmosságot érez, mely megzavarja a mindennapi teendőiben.
Kataplexia: ez esetben a beteg a bénulás tüneteit mutatja, képtelen kontrollálni az izmait. Nem minden esetben jár ugyan elalvással, mégis nagyban kapcsolódik a narkolepsziához. Valamint előfordulhat, hogy a beteg csak bizonyos izomcsoportokat nem tud kontrollálni. Ezek a tünetek rövid ideig tartanak, és általában valamilyen felfokozott izgalmi állapot, stressz helyzet, sokkhatás váltja ki, néhány perc alatt elmúlik.


          
varázslói ismeretek || Legendás lények gondozása, bájitaltan, sötét varázslatok kivédése tartozik a kedvenc tárgyaim közé. Természetesen számomra is vannak olyan dolgok, melyeket egyáltalán nem szeretek, ilyen pl. a bűbájtan.
mugli képzettségek || lovaglás, valamint klarinét
pálca típusa || 14 hüvelyk fűzfa pálca, unicornis szőr maggal. Markolata szépen ívelt, faragott, egy türkizzel díszítve.
különlegesség ||  Érdeklődik az animágia iránt, szeretné is elkezdeni az ezzel kapcsolatos órákat. Ha sikerül fejlődnie, animágus alakja egy oroszlán lesz.


          szerepjáték-példa

multi kari

          
Van egy 15 éves húgom akiért rajongok. Nagyon jó testvérek voltunk, vagyunk. Ő volt az egyik olyan ember, akinek bátran elmondhattam a bánatomat, titkaimat, aki mindig meghallgatott és mellettem állt. Mindent megtennék érte.. és örömmel tölt el a tudat, hogy ez az érzés kölcsönös..