Hatalmába kerít az a mérhetetlen, szavakkal ki nem fejezhető szomorúság. Csak úgy potyognak a könnyeim, mit potyognak? Áradnak. Két kezemmel a térdem markolászom, izzadt tenyerem a nadrágom gyűrkéli. Magam sem értem hova tűnt egyszeriben a pozitív gondolkodásom. Hisz az imént még úgy látszott, hogy sikerül lenyugtatnom a kedélyeimet, kiűzni a fejemből a félelmetes gondolatokat...talán mégsem. Egyszeriben fölém kerekedett a negativizmus, az ördög munkálkodik most bennem és én nem vagyok képes arra, hogy legyőzzem. Ugyan hallom a körülöttem jövők-menők hangjait, beszédfoszlányokat, de egy pillanatra sem tekintek fel. Csak remélni tudom, hogy senki sem áll meg, senki sem akar lehajolni hozzám, hogy megtudja mi történt...csak remélni tudom, hogy nem téved erre a húgom. Hogy én mekkora barom vagyok. Miért kell nekem pont egy elég forgalmas helyen kimutatni a legféltettebb érzelmeimet? Miért kell nekem pont itt elgyengülni? Szinte magamon érzem a kíváncsi és aggódó szemek fürkésző pillantásait, de makacs vagyok. Most nem kell senki... Vagy csak magamnak nem akarom bevallani, hogy igenis szükségem van egy vigasztaló, simogató, gyengéd kézre? Nem...most mégsem ezt akarom. Vagyis...egyszerűen csak nem akarok beszélni arról ami történt. Nem akarok újra felidézni azokat a rémisztő szavakat, nem akarom újra átélni azt a borzalmas másodpercet. Még mindig előttem van a kép, ahogy kibontom a levelet és meglátom benne... Egyből az a néhány szó, mintha az egész levél csak azokból a szavakból állt volna. Szemeim akaratlanul is a lényeget szedték ki belőle. Nem akarom...
Nem tudok szabadulni a gondolatoktól...nem megy. Űznek, nyaggatnak, számonkérnek, nem hagynak nyugodni. És az a legrosszabb az egészben, hogy egyetlen kép jelenik meg csak a szemeim előtt...folyamatosan, vissza-visszatérően. A haldokló apám. Már csak nem is küzdök a könnyek ellen, talán ez az, ami legalább egy kicsit lecsendesít, megnyugtat...már amennyire ilyenkor meg lehet nyugodni. Elengedem magam, engedem, hogy a könnycseppek záporozzanak, engedem a hüppögést, a fel-feltörő hangokat, a szipogást. Nem fogom vissza magam...most már úgyis mindegy. Aki akar, az úgyis megbámul, tehetek én akármit. Már nem is akarok tenni ez ellen.
Ekkor azonban egy halk, de annál határozottabb férfihang zökkent ki a gondolatok kusza világából. Erősebben jut el a fülemig, mint a többi hang, de mégsem vagyok biztos benne, hogy nekem szól. Már épp megemelném a fejem, mikor egy meleg kéz ér hozzám és lágyan simít végig barna fürtjeimen. Felnézek, hagyom. Legbelül még talán jól is esik. Kisírt, piros szemeim az ismeretlen srácra emelem és némán fürkészem tekintetét. Valahonnan mégis ismerős, de ezen időm sincs gondolkozni, mert a fiú szemei a mellettem heverő papírgalacsinra vetődik, majd jön az olyannyira nem várt kérdés.
- Nem szeretnék erről beszélni... - még mindig hüppögök, hangom a sok sírástól jóval mélyebb a szokásosnál. Egy könnyed mozdulattal felkapom a levelet és a zsebembe süllyesztem. Még véletlenül sem láthatja meg. Bár valószínűleg nem olyan bunkó... Óh, még be is mutatkozik...áá mégsem. Egy bókot ejt el, aminek máskor, más helyzetben igazán tudnék örülni, na de most...
- Ne gyötörd magad. Hidd el el tudom képzelni, hogy nézhetek most ki...az a kép pedig cseppet sem gyönyörű. -pillantok a fiúra. Nem firtatom a nevét, most valahogy az sem érdekel. Használhatatlan vagyok és talán ezt a srác is hamarosan belátja. Vagy ki tudja?
Egy metamorf mágus. Szomorúan figyelem a haj hirtelen változását, látszik, hogy a fiú próbál küzdeni ez ellen, de valahogy mégsem tud hatni rá. A vöröslő haj hirtelenjében lilába csap át, majd... Majd az ismeretlen keze felemelkedik és az arcomhoz ér. Milyen puha kéz... Most ez sem tudom értékelni. Nézem őt és hallgatom, sajnálom szegényt. Mintha hiába próbálkozna. A nevét azonban sikerül megtudnom.
- Miért, ki vagy te, Óz a nagy varázsló? -kérdem tőle teljesen reménytelenül. - Ezen még te sem tudsz segíteni. Hagyj magamra. -nem kérlelem, inkább csak úgy kijelentem. Talán magam sem tudom, hogy mit is szeretnék valójában. Talán örülnék ha lenne mellettem valaki. Akkor miért akarom elküldeni szegényt? Rejtély...

Jajj, az a mosoly... Bárcsak ne néznél rám így, te Casanova...bárcsak ne vinnél a kísértésbe. Aaron megbabonázó íriszeibe révedek, megpróbálok olvasni belőlük, próbálok rájönni arra, kit is rejtenek valójában ezek a csodás szemek. Elvégre kitűnő emberismerő vagyok, nem csalhatnak meg a megérzéseim éppen most. De mik is a megérzéseim a sráccal kapcsolatban? Egy Mardekáros...ez a tény máris előítéleteket szül, vagyis szülne, ha nem Veronica Lilian Middleton lenne a nevem. Nem szeretem az olyan embereket, akik a ház, a származás, esetleg a külső alapján alakítanak ki véleményt. Mindig is úgy voltam ezzel, hogy amíg nem ismerek valakit, addig nincs jogom megítélni. Miért ne lehetne egy zöld taláros jófej? Persze óvatosnak kell lenni, mert a Mardekárba általában nem az elveszett fiatalok kerülnek, azaz ők bizony nem mennek a szomszédba egy kis csalafintaságért. Könnyűszerrel átvernek bárkit, mindenre képesek a cél érdekében, taktikusak és ravaszak. Tisztában vagyok  én ezzel. Mégis mindig mindenkinek megszavazom azt az első bizalmat, legyen szó akárkiről. Egy esélyt mindenki megérdemel, nem?
Még mielőtt bárki is egy naiv kis vércsének tartana leszögezem, legbelül mindig ott motoszkál bennem a gyanú. Nem vagyok egy elveszett lányka, még ha néha annak is látszom. Igazán kiismerhetetlen tudok lenni és ezt a fegyverem be is vetem ha olyan emberrel futok össze, akiben nem teljesen bízok meg. Aaron vajon ilyen? Szívem szerint azt mondanám, hogy nem...hogy ő egy kivétel, ami erősíti a Mardekáros szabályt. De általában tetteimben az eszem vezérel. Az pedig most csak annyit kiabál: Ne bízz meg benne! Ne tedd!
Csak fürkészem, kémlelem a fiú tekintetét, pont azt teszem, amit nem akartam, felnézek rá. Szerencsére még nem jelképesen. Még?? Hisz sosem fogok rá úgy felnézni. Remélem így se sokáig. Igen, ez a sármos mosoly. Már-már kezdek kételkedni abban, hogy egy korombelivel hozott össze a sors. Talán még évfolyamtársam is, bár erre azért nem vennék mérget. A teste... Még mielőtt elcsöppenne a nyálam gyorsan a tó felé nézek és a távolba révedek.
- Én elég gyakran sétálok errefelé. A lábam egyszerűen idevisz, nem tudok ez ellen tenni, de nem is akarok. Imádom ezt a helyet, békés... olyan idilli. Itt ülni, nézni a csendesen hullámzó tavat, ennél nincs is jobb dolog a világon. Kikapcsol, ellazít... - az utolsó szavakat teljesen átélem, hangom elhalkul, kezeim kicsúsznak alólam, utat engedve hátamnak, ami így lassan eléri a móló faléceit. Így fekszem egy rövid ideig, mintha egyedül lennék, mintha nem lenne társaságom. Az a fránya álmodozás. Miért nem tudok ez ellen semmit sem tenni? Ahogy Aaron lépteit hallom gyorsan észbekapok, majd mikor már mellettem ül felemelkedek és megrázom magam.
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Mit is mondtál az imént? - mosolygok a srácra kedvesen, miközben magam mellé teszem a naplót. - Áhh már meg is van, a nevemről volt szó. Köszönöm a bókot, örülök hogy tetszik. Nicát mondtál? - pillantok rá vágyakozóan. - Így...így még nem hívott senki. Ez egyszerűen gyönyörű, nagyon tetszik. Köszi szépen. - le sem veszem róla a szemeim, pedig érzem hogy le kellene. Még hozzá azon nyomban. Kezd elszaladni velem a csikó és én nem bírom megállítani. Ha ez így folytatódik abból hatalmas nagy baj lesz. Meg kell hallanom az eszem hangját, nem engedhetem, hogy a szív duruzsoló hangja elnyomja. De közel ül hozzám...talán túl közel is. Nem jöhetek zavarba, nem mutathatom ki, hogy nem bírok magammal. Vera, koncentrálj már az isten szerelmére. Ennek véget kell vetni, de azonnal. Nem nézek rá, szemem sarkából mégis látom, ahogy végigjáratja íriszeit a testemen. Győzködöm magam, azzal győzködöm magam, hogy Aaron taktikázik, hogy tényleg ezzel a hízelgő stílussal akar behálózni...az eszem tudja ezt, de a szívet kell jobb belátásra bírni. A szív még bízik, na de meddig? Hol a határ? És meddig nem késő?
Végre sikerül ránéznem, állom a pillantását, sőt én is hasonlóan csábosan nézek vissza rá. Sőt...még egy élces megjegyzés is kicsúszik a számon, amire Aaron persze egyből reagál. Láthatóan tetszik neki a szókimondó stílusom.
- Sosem voltam az az elveszett lélek...még ha azt is hiszed, ez cseppet sincs így. - mondom nagyon határozottan, a lehető legmagabiztosabban. Következő mondatán elmosolyodom, majd így felelek. - A természet. Tudod, egy kis magányra vágytam. - itt a srácra pillantok, hogy vajon elárul-e bármit is arca, majd folytatom. - Néha jól jön ha egyedül maradsz a gondolataiddal és távol vagy a nyüzsgő világtól. -bökök fejemmel a Roxfort irányába, majd újra találkoznak szemeim Aaron íriszeivel. - De ha most nem lennél itt, akkor mit kezdenék a vízzel? - húzom kihívó mosolyra a szám, majd egyik kezemmel elérve a tiszta, hűs vizet a srác felé sprickolok. Úgyis kezd forrósodni a helyzet, nem árt egy kis felfrissülés.

Óriási, elsöprő lendülettel török ki a Nagyteremből. Kezemben egy félig összegyűrt levél lengedezik, vállamról egy kis táska lóg a mélybe. Arcomon a feszültség, a kétségbeesés jelei mutatkoznak, szemeimben láthatóan gyűlnek a könnyek, de még küzdök ellenük. Küzdök azért, hogy benntarthassam azokat az átokfajzatokat, küzdök a gyengeség és félelem ellen, de túl nagy súly nehezedik rám. És most nem a táskára gondolok. Sokkal inkább az ujjaim fogságában lévő papírlapra...azaz annak tartalmára. Keserű, fájdalmas, aggasztó hírek. Otthonról, apáról. Azért jöttem le ide, hogy jóllakjak, erre egy bagoly megkeseríti az életem. Hát szép...mit ne mondjak nagyon szép dolog. Autóbaleset, súlyos sérülések, nincs eszméleténél... ne aggódj... A fejemben csak úgy kattognak a gondolatok, egymást követik a levél legfontosabb szavai, igenis aggódok. Már hogyne aggódnék? Nem tudom mi lesz, nem tudom, hogy egyáltalán látom-e még aput. Ilyenre még sosem gondoltam, de most legszívesebben hazarohannék, itt hagynám ezt az iskolát és ott lennék mellette...szüksége van rám. Érzem, hogy hiányol, érzem, hogy ott a helyem. Mégsem tehetem meg. Anyám azt kérte, hogy nyugodjak meg és maradjak...bármi is történjen maradjak. Hogy kérhet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Szívem vadul kalapál, szinte érzem ahogy ki akar törni a test rejtekéből. Haladok előre, egyik lábam a másikat követi, de azt sem tudom mit teszek és hol vagyok. El kellene mondanom a húgomnak, meg kellene keresnem, tudnia kell erről. Nagy erőkkel próbálom rávenni magam erre a lépésre, de valami visszatart. Ismerem Tracyt, tudom, hogy ezt nem tudná feldolgozni...de azt is tudom, hogy joga van ezt megtudni. Reménytelenségemben a fejemhez kapok és ha lehet, akkor még magasabb fokozatba kapcsolok. Már szinte rohanok a folyosókon, eszeveszetten...céltalanul. Arra megyek, amerre a falak engedik, nem nézek se jobbra se balra, olyan mintha egy szellem lennék, csak úgy suhanok előre. Vagy még inkább alvajáró, aki nem lát, nincs tudatánál csak megy. Egy könnycsepp ekkor végigfolyik az arcomon, egészen a számig, érzem a fájdalom ízét. Nem akarok sírni, erős akarok maradni, hisz nekem van tartásom. Csak hát...ilyen helyzetben még sosem voltam. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, nem nem és nem. Nem gondolok ilyesmire, apa kemény, erős a szervezete, fel fog épülni. Ugye nem csak nyugtatgatom magam? Nem, ebben hiszek, biztos vagyok ebben. Nincs más lehetőség, csak ez az egy létezik.
Tenyerem izzad, a levél szinte már átázik, de ez sem érdekel. Most csak az érdekel, hogy ne álljak meg és ne találkozzak senkivel, aki megállíthat. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Vagy pont most lenne szükségem egy támaszra? Semmit sem tudok, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mit mondjak Tracynek, vagy hogy egyáltalán mondjak-e neki bármit is. Apa úgyis felépül és akkor jobb ha nem tud erről. De mi van ha...? Nem, nincs ha. Hirtelen hangokat hallok, fogalmam sincs mennyi ideje menetelek a folyosókon, nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy bármivel is tisztában legyek. Ugyan a hangokat hallom és azt is kikövetkeztetem hogy merről jönnek, de szavakat nem értek, nem is figyelek oda. Nem vagyok képes rá. Mellettem kisvártatva kirajzolódni látszik egy alak és az alakkal szemben még egy, kővé dermedt figura. Egy szobor. Elhaladok mellettük és csak akkor jövök rá, hogy hol is vagyok. Egy ideális helyen... a könnyező szobornál. Már-már lenyugodnék egy kicsikét, de akkor újra hatalmába kerít az az érzés. Megtorpanok, hátamat a falnak nyomom és lassan, megtört arccal csúszok egyre lejjebb és lejjebb, mígnem hátsó részem eléri a földet. Ujjaim engednek, a levél kicsúszik belőle és meglehetősen gyűrt állapotban landol a padlón. Nem bírom tovább. Két kezem összefogom térdeimen, fejemmel ledőlök és utat engedek a kitörni vágyó könnycseppeknek.

Csend. Nyugalom. Madárcsicsergés. Ilyenkor a legszebb a természet. Bár...mégsem. Csak ilyenkor tűnik a legszebbnek, ilyenkor, az év végéhez közeledve látják a legszebbnek a diákok. És nem csak a természetet, hanem jóformán mindent. Nincs olyan ember, akinek ne az járna a fejében, hogy mit fog csinálni otthon, mi várja a nyári szünidő alatt, távol az iskolától, a jó öreg Roxforttól. Igen, nekem is peregnek a buksimban a gondolatok, csak úgy űzik egymást, cikáznak jobbra-balra, de a remek tervek ellenére szívemben mégis megbújik egy csöppnyi kis fájdalom. El kell szakadnom a második otthonomtól, attól a jól megszokott környezettől, ahol életem jelentős részét töltöm. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha ezután sosem térhetnék ide vissza, pedig erről azért közel sincs szó. Van még egy évem, bár ha jól belegondolok az is kevés. Szeretem ezt a helyet...és varázsolni még inkább.
Kicsit elszontyolodva veszem kezembe a naplóm, amibe sajnos önhibámon kívül mostanában elég keveset és ritkán körmöltem. Sok volt a meló, évvégi hajtás, mint mindig...bár szerencsére ennek csak töredéke érintett. Nem akarok önteltnek tűnni, távol álljon tőlem, de szégyellni sem szégyellem, hogy jó képességű vagyok. Miért is szégyellném? Büszke vagyok rá, de dicsekedni sosem dicsekszem vele. Ki ilyen, ki pedig olyan. Ez a szép az életben. Nem lehet mindenki mindenből tökéletes. Hát természetesen én sem vagyok az...a számmisztika enyhén szólva nem az erősségem. Ez van...és ebből kifolyólag mindent be kell vetnem, persze nem a szó szoros értelmében, de valóban hajtanom kell. Eredmény? Egy hiányos napló. Talán most, talán most sikerül befirkantanom valamit. Felcsapom a könyvecskét és miután arrébb pakolom a képbe belógó kusza hajtincseket szemügyre veszem a helyzetet. Hát, mit ne mondjak...cseppet sem fényes. Számra mosoly siklik, ahogy az utolsó bejegyzéseket olvasom, majd lapozok párat vissza...még, még, még egyet. Lábammal a kellemesen langyos vízzel játszadozom, élvezem ahogy a hullámok szinte nyaldossák a talpam. Felpillantok, majd két kezemet a hátam mögött kitámasztom és az eget kémlelem. A napló eközben combjaim közé csúszva becsukódik, de észre sem veszem. Lazulok. Lábaim táncot járnak, ide-oda himbálóznak, megzavarva ezzel a víz harmonikus nyugalmát. Arcomra kiül a mosoly, szemeim kisvártatva becsukódnak, teljesen elengedem magam, nem törődök semmivel. Még a közelgő léptek zaja sem tud kizökkenteni gondolataimból. Egyszerűen csak elengedem a fülem mellett és csak magammal foglalkozom. Várok. Érzem, hogy az a bizonyos valaki már a hátam mögött áll, de várok a szavakra, várok valamiféle jelre, hangra. Már szinte megöl a kíváncsiság, de tartom magam. Most bizonyíthatom, hogy igenis ellen tudok állni a kísértésnek. Bár attól függ miféle kísértésről beszélünk. Ez esetben... Ekkor azonban duruzsoló, meglehetősen kedves férfihang hallik. Óhh és mily költői megfogalmazás. Előveszem a tarsolyomból a legmegnyerőbb mosolyom és fejem majdhogynem kicsavarom úgy tekintek az ismeretlen ismerős felé.
- Ahogy mondod... igazán csodás megfogalmazás. Ennél szebb szavakat nem is találnék eme gyönyörű jelenségre. -pillantok a srácra és most valahogy nem félek, nincs bennem semmiféle izgalom. Tudom ki ez a fiú. Hallottam már róla eleget. Tudom, hogy kell kezelnem az efféle helyzetet. Talán elveszett virágszálnak tűnök, de a látszat néha csal. Csak ne nézne ki ennyire jól ez a pasi. Szemeim alig bírom levenni róla, de aztán mégis megerőszakolom magam és megteszem, amit meg kell tennem...muszáj...nem mutathatom ki, hogy mennyire tetszik nekem. Ez maga lenne az öngyilkosság.
- Áhh, üdvözöllek Aaron, Veronica Lilian Middleton vagyok, Vera, Roni vagy ahogy tetszik... nekem teljesen mindegy hogy szólítasz. -nézek sötét szemeibe, majd elkapom tekintetem. - Jut eszembe, nincs kedved esetleg leülni, mert nem túl kényelmes állandóan felnézni rád. - teszem fel az ártatlan kérdést, angyalian bájos pillantással megfűszerezve. Több szempontból sem akarok felnézni Aaronra...
- Egyébként mindenki más Mr. Westbrooknak szólít vagy mi ez a nagyvonalúság? -kérdem tőle enyhén gúnyos hangnemben...játékosan, miközben kihalászom a két lábam közé szorult könyvet. Még mielőtt ő megtenné.

          alapok

jelszó || "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!"
teljes név || Veronica Lilian Middleton
becenév || Vera, Roni, néha, nagyon ritkán Lili
nem || nő
születési hely, idő || Bristol, 1980. március. 8.
kor || 16
faj || ember
vér || sárvérű
évfolyam || hatodév


          a múlt

Élet egy álomban

Mocorgás. Finom és nőies horkantások. A nemrég mosott takaró alól kibukkanó kecses kis kacsó. A levegőben mintha feszültség szaga terjengene. Vagy csak mi érezzük így mint kívülállók? Nem. A takaró rejtekében megbúvó Veronica is nyugtalan… esetleg izgatott? Hirtelen fordulás jobbra…vissza balra, majd hasra. A mozgás végül elül és hosszú barna hajszálak törnek elő a „csapdából”. Mintha elfogyott volna odabent a levegőjük, mintha úgy éreznék hogy ki kell onnan törniük...különben vége...mindennek vége. A horkantások egyszeriben elhalnak, helyüket sokkal lágyabb, kevésbé riasztó szuszogás váltja fel. A lány száján a megkönnyebbülés halk sóhaja iramodik neki a nagyvilágnak, miközben teste mozdulatlanná dermed, teljes egészében átélve az agyába befurakodó mély álom minden egyes képkockáját. Gyertek! Tartsunk vele mi is! Ugrás! Hopp!

Álom

Mibe csöppentünk? Hol vagyunk? Egyszerű a képlet. A főszereplőnk még mindig ugyanaz a lány, akit az imént meglestünk a szobájában. A helyszín pedig... Mi is a helyszín? Hosszú, széles folyosó, ameddig a szem ellát ajtók, rajtuk névtáblák, a falakon újságcikkek. Egy irodaház? Meglehet, sőt valószínű. Veronica könnyed léptekkel halad előre, a magabiztosság csak úgy sugárzik a fiatal hölgy arcáról...mintha biztos lenne a dolgában. Mintha jól ismerné már ezt a helyet, mintha tudná, pontosan hol is akar kikötni. Tudja, teljesen rutinszerűen teszi meg ezeket a lépéseket, majd egy ajtóhoz érve lelassít, megáll és bekopog...ahogy azt illik. Időnk sincs meglesni az ajtón feszítő táblácskát, mert hangzik a bebocsátást megengedő "szabad" szócska és Vera nem teketóriázik. Benyit. Mi pedig természetesen követjük.
- Hello apa! -köszön lazán és mosolyogva a lány, miközben átöleli és egy cuppanós puszit nyom a sportos férfi bal orcájára. Kisvártatva az íróasztal felé pillant, szeme kikerekedik, arcáról leolvad a mosoly, megszeppent kislányként várja, hogy mi fog ebből kisülni.
- Áhh Roni -lép közbe Mr. Henry Middleton látva lánya hirtelen jött zavarát, majd lassan az asztalhoz sétál maga előtt taszigálva a fülig piruló Veronicát is. - Ezennel szeretném bemutatni neked -elmarad a dobpergés- Mr. Steven McClist a The Biggest News fejét. Ő az egyik legnépszerűbb, legkiválóbb újságíró itt Bristolban. Na de most magatokra hagylak titeket, beszélgessetek csak...már így is késésben vagyok. -pillant a férfi kidülledő szemekkel az órájára, majd homlokon csókolja köpni-nyelni sem tudó lányát, kezet ráz az íróasztal mögött elterpeszkedő nagydarab alakkal (ő lenne a sztárújságíró) és már csapódik is az ajtó mögötte. Roni csak áll ott, továbbra is ugyanabban a pozícióban, kicsit kétségbeesett fejjel, láthatóan ledöbbenve. Kívülről nézve teljesen statikus a kép, belül azonban ádáz csatát vívnak az agysejtek. Vera minden erejével azon van, hogy megpróbálja egyszeriben magabiztossá varázsolni magát...nehéz feladat, főleg így hogy azt sem tudja mit keres itt. Mély, dörgő, de mégis kedvességet sugárzó hang szakítja félbe az öngyőzködést.
- Foglaljon helyet Miss Middleton, csak nyugodtan, pánikra semmi oka. -ejti ki a szavakat a férfi mosolyogva, majd a lány bizonytalanságát látván folytatja. -Tudja, elég régóta ismerem az édesapját, az egyik legkiválóbb munkaerőm...valóban. -teszi hozzá mintegy magát is meggyőzvén a mindenki számára egyértelmű tényről. -Azonban magácskáról kisasszony még nem sokat hallottam. Viszont... -és itt a pasas megáll egy pillanatra, még tovább fokozván az izgalmakat -viszont annyit tudok, hogy Önt is meglehetősen érdekli az újságírás és követni szeretné az apját eme nagyszerű szakma birodalmába. -Vagy rosszak a hírforrásaim? -húzza fel a szemöldökét és titkon reméli, hogy most szóra bírhatja az időközben vele szemben helyet foglaló bájos teremtést. Azonban ilyen hirtelen változásra még ő sem számít.
- Nem uram, Önt tökéletes információkkal látták el. -teszi Roni egy ártatlan mosollyal egyszeriben határozottá az arcát. -Tudja, minden vágyam, hogy egyszer apa nyomdokaiba léphessek. Egyszerűen vonz ez a világ, szeretek írni, szeretem lencsevégre kapni az embereket...érdekelnek a különféle emberi sorsok. -mintha most oldották volna ki a láthatatlan csomót a lány nyelvéről, csak úgy árad belőle a szó, szinte le sem lehet lőni. Persze, mert arról beszélhet, ami érdekli, amiről élvezettel társalog bárkivel. A férfi csak bólogat, de tuti, hogy ha lenne kalap a fején most azt emelgetné ebben a percben. A vak is látja, hogy teljesen le van nyűgözve, ez a fiatal leányzó elvarázsolja. Még ha tudná, hogy mennyire képes is lenne elvarázsolni...
- Ön most 16 éves, ha nem tévedek. Azaz úgy hiszem tisztában van a tinik világával. Hisz tulajdonképpen ebben a varázslatos világban él. -Mr. McClist egy kis hatásszünetet tart, csak hogy még jobban felcsigázza a lány érdeklődését, majd rátér a lényegre. -Tudja, Miss Middleton épp most tervezem, hogy megújítom egy kicsit a The Biggest News című folyóiratot. Szeretném közelebb hozni hozzá az ifjúságot, ezért úgy érzem változtatnom kell. Haladni kell a korral. Tehát két oldal a fiatalok világáról fog szólni, divat, szórakozás, zene...minden, ami csak szóba jöhet. Na már most, arra gondoltam, hogy szerkeszthetné Ön ezt a rendhagyó rovatot. Ne...várjon. -inti csendre a már száját nyitni készülő lánykát -nem mondjon még semmit. Egy feltétele azért lenne a dolognak. Meg kell hogy ismerjem Önt... beszélnie kell magáról, az életéről. Hisz jóformán semmit sem tudok kegyedről. Én pedig szeretek tisztában lenni azzal, hogy kit is alkalmazok. Ugye megérti? - a férfi ezzel hátradől kényelmes karosszékében és kíváncsi tekintetét várakozóan Verára emeli. Arcán biztató mosoly terül szét, mintha nem is egy kemény főnökkel, hanem sokkal inkább magával a télapóval lenne dolgunk. Roni arcára ezzel szemben szélsőséges érzelmek rajzolódnak ki. Egyrészt látjuk rajta azt a kislányos megilletődöttséget. Ő mint egy rovatnak a szerkesztője? Hihetetlen, túl nagy falat. Zavarban van...érzi hogy meg kellene szólalnia, mondania kellene valami értelmeset...nehéz dió. Másrészt viszont csillog a szeme a boldogságtól, a dicsőségtől, hogy őrá gondolnak, hogy őt alkalmasnak látják erre. Legbelül majd kicsattan az örömtől. Mily nagy megtiszteltetés. Lábait egy könnyed, nőies mozdulattal egymásra helyezi, leplezvén mérhetetlen önbizalomhiányát. Győzködi magát, próbál ellazulni, majd lazán a hajába túr és egy mély sóhaj után belekezd.
- Ööö...tudja, alig tudom elhinni, hogy ez történik velem. Egyszerűen...egyszerűen nem találok szavakat. Bocsásson meg, ez ugye a valóság? -kérdezi Vera teljesen elvarázsolva és szemeit körüljáratja az irodán. -Hát persze hogy az...hisz itt ülök, érzem, hogy ebben a székben ülök...nem lehet álom. -adja meg a választ a saját kérdésére és szinte kétségbeesve bizonygatja magának a tényeket. Hirtelen megváltozik. Elhiszi, hogy itt van, elhiszi, hogy nem álmodik, feleszmél. A férfi kéken tündöklő íriszeibe mélyed és mosolyogva belekezd hosszú monológjába. Igazából nem tudja pontosan mire kíváncsi Mr. McClist, de meg akar felelni, el akarja végezni a rábízott feladatot...ha már bíznak benne. Úgyis a férfi kezében van az irányítás, majd terelgeti ha úgy látja jónak. Csak ő tudja, hogy mit akar tudni.
- Szóval meséljek magamról? - indítja el a lány életének történetét egy költői kérdéssel. - Akkor kezdem a legelejétől. -mosolyog izgatottan Roni. -Tehát, Veronica Lilian Middleton néven láttam meg a napvilágot 1980. március 8.-án, egy gyönyörű napon Bristolban, Sandra Pelletier és Henry Middleton első gyermekeként. Bár a barátaim csak Roninak hívnak. -teszi hozzá csak úgy mellékesen, majd folytatja. -Mint tudja, édesapám újságíróként tevékenykedik, édesanyám pedig gyógyszerész. Mindketten imádják a munkájukat...na de most nem róluk kell mesélnem, hanem... hanem magamról. -egy pillanatra itt megáll, megvakarja homlokát, mintha onnan várná a további ötleteket, majd kisvártatva felkapja a fejét és hozzáteszi. -Születésem után 3 évvel újabb csodás napra virradt a Middleton família. Édesanyám ugyanis világra hozta Tracyt, az én piciny húgomat. Sajnos ez a vajúdás nem ment olyan zökkenőmentesen, mint mikor anyu velem volt terhes, Tracy ugyanis császárral bújt elő anya pocakjából. Na de már megint elkalandoztam. -hajtja le a fejét Vera bűnbánóan. Segítséget vár...támpontot. Szerencséje van.
- Értem...értem. Beszélne nekem a gyerekkoráról? -tolja le a szemüveget az orrára Mr. McClist, fölötte lesve Ronira. A lány kissé meglepődve mered a pasasra, de rögvest belekezd mondandójába...bár nem érti, miért kíváncsi a férfi pont erre.
-Igazából ugyanolyan volt a gyerekkorom, mint a többi mug...akarom mondani a korombeli gyerekeknek. Nem volt benne semmi érdemleges, semmi különös. Életerős, mozgékony, vidám kislány voltam, ha tehettem állandóan csak játszottam. Képzelje el... -Vera harsány nevetésben tör ki, látszik rajta, hogy élvezi a különleges interjút -már akkor is felkeltették a figyelmem az újságok. Még járni sem tudtam, de az asztalról azért lehalásztam egy-egy lapot és érdeklődve lapozgattam. Talán tudat alatt már sejtettem mi leszek ha nagy leszek. -szája szegletében ott marad az a kedves, tündéri mosoly...nem lehet nem szeretni. - Nem is tudok rosszat mondani, vagyis talán annyi, hogy mivel a szüleim már akkor is rengeteget dolgoztak gyakorta bíztak a nagyira. Bár...ez sem volt rossz, sőt... talán nincs még egy olyan ember, aki annyira értene a gyerekekhez, mint ő. Imádtam. Sajnos már nem él, 2 éve halt meg tüdőrákban. Gyűlölöm a dohányzást. - a lány fejét kissé lehorgasztja és szomorúan tekint maga elé. A váratlan kérdésre azonban felkapja buksiját.
- Részvétem, igazán sajnálom Miss Middleton...vagy ha megengedi, Roni. És a bölcsődei évek? -tér vissza villámgyorsan az eredeti témához, időt sem hagyva a túlzott érzelgésnek.
- Köszönöm. Persze, csak nyugodtan Mr...
- Steven. Szólíts csak Stevennek. -küld a lány felé a férfi egy apró mosolyt, majd némán figyel tovább.
- Ööö... ez miért olyan fontos, Steven? -teszi fel a kérdést csodálkozva Vera, de választ sem várva elkezd mesélni.
- Tulajdonképpen a bölcsődei évek kimaradtak az életemből. Nagymamámnak volt elég ideje figyelnie rám, nevelgetnie és természetesen a szüleim is kivették a részüket a gyermeknevelésből. Mindenki így látta jobbnak és én ehhez szoktam hozzá. Persze azért nem voltam elzárva a korombeliektől, találkoztam velük játszótereken, itt-ott, így mikor eljött az óvoda ideje már könnyen beilleszkedtem a kis csapatba. Azonban... -Roni itt egy pillanatra megáll, töpreng, hogy hogyan is lehetne ezt szépen tálalni, de remek ötlet hiányában csak egyszerűen kimondja - azonban az évek során kibontakoztak különleges képességeim. -mondja büszkén, majd kíváncsian tekint Mr. McClistre, akinek az arcán némi értetlenséget vél felfedezni.
- Különleges képességek? Pontosan mire gondolsz? Művészi hajlam, kiemelkedő agyi képességek? -találgat felhúzott szemöldökkel, miközben pápaszemét visszahelyezi a szemére, hogy jobban megfigyelhesse a lány vonásait.
- Nem igazán erre gondoltam. -feleli Vera titokzatosan, mialatt zsebéből egy hosszú, vékony tárgyat húz elő. Jól látja, hogy a férfi rámered a furcsának ható eszközre, de nem törődik vele. Még talán élvezi is a helyzetet. Ha ugyanis Roni kezébe kerül a pálcája, akkor ott megszűnik létezni a külvilág. Könnyedén, lágyan lendíti meg a varázseszközt, ráirányítva azt az íróasztalon heverő hamutartóra. - Levicorpus! -ejti ki a varázsigőt szinte minden egyes betűt külön kihangsúlyozva. Szemét le sem veszi a megcélzott pontról és az eredmény magáért beszél. A hamutartó kisvártatva emelkedni kezd, majd a levegőben megállva lebeg egy kis ideig. -Ilyesmire gondoltam. -ereszti le a tárgyat Roni az eredeti nyugalmi helyzetébe, majd mint aki dolgát jól végezte hátradől és Stevenre néz. A pasas arcán a meghökkentség keveredik a félelemmel, láthatóan nem találja a szavakat, pedig nagyon meg akar szólalni. A hangok azonban bent rekednek. Roni kihasználja az alkalmat és folytatja történetét.
- Szóval az óvodában kezdődött minden. Eleinte még nem vettem észre semmi furcsát, aztán a dolgok megváltoztak. Nem értettem, hogy a többi gyerek miért nem tud mindent olyan könnyen és tökéletesen megcsinálni mint én. Nem estem le soha a mászókákról, sokkal többre voltam képes mint a korombeliek...minden értelemben. Persze a szüleim erre csak annyit mondtak: "Tehetséges egy gyermek, még sokra viheti." Én viszont már akkor, 6 évesen éreztem, hogy itt többről van szó, mint puszta tehetség. Varázslónak születtem, ezen nincs mit szépíteni, és lassan apáék is beletörődtek ebbe, hisz nem tehettek mást. Elfogadták, hogy a lányuk, mint később kiderült lányaik különleges képességgel rendelkeznek, de ugyanúgy kezeltek minket, mint annak előtte...amit nem is bántam. Nem voltak büszkék erre és kezdetben én sem, nem értették az egész szituációt és talán a mai napig nem értik teljesen. Titkon abban reménykedtek, hogy a húgom majd nem örökli ezt az ő szavukkal élve "nyavalyát", de mint már mondtam csalódniuk kellett. A jelek ugyanis nála is megjelentek, ő is látta a varázsvilágot, benne élt ebben és nem csak benne élt, de később velem együtt művelte is eme izgalmas tudományt. - Vera egy pillanatra itt megáll, megköszörüli a torkát, majd a tátott szájjal figyelő férfi arcát fürkészi. Szája szegletében apró, majdhogynem láthatatlan mosoly jelenik meg, miközben újra szavakat formál.
- Tudod, ez a képesség számomra hamarosan áldássá vált. Nem ijedtem meg tőle, inkább a kíváncsiságom hajtott előre. Bár bevallom kezdetben úgy éreztem kilógok a sorból, hogy nem illek a családomba, hogy én vagyok a család fekete báránya, a selejt és őszintén szólva nem élveztem. Később, mikor felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába fordult a kocka. Bekerültem egy olyan körbe, ahol hozzám hasonló gyerekek, fiatalok, felnőttek vettek körül. Nem néztek rám úgy mintha őrült lennék, nem tűntem ki a társaim közül. Na akkor kezdtem el igazán élvezni ezt az életet. Könnyen beilleszkedtem, bár elsőben még akadtak gondok, kicsit visszahúzódó voltam, de ezen szerencsére hamar túllendültem. Jófej embereket ismertem meg és ki merem állítani barátokra leltem. Talán furcsa, de főként fiúkkal barátkoztam, akkoriban meglehetősen fiús lány voltam. Aztán teltek-múltak az évek. Egyre jobban megszerettem az iskolát, egyre inkább a varázslásnak éltem. Persze az új Roni mögött ott bújkált a régi is. Nem felejtettem el, hogy ki is vagyok valójában, kinek is születtem, bár bevallom szégyelltem a származásom. Akkor már úgy éreztem nem én vagyok a különc, hanem a családom. Nem értettem, hogy ők miért nem képesek pálcával megoldani helyzeteket, hogy ők miért mások mint én, hogy miért ilyen családba születtem. Tagadtam, hogy muglik, vagyis varázstalanok, nem mertem erről beszélni még a barátaimnak se. Hülye voltam, ma már belátom. Rájöttem arra, hogy ők is ugyanolyan emberek mint én, ők neveltek fel, közéjük tartozom, tőlük származom és erre büszkének kell lennem.   Ma már büszkeséggel tölt el ha beszélhetek róluk, a szüleimről. -pillant föl Vera Stevenre, majd nem engedvén szóhoz jutni a férfit folytatja.
- Szóval sikeresen beilleszkedtem, a szám egyre nagyobb lett és hamarosan a fiúk érdeklődését is felkeltettem. De ez nem olyan fontos. -legyint, majd más vizekre evez. - A tanulás. Szerettem és most is szeretek tanulni. Kezdettől fogva érdekelt szinte minden, nyitott voltam arra, hogy új információkat szerezzek, bár a számmisztikával mindig is hadilábon álltam. A számolás nem az én műfajom. Az összes többi tantárgy azonban az ínyemre volt. Kedveltem a tanulós tárgyakat is, de még jobban azokat, ahol gyakran kellett a pálcánkhoz nyúlnunk. Így vált a kedvencemmé a sötét varázslatok kivédése, annak ellenére, hogy a tanárt ki nem állhattam, akkor a bájitaltan, bűbájtan is a kedvenceim közé tartozott. A mágiatörit meg egyszerűen imádtam, azt most nem részletezném hogy miért. Minden olyan egyszerűnek és csodálatosnak tűnik, de persze a varázsvilág közel sem ilyen. Hamarosan erre nekem is rá kellett jönnöm. Ugyanis a legsötétebb varázsló uralja az egészet, akit csak egy valaki tud elpusztítani. Az a valaki pedig nem más mint Harry Potter. Tudom, hogy még sosem hallott...azaz hallottál róla, de azért érdemes beszélni róla. Minden elismerésem az övé, hogy fel meri vállalni ezt a félelmetes harcot. El sem tudod képzelni milyen veszedelmeken ment már keresztül az a srác. Le kell győznie a Sötét NagyÚrat, Tudjukkit, akinek a nevét senki sem meri kimondani. -a lányt kirázza a hideg, de azért még mond pár szót. - Csaták, véres csaták zajlanak a jók és a rosszak között. Mert persze Vol...Tudjukki nem egyedül van, csatlósai mindig a nyomában járnak és rémes parancsokat teljesítenek. Én hiszem, merem hinni, hogy Harry Potter, a Kiválasztott le tudja őt győzni. -a férfi arcán már szinte dudorodnak az erek, mintha éppen felrobbanni készülne...és nem csak készül.
- Elééééééééééég, elééééééég, elég legyen most már. Maga őrült, magát azonnal be kellene zárni egy elmegyógyintézetbe. Ilyenek nem járkálhatnak szabadon. -tör ki a pasasból a félelemmel teli düh, miközben zihálva ugrik föl a székről és az ajtó felé mutogat. -Kifelé! Azonnal!

Vera verejtékezve ül föl az ágyon, egy pillanatig csak bámul maga elé, mintha nem tudná hol van, körülnéz és csodálkozva morogja maga elé:
- De hisz, sulin kívül nem is lehet varázsolni... -kap a fejéhez ijedezve, majd hirtelen elmosolyodik. -Ez csak egy álom Roni, egy hülye álom, semmi több. -ezzel megkönnyebbülten dobja el magát az ágyon és tovább szundizik.



          jellem

Hmm...milyen is ez a lány?
Veronica egy meglehetősen titokzatos, szinte kiismerhetetlen jelenség...akarom mondani leányzó. Hogy mi teszi ilyenné? Az, hogy sosem tudhatod milyen is valójában, hogy mikor jön egy hatalmas forgószél, ami átrendez mindent. Roni a végletek embere, igazi hangulatember. A hirtelen változások pedig nem csak a jellemét kísérik, hanem a teljesítményét is. Olykor kiváló bájitalt képes előállítani, máskor pocsékra sikeredik az egész. Köztes állapot nála nem létezik. Olykor önbizalomtúltengésben szenved, máskor meglapul, mint nyuszi a fűben. Nincs túl sok barátja, elég nehezen nyit, de annál könnyebben oldódik. Ha megtalálja valakiben a másik felét, akkor ott már nincs probléma. Egy szempillantás alatt képes magabiztossá válni, ha kinyílik a csipája akkor keményen megmondja a véleményét, szemtől-szembe, nem kertel. Nála alap az őszinteség, utálja ha becsapják, esetleg elhallgatnak előle valamit, amiről tudnia kellene...ilyenkor nagyon nehezen bocsát meg, előfordul, hogy soha. Ez az ügy súlyától függ. Hajlamos az ügyetlenségre, esetlenségre, főleg ha zavarban van.
Mindemellett kitűnő humorérzékkel büszkélkedhet, olyannyira, hogy még a saját hülyeségein is képes nevetni. Határtalan türelme van, de azért őt is ki lehet hozni a sodrából, ha ez sikerül valakinek, akkor Vera szinte kifordul magából, nem érdemes őt dühösen látni, olyankor jobb elkerülni. Imád álmodozni, néha teljesen elkalandozik, egy álomvilágba csöppen, pedig valójában a földön jár, vagyis próbál ott járni és küzdeni az álmok, vágyak ellen, de nem mindig megy neki. Olykor túl sokat akar elérni, vakmerővé válik, pedig legbelül, a szíve mélyén tudja, hogy nem lenne képes véghezvinni azt a bizonyos dolgot. Jó emberismerő, elsőre nem ítél el senkit, legyen szó itt akár Mardekáros diákról, mindenkinek ad egy esélyt, mindenkinek megszavazza a bizalmat. Próbál mindig az eszére hallgatni, bár néha győzedelmeskedik a szív. Sokakkal ellentétben szeret tanulni vagy sokkal inkább tudni. Nem stréber, de nem szégyell gyakorta könyvtárba járni vagy mások előtt tanulgatni. Magának tanul, nem másoknak.




          apróságok

mindig || Roxfort(varázslatok), tánc, ének, újságírás, pasik, barátok, szeretet, bizalom
soha || Voldemort, csúszómászók, betegségek, rosszindulat, hatalom
dementorok || Még óvodás volt, mikor furcsa jelenségre lett figyelmes. Olyan hirtelen borult be az udvaron játszadozó gyerekek felett az ég, ahogy még soha. Mikor Vera felnézett suhanó alakokra lett figyelmes, de akkor még az ijedtségen túl nem jutott el. Később tudta csak meg, hogy azok bizony dementorok voltak. Szerencsére azóta nem volt hasonló élménye.
mumus || betegségek
titkok || - régebben kicsit szégyellte mugli származását (ma már büszkén vállalja)
                      - irtózatosan kíváncsi tud lenni, de ezt próbálja palástolni
                      - bukik az idősebb pasikra
rossz szokás || - a körmét ugyan nem rágja, de ha ideges előszeretettel tépkedi a bőrét
                              - mióta rájött különös képességeire szinte mindig mindent varázslattal intéz el, nem hajlandó használni a puszta két kacsóját
                              - meglehetősen babonás


          a család

apa ||  Henry Middleton; 45 év; sárvérű
anya || Sandra Pelletier, 42 év, sárvérű
testvérek ||  Tracy Middleton, 13 év
családi állapot || egyedülálló
állatok || Stuart a táncoló kisegér


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || egy ezüst gyűrű, amit a húgától kapott és állandóan viseli
kinézet || Egy nem túl magas, vékony lánykát kell elképzelni. Hosszú barna haját rendszerint kiengedve hordja, de nagy ritkán feltűzve is láthatjuk. Viselete mindig a hangulatát tükrözi, már ha nem kell az egyenruhában flangálnia. Ugyanúgy szeret sportosan, lazán öltözni, mint elegánsan, nőiesen. Kedveli az egyszerű ékszereket, de túlzásba sosem viszi.
egészségi állapot || pázsitfű allergiája van, de kezelik, így nem okoz neki gondot


          a tudás

varázslói ismeretek || Van neki bőven ismerete. Nincs olyan óra, ami nem érdekelné, talán csak a számmisztika. Az eredményei is majdhogynem kiválóak, amolyan mintadiák, de persze néha beüt a ménkő. Ugyanis ha rossz napja van, akkor semmit sem lehet vele kezdeni, de ezzel a tanárok is tisztában vannak. Szorgalmas, tanulós leányzó, kitűnően bánik a pálcával. A varázslás egyben a hobbija is.
mugli képzettségek || zongorázik, elvégzett egy tenisztanfolyamot
pálca típusa || 13 hüvelyk, cseresznye, főnixtoll
különlegesség || -


          szerepjáték-példa

multi kari... Jake Schwimmer  


          egyéb

Emily Deannak előjegyezve