Éppen egy tökéletesen kivitelezett bukfencet hajtottam végre, mikor meghallottam az ajtó nyílásának idegesítő hangját. Nem igaz, hogy az embernek egy perc nyugta se lehet ebben a rohadt kastélyban! Komolyan bánom, hogy nem zártam be magam valamilyen bűbájjal, hogy az idetévedőknek jelezzem, kívül tágasabb. Mindegy, így jártam. Megtanulhattam volna, hogy a jóhiszeműség nem kifizetődő.
Az viszont egy fokkal jobbá tette a helyzetet, hogy nem egy csapat röhögcsélő idióta jelent meg, akik lelkesen gyakoroltak volna. Nem mintha jobban megnéztem volna ki jött be. Fél szemmel csak annyit láttam belőle, hogy egyedül van. Bárki is volt az, nem ért annyit, hogy akár hozzá is szóljak, vagy úgy tegyek, mintha tudomást vennék a létezéséről.
Hogy észrevegye magát, és végre elhúzzon, elkezdtem még jobban kihasználni a teret és direkt az ajtó felé kezdtem kormányozni a seprűt. Reméltem, hogy ez elég lesz az elijesztéséhez, de nem úgy tűnt, mint aki ki akart volna menni. Mindenestre ezután is úgy folytattam, ahogy eddig. Ha a testi épségét akarja kockáztatni, akkor csak tegye, én nem akadályozom benne. Az biztos, hogy nem kérnék elnézést, ha véletlenül kárt tennék benne.
Egész kitartó volt. A sokadik kör után se távozott. Egy idő után úgy voltam vele, hogy ha a falnak dőlve akar itt állni, miközben bámul, akkor tegye csak. A lényeg, hogy ne zavarjon, bár még mindig nem láttam értelmet az itt létében.
Mikor megszólított, ráadásul a nevemen, egy kicsit meglepődtem. Ezek szerint ismer. Ez már elég ok volt számomra, hogy felé fordítsam a fejemet. Az egyik háztársam volt, ami rögtön meg is magyarázta azt a tényt, hogy eddig ilyen kitartóan várakozott. Nem volt túl jelentős ez az ismeretség. Egyszerűen csak egy házba osztott minket a Süveg így kénytelenek voltunk hetente többször egymás fejét bámulni az órákon sok éven keresztül. Ennyi idő alatt pedig a nevét is sikerült megjegyeznem.
- Ez volt az eredeti terv – Kiabáltam a választ neki onnan fentről, majd lassan elkezdtem felé ereszkedni, hogy ne kelljen annyira üvölteni. Éreztem a hangjában az iróniát, mikor feltette a kérdést, de én csak őszintén válaszoltam. Tényleg nem állt szándékomban bárkivel osztozni ezen a helyen.
- Milyen halaszthatatlan dolgod van itt, amiért meg kellene osztanom veled a termet? – Kérdeztem direkt megnyomva a „halaszthatatlan” szót. Valójában a válasz egy cseppet sem érdekel, mert bármi is az oka annak, hogy itt van azt biztosan el lehet intézni később is. Ez az osztozkodás dolog nem az erősségem, így most se hajlottam rá, hogy tekintettel legyek az igényeire. Ettől függetlenül a hangom nyugodt volt. Ezt a repülés hatásának tudtam be, de valószínűleg az is közrejátszott, hogy nem egy Hugrabugos lépett be. Abban az esetben valószínűleg még a megszólítás után se méltattam volna figyelemre, vagy másik variációként leordítottam volna a fejét. Azonban Laetitia személye nem volt annyira ellenszenves számomra. Mivel egy házba járunk és aranyvérű, ezért feltételezek tőle annyi intelligenciát, hogy megértse, ha normális hangnemben küldöm el. Mert a cél még mindig az volt, hogy egyedül gyakorolhassak.
- Hogyhogy nem hógolyózol kint a többiekkel? Úgy hallottam, nagyon jól szórakoznak – Hangomban érezhető a gúny, ahogy kimondtam az előbbi mondatokat. Közben egy halvány mosoly is megvillan az arcomon, miközben arra a szánalomra gondolok, ami kint zajlik. Igaz, inkább sírnom kéne, hogy azok akikkel egy épületben lakok ilyen infantilis barmok.
Nem feltételeztem, hogy a lány lelkesedik az ilyen szórakozásnak nevezett értelmetlen időtöltéstől, bár volt kint pár háztársam, akikről szintén nem gondoltam volna mégis szégyen szemre ott voltak. A jelek mindesetre erősen arra utaltak, hogy ő sincs oda az udvaron zajló eseményért, és valószínűleg ezért keresett ő is itt menedéket. Megnyugtat a gondolat, hogy nem én maradtam az egyetlen büszkeséggel rendelkező ember ezen a helyen, de ettől függetlenül a vendégszeretetem még mindig nem javult. Közben egyre közelebb értem hozzá, de az eszembe se jutott hogy esetleg leszálljak a seprűről.

Egy gyönyörű téli délután volt. Kint a hó nagy pelyhekben esett, az egész birtokot hó fedte, ameddig a szem ellát. Az udvar teli volt az időjárás szépségeitől megrészegült diákoktól, akik kortól és nemtől függetlenül teljesen felszabadultan játszottak a szikrázó fehérségben. Nem számított mennyire hideg van, ez láthatóan senkit nem zavart. A szórakozás mellett talán fel se tűnt nekik. Voltak, akik a klasszikus hóemberépítésben, hógolyózásban és hó angyal készítéssel ütötték el az időt, és voltak, akik egy kis varázslatot is belevittek a játékba. Tökéletesen vidámnak voltak. Legalábbis erre utalt a mosolyuk, ami a piros lefagyott arcukról ragyogott és az önfeledt nevetésük, amit jó messzire el lehetett hallani. Nem törődtek semmivel, csak élvezték az életet, mintha semmi más nem számítana.
Ez az idilli látvány fogadott, mikor kiléptem az udvarra. Nem csoda, hogy rögtön hányingerem lett. A hóval még semmi bajom nem lett volna, de a többit egyszerűen nem lehetett kibírni. Úgy éreztem magam, mintha egy csapat tíz év alatti gyerekkel lennék összezárva. Hangosak voltak, rohangáltak és nagyon jó reflexek kellettek, hogy ne találjanak el egy hógömbbel. És mindez szórakoztatta őket. Hihetetlen, hogy vannak még olyanok, akiket az ilyen primitív dolgok képesek lázba hozni. Legszívesebben egy varázsigével eltűntettem volna az összes havat az udvarról. Olyan szívesen megnéztem volna, ahogy az a vigyor lefagy az együgyű arcukról, de sajnos ilyen igézetet nem ismertem, szóval a káosz továbbra is megamaradt. Talán feldobott volna, ha végigmegyek és sorra rombolom le a hóból épített dolgokat vagy megfürdethettem volna az idegesítő hócsatázókat csak, hogy érezzék a törődést, de ehhez sajnos abban a pillanatban nem akadt megfelelő partner. Így végül miután a lelki világomat már éppen eléggé megterheltem a látvánnyal, visszafordultam, és reménykedtem, hogy ez a kép a rémálmaimban se fog előjönni. A legfájóbb az egészben az volt, hogy végignézve a tömegen rengeteg aranyvérűt is láttam, sőt az én házamból valókat is. Az ilyen fajta lealacsonyodás, azért már túl sok.
Gyors léptekkel a hálóterembe siettem, majd felkaptam a seprűmet és elindultam vele a főépület felé. A folyosókon nem ütköztem nagy tömegbe, és ha mégis volt valaki előttem az látva a tempómat meg persze a tekintetemet, arrébb ment. Mostanában egyre gyakrabban vezettem le a feszültséget a kezemben lévő tárggyal. És nem, itt nem arra célzok, hogy bárkit is fizikailag bántalmaztam volna vele, bár sokszor eszembe jutott, de végül belegondoltam, hogy a seprű értékesebb annál, hogy bárkit is fenyítsek vele. Arra ott a pálca.
Mikor elérkeztem az úti célomhoz, az ajtó előtt kicsit megtorpantam. Bevallom, az előbbi után eléggé féltem mi fog bent fogadni. Ez mégis csak egy gyakorlóterem, ahova sokan azért járnak, hogy azokat a varázslatokat próbálgassák, amiket órán a deformált agyukkal nem képesek elsajátítani, de persze akadt olyan is, aki ezt a helyet is játszótérnek tekintette. Kis idő elteltével bal kezemmel kinyitottam az ajtót. Vagyis talán nem is ez a megfelelő kifejezés arra a nagy lendülettel történő benyitásra, amit produkáltam.
A teremben nem volt senki, így megkíméltem magam a stressz következő fokozatától. Szabad kezemmel meglöktem az ajtót, ami egy csapódó hanggal jelezte, hogy bezárult a hátam mögött. Végre úgy tűnt, minden úgy alakul, ahogy terveztem. Felültem a seprűre, majd az egyszerű körözések után elkezdtem a különböző manővereket gyakorolni a bukfencektől kezdve az orsóig. A kviddicses múlt kötelez. Valahogy a repülés közben mindig kicsit szabadabbnak éreztem magam, bár ezzel szerintem sokan vannak, így akik valaha seprűn ültek. Kiváló eszköz arra, hogy elterelje a gondolataimat, és emiatt vagyok itt mindig, ha ki akarok kapcsolni. Az egésznek csak az a szépséghibája, hogy a terem ajtaja mindenki számára nyitva áll.

Kora esti órák, Seraphin

Azt mondják, az ember igazán csak veszélyhelyzetben ismerhető meg. Ilyenkor, mikor senki se biztos abban mi is fog következni, mi is lesz a kimenetele az adott helyzetben társulnak fel olyan gondolatok, amiket más körülmények között az adott ember inkább elrejt lelke legmélyebb részeibe, ahol nem láthatja senki.
Igaz, ezt a helyzetet mi magunk kreáltuk, mi akartunk mindenképpen elébe menni a félelmeknek, amiket elkerülhettünk volna, de a szituáción ez akkor se változtat sokat. Bár ártatlan gyakorlás, mégis van némi tétje, hiszen a legnagyobb félelmeinkkel készülünk szembenézni, amitől az élőlények kilencvenkilenc százaléka inkább menekül, elfut, minthogy szembenézzen vele és főleg hogy legyőzze. Én miért vagyok más? Nem is tudom, talán mert a teljesítmény és a siker fontosabb számomra, mint bármi más. Hogy ez mitől van azt magam se tudom megmondani, és természetesen más se, hiszen ha én nem ismerem magam ennyire, ki lenne rá képes. Természetesen, ha feltennénk ezt a kérdést a nagyanyámnak nevezett nőnek, biztos legalább ezer válasszal állna elő pár másodperc alatt, amik közül egyiknek se lenne egy apró pozitív része sem. Mindig azt hitte ismer, azt mondta, pontosan tudja mi lesz belőle, és ezért gyűlölt. Még azt is mondta, hogy a varázserőt se érdemlem meg, amit kaptam, és inkább születtem volna kviblinek. Apám nem tudom, hogy tudta őt elviselni annyi éven keresztül, amíg felnevelte, sőt még annyira ragaszkodott hozzá, hogy később se tudott szabadulni tőle. Még mindig látom magam előtt a fintorral teli ráncos arcát, és a szempárt, amivel ha ölni tudott volna valószínűleg már az első pillanatban megtette volna, mikor rám nézett. Soha nem láttam azokban a szemekben. Legalábbis akkor mikor rám nézett. Most, hogy készülök a vele való találkozásra, egyre inkább törnek elő a régi emlékek, és nem csak az utolsó nap, amikor láttam, hanem az összes év az első pillanatoktól kezdve. És most, hogy a félelmek leperegnek lelki szemeim előtt, kezdem egyre jobban érezni magamat, és egyre inkább boldogít a tudat, hogy újra láthatom, szemtől szembe azonban most már elég erős vagyok, hogy szembeszálljak vele.
Jó, a mumus csak alakváltó, bármilyen alakot vesz fel mindig csak hasonmás lesz és semmi több. Ez lehet pozitív is abból a szempontból, hogy valójában nem a valódi dolog az, amivel farkasszemet kell, majd nézni. Ez csak a saját lelkünk sötét oldala, így olyan, mintha nem lenne más dolgunk, mint saját magunkkal harcolni. Önmagunkon felülemelkedni, viszont az egyik legnehezebb dolog. „Aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős” szokták mondani. Hihetetlen, hogy addig jutottam, hogy ilyen közhelyek jussanak eszembe!
Seraphin előre szól, mit is fogok látni, mikor a mumus a közelébe ért. Vagyis pontosabban az ő macskáját holtan. Pár perccel ezelőtt nem kellett volna hozzá mumus, hogy ezt a látványt tapasztalja.
Talán röhögnöm, vagy legalább mosolyognom kéne azon, hogy egy hamarosan végzős mardekárosnak egy ilyen jelentéktelennek tűnő dolog a nagy félelme, mikor másoknak hatalmas kígyó, pók, sárkány, vámpír vagy valami eszelős gyilkos jelenik meg, ha ilyen alakváltó lénnyel találkozik. Normál esetben talán meg is tettem volna, azonban sem a hely sem az idő nem alkalmas arra, hogy szórakozással töltsük. Mellesleg semmi közöm hozzá, és miután az én félelmem se tűnik első hallásra egy tipikus rémálom-képnek nem szólhatok egy szót se. Nekem is megvan rá az okom miért az a bizonyos rokon a félelmeim tárgya, és valószínűleg neki is, amire valószínűleg nem kerül sor, hogy megtudjuk mi is az.
A sötétből, azonban nagy meglepetésre nem egy halott macska kerül elő, hanem egy kéz, amely egy foszladozó testhez tartozik, amelyhez nem tartoznak lábak. Első gondolatom az volt, hogy ezt hívja ő macskának? Vagy csak nem akarta bevallani valódi félelmét. Mindesetre ez valóban félelmetesebbnek néz ki egy halott házi kedvencnél.
- Kösz nem, lássuk az enyémet – Jelentem ki teljes határozottsággal a hangomban, majd végre olyan sok idő után kilépek a mester árnyékából felkészülve arra, hogy szembenézzek legnagyobb félelmemmel. A pálcámat folyamatosan a lény felé tartom, és szinte nem is pislogok. Egyre közelebb megyek hozzá, és várom az átváltozást. Azonban a kívánt jelenség nem történik meg. Az inferus továbbra is inferus marad.
- Én nem vagyok szakértő, de a nagykönyv szerint nem kellett volna már más alakot öltenie? – Teszem fel a kérdést, miközben szemeimet le se veszem a közeledő teremtményről. A kérdés valójában felesleges volt, már a vak is láthatta, hogy ez nem egy mumus, hanem az ami. Szóval be kellett érnem ezzel.
Egy nagy levegő, és megpróbáltam kizárni azt amit a szemeimmel magam előtt látok: a pincét, a sötétséget, a pálca fényét és a lényt. Lelki szemeim előtt pedig hirtelen egy Griffendéles lány alakja, Barbara Kenneth jelent meg vidám, őszinte mosolyával. Őt választottam. Nem egy konkrét emléket, hiszen olyan sok közös élményünk van, hogy abból válogatni is nehéz, hanem azt, ami mindegyikbe közös. Az arcot, amiről az életöröm sugárzik, a szempárt, ami mindig szeretetteljesen nézett rám. Azt a valakit, aki mindig meg tudott bocsátani bármilyen hülyeséget csináltam, és akire tudom, hogy mindig számíthatok. Azaz az eredeti félelmem teljes ellentéte. Miután sikerült teljesen magam elé képzelni, és átadni magam az érzésnek…
- Expecto patronum! – Mondom ki a szavakat, aminek hatására egy előbbinél sokkal erősebb fehér fény tör elő a pálcám végéből. Hatására láthatóvá válnak körülöttünk a falak, és egy pajzsszerű képződmény jelenik meg az inferus előtt. Láthatóan sokkal nagyobb, fényesebb és erősebb volt az előzőnél. Már csak az a kérdés, hogy képes-e valóban távol tartani a teremtményt.

Kora esti órák, Seraphin


A diplomatikus válaszára elmosolyodok bár ezt úgysem látta. Egyértelmű volt, hogy nem hisz abban, amiben én, és persze joga van saját véleményhez. Nem próbálom meggyőzni semmiről, mert az eltartana másnap estig, de nincs is rá szükség.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz – Nyugtattam meg, majd úgy döntöttem nem kell tovább feszegetni ezt a témát. Legalábbis nem ma este. Mellesleg nem is lett volna több idő erről értekezni, hiszen egy újabb hangforrás zavart meg minket.
Második alkalommal nem úgy reagáltam, ahogy először. Hogy ez annak köszönhető, hogy már jobban fel voltam rá készülve vagy annak, hogy azt hittem, megint csak egy alkalmatlankodó házi kedvenc azt nem tudom eldönteni. Persze hamar kiderült, hogy ennek a bizonyos hangnak a forrása nem még egy simogatnivaló macska, és nem is patkány bár arra őszintén szólva nem is gondoltam. Erre pedig abból következtettem, hogy az útitársam kijelentette, hogy nem az előbb említett állattal állunk szemben. Izgatottam vártam, mivel fogja befejezni a mondatot, mit találtunk. Nagyon reméltem, hogy a mumus szó fogja elhagyni a száját, hiszen arra vártunk, vagy valami nagyon félelmetes dolgot, mert az szintén sikert jelent.  Hamarosan a fény megvilágítja a lényt, amiről őszintén szólva nem tudtam megállapítani milyen faj képviselője, ami elég nagy szégyen azok után, hogy Legendás Lényeg Gondozására járok ráadásul az egyik kedvenc tárgyam. Ezt a kis hiányosságot, viszont azzal a magyarázattal tudtam le, hogy valószínűleg még egyszer se volt róla szó. De bármi is volt az, Seraphin elkezdte követni, ezért én is vele tartottam miután végig hallgattam tőle azt az ezerkétszáztizenhatszor elismételt mondatot miszerint a mumus valódi alakja ismeretlen, amit ha nem mondott volna el, hülyén halok meg.
Örültem, hogy a csiga tempóról végre egy kicsit gyorsabb ütemre váltottunk. Legalább már nem kellett megfigyelni minden egyes sarkot csak azzal kellett vigyázni, hogy fel ne bukjunk valamiben, bár ebből a szempontból én előnyt élveztem, mert a folyosó méretének hála én mentem hátul ugyanis nem fértünk volna egy egymás mellett. Csak azt reméltem, hogy a macskájában nem bukok orra, mert akkor tényleg ez volt az utolsó napja mind a kilenc életének.
A kis drága természetesen nem adta könnyen magát, csak menekült és menekült, ami kicsit megnehezítette a helyzetet.
Csak a cipőink kopogását illetve a hangos lélegzetvételeket lehetett hallani, amik teljesen betöltötték az addig csendes folyosó csöndjét. Itt már nem hallhatott meg minket senki, hacsak nem jutott eszébe pont ma este sétára indulni errefelé. A nagy rohanás ellenére próbáltam észben tartani, merre megyünk véletlenül se akartam eltévedni.
- Ugye nem ez akar lenni a legnagyobb félelmed? –Kérdeztem rá a futás közben.
Nem mintha nagyon valószínű lenne, de már nem lepődnék meg semmin a mai világban. Bár kételkedtem benne, hogy ennek a valaminek bármi köze is lehet egy mumushoz, de reménykedni még szabad elvégre az hal meg utoljára legalábbis azt mondják, akiknek van idejük ilyen közmondásokat kitalálni.
A menekülő lény hirtelen irányt váltott és befordult egy mellékfolyosóra.
- Jobbra ment! – Kiáltok fel hátha nem látta melyik irányba fordult be.  Ilyenkor reméli az ember, hogy a társának van annyi intelligenciája, hogy tudja melyik a jobb és bal oldal, és nem téveszti el az irányt. Igaz, sokszor nem intelligencia kérdése. Stresszes helyzetben mindenki másként reagál bizonyos dolgokra.

Nevettem egyet a sárpakolásos mondatától. Furcsa, hogy így meg tud nevettetni egy hugrabugos lány, akivel alig pár perce ismerjük egymást. Vagyis ez még szerintem túl kevés idő arra, hogy teljesen megismerjünk egy embert, és valószínűleg pont ez a titok nyitja: még nem ismer. Talán nem is baj. Az ő nevetése is olyan tisztán cseng, mintha az angyalok énekelnének. Annyira természetes, nincs benne semmi rosszindulat. Ő annyira más, olyan különleges. Még belőlem is képes kihozni azt az oldalamat, amit nem mindenki láthat.
- Persze, hogy holnapra a gyengélkedőn végezd egy kényelmes ágyban miközben én az órákon ülök. Eszembe sincs visszavenni. Rám már úgyis rám fér egy kis pihenés egy kis megfázás nem nagy ügy – Utasítom vissza finoman azt az ajánlatát, hogy visszaadja a kölcsönadott ruhadarabot. Persze minden egyes mondatot vacogva mondtam ki, szóval a hitelességem megkérdőjelezhető, de akkor is ő a lány. Az meg egy másik kérdés, hogy én betegen se bírnék egyhelyben feküdni, hanem könyörögnék, hogy bemehessek az órákra.
- Bocs, hogy ilyen szűktűrésűnek néztelek. Többet nem fordul elő. Ami pedig az esésedet illeti én se szólhattam semmit az ázott kutya fejemmel. Bele se merek gondolni, hogy festhetek. Főleg most – Néztem végig magamon, de már valahogy nem tudott zavarni se a sár, se a víz, amit már csavarni lehetett volna a ruhámból és felmosni vele a nagyterem felét.
- Egyébként, ha otthagytalak volna vérző fejjel még a végén azt hitték volna, hogy én a gonosz mardekáros csináltam veled valamit. Sok az előítélet velünk szemben. Persze nem is mindig alaptalanul – Nevettem fel ismét.
- Látom már javul. Már nem vérzik annyira, mint eddig. Azért majd el ne felejtsd megnézetni biztos, ami biztos – Figyelmeztettem még egyszer, mint egy orvos, aki a betegének ad tanácsot.
Ki vagy te és mit csináltál Zephyrrel? Tennék fel sokan a kérdést, vagyis konkrétan mindenki, aki ismer után pedig valószínűleg Sabrinához fordulnának, és megkérdeznék milyen személyiségmanipuláló bűbájt használt. Ezt én is szívesen megkérdezném tőle, mert teljesen sikerült kifordítania magamból. Persze ez még mindig én vagyok. Barbi ismeri még ezt az oldalamat, de rajta kívül senki más. Esetleg még a nővéreim és a szüleim emlékezhetnek erre az önmagamra nagyon halványan. Ha kívülről látnám magamat valószínűleg el se hinném, hogy én vagyok. Az is biztos, hogy pár nap múlva már egy jót fogok röhögni magamon amiatt amilyen most vagyok. Most viszont ez olyan jó. Nem akarok visszamenni a kastélyba, legszívesebben visszafordulnék oda, ahol találkoztunk, a sírkőhöz és elölről kezdeném az egészet. Utána újrajátszanám újra és újra a végtelenségig vagy ameddig meg nem unnám. Bár felettünk az eső esik és néhány villám is megjelenik még, már régen éreztem magam ennyire biztonságban. teljesen másképp látok mindent, és már nem zavarnak olyan dolgok, amik egy órával ezelőtt az őrületbe tudtak volna kergetni.
A bejárat pedig egyre közelebb van. Furcsa, mert ugyanoda tartunk, de mégis két teljesen külön útra készülünk lépni. Olyan távol már nem is lehetünk egymástól, mint ott bent az ódon kőfalak között, ahol a házakat mérföldek választják el egymástól. Mármint képzeletesen.  De ez van, az élet folytatódik, ha akarjuk ha nem. Ennél lassabban szerintem már nem tudnék menni akkor sem, ha akarnék. Látszik, hogy nem akarok még bent lenni. Az igazat megvallva mindent jobban akarnék, mint újra belépni a kapun.
Az eső közben egyre inkább kezdett elállni. A dörgések egyre távolibbnak hangzottak, és már a villámokat se lehetett látni az égen. A felhők mögül pedig hamarosan felbukkant a nap vakító sugara, ami hirtelen sokkal világosabbá tett mindent. Pár másodperc múlva pedig egyre több helyen kezdek felszakadozni a felhők és egyre több fénynyaláb jelezte, hogy a viharnak vége.
- Annyira tudtam – Nevettem fel ismét az égre mutatva. Hamarosan már az esőcseppeket se lehetett érezni. A hatalmas koromfekete felhőtömeg pillanatok alatt szétoszlott, a fény pedig bevilágította az egész tájat. Az égen pedig hamarosan egy szivárvány jelent meg. Mosolyogva néztem fel az égi jelenségre.
- Úgy tűnik ennyi volt. Gyorsan jött, gyorsan ment – Vontam le a következtetést az eget bámulva, majd miután kigyönyörködtem magam, ideiglenes útitársamra pillantottam.
- Örülök, hogy találkoztunk. Majd azért, ha találkozunk a folyosón remélem megismersz szárazabb formában is – Mondtam még mindig mosollyal az arcomon. Közben olyan volt, mintha a szívemben egy kést forgattak volna, de ezt kivételesen nem mutattam.
Nem vagyok jó elköszönések terén ezt még nem sikerült megtanulnom rendesen az évek során. Szívesen maradtam még volna csurom vizesen a szivárványt bámulva, de fölösleges lett volna tovább húzni a dolgot. Itt a vége.
- Majd még remélem, találkozunk. Vigyázz magadra és nézz a lábad elé! – Mondtam ki az utolsó mondatokat, majd hátat fordítottam és beléptem az épületbe, majd a Mardekár klubhelyisége felé vettem az irányt, ahol a megszárítkozás után ott folytathatok mindent, ahol abbahagytam. A vihar előtt.

Kora esti órák, Seraphin

Mikor elkezdtük a Roxfortot mindig vártam, hogy mikor áll elénk egy tanár és vezet minket körbe ebben az épületben. Úgy értem minden egyes folyosón, az összes helységen hogy tudjuk, mi merre van, és esélyünk se legyen eltévedni vagy bemenni olyan helyekre ahova nem lenne szabad. Teltek a napok, a hetek, a hónapok majd év végére lemondtam erről az álomról, hogy egy teljes térképet adnak legalább a pincerendszerről. Így nem maradt más választás, mint azokat a jól megszokott utakat használni, amiket más hosszú évek alatt. A pincefolyosó nagy része rejtély maradt számomra. Persze voltak olyan alkalmak, mikor a macskámat keresve letértem a hagyományos ösvényekről, aminek meg is lett a következménye ugyanis belelt egy kis időbe amíg megtaláltam a napvilágra vezető utat. Szépen lassan elfogadtam a tényt, hogy soha nem fogom teljesen felfedezni a pincefolyosó összes járatát. Ki gondolta volna, hogy pont az ötödik évem végén ezen a helyen pont egy mumust fogok keresni?
Még pontosan tudtam merre megyünk, az egyre hidegebbnek tűnő folyosókon. Egyre jobban kezdtem fázni, ami annak köszönhető, hogy mikor eljöttem nem számítottam rá, hogy huzamosabb időt fogok ilyen hűvös helyen tartózkodni. Mindig gyorsan közlekedek csak jövök és megyek nincs időm olyanokra, mint a bámészkodás vagy éppen a fázás. Egy ilyen keresés közben viszont nem lehet rohanni, ezért a bőröm egyre inkább kezdte átvenni az ottani kellemesnek nem éppen mondható klímát. Csak akkor kezdtek el olyan gondolatok beférkőzni a fejembe, hogy mi van, ha egész éjszaka ott kell fagyoskodni vagy hogy meg tudnám ezt a dolgot tanulni sokkal egyszerűbb körülmények között. Biztos találnék odahaza olyat, aki ért a patrónusok megidézéséhez. Igen, kissé elbizonytalanodtam, főleg attól a tudattól, hogy a klubhelyiség milyen közel van és akár vissza is mehetnék. Ezeket a gondolatokat viszont amilyen gyorsan tudtam kiűztem a fejemből. Csak gyengeség lenne, ha meghátrálnék pont most ráadásul ilyen indokok miatt. Mellesleg minél hamarabb megtanulok valamit annál jobb minek várnék vele? Így az elmémet ismét a pozitív emlékek keresésére állítottam. Persze ez nemigen jött össze, mert Seraphin gondolatain rágódtam.
Nagy nehezen lenyeltem szó nélkül, hogy a „barátom” szót használta. Pedig rengeteg ellenérzésem van ezzel a kifejezéssel kapcsolatban, és bármennyire is kevésbé tartom alacsonyabb rendűnek, mint a többit, azért a barát fogalmat még fényévekre se közelíti meg. Eddig egy kezemen meg tudom számolni hány embert illettem ezzel a jelzővel életem során. Azonban ezzel bár valószínűleg fogalma sincs róla, remek ötletet adott az emlékek kutatása terén.
- Majd megpróbálok nem elfeledkezni rólad, ha esetleg eljönne ez a nap – Tudom le a téma ezen részét, bár kétlem, hogy valaha sor kerülne rá. Ezzel nem ígértem semmit csak annyit mondtam, hogy próbálkozok, amit már értékelhet, hiszen hajlandó vagyok megfontolni, hogy erőfeszítést tegyek érte. Persze mindez a hatékonyságától függ.  Eddig bizonyított, de kérdés, hogy a terepen mi lesz vele. Bár nem tűnt olyan típusnak, akit úgy kell összeseperni egy mumustól való találkozás után, de nem ártott felkészülni a legrosszabbra.
- Majd következő életedben keress meg, és mondd el hogy megy, hátha én is kedvet kapok hozzá – Mondtam vigyorogva az előbb említett önzetlenséggel kapcsolatban.
A következő mondatai viszont nem annyira tetszettek. Ha nem az lenne, aki azaz ideiglenes tanárom, akkor egy hosszas szónoklatot tartanék, amiben felvilágosítanám kiről is beszél, azonban a helyzet ezt nem engedi meg.
- Csak azok az igazi tehetségek, akik képesek túlnőni a mestereiken. Akiknek pedig ez sikerül, nincs félnivalója azoktól, akik meg akarnák fékezni legyenek akár tanárai vagy mások – Feleltem elégedett mosollyal az arcomon teljesen nyugodtan. Miért idegeskedjek azok miatt, akik nem hisznek a Nagyúr győzelmében? Idővel úgyis mind belátják, mi az igazság. Kicsit csalódást okozott, hiszen az intelligenciája alapján azt gondoltam neki sincs kétsége az Ő hatalma felől, de ezt a kis hibát meg lehet neki bocsátani. valaki csak akkor tanul, ha a saját bőrén tapasztalja a dolgokat.
Elgondolkoztam rajta, hogy talán ez is lehetne a patrónus alapja, az új, tökéletes világ képe, ahol tökéletes rend van. Egyszóval a jövő, ami hamarosan eljön, és a saját szemeinkkel láthatjuk. Ezt viszont elvetettem, mert úgyse tudnám elképzelni olyan csodálatosnak, amilyen valójában lesz. Így maradtam a múltbeli élménynél, ami kicsivel azelőtt jutott eszembe.
Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mikor már végre volt egy olyan emlék, amire támaszkodhattam. Az pedig még jobban növelte ezt az érzést, hogy mardekáros társam előttem haladt, így biztos voltam benne, hogy nem érhet meglepetés. Kivéve, ha a mumus hátulról támadna. Kicsit zavart ugyan, hogy nem én vezetek, de be kellett látnom; ebben az esetben ő a szakértő. Igyekeztem mindvégig a sarkában maradni, azonban hirtelen egy hang újabb hang zavart meg. Megtorpantam. Valami mozgott a sötétben, ebben biztos voltam.
- Remélem nincs még egy macskád – Szólalok meg, miközben ismét szorosan magam elé tartom a pálcámat…

Kora esti órák, Seraphin




Kora este, egy sötét pincefolyosó, néma csend és két diák, akik egy mumust keresnek. A helyzet körülbelül olyan, mintha egy rémtörténet kezdete lenne. Egy nagyon sablonos történeté, mert elég egyszerű kitalálni, hogy mi lesz a sztori következő mozzanata: a két diák hirtelen egy furcsa hangra lesz figyelmes. Most pedig az a rész jönne, hogy megjelenik a keresett lény, és hirtelen mindenki pánikba esik. Ott abban a helyzetben hirtelen én is azt hittem, hogy az út véget ért, és idő előtt megtaláltuk, amit keresünk. Először kicsit összerezzentem, majd a pálcámat a hang iránya felé szegeztem, és közben az járt a fejemben, hogy nemsokára rajtam a sor, amire mellesleg nem nagyon voltam felkészülve boldog emlék hiányából fakadóan.  Éreztem, hogy a szívem hirtelen elkezdett a torkomban dobogni, és kész voltam rá, hogy bármelyik pillanatban előttem álljon az a nő, aki tönkretette az életemet. Valahogy nem tudtam a boldogságra koncentrálni abban a helyzetben.
Pár pillanat múlva, mikor a fényben megpillantottam a macskát, rájöttem, hogy egyelőre nem is lesz szükségem arra a pozitív energiamezőre. Bár az elején bevillant az a gondolat, hogy talán ez az ártatlan kis állat Seraphin legnagyobb félelme lehet, de miután nem láttam, hogy nagyon erőlködne eltűntetni az útból, elvetettem ezt az elképzelést. Leeresztettem a pálcámat, majd dühösen a hirtelen ijedtség forrására pillantottam, miközben gazdája volt kedves bemutatni.
- Aranyos – Jegyeztem meg minden érzelem nélkül, majd figyeltem, ahogy felkapaszkodik társam vállára. Nyilván nem volt fájdalommentes folyamat, de valahogy nem tudtam sajnálni a srácot. Megérdemli azok után, hogy így hagyja a sötét folyosókon kóborolni a házi kedvencét.  Rendben, az én macskámnak se lehet parancsolni, eléggé szabadelvű személyiség, de legalább ő nem ijeszti halálra a sötétben járkáló gazdáját.
Egyébként semmi bajom nincs ezekkel a szőrös állatokkal. Általában örülök is, ha látom őket, mert a kedvenc állataim közé tartoznak, de az ilyen alkalmak kivételt képeznek érthető okokból kifolyólag.
Miután túlestem ezen a kis riadalmon, ami mellesleg még nagyobb koncentrációra sarkallt, végre úgy tűnt, választ kapok arra a bizonyos kérdésre, ezért figyelmesen hallgattam.
- Pontosan így van, ahogy mondod. Persze lehet, hogy velem van a baj, de nekem ilyen kérésre eszembe se jutna igent mondani. Legalábbis ingyen biztos nem – Reagáltam az első mondatára teljesen komolyan, miközben ismét elindultam előre. Utána folytatta.
Azt már eddigi is bizonyította, hogy értelmes gyerek. Mindig nagyon jól megindokol mindent, amiről úgy gondolja, hogy úgy van még, akkor is, ha néha téved. Persze ezt nem akartam neki elmondani, mert a végén még túlságosan elbízná magát meg én úgy vagyok vele, hogy a kritika jobban segít, mint az elismerés.  
- Pedig eddig azt hittem, hogy a pénzért, a szállásért és az ellátásért töltik itt az idejüket, vagy egyszerűen máshol nem tudtak elhelyezkedni, de most hogy mondod ez tényleg sokkal jobban hangzik – Mondtam félig gúnyosan az előbbi elméletére – Persze nyilván az nekik is büszkeség, ha sikeres varázslókat nevelnek, de kétlem, hogy ezért jöttek volna erre a pályára. Bár nem tudom biztosan. A fejükbe én se látok bele, szóval lehet, hogy pusztán a tanítás öröme motiválja őket. Igazából sose érdekelt túlzottan miért töltik velünk az idejüket – Rántom meg a vállamat.
Közben az is kiderült, mire is számít fizetség gyanánt. Nem éppen az, amire számítottam, bár valójában el se tudtam volna képzelni mit is kérhetne tőlem, akit alig ismer.
- Értem. De azért ne éld bele nagyon magad, hogy akkor mikor szükséged lesz rá, segíteni fogok vagy egyáltalán emlékezni rád. Mindenesetre hálás vagyok vagy valami olyasmi. És ha még nem döntötted el mit akarsz kezdeni az életeddel, szerintem gondolkozz el a tanári álláson – Néztem rá ismét mosolyogva.
- Tényleg  jó érzés lehet, hogy egy híres varázslóról elmondhatod, hogy te tanítottad neki, amit tud, hogy általad lett az aki. A Nagyúr tanárai is büszkék lehetnek. Nem mindennapi tehetséget nevelhettek az iskola falai között – Erre a mondatra elmosolyodok. Mindig jó érzés arra gondolni, hogy azok a falak, amik közt nap, mintha nap járok egykor Neki is otthont adtak az pedig még nagyobb dicsőség, hogy ugyanabba a házba kerülhettem ahova ő járt.

Kora esti órák, Seraphin

Mikor kiléptem a teremből, rögtön rohantam is volna a kijelölt cél felé a magam lassúnak nem éppen nevezhető tempójában, de kivételesen próbáltam tekintettel lenni újdonsült oktatómra. Elég érdekesen nézne ki, ha előrerohannék őt meg otthagynám. Annyi tiszteletet megérdemel, hogy megvárjam. Ráadásul még nincs annyira késő, időnk mint a tenger. Igaz, egy mumust keresünk, ami beletelhet egy kis időbe, de remélhetőleg szerencsénk lesz, és nem kell hajnalig kutatni a kedves kis lény után. Sajnos azonban a megtalálása csak a terv első része, a valódi kihívás csak utána jön, mikor a drágaság felölti azt az alakot, amitől a legjobban félek. Kicsit tartok tőle mi lesz, ha szembe kell néznem vele, de ez nem fog megállítani. Eszemben sincs meghátrálni. A félelem olyan, mint a legtöbb emberi érzés: el lehet nyomni vagy éppen teljesen le lehet győzni. Csak egy akadály a sok közül, amin egyszerűen át kell lépni, és továbbmenni. Az igazi nem tudott elpusztítani, akkor egy másolat se lesz rá képes.
Egy ideig nem szólalok meg, élvezem a csendet, amit a kihalt folyosók nyújtanak. Csak a cipőink hangját lehet hallani, miközben haladunk az épületben.  A kis séta közben próbálok szép emlékeken agyalni, ami elegendő lehet egy tökéletes patrónus megidézéséhez. Eszembe is jut pár, de kis töprengés után mindegyikben találok valami hibát, egyiket se tartom elég jónak az adott feladatra. Közben azon is elgondolkozok, hogy valaha megtapasztaltam-e már a tökéletes boldogság érzését? Olyan sok múltbeli esemény van, amire azt mondom, hogy szívesen átélném még egyszer, de szerintem egyikbe se volt meg az a felhőtlen öröm, amit keresek.  Pedig elvileg az idő megszépít minden emléket. Kérdés akkor, hogy a rossz emlékek sokkal borzalmasabbak voltak annál, amire én emlékszem?  Biztos van olyan élmény a fejemben, ami jó lenne. Kell hogy legyen. A Griffendélesek is képesek patrónust idézni, akkor pont én ne tudnék?  Pár perccel ezelőtt még mikor a teremben voltunk azt ígértem, hogy én meg fogom idézni a tökéletes patrónust, és ez így is lesz.
Folyamatosan az első próbálkozás képe jelenik meg a fejemben, az ezüstös fény, ami a pálcából áramlik ki, majd megjelenik lelki szemeim előtt az a patrónus, amit Seraphin mutatott.  Elég nagy különbségek vannak a kettő között. Bár az is igaz, hogy neki sokkal nagyobb gyakorlata van már ebben, sokkal tapasztaltabb nálam ezen a téren. És miközben ezen gondolkoztam eszembe ötlött egy kérdés, amire egyszerűen nem tudtam racionális magyarázatot találni. Hamarosan pedig ez a kérdésem törte meg a folyosók csendjét.
- Egy valami nem világos – Fordítom fejemet beszélgetőpartnerem felé – Miért áldozod a drága idődet egy alsóbb éves tanítására? – Nézek rá kérdőn, mert lehet, hogy velem van a probléma, de én ugyanezt nem tenném meg senkivel még akkor se ha ugyanabba a házba járunk. Fordított esetben én biztos nem pocsékolnám senkire a szabad perceimet vagy éppen óráimat. Valami hátsó szándéka csak kell, hogy legyen. Talán hamarosan előáll, azzal mit kér cserébe, hiszen olyan világa élünk, ahol semmi nincs ingyen. Valamit valamiért. A feláldozott idejéért vajon milyen szívességet akar viszonzásul? Kétlem, hogy puszta szívjóságból akarna segíteni, hiszen annyira nem vagyunk jóban. Az Igaz, hogy én kértem meg rá, hogy mutassa meg hogyan kell, de őszintén szólva meglepett, hogy rögtön belement a dologba. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak tényleg nincs más dolga, és ez egy jó módja annak, hogy elüsse az időt.
- Nem mintha baj lenne csak kíváncsiságból – Teszem hozzá végül nehogy a végén meggondolja magát, mert az nem lenne túl hasznos. Persze valószínűleg ha nagyon akarnék egyedül is találnék egy mumust, de vannak olyan dolgok, amiket jobb nem egyedül csinálni. Ez a tevékenység pedig ebbe a kategóriába tartozik.  Meg azért se lenne jó, ha pont most akarna visszafordulni, mert már lassan meg is érkezünk a pincéhez, ahol pár hónappal ezelőtt volt szerencsém eltévedni macskahajkurászás közben.

A nap ennél nyomasztóbb már nem is lehetne! Egy csodálatosan érdekfeszítő prefektusi gyűlésen vagyok túl, ami annyira lekötötte a figyelmemet, hogy fél percenként az órámat nézegettem. Pedig bevallom még örültem is, mikor megtudtam, hogy idén én is részesülök ebben a tisztségben, vagyis pár nappal ezelőtt még megtiszteltetésként említettem. Most viszont minden illúzióm elszállt.  Semmi kedvem nem volt itt lenni. Legszívesebben az első vonattal mennék is vissza Londonba, amint odaértünk. Semmi nem volt képes feldobni a mai napot. Olyan üres volt az egész. Eddig minden év elején örömmel szálltam fel a vonatra, élveztem az utazást, a megérkezést és azt a pillanatot, mikor újból átléptem a Roxfort bejáratán. Ezek az események, viszont jelenleg az ellenkező hatást váltják ki belőlem.  Rosszul vagyok még a gondolattól is, hogy újra azokba a jól ismert padokba kell beülni, hogy újra össze leszek zárva annyi emberrel, és el kell viselnem a társaságukat. Már a puszta jelenlétük is idegesít.
És most jön a nap egy újabb fénypontja. Egy újabb gyűlés! Éljen! Ennél jobbat ki se lehetett volna találni. Nem tudom ki találta ki, hogy a két csodás esemény egymás után következzen. Egyrészt alig van idő a kettő között, így a valószínűsége annak, hogy elkések elég magas volt, sőt szinte biztos. Szinte levegőt venni sem volt időm, mikor kiléptem a prefektusi kupéból, máris rohanni kellett nehogy megvárassam Ms. Swant.  Ráadásul halvány fogalmam sincs, mit akar tőlünk rögtön az első nap. Hallottam, hogy ő lesz az iskolapszichológus vagy valami ehhez hasonló tisztsége lesz, aki arra hivatott, hogy népszerűsítse az új világrendet. Ezért az első ötletem az volt, hogy rajtunk akarja kezdeni, ami egy elég valószínűtlen elképzelés, mert akkor engem nem hívott volna meg. Vagy az is lehet, hogy véletlenül írt fel a listájára. De nem számít, majd elválik mit is akar valójában.
Jelenleg csak az aggaszt, hogy életemben először fél perccel később érkezek a kijelölt helyre. Bár semmi kedvem az egészhez, és van bennem egy hang, ami folyamatosan azt súgja, hogy ne menjek el, mégse akarok ellenkezni. Biztos nagyon fontos, és halaszthatatlan dologról van szó, amin nem árt, ha ott van az ember. Így próbálom elfojtani ennek a hangnak a csábító ajánlatát, ami az indulás előtt azt mondta, forduljak vissza és hagyjam ott a pályaudvart.
Gyors léptekkel, szinte már futva közlekedek. Ilyen tempóban talán még időbe is odaértem volna, ha nem nézegettem volna folyamatosan ki az ablakokon. Nem is értem miért csinálom ezt. Ma már egyszer eljátszottam egy hasonlót a peronon, ahol fel alá járkáltam, és figyeltem mindenki arcát. Folyamatosan csak őt kerestem. Reménykedtem benne, hogy mégis hallgatott rám, és nem csinál semmi őrültséget, de bármennyire is kutattam a tekintetemmel, nem láttam sehol. Csak reménykedtem, hogy egyszer csak meglátom, és akkor minden rendben lesz, minden olyan lehet, mint régen, de nem. Ez a vágyam nem teljesülhetett.  Nélküle valahogy semmi nem olyan, mint eddig volt. Nyár óta folyamatosan csak ő jár a fejemben meg az a bizonyos esős nap azon a londoni utcán, ahol minden megváltozott. Akkor láttam utoljára, és lehet, hogy soha többé nem találkozok már vele.
Szívem szerint a prefektusi teendők helyett, most kint lennék, és próbálnám megkeresni csak, hogy még egyszer láthassam. De tudom, hogy nem lenne semmi értelme. Ő már döntött, és semmivel nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, így időpocséklás lenne a drága időmet arra pazarolni, hogy őt hajkurásszam, miközben más, fontosabb feladataim vannak. Barbi elment, mert el akart menni, és ezt bármennyire is nehéz el kell fogadnom. Az útjaink végleg kettéváltak.  Ezt az ellentétet már nem lehet áthidalni.
Már azt se figyeltem merre megyek, sőt már abba se voltam biztos, hogy nem hagytam-e már el azt a bizonyos vagont, mikor hirtelen valami szörnyen undorító bűzre lettem figyelmes, és ebből rájöttem, hogy már nagyon közel járok. Igaz, ez a szag elég erős ahhoz, hogy akár kilométerekkel távol is lehessen érezni. Ennek a nőnek valami komoly ízlésficama lehet, vagy egyszerűen csak nincs szaglása. Hogy lehet valami ehhez hasonló dolgot magára fújnia. Bár szerintem minden nap egy egész üveggel használ belőle.
Megtorpantam egy pillanatra, és azon gondolkoztam, hogy vajon képes leszek-e folytatni az utat fulladásos halál nélkül.  Végül úgy döntöttem, megpróbál visszatartani a lélegzetemet egy darabig. Közben lehet, hogy az ellenkezőjét kellett volna tennem, megszoknom ezt a bűzt, mert ha ide kintre ennyire jól lehet érezni mi lehet bent a kupéban? Még belegondolni se merek. Lehet, hogy ez a legújabb büntetési módszer, amit tesztelni akar pár vállalkozó szellemű diákon. Ha tényleg az, akkor csak gratulálni tudok, mert nagyon hatásos.
Ahogy sejtettem, már nem volt messze az a bizonyos kupé. Még láttam is, hogy valaki bemegy előttem, de nem figyeltem meg ki volt az. Megálltam az ajtó előtt, és vettem volna egy nagy levegőt, de akkor valószínűleg ott helyben elszédülök a parfümtől, majd benyitottam, és beléptem.
Pár másodpercre lefagytam, amint megpillantottam a berendezést. Tágra nyílt szemekkel szemléltem a rózsaszín világot, ami olyan, mintha a legrosszabb rémálmaim egyike elevenedett volna meg előttem.  Ezt a színt amúgy se nagyon kedveltem, de eddig el voltam vele. Itt viszont minden pinkben pompázik. Mintha felvettem volna egy rózsaszín lencsés napszemüveget, és mindent abban a borzasztó színben láttam volna.  Összesen öt dolog volt a helyiségben, ami nem pink színű volt, és ők se berendezési tárgyak voltak, hanem a hozzám hasonló szerencsések, akik megoszthatják szabadidejüket ezen az ízléstelen helyen.
- Még életemben nem láttam ennyi rózsaszínt egy helyen – Szólalok meg végül a köszönést mellőzve még mindig azzal a meglepődött arckifejezéssel, amit azóta viselek, hogy beléptem. Hova kerültem?!
Aztán végül megerőltettem magam, mert hát mégse illene csak úgy szó nélkül leülni.
- Amúgy üdv mindenkinek! Nem tudja valaki, mit keresünk itt? – Bukik ki belőlem a kérdés a nagyon eredeti köszönés után, majd elindultam az egyik fotel  felé, és gyorsan kényelembe is helyeztem magam. Azt el kell ismerni, hogy bár borzalmas ízlése van, azért a színétől és a szagától leszámítva ez a kis helyiség nagyon kellemes. Vendéglátásból kap egy plusz pontot.
Végre egy kicsit kifújhatom magam, és örülhetek annak, hogy legalább nem késtem el, mert a rózsaszín tündér még mindig sehol nem volt. Hacsak nem olvadt bele teljesen a környezetbe a pink ruháival. A haja és a bőre az egyetlen dolog rajta, ami nem a kedvenc színében pompázik. Bár ki tudja, lehet, hogy hamarosan a szőke fürtjeit is rózsaszínre cseréli.  Már csak abban reménykedek, hogy nem azért hívott, hogy bejelentse, mostantól mindegyik ház színe rózsaszín lesz a talárokkal egyetemben.

Lucas Conolly részére
Ha valaki betér Zonkó Csodabazárjába az valószínűleg jó hangulatra, vidámságra és nagy tömegre számít. Ezen a forró júniusi napon, viszont ebből  a három jellemzőből csak a tömeg volt meg, akik szinte mind a bolt közepére figyeltek, ahol egy „veleéig romlott” griffendéles és egy „talpig becsületes” mardekáros veszekedése zajlott, amire természetesen vevő volt a nép.  Ha tudtam volna, hogy ez lesz, elkezdtem volna előtte jegyeket árusítani., ha már ennyire figyelemmel akarják kísérni mi lesz ennek a kis találkozásnak a vége.
Erre én magam is kíváncsi voltam.  Mikor nagylelkűen kezet nyújtottam neki, nem tudtam, hogy fog reagálni.  Pár lehetőség lepörgött az agyamban, de mivel nem ismerem olyan régen, nem tudtam pontosan megjósolni, hogy vajon elfogadja a békét vagy továbbra is próbál meggyőzni az igazáról, amivel addig próbálkozhat, amíg mindketten meg nem őszülünk.
Eleinte csak üres tekintettel meredt rám. Nem akartam megzavarni azt a pár agysejtjét a koncentrálásban, ezért bár nagy volt a kísértés, nem szóltam hozzá, hanem vártam, hogy végre ő nyissa ki a száját.  Ez pár másodperc múlva meg is történt.
- Egy szóval se mondtam, hogy én fogom megteremteni a békét a két ház között csak annyit, hogy legalább próbálkozok… egyesekkel ellentétben – Ez után akartam fogni magam, és drámaian kisétálni a boltból, de a griffendéles hirtelen megragadta jobb kezemet, amit már hosszú ideje tartottam a levegőben. Itt jöttem rá, hogy kicsit félreismertem, hiszen meg voltam győződve róla, hogy kihasználja az alkalmat, és teljes erejéből megszorítja, de úgy látszik egy kis idő után ő is tanul.
- Nem fél óra volt csak tizenkét és fél perc, de ne aggódj, a mai világban nincs szükség időérzékre csak karórára – Emeltem fel egy pillanatra a bal kezemet, amin ott virított az ezüstös tárgy.
Igazából nem tudtam mennyi ideje foglalkozok vele, de véletlenül se akartam neki igazat adni. Mellesleg a fél óra, azért mégis csak kicsit túlzás volt.
- Estig beszélhetnénk róla mi a kedves dolog és mi nem, szóval ne most kezdjük el.  Amúgy csak őszinte voltam. De igazad van, csak menjünk el a problémák mellett csendben, és közben figyeljük, ahogy tönkremegy a világ – Zsebre tettem mindkét kezemet, majd eltűntettem a vigyort az arcomról, és szenvtelenül néztem rá, miközben ő a hirtelen hangulatváltozásokat és a fehér ruhás néniket emlegette.
Sóhajtottam egyet, megráztam a fejemet, majd újra végignéztem az egybegyűlteken jelentőségteljes pillantást vetve rájuk. A tömegben közben megpillantottam az üzlet vezetőjét, így jobbnak láttam, ha tényleg rövidre zárjuk ezt a kis eszmecserét. Bár igazán hálás lehetne a kis ingyen műsorért, ami egy kis színt visz ebbe a meleg, nyár eleji napba.
- Persze, hogy nem. Menj csak nyugodtan! Csak nézz az orrod elé – Adtam neki az utolsó hasznos tanácsot, mielőtt elsétált volna, majd ismét a közönség felé fordultam – Úgy látszik az irányérzékén is csiszolni kell még egy kicsit. Pont az ellenkező irányba megy, mint amerre eredetileg készült – Jegyeztem meg enyhe gúnnyal, majd a boltvezetőhöz fordultam.
- Ne aggódjon, legközelebb már biztos kétszer is meggondolja, hol akar rendet bontani.  Nem kell megköszönni – Mosolyogtam rá kedvesen, majd a választ meg se várva célirányosan a kijárat felé fordultam, és elindultam előre. És minő furcsa véletlen mindenki, aki előttem állt, pánikszerűen ment arrébb az útból. Bár még egyszer már nem valószínű, hogy eljátszanám ugyanezt, mert már nem vágyok másra csak, hogy végre kimehessek erről a büdös, meleg helyről, ahol már így is több időt töltöttem, mint amennyit terveztem. A kifelé vezető út során csatlakozott hozzám a két elveszett bárány, akikkel eredetileg érkeztem, így már semmi nem volt, ami miatt ebben az üzletben maradtam volna.
Mi is lehetne jobb dolog, mint egy jó meleg nyári napon egy kis üzletben tartózkodni több száz ember társaságában, akik mellett alig lehet elférni? A válasz egyszerű: a világon minden. Az ilyen napokon nyugtat meg az a tudat, hogy vannak olyan emberek, akiknek még ennél is jobban el tudom rontani a napját...

Köszönöm szépen a játékot!

Az érvekből kifogyva némán meredek rá. Ennél többet már nem tehetek érte. Olyan jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat, de nem lehet. Akkor talán megértené miért nem akarom, hogy halálfalókat üldözzön. A többi, amit mondtam mind másodlagosak. Ismerem, őt nem érdekli, ha esetleg az életébe kerülne, kitart a meggyőződései mellett. Eddig sokszor sikerült lebeszélnem hülyeségekről, és ezáltal megvédenem, de ez most komolyabb dolog. Itt csak egyvalami segíthetne, ha most rögtön elmondanám neki. Bár ettől lehet, hogy még jobban kiakadna, és itt helyben megölne. Nem! Sose lenne képes bántani. Szinte együtt nőttünk fel, és semmi nem tudott minket elválasztani ennyi év alatt. Vagy mégis? Talán ez a helyzet annyira megváltoztatta, hogy mégis megtenné? A rossz oldalon áll, amit ő képviselni akar annak nincs jövője.
Egy biztos: Én nem akarom bántani őt. Az lehet, hogy most leteremtettem a felelőtlensége miatt, de ő azt egyetlen, akit nem csak úgy szórakozásból kritizálok. Rendben, őszinte leszek. Nem érdekel a családja, a barátai még kevésbé. Sose izgatott a sorsuk és valószínűleg nem is fog. Csak az érdekel, hogy én ne veszítsem el, mert nekem ő tényleg fontos, sőt pótolhatatlan. Talán önző lennék? Darabokra törném a világnézetét, az álmait csak azért, hogy ne veszítsem el? Igen, képes lennék rá. Legszívesebben az imperius átokkal sújtanám, hogy pontosan azt tegye, amit mondok és ne tudjon kárt tenni magában. De, amikor ezt akarom tenni mindig eszembe jut, hogy akkor nem lenne más, mint egy egyszerű báb. Egy üres, akarat nélküli marionett figura. Az viszont nem az a Barbi lenne, akit ismerek, és szeretek. Így inkább bármennyire is fáj, hagyom hogy tegye azt, amit jónak lát. Az ember akkor szeret valakit igazán, ha elengedi. Ezért most rábízom a döntést.
Talán hallgat rám… De ha mégsem, akkor úgyis jobb lesz, ha távol marad tőlem. Az érzések úgyis csak megzavarnak, csak hátráltatnak. Barátságnak nincs helye a háborúban. Az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet találkozok vele, vagy gondolok rá mi több, az lenne a legjobb, ha elfelejteném. Úgyis annyira különbözünk, hogy valószínű volt, hogy egyszer majd elválnak az útjaink…
Várom a választ. Valami reakciót a részéről. Szinte már nem is pislogok úgy nézek rá szinte könyörögve, hogy szólaljon már meg. És akkor kinyitotta a száját.
„Menj el!” Csak ennyit mondott, majd megismételte. És még egyszer, és még egyszer meg még párszor, és a végén már nem is számoltam. De ahányszor csak kimondta, a szívem görcsbe rándult. Nem kellene ezt éreznem, nem kellene, hogy zavarjon, de mégis fáj. Számítottam rá, hogy ez fog történni, sőt szinte biztos voltam benne, de egy dolog elképzelni, és egy másik átélni. Mert ha az ember csak gondol valami rosszra, akkor ott van benne az a rejtett vágy, hogy talán nem is lesz olyan szörnyű, talán nem is fog megtörténni, de amikor megtörténik rájön, hogy rosszabb, mint képzelte.
- Elmondod még párszor, vagy már befejezted? – Kérdezem tőle enyhe gúnnyal a hangomban - Egy szalagos magnóra emlékeztetsz, ami folyton ugyanazt ismételgeti – Azzal felállok a székről, felveszem a földről az esernyőmet, majd a másik kezemmel Castellot, aki szerencsére pont a közelben volt. Na igen, neki is van esze, persze, hogy oda megy, ahol nem esik az eső. De a beszélgetés közben teljesen megfeledkeztem róla, nem is figyeltem merre lehet. Még egy lény az életemben, aki nagyon fontos a számomra. A különbség, hogy ő többé-kevésbé hallgat rám, de ha mégse, akkor egy kis kajával rá tudom venni bármire.
- Képes vagy úgy elküldeni, hogy meg se kínáltál teával? Pedig tudod mennyire szeretem. Na mindegy talán majd legközelebb – Folytatom a gúnyolódást, miközben elindulok a kijárat felé – Mielőtt felajánlanád, nem kell kikísérned, ismerem az utat.
Mikor kiértem az esőmentes zónából, leengedtem a kezemből a kapálózó Castellot. Ha annyira akar, jöjjön a saját lábán. A szabaddá vált bal kezemmel, pedig elővettem a mahagóniból készült főnixtollal bélelt pálcámat, majd a kapura mutattam vele, ami rögtön kinyílt előttem. De mielőtt kiérnék rajta, vissza fordulok Barbihoz.
- Remélem, tudod mit csinálsz. Csak aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – Azzal rászegezem a pálcámat – Legbelül te is tudod, hogy nekem van igazam – Nézek rá komolyan, aztán suhintok egyet, de nem őt célzom meg, hanem a széket, amin ültem. A tárgy pedig visszatolódik pontosan olyan helyzetbe, ahogy akkor állt, mikor megérkeztem.
Úgy érzem nincs több mondanivalóm. Mindent elmondtam, amit lehetett, és ezzel véget is ért ez a kis nyári látogatás ezen az esős napon. Úgy tűnik az időjárás most is illett az alkalomhoz, ahogy szokott, hiszen az ilyen esős időkben jön ki mindig a sebezhető oldalam, amit kénytelen leszek elpusztítani a közeljövőben…

Gyönyörű, verőfényes napsütés, felhőtlen azúrkék ég, csiripelő madarak, illatozó virágok közt zümmögő méhek. Igen, ilyen lenne egy tökéletes nap, amit el tudtam volna képzelni a mai látogatásra, viszont a valóság teljesen más. Sár, kosz, latyak és pocsolyák mindenütt. A szép kert és a virágok stimmelnek, de napsütésbe kicsit szebben mutattak volna. Erre a látványra viszont még várnom kell, hiszen a vihar még csak most kezdődik.

Most már nem ártana leállítani magamat. Nyugalom! Idegesen nem fogok megoldani semmit, pedig ezt a problémát muszáj lesz különben nem lesz valami szép vége a dolognak. De hátha még le tudom valahogy beszélni erről az őrült tervéről, ami a legrosszabb mind közül, amit valaha is kitalált. A szívem hevesen vert, ami eléggé idegesített. Hát igen, már az is idegesít, ha ideges vagyok, amitől csak még idegesebb leszek. Ebben a helyzetben viszont szerintem senki se tudná megőrizni a hidegvérét. Kiderül, hogy a legjobb barátom könnyen az ellenségemmé válhat. Ha másról lenne szó, nem zavarna, mindenki pótolható, kivéve őt. Őt nem veszíthetem el, nem lehet! Bárcsak ez az egész egy rossz álom lenne, amiből a következő pillanatban felébrednék, de hiába várom azt a percet, nem jön el. Tovább kell élnem a rémálmot, és ki tudja mikor jön az ébredés?
Szánalmas nyavalygással nem fogok előbbre jutni, ezért próbálom valahogy lehűteni magamat. A levegőt lassabban veszem, és így legalább azt a heves szívverést lassítani tudom. Ez kezdetnek elég. Közben persze hallgatom mit reagál az előbbi hirtelen mondataimra, de nem válaszolok rá rögtön, amint befejezte. Át kell gondolni mit mondok, mert talán ezen múlik, hogy meggondolja magát avagy nem. Természetesen az én célom az előbbi lehetőség, ezért próbálok mindent megtenni a célért.
- Az „ilyenre vagy képest” – Kezdem nyugodtan, a szemébe nézve – úgy értem, hogy ilyen radikális lépéseket akarsz tenni egy… - Összeszorítom az ajkaimat, és érzem, hogy a vér lüktetése ismét gyorsabb lesz – Na jó, ez nekem nem megy! Próbáltam nyugodt lenni, de egyszerűen nem megy. Úgy értettem, hogy vagy képes ilyen hatalmas felelőtlenséget csinálni? Komolyan mondom, eddig ez viszi a pálmát az őrült terveid sorában. Ahogy telnek az évek egyre nagyobb hülyeségek jutnak az eszedbe. Bele se merek gondolni mi lesz tíz év múlva. Már ha túléled, mert ugye tudod, hogy egy háborúba, ha egyszer beszállsz nem tudsz visszalépni, amint túl veszélyes lesz. Könyörgök gondolkozz! – Dőlök előre az asztalon, és összekulcsolom a kezemet.
- Hidd el, a családod nem vár tőled áldozatot. Szerintem ők is azt mondanák, amit én, ha tudnának erről. Képzeld el mennyire nagy csapás lenne nekik, ha elveszítenének. De nem csak nekik, nekem is. Téged már nem akarlak elveszíteni. Mit csinálnék én nélküled? – Sóhajtok egy nagyot – De tudod mit, ne értem lépj vissza. Magadért, a jövődért, a családodért – Fejezem be a gondolt sort egy kicsit halkabban.
A következő mondatot se tudom szó nélkül hagyni. Egy hitetlen mosollyal és némi kuncogással jutalmazom a „nagylány vagyok” című kijelentését.
- Nagylány, persze, hogyne! – Mondom hitetlenül – Ez hihetőbben hangzott volna, ha nem egy perce mondtad volna, hogy halálfalókra akarsz vadászni. Nem tudom elhinni, hogy te vagy az idősebb kettőnk közül. Nekem például eszembe se jutna ilyen terv – És ez teljesen igaz is volt. Azt már nem tenném hozzá, hogy én pont az ellenkezőjét tervezem csinálni.
- Bocs, de nem megy. Pedig hidd el próbálkozok, de nem megy. Ezután ne várd tőlem, hogy nyugodt legyek, se azt hogy ne rágódjak rajtad. Lássuk csak. Mi a legnagyobb őrültség, amit álmodba se tennél meg, és megpróbálnál róla minden erőddel lebeszélni? Megvan? Akkor most képzeld el, hogy kijelentem neked, hogy ezt fogom csinálni. Őszintén, mit reagálnál rá? – Valószínűleg azt tartaná a legnagyobb őrültségnek a részemről, ha halálfalónak állnék, egyserűen érzem, hogy ezt fogja válaszolni – De ismersz engem. Én sose teszek olyat, amiről ne tudnám száz százalékig biztosan, hogy jó döntést hozok vele. Na jó, kivéve a kisebb dolgokat... - Már kezd kiszáradni a szám a sok győzködéstől, de most mégse hagyhatom abba és kérhetek egy pohár innivalót.
- Ahogy mondod! Az elbújás és a tétlenül ülés nem is rossz ötlet. Valami hasonlót kellene csinálnod. De tudod mit, nem is kell elbújnod. Egyszerűen csak maradj nyugton. Éld úgy az életedet, mintha minden teljesen rendben lenne. A családod szerintem tudja mit csinál, a barátiad nem tudom, de miattam kell a legkevésbé aggódnod – Kétlem, hogy ezzel meg tudnám nyugtatni, de próbálkozni még szabad. Minden érv számít.
- Tudom, úgy érzed, nem tudod megtenni, hogy nem csinálsz semmit, de kérlek szépen, próbáld meg! - A könyörgés az a módszer, amit utálok használni, de ebben az esetben ezt is be kell vetni. Barbi az életem egyik legfontosabb része, ha ő elveszne, akkor nem tudom mit csinálnék.
Néha befoghatnám azt a nagy számat. Lehet, hogy nem kellett volna elsütnöm a „nem biztos hogy jó oldalon állsz”  kezdetű szöveget. Még csak az kéne, hogy megtudja! Elmondom neki, ha itt lesz az ideje, de most még nincs.
- Úgy értem, hogy talán a változás nem is lenne olyan szörnyű, mint azt a legtöbben gondolják. De ezt nem nekünk kell eldönteni. Akkor választasz a legjobban, ha semleges maradsz – Ezt én magam se gondolom komolyan, de arról nem győzhetem meg, hogy álljon halálfalónak. A mondat végén hátradőltem, és vártam a csodát. Hátha egyszer csak igazat ad nekem, és megígéri, hogy nem csinál hülyeséget.

Kora esti órák, Seraphin

Mindkét kezemmel nekitámaszkodok az egyik padnak, és úgy hallgatom a világról meg háláról alkotott elméleteket. Néha azt érzem, hogy ezeket is tanítani kellene, hogy mindenkinek legyen egy egységes képe erről az egész dologról. Akkor talán nem kellene ennyit filozofálni rajta, hogy mit is értünk olyan szavak alatt, mint az a kettő, amiről szó van. Hiszen, amit már egyszer megmagyaráztak azt az ember többnyire elfogadja. Egyik velem született tulajdonság, hogy kíváncsi vagyok. Mindent meg akarok ismerni, a legtöbb titok érdekel. A legjobb módja a megismerésnek, pedig az eszmecsere.
- Az a kérdés mit értünk világ alatt. Nem úgy értettem, hogy az egész univerzumot bárki meg tudná változtatni, hiszen az nem lehetséges. Legalábbis eddig még senkinek nem sikerült – Javítom ki magam, majd elengedem a padot és ismét felegyenesedek – A világban élőkre értettem. Azon belül is inkább az emberekre, és az emberi tudattal rendelkező lényekre. A társadalomra, ha úgy tetszik – Próbálom eloszlatni a félreértéseket. Kicsit talán tényleg félreérthetően fogalmaztam, de azért ő is gondolhatja, hogy nem a föld pályáját akarnám megváltoztatni vagy bármi más hatalmas, elképzelhetetlen dolgot. A hasonlata kicsit meglepett. A világ és egy benne élő aprócska porszemnek látszó varázsló hasonlatát párhuzamba hozni velem és egy kviblivel. Azért ennél egy kicsit nagyobb a különbség.
- Életem során nem sok kviblivel volt dolgom, nem keresem a társaságukat. Az egyetlen, akit már öt éve kénytelen vagyok elviselni az Frics. Néha azért elgondolkozok rajta, hogy képes így élni. Varázstalanul egy varázslóképzőben. Megalázó lehet. De ami furcsa, hogy még így is van némi tekintélye, mivel elég sokan tartanak tőle. Nekem személy szerint nincs rá okom, hogy féljek tőle – jelentem ki csak úgy tájékoztató jelleggel a Fricsről való hangos elmefuttatásom után.
Kíváncsian figyelem az arcát, mikor elmondom mi az a dolog, amivel bármikor rám lehetne ijeszteni és aminek az alakját a mumus is felvenné. Eddig a legtöbben visszakérdeztek vagy elkerekedett szemmel, és idióta tekintettel néztek esetleg simán elkezdtek röhögni, amint meghallották, hogy a tulajdon nagyanyám az általam legrémisztőbbnek tartott dolog. De ő egyiket se csinálta a három szokásos reakció közül. Csak egy félmosoly jelent meg az arcán.
- Szánalmasan hangzik ugye? Egy idős hölgy, akinek a hintaszékében kellene iszogatnia a teáját és fényképalbumokat böngészve felidéznie a saját fiatalságát. És ha az ember ránéz tényleg csak egy kedves, védtelen idős nőt lát. Ezt mindig is csodáltam benne. Kívülről egy törékeny idős nő látszatát kelti… - A mondatot félbehagyom és elmosolyodok. A többit a fantáziájára bízom.
- Makulátlan előéletű, bár azt még a mai napig nem derítették ki, mi okozta a nagyapám rejtélyes halálát. Még halálfaló se volt. Mindig azzal dicsekedett, hogy neki sikerült semlegesnek maradnia – Forgatom a szemeimet miután felidéztem magamban az élményeimet vele kapcsolatban.
- Amúgy semmi bajom a többi idős hölggyel, nincs nagymamafóbiám – Gondoltam ezt nem árt megjegyeznem neki, mielőtt azt gondolná, hogy szembejön az utcán egy ősz hajú nő és máris a kábító átkot használom ellene.
A pálcámat visszateszem a helyére. Mivel errefelé nincs semmi ijesztő dolog, ezért valószínűleg nem lesz rá szükségem. Közben hallgatom a következő két ötletet.
- Nekem mindegy – Válaszolok röviden kicsit érdektelenül. Ha Pitonhoz kéne bekopogni ilyenkor azt is meg lehetne oldani. Mindent a célért. A következő kérdés viszont egy kicsit meglepett, és nem is kell gondolkoznom a válaszon.
- Természetesen kiváló – Ezt körülbelül olyan hangsúllyal mondtam, mintha azt kérdezte volna meg, hogy milyen színű az ég. Körülbelül egy szinten állt a két kérdés, mivel ez is a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik. Mindig is maximalista voltam, és a tanulás sem volt kivétel. A Roxfortban való teljesítményem volt mindig is fontos volt az életemben. Nem engedhettem meg, hogy bárki is jobb legyen nálam.
- Valószínűleg nem lenne boldog, ha ilyenkor zavarnánk, de ha nincs más, akkor ezt a lehetőséget se lehet kihagyni. De azért maradjunk a pincénél, aztán ha ott nem találunk semmit, akkor jöhet Piton irodája B tervnek – Javaslom, majd rögtön el is indulok a kijárat felé. Az idő pénz. Vagyis jelen esetben nem az, de nem tudok hirtelen jobb párhuzamot vonni vele. Be kell látni, hogy a csevegéssel nem jutunk egyről a kettőre.
Azért mielőtt elhagynám a helyiséget hátranézek, hogy ideiglenes oktatóm követ-e.

Sabrina

Ébresztő! Most már tényleg sok, ennyi kedves, érzelmes ömlengés bőven elég erre a napra. Sőt egy életre is talán. Undorító! Egyszerűen hánynom kell magamtól. Ez azon ritka pillanatok egyike, mikor legszívesebben behúznék magamnak egyet. Elképesztő ez az egész helyzet. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Zephyr Sebastian Devaux, sose tanulsz a hibáidból? Hogy lett belőlem hirtelen egy csöpögős romantikus történet főszereplője? Ez költői kérdés volt, mivel ha ránézek a mellettem lépkedő lányra rögtön eszembe jut. Egyszerűen elvarázsol. Elvesztem tőle önmagamat, minden realitás megszűnik és hirtelen a szememre borul az a bizonyos rózsaszín köd, amitől nem látom tisztán a dolgokat. Vihar van, szakad az eső, baromi hideg van, a ruhám tele van mocsokkal, mégis olyan, mintha egy gyönyörű napsütötte zöld mezőn sétálgatnánk minden gond nélkül egy gyönyörű nyári délutánon. Ebből a szép képből sajnos csak a nyári délután rész stimmel, a többi pont egy ellenkezője. De szerintem az emberek többsége nem egy temetőt tart a legromantikusabb helynek a világon.
Lehetetlen, hogy még egyszer ugyanabba a csapdába essek. Viszont, amint a mellékelt ábra mutatja, mégis valahogy sikerült megásnom a saját síromat. Pedig jól tudom, hogy a szerelem elvakít. Szerelem? Nem is tudom, lehet, hogy nem az, viszont lényeg a lényeg: elvesztem tőle a józan eszemet. Jó, ez még önmagában egy kisebb baj lenne. A szerelem nem bűn ugyebár. Csak az a bökkenő, hogy már tudom azt hogy van valakije, de még mindig nem álltam le ezzel az idióta viselkedéssel. Ha lenne nála esélyem, akkor nem lenne vele semmi baj, de így is minden érdek nélkül ilyen jónak lenni valakihez? Fel se fogom mit csinálok, csak jönnek belülről a késztetések. Nem érek vele az ég világon semmit. Mindig pontosan tudtam mit miért csinálok. Azért vagyok minden tantárgyból jó, mert tudom, hogy egy nap majd kifizetődik. Minden egyes napomat egy pontos időbeosztás szerint csinálok, szeretek mindent megtervezni. Olyan dolgokkal veszem körül magamat, amik hasznosak, utálom a felesleges kacatokat, ezért is forgatom a szemem mindig, ha valaki valamilyen haszontalan porfogót vesz nekem ajándékba. Most viszont itt van Sabrina. Fogalmam sincs, mi lesz ezután. A kapcsolat kizárva, mert van valakije, a barátság meg nehezen kivitelezhető, mivel két teljesen különböző házba járunk, más a baráti körünk ráadásul nem is járunk egy évfolyamra, tehát még közös óráink sincsenek. Tudom, hogy nem férne bele az életembe. Ahogy azt is, hogy minél több időt töltök vele annál jobban megkedvelem, amitől csak még jobban fog fájni a hiánya. Már megint a jövő! Itt van mellettem, és már arra gondolok milyen szörnyű lesz, ha nem lesz így.
Ez egy csapda. Amibe beleestem, és már nincs kiút. Ha akarnám se tudnám visszacsinálni. Komolyan mondom, az egyetlen dolog, amit utálok magamban az érzéseim. Nem értem minek vannak. Csak nehezítik az életemet…
- Na látod most már tényleg megértem milyen érzés sáros ruhában flangálni. Állandóan azt mondogatom, hogy csak akkor lehet megérteni a másikat, ha ugyanabban a helyzetben vagy, esetleg voltál. Én pedig eddig a napig nem igazán vettem sárfürdőt, és hogy őszinte legyek le tudtam volna boldogan élni az életemet anélkül, hogy megtapasztaljam milyen érzés is lehet felbukni egy kőben és belezuhanni egy pocsolyába. De azért annyira nem vészes – Mondom fogvacogva. Már eléggé kezdek fázni, és ez valószínűleg meg is látszik rajtam bármennyire is próbálom titkolni. Azt viszont nem engedném, hogy Sab visszaadja a taláromat. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. És már megint kezdem a nagylelkűséget.
- Le merem fogadni, hogy ha hosszabb időt töltenél velem azt kívánnád bár meg se ismertél volna. Ahogy mondtam nem vagyok egy könnyű eset, nehéz kezelni. Sokszor mondok vagy teszek olyanokat, amitől a legtöbben megsértődnek. Pedig legtöbbször csak azt mondom, amit tényleg gondolok, nem szeretem szépíteni a dolgokat. Ráadásul nem vagyok az a kifejezett megértő típus, aki hosszú órákat tölt azzal, hogy vigasztalja  a szomorú embereket. Persze meghallgatok én mindenkit, de legtöbbször kiröhögöm őket a végén. Legalábbis, ha jó hangulatom van. Ha meg nem, akkor… legyen elég annyi, hogy még rosszabbul érzik magukat, mint azelőtt. Az együttérzés sose volt az erősségem – Vigyorodok el.
Feltűnik, hogy az eső egyre kevésbé esik. Talán beigazolódik a feltételezésem. Felnézek az égre, hátha megpillantom a napnak valamelyik halvány sugarát a felhők mögül kikandikálni. Viszont nem sikerült egyet se találnom. Főleg, hogy rögtön, amint felemeltem a fejemet egy esőcsepp máris megcélozta a bal szememet, amitől elment a kedvem az időjárási tényezők vizsgálatától. Lefelé hajtottam a fejemet, és sűrű pislogással próbáltam eltávolítani a vizet a szememből, majd az egyik ujjammal is rásegítettem, aztán újra Sabrinára néztem, és örömmel tudatosítottam magamban, hogy a látásom nem károsodott.
Közben közli velem, hogy már jobban van a feje, ami eddig vérzett. Ennek a hírnek igazán örülök.
- Mire visszaérünk már minden rendben lesz. Ha jól látom, az eső is kezd elállni – Nézek fel az égre és pont abban a pillanatban esik bele a bal szemembe egy kedves kis esőcsepp. A fejemet rögtön újra előrehajtom, majd hevesen pislogni kezdek, hogy az idegen anyag eltűnjön. Meg persze az ujjammal is rásegítek.
- Az lenne igazán jó, ha a víz lemosná a koszt is rólunk, aztán a nap gyorsan megszárítana. Akkor már tényleg minden jó lenne, és talán meg tudnám bocsátani az időjárásnak ezt a hirtelen vihart – Osztok meg egy újabb lehetetlen vágyat beszélgetőpartneremmel. Pedig milyen szép is lenne! Ahogy az is, ha ez a kastélyhoz vezető út hirtelen megnőne. Még szívesen folytatnám a sétálgatást.

Kora esti órák, Seraphin

Ebben lehet valami. Talán a világ tényleg nem szorul megváltásra, és nem is akarja, hogy bármitől is megmentsék. Nem lehet tudni, és nem is érdemes rajta sokat agyalni.
- Talán nem akarja, hogy megmentsék, de később hálás lesz érte – Válaszolom a megszokottnál halkabban, majd elfordítom a tekintetemet, és elmerengek pár pillanatra. Ezzel egyrészt magamra is céloztam, én se akartam, hogy bárki megmentsen most mégis örülök, hogy itt lehetek még akkor is, ha ez egy ember életébe került. Másrészt, pedig természetesen a Nagyúr és a követői munkájára utaltam. Most mindenki rossznak látja őket, de biztos vagyok benne, hogy ebben a háborúban ők a jók, akik szélsőséges módszerekkel ugyan, de jobbá fogják tenni a világot. Ezt a gondolatsort viszont nem kívánom megosztani vele, mert talán az ő véleménye más, és ha erről elkezdek vitázni valakivel, akkor azt hajnalig se hagyom abba. Utálok magamban tartani dolgokat, de most a patrónus a lényeg, és az jelenleg a legfontosabb.
- Persze, hogy nem.  Ez még csak a kezdet kezdete lesz ez még jobb is. Ráadásul ezt még egy olyan aurornak készülő idióta is meg tudja csinálni. Csak éppen több idő alatt – Vágom rá rögtön a patrónusom értékelésére. Maximalista vagyok, tudom, hogy képes vagyok tökéletesen létrehozni a bűbájt, ezért nem érem be félmegoldásokkal.
Sera újra előhívja a légiesen sikló ezüstös kígyót, ami még jobban ösztönöz. Látom magam előtt a célt, amit el akarok érni, bár valószínűleg az enyém más állat lesz. Mindenesetre mosolyt csal az arcomra a látvány.
Talán nem volt elég boldog az emlék? Meglehet, de ilyen hirtelen nem tudtam megállapítani mi volt a tizenhat év alatt az a dolog, ami a leginkább boldoggá tett. Bár ez az emlék olyan volt, amire mindig szívesen gondoltam vissza, nem elég érős, így valami más után kell néznem. De itt van közben a másik probléma is, ugyanis ki kell találni min gyakorolhatok.
- Rendben, akkor keresek egy jobbat. Mindig újra akartam élni a régi szép emlékeket, mikor meg itt az alkalom, hogy felelevenítsem őket nehezen jutnak az eszembe. Ne érts félre nem kifogást keresek, mindjárt kitalálom a megoldást. Egyikünk idejét se akarom húzni – Valamikor, ha beszélek az egyenlő az időhúzással, hogy kitaláljak valamit. Például most is, és szerencsére bevált, ugyanis eszembe jutott egy olyan emlék, ami sokkal boldogabb, mint az előző. Most már csak az volt a kérdés min gyakorlok.
- Amitől a legjobban félek? Lássuk csak… Egy pszichopata feminista vénasszony, aki az Azkabanban ül. És mellesleg a nagyanyám. Tehát őt max egy mumus tudná utánozni – Vonom le a következtetést. Nem maradt más, mint keresni egy mumust valahol a kastélyban, aki felveheti a kedvenc rokonom alakját, akit nincs sok kedvem újra látni, de valamit valamiért.