*Szegény Neville. Talán mégsem kellett volna annyira rárivallni, hiszen biztos őt is megviselte ez a nap. Nem mondom, elég nehéz volt, és nem csak nehéz, de még nyomasztó is. A hátam mögött hagytam, és eldöntöttem, nem törődöm vele. De ezt nem lehet csak egy csuklómozdulattal elintézni! Rámosolygok a fiúra, igaz a görbém elég gyenge, de ennyi tellik tőlem. Ez van, kérem. Szóval fel kell lázadni. Nem hagyom, hogy engem bárki ugráltasson, akinek egy árva kígyó is visszanéz a kezéről, vagy egy koponya! Akiről megtudom, hogy halálfaló, és kikezd velem... Persze, most hogy belegondolok, iskolán belül mit tehetek ez ellen? Hiszen ki is csaphatnak... De ha Harry ott lesz, és segít, senki sem állíthat meg. Csakhogy Harry nem biztos, hogy visszatér. Megértem, az ő helyében én már régen kinyúltam volna. Kampec, és kész. A holtat nem küldik vissza, hogy bocsesz, és itt van még egy esély, mert elbaltáztad. Csak bedobod a törülközőt, és kész. Mint... Az öreg,  bölcs, és... Hősiesen nyelem könnyeimet. Mi lesz Roxforttal ez után? Halálfalóké, és Tudjukkié lesz, az, akitől olyannyira tartott az a kígyó, a démon... Szintén meghalt. És lehet nem szenvedett. Lám, hatalmas mágus volt, az emberek nem fogják elfelejteni, és mégis meghalt, nem jön vissza. Bedobta a gikszert. Egy villanás, és kész. Ahogy Harry mesélte. Lehet, hogy csak a zöld villanást látta. Talán nem is fájt. Gyorsan kinézek az ablakon, és amíg látszólag a hajam söpröm ki arcomból, egy kósza elszabadult könnycseppet törlök le az arcomról. Neville bocsánatot kér, ezért gyorsan visszafordulok, és egy kósza mosollyal biccentek.*
-Tudom, Neville. Tudom. Olyan... Nehéz minden. Vanak, amik elmúltak, mert el kellett múlniuk. Hidd el, semmi sem történik ok nélkül. Ha ez a végzet, hát végigmegyünk rajta. De azt tudnod kell, hogy a döntés mindig a te kezedben van. Akárhol és akárkivel vagy. Akár a Halálfalókkal, akár a nagyiddal, mindig van döntésed. Csak végig kell gondolni. - érzem, hogy a hangom erősödik, talán egy új ötlet, vagy egy új kép, amihez ragaszkodni fogok, és csakazértis elérem! - Neville! Nem fogjuk hagyni, hogy a jó öreg Roxinkat mindenféle jöttment kurafik megbuzgerálják! Megmutatjuk nekik, hogy a kastély még képes az igazgató nélkül is ellenállni, mert mi ismerjük az összes rejtekhelyet, az összes folyosót, és páncélt. Ők viszont nem. Emlékszel George-ék üdvözlő és búcsúzó partijára, amit Umbridge-nek készítettek? Na... Nem fogok tétlen ülni, és nézni ezt a horrort. Pocsék, és még a jegy árát sem fizetik vissza.
*Arcom már kicsit ég, lehet vörös vagyok, hangom fojtott, mert azért sosem tudja az ember, mostanság az ajtóknak is füle van. Közelebb hajoltam a fiúhoz, és harciasan prüszköltem szinte a szavakat, le merném fogadni, hogy egy dühös macska ijesztőbb nálam. De az elhatározás megvan, és kész. A háztársammal, vagyis jelen esetben egyetlen társammal a felszállókat nézzük, de a trió sehol. Igaza lehet, talán már fent vannak- de még a saját gondolataim is elég hamisnak tűnnek. Új téma kerül elő, és én meg a kupéban lehuppanok, nincs okom az ablakban lógni. Utolsó pillantás a kastélyra, és az lassan eltűnik. Én meg halkan válaszolok.*
- Nem, nem hiszem hogy megyünk valahova. Tudod... - eszembe jut Dumbledore holtteste, és... Megrázom a fejem, ezen a nyáron biztos, hogy otthon ülök, és nem megyek sehová. - Nincs miből. Meg hova. Lehet be kellesz érnem az elején Ronnal meg anyuékkal. - forgatom a szemem.- Aztán lehet a végén Harry és Hermione is eljönnek...- Hát igen, esküvő... ritka nagy dolog lehet ez az ilyen időkben. *

*Látom ám Nevillen, hogy most még a szokottnál is rosszabb formában van. Szegény mindent félrecsinál, nem szándékosan, ő sajnos ilyen, de én ilyennek kedvelem. Aranyos, igaz, van amikor nagyon frusztráló dolog, ha vészhelyzetben kell vele szerencsétlenkedni, de amúgy.. Nem is Neville lenne enélkül. Szegény köszönésemre eltaknyol, és mintha a ládáját védené, ráfekszik. Biztos fájhat... De úgy nézem, hogy nem számított rám. Igaz, késtem, szóval én sem hazudtoltam meg önmagam, de még időben, mert a vonat még itt van, és nem ment el, nem igaz? A fiú elvörösödik, én meg egy kis barátságos mosolyt eresztek meg, miközben rántok egyet a válltáskám pántján. A hajam hátrarázom, megigazítom a hajpántom, és közben a háztársam nézem. Szegény.. Mire észbekapnék, hogy segítsek neki, már fel is állt. Aztán végre felszálltunk, és én hátra sem nézve elindultam keresni. Fájt a gondolat, hogy utoljára látom így, talán jövőre nem is lesz iskola... De... Tudni, hogy nincs odabent Dumbledore megnyugtató, és biztonságot sugárzó alakja, amint tűnődve okos kék szemeivel a diákokat fürkéssze, és olyan gondolata támadjon az embernek, hogy Ő mindent tud... Nincs... ő többé nincs, mert... A számat keserűen szorítom össze, és követem Nevillet, aki már le is pakolt a kupéban. Bevonszolom a ládám, sóhajtok, és lehuppanok az ülésre. A ládám úgy teszem, hogyha valaki bejön, ne üljön le, mert foglalt, és közben az ajtóra nézek. Prefektus vagyok, de... Nem megyek ki. Minek? A vonat olyan csendes, mintha nem lenne senki sem rajta. Már csak azok vannak itt, akik szerették a jóságos alakot. Akik a temetésre maradtak, és igazán kevesen voltak. Szóval... Neville megszólal, és rá kell jönnöm, a való világba kell visszatérni. Mosolyra húzom a szám, bár sírni volna megint kedvem. Hol vannak már Harryék? Vagy nem is jönnek... *
- Nem baj... De megszokhatnád, hogy késni szoktam. És ha ígérek valamit, nagy dolognak kell történnie, hogy ne teljesítsem. Szóval... Úgy láttam, hogy nem számítottál rám... De... Semmi gond.
*Szemeimet összehúzom, és kis vidámsággal nézek alulról felfelé Nevillere. Sóhajtok, és hátradőlök kényelmesen. Halkan szólalok meg,az előbbi vidámságom már sehol.*
- Szerinted lesz jövőre suli? Én mindenképpen visszajövök. És Harryt itt fogom segíteni. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy Tudjukkinek ne legyen könnyű élete.
*Csendben mondom, és olyan gyilkos tekintettel meredek a táskám cipzárára, mintha az tehetne az egészről. A fiúra pillantva azonban kissé reményvesztett leszek. Mi vár ránk a jövőben? Lesz elég erőm? *

*Nagyon szomorú ez a mai nap... A temetés gyönyörű volt, ugyanakkor nem sokat láttam belőle, hiszen a könnyektől nem lehetett. Mostanra sem sikerült rendesen lenyugodnom, de már túl vagyok rajta. Össze kell szednem magam, hiszen prefektus vagyok vagy mifene... A poggyászokat már előreküldték, én már csak a kis válltáskámat szorongatom, miközben a lépcsőkről lelépek, és egy utolsó pillantást vetek a kastélyra. Sötét, komor, ijesztő, és kicsit sem a jó öreg Roxfortnak tűnik. Szorongással telve fordulok meg, és indulok, hiszen Neville már minden valószínűséggel vár rám, én meg itt ácsorgok... Harryre gondolok. Biztos nagyon szörnyű neki. Lassan mindenki meghal mellette, Sirius, Dumbledore... Annyira szeretnék vele lenni, de most biztos nincs szüksége olyasvalakire, mint én. De várni fogok rá! Hátat fordítok végleg az ódon épületnek, meg titokzatosan emelkedik, és kérdéseknek, melyek a fejem felett készülnek összecsapni. Mi lesz jövőre?
Leszálltam a fiákerről, amiben néhány lány üldögélt, és azon cseverésztek, mit csinálnak majd a nyáron. Vagy így akarták elterelni a figyelmet a temetésről, vagy tényleg ennyire bunkók- nem tudtam dönteni. Leszálltam, és megkönnyebbülten néztem a Roxfort Expressre. Ez legalább biztos. Hazafelé tart, biztonságba... vagy mégsem? Az egyetlen ember meghalt, akitől Tudjukki félt. Mérgesen fújtam ki arcomból vörös tincseimet, melyek a hajpántom ellenére is odakandikáltak. Aztán újra Nevillet kezdtem keresni. Megláttam, ott állt, és nem éppen a legvidámabb képpel. Nem szabad hagyni, hogy a remény meghaljon. Harry még itt van nekünk! És segíteni fogjuk. Ez a gondolat elég erőt adott arra, hogy mosolyt varázsoljak arcomra, és bárki szemébe tudjak nézni.*
- Neville... Megvagy! Na gyere... Ne ácsorogjunk, mert az összes helyet elfoglalják...
*Igyekeztem a leghétköznapibb hangomat elővenni, hiszen az élet nem állt meg, sőt nagyon is ment tovább... Talán ez aggasztott? Biztató mosolyt eresztettem a fiú felé, és vártam, hogy kövesen.*

én haragudni? inkább te ne haragudj =)

Ginny ennyi báty után már megtanult átlátni a hazugságokon, vagy a leplezésen. Most épp Lavender próbálkozott hasonló taktikával, hogy kikerüljön és kényelmetlen témát: Ron Weasleyt. Ez egy elég érdekes história, mely csak a lány számára olyan keserű. Nem volt ez olyan igazi nagy szerelem, főleg Hermione miatt. Gin bátyjának szíve nagy valúszínűséggel mindig is az eminens lányért dobogott, csak nem jött rá? És aztán Lavender? és kavarodás? veszekedés? sírás? minden ami belefér egy jó kis szakításba?

~ Nem akarom felhozni a témát! Még ha legbelül egy apró késztetést is érzek, akkor sem! Türtőztetem magam és nem megyek az agyára? inkább segítenem kéne neki a ?felejtésben? vagy mi, minthogy még egyet ?rúgjak? belé? Csak nem omlik össze? Remélem! Erős lány ő, általában. Legalábbis eddig annak tűnt, nem ilyen kis pityergősnek. Biztos hamar rendbe jön lelkileg, aztán jöhet a Lav féle vidámság? ~

Ginny felsóhajt, majd a vele szemben lévő lányra pillant. Úgy látszik, mintha épp készülne egy őrült hosszú monológ lenyomására, de nem igazán ez a Weasley hölgy minden álma. Akkor hallgathatja a számára unalmas sztorikat arról, hogy mi a legtrendibb szín a suliban és hogy ki kivel szakított éppen. Nem ismeri túlságosan a pletyiző fruskák világát, de sejtése szerint nagyjából ilyen ?életbevágóan fontos? dolgokról esik szó egy jelentős diskurálás alkalmával?
Nem érdekli különösebben, ritka az mikor még őt is be lehet vonni az effajta trécselésbe. Persze mivel ez nem a Fehérház, így gyorsan terjed minden hír, s az összes lány akaratlanul is tudomást szerez az aktualitásokról. Akit érdekel továbbadja, akit nem az elkullog csendben, s úgy tesz mintha semmit sem hallott volna?
Nem igazán az az alkat aki naphosszat képes lenne a körömlakkok árnyalati differenciájáról beszélgetni. Inkább áll be pár gyakorolni vágyó fiúval kviddicset játszani, azt legalább élvezi és hasznát is látja!

- Áh értem? bocs, és inkább hagyjuk is a témát. Azt írsz oda amit akarsz! A te dolgod? - válaszolt a tűzről pattant leányzónak, s távol kívánt maradni a veszekedéstől, ma ahhoz túl jó hangulata volt.

- Naplót írni? Pfű? Nem nagyon. Egyszer még egész régen elkezdtem, úgy rémlik? - elmereng és azt persze nem árulja el, hogy még egészen kisiskolás volt, s fülig bele volt esve Harry Potterbe. Akkor még gyerek volt. Egy gyerek őszinte és reménykedő. Ő is az volt, mint mindenki más. Persze mára már komolyabb lett és jobban leplezi az efféle dolgokat, de régen még? ő is kis plátói szerelmes volt. Most már kijózanodott, úgy döntött nem is gondol erre. Hisz minek? A sors úgy alakul majd ahogy neki tetszik, ő nem fogja égetni magát egy srác kedvéért sem. Nyilvánosan meg tutira NEM! És ha manapság is lejegyezné minden gondoltát, s egy Mardekáros például megszerezné. Bele is halna?

Tudomásul sem veszi Lavender előző kis kitörését, ez nála megszokott. És valójában, most az egyszer egyet is ért vele. A magánügye, belekotnyeleskedett, ennyi? Néha képtelen lakatot tenni a szájára, pedig ritkán fordul elő vele, hogy kíváncsiskodó legyen. Általában közömbösen reagál szívügyekre, de azért (mint látszik) akadnak? kivételek?

- Rendben. Nos engem is érdekel azért, hogy megbukok-e vagy éppen hogy átbukdácsolok, de azért szerintem semmit se jó túlzásba vinni? A suli fontos, igen, aláírom. De nem a jegyei határozzák meg az ember értékét? - ez kicsit nyálasra sikerült, de nem baj. Reméli eléri a kívánt hatást és nyugton marad ez a házi dolgozat és egyéb oktatással együtt járó téma?

A lány firkál valamit a nála lévő füzetkébe? mintha egy napló volna. Kicsit talán ideges, mert úgy néz ki, hogy valami nagyon nem tetszik neki ott, hisz olyan bőszen satírozza a kis lapot, hogy a kiszakadás felé közelít lassacskán. Lehet, hogy Ginny nem épp a legjobbkor érkezett ide, de hát egyszer élünk? odamegy és bátran kiáll, mély levegőt vesz, majd kifújja. Nagy sóhaj, közelebb lép és a már elhangzott köszönésre várja a választ Lavender részéről. Még egy levegővétel, kicsit már kezd fájni a feje, sajog a homloka, ez így nem lesz jó. Már kíváncsi, hogy lekiabálják-e avagy kedvesen fogadják. Bár Lav lelki állapota nem tűnik túl fényesnek? pont az ellentéte, zavart, ideges, morcos? szóval egyáltalán nem az volt leolvasható róla, hogy bármikor szívesen csevegne most, ezekben a pillanatokban bárkivel is, és pont vele? Hisz ő? ő? szóval? ő Ron tesója ééés? talán akinek a legjobban nem vágyik a társaságára az egy Weasley? talán ki van akadva? talán pont ezért? talán pont Ronald nevét húzgálta ki a kis naplócskából? talán?
Találgatások?
De az igazat csak egy módon lehet kideríteni?
Rákérdezzen?
Vagy inkább ne?
Mi lenne a legtanácsosabb?
Talán az, ha szép csöndben elhúzna? de ő nem fog?
Ginny Weasley nem, s inkább lép Lavender felé egy bizonytalan kis lépést?
Majd nyílik a szája, s a hangok apró remegéssel elhagyják a kiinduló bázisukat?

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást? nem volt szándékomban leugrasztani téged innen, csak épp én is erre jártam és gondoltam nem ülök le úgy, hogy még csak egy mukkot se szólok az itt tartózkodó lányhoz? - mondta határozottan, majd folytatta ? Kicsit zaklatottnak tűnsz, eléggé megrémültél a hangom hallatán? Van valami gond vagy csak a Ron-os miatt? - kezdett bele, de inkább helyesebbnek vélte, ha most elhallgat.

- Ééés? nos? az előbb láttam, hogy valamit firkáltál a kis füzetbe ott nálad. Megkérdezhetem mit satíroztál át, vagy nagyon személyes? Mert akkor nem muszáj? - csuklott el a hangja, mert tudta, hogy megint túl sokat magyarázza a teljesen érthető dolgokat.

~ Húúh? Lav tényleg nem néz ki valami jóól? Bár ezek után, nem is várnám tőle, hisz? azért ez a Ron+Lav+Mione szerelmi háromszög elég durva volt. Gyorsan jött és gyorsan lett belőle szimpla kettő. Ő már kiesett a dologból, bár már a végén az ő akarta miatt is. De akkor is biztosan megviselte a dolog? hm? ki gondolta, hogy a bátyám egyszer csak ilyen kapós legyen? Én tuti nem? sőőt? Bár, azért ez a ?Weasley báj? megvan minden tesómban, és remélem bennem is, mert a Harry-s ügy? hát Cho a mi körünkből esett ki, hasonló helyzet? Csak azt a csajt nem bírtam, egyáltalán? Cedricet mással való csókolózással felejtette el, undorító? és pont Vele? de? remélem, hogy Harryvel is egyenesbe jönnek a dolgaink, mert valahogy úgy érzem, hogy ahogy kezdene érni valami rögtön letapossuk és újból és újból megtörténnek ugyanazok a dolgok és minden ismételten előröl kezdődik? aaah? De visszatérve Lavenderre, nos, neki sem lehet könnyű? én nem állok valójában egyik oldalon sem? biztos mindkettő a saját igazát fújná, engem nem igazán érdekel? megtörtént, kész, nem tudunk rajta változtatni? ennyi? le kell zárni? és mivel Lav a barátnőm, vagy mi? hát talán illene kicsit az ő lelkét is pátyolgatni, ha ugyanezt a bátyámmal is megtettem? na jó, ráveszem magam, de csak most és utoljára?! ~

- A beadandó? Nos, már haladtam vele egy kicsit? - nincs kedve korrepetálást kapni, ezért inkább füllent kicsit ? Amíg nem voltam a könyvtárban? de utána már sikerült megcsinálni az egészet, hála az égnek! Ideje volt, nem tudom mi volt velem mostanában, de nem ment túlzottan a körmölés? viszont szerencsére erőt tudtam venni magamon és befejeztem? - mondta, majd a lelkében sóhajtott egyet, hogy sikerült kikerülnie a felesleges segítséget, melyet csak azért kapott volna, hogy Lav ebbe fojtsa bánatát vagy unalmát... valamelyiket? - És te? Már befejezted? Gondolom? neked jól szoktak menni az ilyenek? öö? kreatívan kezeled őket? szerencsés vagy emiatt! ? nyögdécselt valamit, majd egy mosolyt eresztett el a szája sarkából a lány felé.

Talán most a suli volt az a dolog, amiből Ginnynek kicsit elege volt. Az utóbbi időben annyit tanult, hogy már ereje sem maradt? semmire sem? És ez azért is rossz főként, mert jönnek hamarosan a vizsgák, amelyekhez már tényleg nincs szemernyi hangulata se felkészülni. Kifújt, nem ártana neki a pihenés, de most nincs megállás az oktatás terén? sajnos?

- Kicsit fáradt vagyok? az elmúlt időszakban annyi házidolgozatot kellett írnom és minden egyebet, hogy lassan kezd befuccsolni a rendszerem? itt helyben el tudnék szunyókálni? de most picit feldobódtam, hogy értelmes lénnyel is lehetőségem van társalogni, nem csak az SVK könyvvel? Szóval ettől a témától is kivagyok már, ha megemlítik a tanulás a hideg kiráz? - mondta panaszosan, majd nekitámaszkodott a korlátnak, így könnyebben tudott két lábon állva maradni.

Érdekes beszélgetés vette kezdetét, főként azért mert Ginny magában már megfogadta, hogy kifaggatja Lavendert a Ronnal történtekről, hisz bátyja nem mesélt el azért minden apró szaftos részletet. Majd ő megoldja magának, hogy mindenről tudomást szerezzen. Persze csak finoman és barátiasan, nem kihasználásból, csak valóban kíváncsi rá? és utána, majd ráér vigasztalni, ha ezzel a hamarosan felhozandó témával előrukkolva kicsit a lány szívébe tapos, vagy felbolygatja a fájó emlékeket, amely nem áll teljes mértékben szándékában és nem is rosszakarásból teszi, ha teszi?

Ginny épp a könyvtár unalmat és molyirtószagot árasztó falai közt próbálta megírni az egyik házi dolgozatát, de ma valahogy nem igazán sikerült ennek befejezése. Kint sütött a nap és a legtöbb tanuló nem bent poshadt ebben a poros helyiségben, hanem odakint beszélgetett barátaival, sétált, futkározott vagy akár a pálya felé vette az irányt ha kedve volt az illetőnek egy kis kviddicshez. De persze Ginny egész héten lusta volt ezen beadnivaló elkészítéséhez, pedig általában szorgalmasabban áll hozzá az efféle ügyekhez. Most azonban kicsit ki volt bukva, és önmagát sem értette meg, hogy mi ennek a nyomott hangulatnak az oka. Arra is gondolt már, hogy talán ki kéne kapcsolódnia legalább egy nap, nem gondolni semmire, senkire, és főleg nem egy bizonyos Harry Potterre, aki miatt a legtöbbet képes stresszelni.
Egy nyugodt óra?
Egy nyugodt nap?
Egy békés hely?
Csend és hullaszag?
Nincs aggodalom?
És legfőképp egy kis magány?
Talán ezen dolgok voltak pillanatnyilag a legnélkülözhetetlenebbek a lány számára és nem pedig egy alapos pletykálkodás valamelyik barátnőjével. Most valahogy még a Ronnal való ?testvérpárbaj?hoz sem volt kedve, semmi veszekedés nem hiányzott neki? De tanulás sem? Ezért is összecsapta az asztalon pihenő öreg könyvet és visszahelyezte arra a polcra, ahonnan nemrég elhalászta egy másik évfolyamtársa orra elől. Nem volt szép dolog, de ismerte azt a diákot és tudta, hogy még éjfélkor sem kapná meg, hogy ő is jegyzetelhessen belőle. Szóval nem maradt más választás, és ahogy elnézte azt a fiút, ő sem bánta túlzottan, hisz levett ahelyett másik három hatszáz oldalas kötetet.
Ginny tehát végre végzett az untató tanulással a mai napra, s inkább elhagyta a könyvtárat, mert csábította a nyugalmas sétálás lehetősége. A jegyzeteit felcipelte a hálókörletéhez, majd lehajította őket az ágyára?
~Majd ha visszajöttem a kis körutamról akkor mindent a helyére teszek?~ tervezte el.
A kis fiókos szekrényből kiemelt egy bordó hajgumit, majd egy fésű segítségével hibátlanul és kócmentesen sikerült összefogni egy copfba haját. Nem érdekelte olyan iszonyatosan a frizurája tökélye, de a hevesen fújó szél miatt nem ártott, ha nem csapódik arcába minden harmadik lépésnél egy vastagabb tincs.
Lassú léptekkel haladt végig az udvaron, aztán onnan alulról megpillantotta a Déli kilátót. Egyik kedvenc helyei közé tartozott, mert nem volt olyan forgalmas és csodálatos kilátás tárult a fentről szemlélődő személy szeme elé. Így a választása erre a magas építményre esett, s meg is indult felfelé, a kissé meredek lépcsőfokokon.

- Egy, kettő, három, négy?? tizenkettő, tizenhárom?... huszonnégy, huszonöt?? ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy?? hetvenhárom?? - számolt szép halkan, hogy csak ő hallja ? Hatvanné? nem? az már volt? akkor talán hetve? nem? áh, inkább hagyom? Sose fog sikerülni az összes lépcsőfok megszámlálása, pedig én tudom, hogy több van mint száz, azonban Ron nem képes elhinni?

Amikor felért a legtetejére nagy megkönnyebbülés érte. Körülnézett, s furcsán tekintett a kilátó egyik pontja felé aholis Lavender Brownt vélte felfedezni. Kicsit meglepte ugyan a dolog, de Ginny Weasleyt nem olyan fából faragták, hogy most inkább eltántorítson céljától és más, békésebb hely után kutasson. Így hát ott maradt és a lány mellé lépett.

- Öhm? szia! ? szólalt meg hosszas töprengés után.

[ Csillagászat óra ]

-  Akkor holnap. – intett vissza a klubhelyiség bejáratánál, majd a portré becsukódott mögötte, s a lány könnyed léptekkel indult meg az éjféli órára.
Mennyivel másabb lett minden, hogy Harry végre visszatért, épségben, a haja szála se görbült. Már nem kínozták rémálmok, nem maradt lent órákat a kandalló előtt Rá várva, hátha valamikor megjelenik, és azt mondja „Itt vagyok”. Vegyes érzelmek kerítették hatalmába, valahányszor arra az ominózus napra, napokra gondolt, amikor a levél érkezett, és mikor a feladója újra megjelent a Griffendél Klubhelyiségében.
Nem, ezekkel most nem volt érdemes foglalkozni, a lényeg, hogy bárhová is kellett mennie, bármit is kellett tennie, itt van, és nincs más, mi többet jelentene neki. Az Ő visszatérésével újra magába talált, s az a Ginny tudott lenni, aki mindig is volt, annyi eltéréssel csupán, hogy majd kicsattant a boldogságtól…

Mélyet lélegezve torpant meg, majd folytatta útját a torony felé, maga elé idézve a jót, s rosszat is, csak hogy még jobban megerősíthesse magában a ragaszkodást a fiú felé. Nem, ezen már aligha lehetett volna fokozni, bár nem volt az az elvakult fajta, aki csak a rózsaszín ködöt látta maga előtt, a valóságot már csak foszlányként érzékeli. A fiú nem olyan, mint a többi srác, akivel eddig összeakadt, s éppen ezért másképp is kellett hozzáállnia bizonyos dolgokhoz. Hermione is megmondta annak idején, ha úgy viselkedik, mint egy átlagos lány, és nem vár örökké arra, hogy az Üdvöske majd észreveszi, talán könnyebb lesz, s lám, igaza is lett. Kedvelte a lányt, amellett, hogy mindig mindent megtanult, mégis olyan realista volt, annyival másképp látott kívül, vagy épp bent bizonyos helyzetekben, hogy érdemes volt rá hallgatnia…

Két lépcsőfok, már csak egy, s aprót nehezedve a kilincsre nyitott be. Az ajtó túloldalán az a sejtelmes homály fogadja, amiért mindig is szerette az órákat. Táskáját óvatosan veszi le a válláról, és lép közelebb a mellvéd felé, ahol több évfolyamtárs is tartózkodik. Máris milyen sokan vannak, pedig az órakezdésig még van egy kis idő.
- Helló!- int a háztársaknak, na meg a többieknek egyaránt, és a mellvédhez sétál. A táskát alig hallhatóan teszi le maga mellé, és kihajol egy csöppet, hogy jobban lásson. Alattuk hatalmas mélység, a Tó a sűrűsödő éjszakában szinte alig látszik, jobbára csak sejteni lehet, hogy ott van.
Egyedül ácsorog, most nincs kedve társalogni, bár nem zárkózik el senkitől, csupán a gondolataiba mélyedt. Álmodozni mindig szabad, és Ő szívesen teszi, ha akad rá pár pillanat. Lehunyt szemmel hallgatja a szél sóhaját, a távoli erdőt, ahogy a vén fák meghajolnak annak akarata előtt…
Mennyivel másabb lenne minden, ha a Sötét NagyÚr nem tért volna vissza, bár Harryt félig meddig ennek a helyzetnek is köszönheti, talán…
Újabb mély sóhaj hagyja el az ajkait, és a jövőre gondol.
Vajon, együtt lesznek Ők még évek múlva is? Amikor majd mindannyiuk végez a Roxfortban? Bármi történik is, Ők mindig ott lesznek egymásnak?
Arcát egy pillanatra a vállához érintette, majd könyökölt fel, és kinyitotta a melegbarna íriszeket takaró szemhéjakat. Lassan kezdődik majd az óra is, addig is némán áll, és a sötétbe burkolózó birtokot fürkészi…

[ Hannah  ]

Hangtalanul teltek a percek amíg kiértünk az udvarra. Nem akartam beszélni, így is épp elég füle volt a falnak, hát mégha bizalmas beszélgetés közben látnak. Na jó talán az egész iskola nem lenne a sarkamban, de mindig van egy-két olyan diák, aki nem tudja soha, hogy hol a határ. Az utóbbi időben talán pont ezért fogom még a talárom zsebében is a pálcámat? Azért nem mindig, de tényleg fogy a türelmem. Igazából már az is meglepő, hogy egyáltalán képes vagyok bárkivel is értelmes kommunikációt lefolytatni. Hannah meg, nem az a tipikus pletykás primadonna, ahogy elnézem.

Egy pillanatra emeltem csak fel a fejem, de azt is csak azért, hogy betájoljam, merre is haladunk. A tökéletes csend ellenére pillanatok alatt a szökőkút mellett találtam magunkat.
Szembefordultam vele, vettem egy nagy levegőt, és…
És nem bírtam megszólalni… Egyszerűen nem ment…
- Tudod, ez elég kínos nekem. Se szó, se beszéd, csak egy levél, melyben kifejti, hogy el kell mennie, de á, ne aggódjak, mert visszajön. Valamikor. – szakadt ki belőlem nem kevés iróniával. De csak egyszer kerüljön elém, amit kap, azt nem fogja zsebre tenni. –Meg, hogy ha egyszer, teljesen véletlenül visszatalál a kastélyba, ugyanott folytatjuk majd, ahol befejeztük. – tettem hozzá csevegő hangon, bár a fejem elfordítottam, mert nem akartam, hogy meglássa a sorok közt megbúvó fájdalmat, és aggódást. Tudom, persze a lány se hülye, de engem se úgy ismernek, hogy lépten-nyomon képes vagyok elsírni magam. „Megedződött a fiúk között” Na persze, mintha bárki is annyira ismerne…

A gondolatsor befejeztével Hannah szinte azonnal javasolja a témaváltást. Szó nélkül biccentek, miközben letelepszem a szökőkút közelében.
- Nem haragszom, ne aggódj. – villantok rá egy halovány félmosolyt is, jelezvén hogy valahol mélyen félig meddig talán még hálás is vagyok neki, amiért aggódik miattam, nemcsak a pletyka valódiságára kíváncsi, mint mindenki más.
A bál…
A ruhám ott pihen a láda mélyén, és tudom, hogy soha nem fogom felvenni, hacsaknem valami csoda folytán képes visszatérni. Egyáltalán tud a bálról? Hol lehet? Mit csinálhat? Miért nem keres?

Egy apró sóhaj, mielőtt megszólalnék. Kicsit össze kell szednem magam, nem akarom, hogy kínosan érezze magát miattam. Elvégre nem Ő tehet arról, hogy Harry felszívódott.
- Még nem tudom, hogy megyek-e. A ruhám megvan, de… - most mondjam azt, hogy párra várok? Az olyan… hülyén jön ki. Vagy nem tudom. – Na és te? – persze, tudom, hogy mondta, hogy megy. – Kivel mész? – tettem hozzá egy újabb félmosollyal. Valahogy azét érzem rajta, hogy furcsán érzi magát velem. Akárcsak én. Nem, nem rosszból, csak ilyekor az ember vagy elvonul magában, vagy kibeszéli ami a szívét nyomja. Lehet, hogy jobban járnék?...

Figyelmesen hallgatom Hannah válaszát, majd hogy eltérjek a témáról, bevillan, honnan is volt nekem annyira ismerős. Kviddics. Hát persze. Már csak a homlokon csapás hiányzik, hogy teljesen gyagyának nézzen. Egy téma, aminek a legkevesebb köze van Harry-hez, leszámítva azt, hogy én vagyok helyette a fogó. De már kezdek megbarátkozni a poszttal, mégha eleinte nem odaillőnek is éreztem magam. Merlinre, de jó lenne megnyerni a kupát…
Széles vigyorral fúrom íriszeibe a sajátjaimat
- Láttalak a válogatáson, nagyon jól repülsz… - tudom, nagyon nőies téma, de ez jutott először az eszembe.

*elsüllyedt, amiért csak most*

[ Harry , Hermione, Ron, Hagrid ]

Pihenés… Végre a megérdemelt pihenés. Nincs edzés, nincs tanóra, nincs semmi, ami most megakadályozhatna abban, hogy végigaludjam az egész he…
- Áuuuu!

Mély sóhajjal fordultam át a másik oldalamra, azon gondolkozva, hogy most biztos csak álmodom, ilyen korán senki nem verhet ki az ágyból… Azonban a kezdeti finom csipkelődést egyre erőteljesebb váltotta fel. Homlokráncolva pislogtam fel a párnák közül, és néztem szembe az időközben elém keveredő Hedviggel…
- Képes volt a gazdád ilyen korán felverni? – oldottam el róla a papírkát. Mi az a rettenetesen fontos dolog, ami miatt ilyen korán akar találkozni? Rosszalló tekintet, egy hosszú ásítás, és ráérősen olvasni kezdek.

Elég kihajtani a levelet, és máris helyrerázódok, hogy ezt nem Harry küldte, hanem Hagrid.
Nála, Ronnal, Hermionéval, és Vele. Príma. Már csak azon gondolkozom, hogy érdemes lenne-e előbb enni valamit, és aztán kislattyogni a vadőr kunyhójához, vagy… Nincs vagy. Gyerünk Ginny mozgasd meg az eltunyult tagjaid, és kelj már fel.
Újabb ásítás, némi morgással vegyítve, aztán ólmos léptekkel indulok meg a fürdőszoba felé rendbe rakni magam, igyekeznem kell, különben egész álló nap, azt fogom hallgatni imádott bátyámtól, hogy lassú vagyok, és rám kellett várnia. Na perszeee. Nem tudom, ki szokta kismilliószor megnézni magát a tükörben, míg végre elindul.
Halk koppanásra kaptam fel a fejem, és a lányhangot is sikerült elsőre beazonosítani.
- Megyek már! – kiáltottam vissza, de a lány már eltűnt. Egy utolsó simítás, hátul összefogtam a hajam, felhúztam a cipőmet, kósza pillantás az órára, és nyugodt léptekkel indultam el az ajtó felé.

Még épp hallom, ahogy Hermione stílusosan üdvözli Őket, szélesen elmosolyodtam, és halk kuncogások közepette értem le hozzájuk.
- Helló! – álltam meg közvetlenül a lány mellett. Kissé kilógónak éreztem magam, bár meg nem tudnám mondani miért. Az érzés azonban már tova is illant, amikor a fiúk feltápászkodtak, és elindultunk kifelé.
Amennyiben Harry hagyta, úgy belékaroltam, és hozzá igazítva a lépteim ballagtam a Hagrid kunyhójához vezető ösvényen. Milyen rég sétáltunk együtt. Csak ne felejtsem mondani neki, amikor csak mi ketten leszünk.
Az út mondhatni könnyed volt, mintha minden pontosan olyan lett volna, mint régen. Na persze ez nem volt igaz, de egy röpke percre jó volt hallgatni a bátyám puffogását, amit félig magának, félig nekünk címzett. Nem szóltam semmit, csak … olyan boldogító volt. Főleg, hogy Harry visszatért, nincs semmi baja, és már nem kell aggódnom miatta.

A mignon formájú kis ház előtt torpant meg a négyesünk. Beleszimatolva a levegőbe Hagrid ezúttal kitett magáért, már ami a készülést illeti, hogy tulajdonképp mi is fog kisülni, azt majd odabenn meglátjuk. Harry előrelépve kopogott, aztán, ha feltárult az ajtó, Hermione köszönése után libasorban bebattyogtunk…

[ Anette ]
.
Megsüketültem. Egy időre legalábbis biztos. De nem baj. Lassan megszokom… Lassan? Ez enyhe túlzás. ÖT éve próbálom megszokni, de még nem sikerült. Na majd mire végzősök leszünk, feltehetőleg az utolsó hónapokra, legalábbis remélem, vagy ha nem, hát nem.
Vigyorogva nézek Anette-re, aki persze hozza a formáját. Nem is Ő lenne, ha ne tudná minden nap meglepni az embert valamivel. Odébb tolom magam a padon, elvégre ez a szétvetett tartás annyira nem illik egy lányhoz. Na persze, nem mintha engem ez valaha is zavarna, néha nem is értem, miért mondják, hogy olyan fiús vagyok. Talán, mert fiúk között nőttem fel? Hm, hm… meggondolandó, talán ha…
Az agonizálást azonban már nem tudom folytatni, mert kedvenc csapattársam szigorú képpel pislog rám. Miért van olyan érzésem, hogy már megint készül valamire?
Összehúzott szemekkel meredek rá, amitől persze kitör belőle a röhögés. Elfojtok egy a komolytalanságára vonatkozó megjegyzést, bár tudom úgysem venné komolyan, szeretjük mi az ilyen oda-vissza „játékokat”.

Anette végre lehuppan, a tőle megszokott stílusban, aminek következtében szerencsétlen pad akkorát nyekken, mintha Hagrid ült volna mellém. Megcsóválom a fejem, amolyan „nem is vártam mást” stílusban, és lábaim bokában keresztezve várom a magyarázatot, ugyan miért pont ide vezérelték a léptei.
- Mágiatörténet… - ismétlem utána némi nyögést a szó elejére beiktatva. Azon az órán én csal aludni, vagy bambulni tudok. – Fúj, te képes vagy bemagolni azt a sok oldalt? – vonom fel a szemöldököm nevetve. Már meg sem kérdezem, megint kitől kuncsorogta el. Mindig Ian-re esett a választása, nem is értem, miért. Az a srác egy rémálom, és akkor az írását még nem is minősítettem. Jó, aláírom, stréber, meg minden de nincs annyi galleon, amiért én még egyszer segítséget kérjek tőle.
- Miért van olyan érzésem, hogy már megint Iantől könyörögted el a jegyzeteit, amikor tudod milyen? – foganatosítom gondolataim, nekiszegezve a kérdést immár vagy századszor. Megszámolni se tudom, hányszor megvitattuk már, hogy vannak nála jobbak is. Az a srác tényleg nem komplett, persze ezt valahogy soha nem sikerül hozzáfűznöm.

- Nem én kínozlak, hanem a drágalátos tanáraink. Szerintem fogadást kötöttek, hogy idén kinyírják a fele társaságot. Anyáék meg fognak ölni, ha nem sikerülnek a vizsgáim, de könyörgöm, nem vagyok én kitűnő tanuló… - tör ki belőlem az eleddig visszatartott, nyavalygásnak még nem nevezhető, de enyhén hisztérikus hangnemű közlés. Jó szokásomhoz híven, a többit inkább nem teszem hozzá, Anette-el csapattársak is vagyunk, holnapután még meccs is lesz, amire persze Ő is tudja, hogy lélekben is készülni kell, de ennyi tanulnivalóval azon csodálkozom, hogy nem aludtam még rá a seprűre. Jó, igaz nem is merném, mert Viki azon nyomban kitekerné a nyakam, ergo inkább meg se nyikkanok, és csendesen, összeszorított fogakkal, és résnyire nyitott szemekkel teszem a dolgom, olykor közbeiktatva egy látványos ásítást, amiért persze le akarja harapni a fejem, na de kérem…
Nem, azt már igazán nem teszem hozzá, hogy nekem mindeme nyalánkságokra még rájön egy adag idegbaj, ami Harry eltűnése miatt van. Esküszöm, ha még valaki megkérdezi ma, hogy nem tudok-e róla valamit, azt nyakon csapom a kedvenc rontásommal. Szerintem direkt csinálják, vagy csak egyszerűen még nem hallottak a speciális rémdenevér rontásomról, amit hasonló helyzetekben nagy készséggel alkalmazok.

Felvont szemöldökkel pillantok végig Anette-n, van egy tippem, hogy valami ilyesmin töri a fejét Ő is. Aztán, hirtelen felém fordul, és szembetalálom magam a kiskutya pillantásával, és megérzem, ahogy két karja a két vállamon pihen. Azt hiszem, élek a gyanúperrel, hogy ebből sem fog kisülni valami annyira komoly dolog, amint amilyen arcot vág.
- Mi..miben? – dadogom rekedten, mélyen a tekintetébe fúrva lélektükreim. Azokban mintha egy pillanatra valami kaján lángot vélnék felfedezni, de lehet, csak a nap játszik velem, vagy a fáradtság, vagy az üldözési mánia… Mi? Nekem nincs is olyanom. Mégis egyre gyanakvóbban meredek rá, várva, hogy mit fog ebből kihozni. Ha nem csalnak az érzékeim, és Anette sem hazudtolja meg magát, azt hiszem, fél percen belül megint röhögni fogunk…

[ Anette ]

Utálom ezt az évet. A tavalyi sem volt egy leányálom de ezt minden eddiginél jobban. Na jó, lehet, hogy a másodévet legalább ennyire, főleg a végét, de ez most tényleg túl tesz mindenen. Csak azt tudnám, mi a jó búbánatért nyomorintja meg az összes tanár még az ember gyerekét olyan pepecselős, piszmogós, és értelmetlen házi dolgozatokkal, amitől égnek áll a hajam. Nem is értem, reggel miért visítok, amikor tükörbe nézek. Talán mert a heti két edzés, készülés az RBF-re, az éjszakai fennmaradásaim, és az órákra való készülés meglehetősen rusztikus formákat tudnak ölteni? Ó igen, telitalálat, pontosan. Csak azt tudnám a többi diák is ennyire idegbeteg, vagy az esélytelenek nyugalmával élnek?

Apró vállrándítással lóbálom tovább a lábaim, ez valahogy nem az én napom. Pedig nem is teljesítettem rosszul, csak épp ülve elalszom. Merlinre, ha Piton óráján bealudtam volna, most jelentkezhetnék nála büntetőmunkára, vagy ha arra nem is, biztos lenne pár keresetlen megjegyzése, amivel még lejjebb húzza az amúgy is béka feneke alatt fél méterre leledző kedvem. Ez a levél dolog is… Szinte csodálkoztam, hogy nem szólt be érte. Vagy csak rossz napja volt, és ez túl unalmas lett volna neki, hogy megnyugodjon. Végtére is a lényeg a lényeg, hogy csak egyszer ejtette ki a nevem a száján, és akkor is egész tűrhetően.
Tényleg szörnyűséges vagyok amióta Harry eltűnt. Még jó, hogy néha nem látnak bele a fejembe, mehetnék serlegeket, vagy ágytálakat pucolni attól függően, hogy Frics bácsi mennyire akar épp kicsellózni velem. De csak egyszer jelenjen meg Harry a klubhelyiségben, azt Ron szavaival élve nem teszi ki az ablakba, amit kapni fog. Ennyit arról, hogy igazi Griffendéles jellem vagyok, vagy mi a szösz. Relatíve igen, de ez már tényleg sok.

Morózusan fonom össze magam előtt a karjaim amikor lépteket hallok. Nem, azért sem nyitom ki a szemem, tessék engem békén hagyni, vagy bármi más, csak ne jöjjön nekem megint senki azzal, hogy Harry így, meg úgy. Mi vagyok én? Gondolatolvasó? Még ha az lennék is valami kapitális tévedésből adódóan, lefogadnám, hogy az Ő fejébe akkor sem tudnék belelátni, ha meg mégis… na jó, inkább hagyjuk a mégis verziót. Konkrétan egyetlen dologra lennék kíváncsi. Na jó kettőre, de a legfontosabb az, hogy mégis mikor szándékozik visszatolni a képét a Roxfortba, és utána mit akar tőlem. Ha egyáltalán még akar valamit. Ha igazán fontos lennék neki, akkor nem tett volna ilyet, és nem levélben köszönt volna el. Szép dolog, hogy előtte egy szót sem szólt, csak jött a levél, hogy bocsi, most egy ideig nem leszek, de semmi baj, ne aggódj ám. Utálok Ron-nak igazat adni, de ebben a dologban néha muszáj… Néha? Egyre gyakrabban sajnos…

A léptek elhalnak, és már épp fellélegeznék, hogy kivételesen sikerül úgy végigülnöm röpke negyed órát, hogy senki nem rohant még ide azzal, hogy mi van Harry-vel, és igaz-e a levél, amikor hátulról hirtelen, és orvul átkarolnak. Meg sem fordulok, hogy ki lehet az vajon, a sivító, dobhártyaszaggató hangot ezer közül is felismerném, mégha most épp félsüket lettem egy kis időre akkor is.
- Anette a frászt hoztad rám!- sóhajtok fel, félig fújtatva, félig nevetve. Végre egy értelmes ember, akivel lehet hülyeségeket csinálni, vagy épp azokról beszélni. Igaz embernek mondhatom, csak épp szeleburdi, de ezt szerintem Ő maga is tudja. Naná, hogy most is vigyorog, miét is lenne ez másképp?
- Mi újság veled? Mit szólsz, megint írhatunk egy rakás beadandót az RBF előtti hajrában… - hogy szakadna rájuk az ég, teszem hozzá még magamban, és helyet csinálok magam mellett, hogy kedvenc barátnőmnek legyen helye, ne már én foglaljam el az egész padot úgy ginnysen hosszában…

[ Hannah ]

- Igen…
Csak néztem magam elé, és egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak, vagy csináljak. Gyűlöltem az ilyen helyzeteket… Végül mégis bevallottam, kár lett volna tagadni.
Nagy vonalakban vázoltam Hannah-nak mi történt, amire teljesen úgy reagált, ahogy vártam. Már másnak is feltűnt, hogy el vagyok gondolkozva, ideje lenne visszatalálnom magamba. Csak ennek az egésznek lenne már vége! Na és az a levél… Nem is állnak olyan távol a pletykák a valóságtól. Valaki alaposan belehallgatott abba a beszélgetésbe…
A lány szavaira halovány mosoly kúszott az ajkaimra.
- Miközben beszéltél, épp azon tűnődtem, milyen jó, hogy a Roxfortban a falnak is füle van. Ez a rész igaz a pletykákból…- lehajtottam a fejem egy pillanatra, hogy még a másik se érezze kényelmetlenül magát, de pár másodperc alatt én is összeszedhessem a gondolataim.
- Sok embernek kell majd magyarázatot adnia, ha visszatéved. – tettem hozzá. Személyeket nem említettem, mindenki tudja, hogy Ron-nal elválaszthatatlanok, Hermionéval szintén, na és persze ott vannak a tanárok, igaz, szerintem Ők tudják, hova tűnt. Lehet, hogy hülyeség, de nagyon olyan érzésem van. És csak úgy mellékesen itt vagyok én is.

Újabb halovány mosoly, és feltettem a milliós kérdést. Ha már Róla beszélünk, legalább ne itt. Épp elég, hogy a múltkor kihallgatták a magánbeszélgetésem, egy folyosón még több lehetőség akad erre.
Összefontam a karjaim magam előtt, és így tekintettem a lányra. Ha mással nem, legalább ezzel próbáltam jelezni, hogy nem vele van bajom, hanem a hellyel, ahol épp vagyunk.
Épp nyitottam volna a szám, hogy javasoljak valamit, amikor megszólalt.
- Az tökéletes lenne. – bólintottam az ötletre. – Hidd el, nemcsak te utálod, ha vizslató szemek, és kihegyezett fülek vesznek körül. Amióta Harry eltűnt, már nem eggyel találkoztam. A levél meg… - nem fejeztem be a mondatot, bár a folytatás egyértelmű volt. A levél csak olaj volt a tűzre. Apró fejcsóválás, szinte csak magamnak. Néha nem értem az embereket, persze, lehet, hogy bennem van a hiba.

Egyenlőre nem mozdultam. Oldalra tekintve bámultam a kint szórakozó társaságokat, és arra gondoltam, bár egy lehetnék velük. Nem gondolni semmire, csak lenni bele a világba. Mélázásomból újfent háztársam szavai billentettek ki. Átfutott a fejemen, hogy talán direkt nem hagyja, hogy túl sokat rágódjak. Ha igen, nagyon kedves dolog tőle. Sőt, már eleve az, hogy megkérdezte, mi van velem.
Visszaemeltem rá íriszeim, és a görbület ismét megjelent a szám szélén. A levél most is nálam volt, a talárom zsebében. Önkéntelenül nyúltam érte, de nem vettem elő. Egy ujjal megérintettem a szélét, és karjaim ugyanúgy fűztem össze, akár az imént.
- Ha elérünk a kis udvarba, és nyugodtan tudunk beszélgetni, el... – szólaltam meg aztán. – Igazából… Na jó, tudod, milyen Ron. Ha nem, akkor hallottál már róla. Nem szeretem túlzottan hangoztatni az elméleteit, de most lehet, hogy igazat kell neki adnom. – folytattam fintorogva. Tényleg nem szeretem elismerni, ha egyezik a nézetünk, persze az mostanában sűrűn előfordul, amit magam is meglepve tapasztalok.

- Na menjünk. – sóhajtok fel, és ellököm magam az ablaktól. Ha Hannah is úgy gondolja, felőlem megindulhatunk a kis udvar felé, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, vagy legalábbis remélem…

[ Anette  ]

Délután… Merlinre, de vártam már. Ez nekem most sok volt egy napra. SVK, bájitaltan, hogy a többit még ne is soroljam. Csupa finomság…
Ernyedten dőlök neki a pad támlájának, és fordítom az arcom a nap melengető sugarai felé. Most nem akarok semmire gondolni, semmiről se filozofálni, elfelejteni egy kicsit az összes sülthülyét, és a szadista tanárokat. Naná, hogy hétfőre megint a nyakunkba sóztak egy adag házi dolgozatot. Az eszem megáll, komolyan mondom.
Kezdjük ott, hogy nyakunkon az RBF, ott a kviddics-edzés, ahol Viki mindent kisajtol belőlünk. Harry eltűnt, persze, hogy mindenki ezzel nyaggat, járjak be órákra, tanuljak is, és még szöszmötöljek nyavalyás beadandóval is. Ha a szadizmus címén díjakat osztogatnának, hű de sokan kapnának belőle.

Egy sóhaj, majd még egy, a fejem is a támlára helyezem, és annyira lecsúszok, amennyire csak tartani tudom magam. Lábaim bokában keresztezem, és lehunyom a szemeim.
Akarva-akaratlanul is képek jelennek meg, mintha egy kivetítő lenne előttem.
Harry…
Persze, ki másról is szólhatnának. Már több mint két hete, hogy eltűnt. Kezdek aggódni, de úgy nagyon. Tudom, persze írta, hogy eltűnik, de azt hittem nem ennyi ideig. Apró fintor jelenik meg ajkaim szegletében. Milyen jó, hogy lassan már mindenki tud a levélről hála valami túlbuzgó pletykafészeknek, aki hallhatta a beszélgetésem Ron-nal, és világgá kürtölte. Nem is tudom, ezen miért lepődök meg. Az öt év alatt megtanulhattam volna, hogy a Roxfortban még a falnak is füle van, hát még egyes diákoknak mekkora…

A fintor leolvad, helyette inkább a homlokom ráncolom. Fáj a fejem, már reggel óta, és nem tudom miért. Talán nem kellett volna olyan sokáig lenn maradni a klubhelyiségben? És… ha pont késő este jön vissza? Ez persze tökéletes hülyeség, de attól még elég meggyőző, hogy pár órán keresztül még nyitva tartsam a szemem. Amúgy is prefektus vagyok, nyugodt szívvel maradok lent, elvégre valakinek azt is kell néznie, hogy van-e olyan elvetemült, aki takarodó után talál vissza a házhoz. Eleddig igaz még nem nagyon találkoztam senkivel, de jön a jó idő, ilyenkor az ember valahogy jobban megszegi a szabályokat.
Úristen, ha ezt Percy hallotta volna, most bölcsen bólogatna… Jájj...

Kósza mosoly, és egy újabb sóhaj. Most már igazán jó lenne, ha Harry végre visszatolná a képét a Roxfortba. Már annyi minden kelt szárnyra, hogy az ember azt se tudja, melyiket higgye el, és melyiket nem.
Karjaimat körbefonom magam előtt, és egy kicsit feljebb ülök. Mintha lépteket hallanék. Vagy csak képzelődöm? Nem ez lenne az első eset, és nem is az utolsó. Amikor múltkor is lent maradtam, bár akkor miért is ne, egy házi dolgozat miatt, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha lépteket hallanék. Persze lehet, hogy csak a kivetülő vágyaim űznek velem gonosz tréfát.
A lépek hangjai azonban egyre erősödnek. Vajon én vagyok a célpont, vagy valaki szintén levegőzni jött?...

[ Hannah ]

Ráérősen ballagtam valami nyugalmas helyet keresve, amikor belebotlottam Hannah-ba. A lány arcán ugyanaz a felháborító mosoly terült szét, amikor felfedeztük egymást, mint amit a klubhelyiségben is volt már alkalmam párszor megtapasztalni. Teljek közelségből azonban kissé másképp festett, vagy csak azért, mert félig nem is itt jártam lélekben?
Haragudtam Harry-re a Ron-nal való találkozás után meg főleg. Nem szerettem igazat adni a bátyámnak, de abban az egybe igaza volt, hogy felháborító a tény, hogy írt egy levelet, amibe belefoglalja, hogy ha visszajön, majd minden olyan lesz, mint azelőtt… Ez olyan… megalázó, főleg Tőle, hogy tudja mennyire érzékeny lehet egy lélek, bármennyire is nem mutatja. Mint ahogy én sem. Soha nem sírtam senki előtt, ahogy ezen túl sem fogok.

Félmosollyal pillantottam Hannah-ra, szegény, már biztos nem érti, miért gondolkoztam el. Vagyis persze tudja, hiszen az imént kérdezte meg. Csak…
- Ööö… Igen, de… - Egy sóhaj, majd mégegy. – Nem, nem tudok róla semmit. Csak annyit, mint mindenki más… Hogy eltűnt. – Reméltem, hogy a lány ne fogja félreérteni, de muszáj volt egy pillanatra elfordulnom. Gyűlölöm, ha gyengének látnak…Persze az igazságban az is benne rejlett, hogy nem tudtam, ki tud még a levélről. És… ez nem olyan dolog, amit csak úgy elmond az ember másnak. Valaki kihallgatott minket Ron-nal, amikor pár napja beszélgettünk… csak tudnám, hogy ki, Merlinre, megfojtanám, az holtbiztos…
Nyugalmat erőltetve az arcomra eresztettem meg egy félmosolyt.

- Hát… azt biztos tudod, hogy múlt félévben történt köztünk egy s más…Igazából ezt most nem részletezném elég sokan tudnak róla, vagyis Rólunk… - kezdtem bele kissé feszélyezve, hogy ezt most tényleg itt, és most kellene megbeszélni? A szavak után valami kapaszkodót keresve léptem ki oldalra, majd dőltem az ablaknak, és onnan folytattam némi pírral az arcomon. – Nem tudom, hallottad-e a pletykákat, a levélről. Nos.. én már hallottam szépeket, aminek persze fele sem igaz. A lényeg, hogy elment, de majd visszajön. Csak… valamit el kell intéznie, gondolom. – Nem akartam nagyon belemenni a dolgokba, ha esetleg mégis, akkor meg nem itt. Hannah válla felett elbámultam, és arra gondoltam, vajon Ő hol lehet most, mit csinálhat? És legfőképpen mikor szándékozik visszatolni magát a kastélyba? Mi lehetett az a halaszthatatlan dolog, ami miatt képes így eltűnni? Nem értem, egyszerűen nem, és nem...

Apró vállrándítással tekintettem vissza a lányra. Kissé elgondolkoztam már megint. Egy sóhaj, majd mégegy. Azért, rendes tőle, hogy megkérdezte, csak épp… nekem olyan kellemetlen erről beszélni. Mindenki ezzel nyaggat, mint valami lélekbelátó személyiség lennék, vagy nem tudom. De tényleg… Viszont, akkor is rendes dolog tőle. Egy pillanatig csak néztem a mosolygós arcot, aztán megszólaltam
- Te Hannah, ööö... nincs kedved valami nyugalmasabb helyet keresni?- tettem fel a tízmillió galleonos kérdést, csendben imádkozva, hogy ne értelmezze félre. Ha már pont Róla van szó, pont egy folyosón, ahol bármikor megjelenhet bárki, és újabb pletykaáradatot szülhet, nos inkább választok valami csendes, nyugodt helyet. Ez… túl zsúfolt egy hely. Igaz, hogy most nincs itt senki, de akkor is… Remélem, hogy vette a lapot, és kitalál valamit, hogy hova is mehetnénk, mert nekem most semmi ötletem, azon kívül, hogy ne itt… Kérdően néztem rá, és vártam, hogy mit lép…

//ezer bocs a késésért  //

Újabb ékes példa skizoid hajlamainkra... nem ez már nem hajlam, ez tény
Alulról felfelé, mert lusta vagyok

[Vas 18:06] <Hannah Whitney>  Vigyorog
[Vas 18:05] <Ginny Weasley> Hannah... öööö
[Vas 18:02] <Hannah Whitney> *vörös énje Ginny vörös énje párját fogja*  Vigyorog Vigyorog
[Vas 18:01] <Hannah Whitney> *sárga énje Ginny sárga énje mellett áll* Vigyorog
[Vas 18:00] <Ginny Weasley> *sárga énje felvisít* Hagyod a hugrisokat! *vörös én jön, és leüti*
[Vas 17:59] <Ginny Weasley> *néz* Hannah ez... *felröhög*