Nyilvánvaló, hogy a probléma nem fogja megoldani önmagát, sőt, ahogy elnézem a dolgok jelen állása szerint gyorsan súlyosbodik.
Bár nem etikus azt mondani egy Roxfortos diákra, egy, a varázsvilág krémjének vérvonalát gyarapító lányra, hogy bolond, valahogy folyamatosan ez jut eszembe róla, szakadozott mondatairól. Arról, hogy nem ismeri a muglikat.
- Talán bejárhatott volna az órámra - vagy akár fel is vehette volna. Szkeptikussággal telik meg a hangom és a gondolatvilágom. Komolyan, mintha nem lenne elég problémám ebben a világban, még egy éppen beforduló Lestrange is meg akar fagyni a folyosón előttem, vagy akármit is csináljon. Réges-rég gyógykezelésre volna szüksége, ha ennyire ingatag a lelke. Vajon ez is egyike az örökletes vérbajoknak? A többi nagy házból származó ifjú varázslón és boszorkányon is megfigyeltem már a befordulás jeleit, de még egyik sem tűnt ennyire súlyosnak, ennyire végletesnek, ennyire kiszolgáltatottnak a környezetének.
Igazából ez a legijesztőbb. A kiszolgáltatottság. Hogy tehetetlennek tűnik, azt pedig nem hagyhatom, hogy felesleges sérüléseket szerezzen ebben az állapotában.
Rábólintok, bár talán nem észleli. Akkor jó, ha megegyezhetünk a bátyja nem örülésében, és megvan a motiváló erő. Mert megvan, ugye? Gyere Athalea, nem lesz semmi baj.
Óvatosan megfogom a karját és vezetem, ahogy megindul, bár a szavai nyomán megütközést érzek, nem torpanok meg, és neki sem hagyom.
- Tudnak repülni - csak azért is ellen kell vetnem valamit a bátyja tévképzetének. - Ahogy a varázslók is, csak nem seprűt használnak erre, hanem repülőt, siklóernyőt, rakétát, ilyesmit - szuperhősöket, fantáziát, drogokat.
Beszéljünk a repülő muglikról? Az összekapcsolásai nehezen megfoghatóak, még a számomra is, nem tudom, hogy ennek miért van jelentősége.
- Közel van az irodám, ezen a folyosón. Ott leülhetsz - nem állhat meg, ki tudja elindul-e megint, vékony testének csontváz súlyát magam elé terelem kissé, hogy könnyebben vegyem rá a mozgásra, a kastély üres és hűvös folyosójának csendjébe vezetem a kinti, szeles árkádról. Nesz nem zavarhatja, távol, nagyon távol vacsorázik mindenki, aki errefelé járhatna, amúgy is csendes környék, és közel az ajtó is, ami az irodámba vezet.
Az ígéretemhez híven benyitok, engedem a kanapéra leülni, lehajolok hozzá, hogy a szemében megkeressem az értelmet.
- Hozassak neked egy kávét? - kissé tanácstalan vagyok, hogy mivel kelthetném értelemre.

Annyira hideg volt a közelében, hogy teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy mi elől rejtőzünk, a mozgástól és a koncentráció széthullásától a bűbáj is lefoszlott rólam lassan, darabosan, annak a hűvöse simogatón és selymesen hagyta el a bőröm.  De az ő bőre élettelen, mint egy porcelán hulla. Bár ez elég szentségtelen és illúzióromboló.
Közelről is az arcába néztem, így már a nevét is felidéztem, Lestrange, nem lett jobb kedvem, de ez nem az a perc, amikor családi bűnöket és sérelmeket érdemes volna felemlegetni. Ő nem éppen az lenne, akit egy helyes és ügyes bűbájjal lerángatnak az udvarra, illetve akit ne engednének el, miután vaktában előbb lőttek, azután kérdeztek. Nem számít, jobb megelőzni az ilyen élményeket, a lány amúgy is meglehetősen bénultnak és kiszolgáltatottnak tűnik, mintha nem tudná rendesen tartani magát, egy szélben lobogó, de lángjához megbűvölten ragaszkodó fáklya fényében a pillantása darabosra törött, ijesztő üvegtengernek látszik inkább, mint emberi szemnek.
Még az is megfordul a fejemben, hogy egy különösen anyagiasult kísértet-tréfával van dolgom, de hamar meggyőződtem arról, hogy ez kizárt dolog, a Lestrange lány olyan állapotban, amilyenben volt, de jelen volt, és létezett, már csak azt nem értettem, így, vacsora környékén mit keresett itt, ezen az elhagyatott és hideg helyen, de még érdekelne az is, hogy mennyi ideje van itt, mert a megtántorodása azt szemlélteti, hogy zsibbadta kuporogta magát a párkányon. Vele tántorodom, nehezen tartom meg, vékony inge csuszamlós, mintha szét akarna foszlani.
- Semmi különös - a lehető legmegnyugtatóbb hangom veszem elő a torkomból, valahonnan a szívem fuldoklása mellől. Hallok még egy-két kurta parancsszót, csak remélni merem, hogy egyik sem arra vonatkozni, hogy kutassák át a folyosókat, vagy ha mégis, kész öröm, hogy e falak között nem lehet hopponálni, mert addigra eltűnünk innen a folyosóról. Ugye Athalea?
- Tudsz jönni? - kigomboltam a kabátom és a vállára borítottam gyorsan és csendesen, aztán kipillantottam az oszlop mögül, hogy lássam hányadán is állunk, de a lenti kövezet már üres volt. - Valami meleg helyre, eléggé áthűltél - és emberek közé, ahol fel sem tűnünk, mindenesetre addig is, amíg elindulunk a folyosón, a kabátomra vetek egy bűbájt, hogy melegen tartsa, jobb a békesség.
A pálca is megdermed a kezemben a szavai hallatán, rábámulok.
- Athalea magadnál vagy? - lehet, hogy a lány alvajáró? Óvatosan elhúzom az ablakoktól, a folyosó közepén az egyik ajtó felé, de nem merem levenni róla a szemem. Az elmém magától juttatja az eszembe a szükséges információt arról, hogy ki a bátyja, a hideg megborzongat.
- Csak egyszerűen gyere. Semmi ilyesmit nem akarok, nincs dolgom a bátyáddal sem.
Fohászkodom, hogy ez legyen a megfelelő válasz. Az őrültekkel nehéz, azoknak, akiknek összeroppant az elméje és botladoznak a valóság határmezsgyéjén még nehezebb, bár fogalmam sincs, hogy egy aranyvérű halálfaló-húg mitől került ilyen állapotba, nem az én dolgom az ítélkezés. Azt hiszem, el kell vinnem a gyengélkedőre, ijesztőek sápadt, kékes ajkai, a szemének üvegességét. Sok furcsa dolgot láttam már ebben a kastélyban és más helyeken is, de valahogy nem akarom, hogy rám nézzen, hogy ténylegesen felfedezzen magának, azonosítsa, hogy én ki vagyok, bár a kis mugliismeret tanárként nem sok esélyem van rá amúgy sem.
Csak nyugalom. Felelősség. Egy diák, aki szemlátomást jobban rászorul a segítségre, mint ahogy azt gondolta volna bárki is. Nem lesz semmi baj, nem ijedek meg, bevettem a nyugtatóm, tudom kezelni a helyzetet.
Bevettem?
- A bátyád is örülni fog, ha nem fagyoskodsz tovább idekint, nagyon lehűlt az idő, és a vacsorát is lekésed - megyek bele végül jobb híján a játékba, amit nem nekem találtak ki, hazug igézet minden szó a számon, úgy emlegetve a bátyját, mint egy kedves kapaszkodót, az egyetlent, amit fel tudok használni az általa mondottakból.
Pedig tudjuk, hogy nem igaz, az olyan báty, aki uszítani lehet pokolian nem jó kapaszkodó. Sebaj. Megjátsszuk, hogy az.

Szomorú, szomorú nap, ahogy minden nap egyre szomorúbb és nyomorultabb, ahogy gördül előre az idő, halad a pillanat, lázgörcsösen meg-megrándulva, ilyen az élet itt, az iskolában. Persze nem mindenkinek és nem egyforma mértékben, de ha kérdezném, a válasz a legtöbbektől az lenne, hogy egy lidércnyomás az erőt és biztonságos sugárzó falak között élni és tanulni.
Tanítani más. Felelősség, amivel egyben tartjuk a világot, normálisnak hazudjuk a hétköznapokat, amiken a hétvégék suttogásai, pletykái, rögtönzött diákgyűlései ocsmány tort ülnek. Suttogás, mint egy kígyó émelyítő sziszegése, a hangok mindenhol ott vannak, nem csak én hallom őket, látom mások rángatózó szemén, fel-felkapott fején, paranoid bolyongásán, hogy nincsenek rendben a kollektív idegek. Nem csak én vagyok beteg és fáradt. A saját nyomorúságom eltörpül mindazok mellett, amit közösségként átél az iskola személyzete és még inkább a diákság.
Furcsa mód üdvözítően hat ez. Így nem is fáj annyira, ha másnak is rossz, taszít ez a hozzáállás, közönybe kerget, inkább a nihil legyen az, ami rideggé tesz, mint a fogékonyság mások szenvedésére.
Rossz nap virradt arra a diákra odalent a kövezett udvaron, akiért eljöttek a minisztériumból. Szándékosan nem gondolok a nevére, nem személyesítem meg magamban, miközben azt figyelem, hogyan rángatják karcsú, taláros alakját kifelé az iskola kétes védelméből, akárki lehet. Fakó arcát forgatja, haragosan pillant a hidegen figyelő ablakokra, talán nehezményezi, hogy senki nem védi meg, senki nem emel szót az érdekében, noha mit lehetne tenni? A családjából valaki rosszul döntött, és most elviszik zsarolási alapnak, esetleg büntetésből elveszik fiatal életét, mindennapi történetek, amiknek alanya mellett az elbeszélők mindig közönyösen elbeszélnek. Az áldozatok oldalát csak néhány nagyon perverz alak akarja elbeszélni és átélni. Túl ismerős. Túl fájdalmas. Túl bizarr. Túl idegen. Túl a megengedhetetlen.
Az egyik folyosóról kiugró ablaktalan félerkélyben állva erős kiábrándító bűbáj védelmében figyelek lefelé, engem nem látnak, nem is keresnek, nem csapok zajt, még lélegezni is csak halkan lélegzem. Mindig szemmel tartom az effajta megmozdulásokat, de nehezen tudnám megmagyarázni, hogy mit keresek itt. Várok. Rá várok, félem, hogy idejön, de ha jönne, akkor beszélnék vele, talán, hálából, megköszönném, amit értettem tett, rettegnék attól, hogy mit fog történni aztán. Megőrültem. Lassan, de biztosan. Már két hónap eltelt, de nem hevertem ki a kezük nyomát, nem tudom, hogy van képem egyáltalán a gyerekek között lenni, miért gondolom, hogy …
Neszt hallok, felkapom a fejem, a szőlővessző teljesen magától kerül a kezembe, mintha eddig is fogtam volna, sima markolata a legmelegebb pont ezen a huzatos folyosón. Körülnézek, aztán kissé hátralépve a nyitott folyosó síkjában is körülpillantok, és nem vagyok egyedül. Mit csinál itt egy diák? Pont itt, pont most kell, hogy naplót írjon, hajlongjon, sötét haját meglebbenti a szél, a vonásai ismerősek, persze, minden diák ismerős, de nem az én házam tagja, talán nem is kellene foglalkoznom vele, bár a lentiek biztos nem értékelnék, ha felfigyelne rájuk, olyannyira magába és a könyvecskéjébe, talán egy napló, feledkezik, hogy ez egyelőre nem veszélyforrás. Bár az ablakpárkányon ül, így látható, aki látható, azt pedig meg is látják, ha történik valami…
Mint például valami olyasmi, hogy az ernyedt, hideg, kesztyű nélküli ujjak közül a padlóra hullik a csatos füzet, és éktelen ricsajjal zengi be a szűkös kerengőt.
A térdeim körül csapkodnak a hangok a talárszárnyakkal kergetőzve, csak néhány lépés, amíg odaérek hozzá, a karját megfogva habkönnyű testét elhúzom a nyílt terepről és az egyik oszlop mögé tolom, mielőtt a lentről felpillantók tekintete fókuszba vonná a hang forrását jelző ablakpárkányt és annak madárkáját. Ez még nem hősködés, mégis a szívem görcsösen vergődni kezd a mellkasomban, arra ösztökélve, hogy inkább meneküljek el innen, mielőtt megtalálnak, és én leszek a célpontjuk.
- Maradjon csendben kisasszony - suttogom halkan, mielőtt kikérné magának a bánásmódot. Majd később megmagyarázom. Vagy feljelent a házvezetőjének, hogy inzultálom.
Néhány beszédfoszlányt hallok csak, erősen fohászkodom azért, hogy hamar térjenek napirendre a zaj felett, és álljanak tovább, és igen, mintha halkulnának a léptek, amik a birtok határát célozzák, hogy a mai zsákmányukkal boldogan hopponálhassanak.