Végre találkozunk! Nem igazán értem magam és az érzéseimet sem, azért, mert hát a múlt kusza és nem éppen vicces momentumai miatt az lenne a normális, ha nem szeretném látni többé. Tény, pont ez volt a lényege annak, hogy szinte levegővé váltam az iskola falai között. Mindezekre az érzésekre még rátett egy lapáttal az is, hogy nem éreztem és még a mai napig sem érzem teljes mértékig biztonságban magam. Valahogy belülről éget a félelem olyan erővel, hogy nem tudok egyszerűen napirendre térni felette. Persze ez nem változtat a tényen, hogy hiányoznak az emberi kapcsolatok, a családom és ő is, akit mégis közel érzek magamhoz, bár semmi közünk nincs egymáshoz. Nem az én „vérem”, ő csak egy senki, és mégis kiharcolta magának azokat az érzéseket, melyet nem adok ám minden kis jöttmentnek. Kellemetlenkedése általában nem megbánt, hanem nevetésre késztet és egyáltalán nem megbántódom szavai hallatán, hanem dühbe gurulok. Ilyenkor gyűlöletet érzek és azt, hogy hiába minden ellenkezésem, utálatom, egyszerűen soha nem fogom tudni magamtól kellően messzire taszítani.
- Hát te sem festesz valami jól! Ez az ing valamiért olyan érdekes hatást kelt… ilyet a melegek hordanak! Könyörgöm, mi lett veled ez alatt a pár hónap alatt? Új barátaid vannak és már a romlott modorod mellé a stílustalanságot is beléd táplálták? – vetem oda foghegyről a sértéseimet a már jól megszokott méreggel telítődve. Na igen, pontosan erről beszéltem! Mindig ezt váltja ki belőlem, vagy éppen a negédes hárpiát! Miért nem tudunk mi normálisan viszonyulni egymáshoz? Hiszen ő is tudja, én is tudom, hogy van valami megfoghatatlan kapocs, mely összeköt bennünket, csak még nem igazán jöttem, jöttünk rá arra, hogy mi is az. - Ne haragudj, nem akartam ekkora tapló lenni. – mondom bocsánatkérően, és ezt is úgy, hogy lássa, nem akarom kiásni a csatabárdot. Én tényleg azért jöttem, mert hogy kérte, és hogy beszélgessünk. Több hónap eltelt és nem hallottam sem róla, sem a családról semmit. Persze tudom, tudom, hogy egyáltalán nem hiányzom én senkinek, hiszen kinek kell egy félvér kis senkiházi, aki félig árva, és aki csak úgy beépült egy véletlen csoda folytán egy aranyvérű családba?! Az már túl tökéletes lenne, ha a megtűrés mellett érdeklődnének is felőlem. Így is valószínűleg hálával tartozom azért, mert hogy nem kaptam csak egy-két apró sebecskét ahelyett, hogy komolyabban megtapostak volna a származásom miatt. Viszont azt már jó ideje várom, hogy Gary mikor veszi a fáradtságot és keres meg! Hiszen tudom, hogy fontos vagyok neki! Csak azt nem gondoltam, hogy a gyávasága kierjed idáig, ennyi hónapra és álmatlan éjszakára. Jóval korábbra vártam, hiszen megkapta azt a pár mézédes csókot, testemből azt a pillanatnyi boldogságot, melynek hozzám kellett volna húznia, már jóval korábban. Nem, nem számoltam azzal, hogy esetlegesen ellenkezik az ilyen dolgok ellen, nem vettem figyelembe azt, hogy talán átgondolja a helyzetet és meggondoltan akar cselekedni – talán most az egyszer. Furcsa…
- Igen, képzeld meghat, hogy ennyire bántják ezeket az embereket, pláne, hogy nem is tehetnek róla! És igenis sok olyan megérdemelné ugyanezt a bánásmódot, aki egy aranyvérű családba született! – mondom erőteljesen ezzel a hangsúllyal is utalva arra, hogy valahogy nincsen kedvem erről vitázni, és nem érdekel a véleménye, ha az éppen eltér az enyémtől. Szerintem ez akkor is barbárság, és egy lezüllött társadalom élő példája, mely mindent érdemel csak nem követést. Hiszen nem az őskorban élünk, hogy megöljünk valakit csak azért, mert kicsit másabb az átlagnál! Nem állatok vagyunk, könyörgöm! - Nem lettem remete… éldegélek és bujdosom! Nincs kedvem emberek közelébe sem menni. Hiszen annyira borzalmas ez az egész! Tudom, te nem osztod ezt az álláspontot, de akkor is. Rosszul vagyok, és elkap a hányinger ettől az egésztől. Van még egy-két lány, akikkel jóban vagyok mostanság, de velük sem járok sehova. Még a vacsorát is felviszem a szobába, hogy ne kelljen másokkal kettesben lennem.– suttogom és bámulom a földet. Eközben persze nem akarom észrevenni a sóvárgó pillantásokat, mellyel a kedves testvérkém végigméri melleimet, és úgy egész testemet. Persze ettől függetlenül ugyanúgy végigszáguld rajtam a libabőr, szinte már magamon érzem finom ujjait, ajkainak lágyságát, követelőző, sürgető vágyát… A FENE EGYE MEG! Arcom vörösre vált, majd az érintésétől még inkább felhevül a bőröm. Megfogja a kezemet és lassan elkezdi a pulcsi vékony anyagát felfelé húzni. Hát persze, hiszen remek megfigyelő. Már csak az kellett volna ehhez, hogy ne hülyeséget kérdezzen. Hiszen kihez mennék én hozzá? Ki venne el engem?! Félvér vagyok, és a félvérek árfolyama mostanság eléggé a béka segge alatt tendál.
- Nem kérte meg a kezem senki! – tiltakozom kétségbeesetten és próbálom a kezem kiszabadítani a finom szorításból. Ha nem muszáj, nem szeretném neki megmutatni, hogy egyesek mit is műveltek velem. Nem akarom, hogy sajnáljon, nem akarom, hogy szánakozzon, és amit még nem akarok, az az, hogy kellemetlenül érezze magát azért, mert hogy esetlegesen nem figyelt rám eléggé. Nem szeretnék neki lelkiismeret furdalást okozni. Nem akartam, hogy keressen, én zárkóztam el, és ezekért is én voltam a hibás. Hiszen tudhattam volna, hogy a lenéző és gúnyos stílust csak vele szemben engedhetem meg! Bár belegondolva vele szemben sem, csak hát, ő nem fog ilyen módon elbánni velem. Vagy legalább is remélem, hogy számít annyira a családja, hogy ne tegyen semmilyen meggondolatlan és felesleges lépést. Mindenesetre én is kérdéseket intézek hozzá, hátha elenged és a kellő távolság hatására el tudok szabadulni tőle úgy, hogy ne legyen az feltűnő. - Na és te hogy vagy? Hány embernek keserítetted meg mostanság az életét, így hogy velem nem pörölhetsz? És hogy vannak otthon a többiek? Rendben van minden? – kérdezem, majd ha már a válaszokon töri a fejét megpróbálom a kezemet a testem mellé helyezni nem túl feltűnően…
Ölni… Napok óta ez a szó jár a fejemben. El-elgondolkodom azon, hogy vajon milyen érzéssel is töltheti el az embert egy ilyetén cselekedet. Vajon ha megtenném, mennyire fájna lelkem egy kis darabkájának leválása? Vajon az az apró kis „színhús” mennyire hiányozna lényem egészéből? Más ember lennék attól, mert megvédem magam mindennemű könyörtelen, emberi brutalitástól és gonoszságtól? Vajon én is pont olyanná lennék ezáltal, mint az a sok halálmadár az iskola falai között? De kérdem én, mit csináljon az, akit megtámadnak, megbecstelenítenek, kényükre-kedvükre szórakoznak velük? Ki más érdemelné meg a halált és a kínszenvedést, ha nem ők? Még az én alattomos bátyám is jobb sorsot érdemelne, hiszen van sok rossz tulajdonsága, mégsem kínoz, öl és okoz fájdalmat ilyen szinten. Legalább is nem nekem. Persze lehet, hogy más máshogy ítélné meg őt, én azonban bízom benne. Bízom abban, hogy talán mégsem annyira romlott a velejéig, mint ahogy a madarak csiripelik ebben a hatalmas kastélyban.
Lassú léptekkel, már-már néma csendben teszem meg az utat a klubhelységtől a kirendelt folyosóig. Kicsit késésben vagyok, mégsem sietek. Valahogy tartok ettől az egész találkozástól. Na nem mintha félnék Garytől, csak egyszerűen a múltkori történések túlságosan is az elmémbe vésődtek. Hiszen maga a helyzet minden volt, csak nem normális. A vágyak groteszk eltorzulása, melyek az egymás iránti szenvedélyben nyilvánultak meg. Jó persze, én is tehetek minderről. Akkor valamiért olyan jó ötletnek tűnt, és be kell valljam töredelmesen, imádtam hogy kedvemre szórakozhatok, hogy húzhatom az agyát és hogy végre megkapom az elismerést! Igen, mindennél nagyobb örömmel és elégedettséggel töltött el az a vágytól csillogó szempár és szorosan hozzám simuló teste, mely még inkább felkorbácsolta egyébként is tüzes véremet. De mégis mit akarok én egyáltalán? Mi közöm van nekem egy Gary féle csőcselékhez? Hiszen ő mindig is csak egy ficsúr lesz, egy olyan ember, aki inkább áttapos másokon és az érzéseken, ahelyett, hogy megértené és elfogadná őket. Kell ez nekem? Nem, egyáltalán nem!
Már jó ideje nem hallottam felőle semmit. Persze tudom, hogy itt van a falak között valahol, hogy pont olyan, mint egy árnyék, mely kénye kedvére tűnik el és bukkan fel különböző helyeken. Mégis, valamiért olyan furcsán viselkedik. Eddig az volt, hogy időnként jelentkezett, most azonban, amióta őrültek háza van, nem is hallok felőle. Ennyire nem érdekli hogy mi van velem? Ennyire nem vagyok fontos a számára? És nem csak neki! A kedves családom sem túl sűrűn érdeklődik felőlem. Vajon ez a találkozás is csak egy hirtelen „légyott” lesz, melyben látja, hogy minden oké, és ismételten kilép az életemből? A gondolatmenet hatására egészen az ujjaim végéig húzom a nyúlós, vékony pulcsi ujját, ezzel is eltakarva a zölden és lilán színesedő szorítás nyomokat a csuklómon. Nem kell azt neki tudni, hogy vannak, akiknek szemet szúr a származásom. És arról sem kell tudnia, hogy Fitzroy-hoz mérten torolom meg az ilyen piti kis próbálkozásokat. - Ha mást nem is, az átkozódást sikeresen megtanultam ebben a családban. Mamuszba bújtatott lábaim lassan lefékeznek a kijelölt helyen, én pedig pont az egyik lámpa fénysugarába állok. Szőkés tincseim most sárgás, aranyas fényben ragyognak, rózsaszín pulcsim pedig, vékonyan öleli át testemet. Vajon mikor fog feltűnni neki, hogy a kedvéért nem vettem fel melltartót? Hiszen nehogy már olyan könnyű legyen számára ez az egész! Ha lehet, úgy fogom kellemetlenné tenni számára ezt a pár pillanatot, amennyire csak lehet! Hosszú lábaimmal – melyet csak egy térdig érő, fehér, buggyos halásznadrág takar - még egy lépést teszek makulátlan alakja felé. - Szia Testvérkém! Te még élsz?! Micsoda hihetetlenül óriási megtiszteltetés, hogy üzentél nekem! Miben lehetek a szolgálatodra? Gondolom nincs aki játszana veled, ezért kellett minél hamarabb találkoznunk! – mondom élesen és közben kimutatva az összes hófehér fogamat mosolygok. Nem, nem.. Ma nem fogja a kedvemet elvenni! Sőt, ma én leszek aki felette győzelmet arat!
Érzem, a testemen végigszaladó remegést, ezt az édes, mégis szinte elviselhetetlen feszültséget, amely egyre csak erősödik. - Sátán … Sóhajtom rekedten, ez az egy szó kiejtése is iszonyatos nagy energiába telik, s sajnos többre már nem futja. Hiába kérdezget, megannyiszor mikor csak megszólalni szeretnék, ziháló mély elfúló kis hörgéseim zavarják meg a kintről monoton beszűrődő esőcseppek kísérteties kopogását. Elvesztem az eszemet mellette. Olykor halkan felkuncogok, de megszólalni nem bírok. Kárhozott vagyok sóhajtanám az édes szájába, de túlságosan gyenge vagyok. Helyette hagyom, hogy ajkaink összeforrjanak, képtelen vagyok arra, hogy szabaduljak. Forró kis nyelvem körbejárja az egész száját, majd megállapodik újra az Ő nyelvénél, hogy újabb, eszeveszett táncba kezdjen vele. A szoba eddig is sötétségbe burkolózott, de ahogy lehunyom szemeimet, a kárhozott lét baljóslatúan nehezedik ránk. Ujjaimat belefolyatom Gary hajába, óvatosan húzom magamhoz egyre közelebb és közelebb, annyira, hogy kerekded keblem nekifeszüljön mellkasának. Lábam kígyóként kúszik fel a csípője felé, majd szimplán megállapodik ott, hogy erősen tolhassam előre a csípőmet. Olyan vagyok, mint aki először érint férfit, mint akinek minden egyes mozdulata a születésétől elfojtott szenvedélyéről árulkodik. Azt akarom, hogy úgy érintsen ahogy még senki sem tette. Azt akarom, hogy minden egyes simítás mellyel a testemet ajándékozza meg, felejthetetlen legyen. Villám világítja meg a teret. A kékes fény még ördögibb külsőt kölcsönöz a fiúnak, főleg akkor, mikor könnyűszerrel kitáncolok érintésének gyűrűjéből, el az asztalig, amire természetesen neveletlen módon huppanok fel, hogy kényelembe helyezve magam újabbakat kortyolhassak az üvegből. Nem törődök azzal az aprósággal, hogy úgy közelít akár a vadász a prédája felé. Ahogy kortyolok, megérzem forró és bűnnel telített ajkait a nyakamon, fejemet kissé megemelem, s csendesen lenyelem a mámorító Brandyt. Testem szinte görcsös ívbe feszül, ahogy a kutakodó ajkak birtokba veszik alabástrombőrömet, mozdulni se tudok, csupán élveteg sóhajokkal közlöm az éjszakával és persze Garyvel, mennyire feltüzelnek, mennyire beindítanak mozdulatai. Lábaimat szorosan a csípője köré fonom, nem engedem el, még akkor sem, amikor testemet megállíthatatlanul dönti le egészen az asztalig, s kéjesen talán még meg is emelkedek, hogy az a bizonyos kis bikinifelső lekerüljön rólam. - Ordures… Nyögöm, a kis szavacskát, ami azt jelenti, hogy szemét. Felsőtestem kecses ívbe feszül, kirajzolódnak a bordáim, ahogy a lehűlt bőrömön végigszánt forró ajka. - Je vous veux! Sikítom egyáltalán nem halkan, és húzom magamra kezeinél fogva, ahogy az előbb is mondtam …akarom. Akarom szőröstül bőröstül. Frissen manikűrözött körmeim pengeként szántanak végig a hátán, apró kis piros csíkokat hagyva maguk után. Úgy sóhajtozok és zihálok alatta, mintha tüdőm nem jutna elég oxigénhez, szemeim egy másodpercre fenn akadnak, ahogy ajka a melleimhez ér. Nem bírom tovább. Ujjaim becsúsznak a boxer gumírozott dereka alá, és belemarkolok formás kis fenekébe. Akaratlanul is szélesebb terpeszbe nyitom lábaimat majd fejét az arcomhoz irányítom és vadul megcsókolom. Óvatosan beleharapok az ajkába, majd a csócsálást a nyakánál folytatom. Aztán, hirtelen egy ismerős pukkanásra leszek figyelmes, mindig is felfigyeltem az apró zajokra, még az ilyen túlfűtött pillanatokban is. A földszintről hallottam a hangot. De Gary bizonyára nem, mivel a sikolyaimat és sóhajaimat épp a fülébe dorombolom, így az ilyen kicsinyke dolgok ilyenkor neki nem számíthatnak. Én azonban tudom mit kell tennem. Gyors csókot nyomok az ajkaira, majd újra a füléhez hajolok és suttogni kezdek. - Van a szobámban egy játékszer, amit biztosan élveznél, hadd hozzam ide. S erővel megfordítom, szinte gurulunk egyet, hogy én legyek felül. - Maradj itt…várj meg… Újabb kis csók, majd lehuppanok róla és magamhoz veszem a bikinifelsőmet, és kitáncolok a szobából egyenesen be a szobámba. Pálcámért nyúlok, a jól ismert bűbájt elmormolom amitől eltűnik az alkohol szag, sokszor éltem már ezzel a varázslattal életem során, így kifejezetten profi vagyok az alkalmazásában. Felkapom a száraz hálóruhámat, majd mikor a folyosóra érnek azok a bizonyos ismerős léptek, kissé összeborzolom a hajamat, és úgy lépek ki a szobámból, mint aki most ébredt.
Kecses léptek visszhangja hallatszódik a nappaliból, miután két alak hopponál oda. - Édesem tudtam, hogy itt fogod hagyni. Elmondtam, hogy nézd meg, hogy mindent elraktál e. De nem. Miért is hallgatnál rám. - Ajj édes hagyd már abba légy szíves. Megyek és lehozom a pálcámat és mehetünk jó? A dolgozószobában hagytam, egy perc és újra a hotelban lehetsz. És Mr. Fitzroy már haladt is felfele az emeletre, nyomában feleségével. Kissé dühösen és morcosan, de hát ki nem lenne az, ha épp kis kiruccanásukat ilyen apróságok zavarják meg. Ahogy arra a bizonyos folyosóra érnek, egy ajtó nyílik ki csendesen. Fiatal, szőke tizenéves lány lép ki hálójából, s nézi tettetetten álmos szemekkel szüleit. Kissé talán még meg is dörzsöli szemeit. - Hát ti…? Nem úgy volt, hogy egy hét múlva jöttök? - De kincsem, de a drága apád itt hagyta a pálcáját. Miért nem alszol már ilyenkor? - Tudod…Gary igazán nagy lármát csap a másik szobában, nem tudom melyikben lehet, de nem hagy nyugodni…mindig ezt csinálja ha nem vagytok itthon. Szomorú és fáradt arckifejezést ölt Ella, miközben magában iszonyat jókat kuncog, bátyjának leendő nyomorán. - Na majd mindjárt utánanézünk ennek…. S mielőtt a lány bármit szólhatna a szülők már nyitnak is be a dolgozószobába. - Gary Fitzroy! Mi a fészkes fenét képzelsz magadról és mit csinálsz te itt? Mit képzelsz? Lép közelebb az apja fenyegetően, fölémagasodva. - Te ittál?! Felmerted bontani az egyik Brandymat? S Gary már csak egy dolgot láthat a dühös apán és az elképedt anyán kívül … Egy iszonyatosan gúnyos sötét mosolyt, és egy szenvedélyesen mégis kegyetlenül csillanó szempárt a folyosóról. Már-már egészen sátánit.
Ott áll és engem néz. ÉN pedig lépdelek felé, lassan, magabiztosan, édesen. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy mit tervezett ma estére, ugyanis tudom, hogy ha rajta múlik élvezni fogom. Mert mellette mindent élveztem eddig. Felsóhajtok ahogy odaérek elé, s már igen, hajolok is, hogy csókban forrjunk össze. Érzem, hogy valami nincs rendben, érzem rajta az idegességet, azt, hogy valami nem hagyja nyugodni, de nem merek rákérdezni, hogy mi lehet a problémája…ha akarja elmondja, én pedig nem vagyok egy átlagos lány…nem fogok ráakaszkodni és nyaggatni, hogy azonnal mondjon el nekem mindent. Minek? - Nem .. nem lehet, ezt eddig is tudtuk…nem? Mosolyodok el, és újabb csókban forrunk össze. Olyan, mintha már nem is tudnék nélküle létezni, olyan, mintha a két test eggyé válna ilyenkor, s a szívük is egyszerre dobbanna. Nem lenne meglepő amúgy, sokszor éreztem már, mikor egymáshoz simultunk, hogy a szívünk ritmusa megegyezett. Elmosolyodok. A keze az arcomra siklik, belesimulok a tenyerébe, miközben az én ujjaim az ő arcára kúsznak. Megnyugtatóan simogatni kezdem, fogalmam nincs, hogyan oldhatnám fel a benne lévő görcsöt, hogy újra az önfeledt szempárba tekinthessek. Annyira szeretném ha megosztaná velem ezeket a súlyos problémákat, de nem teszi, és akkor bizonyára megvan rá az oka, hogy miért nem. Minden logikusan gondolkodó ember így vélné… Megfogja a kezemet és hirtelen nem tudom, hogy mi tévő legyek, túl meghitt ez az egész pillanat. Szép íriszeim az ő szemébe mélyednek, nem hagyom, hogy elfordítsa a fejét, egyszerűen nem engedem meg neki. Nekem nem hazudhat, főleg akkor nem, ha a szemébe nézek. Úgy senki nem hazudhat nekem. Hogy mit láthatok benne? Féltést, kétségbeesést, izgalmat. Hangosan nyelek egyet. Nem tudom mit mondjak, mit hogyan tegyek, hogy neki jó legyen. Hiszen a szívemet már megkapta. És mivel ez igaz, így a pokolba is követném ezt a fiút. Egy másodperce megremegek. Furcsa… Rég éreztem ilyet…a gyomrom mélyére hatoló félelmet. Évek óta nem. És mivel a nevemen nevezett, ezért komoly dologra készül. Még ha én ideges is vagyok, neki nem szabad, hogy az legyen. Megpróbálok megnyugtatóan mosolyogni. Megszorítom a kezét, ujjaim az ujjaiba kulcsolódnak. - Casanova…a világ végére is követlek, ha azt mondod, hogy vigyázol rám. Ha azt mondod, hogy ez jobb lesz, mint a múltkori akkor hiszek neked…vágjunk bele. S újból odahajolok, talán életemben először nyomok olyan csókot azokra az ajkakra, ami odaadó, ami gyengéd, ami bíztató. A füléhez hajolok és dorombolni kezdek, úgy ahogy azt annyira szereti. - Veled vagyok….veled megyek…és veled távozok bárhova megyünk.
Igen…tudom, tudom, hogy késésben vagyok, és tudom, hogy megint nem időben indultam el de nem tehetek róla. Ha az ember randira megy, még akkor is ha nem annak nevezik, nos akkor mindig kicsípi magát, és én is így tettem. Eddig amikor Clydedal találkoztam, alig volt rajtam smink, s most, tündérszemeim vastag tusvonallal lettek ívelve, ajkaim vérvörösre lettek festve, míg a szemhéjam sötét árnyalatot kapott. A szerelésem se a hétköznapi. A tűsarkú helyett lapostalpú, de annál szebb cipő bronzbarna lábamon, a fekete ruha, mely testemet védi a kíváncsi tekintetektől, egészen kihangsúlyozza amit kell. Mindezt egy bíborszín sál dobja fel, mely díszként van a nyakamba tekerve. Igen… Sietek, esküszöm, hogy sietek, szaporán lépkedek, de ennél gyorsabban már képtelenség lenne haladni, mert akkor a saját testi épségemet veszélyeztetném, és azt csak nagyon ritka esetekben teszem meg. Aprócska kis táskámat a vállamra vetem, úgy lépkedek az utcákon, néha már-már fellökök néhány embert, nem győzök bocsánatot kérni, szinte már ez a második nevem, de valamiért nem tud érdekelni. Hogy miért nem? Hát egyszerű…mert egy olyan fiú vár rám,aki mellett elvesztem az eszemet, aki mellett biztonságban érzem magam, és aki maga a megtestesült görög istenség. Clyde… Szemeim előtt megjelenik szép írisze, csodás ajka…na meg még frankóbb teste. Előbb kellett volna elindulnom. De hát én mindig így járok. A múltkori találkánknál is elkéstem és nem győztem elnézést kérni tőle. Talán már kezdi megszokni. Bár a legutóbb, mikor nem randin vettem részt vele, egész sok dolgot tudtam meg róla. Hogy mit szeret, hogy hívják, hány éves, mi a hobbija….és hasonlók, persze cserébe ezeket ő is megtudta rólam. Lehet, hogy nem szabadott volna? Hiszen ki tudja, hogy mikor használja fel ezeket ellenem? Vagy, hogy megbízhatok e benne? Ez volna az első látás szerelem szindróma? Vagy mi? Úristen…az első alkalommal szinte sztriptízeltem neki a szökőkútban. Elvesztem komolyan mellette a fejemet. Kihozza belőlem a vadabbik énemet, amit nem szabadna, amit valahova a lelkem legmélyére kéne vaskos lakattal elzárnom a világ elől. És hangosan valahol zeng az óra. Meglátom az ismerős alakját, ezért lassítok a lépteimen, hát nehogy már lássa, mennyire siettem hozzá. Ne a nyúl vigye a puskát. - Tudom…megint késtem. Sajnálom… S már hajolok is hozzá, hogy a jól megérdemelt csókomban részesüljek tőle. Karjaim a nyaka köré fonódnak, kissé lábujjhegyre emelkedek és ajkaimat az övére illesztem. - Ugye megbocsájtasz?
Vannak olyan pillanatok az életben, amiket ha nem teszünk meg, bizonyára örökre megbánunk…vannak pillanatok az életben, amiket ha megteszünk, örök kárhozatra leszünk ítélve. A pokol legmélyebb bugyrában fogunk egészen következő életünkig kínlódni.
A kevélység
A fösvénység
A bujaság
Az irigység
A torkosság
A harag
A jóra való restség
Túl sötét van, túl nagy az a fekete kéz ami mindent ellep körülöttünk, s szívem a torkomban dobog, ahogy ujjaim az üvegre fonódnak, s nedves ajkaimhoz érintem a száját. Nagyot kortyolok belőle, talán egy aprócska kis csepp végig is folyik a nyakamnál, követve testem vonalát, s valahol a bikini résznél megszűnik létezni. A törülközőt arrébb rúgom, nem törődök vele ezen az estén. Hiszen… Minek? Megnyalom alsó ajkamat, a villámok fényénél egészen csillog. De még így a sötétben is kivehető, ahogy a nyelvem végigszánt a puha vörös bőrbe bújtatott húsdarabon. Az összes szabályt elvetettük ma éjjel, és ez felbátorít. Feltüzel. Testemen végigfut a hideg, a gerincem irányából árad szét, és libabőrt varázsol karjaimra, lábaimra, hasamra. - Hm…pedig talán nekem még jobb az ízlésem. Suttogom elvetemülten, s egy másodpercre a levegő benn akad tüdőmben, ahogy Gary ujjai végigszántanak karomon, lassan minden egyes ujjbegyéből kegyetlen bizsergést árasztva, majd az-az átkozott kéz az üvegre fonódik, s elrabolja tőlem. Nézem ahogy nagyokat kortyol, s már szólnék, hogy lassabban, hiszen ezt ki kell élvezni, mikor befejezi. Nem tiltakozok… Közelebb csúszok hozzá, akár egy kecses macska, hagyom, hogy az éjszaka és a Brandy megtegyék a hatásukat…hiszen ez Brandy, ezer közül is felismerném. Halkan felsóhajtok ahogy testünk összeér, ahogy a még vizes fürdőruhám a száraz és meleg felsőtestéhez tapad egy percre. Oldalra döntöm a fejemet, szinte hozzásimul arcom az övéhez, és hosszú seprűszerű pilláim összefonódnak ahogy szívem kihagy egy ütemet. Összerándulok akaratlanul is, ahogy meleg tenyere az én nyirkos és hideg derekamra siklik, úgy olvadok bele ebbe a mozdulatba, ahogy szinte még sosem tettem. Vagyis inkább olyan szándékkal, ahogy még sosem tettem. - Sátán…te vagy a sátán…minden porcikádban az vagy…de kételkedek. Kérlek bizonyítsd be… Dorombolom a fülébe, s arcunk végre összeér. A két selymes bőr….mintha újra a vízben lennék, kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt. Tudom, hogy ez nem helyes, tudom, hogy ez az egész tilos és perverz, de annál jobban feltüzel ez a perc. Elválnak egymástól arcaink, s ő újra iszik. Nem lesz ennek jó vége. De nem ám… Látom azt az egy cseppet az ajkain, ami annyira hívogató, hogy szinte belefájdul a fejem, de nem mozdulok, ő viszont annál inkább. Meglepődök azon, hogy milyen hevességgel közelít felém, ujjaim az üvegre fonódnak, s mintha egy másodpercig ellenállnék a pillanat varázsának. Egyik kezemmel tartom az üveget, a másikkal végigsimítok karján, fel egészen a nyakáig, ahol megpihenek. Megnyalom az ajkaimat, újra és újra érezni akarom ezt a tüzes leheletet, érezni akarom, ahogy végigszánt alabástrombőrömön, ahogy megperzsel, ahogy eléget, és ahogy magáévá tesz. Nem vagyok magamnál. Ez az egész jelenet…nem szabadna. Nem nem és nem. De a szabályok ezen az éjjelen már nem léteznek. Eltávolodik tőlem, s én rántanám vissza, de nem teszem, kezem lehull a helyére, s újabb kortyokkal jutalmazom meg magam a Brandyből. Újabb csepp szalad ki a szám szélénél, ezúttal egy egészen kövérkés csepp, mely a nyakam vonalánál csordogál végig. - Sosem? Sosem nézted még meg őket? Hisz nekem az lett volna az első ellenkező esetben…hogy tudjam, miért akarnak kitagadni… Ha most nem bújtatna el a sötétség villás nyelve, akkor bizonyára láthatóvá válnának a kis piros foltok az arcomon, melyek a pimasz megjegyzésre, és az alkohol miatt alakulnak ki. Villámlik. Látom mindenre elszánt tekintetét és egy másodperce megrémülök. Olyan forró ez az egész helyzet. Annyira más mint a megszokott eddigi viszonyunk. Beleharapok az alsó ajkamba, és élvetegen felsóhajtok. Talán holnap egyikünk se fog emlékeznie erre a mai napra. Csak ebben reménykedek. Ajkaink egybe forrnak, forró kis nyelvem vadul kutat az övé után, szinte már-már fullasztó a csók, ahogy ajkai az enyémeket bilincsbe zárják. Nincs visszaút. Vagy tévedek? Meglehet. Magamhoz húzom, a még vizes testem az övéhez simul, s ujjaim beférkőznek a ráterített törülköző alá, hogy végigsimítsanak a bőr alatt felsejlő izmokon. De talán ennyi épp elég is volt mindkettőnknek…. A csókot megszakítom akár akarja akár nem, s újból az üvegért nyúlok, hogy kortyolhassak belőle, majd ha engedi, akkor kitáncolok a közeléből, és felhuppanok az asztalra. - Te magad vagy a Sátán… Kuncogom gúnyosan, s újabb és újabb kortyokat teszek magamévá.
Az egész egy tűz…tűz, amit táplálni kell, különben elalszik, és én táplálom hűen, annyira fanatikusan, hogy szinte már fájdalmat okoz a csók nélkül eltöltött idő. Annyira de annyira vágyom a csókjaira. Arra, hogy az ajkaink összeforrjanak…hiszen ha jól emlékszem, azt az egészen furcsa éjszakát együtt töltöttük, egymás karjaiban kötöttünk ki… Aminek a valósághoz semmi köze, hiszen Clydedal semmi több nem történt pár csókcsatán kívül. Csakhogy én erről nem tudok. De vajon felvilágosít? Elmondja ezt nekem? Fogalmam nincs. Egy-két emlékkép beugrik, ahogy hallgatom leendő kedvesem beszámolóját.
„Lábujjhegyen állok, nekidőlve a szobornak, a ruhám vizesen tapad rám, s a csípőmet riszálom, miközben a hajamat dobálom, ujjamat begörbítem és azzal intek a fiúnak, hogy jöjjön közelebb….közelebb…. FILMSZAKADÁS.”
Elpirulok, és már csak a következő mondatát hallom, ami visszazökkent a valóságba. - Megoldható? Tényleg? Akkor gyere a szobámba az ünnepek alatt és hozd a bilincset. Ez a karácsonyi kívánságom. Vigyorgok, s úgy látszik, hogy nem tetszik neki annyira, ahogy végigkaristolom a lábát körmeimmel és óvatosan megszorongatom őket…vagy épp ellenkezőleg? Ennyire tetszik neki? A következő mondatnál magam is megbizonyosodhatok erről, hisz a fülembe suttogó édes ajkak pikáns szavakat közvetítenek. - Hm…Tolvajkám, pedig azt hittem ezt szeretnéd. Hogy mit is? Hát lehetséges, hogy megint kétértelműen beszéltem? S ha igen? Akkor mi van? Szokásommá válik lassan…lassan de biztosan. Kezdek mellette rátalálni új önmagamra. Erre a gondolatra ismételten elmosolyodok. - Olyan agresszív vagy szegényekkel…és még csodálkoztok, hogy miért tartanak tőletek a Griffendélesek? Vagy éppen az összes másik ház? Annyira gonoszak tudtok lenni….Annyira… S ahogy velem szemben ül, egy másodperc alatt végignézek rajta, komolyan már csak a szájnyalás hiányozna, de türtőztetem magam és most nem követek el ekkora terrort ellene. Majd máskor, máshol. A szemei.. Az ajkai.. A nyaka… A keze…. Majd tekintetem lentebbi helyekre vándorol, s íme így kell ezt csinálni, hiszen nem pirulok bele önnön prűdségembe. Aztán visszafelé haladok. A keze… A nyaka… Az ajkai… A szemei.. Mi ez az egész? Talán csak nem eltalált Ámor nyila? Hiszen az isten szerelmére még azt sem tudom, hogy hányadikos…vagy, hogy mi a családneve. Csak annyit, hogy Mardekáros Clyde, és pokoli jól csókol, illetve, hogy kedveli a sört. De…..ajjj ebbe a gondolatmenetbe még a fejem is kezd belefájdulni. - Örökre a rabszolgád? Jesszusz…de ám legyen. Ha megfogadtam, akkor nincs kibújó… a rabszolgád leszek, míg élek perverzkém. Mielőtt felocsúdhatnék az újabb gondolataimból, már csak az ajkát érzem az enyémen, s a távoldó hangját hallom. Muszáj vigyorognom. Ujjaim eközben akaratlanul is a nyakláncra fonódnak, elkezdem tapogatni. Vajon álom az egész? Egy hirtelen ötlettől vezérelve utána kiabálok. - ÓÓ dehogynem randi…
Ez az este mindent szabályt ledönt. Ez az este katarzis az unalmas hetek után. Ez az este maga a menny.....és ha létezik pokol, az a holnap reggel lesz. Hogy mi történt idáig? Lássuk csak... Szokásos éjszakai fürdőzésem közepette, megzavart engem az én drága bátyóm, dehát ezért még kár lenne megróni, hiszen ... eléggé zajos tudok lenni, ahogy az emelet magasságból a vízbe vetem magam. Olykor akár egy apró sikkantást is megengedek magamnak, de nem többet. Azonban ezen az éjjelen erre se volt szükség ahhoz, hogy felhívjam magamra figyelmet. A szokásos gyermeki cívódások... Vagy ez már néha több lenne? Hisz ki mondja meg, hogy mikor fejeződik be a játék? Ki mondja meg, hogy Gary nem sátán? És ki mondja meg, hogy mikor hagyjunk abba mindent, mert túlzásokba esünk? Ezen az estén .... Senki. Már-már mosolyogva mászkálok Gary előtt a hosszú és sötét folyosókon, olyanok akár a labirintus mélyére vezető alagutak, ahol nem vár más mint a vérszomjas Minotaurus, hogy véget vessen drága életednek. De én ismerem a cselt, amivel megnyugtathatom a dühöngő bestiát, és ismerem a láthatatlan gombolyagot, ami kivezet a sötétből, ki a fáklyákkal megvilágított terekbe. Néha hátrapillantok, és ugyan nem látok sok mindent, de az éjszaka fényeiben, olykor megcsillan a vizes üstök. Ő Gary...igen... Az Ő ötlete volt, hogy nyissunk ki egy palackkal apánk egyik külföldről hozatott minőségi italából, és én csak egy szemérmetlenül pajkos mosollyal nyugtáztam. Hihetetlen mit ki nem tudok hozni belőle....szinte már ijesztő... És még Ő a rosszabb a sátánnál? Hát nem veszi észre, hogy ezen az éjjelen úgy mozgatom, mintha egy utolsó kis marionett bábu volna? Szaporán szedem a lépcsőfokokat, már nem nézek hátra, testemet a hideg ellen az aprócska kis törülköző védi, amiért percekkel ezelőtt szinte ugyanezen az útvonalon szaladtam végig. Megtorpanok, ujjaim egy hűvös kilincsre kúsznak, tudom, hogy innentől kezdve tilosban járunk, de perpillanat ilyen apróságok nem tudnak izgatni...annál inkább az alkohol, ami csak arra vár, hogy méregként, mint egy aprócska kocka csokoládé, úgy olvadjon el a nyelvünk hegyén. Tétováznék? Nem... Határozott mozdulattal nyomom le a kilincset, majd lépek be a szobába abban a reményben, hogy Gary követ engem...és hát miért ne követne? Hisz az egész az Ő ötlete volt? Nem....? De... Tudom merre kell mennem .... nem gyújtok lámpást, mint egy macska úgy oldalazok el a székek között, úgy közelítem meg a vitrint, majd nyitom ki az üvegajtókat. A törülköző megadja magát a laza kis csomómnak és földre hull. A villámok fényében egy percre kirajzolódik testem körvonala. Arrébb rúgom a pamut anyagot, és még poharakat se veszek elő. Egy ügyes kis mozdulattal, ami sajnos arról árulkodik, hogy sokszor csináltam már ...kibontom az üveget, és belekortyolok. Megfordulok, majd az üvegből kínálom vizes hajú Garyt... - Hmm...mámorító...Kérsz? S már surranok is közelebb a sötétben.
Úgy látszik tetszik neki, hogy ezzel a becenévvel illetem, és hát igazából tényleg csak az éjszaka első felére emlékszem, és abban volt az, hogy megkérdeztem tőle mennyire perverz. Mosolygok. Kedvesen, szexisen és őszintén. És úgy látszik, hogy ez neki is tetszik, vagy legalábbis én ezt szűröm le a reakcióiból….márpedig én ismerem a férfiak reakcióit. Talán túlságosan is jól. Tetszem neki. Érzem, látom és tudom. Megcsókol újra, váratlanul és nincs erőm se kedvem, hogy tiltakozzak. Szenvedélyesen ölelem át, nem eresztem, azt akarom hogy ne érjen véget a csókunk. Ne érjen véget…ne… Rég élveztem ennyire közelről egy fiú társaságát. Valamiért a nyöszörgő kislány a lelkem mélyén most hallgat. Csendben van. És ennek roppantul örülök. - Én ilyet mondtam volna? Komolyan? Hát igen..ha részeg vagyok, elég érdekesen tudok fogalmazni, de sokszor még magam is meglepődök, mikor valaki visszamondja az előző esti beszólásaimat. Kuncogok. Próbálok emlékezni ám hiába. Szökőkút? Jesszusz. - Könyörgöm mondd, hogy nem másztam be a vízbe és nem pancsikoltam…kérlek, könyörgöm mondd, hogy nem. Hátulról hozzám simul, és nyakamba akasztja a nyakéket, keze érintésére kiráz a hideg, persze teljesen pozitív értelemben. Próbálok nem ránézni, valami semleges hülyeséget találni a teremben, ami miatt nem pirulhatnék el, de hiába. Arcomat kis pír borítja, de hála égnek ő ezt nem látja. Viszont így most szembesülhetek a bámuló diáksereggel. Frankó, nagyszerű…ennél csodásabb sose legyen. Kezei a vállamra kúsznak, és érzem a perzselő tekintetét. - Hm…kár, hogy nem nyújtasz szolgáltatásokat, pedig már úgy belendültem…hááát, most nagyot csalódtam. Akkor nem talállak hétvégén a szobámban kibilincselve ugye? Színpadiasan sóhajtok, majd felnevetek. Szép, szép...kiemeli a vonalaidat…. Óvatosan megmarkolom a combokat, miken a kezeim pihennek, majd a körmeimet végighúzom rajta. - Hááát Casanova, ha annyira perverz és vad éjszakánk volt, akkor bizony már lassan meg is unhatod ezeket a vonalakat… Ismét nevetek, majd egy lendülettel hátra dőlök, hogy ő tartson meg, ő öleljen át, és ha nem tiltakozik, akkor így beszélek hozzá mosolyogva. - És én milyen fogadalmat tettem a Merlin szobornál? Vajon visszaél azzal, hogy nem emlékszem? Vajon megálljt tudok parancsolni magamnak? Vagy ez egy végtelen leejtő kezdete?
Nézem, tudom…akarom… Ő… Figyelem minden mozdulatát, és annyira ismerős, de nem tudom hova rakni, még akkor sem mikor már szinte az ölében ülök, oly annyira a közelébe csúsztam. Mosolygok és nem értem, hogy miért, vagy hogy mi vitt erre rá…Még közelebb húzódok, úgy látszik, hogy a testemnek egyszerűen képtelen vagyok parancsolni. Egyfolytában csak azt suttogom, hogy te… Mintha megőrültem volna, de nem érdekel. NEM. Rég éreztem ezt bárki közelében is így, örömmel bújok még és még közelebb hozzá. Mikor ujjai az államhoz csúsznak, megborzongok, de jólesően, úgy, ahogy már rég nem tettem. Nem értem még mindig az egész szituációt, ám mikor ajkaink egybe forrnak, mintha az égett dia újra éppé válna… Nem eresztem el. Mohón, akaratosan és szenvedélyesen ölelem át, miközben szinte már harapdálom az ajkait. Tudom ki ő…tudom végre ki ez a fiú. - Perverzkém … Susogom, cirmos cica módjára dorombolok neki, élvezem szavaim hatását, ugyanis tudom, hogy milyen reakciót vált majd ki belőle. Szemeim hatalmasra nőnek ahogy a kezéből a kezembe csúszik a nyakék, s megforgatom magam előtt. Hihetetlen mennyire csodálatos tud lenni egy aprócska ékszer, és persze mennyire drága. - Tetszett? Kérdőn nézek rá, erre valahogy már nem emlékszem, annak is hálás lehetek, hogy ő legalább beugrott nekem…az est további része? … Nos az már keményebb tészta. Füléhez hajolok, úgy teszek, mintha legperverzebb vágyaimat sorolnám fel neki, s talán először Clyde is azt hiheti, hogy így lesz ám inkább egészen más történik. - Persze édes …persze… Szóval te is ilyen szolgáltatásokat nyújtó pasi vagy… Óvatosan megpuszilom a füle alatt a nyakát, tudom mennyire érzékeny ez egy férfinál és nagyszerű köszönet az ajándékért. - Nem teszed fel? S már fordítok is neki hátat, egyetlen másodpercembe kerül, hogy úgy üljek ahogy ő, és mint klónja simuljak hozzá teljesen. Kezem a lábára ereszkedik, s úgy folytatom a beszédet. - Clyde …örvendek. Azt hiszem érdekes éjszakánk volt a múltkor…nem-de? Vigyorodok el most már én is, hiszen boldog vagyok, nagyon boldog, hogy tudom ki ő, és miért érzem az aprócska kis tüzet lelkem legmélyén újra.
Próbálok emlékezni, isten látja lelkemet, hogy próbálok emlékezni mindenre, ami azon az éjszakán történt, de nem megy…egyszerűen képtelen vagyok emlékképeket felidézni…néha ugyan beugrik egy-kettő magától, de olyankor azt kívánom, hogy bár ne történne meg, hisz így csak rosszabb…olyan mintha egy filmből kapnék ízelítőt, de sose láthatnám a teljes filmet. Nem vagyok éhes, messzire tolom a péksüteményt, és továbbra is csak a kávémra összpontosítok. Fekete-fehér….fekete-fehér…fekete-fehér… Micsoda kontraszt, micsoda különbség … micsoda kettősség… Hosszú pilláim összefonódnak, majd egy perc múlva szétnyílnak, miközben szép szemeimmel a termet pásztázom, és újból kortyolok a kávéból. Se cukor … se tej, semmi. Kell a józanító keserédes íze…kell, hogy a földhöz ragadjak. Soha többet nem hagyhatom el magam. Soha. Épp hátra dőlök, mikor valaki hirtelen mellettem terem és rám néz. Egy arc… Ő… Először a reggel folyamán csillan valami a szemeimben. Engem néz, rám mosolyog, talán illene visszamosolyognom? De hát egy Mardekáros mit akar tőlem? Mi hozta a közelembe? …boszi… …Gyere boszi… - Mégis mire kellene emlékeznem? …ajkak… …forró ajkak…. Újból kortyolok a kávéból, miközben tekintetem megállapodik az Ő szép szemein. Elcsodálkozom. Annyira ismerős…annyira magával ragadó…és annyira boldogságot adó… - Te … Suttogom csendesen, s közelebb csúszom hozzá a padon, vállunk összeér. Nem mosolygok. Csak nézek. Próbálok emlékezni. Nem megy … Egyszerűen valami rég nem ismert érzés lakja be a szívemet, egy olyan érzelem, amit gyökerestül akartam kitépni magamból évekkel ezelőtt…talán mégse sikerült ? Kezem önálló életre akar kelni, meg akarja fogni Clyde kezét, de nem engedhetem meg. Többen is furcsán néznek ránk, hiszen, ő Mardekáros én meg Griffendéles vagyok. Nagyszerű, nem mintha nem lenne elég a múlt botránya most még ez is…. De… Ez valamiért kevésbé rossz. Közelebb simulok hozzá. Még közelebb. Már szinte az arcunk, az ajkunk egymáshoz ér. - Te … És elmosolyodok. Nem kell, hogy tudjam mi történt kettőnk között, nem kell, hogy tudjam ki Ő, elég annyit éreznem, hogy jó volt az az este, főleg ha vele töltöttem. Ha máshonnan ismerős, akkor most marhára megszívtam szokás szerint. Újból a hajamba túrok, a mai reggelen már sokadszorra.
Úgy látszik ez az éjszaka más mint a többi. Nincsenek szabályok, nincsen ami megakadályozzon minket abban, hogy ne azt tegyük amit annyira szeretnénk, vagy, hogy egyetlen kis nyomorult szavacskával elrontsák a könnyen szerzett boldogságunkat. "Leélhetjük életünket boldogan vagy boldogtalanul, sikeresen vagy kielégületlenül, anélkül, hogy akár egyszer is meghűlt volna bennünk a vér a fölismerés sokkjától, anélkül, hogy valaha is megéltük volna, amint a lelkünkben rejtõzõ elgörbült vasdarab kiegyenesedik - s mi végre a helyünkre kerülünk." Vajon Gary most boldog? Hiszen ritkán vetkőzi le bosszantó szokásait, s válik szabaddá, repül, akár a lánctól megfosztott, megszabadított gólya. Nézem, élvezem, ahogy végre gyermek módjára pancsol a medencében és hirtelen büszkeség járja át a szívem, hiszen ezt megint csak én hoztam ki belőle. - Gary….a sátán nem mese…a sátán létezik…s te rosszabb lennél nála? Nem hiszek neked, bizonyítsd be! Kis gyáva nyulam …. Te …. d kategóriás te…. Imádom cukkolni, imádom, ha látom ahogy elönti az ideg, és ilyenkor mindig egy gúnyos mosoly jelenik meg, ami rendíthetetlenül kitart jó pár percig. A levegő tényleg hideg, olyan akár egy rideg szerető, aki minden egyes érintésével libabőrt varázsol testemre, de mégsem tüzel fel. Fázósan tekintek körbe, pedig tudom jól, hogy törülközőt nem hoztam magammal az éjszakai fürdőzéshez. - Én is imádlak Gary …. annyira imádlak, hogy néha azt kívánom, bár vetne téged partra a dagály… És megint…egyszerűen muszáj mosolyognom, most az sem tudná a vigyort eltüntetni az arcomról, ha valami igazán rossz hírrel szolgálnának nekem. Nevetnem kell….rég voltam ennyire felhőtlenül boldog és vidám. Vajon GAry hozza ezt most ki belőlem, vagy a lehetetlen szituáció? - Garym … édesem … drágám … één?! Gyenge?! Megtudod ma még, hogy mennyi erő szorult belém…csak majd ne rimánkodj könyörületért. Legszívesebben újra a vízbe taszítanám, mikor mellém ül a medence szélére, de legyőzőm a kisördögöt, ami úgy pattog akár egy gumilabda. Nem lököm vissza. Ennyire szívtelen én se vagyok. - Rendben, ahogy az Úr parancsolja. S már állok is fel, mielőtt utánam jöhetne már eltűnök a sötét folyosók egyikén, vizes fürdőruhámban. A szobámba szaladok, s a szekrényből két hatalmas törülközőt kapok ki, ha ezzel végeztem már rohanok is vissza a medencéhez. Megállok egy percre az ajtónál, majd egy jól irányzott dobással a kezéhez hajítom a törülközőt. Sajátommal magamat bugyolálom körbe. - Na mi az sátánkám? Egy köszönet se jár?
Hatalmas pislogások közepette foglalok helyet a Griffendélesek asztalánál a Nagyteremben, szemeim csöppet táskásak, még mindig nem hevertem ki a pár nappal ezelőtti balhémat, azt mikor fogalmam nincs, hogy kerültem hajnalban az ágyamba. Tekintetem úgy ugrál a kávé feketesége és a csésze hószíne között, mintha valami teniszmérkőzést néznék. Fáradt vagyok pokolian, sosem szabadott volna hagynom, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy elveszítem a lábam alól a talajt. Sóhajtok…a legrosszabb, hogy fogalmam nincs mi történt azon az estén, hajnalban, hiszen … annyit ittam, ami egy lónak is megártana. Pedig megesküdtem, hogy többé egy kortyot sem iszok. Megesküdtem, hogy nem hozom magam olyan helyzetbe, ahol nem tudok vigyázni magamra, mégis így lett…vagyis ..fogalmam nincs, hogy lett végül. Ahogy belekortyolok a kesernyés kávéba, hirtelen beugrik egy arc. Biztosan csak egy mugli fiú….egy csók…biztosan csak egy kis flört …egy szenvedélyes pillantás. Hevesen rázom meg a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, de tekintetem mégis a távolba réved. Mi történhetett? Ki lehetett Ő? Páran elmennek mellettem, egyesek üdvözölnek és mindegyiküknek küldök egy fáradt mosolyt. Háttal ülök a Mardekárosoknak, nem mintha ez valamit számítana, csak úgy megjegyzem magamnak. Egy hűvös kéz érintése… Elég elég elég… Török magamnak a péksüteményből, pedig egyáltalán nincsen étvágyam, valahogy ha piálok ezt hozza ki belőlem, még napokkal később is. Elég egy falat, hogy befejezzem a reggelimet, inkább részesítem előnyben a bögre kávét. Figyelem a fekete nedűt... Beletúrok szőke tincseimbe, kissé kócosak, és az ing is épp hogy csak be van gombolva rajtam. Fáradt vagyok.
Vigyorogva figyelem szokásos bosszankodását, és már-már szinte tudom, hogy mi fog következni, mit fog kiejteni a száján. Hát öhm, nem biztos, hogy a legjobb kifejezést használtam, mikor a csöppettel vágtam fejbe, ám ezzel is csak annyit érek el, hogy még dühösebb, és én imádom mikor dühös, mert ledönti saját korlátait, és tudom, hogy erre én vettem rá. Ott úszkálok előtte, készen arra, hogy egy újabb kis cselt vessek be ellene. Jó nagy piros pontot nekem. Már-már szemérmetlenül pillantok fel rá a vízből, miközben lábain könyökölök. Hirtelen ötlettől vezérelve csapok tenyeremmel combjára, erősen és fájdalmasan. Aztán vigyorogva úszok hátra. Úgysem tud elkapni…Úgysem. De nagy elképedésemre újult erővel veti bele magát a vízbe, hogy a nyomomba eredjen. Szinte már megijedek az elszántságtól ami szemeiben villog. Hiába úszok arrébb, kitartóan követ, s egy óvatlan pillanatomban sikerül elkapnia, kezemet hátra fogja, és nagyon nem tetszik ez a pozíció . Ki vagyok szolgáltatva neki. Soha többet nem engedem, hogy kiszolgáltatott legyek egy férfi számára. Ő nem érezheti rajtam a gyorsan jött változást, de én tudom, hogy miért kezdek el próbálkozni, hogy kiszabaduljak a karmai közül. Ellep a víztömeg, és a pánik ezerszeresére nő bennem. Ahogy a felszínre jutok és érzem, hogy Gary eleresztett, rendezem arcvonásaimat, csillapítom szívdobogásomat, s úgy fordulok felé vissza, mintha nem játszódott volna le az életem a szemem előtt az elmúlt egy percben. Hiszen ő csak Gary… Lábam a víz alatt lábát érinti, egyik kezem a vállára kúszik. - Áh … szóval meg akarsz ölni? Te magad vagy a sátán komolyan… és hát Gary valamiért a muglik nem panaszkodtak mikor közéjük tartoztam pár hónap erejéig. Vagy netalántán neked van okod panaszkodni? Összeborzolom a vizes haját, majd pár rúgással odébb úszok, oda ahol percekkel ezelőtt ő volt. Kiemelem magam a vízből, s felülök a peremre. Tényleg sokkal hűvösebb a levegő, mint amilyen a megszokott. Biztosan a kinti időjárás miatt. Az üvegkupolán cseppekben folydogálnak az esőcseppek, s néha a termet egy-egy villámcsapás fénye világítja meg. Előrébb hajolok de tartom magam, nem lesz könnyű visszarántania a vízbe ha esetleg arra pályázna, majd halkan újra megszólalok. - Azt hiszed, hogy erős vagy? … ki kell, hogy ábrándítsalak. Te c kategóriás te…. S közben lóbálom a lábamat a vízben.
Hallgatom, és nem szólok, arcomra csak egy pimasz mosoly kúszik, olyan, mint ami az ötévesek grimasz szótárában szerepel,…ami arról árulkodik, hogy igazán gonosz dologra készülök. És még csak nem is sejt semmit az én kis bátyám. Leküzdöm azt a hihetetlen nevetést, ami épp előtörni készül belőlem, és inkább előhalászom a komoly arckifejezést repertoáromból. - Ohh hát hogyne….Te halásznál ki engem Gary? Talán még úszni se tudsz… De ha egyszer véletlenül oda jutunk, akkor megengedem, hogy kihalássz…leszek ilyen kedves kis mostohahúg. S mielőtt szólhatna, reagálhatna valamit, egyetlen szót is, ujjaim a csuklójára fonódnak és nem eresztem. Eltökéltem, hogy ezen az estén Ő is vizes lesz ha törik ha szakad. Húzom, teljes erőmből rántok egyet rajta, talán még hallhatja csilingelő nevetésemet, igen azt a kárörvendő kacagást, ami az Ő nyomorából ered. Kecses kis fejessel ugrom utána, és emelkedek a felszínre ahogy csak tudok, hiszen ez itt és most egy komoly játék lesz. De vajon ki fog győzni? Hát persze, hogy én…ki más? Azonban épp, hogy levegőhöz jutok, valamiért visszakerülök a medence aljára, és hiába rúgkapálok, egy kéz nem ereszt, nem engedi, hogy oxigénhez jussak, így tehetetlenül viaskodok a víz alatt Gary karjával. A felszínre érkezve hangos köhögésben török ki, de inkább ez is színpadi megmozdulás, mintsem valódi fuldoklás. Mélyet szippantok a párás levegőből és tekintetemmel a fiút keresem. Ráfókuszálok. - Hibbant lennék? Nem hinném … csak megint te hőzöngsz itt össze-vissza, ok nélkül…attól mert egy csöppet vizes lettél, még nem dől össze a világ , de ha te így látod, akkor veled van ismét a probléma. Elvigyorodok, hajamat ismét hátrasimítom, és előrébb úszok az ő közelébe. Szép íriszeimmel minden mozdulatát figyelem. - Hahhjj…a pálcád már megint, mi Gary? Te a pálcád nélkül nem mész semmire… pedig tudhatnád, hogy nem a pálca teszi az embert, és abból sem a méret a lényeg. Dehááát…. Közelebb úszok, megtámaszkodok a térdein, egyenesen felnézek rá, és még mindig vigyorgok. - Rettegek a bosszúdtól, kérlek könyörülj meg rajtam …. Nevetek, és rákönyökölök a lábaira. Igen… Még mindig vigyorgok. Nem értem, hogy néha miért van köztünk meg ez az ellenségeskedés, de hát …. egyszer biztosan rájövök. Erőből rácsapok a lábára, de akkorát, hogy biztosan ott marad a tenyerem lenyomata. Hátrébb úszok, és előre nyújtom a mutatóujjamat, begörbítem, incselkedve jelzem, hogy gyere és bosszuld meg.
Üzenetek megtekintése
