Valahogy mindig is hadilábon álltam a kísérletezgetésekkel. Egyszerűen bármit is csináltam, teljesen biztos volt, hogy felrobbantok valamit. A tanáraim már nem is csodálkoztak rajta, ha robbanást hallottak, csak legyintettek, és nyugtázták, hogy a Stevens-lány már megint elrontott valamit. Azt hiszem, ez nálunk olyan, mint a mugliknál a kémia. Ha egy cseppel is több kerül bele a kémcsőbe, már akár veszélyes is lehet a keverék. Egyszer, amikor még kicsik voltunk, egy sebösszehúzó bájital receptjét tanították nekünk. A feladat tulajdonképpen nem is volt túl bonyolult, árnikából készült párlatot kellett összekeverni néhány másik bájitallal. Természetesen szigorú leírást is kaptunk a feladathoz, hogy miből mennyit kell az üstbe önteni, én persze nem törődtem azzal, hogy 30 csepp helyett véletlenül 32 csepp került bele. Amikor a tesztalanyunk bőréhez ért a főzet, elkezdett bezöldülni a karja, majd szikrák kezdtek el pattogni belőle. Félelmetes volt, a tanár rögtön kizavart óráról. Hát, valahogy így kezdődött a bájitalfőző pályafutásom. Nem túl fényes, igaz?
Aztán jött az egyetem, ahol úgy döntöttem, hogy egy kicsit jobban belevetem magam a tanulmányozásba, meg a különböző vegyi anyagok és bájitalok vegyítésének tudományába, mert el sem tudtam képzelni, hogy van olyan tárgy, amit nem vagyok képes maximálisan teljesíteni. Szerencsére viszonylag rövid idő alatt elég szép mennyiségű anyagot sikerült elsajátítanom, és meg is hozta a gyümölcsét a számos hosszan tartó, akár éjszakába nyúló kísérletezés. Az utolsó évben már be sem kellett járnom bájitalmesterség órára, hála a kutatómunkáimnak, és végül kitűnő osztályzatot kaptam belőle. Otthonra is mindenféle bájitalt én készítettem el, bár egyszer nem sikerült tökéletesen az egyik főzetem, és nem kis galibát okoztam ezáltal magamnak... És Calebnek is. De ez egy másik téma.
Szóval, most éppen a labor felé tartok, hogy elkészítsek néhány gyógyító varázsitalt. Ilyenkor általában már üres szokott lenni a labor, már a felzárkóztatóknak is vége lett. Besétálok a terembe, táskámat ledobom a földre, s a kedvenc asztalomhoz sétálok, az én külön bejáratú asztalomhoz, melynek szekrényéhez külön kulcsom van, ezt az oktatóknak biztosítják. Hát nem szuper dolog óraadó tanárnak lenni?
Előveszek a szekrényből egy kisebb üstöt, néhány alapanyagot, és főzöcskézni kezdek. Egy kis ilyen, egy kis olyan, kavargatjuk, belevágjuk ezt, belevágjuk azt...
Hm, erről jut eszembe. Mit főzzek majd, ha hazaértem?
Nehéz  egy dolgozó diák élete.

Alig állunk meg egy pillanatra, már rángatom is tovább, egyenesen a büfé felé, mert az sokkal izgalmasabb. Majd kifelé megnézzük az aulát rendesen. Különben is, Caleb már megint éhes. Caleb mindig éhes. Olyan, mint egy nagy gyerek, folyton ennie kell, bár nem csodálom, ahhoz képest, hogy mennyit mozog, még keveset is eszik.

- Nem, a szendvicsük nem óriási – mondom nevetve – de azért nem is kicsi. Nézd! - mutatok az óriás teáskannára, s a dobókockákra – Hát nem csodálatos? Ott vannak a szendvicsek, látod? Azt te állíthatod össze! Van mindenféle, még mogyoróvaj, és lekvár is! - szorítom a kezét, és már lassan ugrándozom. Hűha, hűha, azt hiszem, túlpörögtem. - Kérsz valamiiiit? - kérdezem, miközben két érmét dobok a kis dobozba, s elveszek két bögrét, majd elé állok, és várom, hogy megmondja, mit is szeretne inni.

Olyan kis édes ez a fiú, annyira imádom, hogy ha nem az én barátom lenne, biztos, hogy leklónoztatnám, hogy nekem is legyen valaki olyanom, mint Ő. Elviseli a sok-sok hülyeségemet, és mindig velem van, ha szükségem van Rá, mintha csak a védelmezőm lenne. És jaj, az érintései...
Ráadásul még akkor is biztat, ha tulajdonképp butaságokat beszélek, ahogy most is, mikor kijelentem, hogy márpedig én képes lennék bárkit is bántani.

- Na csak azért! - mondom szigorúan, s óriási, szerelmes szemekkel nézem az arcát. Azt hiszem, Érte tényleg képes lennék bármire. Ami azt illeti, még az egyetemen elég sokszor kellett megvédenem magam ettől-attól, főleg az idióta kis barmoktól, akiknek perverz gondolataik támadtak attól, hogy rám néztek. Egyszer összecsomagoltam egy fiút. Szabályosan összehajtogatta magát az egyik átkomnak köszönhetően. Persze sosem vallanám be, hogy ez azért történt így, mert elrontottam a varázslatot, mert más hangsúllyal mondtam ki a varázsigét. Mindenesetre így is hatásos volt, és azóta is a fejemben visszhangzik, hogy milyen hangsúllyal is kell kiejteni azt az igét ahhoz, hogy ez legyen a hatása.

- És mondd csak, a magánóráink hány órásak lehetnek? - kérdezem angyali (vagy éppen ördögi?) arccal, aztán inkább pislogok néhányat – De igenis van szükségem arra, hogy taníts, mert amúgy képes vagyok véletlenül valakit elvarázsolni úgy, hogy nem is az a célom. Szóval igazán segíthetnél nekem, hogy ne szerepeljek le nagyon, ha lesz valamilyen terepgyakorlat, vagy ilyesmi. Bár nem hiszem, hogy én még egyszer elmegyek egy olyanra nélküled. - folytatom, és a végén már szinte elsápadok. Szerintem nélküle nem éltem volna túl azt a kirándulást...

Sokszor mondták már, hogy tőlem el lehet szédülni. És tényleg, egyik pillanatban még ezt csinálom, a másikban meg már valami teljesen más dolgot, és ez a beszédre is igaz. Ez csak azért van, mert folyamatosan jár az agyam, és mindig eszembe jut valami. Azért tudom, hogy idegesítő lehet, de hát na. Nem tudok ellene tenni. Szerencsére Caleb már hozzászokott, hogy össze-vissza beszélek, így nem jelent nagy gondot.

- Szeretnék jól teljesíteni, de már öreg vagyok... Nehezebben fog az agyam, meg amúgy is, itt minden annyira más... Az meg, hogy évfolyamelső voltam, semmit sem jelent. - mondom, és közben még mindig vörös az arcom – De ha te segítesz, akkor biztos jobban fog menni, mint amúgy! Te olyan jó tanárbácsi vagy, tanárbácsi! [/color]- vigyorgok rá, s hatalmas, csillogó szemekkel nézem az arcát. Hmm, ha ilyen tanáraim lettek volna...

Sóhajtok egyet, majd gyorsan szaladok be az előtérbe, és húzom magammal Őt is, persze most megint olyan, mintha bediliztem volna. Belépek a hűvös aulába, és körbenézek. Annyira gyönyörű ez a hely. Teljesen másmilyen, mint ahogy elképzeltem akkor, amikor kitaláltam, hogy visszaülök az iskolapadba. Kíváncsian várom Caleb reakcióját, nem tudom, mit gondolhat róla...

Félek. Sosem féltem még ennyire, pedig már túléltem ezt-azt az elmúlt évek során. Kerültem már olyan helyzetekbe, hogy az sem volt biztos, hogy túlélem, és a halál közelében is voltam már. Ennek ellenére most mégis teljesen mást érzek, ahogy érzem az engem szorító, undorító alak minden egyes lélegzetvételét, most szabályos rettegés tölt el, de nem csak a saját életemet féltem. Sőt, nem is a sajátomat féltem jobban, inkább Calebét. Hiába tudom, hogy meg tudja védeni magát, egyszerűen bele sem akarok gondolni, hogy mi lenne velem nélküle. Nem élném túl, ha baja esne... Remegni kezdek, és magamban szinte könyörgöm, hogy Caleb ne csináljon butaságot, legalábbis olyan szempontból butaságot, hogy leleplezi a varázsvilágot. Mondjuk igaz, vészhelyzet, és azt hiszem, lehet, hogy én sem tennék mást a helyében. De attól még...
Ekkor Caleb pálcájából sárgás fényű varázslat röppen, egyenesen az engem szorító férfi felé. Gyorsan lehunyom a szememet, és lehajtom a fejemet, a következő pillanatban a fogvatartóm elenged, és Caleb már ránt is magához. Szinte fel sem fogom, hogy mi történik, annyira gyorsan lökött el magától a férfi, s kerültem Caleb mögé. Esélyem sem lett volna, hogy én használjam előbb a pálcámat, és örülök is neki, hogy nem kellett használnom, nem hiszem, hogy jó sült volna ki belőle. Mindenesetre most, hogy nyugodtabb valamelyest a helyzet,  előkapom én is a pálcámat, és a másik támadóra emelem, Caleb azonban ismét gyorsabb. Kiráz a hideg a leszakadt ujjak látványától, s mikor a Caleb kezében tartott pisztolyra nézek,  mellé lépek, és megfogom a karját.

- Ne. Ne öld meg. Már hívták a rendőröket, mindjárt itt lesznek... Hagyjuk rájuk - suttogom remegő hangon neki, majd pálcámat a földön fekvőre szegezem, és egy kötél röppen ki a végéből, mely szorosan megkötözi a férfit. - Épp eleget tettél, semmit sem tudnak már csinálni. - szinte kérlelem, miközben lábaim elgyengülnek, így még erősebben szorítom a karját. Ha eddig nem lettem volna benne biztos, már tudom: a szerelmem egy hős...

Hogy nekem mennyire, mennyire elegem van ebből az idióta háborúból... Miközben mindenki arról papol, hogy mennyire borzalmas, hogy harcban állnak az emberek egymással, csak azt lehet látni, hogy egyre több és több nő, férfi száll be a küzdelembe. Nem azt mondom, hogy nem szörnyű, ami jelenleg az országban folyik, de nevetséges, ami itt megy. Egymást gyilkolásszák az emberek – mi értelme van ennek?
Ma is, még csak délelőtt van, de már 12 új beteget vettünk fel, akiknek azonnali ellátásra volt szükségük. És míg őket kezeljük, mert természetesen mindenki a sürgősségire van ilyenkor irányítva, a másik tíz beteg ott szenved különböző más tünetekkel és betegségekkel. Egyszerűen torkig vagyok az egésszel. Szaladgálás reggeltől estig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet itt.
Miközben gyorsan köpenyt váltok (az előző csupa vér és kosz lett), lehunyt szemmel pihenek. Csak öt perc pihenőt, könyörgöm...
Szerencsére most csak egy papírt kell majd kiállítanom egy lánynak, aki abba a varázssuliba, a Roxfortba jár. Remélem nem fog sokáig tartani a dolog, bár fogalmam sincs, milyen papírra is van szüksége, vagy mit is kell csinálnom vele, engem csak oda rendeltek hozzá. Becsapom a szekrényem ajtaját, felveszem az asztalon pihenő kávémat, majd elindulok a hatodikra. Mondtam már, hogy utálom a lépcsőket?
Megigazítom a köpenyem gallérját, mikor befordulok az elmeosztályi folyosóra. Fáradtan mosolygok rá az egyik itt dolgozó kollégára, majd kiszúrom a „betegemet”. Apró kislány, nem is értem, mit kereshet a hatodikon. Még nem volt lehetőségem átfutni az aktáját, melyet már egy órája a kezemben hurcolászok. Belekortyolok a kávémba, kidobom a poharat, majd odalépek hozzá.

- Öhm... Ms. Butler? - szólítom meg kedvesen, egy pillanatra még el is mosolyodom – Destiny Mission Stevens vagyok, és ha minden igaz, Önnek egy papírra lenne szüksége... Az iskolához. Igaz? - ráncolom a szemöldökömet, mivel időközben belenéztem az aktájába – Pontosan milyen papírra is lenne szüksége? - kérdezem, bár azt hiszem, nem folyosóra való beszélgetés lesz a következő...

Puha kis mancsaimat fekete-fehér pofim elé rakom...
Vagyis aprócska kis kezeimet felemelve takarom el az arcomat arra a pár pillanatra, míg egy óriásit ásítok, majd megdörzsölöm ismét a szemeimet.
Na, most már ébredj fel..! - parancsolok magamra, mert ezt nem csinálhatom tovább. Már biztos nagyon utál, amiért ilyen lustaság vagyok.
Erre a gondolatra kicsit elszomorodom, bár arra ösztönöz, hogy összeszedjem magam, hogy ne legyen velem ennyi gondja. Ő jót akart, nem azért hozott ide, hogy engem fárasszon, csak végre van egy pici szabadidőnk, melyet együtt tölthetünk el, ráadásul ő csak körbe akar nézni, ezt igazán megtehetem érte, főleg mert nem nagy fáradtság teljesíteni...

- Tényleg nincs rá garancia, szóval ne tedd tönkre megint! - szólok rá gyorsan, kissé ijedten, majd megfogom a vállát, megsimogatom, mintha csak egy különálló élőlény lenne a karja, végül ráhajtom egy pillanatra a fejem, lehunyom a szemem, és hallgatok. Tudom, hogy meglehetősen őrültnek, de minimum részegnek tűnhetek így, de nem érdekel különösebben, mert Ő tudja, hogy úgyis ilyen kis dilis vagyok, ha fáradt vagyok, más meg úgysincs itt.

Összevont szemöldökkel nézek rá aztán, már megint annál tartunk, hogy mi volt régen... Hogy egy bunkó tuskó voltam (legalábbis én teljesen annak tartottam magam). Nem akarok arra emlékezni, hogy milyen hülyeségeket csináltam, meg mondtam, mert aaaannyira idiótának érzem magam tőle...
Szokásomhoz híven el is pirulok, majd mikor visszaemlékezem arra a bizonyos gyengélkedős jelenetre, amikor megismerkedtünk, vigyorogni kezdek – na de azért nem viszem túlzásba a dolgot, csak egészen rövid ideig mosolygom úgy, mint a tejbetök, helyette inkább visszaváltok a komoly stílusra, de azért továbbra is vörös arccal beszélek. (Ki kellene már ez ellen találnom valamit...)

- Jó, tudom, tudom, hogy sosem néznéd ki belőlem ezeket, pedig igenis képes vagyok rá! - szólok határozottan, nagyra nyílt szemekkel, tátott szájjal, játszva a sértődött meglepődöttséget, megmondjuk tudom, hogy úgysem veszi komolyan azt, amit mondok, hiszen valljuk be: nem vagyok félelmetes típus. Sajnos.

Még mindig csupa pír az arcom, ezért inkább elfordulok egy picit, nem szeretem, ha így lát, mert biztos, hogy egy Barbie babának néz ilyenkor, aki roppant... CUKI akar így lenni. Pedig nekem csak a szervezetem reagál ilyen furán bizonyos helyzetekre...

- Nekem nem szeretnél gyakorlati órákat tartani? - fordulok vissza aztán ragyogó arccal, hiszen ezt már régóta szerettem volna megkérdezni tőle. Nagyon sok mindent tudna nekem tanítani, és szeretném is, de hát nem tudom, hogy neki mi lenne erről a véleménye. Pár másodperccel később aztán eszembe jut a kérdésem más szempontból vett jelentése (Caleb mellett néha eléggé perverznek érzem magam), úgyhogy a változatosság kedvéért megint elvörösödöm. Aztán gyorsan megrázom inkább a fejemet, hátha attól jobb lesz. Természetesen nem változik semmi.

- Lehet, hogy butaság volt ide jelentkeznem, nem? Annyira félek, hogy ügyetlen leszek, és nem tudok majd jól teljesíteni. Ugye majd segítesz tanulni? Meg ki is kérdezhetnél majd, jó? - mondom izgatott hangon, csillogó szemekkel, hiszen mindig is jól tudtunk tanulni... Együtt.

Hirtelen eszembe jut aztán a mézes kalandunk, úgyhogy megpróbálom elterelni inkább a témát.
- Nos, bemegyünk? Képzeld, itt van egy szuper hely. Óriás büfé! Ott meg kell majd állnunk. De először az Aulát kell megmutatnom, valami csodálatos. - ráncigálom befelé az ajtón... Azt hiszem, kicsit túlpörögtem. Pedig még nem is ittam az élénkítő bájitalból...

Miért kerülünk mi folyton ilyen helyzetekbe? Utálom, egyszerűen utálom, hogy az életünk veszélyből áll, hogy nem lehet nyugodt öt percünk sehol sem, lehetünk a Föld bármely pontján, megtalál minket a szerencsétlenség. Mintha valami furcsa erő követne minket, mely nem akarja engedni, hogy békés életünk legyen, talán átok ül rajtunk, vagy valami hasonló, mindenesetre a hideg is kiráz ettől. Félek a világtól, melyben élek, és ezen cseppet sem segít az, hogy egy fegyveres idióta éppen arra az emberre szorítja a rohadék pisztolyát, aki még életben tart...
Aranybarna szemem könnyel telik meg, ahogy eldördül az első lövés, kezeimet a szemem elé kapom, nem merem kinyitni. Nem akarom látni. Biztos... Biztos nem Őt találta el... Nem lehet.
Szerencsére meghallom Caleb hangját, így nagy kő esik le a szívemről. Figyelem a vásárlókat, a földön kuporgó, testükkel síró gyermekeket védelmező szülőket, és a potyogó plafont, majd meglepetten konstatálom, hogy már csak mi maradtunk állva. Kiszúrok végül egy hosszú, rikító sárga kabátos alakot, aki a telefonjáért kutat – magamban azért imádkozom, hogy a rendőrséget hívja...
Caleb tovább szemtelenkedik, én pedig hirtelen nagyon reménytelennek kezdem érezni a helyzetet. Ezt csak fokozza, mikor a fegyveres fazon értem nyúl, és nekem szegezi a pisztolyát, a durva érintéstől felszisszenek, s bár sikítani akarnék, egy hang sem jön ki a torkomon. Meg fogok halni. Meg fognak ölni. Miért, miért kell meghalnom...?
Lassan, óvatosan kezdek el ujjaimmal a kabátom belseje felé tapogatni, legszívesebben előkapnám a pálcámat, és leátkoznám, de nem tudom, hogy annak milyen következményei lennének. Belenézek hát Caleb szemébe, mintha csak engedélyt kérnék arra, hogy használjam a pálcámat, miközben reménykedem abban, hogy így is meg tudjuk érteni egymást. Szavak nélkül, mozdulatok nélkül. Talán bele tudna nézni a fejembe pálca nélkül is? Fejemben egyre csak a mondat ismétlődik, melyet neki címeznék, lehunyt szemekkel koncentrálok, hátha sikerül, annak ellenére, hogy nem sok esélyt látok arra, hogy ez így menni fog, hiszen... Én és a varázslás? Én és a mágia...?
Még viccnek is rossz. Azt hiszem. Bár Caleb mindig mondja, hogy csak szerény vagyok... Pedig nem. A fenébe is, nem akarok egy helyben ácsorogni.
Vergődni kezdek a szorító karok között, ki akarok szabadulni. Ujjaimmal már a pálcámat érintem, de még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ezt kell tennem... Úgy szeretnék valamit csinálni, de...
Ajj, miért nem lettem én is auror?!

Át kellett volna változnom macskává. Lehet, hogy úgy jobban viseltem volna ezt a mászkálást   -  Mondjuk a macskák köztudottan lusták, és szeretnek aludni...
És ebben a pillanatban rá is jövök, hogy miért macska az animágus-alakom. Logikus. Lusta emberhez lusta állat tartozik, teljesen érthető. Még sosem gondolkoztam ezen, azt hittem, hogy elég annyi, hogy szimplán olyan cuki egy cica, mint én.
Nagyon fáradt vagyok, azt hiszem.
Annak ellenére viszont, hogy ennyire fáradt vagyok, Caleb mégis feltölt energiával, egyre jobban érzem, hogy már-már kedvem van követni őt, és nem tudom, hogy hogy csinálja. Ezért imádom – olyan, mint egy olyan idióta, muglik által kifejlesztett, kimeríthetetlen elem, vagy egy kisgyerek, akit egyszerűen nem lehet leállítani. Ja, és a nevetését is imádom.
Gyorsan megdörzsölöm a szemeimet, így már kevésbé érzem magam úgy, mint egy kétnapos kismacska.

- A válladon nincs garancia, és különben is, annyira tökéletesen megcsináltam, hogy nem engedem, hogy bárki is tönkretegye – ha mégis megteszi, az életével fizet, ennyi. - még mindig komolyan hangzik minden egyes hangom, és azt hiszem, hogy képes is lennék ölni, ha elvennék tőlem ezt a vállat. A VÁLLAT.

Kiakad. Hát vajon honnan gondoltam, hogy ki fog akadni? Nevetni kezdek. Erre a reakcióra számítottam, nem lepődtem meg.

- Hát annyira izgalmas lehet az órádon ülni... Tanárbácsi. Még sosem pislogtam elhűlve, és vigyorogtam elhűlve egy professzorra egész órán... Olyan jó lenne. Meg amúgy is, sok szép lánnyal leszel körülvéve, körbe kell néznem, hogy sokkal szebbek-e, és hogy mit tehetnék azért, hogy még náluk is szebb legyek! - hadarom el, feltehetőleg alig-alig lehet érteni a szavaimat, arcom közben enyhén vöröses árnyalatot vesz fel; szokás szerint elpirultam. Szörnyű.

Nem akarok felkelni...
Nem akartam felkelni!
Mégis felébresztett.
Caleb, ezt igazán nem vártam volna tőled, mikor olyan szép álmaim voltak a közös jöv...
Szóval tényleg. Ott ölelgettelek egész éjszaka, mert olyan roppant szeretetkitörős hangulatomban voltam, erre meg hajnalok hajnalán elráncigálsz engem otthonról? Veled valami nagyon nincs rendben.
Na, hát kérem, valahogy így kezdődött ez a reggel, már ami a gondolataimat illeti, szólni egy szót sem szóltam, mert gondoltam, hogy biztos valami szuper dolog vár rám. Például elmegyünk fagyizni, vagy sütit enni (csokis-málnás-epres pitét akarok. Azonnal.), vagy csak sétálni, ha már hetek óta semmi mást nem csinálok, mint a lakásunkat rendezgetem, csinosítgatom, dolgozni járok, és a felvételimhez szükséges papírokat intézem. Lazítani akartam volna, hogy ne kelljen arra gondolnom, ami rám vár. Munka és tanulás, még nem tudom, hogy fogom elviselni, mikor én amúgy is olyan kis fáradékony vagyok.
Ehhez képest hova visz? Na hova? Hát nem az iskolába...

- Mégis mit ártottam neked, áruld el. - mondom keserves hangon, és már indulok is visszafelé, hogy hazamehessek a jó meleg, hófehér ágyikómba, ahol majd aludhatok egy óóóriásit, de persze hogy tudnék megszökni előle? Túl okos ez a kis... kutyus, így hát nagyokat ásítozva caplatok fel (vagyis húzatom fel magam) a hosszú lépcsőn, mely a bejárathoz vezet. A gúnyos kis megjegyzését csak percekkel később fogom fel, akkor meg már cikinek érzem a visszaszólást, úgyhogy némán haladok mögötte.

- Szóval most azért akarsz itt körbenézni, hogy tudd, hol tanulok. Oké, ennyit már sikerült felfognom. - bólogatok magam elé bámulva, mintha ott sem lennék, végül mégis felkapom a fejemet – Szétrobbantom annak a tanítványodnak a fejét véletlenül, aki felrobbantja a te válladat – nézek tátott szájjal, meglepő határozottsággal, de még mindig csak pislogok.
Mikor végre felérünk a lépcsőn, megállok az ajtó előtt, és lassan mérem végig a bejáratot, ahogy emelem egyre magasabbra a fejemet, úgy marad tátva a szám.

- Szia, ajtó... - mondom elvarázsoltan, még mindig álmos hangon, majd ránézek Calebre, dühösen és morcosan, végül sóhajtok egyet – Körbevezetlek, de cserébe el kell vinned a Godrikba. És beülök néhány órádra is, hogy felmérjem a... kínálatot is. - szólok egy tündéri mosoly kíséretében (már szinte érzem, ahogy megjelenik a glóriám), és várom, hogy elfogadja az ajánlatomat...

Mikor megérkeztünk Angliába, napokat töltöttem azzal, hogy 1. munkát találjak, 2. körbejárjam a várost, hogy legalább annyira ne tévedjek el. A zsúfolt kis utcák, a sok turista, a boltok kirakatai, és a mára már megszokott angol nyüzsgés kezdetben szinte lebénított – hozzászoktam még ott a csendes, eldugott városkához, ahol éltem, ahhoz, hogy néha napokig nem láttam embert az utcán, de belecsöppenve ebbe az őrületbe, gyorsan alkalmazkodnom kellett. Többnyire sikerült is már tájékozódnom, mikor megtaláltam az egyik kedvenc helyemet a városban.
A Covent Garden olyan, mint egy mágikus világ egy mágikus világban, vagyis csodálatos. Mintha ott csak a szórakozásról, a nevetésről szólna az élet, itt mindenki mosolyog, és mindenki boldog. Úgy éreztem, hogy ezt meg akarom osztani azzal az emberrel is, aki a legfontosabb számomra.
Caleb persze az egészet őrültségnek tarthatta, szerintem hosszú perceken keresztül azon gondolkozott, hogy a muglik hogy képesek valami ennyire tökéletes helyet létrehozni – nem is beszélve a mutatványosokról...
De ott van, ott van az én kedvenc boltom!
Csillogó szemekkel pillantottam meg a Disney Storet, a mugli mesefilmek boltját. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy ötéves kislány lennék, ahogy meglátom a Micimackó szereplőiről mintázott plüssfigurákat, legszívesebben magamhoz ölelném az összeset, de akkor valószínűleg elküldenének a pszichiátriára. Pedig olyan cukiiiiiiiik.
Persze Caleb is megtalálja a Micimackó-részleget, és rögtön fel is kap egy Tigrist, én pedig nevetni kezdek. Nem tudom, hogy azon, hogy kiszúrta, vagy azon, hogy most körülbelül a polc tartalmának a fele a földön pihenget. Lehajolok, és segítek neki felpakolni a Tigriseket, mielőtt még kizavarnának minket, vagy kifizettetnénk velünk az összeset, mondván hogy „piszkos lett”. Mégis mihez kezdenénk ennyi plüssfigurával...?
Miután minden egyes darab visszakerült a helyére, odalépek az én Imádott Páromhoz, hogy átölelhessem a derekát (mivel nem érem fel a vállát).

- De, ez az a Tigris. Ugye, milyen szexi azokkal a csíkokkal? - mondom nevetve, kezeim lassan az ő kezeire csúsznak - Ne aggódj, a muglik is lehetnek ilyen ügyetlenek. - suttogom, majd angyalian mosolygok, jelezvén: csak viccelek, megerősítésképp még lábujjhegyre emelkedve az arcára nyomok egy hatalmas puszit. Megrészegít a sok rózsaszín... Kezdek roppant nyálas lenni – inkább gyorsan hátrébb is lépek, pont ebben a pillanatban pedig egy fegyveres alak lép be a boltba.
Ne, ne, ne! Miért...?

- Caleb! - nyúlok utána, de ekkor már a támadó is észrevette, hogy közelebb lépett hozzá. Remegni kezdek. És félni. Fogalmam sincs, mit tegyek.