Nem, ezt nem kellett volna. Én sérthetetlennek képzelem magam a varázserőm miatt, de azt nem számítottam bele, hogy akár egy ujjal is hozzá fognak érni Missyhez. Megrántom a csukóm, a pálcám a markomba csusszan, és lendületből felemelve a karom, a Missyt fogva tartó rohadék homlokára célzok vele.
Missy tekintete talán figyelmeztet, talán emlékeztetni akar rá, hogy ezt nem tehetem meg- Hogy itt mások a szabályok, és hogy egyikünknek sem fog ez jót tenni, ha most bármi bajba keveredünk itt. Muglik közt. Angliában. Egy tetves bevásárlócsarnokban. Kerültem már ezért bajba otthon is és tanulhattam volna a leckéből, de ez a mocskos barom egy csőre töltött pisztolyt szegez Missy fejéhez.
- Ez mégis mi a szar? - mered a pálcám hegyére a fickó a símaszkja alól, de nem tudja befejezni a kérdést. Már nem nézek Missy-re, nincs, ami visszatartson, nincs ott az a furcsa pillantás, amivel mintha mondani akarna valamit, amit nem értek. Az egész egy pillanat alatt dőlt el. Mint amikor bekattan benned valami, nem tudod megállítani.
A pálcámból egy sárgás kis lövedék indul el, mire a férfi felüvölt és a szeméhez kap. Kötőhártya-átok találta el a bal szemét, ami igen fájdalmas, különösen egy mugli számára. Mielőtt ijedtében meghúzhatná a ravaszt a fegyveren, odakapok és kirántom a kezéből, Missyvel együtt, akinek megragadom a karját, hogy behúzhassam magam mögé.
Nem mintha megfeledkeztem volna a férfi társáról, de az csak most kerül elő a bolt másik végéből. A pálcámat most őrá szegezem, és meglepő, de ugyanolyan értetlenséggel fogadja ezt, mint a másik az előbb.
- Mi a fene folyik itt?! - mordul rá a társára, miközben rám szegezi a pisztolyát. Egy polcnyi játék félig eltakarja előle a földre kuporodó társát, de látja, hogy nincs jól. - Mit keménykedsz, fiú? - indul el felém, ujja a ravaszra siklik. Nem várom meg, hogy ideérjen. A fegyver a kezében robban fel, és lehet, hogy pár ujja is bánta...
A pisztoly, melyet jobb kezemmel a földön kuporgó fickóra szegeztem eddig, furcsán és idegenen feszül a tenyerembe, mégis úgy érzem, elég egy mozdulat ahhoz, hogy ez a szerencsétlen fel se keljen a földről többé.

Odabújik hozzám, elmosolyodom, és automatikusan felemelem a kezem, hogy megsimítsam az arcát. Ha jobban belegondolok, nagyon is ráillik a macskaság. Bújós, mint egy kiscica. És ugyanolyan kényes is. És sértődős.
- Persze, hogy képes vagy rá! - biztatom, bár vigyorogva. Igazából igen, valóban képes lenne rá. Missy remek boszorkány, csak nem nagyon használja a pálcáját értelmes dolgokra. Mármint, a gyógyítás az értelmes. De másra nemigen. Pedig régen... Nagyon is meg tudta védeni magát. De még hogy...
Mikor elválik tőlem, a kezem lehull, zsebre dugom és érdeklődve figyelem őt. Az, hogy elpirul, már fel se tűnik. Sőt, ha nem látom az orcáján a pírt, már furcsállni kezdem, olyankor olyan fehér a bőre, mint az alabástrom, mintha nem is lenne benne élet.
Kérdése hallatán széles vigyor terül el az arcomon, melynek hatására a pír csak sötétedik.
- Te annyi órát veszel, amennyit csak akarsz... - válaszolom pimaszul, de aztán hozzáteszem komolyabb hangnemben: - De nincs szükséged arra, hogy tanítsalak - mondom aztán teljesen őszintén, mély meggyőződéssel. Szerintem szorgosabb diák volt nálam. Jóval. Az én eszem többnyire máson járt . általában rajta... Miközben ezen elmerengek, Missy már át is ugrott egy másik témára. Gyakran alig lehet követni az észjárását. Egyszer még beszél valamiről, a következő mondata egy perccel később már teljesen másról szól. Eleinte nehéz volt kapcsolnom, de mára már felvettem a ritmusát.
- Nem, szerintem jól tetted. Ha érdekel, akkor különösen. Mi? Te ne tudnál teljesíteni? Évfolyamelső voltál, hahó... - csempészek egy kis bátorító hangsúlyt a mondandómba, és közelebb lépek hozzá, hogy megfoghassam a vállát és picit megszoríthassam, támogatásom jeleként. - Ki is kérdezhetlek, ha akarod. De vigyázz, kíméletlen leszek - ígérem, és asszociálhat amire akar. Szerintem ugyanaz jutott eszünkbe; az én szemem legalábbis árulkodóan villant egyet...
A következő pillanatban csak azt veszem észre, hogy megragadja a karomat, és már vonszol is befelé. Na ez a tempó már tetszik! Hamar felveszem a lépést, és kiszabadítom a csuklómat a kezéből, ahol megfogott, hogy összekulcsolhassam ujjaimat az övével.
- Mi? Óriás büfé? A szendvicsük is óriási? Éhes vagyok... - nyafogok, és engedelmesen követem, kíváncsian várva, mit akar nekem mutatni.

Élesen érzékelem Missy hangját, amint utánam szól. A nevem. Mintha meg is érintene, de lehet, hogy tévedek. A szemembe bámuló pisztolycsövet nézem, majd a mögötte levő férfit. Most vajon mit kéne tennem?
- Kezeket fel! - fröcsögi a férfi.
- Jaj, ne már...
- Ne pofázz, gyerünk, emeld fel a nyomorult kezed, vagy szétloccsantom a fejedet!
- Ezzel a kis vízipisztollyal?
- Ez nem játékszer, hülyegyerek!
Dühös. Nagyon dühös, izzad és ideges, de azért, hogy bizonyítsa az igazát, még képes a plafonba is lőni.
- Jó, tényleg igazi, de tudod is használni?
- Miről süketelsz?!
A szemem sarkából azt figyelem, hogy a bolt többi vásárlója hátrahúzódott-e már, vagy tényleg semmi eszük nincs, és ugyanott ácsorognak, mint az előbb.
- Ti komolyan képesek voltatok betörni egy játékboltba péntek délután? - érdeklődöm.
- Pofa be!
- A szőke játékbabákra gerjedtek?
- Kussolj!
Megint rám fogja a pisztolyt, de úgy remeg a kezében, mintha reumás lenne a könyöke.
- Itt gyerekek vannak. Én a helyedben letenném a pisztolyt. Mivel az előbb lőttél egyet, sikeresen felhívtad magatokra a figyelmet.
Érzem, hogy Missy meg fog ölni, amint hazajutunk. Egy gyors sandítással ellenőrizni akarom, hogy ott van-e még mögöttem, és a fegyveres ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elcsörtessen mellettem és érte nyúljon. Pont őérte. Megragadja Missy karját, és maga elé rántja, hogy nekiszegezhesse a fegyvert.
- Fogd be a pofád, vagy kilyukasztom a barátnődet!
Na itt rontotta el.

Olyan macskásan dörzsölgeti a szemét, mintha most ébredt volna. Fel fogom falni.
- Nincs garancia? Komolyan? Fenébe... - csinálok úgy, mintha ez probléma lenne, és a hatás kedvéért meg is mozgatom kicsit az ízületet, mintha valami baj lenne vele.
- Húha. Egész más vagy, amikor ilyen komolyan fenyegetőzöl. Már majdnem olyan, mintha visszatért volna a zsémbes éned, aki még nyalókát is azért ad, hogy beszóljon - emlékeztetem felvont szemöldökkel és csodálkozó arccal. Azt hiszem viszont, abba kell hagynom a nosztalgiázást, nincs mire emlékeznünk. Noha így indult minden. Fura. Nagyon rég volt.
Viszont így, hogy megállunk alkudozni, és az ajtó nyitva marad mögöttem, egyre sürgetőbb, hogy dűlőre jussunk ebben a kérdésben. Viszont tényleg... Tényleg nem akarom, hogy megnézze, ahogy tanítok. Az olyan lenne, mintha valaki ellenőrizné, ahogy szeretkezem vele. Tudom, hogy nem tökéletes, de nem akarom, hogy valaki más is lássa a hibákat.
Türelmetlenül karba fonom a kezem, és úgy nézek rá, hogy tudja, nem tetszik a téma, főleg az, ahogy letanárbácsiz.
- Jó, felesleges gúnyo... - vágok a szavába, de nem fejezem be a mondatot, mert ő közben befejezi az övét. Ajj, nem hiszem el! És még el is pirul. Tényleg fel fogom falni.
- Kicsim, most mondtam, hogy oda nem sok lány jár. Különben sem előadásokat fogok tartani. Ezek gyakorlati órák. Nem hiszem, hogy bejöhetnél, sőt, nem is lenne rá időd, mivel itt kell majd lenned - mutatok a Mandragóra tárva-nyitva álló ajtóira lendületesen.
Nem, tényleg, nagyon nem szeretném, ha bejönne akár egyre is. Most még biztos nem. Később lehet, hogy nem fog érdekelni, de most még kimondottan zavarna.

Jó, lehet, hogy Missy nem olyan lelkes, mint szeretném, DE! Ez nem jelenti azt, hogy nem is LESZ lelkes. Előbb-utóbb beletörődik, hogy nem otthon van a puha ágyban, és talán értékeli majd, hogy kimozdulunk. Együtt. Bár lehet, hogy ha itt végeztünk, ki kellene engesztelnem majd valamivel.
Majd.
Olyan lassan vánszorog mögöttem, hogy komolyan fontolgatom, hogy inkább felkapjam az ölembe, és felrohanjak vele. Gyerünk már, gyerünk! Hogy lehet ilyen passzív, mikor én itt pattogok mellette? Nyugi, mondom magamnak. Végül is felértünk, nem?
Kicsit meglep viszont, hogy az iménti jelenet után milyen frissen és határozottan reagál a robbantós ötletre. El is nevetem magam.
- Harcias vagy, ha a vállamról van szó. Az a remekműved, mi? - cukkolom tovább, hátha még éberebb lesz, majd hátat fordítok neki, és kitárom az ajtót, színpadiasan.
- Gyerünk, végre én is átléphetem a Mandragóra küszöbét!
Már csörtetnék is előre, mikor Missy szavait hallva megfordulok ismét, és megállok a küszöbön.
- Az órámra? Az enyémre? Szerintem ez nem jó ötlet. Különben is, milyen kínálatról beszélsz? - értetlenkedem.
Na, erről nem volt szó. Nem bizniszelni jöttem... Különben sem tetszik az a duzzogós arc, amit vág!

Az egész úgy kezdődött, hogy kintről megláttuk a mutatványosokat.
Aztán érdekelni kezdett, hogy tudnak muglik tüzet köpni. Biztos voltam benne, hogy nem muglik, de Missy szerint hülye vagyok. Beljebb cibált.
Most azt hiszem, egy olyan helyen vagyunk, amit játékboltnak hívnak. Minden tele van apró és színes tárgyakkal, melyek egyáltalán nem olyanok, mint egy mágikus játékszerboltban. A mi világunkban nincs olyan apróság, amiből nem tanulna valamit a gyerek, akinek a kezébe adják, de itt a legtöbb holminak semmi értelme. Például nagy, puha figurák bárgyú mosollyal, vagy épp valami furcsa anyagból készült bábuk, amik beszélnek ugyan, de nem mondanak semmi értelmeset azon kívül, hogy "Gyere játsszunk együtt!"
- Hé, ez nem az a Tigris, akihez mindig hasonlítgatsz? - derül fel az arcom egy pillanatra. Felkapom a csíkos jószágot a polcról, mire persze az összes többi leborul a rózsaszín padlóra. Hát ez jellemző.
- Nem volt jó ötlet engem muglik közé hoznod - mormogom az orrom alatt, miközben már mozdítanám a csuklómat, hogy a pálcám a kezembe kerüljön és eltakarítsam ezt a rumlit, mikor eszembe jut körülnézni. Egy fehér kosztümös nő rosszalló pillantással mered rám, és odébb vonszolja a kisfiát.
Jobb is, ne vegyen a gyereknek ilyen buzis játékot...
Kénytelen vagyok lehajolni, és egyenként felszedni az állatfigurákat. Megpróbálom visszagyömöszölni őket a polcra, és közben hálát adok, hogy nem szakad le a polc az erőlködésemtől. Köztudott, hogy minden mugli tárgy tönkremegy, ha hozzáérek.
Épp végzek, és tekintetemmel meg akarom keresni Missy-t, mikor elhangzik egy nevetséges mondat valakinek a szájából, aki furcsa fekete álarcban rohan be a boltba, a kezében fegyvert tartva (ezeket felismerem):
- Kezeket fel! Mindenki ott marad, ahol volt!
Odacsörtet a pulthoz, és miközben a társa megfordítja a bolt ajtajában a "nyitva" táblát, szintén fegyvert szegez mindenkire.
Érdeklődve lépek közelebb, mire egy fegyver rögtön rám szegeződik.
Végre valami szórakoztató is történik ma...

Szegény.
Nem tudta, hová indulunk ma reggel.
Mikor meglátta az iskolát, ahová járni fog, már nem tetszett neki az egész. Vissza akart fordulni, de nem hagytam. Vajon miért?
Kihalt a környék, hisz még nem kezdődött el a tanév, még hátra van egy vagy két hét. Az én munkám kezdetéig még kettő, de csak azért, mert nekem egyszerű tanárként semmi előzetes feladatom nincsen. Meghirdettem az óráimat, jelentkeztek rá, innentől fogva majd a megbeszélt időpontban látjuk egymást. Ennyi.
És az addig rendben van, hogy a Godrikot már bejártam, de én kíváncsi vagyok a Mandragórára is.
- Tudod - kezdem, miközben a hosszú főlépcsőn caplatok fölfelé, Missyt magam után húzva (hacsak nem törődött bele a sorsába azóta) -, otthon is mindig az volt, hogy a fiúk aurornak mentek, a lányok meg gyógyítónak. Kivéve persze egyesek, akik férfi létükre beálltak nővérkének...
Itt most határozottan gondolok valakire, de ezt inkább nem idézem fel. Különben is, amolyan hallgatólagos megegyezés köztünk, hogy nem emlegetjük Kanadát. Sem semmit, ami oda köt minket. Én legalábbis így gondolom, ő lehet, hogy csak tényleg azért nem hozza fel, mert nem érdekli az egész. Igazság szerint a mai napig nem tudom, mi jár olykor a fejében. Egyébként sem ajánlatos erről beszélnünk. Bárki hallhatja.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy hol tanulsz majd - sorolom tovább roppant meggyőző érveimet. Ez alatt, hogy "kíváncsi vagyok" persze azt értem, hogy "tudni akarom, hová kell érted jönnöm, ha valami baj van". Eddig könnyű volt. Elegendő volt két emeletet lerohannom, de most már más a helyzet. - És jó lenne tudni, hová jöjjek, ha egy buzgó tanítvány felrobbantja a vállamat...
Ahogy felérünk a lépcső tetejére, körülnézek ideföntről, majd színpadias lendülettel kitárom a kétszárnyú ajtó mindkét szárnyát.
- Szóval? Körbevezetsz?

- Ami azt illeti, találnék nálad izgalmasabb programot is, de már sajnos túlságosan felkeltetted a kíváncsiságomat – válaszolok, nyíltan és idegesítően a szemébe nézve, már ha rám mer nézni egyáltalán. Ritkán szokott. Nehogy már ő mondja meg, mivel töltöm az estémet… Tény, hogy nem vagyok hozzászokva az effajta bánásmódhoz, a lányok általában örülnek, ha velük töltöm az időmet, vagy legalábbis úgy tesznek a kedvemért. Missy egész más. A legtöbb lány csak egy, maximum két napig bírja tettetni, hogy idegesítem, de az csak kamu. Az ő esetében is ezt hiszem, csakhogy ő vagy átkozottul jó színésznő, vagy borzalmasan kitartó. Néha az is átfut a fejemen, hogy komolyan utál, de ha ez így is van, annál nagyobb a kihívás, hogy megkedveltessem magam.
Lillyvel is így kezdődött…
Hátrafelé siklik, menekülve előlem. Hát legyen! Lassan utána siklom, mint egy éhes kígyó, de a kezem leeresztem: majd elkapom, ha közelebb értem – de abban aztán nem lesz köszönet. Épp belelendülnék a kergetőzésbe, mikor hirtelen megtorpan, én meg csak úgy tudok lefékezni, hogy teszek mellette egy kört saját magam körül. Nem értem a viháncolását, és még jobban megrökönyödöm az általa használt szón.
- Muffmágnes? – ismétlem félig nevetve. – Hát ezt meg honnan szedted? – kérdezem, de tulajdonképp nem is várok választ rá. Elkezdek körözni lassan körülötte, ha már megállt, hát próbáljon meg kitörni.
- Leszögezem, hogy soha nem használtam ki a státuszom. Makulátlan úriember vagyok, akárkitől megkérdezheted. Azon túl… - folytatom kicsit megállva, no mivel is fényezzem magam…? – Ha annyira unnál, már rég faképnél hagytál volna, és szóba se állnál velem.
Hm, talán nem kellene neki ötleteket adnom.

Vajon mit méreget rajtam? Érdeklődve tekintek végig magamon, hogy lógnak-e a zsebeim vagy le van-e csúszva a sliccem, de semmi rendelleneset nem látok. Betudom ezt a bámulást annak, hogy képtelen levenni rólam a szemét.
Ahelyett, hogy a roppant barátságtalan beszólásán megütköznék, elnevetem magam. Ez jó.
- Lerajzolsz? Remélem, élethű lesz. Holnap is eljövök, és megnézem.
És rajzolok majd rá szívecskéket is, hogy olyan legyen, mintha te rajzoltad volna őket, tervezgetem magamban, de ezt már nem részletezem. Ó, milyen jó érzés is ez, hogy ennyire fent tudom tartani a figyelmét! Eddig ez olyan nehezen ment, most mintha minden gondolata csak rám összpontosulna.
A korcsolyázással nem akartam levenni a lábáról… Hm… Vagy talán mégis, hisz ez is egyike azon számos dolognak, ami jól megy. De az alapján, amit eddig bemutatott, nem hittem volna, hogy olyan nagy talentum lenne e téren, mindenesetre most feljebb csúszik a szemöldököm.
De ez már több, mint felhívás keringőre. Remélem, ezt ő is tudja. Felemás szemeim egyszerre villannak fel. Vadászat és versengés egyszerre, izgalmasabbat ma estére nem is kívánhatnék. Amint megáll előttem, felé siklom, és felemelem a kezem, hogy megragadhassam az övéit. Hátrálásra akarom késztetni, vagy egyszerűen csak arra, hogy kitérjen az utamból. Együtt akarok siklani vele, és azt akarom, hogy elérjem, hogy ő is akarja. Hogy az akaratát a sajátomhoz idomítsam.
Hogy jól érezze magát velem. Ezt akarom.
- Gondoltam, feldobom a napodat. Egy kis mérgelődés jót tesz az embernek, nem? Nagyon dühít, hogy látsz? – incselkedek vele. Annyira élvezem… Pusztán azt, hogy beszélhetek hozzá, és hogy válaszra méltat. Eddig ezt sem igen tette.

A néma mozdulatlanság csendjét hirtelen töri át a reakciója. Az én halk, szinte dörmögő kérdésem hallatán úgy megijed, hogy megint elpottyan – ha közelebb lettem volna hozzá, el tudtam volna kapni, így azonban jobbnak látom, hogy inkább ne rohanjak oda hozzá segíteni. Missyt ki kell tapasztalni, és azt már tudom, hogy nem szereti, ha hozzáérnek.
Illetve ez így nem teljesen igaz. Csak attól fogja el a rosszullét, ha én hozzáérek. Erről igazából nem szoktam tudomást venni, de most inkább tartom a tisztes távolságot. Legutóbb nem jött be a lerohanó taktika.
Mozdulatlanul, zsebre vágott kézzel, kigombolt kabátban állok és nézek le rá a hóból. Ő a jégen áll, karnyújtásnyira. A felháborodása tulajdonképp jogos, erre én is gondoltam már.
- Semmiféle tiltó jelzéssel nem találkoztam – szögezem le, bár gyér a kifogás és ezt én is érzem. – Különben is, eddig nem volt ezzel problémád – emlékeztetem, noha azok után, hogy múltkor konkrétan kikergetett a házból, ez is kissé vérszegény és veszélyes figyelmeztetés.
Mindettől függetlenül nem zavartatom magam: szinte élvezve, hogy ismét sikerült felhúznom, húzom végig két bakancsom talpán a pálcámat, ideiglenes éleket fagyasztva rájuk a hóból. Rálépek a tavacskára, és könnyeden, mintha világéletemben ezt csináltam volna, megkerülöm és lefékezek előtte. Most már jóval közelebb vagyok hozzá. Az jut eszembe, hogy akár fel is tud pofozni, még csak előre se kéne hajolnia hozzá.

Hosszú percek óta figyelem. Még sötétedés előtt érkeztem, és azóta nem csinálok mást, csak figyelem őt. A legutóbbi beszélgetés után talán a kommunikációval nem kellene próbálkoznunk, de ezért csak nem haragudhat. Nem hiszem, hogy észre vett volna, különben is, a szokásos helyemen, a tetőn vagyok most is. Hiába fordult most már igencsak hidegre az idő, és hiába borítja a tetőt húszcentis hó, ettől nem tágítok. Így legalább nem hallja már a lépteket, mikor fent mászkálok. Nekem pedig jólesik itt lennem. Ez a lány valahogy megnyugtat, elfeledteti velem a mindennapos zűrzavart, kisimítja az idegeimet, még ha épp megtépázza őket, akkor is.
Most már egyébként egyre kevésbé csodálkozom azon, hogy nem szívleli a jelenlétemet. Sokáig ez elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy lány ne örült volna neki, ha a közelében vagyok. Missyben ez a kihívás. Szerencsétlenségére rajongok a megoldhatatlan feladatokért.
Figyelem, ahogy felhagy a hómacska-szobrászattal és korcsolyát húz. Imádok korcsolyázni. A muglik egész biztos, hogy a varázslóktól szerezték meg a korcsolyakészítés titkát. Kizárt, hogy valami ilyen fantasztikus dolgot azok a kreatívtalan idióták találtak volna fel. Missy elsős esése után leugrok a tetőről, de nem esett komolyabb baja. Sőt, nevet. Olyan, mint egy kislány. Hiába van itt egyedül, nagyon jól elszórakoztatja magát. Hihetetlenül szomorú látvány.
A gyengécske nap lassan úgy fordul, hogy már nem tudja bevilágítani a Földnek ezt a szeletét: sötétedik, hűvösebb van. Lassan vissza kell mennem a kollégiumba, de előtte legalább köszönni akarok neki. Teszek egy pár lépést, és amint elindulok, felizzanak a kerti lámpások. Azt hiszem először, a kettő összefüggésben áll egymással: megtorpanok, nem mozdulok. De aztán tovább rója a köröket, tekintetét szorosan a jégre szegezve: tovább sétálok. Igazság szerint hideg van. Lépteim alatt ropog a friss hó, arcom előtt pára gomolyog.
Missy pedig ismét megállt.
A fagyos hidegben idáig hallom riadt lélegzetvételeit. Pont mögötte sétálok felé. Csúnya dolog ez a paranoia…
- Nem hittem volna, hogy sportolásra vetemedsz… - szólítom meg, bár nem épp a legkedvesebb modoromat elővéve.

Mennyivel könnyebb lenne, ha segítene, mennyivel egyszerűbb volna minden, ha nem egyedül kellene végigcsinálnom, de nem... Missyt nem vonhatom be ebbe a játékba. Ahhoz túlságosan féltem őt, és nem is alaptalanul. Ismerem a fajtámat. A falkámat. Mindannyiukat. Elég egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és már kész is a baj.
Nem szabad elsietnem. A baj már megtörtént, hisz otthagytam őket egy gyűlés közepén. A vezetőjük voltam, de elhagytam őket és ezt nem fogják szó nélkül tűrni. Minden egyes döntésem megbosszulja majd magát.
Mert ezt nem most találtam ki. Hetek óta ezen dolgozom. Hogy megszökhessünk. De előtte mindent kitálalok. És az egész úgy fog kinézni, mintha csak csődöt mondott volna a tanúvédelmi program... Ha minden jól megy.
Sokáig mereven és mozdulatlanul ülök, tűrve a hátamat hasogató fájdalmat, és a kezét szorongatva. Annyira elmélyülök a gondolataimban, hogy csak később jutnak el tudatomig a kérdései.
- Fájni? De. Fájni fog, de nem úgy, ahogy gondolod.
Nem is kell megmagyaráznom, elég, ha a hátamra néz. Nem ez volt az utolsó seb, ebben biztos vagyok.
- A nagyapámat remélhetőleg pár napon belül vád alá helyezik. - Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Ugyan tervem egyes részeit én magam zúztam atomjaira alig pár órával ezelőtt, azért számba vesszük, mi maradt meg belőle. - Bár szerintem ki fogják engedni.
A nyelvemre harapok, mielőtt folytatnám, hogy a rezidenciáján én fogom várni, és nem is akármilyen üdvözléssel.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod a részleteket.
Elengedem a kezét, és magamhoz intek valahonnan egy üveg whiskeyt. Erőset. Szükségem van rá, túl erős a fájdalom, még mindig.
- Te csak hagyj egy búcsúlevelet. Gyanúsabb, ha bármi más történik, nem illene bele a képbe...
Meghúzom az üveget, összeszorítom a szemem, és érzem, ahogy végigéget a lé belülről. Hallgatok.
- Aludnom kell - mondom, miközben az asztalra támaszkodom, hogy felsegítsem magam, de a hátam miatt ez elég nehéz. Második lendülettel sikerül a dolog, de folyamatosan meg kell kapaszkodnom valamiben, ha haladni akarok előre. - Nem akarlak ebbe belekeverni. Remélem, nem jöttek utánam.
Nem szoktam ilyen ostoba locsogással terhelni őt, de most nehéz visszatartanom a szavakat. Zaklatott vagyok és kimerült, és a fájdalomszüntetők is meglódítják az ember nyelvét. Vagy csak az enyémet. Előfordult már.

Tudom, hogy mindjárt kiakad. Általában az idegein táncolok, az utolsókon. Valamiért ma minden nő kiborul mellettem: Volkov felpofozott, mikor közöltem vele, hogy menjen a picsába; Sylvie közölte, hogy ennyi erővel öngyilkos is lehetnék, Psyche meg...
Látszik a hátamon, nem? Ő kezdte, én csak befejeztem a munkáját: azt, hogy tíz körömmel kaparja le a tetoválást a hátamról. Az ő jelét. Az ő mérgezett fennhatóságának mocskos és hazug kis jelképét.
De többé már nem vagyok senki megbillogozott kutyája. Többé már nem kell loholnom holmi ostoba és erőszakos álmokért, melyek sose voltak a sajátjaim igazán. Nem vagyok szabad, de eldöntöttem, hogy az akarok lenni, és már csak pár lépés választ el ettől. Pár kemény és fájdalmas pofonért még oda kell tartanom az arcom.
Miközben a terv utolsó és legkellemesebb szakaszát tervezem - épp azt a részt, hogy Missyvel vagy Missy nélkül -, megkapom a választ, melyre úgy vágytam, mint szomjazó a sivatagban arra a néhány csepp friss vízre, amit halála előtt hintenek cserepes ajkaira. Becsukom a szám, nyelek egyet, miközben pupilláim mélyre tágulnak a döbbenettől. Ezt mondta? Tényleg ezt felelte? Lehajtom a fejem, hogy megcsókolhassam az angyal kezeit. Sokszor. Százszor. Hálásan.
Aztán csend. Az apró, fehér alabástromkezet a homlokomhoz szorítva próbálok megfeledkezni a fájdalomról, de végül...
Végül feladom.
(Nem tudom még, hogy ebben a pillanatban vesztek el mindent, ami én vagyok.)
A fájdalomcsillapítóért nyúlok, kimacerálom a dugót az üveg apró szájából, és iszom belőle egy keserű kortyot, hogy beszélni tudjak.
- Még el kell rendeznem pár dolgot. Nem tudom, mikor végzek velük. El kell intéznem a nagyapámat...
Nyelvem kidugom a szám sarkában, hátha maradt még ott egy kis gyógyszer. Nem? Nem baj. Tekintetem mereven e lőre szegezve bámulok egy foltot a padlón, a félig kiürített fiolával a markomban.
- Igen, vele kezdem. Aztán azt a kriptaszökevényt. És...
És Psychét.
Lassan fölnézek, értelem lángja költözik kiürült tekintetembe:
- És aztán magunkat is. Hogy akarsz meghalni? - kérdezem, halkan formálva a szavakat. Ez az egész őrültségnek hallatszik, már-már a téboly jeleit vélhetné egy kevésbé jobb ismerőm felfedezni rajtam, ám mindez csak tervezés.
Itt és ilyen hirtelen. Képtelen vagyok másra gondolni.
- Meg kell halnunk. - Bólintok. - Azt kell hogy higgyék. Különben sose lesz nyugtunk.

Mélyeket lélegzem, tulajdonképp lehet, hogy zihálok. Hosszan lehajtva tartom a fejem, mint egy bús kutya, aki épp a következő botütést várja, ami végül nem sújtja, de ezt nem hiszi el ő sem.
Én sem.
Hallom egy angyal nesztelen lépteit magam mellől, de csak a kéz érintése az, ami feltűnik, meg az, hogy a kezét kihúzza a kezemből ahogy ellép mellőlem. Csüggedten emelem fel a fejem és veszem kézbe a fiolát amit idead.
Fájdalomcsillapító. Halk kis nevetés hagyja el kiszáradt számat. Elmém mozaikjai egy emléket szórnak elém.
- Rászokunk erre is? - kérdezem, és mintha erősebb lenne a hangom mint az imént. Az összeszedettség még mindig hiányzik belőlem, de a permanens fájdalomtól megszabadulva legalább kicsit jobban tudom fókuszálni magam. Meg a világot. - Azt hittem, szereted, ha szenvedni látsz.
Elég gyenge poén jelenleg, már csak azért is, mert szinte érzem, hogy a kiborulás szélén áll. Végiggörgetem a kis üvegcsét a tenyeremen, majd megfogom, és az asztalra állítom. Érintetlenül.
Nem kell. Kibírom.
Ismét a keze után nyúlok, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodóm ebben a világban. Felemelem a fejem, ránézek. Mintha imádkoznék hozzá.
- Ha el kell innen mennem - szólalok meg teljesen komolyan -, velem jössz?
Nincs semmi fontosabb most ennél a kérdésnél.
Ez a kérdés jelenti a mindent.
Megmagyarázni ráérek később.

A rohadt életbe!
A körmöm olyan mélyen váj a tenyerem kérges húsába, hogy szerintem percek kérdése, hogy kiserkenjen belőle a vér. Fogam csikorgatva ülök, próbálok nem mozdulni. Ugyan indulás előtt elzsibbasztottam a hátam (vagyis tartott még az érzéstelenítő bűbáj, amit a nyúzás közben alkalmaztam), de az egész mintha kezdene elpárologni, a jótékony, fájdalommentesítő réteg elillan a sebből, és nem marad más, csak a puszta, megkínzott hús.
Kissé felemelem a fejem, ahogy Missy keze, mint egy angyal puha szárnytolla érinti az arcom. Hűvös és illatos, és én rádöbbenek, milyen fáradt vagyok. Nem gyanakszom, mikor a hátam mögé lép, viszont amint a bőrömhöz érinti a jéghideg rongyot, megugrom.
Nem kellett volna.
Igyekszem csendben tűrni, ahogy letörölgeti a talán még mindig szivárgó, piszkos vért, ami ott csillog a nyílt sebben és ott feketéllik a bőrre száradva. Miközben Missy körülöttem sürög-forog, én magam mereven bámulok egy pontot, talán a konyhaszekrény egy csücskét, bár egyáltalán nem látom, mit is nézek, és nem is érdekes. A fájdalomtól csillagok szikráznak a fejemben, de a heves gyűlölet és düh egyben tartja szétmálló figyelmem rostjait.
Odavetnék valami undok választ Missynek, de ráharapok a nyelvemre. Nem érdemli meg, nem ő a haragom én undorom célpontja.
Épp ellenkezőleg.
Érte van az egész.
És magamért.
Jóval később válaszolok csak, amint úgy érzem, tudok anélkül is levegőt venni, hogy reflexből üvölteni kezdjek a fertőtlenítőtől. Á, lehetne rosszabb is, nem?
A hangom remeg, ahogy válaszolok, eltorzult, vékony és röhejes.
- Ezt én csináltam magammal. - Csak hogy tisztázzuk. (Szeretem sokkolni.)
Megköszörülöm a torkom, mint akit idegesít valami, és próbálok nem ficánkolni Missy keze alatt, bár sajgó hátizmaim reflexeit nem tudom kikapcsolni: ha rossz helyen ér hozzá a vattapamacs, rettegve rándulnak össze.
- ...elég nehéz kiszállni...
Összefüggéstelenül beszélek. Lehet.
- ...élve főleg. Szemét kis trükkjeik... - elfúl a hangom egy kimondottan kellemetlen fájdalomhullámtól - ...vannak.
Kiknek? Ja.
- Pedig az ember azt hinné, hogy a sajátjai legalább nem törnek rá.
...az életére.
Össze kéne szednem magam, mert ha így folytatom, el fogok ájulni. Na, az nem lenne kellemes. Hátranyúlok Missy kezéért (a bőr és annak helye fájdalmasan húzódik), és magam elé próbálom terelni. Bármit, csak hagyja abba, amit csinál. Hagyjon pihenni.