Egy nappal az események előtt

Szokásomhoz híven megint tovább maradtam a próbateremben, mint a többiek. Utolsó előttiként James és Giles mentek el. Én még maradni akartam egy kicsit gyakorolni a zongorán, illetve egy kicsit kikapcsolni. A zene mindigis jót tett a lelkemnek, feldobta a hangulatom, ha a padlón volt; ha pedig épp pörögtem, akkor pedig kitombolhattam magam egy kicsit. Ujjaim finoman érintették a billentyűket, mintha attól félnék, egy erősebb ütés hatására megrepednének, és netalán eltörnének, mint egy antik, értékes tükör, amit a nagyi oly féltve őriz évek óta.
Az akkordok egyre sürgetőbben, ütemesebben szálltak a terem csöndjében. Nem gondoltam semmire, hagytam a zene vezesse minden érzésemet.
Három számot játszottam el, majd lecsuktam a zongora tetejét, megsimogattam, mint egy hűséges barátot, majd kiléptem az együttes próbaterméből. A folyosón meglepő módon hatalmas csend uralkodott, csak az én lépteim visszhangoztak. A klubhelyiség felé vettem az irányt egy sóhaj kíséretében.
Gondolataimba merülve ballagtam, azonban ekkor valami...vagy inkább valaki belém szaladt. Körbepillantottam, és egy elsőéves háztársat pillantottam meg a földön.
- Hé, kiskomám, minden rendben van? - pillantottam a fiatal fiúra, aki megszeppenve pislogott rám. Kinyújtattam neki a kezem, hogy felsegítsem, amit ő félénken el is fogadott. - Minden rendben van? Legközelebb kicsit óvatosan közlekedj, mert nem lett volna szerencsés, ha mondjuk egy mardekárosba futsz bele hasonló módon.
Na ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, mert erre még jobban megijedt. Fene abba a nagy számba, néha oda kellene figyelnem, kinek, mit és mikor mondok. Jelen esetben botor ötlet volt az előbbi kijelentésem. Beletúrtam a hajamba, majd ismét a fiúra néztem, akinél egy levél volt. Hmm...ez eddig fel sem tűnt nekem.
- Ezt Lumpsluck professzor küldi...kérte, adjam át neked...de elfelejtettem időben kézbesíteni... - sütötte le a szemeit.
Átvettem tőle a borítékot, amire cikornyás kézírással volt a nevem biggyesztve. Vajon mit akarhat tőlem a prof? Kicsit dilisnek tartottam, de ettől függetlenül bajom nem volt vele. Kivettem a levelet és elkezdtem olvasni. Szóval egy összejövetelre invitál meg...a Lump-klub ismét feltámad. Fantasztikus. Bowen ejtett róla egy-két szót, ő is volt egy-kettőn annak idején, de nem igazán élvezte, így a prof elég hamar belátta, keresztapámnak nem igazán van keresni valója ezeken a kis partikon. Anyámat viszont állítólag kedvelte, és ő állandó tagja volt Lump körének.
Megnyugtattam háztársamat, hogy semmi baj nem történt, hisz a meghívás másnapra szólt. Átkaroltam a vállánál fogva, s kellemesen beszélgetve indultunk meg közös klubhelyiségünk felé.
Belépve a szokásos kellemes nyüzsgés fogadott minket, aminek most kimondottan örültem. Hagytam, hogy újdonsült elsős pajtásom a barátaihoz szaladjon és elmesélje az élményeit, én pedig Gileshoz indultam, aki éppen egy levelet olvasgatott. Lehuppantam mellé, majd vizsgálgatni kezdtem az arcát.
- Lumpsluck meghívott a klubjába. - fordult felém a srác fintorogva.
- Engem is...és ahogy látom, Harryt és Hermionét is. - tűnt fel két évfolyamtársunk, akik hozzánk hasonlóan egy levelet szorongattak a kezükben. - De ahogy kivettem, neked nem nagyon van kedved hozzá.
- Tudod, hogy nem az én stílusom...elegáns cuccban feszíteni és bájologni olyan emberekkel, akiktől a hideg kiráz. - húzta el a száját, majd ledobta a papírt az előttünk lévő asztalra.
- Én mindenesetre elmegyek, szerintem jó móka lesz. - vigyorogtam pimasz módon.
- Nem vagyunk összenőve, oda mész, ahova akarsz. - válaszolta, majd rám emelte a tekintetét. - Te nő...te tervezel valamit. - vigyorgott vissza rám.
- Én? - játszottam az ártatlant. - Én sose tervezek semmit. Az események alakulnak mindig úgy, hogy úgy tűnjön, terveztem valamit. - dőltem hátra elégedetten.

Az összejövetel napja

Elég sokáig válogattam a ruháim között, az ilyennel mindig elhúzom az időt. Nem igazán tudtam, miben jelenjek meg. Nem akartam se túl, se alulöltözni a társaságot, így „hatalmas” dilemmába kerültem. Végül nagy nehezen egy hófehér, vékonypántos, apró gyöngyökkel tarkított hófehér ruha mellett döntöttem. Hajamat kiegyenesítettem, középen összefogtam, a végeit pedig enyhén begöndörítettem. Egy laza smink és már készen is voltam. Belebújtam a cipőmbe, majd elindultam lefele. Harryt és Hermionét nem láttam, szóval vagy a teremben vannak már, vagy hozzám hasonlóan ők is késni fognak valamennyit.
Giles a kandalló előtt olvasgatott valamit, de mikor meghallotta a lépteimet, letette a könyvet a kezéből és rám szegezte a pillantását. Zavarba jöttem ettől a nézéstől és elpirultam.
- Ezzel a hűvös eleganciával elmehetnél mardekárosnak. - jegyezte meg viccesen, de szemei ámulatot tükröztek.
- Na kössz, ezek szerint csak egy zöld nézhet ki így? - tettem csípőre tréfásan a kezem, majd elnevettem magam. - Biztos nem jössz akkor? - kérdeztem utoljára. Úgyis tudtam a válaszát, meg hogy nem lehet erőltetni nála semmit, de hátha meggondolta magát.
- Biztos nem megyek. - állt fel és hozzám sétált. - De te érezd jól magad. Rúgd szét a mardekárosok seggét. - vigyorgott rám, majd átkarolta a derekam.
- Ismersz, milyen vagyok. - somolyogtam, majd kisimítottam egy tincset az arcából.
- Nem, nem igazán. - rázta a fejét. - Milyen is vagy? - vonta fel a szemöldökét.
- Szeretnéd, hogy megmutassam? - húztam közelebb magamhoz.
- Ezen még gondolkoznom kell... - vágott töprengő arcot, majd hosszan megcsókolt.
- Úgy utálom, mikor ilyen vagy... - suttogtam neki, mikor az ajkaink elváltak.
- Tudom. - vigyorgott rám. - Majom.
- Te megy egy idióta tök vagy. - adtam egy gyors puszit a szájára. - Megyek, mert elkések. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Mint mindig... - ejtett meg egy utolsó szurkálódást, amire én csak legyintettem egyet, és kiléptem a klubhelyiségből.
A folyosókon visszhangot vert magassarkúm koppanása. Igyekeztem megszaporázni a lépteimet, majd mikor az ajtóhoz értem, vettem egy mély levegőt. Álldogáltam egy kicsit, hogy ne tűnjön úgy, mintha olyan nagyon siettem volna, és benyitottam a terembe.
Hanyag eleganciával léptem be, nem zavartatva magam, hogy kicsivel a megbeszélt időpont után érkeztem. De szerencsémre a prof még nem volt itt. Gyorsan körbepillantottam, és magamban megjegyeztem, elég vegyes társaság gyűlt össze. Sőt, nagyon vegyes társaság. Lassú léptekkel indultam meg az asztal felé, fél szemmel már a kártyákat sasolva, vajon hova is kell ülnöm. Véleményem szerint kicsit túl sok mardekáros volt jelen. Úgy látszik, most a zöldikék a kedvencek. Tekintetem egy másodpercre összeakadt Malfoy-éval. Na igen, szeretjük egymás életét megkeseríteni, még a leglehetetlenebb pillanatokban is. Jamesnek mosolyogva köszöntem, majd helyet foglaltam Norkys mellett, aki eggyel felettem járt. A mellettem lévő szék üres maradt, mivel Giles nem jött el, így a másik szomszédom Viki lett, akinek szintén kedvesen köszöntem. Körbejárattam pillantásomat a társaságon, majd elvettem Giles névkártyáját, amin a teljes neve díszelgett és azt nézegettem.
Nagyon kíváncsi leszek, vajon mi fog kisülni ebből az estéből. Azt már sejtettem, hogy unatkozni semmiképpen sem fogok. Egy pillanatig sem.

1997. július közepe

Késő este felé járt, a környék látszólag csendesnek tűnt a Mágiaügyi Minisztérium körül. A fülledt levegő ellenére én is és Bowen is sötét színű köpenyt viseltünk, hogy minél jobban a környezetbe olvadjunk. Még egyszer, utoljára körbenéztünk, de nem volt semmi mozgás, így megnyugodva szálltunk be a telefonfülkébe, ami levitt minket az Előcsarnokba. Keresztapám intett, hogy várjak egy pillanatig, míg ő leellenőrzi, nem csapdába sétálunk véletlenül. Feszültséggel teli volt a várakozás, nem mertem mozdulni, viszont minden idegszálam pattanásig feszült. Hallásom és látásom kifinomultabb lett, de egyikkel sem érzékeltem semmi furcsaságot. Sóhajtottam egyet, majd Bowen jelzésére megindultam az irányába.
- Figyelj, Jose... - pillantott rám nagyon komolyan. - Te itt maradsz őrködni. Bármi furcsát észlelnél, azonnal jelezz nekünk a szokott módon, rendben? - kérdezte suttogva.
- Nem mehetek én is veled? - érdeklődtem, miközben egy tincset kisimítottam az arcomból.
- Most nem. Nem bájcsevegésre jöttünk, hanem mert feladatunk van. - fogta meg a vállaimat. - Sietek vissza, ne aggódj... - aztán ott hagyott engem a félhomályban
Idegesített, hogy egyedül kell itt álldogálnom a Mágikus Testvériség szobra előtt. Az az enyhe világosság, ami volt az előcsarnokban, kísértetiessé varázsolta a lényeket. A hideg kirázott jelen pillanatban ettől a helytől. Valamivel pedig el kell foglalnom magam, míg a Rend-tagok végeznek a fontos dolgaikkal. Gondolkoztam, mivel is üthetném el az időt, de mivel nem voltam mugli sofőr, az idő pedig nem volt egy személy, így ez nem igazán tűnt megvalósíthatónak.
Szóval, mit volt mit tenni, egy darabig csendesen álldogáltam a hatalmas térben, és az árnyékomat figyeltem, amit megpróbáltam néha átlépni. De persze ez is hiába való küzdelem volt, mindig megelőzött, és egyszerre léptünk, egyszerre mozdultunk, úgyhogy ez is baromi unalmassá kezdett válni öt perc után.
Beletúrtam a hajamba, majd leültem a földre, hátamat nekitámasztottam a szoborcsoportnak és csak bambultam magam elé. Kezdett az agyamra menni, hogy egyelőre minden fontos dologból ki voltam hagyva és jóformán semmit nem osztottak meg velem. Nem értettem, mi lehet ennek az oka. Talán nem bíznak bennem? Akkor meg minek vettek be a Rendbe? Vagy csak tapasztalatlannak tartanak? Ebben mondjuk igazuk lehet, de ez akkor sem állapot, ez diszkrimináció. Na persze az én felszabadításomért senki nem szervez lázadást meg tüntetést, úgyhogy kénytelen vagyok magamban puffogni, mint egy vipera. Még szerencse, hogy nem vagyok az, mert akkor már rég beleeresztettem volna egy-két emberbe a mérgemet.
Az idő ólomlábakon vánszorgott (hogy enné meg a rozsda és roskadna össze), én pedig továbbra is csak ültem, és várakoztam, hátha történik valami, ami kirángathat ebből az unalmas semmitevésből.
Elkezdtem pörgetni az ujjaimon a varázspálcámat, majd halk fütyülgetés közben a bejárati ajtóra szegeztem a pillantásomat, hátha valami megváltás-féle érkezik onnét. Ami persze jobb lenne, ha nem történne meg, mert akkor oltári nagy balhé alakulna ki és riasztanom kellene a többieket.

Mindketten mosolyogva térünk vissza a reggelink falatozásához, mikor Mike tele szájjal közli, hogy a tojás nagyon finom. Annyira viccesen mondta, hogy majdnem megfulladtam a nevetéstől.
- Neked még nem mondták, hogy tele szájjal nem illik beszélni? - kérdeztem tőle, miközben letöröltem arcomról a nevetés könnyeit.
Időközben befejeztem a falatozást. Bár szeretek enni és kiélvezni az ízeket, most szerettem volna pikk-pakk befejezni az étkezést. Ekkor a fiú egy érdekes ötlettel állt elő, ami kellemesen meglepett.
- Piknik? Végül is, nem rossz ötlet egyáltalán. - gondolkoztam el. Úgyis régen mozdultam már ki a kastély falai közül, szóval megengedhetek magamnak ennyit, hogy egy kicsit lazítok. - Részemről rendben van...de azért remélem, nem vagy olyan elvetemült, hogy minden áron tanulni akarj? - pillantottam rá tettetett ijedtséggel.
Mike egy újabb nagy adag ételt tett a szájában, miközben egy piknik kosarat bűvölt az asztalra, ami hirtelen feltöltődött finomabbnál finomabb szendvicsekkel. Belekukkantottam, majd visszaültem a helyemre.
- Hát az tuti, hogy ebből két évfolyam jól lakna. - nevettem - Remélem, nem akarsz felhizlalni, mert a végén rajtad verem le a felszedett fölös kilókat. - csipkelődtem, miközben felálltam az asztaltól.
- Végeztél? - kérdeztem tőle, majd a válaszától függően elindultam a Nagyterem kijárata felé. Az ajtóban megálltam, hogy bevárjam társamat. Míg várakoztam, időnként biccentettem egy-két ismerősnek, illetve szóba elegyedtem egy-két emberkével, akik azután érdeklődtek, mikot lesz megint koncert az együttesünk termében. Pontos választ nem tudtam nekik adni, mivel egyelőre a próbák szüneteltek, de megnyugtattam őket, hogy amint tudunk valamit, mindenkit értesíteni fogunk. Ezen olyan szinten fellelkesültek, hogy még én magam is meglepődtem a dolgon.
Beletúrtam a hajamba, s azt figyeltem, Mike mikor bukkan fel, hogy el tudjunk indulni a kitűzött cél felé.

*bemelegíti magát a csatlakozás előtt...kimozgatja az izmait, megropogtatja a nyakát, majd felhúzza a kesztyűket, kétszer összeüti őket, majd a bevonuló zene felhangzására bevonul a terepre*

Bevonuló zene


Fedőnév: Jacko és a zombik

Felvételi követelmény: mert nekem ilyen is van


   

Húúúáááá!

Talán kicsit túl erélyesen ragadtam meg a lányt, de nem volt időm arra, hogy a lelkét ápolgassam. Minél előbb el akartam tüntetni az üzlet közeléből. Nem halhat meg még egy ártatlan...ha valami balul sülne el, akkor pusztuljak én, de másnak ne essen baja.
Meglepett, ahogy Mia erélyesen nekem esett, s egy pillanatra hátra is hőköltem, de egyből visszanyertem a nyugalmamat. Nem tudom, mi történt velem. Ma valahogy túlságosan higgadt voltam. Barátnőm barna szemeit fürkésztem, miközben bátorítóan megszorítottam a két vállát.
- Semmi gond nincsen. - mosolyogtam rá, amennyire ez mostani állapotomból kitellett. - Elhiszem, hogy kikészít, ismerve anyádat meg a többieket. - nevettem el keserűen magam. Arra a kérdésére, hogy vajon én mit keresek itt...nem adtam választ, igyekeztem kikerülni.
Hisz mit is mondhattam volna rá? Hogy épp egy halálfaló nyomában settenkedem? Kémkedni küldtek utána? Ja, és mellesleg a Főnix rendjének a tagja vagyok, helló...
Nem, ezzel nem állhattam elő, mert háztársnőmet is baromi nagy kalamajkába sodortam volna...ha ezt még nem tettem volna meg, de elképzelhető, már így túl késő, hogy elhagyja a terepet.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben gyorsan körülnéztem, hátha látok valami gyanús mozgást, de semmi nem tűnt fel. Egy pillanatig elkalandoztak a gondolataim, de barátnőm kérdése visszahúzott a jelenbe.
- Anyádat? Nem, nem láttam, bár másik útvonalon jöttem, elképzelhető, hogy a hátsó kijáratnál áll strázsát és okádja a tüzet. - próbáltam humorral elütni ezeket a kényes pillanatokat...nem tudom, mennyire sikerült.
Ahogy behunyta szemeit, akkor kaptam észbe, hogy igazából nem is érdeklődtem felőle. Atya isten, hogy lehet ekkora címeres ökör? Ennyire kivesztek volna belőlem az érzések, hogy csak a feladatra koncentrálok és más már eszembe se jut? Tisztára, mint Giles...ő is...
Ajkaimat összeszorítottam az emlékképre, s elhessegettem magamtól azokat a pillanatokat. A könnyeim már kezdtek gyűlni, de időben visszafojtottam őket. Szorosan megöleltem Miát, majd ismét eltoltam magamtól, miközben barna szemeibe néztem.
- Ne haragudj, de annyi minden van körülöttem, kicsit szétszórt vagyok és hasonlók, s ilyenkor még az alapvető udvariassági követelmények is kimennek a fejemből. - jegyeztem meg keserűen. - Hogy vagy? Mi van veled? És...de most komolyan: dolgod is volt itt, vagy csak anyád elől menekültél be a leglehetetlenebb helyre? - vontam fel a szemöldököm. Egy másodpercre Borgin üzlete felé kaptam a pillantásom, de mivel mozgást még nem láttam, így újra Miának szenteltem minden figyelmemet, s vártam a válaszát.

Enyhén fáradtan üldögéltem a lányok mellett a kávézóban. Valószínűleg az idő az oka...fognám erre legszívesebben, de nem tehetem, mert nem csak az.
Ahogy mondani szokták, mindenkinek vannak titkai, mindenki szekrényében ott lapul egy csontváz, netalán több. Nos, az enyémben is van. De most nem én vagyok a téma, nem ezért jöttünk ide, hanem, hogy Barbit meghallgassuk és életet leheljünk belé. Egy kis vidámságot és hasonlókat.

Közben Emma is leadta a rendelését, majd csicseregve mesélte nekünk, miért is ez lett a választása. Hihetetlen egy csajszi, állandóan pörög, odafigyel magára, másokra. Én ennél visszafogottabb és lassabb vagyok, úgyhogy emelem a poharam előtte. Nevetve fordulok el tőle, mivel ismét a pasikon legelteti szemeit, de ahogy Barbi belevág a mondandójába, ha nehezen is, de elszakad a jóképű hímegyedektől, s pillantását közös barátnőnkre függesztette.

Griffendéles háztársam eleinte fészkelődött a székében, hirtelen mintha kényelmetlenül érezte volna magát ebben a helyzetben. Teljesen meg tudtam őt érteni. Vannak olyan dolgok, amiket még a barátainknak is csak nagy nehézségek árán vagyunk képesek elmondani. Hiába szeretnénk, egyszerűen nem megy. Az ok...az mindenkinél más lehet. Van, aki szeretetből nem mondd el valamit a másiknak, valaki csak kímélni szeretné a hozzá közelállókat...és van olyan dolog, melyet talán azért nem közlünk a barátokkal, mert attól félünk, elítélnek minket miatta; megbélyegeznek és ott hagynak minket összetörve, a saját romjainkon raboskodva.
Bátorítóan megszorítottam Barbi kezét, majd halkan, mosolyogva szóltam hozzá.
- Nyugodj meg. A barátaid vagyunk, jól tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz. - pillantottam rá kedvesen, s reméltem, ez a pár szó megnyugtatja annyira, hogy bele tudjon vágni a beszámolóba.
A számításom bejött, a lányzó vett még egy mély levegőt, s nekiállt elejétől a végéig elmesélni az egész sztorit, mindent, ami vele eddig a napig történt.
Először a Wade-es esetet kezdett bele, azonban alig vágott bele, már folytak is a könnyei. Istenem, szegény Barbi...mennyire össze lehetett törve, miután a háztársunk ott hagyta őt, magányosan, egyedül a falak között. Vajon hány éjszaka telhetett el úgy, hogy ő nem bírt aludni, csupán zokogott, bele egy párnába, miközben a miérteket és a hogyanokat kiabálta a semmibe? Valószínűleg rengeteg. S ezek a napok is csak arra voltak elegek, hogy a fájdalmat ne enyhítsék, hanem még jobban erősítsék. Hisz Wade nem volt mellette, lelécelt; és valakinek a hiánya baromira tud fájni, a lelkedig képes hatolni a fájdalom keserű mérge, amit aztán nehezen tudsz kiirtani magadból. Nem...arra talán csak az az egy ember képes, aki miatt az egész történt. Csak ő hozhat enyhülést a vérző, sajgó sebekre. Sóhajtottam egyet, majd egy zsebkendőt szedtem elő a táskámból és Barbinak adtam, majd hallgattam tovább figyelmesen a „mesét”.
James...őt is jól ismertem, hiszen egy együttesben játszottunk és tudtam arról, hogy Barbival nagyon jó barátok. Ahogy látom, vele is megtörtént a baj. Megcsóváltam a fejem, amire barátnőm talán azt hihette, elítélem őt a dolgok miatt, de ezt megelőzendőn ráemeltem a tekintetem, s félbeszakítottam őt.
- Fejezd be önmagad pocskondiázását, Barbi. - szólaltam meg teljesen nyugodt hangon. - Miért kéne ezért elítélnünk téged? Hm? Mondd meg nekem őszintén. - tártam szét a karjaimat. - Ne ostorozd magadat, mert azzal az égvilágon semmit sem érsz. Wade otthagyott téged, te pedig kiborultál. Ez teljesen érthető, hisz szeretted őt, talán még most is szereted, hiszen a szerelem nem úgy működik, hogy nyomok rajta egy gombot és huss... - illusztráltam egy mozdulattal a gondolatot – Már tova is szállt, kikapcsoltuk. Összetörtél, és arra vágytál, hogy valaki megvigasztaljon téged, valakinek elsírhasd a bánatodat. De szerencsétlenségedre nem voltak ott a szüleid...James pedig rosszkor toppant be. Belementetek valamibe, amibe talán nem kellett volna. - túrtam a hajamba. -  De mindketten játékosként vettetek részt a dologban. Nem lehet egyikőtöket sem hibáztatni. Ami megtörtént, megtörtént, ezen kár rágódni. A legfontosabb most az... - szorítottam meg mindkét kezét – Hogyan tudsz ezen túllépni? Hidd el, Jamest mint barátot vissza fogod kapni, ebben biztos vagyok. Ismerem már annyira. - mosolyogtam rá. - A többi pedig majd elmúlik.
Őszintén szólva saját magamat is sikerült meglepnem ezzel a monológgal. Nem tudom, honnan vettem a szavakat, talán a saját magam dolgai hozták ezt ki belőlem. Igen, ez lehet a megoldás, hiszen én sem voltam teljesen rendben. De nekem volt egy nagy előnyöm Barbival szemben: Dumbledore oktatásának köszönhetően megtanultam elrejteni az érzelmeimet és csak akkor elővenni minden fájdalmam és gyötrelmem, mikor azt senki nem látta. Vagy olyan volt a közelemben, aki előtt megtehettem azt, hogy teljesen kitárulkozom és meztelen lélekkel állhattam előtte.
Elkalandozó gondolataimat sikerült visszarángatnom a kávézóba, s barátnőmre pislantottam, majd Emmára, vajon ő mit szól ehhez az egészhez.

„Nem kell, hogy itt halj meg.
Annyiszor meg kellett volna halnom mostanáig.
Most élj újra.”
Bár az idő kellemesnek mondható volt, az én hangulatomra inkább a borongós jelzőt lehetne ráhúzni. Az elmúlt pár napban mindent csináltam, csak nem éltem. Kezdtem ez zombihoz hasonlítani, akinek ha mondanak valamit, kérés nélkül engedelmeskedik és megcsinálja. Alig ettem, alig aludtam és lelkileg is összezavarodtam. Talán észrevették rajtam ezt a többiek, talán nem. Nem tudhatom, mivel nem érkezett erre való utalás senki részéről sem. Ettől függetlenül megkaptam életem első önálló feladatát a Rendben. Egy halálfalót kell követnem és figyelnem, majd a nap végén pedig jelentenem a többieknek a viselt dolgait. Elképzelhető, hogy rajta keresztül megtudhatunk valamit Voldemort következő lépéséről.
Kedvetlenül álltam neki az öltözködésnek. Ha valaki most megkérdezné, milyen szóval tudnám leírni azokat a dolgokat, amik bennem dúlnak...a semmilyen szó felelne meg erre minden szempontból. Sóhajtottam egyet, magamra kanyarítottam a köpenyem, s elhagytam a Rend főhadiszállását.
Az információk szerint a férfinek ma valami elintézni valója lesz Borginnal az Abszol úton, így abba az irányba indultam el. Igyekeztem teljes mértékben beleolvadni a környezetembe, s közben szemem a terepet pásztázta, hátha korábban megpillanthatom a célpontomat. Keresztapám felkészített arra az eshetőségre, hogy lehet, védekeznem kell majd a halálfaló ellen. Ami akár abba is torkolhat, hogy el kell vennem az életét. Közönyösen vettem ezt a dolgot tudomásul. Jelen pillanatban annyi érzelem se volt bennem, hogy egy csecsemőt is hidegvérrel, könnycseppek és könyörületek nélkül küldtem volna a másvilágra. Depresszió lenne? Óh, nem...nem az. Csak egy kis hangulat ingadozás. Biztos voltam benne, majd úgyis történik valami, ami kibillent ebből a helyzetből, és utána minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Időközben megérkeztem az Abszol út bejáratához. Vettem egy mély lélegzetet, majd megnyitottam az átjárót és beléptem a varázslóktól hemzsegő utcákra. Irigyeltem a gondtalan arcokat, az önfeledt nevetéseket...szerettem volna én is egy egyszerű embernek, egy egyszerű diáknak érezni magam. De nem lehetett, nekem más volt a feladatom...más volt a küldetésem.
„Ismerd meg az élet minden fuvallatát, minden teáscsészét, minden életet, amit elveszünk...A harcos útja...Az élet, minden hajnalhasadáskor.”
Észrevettem. Alig pár méterrel haladt előttem. Próbálkoztam a feltűnésmentes követéssel, ami eddig hibátlanul sikerült is. Aztán hirtelen eltűnt egy sötét sikátorban, ami a Zsebpiszok-közbe vezetett. A játszma tehát megkezdődött. Fejemre húztam a kapucnimat, így akik velem szembe jöttek, csak a szemeimben csillogó furcsa fényt vehették észre, ami enyhe félelmet keltett bennük, s inkább nem kötöttek belém. Valahogy most nem úgy néztem ki, mint aki nem passzol a környezetbe. Annyira koncentráltam, hogy egy pillanatra kiesett minden...Na igen, ezt az életmódot nem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, az alak akkor suhant be Borginhoz. Úgy döntöttem, várakozom, míg kiderül, vajon miben is sántikálnak. Azonban alig tettem pár lépést, egy fiatal lányba ütköztem, aki épp csokit majszolgatott.
- Ne haragudj...- kértem tőle halkan elnézést. Hangom enyhén rekedtesen szólt a morajlásban. Csak egy pillanatra emeltem a tekintetem a lányra, de rögtön vissza is kaptam rá. - Mia?? - döbbentem le, ahogy a háztársamat véltem felismerni az illetőben. Megfogtam a karját és finoman arrébb húztam egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. - Te mégis mi az istent keresel itt? - néztem végig rajta, s idegesen vártam a válaszát. Erre még álmomban sem mertem gondolni, hogy egy ismerősbe fogok itt belebotlani. De ha így alakult...akkor az ember kénytelen a körülményekhez alkalmazkodni.

Figyeltem, ahogy Craig is szépen-lassan kezd felengedni a környezetben. Egy darabig mindketten a gondolatainkba merültünk. Kíváncsi lettem volna, vajon az ő fejében per pillanat mi járhat. De sajnos nem rendelkeztem a gondolatolvasás képességével, ráadásul nem is lett volna túlságosan illendő, ha csak úgy, minden kérdezés nélkül bekukkantok a fejébe és körbenézek, mint egy japán turista a Louvre-ban.
Érdeklődő tekintettel figyeltem a srác mozdulatát, ahogy rágyújtott a cigarettára, majd halkan fújni kezdte a füstöt. Szerencséjére nem tartozott azon modortalan emberek közé, akik se szó, se beszéd az ember arcába fújják a dohány káros gőzét, ezzel beborítva a másikat, aki nem hódol eme szenvedélynek. Az ilyen fazonoktól mindig is kirázott a hideg, és legszívesebben felképeltem volna őket. Madame Rosmerta közben kihozott egy újabb adag italt Craignek, majd ismét magunkra hagyott minket.
- Ó, szóval akkor mondhatjuk azt, hogy a világ másik részéről érkeztél ide hozzánk. - nevetek halkan, ahogy megtudom, honnan is érkezett ismeretlen-ismerős asztaltársaságom. Iszik egy kortyot az italából, majd fájdalmas, keserű tekintettel pillant a gitárjára. Valami elég komoly dolognak kellett történnie az életében az zenéléssel kapcsolatban. - Értelek. Szóval akkor munkát keresel. - bólogatok hümmögve, majd elmélkedésemből a kérdései szakítanak ki. - Hát, én most vagyok hatodikos, szóval jövőre fejezem be a tanulmányaimat.
~ Már ha egyáltalán befejezem... ~ tettem hozzá gondolatban, hiszen terveim között volt az, hogy csatlakozom a Főnix Rendjéhez, amint tudok és amint lehet. Persze ennek keresztapám nem fog örülni...de már felnőtt vagyok. Ez az én döntésem és nem szólhat bele az ég világon senki.
- Hogy szeretem-e csinálni? - ez a kérdés enyhén meglep, mivel még sosem tették fel nekem ezt, így nem is morfondíroztam még rajta. - Nos... - vakaródzom – Tulajdonképpen szeretem. Főleg a Sötét Varázslatok Kivédése órát, szerintem az az egyik legérdekesebb és leghasznosabb az Átváltoztatástan mellett. - magyarázok Craignek – Persze...azt még nem tudom, mihez kezdek majd magammal a jövőben... - vontam meg a vállam, s igyekeztem leplezni ezt az enyhe kis füllentést, amit most megejtettem irányába. Ugyanis nagyon jól tudtam, mihez akarok kezdeni. De persze ezt az ember nem kötheti egyből mindenki orrára. Szépen is néznénk ki.
- Milyen munkára gondoltál amúgy? - tértem vissza egy kicsit a srác témájára. - Gondolom, a zenéléssel szeretnél valamit kezdeni...vagy más terveid vannak netalán? - pillantottam rá, majd ittam egy kortyot. Kíváncsi voltam nagyon a válaszára, érdekelt, végül is mihez szeretne magával ezen a környéken kezdeni.

Végre ismét hétvége...és persze lehet csinálni a méretesebbnél méretesebb házi feladatokat az órákra. Természetesen ki más, mint Piton követelte meg a leghosszabbat, de ezen már meg sem lepődtem. Nyújtóztam egy nagyot az ágyban, majd kipillantottam az ablakon. Semmi kedvem nem volt kimászni a meleg takaró öleléséből, de végül erőt vettem magamon, s elindultam a fürdő irányába. A hajamat kisimítottam, és egy kényelmes szerelésbe bújtam, elvégre semmi extrát nem terveztem be mostanra. Barátnőim kíséretében levonultam a Nagyterembe, ahol már a legtöbben a reggeli közepénél tartottak. Helyet foglaltunk a szokott részünkön és hamar nekiláttuk teleszedni a tányérjainkat. Tekintetem egy pillanatra a Mardekárosok asztalánál bohóckodó Malfoyra esett, aki épp megint kifigurázott valakit. Istenem, csak adná az ég, hogy egyszer kettesben maradjak vele, megtanítanám egy-két dologra...utána ezer százalék, hogy befejezné a hülyeségeit. Azt hiszi, övé a világ, csak mert az apja Voldemort csatlósa. Morogtam egy sort magamban, majd tekintetemmel Gilest kerestem, de a fiút nem találtam sehol.
Időközben annyira elmerengtem s a gondolataimba süllyedtem, hogy fel sem tűnt, már egy jó ideje csak a reggelimben turkálok. Egy ismerős hang rázott vissza a valóságban, ahogy rám köszönt, s lecsüccsent mellém.
- Helló Mike! - köszöntem mosolyogva az eggyel alattam járó fiúnak, majd szórakozottan beletúrtam a hajamba. Érdeklődve figyeltem, ahogy ő is jól teleszedi a tányérját, bár a mennyiség konkrétan elborzasztott. - Biztos, hogy te ezt mind meg fogod tudni enni? - kérdeztem tőle, majd bólogatni kezdtem a szombattal kapcsolatos gondolatmenetére. - Na igen, a reggelivel nem kell rohanni, viszont házit lehet csinálni... - jegyeztem meg, miközben egy falatot tettem a számba.
Már azt hittem, ez a rövid idő nyugisan fog eltelni, de baromi nagyot tévedtem, mint mindig. A semmiből hirtelen Hóborc bukkant fel, aki kezében egy paradicsomot dobálgatott, s áldozatot keresett, akit jól megdobhat. Nagyban nézelődött, mikor összeakadt a tekintetünk. Na ez nem kellett volna. Gonoszan elvigyorodott, majd becélzott engem és hatalmas lendülettel elhajította a zöldséget. Épp a pálcámért nyúltam volna, de Mike megelőzött, ugyanis a mellette ülő elsőéves kissrác üres tányérját felkapta, majd visszaütötte a paradicsomot, ami keresztül repült Hóborcon és végül a szemközti falra kenődött fel. A szellem morogva hagyta itt a Nagytermet, hogy mostani csínja nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte.
- Szép ütés. - vigyorogtam a srácra. - De ha ezt Frics meglátja, abból tuti, hogy büntetőmunka lesz. - tettem még hozzá, majd ittam egy kortyot az italomból. - Még szerencse, hogy egy tanár sem volt most erre, mert lehet, a fal helyett rajta landolt volna a zöldség.

Várok...várok...várakozok, lassan beleőszülök. Nem baj, talán egyszer megszólal a vén pojáca. Feltűnik, hogy az ismeretlen lány engem néz és furcsán csillog a tekintete. Kedvesen és bátorítóan rámosolygok, de ő zavartan elfordul, s inkább a parketta mintázatát kezdi el vizsgálni, mintha valami érdekes szöveg lenne oda írva, vagy legalábbis valami elrejtve az illesztések közé.
És ekkor...kisebb csoda történik, ugyanis Fricsnek végre feltűnik a belépőm. No nem mintha annyira örülnék a dolognak...de hát ezért jöttem ide.
Persze egyből nekiáll szidni McGalagonyt és az egész tanári kart, hogy így nem lehet a rendet fenntartani, ha ők maguk, a tanárok akadályozzák a büntető munkák végrehajtását és kiszabását és különben is, merre van a tisztelet. Már megbocsásson Merlin, de nem nála, az biztos. Egy gonosz, besavanyodott, kisebbségi komplexusban szenvedő, fura szagokat árasztó vénemberen nincs mit tisztelni, aki ifjúkori elnyomásainak élményét a diákokon éli ki szinte fejlett szadizmussal és tökéletesen kidolgozott megalázási módszerekkel megfűszerezve. Már mondanék neki valamit, de annyira belelovalta magát a kitörésébe, hogy erre esélyem sincsen. Idegességében kikap egy aktát amit elkezd lóbálni. Ennek persze az lesz a következménye, hogy a papírok szanaszét repülnek. Az egyik pont az orrom előtt esik le a földre. Felemelem, hogy majd visszaadjam a gondnoknak, de közben gyorsan átfutom a lapot. Nathan Bellton...hmm...vajon ki lehetett ez a személy? Már szimpatikus, hogy felforgatta a konyhát, elvégre oda elég kevesen merészkednek le, főleg olyanok, akik kimondottan azért sündörögnek arrafele, hogy valami csínyt tegyenek. Bár...lehet, itt sem ő volt a bűnös, mint az én esetemben. De kíváncsi lennék a fazonra.
Frics arca lassan pulykavörös színben kezd pislákolni...villogó tekintettel mered a rendetlenségre, miközben továbbra is szid mindent egyre cifrább módon. Kezd egy kicsit unalmassá válni a téma, így tőlem szokatlan módon lazán nekitámaszkodom az ajtófélfának s karjaim összefűzöm a mellkasom előtt. Ha nagyon pofátlan lennék, talán nekiállnék fütyörészni, de ezt nem teszem, cserébe viszont unatkozó tekintettel s teljes érdektelenséggel mérem végig a gondnokot.
Újabb akta...újabb szitkozódás...egyre vörösebb fej. Ha lehetne, akkor most odasétálnék hozzá, leemelném a haját, s egy csapon keresztül kiengedném belőle a felgyülemlett gőzt, hátha egy kicsit lehiggad. Erre a gondolatra enyhén elvigyorodok...legnagyobb pechemre Frics ekkor dugja a képét az arcomba, de csak rövid ideig. Azonban ez a pár másodperc is megtette a hatását, ugyanis a szájszagától majdnem elájultam és elhánytam magam. Letöröltem az arcomról a rám fröcsögött nyálcseppeket, majd a megszeppent sorstársa pillantottam, aki hasonlóképpen küzdött az ellenszenvével.
- Ez mind szép és jó... - szólaltam meg. - De nem azért vagyok...vagyunk itt, hogy a maga siránkozását hallgassuk a büntetőmunkákkal kapcsolatban. - emelem Fricsre a tekintetem – Ha valami gondja van ezzel, forduljon Dumbledore professzorhoz, ő tud ebben segíteni, nem mi. És akkor most megtudhatnánk, mi is lesz a feladatunk? Bár részemről itt állhatunk a világ végéig is, de annak szerintem semmi értelme nem lenne. Hacsak nem az a büntetés mindkettőnknek, hogy magát kell hallgatnunk és élveznünk a szája bukéját . - húztam el a számat egy fintorra. - Jut eszembe...tehetne ellene valamit. Jha, és nem kell üvöltözni. Egyikünk sem süket szerintem...ráadásul őt teljesen megrémíti a maga hozzáállása, hacsak el nem ájul előbb attól a borzalmas szájszagtól, ami árad magából. - fűztem még hozzá.
Hoppá...lehet talán kicsit elvetettem a sulykot? Elképzelhető. De nem izgat. Vágjon hozzám nagyobb büntetőmunkát, elviselem. De azt nem, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem, ráadásul sorstársam is olyan megszeppent...nem, ezt nem hagyhattam. Ne beszéljen így vele. Nem is tudok ebből a lányból semmi rosszat kinézni. Olyan ártatlan. Dacosan felemelem a fejem, s várom a vénember ítéletét és azt, vajon hogyan fog reagálni. Elméletileg nem tudja leátkozni a fejem, mivel kvibli...de ki tudja? Bááár...ha Piton mellé oszt be valamilyen munkára...az rosszabb mint egy Cruciatus átok...nekem legalábbis.

A légkör kicsit feszélyezetté válik a sok rosszalló pillantás miatt. Nem értem, mi bajuk van, elvégre nem Voldemort egyik csatlósával ülök éppen itt és beszélgetek. Mert ha mondjuk Bellatrix Lestrange-gel ülnék itt egy asztalnál és diskurálnék apró-cseprő ügyekről...na, akkor teljesen világos lenne, mi bántja a szemüket. Elvégre egy halálfaló ücsörögne itt a Roxforttól nem messze. Megcsóválom a fejem, majd Craigre pillantok, aki nem érti, miért mutatkozom vele, ha zavar a dolog.
- Nem miattad van az egész. - legyintek egyet. - Elvégre gondolj bele...rég az iskolában lenne a helyem, ráadásul egy idegennel mutatkoztam. És ez a mostani időkben nem igazán szerencsés, mikor mindenki gyanús, még a legkedvesebb, legaranyosabb varázsló, hisz nem lehet tudni, ki áll Voldemort és a halálfalók oldalán és ki az, aki esetleg az Imperius átok hatása alatt van. - magyarázom neki halkabban, mert hisz a legtöbben összerezzennek arra, ha Voldemort nevét nyíltan kiejtik. - Szóval, emiatt kapok majd egy fejmosást, bár nem értem miért, mivel nem nézel ki egyiknek sem az előbb említett kategóriák közül. - mosolygok rá. Szimpatikusnak tűnik a srác, kíváncsi lennék, vajon honnan jött ide, hogy ennyire nem ismeri a környéket.
- Nem zavar, nyugodtan rágyújthatsz. - válaszolok neki, majd amikor az ital után érdeklődik, egyelőre nemet intek a fejemmel, pedig már csak negyed korsó van, de úgy érzem, ez még kitart egy darabig. Megborzolom egy kicsit a hajam, majd körbejáratom a tekintetem a bent ülőkön, akik láthatólag már nem is figyelnek ránk, s érezhetően kicsit felengedett a nemrég még kisülési állapotot mutató helyzet.
- És mondd csak, honnan jöttél? - érdeklődöm tőle. - Kíváncsi lennék, meghogy van-e valami pontos úticélod...neked meg a gitárodnak. - mosolygok még mindig, s remélem, nem veszi tolakodásnak a dolgot, elvégre mégiscsak beszélgetni ültünk be ide.

Kicsit furcsán érzem magam a két lány mellett. Emmának láthatólag nehézségeket okoz, vajon mi legyen előbb: a kávézó vagy pedig a cipőbolt, ami felé csillogó szemekkel sandított. Szinte látom magam előtt, ahogy hol az egyik, hol a másik „oldal” kerekedik felül benne, de végül győz a kíváncsisága és a kávézást választja. Barbinak pedig elég bűntudatos az arca, szerintem úgy érzi, elrontja majd a hangulatot, de sokkal jobb lesz neki utána, ha kibeszéli magából a gondokat. Nekem is sokat szokott ez segíteni, főleg, ha olyannak számolhatok be a velem történt eseményekről, akit valóban érdekel, mi van velem, mi nyomja a lelkem.
Szépen-lassan elkezdünk a kiszemelt bistro felé ballagni, mikor hirtelen először apró cseppekben, majd egyre nagyobbakban újra rákezd az eső a környezet eláztatására. Fintorgok egy sort, Emma pedig amilyen gyorsan csak lehet, beviharzik a helyiségbe. Magamban kuncogok, hogy biztos féltette a haját, de Emm már csak ilyen, őt így szeretjük. Barbival egyszerre léptünk be, s ahhoz a boxhoz sétáltunk, amit hugrás barátnőnk már elfoglalt, s ott kényelembe helyezte magát. Alig akasztottam fel a kabátomat, s ültem le Emma mellé az asztalhoz, máris megjelent egy kedves pincérnő, hogy felvegye a rendelésünket. Barbi egy capuccino-t kért tejszínhabbal, én még egy darabig fürkésztem a kávés lapot a sok ínyencség között válogatva, s csak utána fordultam felé.
- Én egy cafe latte-t kérnék szépen. - mosolyogtam rá, s így már csak Emma itala volt hátra. Ő láthatóan el volt foglalva a pasik nézelődésével, szóval finoman megböktem, hogy egy pillanatra idefigyeljen.
Ha leadta ő is a rendelést és a pincérnő arrébb sétált, akkor Barbihoz fordulok, s felteszem neki azt a bizonyos kérdést...illetve nem is kérdés ez, csupán érdeklődés.
- Hát...akkor mesélj, mi történt veled, ami ennyire nyomaszt? - néztem rá kedvesen, s reménykedtem benne, hogy annyira nem komoly a dolog, de valahol belül éreztem, hogy bizony, igenis ez az ez. Elég komoly.

Ugyanaz a meglepettség az ő arcán, mint az enyémen. Mintha tükörbe néztem volna...legalábbis ami az arckifejezést illeti, ugyanis elég fura lenne ha tükörbe nézvén egy srácot látnék magam helyett. És igen...bizony, ő is az együttes tagja, mégpedig a basszusgitáros. Mi jöhet még? Remélem nem az, hogy kiderül, ő az elveszett és eltitkolt öcsém, mert akkor sikítva szaladok ki a világból. Azért ennyire durván csak nem packázna velem a sors. Az túl menne minden határon.
Mikor az ablakhoz sétáltam, ő a zongorára támaszkodott. Láthatólag valami nagyon nyomta a lelkét, láttam a szemeiben, éreztem a kisugárzásában. Kapkodta a tekintetét és idegesen a hajába túrt. Próbáltam nem rá nézni, kerültem vele a kontaktust, holott belül arra vágytam, hogy megérinthessem. Sóhajtottam egyet, s ekkor felhangzott az a bizonyos kérdés: hogy mi volt a levélben, amit kaptam. Egy pillanatra megdermedtem a zongora mellett, ahogy oda visszasétáltam, de nem válaszoltam még neki, helyette inkább leültem. És máris jött a következő kérdés...Nem tudtam, mit tegyek, hogy elmondhatom-e neki, megbízhatok benne egyáltalán, hiszen nem egy apró titokról van szó, mint egy idősebb hódoló vagy ehhez hasonló. Ezek jóval komolyabb dolgok, mintsem az ember úton-útfélen ezzel hozakodjon elő. Rápillantottam Gilesre, s valami legbelül azt súgta, beszélhetek neki.
- Nos...- kezdtem vonakodva. - Nézd...ez elég komoly, szóval nem szeretném, ha beszélnél róla bárkinek is, mert bajba kerülhetek miatta. Elég nagy bajba... - túrtam a hajamba, majd folytattam. - Lupintól kaptam a levelet, és az állt benne, hogy keresztapám súlyosan megsérült és minél előbb utazzak Londonba. Keresztapám ugyanis... - tartottam egy kis szünetet – Ő segít a Főníx Rendjének a Halálfalók elleni küzdelemben. Lupinnal annak idején évfolyamtársak voltak itt a Roxfortban, ismerték egymást, de csak távolról. Mikor újraalakult a Rend, akkor kerültek közelebbi kapcsolatba. - magyaráztam neki. - Szóval, ez az oka annak, hogy el kell mennem...És egyelőre nem tudom, mikor jövök vissza. Vagy egyáltalán vissza jövök-e... - az utolsó mondatot szinte már csak suttogtam, alig lehetett kivenni. Kavarogtak bennem az érzések, nem tudtam, mit fog szólni. Az is lehet, nem hisz nekem, úgy véli majd, csak kitaláltam az egészet, hogy „menőbb” legyek a szemében, vagy ehhez hasonló. Lényegtelen, most már elmondtam, innentől kezdve az ő sara, hogyan viszonyul hozzám. Eltaszít vagy elfogad.
A zene jót tett most ideges és zavaros lelkemnek, egy időre el tudtam feledni a gondjaimat, amik az utóbbi időkben egyre csak szaporodtak. Láttam Gilesen, hogy tetszik neki, ami plusz energiát adott nekem. Jó volt a közelemben tudni a fiút, valahogy megnyugtatott a jelenléte. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre megragadta James gitárját, letelepedett mellém, s bekapcsolódott a játékba. Csillogó szemekkel pillantottam rá, s mosolyra fakasztott, ahogy enyhén hamiskásan még énekelni is próbált. A zene összekapcsolt minket, eggyé váltunk a segítségével, ami akkor sem múlt el, miután abbahagytam a játékot.
Giles lassan közelebb húzódott hozzám és kisimított egy tincset az arcomból. A szívem majd kiugrott, s megremegtem az érintésétől, kellemes borzongás futott végig rajtam.
- Nem...még nem mondtad... - susogtam az ajkaira, majd átadtam magam a csóknak, ami addig nem létező érzelmeket szabadított fel bennem. Egyre szenvedélyesebbé váltunk. Közel húztam magamhoz amennyire csak lehetett, egyik kezem a mellkasán nyugodott, másikkal pedig sűrű hajába túrtam. Nem akartam, hogy elmúljon a pillanat, de ekkor...
Köhintést hallottam. Először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, de ekkor meghallok egy ismerős hangot is. James az. Hirtelen elhúzódok Gilestől és vörös, zavart arccal pislogok Jamesre és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ami nem olyan egyszerű, mert a szemeim még mindig elég zavarosak a csók miatt.
- Khm... hali James. - köszönök neki. - Nem, nem kell bemutatnod, már megismerkedtünk egy kicsit közelebbről... - erre megint elpirulok, tekintve, hogy elég kétértelmű választ adtam zenésztársamnak, de remélem nem tűnik fel neki. Épp a gitárja után kutat, mikor újabb ember toppan be a próbaterembe...illetve inkább robban, ugyanis olyan erővel csapja be maga mögött az ajtót, hogy az majdnem tokostól kiszakad. Meglepődve pislogok rá, ugyanis nem szokás hívatlanul és ilyen otrombán betörni hozzánk, de most már mindegy. Felvont szemöldökkel nézek rá. Ahogy látom, James háztársa lehet a srác, mert ismerősként üdvözli, majd hozzánk sétál, ide, a zongorához. Minden egyes lépését figyelemmel követem, mert érzem rajta, hogy tipikusan a bajos, rosszfiúkhoz tartozik. Kíváncsian várom, milyen fanyar beszólással próbál meg beszélgetést kezdeményezni, ami nem is várat sokat magára. Beleboxol Giles vállába, szóval őt is ismeri. Nocsak, milyen kicsi a világ. Marcus Montgomery néven mutatkozik be, és jó alaposan végigstíröl. Hirtelen feldereng egy régi emlékkép, és ezzel megindul a lavina. Öregem, azt hiszem, rossz emberrel kezdtél ki.
- Igen, Josephine-nek hívnak, jól emlékszel a nevemre. - vigyorgok rá. - Te pedig az a Marcus, aki harmadikos koromban elhívott randizni, én pedig jól kikosaraztam. Mély nyomot hagyhattam benned, ha így megmaradt a nevem az emlékezetedben. - pillantok rá gúnyosan és csipkelődve.
Kíváncsian várom, mit fog erre reagálni, magamban már előre nevetek a helyzeten. Lábam közben Giles-éhez érintem, nem szeretném valahogy elveszteni vele a kontaktust. Rámosolygok, miközben Marcus Jamesnél érdeklődik, vajon ez-e a bandája. Oh, még gúnyolódik is a szentem, hogy egyem meg ketchuppel a szívét.
- Igen, ez a bandánk. - reagálok neki James előtt. - Ha az bánt, hogy nem kerültél be, akkor talán előbb kellett volna jelentkezni, hercegnő, nem pedig utólag siránkozni. - húzom tovább az agyát. - Bár...lehet, hogy még van számodra esély. Mit szólnál egy háttértáncosi pozícióhoz? Szerintem jól állna neked a pink rövid szoknya és felső...passzolna a szemed színéhez. - érdeklődve figyelem, vajon képes lesz-e valami frappáns válasszal megajándékozni, vagy egyből feladja Mr. Tökéletes.

A zene átjárta a lelkemet, teljesen átadtam magam a dallamoknak, így azt sem vehettem észre, hogy már nem egyedül tartózkodom a próbateremben. Csak az tűnt fel hirtelen, hogy mikor le akartam csukni a zongorát, egy kéz megállított a folyamatban és arra kért, folytassam. Furcsán ismerősen zengett az illető hangja. Miután feltettem a nyakamba a láncot, rápillantottam hívatlan és váratlan vendégemre és ekkor...egy hasonlóan döbbent arccal találtam magam szembe.
- Giles...? - álltam fel, s zavartan birizgálni kezdtem a hajam. - Hogy jutottál be ide? - furcsálltam a dolgot, hisz a Szükség Szobájába csak tagok kíséretében léphetnek be idegenek, ezért nem értettem, hogy került ő ide. Ám ekkor az ajtón felfedeztem az ő képét is. Ezt nem hiszem el... Visszafordultam felé, de az újabb meglepetéstől hirtelen alig jutottam szóhoz.
- Ezek szerint te is az együttes tagja vagy? - nyögtem ki végül. - Ez...ezt nem is gondoltam volna...
Véletlenek folyamatos játéka. Vagy mégsem az? Ez az egész teljesen hihetetlen számomra. Az eddig eltöltött évek alatt egyszer sem beszéltünk egymással, csak köszöntünk a másiknak, hisz elvégre háztársak voltunk. Erre most, a mai nap mindent teljesen összekutyult. Nemrég még a karjaiban voltam, most pedig kiderül, egy zenekarban játszunk. Fura egy humorérzéke van a jó öreg Sorsnak; úgy látszik, szeret játszani. Lassan az ablakhoz sétáltam, elhaladva a fiú mellett, miközben a ruhám igazgattam. Zavarban voltam, nem...nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki, mivel törhetném meg a csendet, ami hirtelen megszállta a termet. Időnként ránéztem Gilesre, de próbáltam úgy tenni, mint akit nagyon leköt az, ami kint, az iskolán kívül zajlik. Idegesen csavargatni kezdtem a függönyt. Lassan indulnom kellene, mert nem akarom McGalagonyt sokáig megvárakoztatni, és én is minél előbb a kórházban szeretnék lenni, Bowen mellett. De...most hogy Giles itt van, nem tudok elmenni. Nem kellett volna visszajönnöm a nyakláncért, akkor már rég útban lennék elfele innen. Megfogtam a gyűrűt, s úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Csukott szemmel dőltem a falnak és sóhajtottam egyet.
Öntudatlanul is felfedeztem valami furcsa rezignáltságot a fiú hangjában. Ráemeltem a tekintetem és tanulmányozni kezdtem az arcát. Valami más volt rajta. Ki volt simulva, de nem úgy, mint egy kiadós alvás után, hanem...hanem mint aki sírt. Ezek szerint ő is rossz hírt kapott volna abban a levélben? Reménykedtem benne, hogy nem, de más hirtelen fel se merült bennem. Vállai tartása is olybá tűnt, mintha egy hatalmas teher lenne rajta, ami lenyomja, s nem hagyja, hogy büszkén, kihúzva tudja magát tartani. Rossz volt így látni őt, a lelkem sose bírta elviselni azt, ha valaki ilyen állapotba került. Főleg olyanoknál, akik közel álltak hozzám. Giles pedig az elmúlt órák eseményei alatt észrevétlenül közel került hozzám, ami meg is rémített. Sóhajtottam egyet, majd visszaindultam a zongorához. Útközben ismét mögötte haladtam el. Egy pillanatra megálltam, mintha meg akartam volna érinteni a vállát, de végül nem tettem meg. Szó nélkül visszacsüccsentem a hangszerhez.
- Hát...ha valóban azt szeretnéd, hogy folytassam... - kezdtem bele halkan – Talán még egy dal belefér. De utána mennem kell. Tulajdonképp már itt se lennék, csak eszembe jutott, hogy itt hagytam a nyakláncomat tegnap este. - magyaráztam neki, de aztán befogtam a szám. Megigazítottam a hajam, miközben a fejemben kutakodtam a megfelelő dallamok után. Elkezdtem az akkordokat, de mindig abbahagytam, nem tetszett az összhangzás, volt, amit nem találtam idevalónak, a másikba pedig nem tudtam beleélni magam. Kezembe temettem az arcom, miközben gondolatban igyekeztem magam arra sarkalni, hogy kicsit összeszedettebb legyek. Mintha minden kiürült volna a fejemből, üveges tekintettel bámultam a billentyűket.
- Ez nem fog menni... - suttogtam, s bocsánatkérően néztem háztársamra.
Talán ennyi kellett csak, hogy lássam azt a szempárt, azt az arcot. Érzések, gondolatok áramoltak bennem, melyek végül összeálltak egy dalban, hangokban, s én végre el tudtam kezdeni játszani. A dal közben időnként Gilesre néztem, tartottam vele a szemkontaktust, s néha...igen...néha még mosolyogtam is.




A húrok még visszhangozták egy darabig a dallamot, ami nemrég még az egész termet betöltötte. Végigsimítottam a billentyűkön. Zavarban voltam az ének után, de már nem annyira, mint előtte. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd rápillantottam, arra az emberre, akinek mindez szólt. Vajon mi járhat most a fejében? Mire gondolhat? Nem mozdultam, továbbra is a hangszer előtt ültem és inkább a ruhám alját igazgattam kismilliószor. Nem mertem Gilesre nézni...de mégis miért? Félnem kéne tőle? Nem hiszem, ez butaság. De akkor se ment...illetve mégis...lassan mégis ráemeltem a pillantásom, hogy lássam, mi van a szemében.