Ahogy ismétli a szavaimat, mintha gúnyolódna - vagy csak biztosít, hogy igen, ez a helyes döntés? Ahogy a dzsekit érinti, biztos vagyok benne, hogy kételkedik az igazamban és talán van is miért. Akár azt is mondhatjuk hazudtam, bár ez egy elég bonyolult gondolatmenet. Hiszen, az alap felállás az, hogy bajba akarok kerülni, tehát mit csinálok? Keresem a bajt, ami soha nem talál meg. Mint most is, beülök mugli ruhában, én, az átnevelésre szoruló muglipárti félvér, egy inspektor által megfigyelt órára és mi történik? Naná, hogy nem én vagyok a legérdekesebb, mert egy griffendélesnek megint sikerült lefordulnia a székről. Cöh. Tehát, ha tizenhat év tapasztalatát vesszük, csak úgy kerülhetnék bajba, ha kivételesen megpróbálnék nem bajba kerülni, amit ígéretem szerint tenni is fogok. Amivel viszont megszegem a másik ígéretet, miszerint nem is fogok bajba kerülni. Megpróbálni vagy megtenni, fontos kulcsszavak a nyakatekert érvelésben. Megpróbáljam ezt most érthetően összefoglalni egy mondatban vagy inkább hagyjuk? Nem is kérdés. - Sajnos nem tudok mit tenni, ha már az igyekvés is kevés, ilyen hatalmas erőkkel szemben. - Most én is a feketéllő ruhadarabra pillantok. Igen, a szerelem hatalmas erejére gondolok, egyébként, és azért is merem ennyire nyíltan kimondani, mert talán sosem találná ki. Ő, én, szerelem? Kizárt. Ahogy haladunk előre az időben, egyre durcásabb és durcásabb leszek. Nem ér, hogy mindig én maradok egyedül, kizárva a titkokból, kizárva az életekből. Ahogy a fejfájást említi, csak fokozza az érzést. Ez sem egy érdekesség, egy nyom, egy kaland kezdete. Csak egy kedves kérdésre adott egyszerű, logikus válasz. - Szerencse. - Majdnem azt mondtam, örülök, mert örülök is, és mondhattam is volna, hogy örülök, hiszen ez csak egy üres frázis, de mégsem. Túl igaz lett volna, átlátott volna rajtam. - A hinni akarás egy jó kezdet. Viszont, ha van is bennem lázongásra való hajlam, mit számít? Még nem sok ideje a házvezetőm, szóval az előző évekről szívesen bevallom: még soha, soha nem kaptam pontlevonást, de még büntetőmunkát sem. Az átnevelésre is csak véletlenül választhattak ki, mint félvér hugrabugos, mert talán a Roxfort történetében én vagyok az első, aki még soha nem sikált serlegeket, takarított ágytálakat vagy fényezett üstöket. Akár nevezhetjük szerencsének is. - De balszerencsének is, nézőpont kérdése. Kicsit bosszant, hogy Shannon úgy tekint rám, mintha olyan lennék, amilyen szeretnék lenni, én pedig itt bizonygathatom szégyenkezve, az ő örömére, hogy nem is. Persze, aki már volt bajban, az nem tudhatja, milyen nyomorúságos az élete egy bajkeresőnek. Mi az, hogy nem fontos, mi tetszik?! Értetlenkedve bámulok fel Shannonra, mert ezt nem mondhatja komolyan. Ennyire életunt és megkeseredett vagy épp valami üres frázist ismételget, amivel a gyerekeket a kollektív öntudatra nevelik? Ha nem lennék reménytelenül szerelmes, most tuti megsértődnék rá... Várjunk csak... Még így is megtehetem! - Bocsánat, de szerintem igenis fontos! Ha nem lehet saját véleményem se, mégis mi okom lenne rá, hogy azt csináljam, amit mondanak? Nem lázadozom, nem is fogok, mert kicsi vagyok, gyenge és gyáva. De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nem számít az, ha nem tartom ezt jónak. Ez annyira... kegyetlen! - Nem emelem fel a hangom, nem hiányzik, hogy a folyosóról is hallatsszon, amit mondok, pedig legszívesebben az arcába kiabálnám az egészet. Mondjuk, az kicsit bajos lenne, mert fel kéne állnom előtte egy székre. Nem baj, a hangom így is eléggé számonkérő és csalódott, valamit mondania kell, meg kell nyugtatnia. Meg kell... Ha nem rajonganék érte ennyire, erre a mondatra már rácsaptam volna az ajtót és nyüszítve elslattyogtam volna. De rajongok.
Mosolyog rám, őszintén vagy kedvtelésből, bárhogy, csak mosolyog. Egy kevés önbizalmat merítek ebből, így talán már sikerül felhoznom magam nullára, a fölé úgysem merészkednék. Nem tudom, tényleg nem tudom, honnan vettem a bátorságot ehhez az egészhez, a szabályok megszegéséhez, de úgy tűnik megérti, nem ró meg érte és nem is dicsér. Nem tesz semmi olyat, amiből következtethetnék arra, most vajon a pártomat fogja, kihallgat vagy tökéletesen érdektelen irányomba. Igaz, az utóbbinak örülnék a legkevésbé, a pártfogáshoz nincs elég szerencsém, a kihallgatáshoz pedig valahogy nem érzem elég gonosznak. Bár, újra emlékeztetnem kell magamat, nem tudok róla semmit, szóval épp itt van az ideje annak, hogy ezt megváltoztassam. A házvezetőm, jogomban áll tudni, hányadán állunk, nem? Nem, ez az érvelés nem éppen állja meg a helyét, mostanában szinte semmi nem áll jogomban. Még egy rendes levelet sem kaphatok a szüleimtől, a legtöbb csak úgy "elveszik" mielőtt a kezemhez kapnám, amiket pedig megkapok, azok olyanok - valószínűleg a bejelentésem hatására, miszerint a postát ellenőrzik -, amiből semmi információt nem lehet kihámozni. Már vagy negyedszer kívántak nekem minden jót ebben a hónapban, de semmi több. Még azt sem tudhattam meg, miért nem mehettem haza a téli szünetben. Ráadásul senkim sincs, akivel megbeszélhetném ezt. Viszont Shannon mit tudna ebben segíteni? Nem kérhetem meg csak így, egyszerűen, hogy legyen már a barátom, na. Körül kellene írnom valahogy. - Persze, így lenne igazságos. Azért inkább igyekszem, hogy ne kerüljek bajba. - Komolyan, mintha olyan lennék, akit félteni kell a bajtól. Ha keresem, sem talál meg. Kedves tanárom viszont egy pillanatra mintha kizökkenne, fiókot nyit és valamit, csak úgy, mellékesen eltűntet a szájában. Ha cukor volt, illetlenség, hogy nem kínált meg. Ha nem, talán még jobb. - A proffesszor úr beteg? - Az érdeklődésem ezúttal majdnem ártatlan. Közfelháborodás? Képtelen vagyok eldönteni, hogy nem tudja mit beszél, teljesen ostobának hisz vagy csak tesztel. Az nem okozott közfelháborodást, hogy félvérek nem léphetnek kapcsolatba mugliszületésűekkel? És az, hogy átnevelésre kellett járnunk ahhoz a borzalmas banyához? Hogy gondolja, hogy ez természetes és elfogadható? A döbbenet egyértelműen ül ki az arcomra és túl későn veszem észre magam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa. De nem, nem gondolhatja komolyan, amit mondott. Csak akkor veszem észre a széket, mikor felé int, hellyel kínál, de hogy hogyan került oda - rejtély. Zavartan ülök le, keresztbe rakom a lábaimat, hirtelen nem tudom mit mondjak. - Természetes és elfogadható - ismétlem bizonytalanul. Az elején még kicsit fájnak a szavai. Mert igaza van, én nem tehetek semmit, lapulnom kell és várni, igazán nem segít, ha felhívom magamra a figyelmet. De el kellene mondanom neki, úgy tűnik nem tudja vagy nem érdekli, milyen érzés az, amikor reménytelenül teszed a semmit, teszed, amit mondanak és még így sem vagy elég jó. - Lázongásra való hajlam, bennem? - Ugyan, kérem - kicsit megrázom a fejem, ha tudnék, nevetnék is. Mikor Potter megszervezte a DS-t, sokkal kevésbé ijesztő helyzetben, még akkor sem mertem csatlakozni, úgy sem, hogy akkor egy egész csapatnyi diák állt volna mellettem. Most egyedül vagyok, nem tudom kiben bízhatok és kihez forduljak, hogy tudnék bármit is tenni? - Nem kell félnie, a háza tagjai közül legalább egy olyan diák van, akivel nem lesz több gond. Ez csak egyszeri eset volt, tényleg. Ha akarnék is tenni valamit, akkor se lenne... - mim is? Bátorságom? - ...lehetőségem. Most már kevésbé tűnik fontosnak az állandó csábítási hadműveletem, ez a monológ eléggé sokkolt ahhoz, hogy hajlandó legyek felvenni a téma fonalát. Vajon ő tényleg azt hiszi, hogy képes lennék lázadozni? Vagy ez csak amolyan általános szöveg, amit el kell mondania mindenkinek - ez is az említett "nagyobb szabadság" feltétele lenne? Vagy csak törődik velem. Az furcsa lenne. Mégsem hagyja, hogy személyesnek érezzem, többes számban beszél, kár. Pedig egy pillanatra egészen elhittem. - De nem tetszik, igaz? - utalok a mondatára. Muszáj volt megkérdeznem, nem bírtam ki. Bár veszélyes lenne válaszolnia, itt tényleg a falnak is füle van - körbesandítok, hogy van-e portré a falon, az igazat megvallva, mikor itt vagyok, sosem a termet nézem. Meggondolatlan voltam, ha figyelnek minket, ha nem. Tanárként az ilyesmit kötelessége jelenteni.
Egy másodpercre, de tényleg csak annyira, megfordul a fejemben, hogy talán meg kéne fognom a dzsekit, visszahúzni és nem engedni, csak egyszer nem azt csinálni, amit a beszélgetőpartnerem már órák óta sejthet. Lehetnék meglepő és izgalmas, mint Shannon, a furcsa sebhelyével a karján és az életével, amiről fogalmam sincs, milyen lehet. De nem vagyok, ezt érzi ő is, hallom a válaszából, látom a szemében, az a beletörődő, homályos semmilyenség nem nekem szól, pedig már azzal is megelégednék, ha kapnék egy saját gesztust. Jobban megnézve, most talán ő sincs teljesen tisztában önmagával, fáradtnak látszik, szinte már betegesen sovány - bár, hozzá kell tenni, nekem persze így is az esetem, de azért a halál már kevésbé sármos. Valami történhetett vele, vagy talán csak az inspektori látogatásoknál tanúsított kétes szelleme visszaüt rá a magánéletben is? Bármi is legyen a problémája, velem biztosan nem fogja megosztani. Tehetetlenül elmosolyodom, a vigyort sikerül visszafogni, szeretem, amikor nem vesz komolyan, ezt már szinte egyfajta barátkozásnak tudtam be nála, ami előreviszi a nemlétező kapcsolatunkat. Miért viccelődne a tanár a diákjával céltalanul? Bár, talán ezt a kérdést nem kellene feltennem, tekintettel a jelenlegi tanári karra - elkedvetlenít különlegességetlenségem gondolata. Megcáfolhatnám őt és ezzel együtt magamat is, sarokba szorított, bár semmi tétje a vitának, átlát rajtam, szinte mellékszereplő vagyok. Most kellene elmennem, amikor még nem járattam le magam teljesen, fölösleges fecsegéssel, ami nyilvánvalóan csak arra szolgál, hogy időt tölthessek vele. - Igen, nehéz méretben és formában ennyire hozzám illő darabot találni. - Ez még csak nem is vicces! Legszívesebben meglengetném magam előtt a kezem, hogy nem, nem, sztornó, de nem lehet. Idegesen, megmarkolom a bal karom, félig átölelve magam és szétnézek a teremben. Senki nincs itt és nincs is mit nézni, ez jó húzás volt. Most vagy el kéne mennem, vagy valami olyat csinálni, amit szeretnék, de semmi ötletem a kivitelezésére. Miért van az, hogy az álmaimban olyan könnyen vissza tudok jutni a szobájába? Ott ő vezeti a társalgást, érdeklődik, irányít. - Köszönöm - jegyzem meg a megbocsátásra halkan, belezavarodva a gondolataimba. A dicséretet is sután fogadom, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom és szinte meztelennek érzem magam a kabát nélkül... és igen! Végre hirtelen ötlet egy értelmes mondatra. - Örülök, igyekeztem. Cserébe, esetleg, ha visszafelé elkapna az egyik inspektor, mint házvezető, elnézi nekem a büntetőmunkát? - Merész kérdés, vagy mondjuk úgy, pofátlan, legalábbis tőlem. Mások sokkal többet engednek meg maguknak a tanárokkal szemben, de ők meg is tehetik, a szüleik és a nagyszüleik neve a biztosíték, hogy nem éri őket bántódás. Talán így van ezzel Shannon is, a vére az, ami benntartja, esetleg más. A seb a karján nem is seb lett volna? Nem mondom, hogy nem gondolkoztam el már ezen néhányszázszor. De akkor miért ilyen - olyan, amilyen? - Megkérdezhetem, hogy miért maradt itt? Hogyan maradt itt? Hiszen nyáron a legtöbben azt hittük, hogy a mugliismeret tantárgy meg fog szűnni. - Kibököm, mintha ez lenne az a kérdés, amit már régóta fel akarok tenni és nem csak céltalanul keresgéltem volna eddig egy épkézláb témát kapaszkodónak. Igaz, válaszolhat úgy, ahogy kényelmesebb, mondhatja azt, hogy: így, ilyenek az órák, nem látsz a szemedtől? Vagy elmondhatja, amit hallani akarok. Nem fogja. De legalább újabb értékes két percet szereztem.
Össze-vissza beszélek, soha nem létező gondolatokat próbálok összeszedni, de még így is több pontot gyűjtök be, mint vártam. Biztos a mosolyom teheti, bár ezt egy percre sem gondolom komolyan. Mégis, mikor az óra végét bejelenti a kedves professzor, lassan szedem a cuccaimat, intek Shaynek, hogy nem kell megvárnia, és ötször ki és be pakolom a tintatartómat, mire mindenki elhagyja a termet. Látványosan szöszmötölök a semmivel, de Shannon talán elmélyedt annyira a javítanivalókban, hogy nem figyelt fel rám. Én is az ajtó felé veszem az irányt, bár a középső sorban lépkedek, így szemmel tudom tartani a tanerőt, amíg kiérek. Lassan lépkedek, miközben azon gondolkodom, vajon most kellene-e megtennem. Nyilván észrevette rajtam a saját ruhatára egy darabját, ha most újra elviszem, egyértelmű lesz, hogy ereklyeként őrzöm, de ha lemondok róla, soha többé nem fúrhatom bele az arcom, nem érezhetem az illatának halvány emlékét a magányos éjszakákon és gondolhatok a jó pillanatokra, amikor még úgy tűnt, mintha... Nem. Bármi, amiről úgy hittem, hogy történt, az is tavaly volt, azóta semmi jelet nem kaptam felőle, egy mosoly a folyosón, egy köszönés, de semmi több. Nem vagyok különleges, miért lennék számára az? Jobban járunk mindketten, ha visszakapja a holmit. Megköszörülöm a torkomat, mikor már elég közel érek és kibújok a dzsekiből, hogy nyilvánvaló legyen a szándékom, mert félő, hogy nem a megfelelő szavakat mondom majd ki, mikor arra kerül a sor. Egy egyszerű tessékből könnyen lehet egy tégy a magadévá, ami talán egy cseppet kellemetlenebbé tenné a helyzetet. - Azt hiszem, ez a magáé, professzor. - Felé nyújtom a ruhát, remélem elveszi, különben még esetlenebbnek tűnök, mint egyébként, pedig az azért nem könnyű. - Bocsánat, először csak nem találtam alkalmat visszaadni, és mióta van közös óránk, már teljesen elfelejtkeztem róla. Remélem nem haragszik. Hazugság, de ennyiért talán csak nem kerülök bajba. Az arcomon őszinte bűnbánat, talán szégyen, bár csak én tudhatom, miért, kicsit félre is nézek, mivel tényleg nincs mentségem rá, miért is nem hoztam vissza, bár az is igaz, hogy ő sem kérte. Azért csak nem fog semmi rosszat gondolni rólam. Csak nem...
Nem igaz! Annyira elképesztően igazságtalan, hogy lehet ilyen? Mégis mit képzel magáról ez a Mayfield? Most itt szépen elájul aztán majd jól mindenki rá figyel? Ez azért mégis túlzás. De úgy tűnik mindenki eléggé komolyan veszi a haldoklását, szóval kénytelen vagyok várni. Esküszöm, legközelebb én is ezt fogom játszani, aztán a kedves Minticz majd a karjában vihet a gyengélkedőre. Biztosan neki is ez volt a célja, de ezt aztán jól elhibázta, bár nem mondom, Crasso sem tűnik rossz hordárnak erre a célra. Griffendélesek, cöh. Mindig megkapják, amit akarnak. Ahogy abbamarad a mozgolódás és az órát sikerül visszarántani a rendes kerékvágásba, rögtön lehetőséget kapok a kérdésem feltevésére. Ez egy kicsit megnyugtatja háborgó lelkemet, nehezen viseltem volna, ha még az új feladatokat is meg kellett volna hallgatnom, mielőtt szót kapok. Az esetleg azt jelenthette volna, hogy nincs kiemelt szerepem az órán, ami természetesen egy álnok hazugság lenne, de akkor is... Véletlenül azt hihettem volna. Kénytelen vagyok lesütni a szemem, mikor a professzor elmosolyodik, túl nagy lett volna annak az esélye, hogy elpirulok, ami azért elég meglepő reakció lett volna egy olyan gesztusra, mint a tisztességes válaszadás. Nem tehetek róla, hogy túlreagálom, menthetetlen rajongó vagyok és az is maradok, de azért leplezni még megpróbálhatom. Nincs szükség rá, hogy mindenki tudja. Néhány bólintással kísérem az elhangzottakat, valami ilyesmire számítottam, arra hogy a Shannon ki is meri mondani, pontosan úgy, ahogy ez történik, mindenféle halálfalópárti mellébeszélés nélkül. Legszívesebben odamennék és megveregetném a vállát, hogy igen, jól csináltad, de egyrészt ki vagyok én, hogy ezt tegyem, másrészt pedig: Melore! - Aham - jegyzem meg a végén határozottan és lelkesen, mintha ez a szó tényleg komoly jelentéssel bírna. Viszont a kérdése, vagy - ez mondjuk rajtunk múlik - az esszé témája az én kérdésemhez kapcsolódik, így nem tehetek mást, hagyom, hogy dagadjon a mellem a büszkeségtől. A mondást félretéve, lehet, hogy tényleg nem ártana, ha dagadna, mivel így Shaynek van valamije, ami nekem nincs, bár most nem úgy tűnik, mintha túlságosan lelkesedne az óráért. Talán épp ez a titka? Fordított pszichológia? Vagy túlbonyolítom? Egyébként ettől függetlenül jókat mond és bátran mondja, ez olyasmi, amit én legfeljebb csak véletlenül tennék. Ő viszont szándékosan bátor, ha létezik ilyen. Armiella is végre rászánja magát a felszólalásra és úgy tűnik, nagyjából sikerül is neki összeszedni a gondolatait. Nem tudom vajon érdemes-e jelentkeznem újra? Mondjam el az őszinte véleményemet és legyek bátor akkor, mikor már nincs veszély? Vagy inkább várjam meg a házidolgozatot és legyek bátor bolond? Sajnos azzal elveszíteném a lehetőséget arra, hogy lássam a reakcióját, nem éri meg. Felteszem a kezem és ismét várakozom a szólításra. - Szerintem nem túl okos azt hinni, hogy a muglikon egyszerű uralkodni, ha még, mint látjuk, a varázslótársadalom összefogása sem ért el teljes sikereket. A varázstalanoknak is képesek az együttműködésre és ellenállásra, nyilván meg is fogják tenni ezt, ha egyre több nyílt támadás éri őket. Még akkor is, ha az ő válaszuk könnyedén vagy nem túl nehezen elsöpörhető mágiával, fölösleges áldozatokat hozni mindkét oldalról. Jóval egyszerűbb lenne, ha ragaszkodnánk a hagyományhoz és igyekeznénk a létezésünket titokban tartani, hiszen a mindennapi életünkben nem érezzük akadályoztatva magunkat a muglik által.
Ennyi? Milyen alapos? Egy rövid, elégedett mosolyt azért felvillantok, pedig a csalódottságomat nehéz magamban tartanom. Ha Shay mondta volna, már biztosan az egekig magasztalna volna, sőt, akár fele ilyen jó válaszért is. Nem baj, majd a következő kérdésnél nem hagyom magam, jól bevetem a nagyanyámtól tanult múltszázadi mugli kifejezéseket, ha azt nem értékeli, akkor nem tudom mit... Előbb kellett volna kapcsolnom, Armiella válaszán aligha lehetett volna rontani, csak fel kellett volna tennem a kezemet és máris villoghatok. Bár, talán az se a legjobb, ha strébernek néz. Inkább természetesen intelligensnek kell tűnnöm, aki annyira laza is, hogy a professzor dzsekijében mer órára jönni. Már csak az a kérdés, hogyan kivitelezzek valamit, ami ennyire távol áll tőlem? Tőlem, aki még akkor se meri elmondani a saját véleményét, azt alátámasztó tények és háttérismeretek nélkül, ha az élete múlik rajta. Vagy... Talán akkor mégis, de egy közönséges mugliismeret órán semmiképp. Mi van, ha Minticz legfeljebb egy rendbennel elintézi a gondosan kitervelt hozzászólásomat? Vagy, ami még rosszabb, valaki helyreigazítana, esetleg meg kellene védenem az álláspontomat. Ilyesmire nem vagyok felkészülve. Figyelmesen hallgatom Yvette válaszát. Persze, ő francia, attól máris érdekes lesz? Én is utaztam mugli közlekedési eszközökkel és ezt tudnia is kell, vagy már nem emlékszik, hogy tavaly elmondtam, muglik között töltöm a nyarat? Rendben, a hollósok közül még csak Kareem szólalt fel, hagyni kell őket érvényesülni, de azért igazán kikérhette volna az én véleményemet is. Argh, és igen, Whittman, megint, erre már nincs magyarázat! Ez nem ér, ő már kétszer beszélt, szólnék közbe szívesen, de az inspektor jelenléte - és saját, tizenhat éves tapasztalatom - visszafog. Nem lenne jó ötlet visszatáncolnom magam átnevelésre, így is eléggé beégettem magam, de nem tehetek róla. A meghunyászkodás igenis természetes reakció, csak a griffendéleseknek van valami génhibája. Ezért csak tűröm, ahogy a hollóhátas fiú elmondjon egy választ, aminek véleményem szerint semmi, de semmi köze nincs a kérdéshez. Rendben van, hogy a muglik imádják a sportot - amúgy mi ez? azt gondolod kollektív öntudatuk van? -, de ez hogy függ össze a mi világunkkal? Ha Shannon egy példát kért, akkor talán egy példát kellett volna hoznod és nem összevissza beszélni mindenről. Most itt lenne az alkalom, hogy jelentkezzek és villogjak a tudásommal, de sajnos fogalmam sincs országunk sporteseményeiről, a kviddics sem érdekel, hát még a mugli dolgok... Esélyem sincs egy olyan példát hozni, amiben a sötét varázslók valahogy szabotálták őket a megvalósulásban, de a résztvevők mégis hősiesen folytatták a meccset. Őszintén? Egyetlen meccset sem tudnék megnevezni, ami az elmúlt évben volt. A további kérdéseket hallgatva egyre bosszúsabb leszek, majd a professzor be is fejezi a mondókáját. Most komolyan ennyi? Esélyt sem ad a válaszadásra? Rendben, akkor majd találok magamnak módot rá. Tekintetem az egymást váltó jelenetekre függesztem. Ecsetelhetném, hogy én is jártam ilyen diszkóban és egész este egy bárszéken ücsörögve bámultam a táncolókat, de ennek aztán tényleg semmi köze az óra témájához. Inkább valami jó kérdést kellene feltennem, mintha kíváncsi lennék, mintha nem csak a professzor miatt járnék az órára, hanem érdekelne is. Felemelem a kezem és, ha belátható időn belül engedélyt kapok, akkor felteszem a kérdésem, ha nem, akkor körbepillantva, a lehető legkevesebb feltűnést keltve leengedem és Shaelynnre nézve megforgatom a szemeimet, mintha csak azt mondanám - hihetetlen, még csak fel se szólít... - Csak azt szeretném tudni, hogy a Minisztériumnak vannak-e beépített emberei a mugli bűnüldöző szerveknél vagy a médiánál, akik az ilyen helyzeteket kezelik és nem hagyják, hogy kiszivárogjanak a hírek? Régebben ezeket az eseteket akutként kezelték, de most, hogy állandósultak, történt-e valami változás? Erről nem találtam semmit, pedig érdekelne. - Talán ezzel megpiszkálom kicsit Crassot, de talán elég semleges voltam ahhoz, hogy ne legyek gyanús. Egyébként is, ha kérdezi, őszintén megmondhatom, hogy hidegen hagy.
Fogselyemcukorka, mmm. - Köszi! – Vidáman pillantok Shay felé, majd rögtön az ajtó felé is, ahol imádott tanerőm talál utat magának. Kínosan ügyelek rá, hogy ha esetleg rámpillant, még véletlenül se nyammogjak az édességen, hanem kedvesen, szerényen és talán egy egészen kicsit csinoslányosan tekintgessek. Sajnos ezt a tudásomat egyelőre nem tudom kamatoztatni – pedig gyakoroltam ám! -, mivel de Crasso a következő a sorban, akit nem lenne szerencsés megajándékozni a csábos énem ilyen egyértelmű kinyilatkoztatásával. Ez persze akkor lenne csak igaz, ha lenne csábos énem, de azért szeretek úgy tenni, mintha... Mit keres itt ez az ember? Egészen lehangol a gondolat, hogy Shannon valószínűleg most még annyira se engedheti meg magának, hogy külön figyelmet szenteljen nekem, mint egy átlagos órán. Nem mintha ilyen olyan sokszor fordulna elő... Aztán eszembe jut a másik dolog – a dzseki. Végem van! Pont egy ilyen gyönyörű órán, ilyen gyönyörű ember szeme láttára fognak halálra kínozni és kivéreztetni. Nem elég, hogy átnevelésre kellett járnom, most még be is bizonyítom, hogy nem használt semmit, javíthatatlan vagyok, nincs helyem a diákok között és az élők sorában.
A szívem a torkomban dobog, lehet, hogy szívrohamot fogok kapni, hiszen általában a mugliismeret tanár közelsége is ki tud váltani némi ritmuszavart, a halálfélelem biztosan nem segít ezen. Mikor úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja az öltözetemet – hogy meri?! -, végre koncentrálni tudok a mondandójára. Úgy látszik nem lehetek biztos a halálfaló dologban. Vagy ki tudja... Lehet, hogy ez csak csel, ő akar a jó oldal képviselőjének tűnni, hogy aztán hozzá rohanjanak a diákok elpanaszolni a sérelmeiket, ő pedig jól továbbadhassa az iskolavezetésnek? Nem számít, engem már megnyert magának, és nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne az ítélőképességem. Ha problémája lenne a véremmel, azt azért érezném, nem? Mondjuk, ha még csak nem is szimpatizáns, akkor vajon miért engedik tanítani? Főleg ezt a kényes tárgyat. Mégis, a mondandójából tökéletesen kitűnik, mik is a nézetei, kicsit félek is, hogy de Crasso egyszer csak orvul megátkozza. Talán ő is ettől tart, mert beszéd közben megindul felénk. Professzor úr, bocsánat, de nem hiszem, hogy jó fedezék lennék, nem nőttem túl magasra, ha eddig nem vette volna észre. Egészen közel áll meg a padunkhoz, reményteljesen pislogok rá és... Igen! - Egyáltalán nem, professzúr úr – mondom szinte suttogva, hiszen nem tartozik ám mindenkire, ez a kettőnk dolga és igen, ettől már úgy érzem, hogy van olyan, hogy kettőnk dolga. Óra után, ha szabad lesz és nem rabolja el tőlem az a gonosz gonosz halálfaló, talán még arról a rejtélyes dologról is megkérdezhetem az alkarján.
Vonakodva fordulok el tőle a képek felé, de utána, a karjaimat összefonva magam előtt, érdeklődve hallgatom a monológját. Már épp nyúlnék a táskámhoz, amint meghallom a kívánt hívószót, de szerencsére még idejében meggondolom magam. A dolgozatomat majd előveszem, ha kéri, addig nem matatok inkább vele, nehogy túlságosan strébernek tűnjek. A kérdésem eléggé testhezálló, ezt a témát bőven boncolgattam is a kelleténél kicsit terjedelmesebbre sikerült beadandómban, de megvárom, hogy Shay kezdjen, hiszen őt szólította fel előbb. Hm, vajon ez jelent valamit? Keressek rejtett jelentéseket? Kicsit csalódok, hogy Shay ilyen jól válaszol, de azért remélem az én néha-néha megremegő, bizonytalan hangom sem fog elveszni az esetleges háttérzajban. Ahogy rámnéz, úgy érzem, ő itt szívesen be is fejezné, szóval készségesen átveszem a szót. - Ezekből a törvényekből már sokat eltöröltek, vagy ha nem is törölték el őket, a betartásukat jóval kevésbé kísérik figyelemmel. Például névlegesen még mindig létezik a rendezvények titokbantartását szabályozó cikkely, de magát a büntetések mértékéről szóló rész már nem tartozik hozzá, így valójában semmisnek is tekinthető. - A muglik jelenlétében varázslásról úgy tudom már egyáltalán nincs szó a Titokvédelmi Alaptörvényben és a varázslények elrejtésének fogalma is teljesen átértelmeződött – félénken a hollóhátas házvezetőre nézek, hogy vajon elég objektívnek tart-e, majd folytatom – A kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvény viszont teljes egészében megmaradt, sőt, azt hiszem valamivel szigorították is. Bár az is igaz, hogy eddig is csak azoknál a családoknál lehetett ezt észlelni, ahol nem volt más varázsló a családban a kiskorún kívül. - A muglik és a varázstárgyak kapcsolatáról szóló cikkely annyiban változott, hogy semmiféle olyan tárgyat nem lehet eladni a varázstalan embereknek, amikkel ők maguk is részlegesen mágiahasználóvá válhatnak, a többi viszont szabadon terjeszthető. – Inkább nem hozom fel példának, hogy így szegény nagyszüleimnek például gond nélkül eladhatnának egy olyan órát, amit felpróbálva kecskévé változnak. Remélem ennyi elég lesz, így miután gyorsan végiggondoltam, kihagytam-e valamit, újra Shannonra függesztem a tekintetemet.
Ezt kérdezem magamtól azóta, mióta elhagytam a hálótermünket, táskámban a titkos kis csomaggal. Pedig már jócskán elmúlt a reggeli ideje is, amit, mint valami inferus, ültem végig. Természetesen a magam módján, tehát nagyon kedvesen és figyelmesen, csak éppen teljesen kizárva a külvilágot, a kívülről érkező információkra ügyet sem vetve. Utána egy dupla bájitaltan, ami általában segít koncentrálni és feldobja az egész napomat, de most ez sem jött össze. A konzerváló-főzetet már az alap keverésénél elrontottam, csoda, hogy a partneremnek sikerült megakadályozni a robbanást. Letörten mentem ebédelni, egy dupla adag csokis-epres pudingot vettem magam elé főétel gyanánt és egykedvűen magamba tömtem röpke két perc alatt. Shay-jel terveztem órára menni, de valamiért még nem fejezte be az ebédet, így lehetőséget adva őrült tervem kivitelezésére. Rendben, talán annyira mégsem őrült, sőt, ebben az évben mondhatni átlagosszámba menne, de nekem azért mégis hihetetlen mennyiségű bátorságra van hozzá szükségem. Nem segített az sem, hogy útban a tanterem felé egy lányvécé ajtaját nyitva találtam és hívogatóan üresnek tűnt.
Szóval, mégis mi járhatott a fejemben, mikor felkeltem?
Ahogy megnézem magam a tükörben Minticz kabátjában, úgy érzem még vagy ezerszer el kell ismételnem ezt a kérdést. Nem vagyok normális. Ráadásul arról is hallottam, hogy a mugliismeret órákra most már szinte biztosan inspektorok vagy más felügyelő tanárok fognak járni ellenőrizni, szóval duplán rossz pont. Egyszer nem öltözöm fel normálisan és biztos akkor fog jönni valaki, hogy belém kössön. Legalább elkésnem nem kéne, ezért mielőtt esélyem lenne átgondolni a dolgot, beviharzok a terembe. Eddig négyen ülnek ott, Armiella és Lucy meg Yvette és Kareem a Hollóból. Köszönök nekik, majd idegesen leülök egy távolabbi padra, egyedül. Vajon feltűnt nekik a dzseki? Összesúgnak a hátam mögött? Mintha Karr a nevemet mondaná. Most is rólam van szó? Nem tudom, elfogadható mentség-e, de most, hogy Shannon – Shannon? Minticz! – kimentett engem a szörnyű büntetőmunka után Odiltól, valahogy viszonyoznom kell a kedvességét. Vagy legalább felhívni magamra a figyelmét. Esetleg mindkettő. Olyan gyorsan végetért az a rövid idő a tanteremben, én meg mintha a merengőn keresztül bámultam volna, azt sem tudtam, hol vagyok, nem is volt lehetőségem elpanaszolni, hogy mennyire megkínoztak, vagy megköszönni a kegyes hazugságot. A hegek még mindig látszanak a kezemen, igaz, már csak halvány, fehér csíkok, de akkor is. Ő a házvezetőm, csak én túl gyáva vagyok ahhoz, hogy lemenjek hozzá. Ha most meglát a saját kabátjában, kényten lesz megemlíteni, mondjuk óra után, kettesben és aztán beszélgetésbe elegyedünk, lehív egy teára és...
Shay lehuppan mellém. Örülök is neki, mert ezt a gondolatmenetet határozottan egészségtelen lett volna tovább folytatni, főleg így percekkel csengetés előtt. - Mid van? – kérdezem érdeklődve, de mégis teljesen érdektelenül, hiszen bízom a barátnőm édesség iránti szeretetében és boldogan osztom is azt – rögtön be is kapok kettőt a felkínáltakból, majd teliszájjal mosolygok egyet. Ez még mindig jobb, mint a szokásos vigyor, de most mégiscsak mugliismereten vagyunk, itt illik fegyelmezettnek – és csinosnak – lenni. A mosolyom őszinte, nem árnyékolja be, hogy titokban borzasztóan irigykedem Shaelre, amiért annyi estét a mugliismeret professzorral tölthet. Ő már biztosan... Vagyis nem, de gondolnék rá. Ahogy most is, de a gondolatok miatt nem érdemes a háztársamra haragudni ő aztán nem is tehet vagy akár tudhat semmiről. Milyen szerencse...
Hogy mer még közben kérdezgetni is? Csak ideges körmölésre vagyok képes és közben jobb, ha nem nyitom ki a számat, mert valószínűleg értelmes, illedelmes válasz helyett válogatott káromkodások szaladnának ki rajta. Jelentenem kellene az igazgatónak? Ugyan már, McGalagony mindig csak a saját házával törődött. Igazságos meg minden, de biztos annyi dolga van és rengetegen panaszkodnak. Az én ügyem is eltolódna, eltűnne, nem érnék vele semmit, legfeljebb vigasztalgatna egy kicsit. Az ő keze is meg van kötve, egy félidegen tanárnak pedig nem fogok a vállán sírni. De akkor meg hagyjam annyiban? Tűrjem el, hogy megaláznak, tűrjem el az igazságtalanságot? Ennyit még én sem tudok szó nélkül lenyelni, de egyedül kevés vagyok. Ha odaállnék elé és elmondanám mindennek, valószínűleg csak még rosszabbul járnék - ezeknek bármit szabad, talán az iskolából is képes lenne kirúgatni. Mit számít nekik egyetlen diák? Bár, nem is lenne rossz... Végre hazamenni, itthagyni ezt az egészet. Nem kellene megszöknöm, nem kellene aggódnom anyáékért és visszatértnék, miután Harry Potter megmentette a világot. Csak...
Ó. Hát persze. Végig itt motoszkált a fejemben, de nem akartam tudomást venni róla. Van valaki, aki miatt nem szívesen hagynám itt az iskolát, van valaki, aki talán nem röhögne ki, ha hozzá menekülnék - legfeljebb a hátam mögött. Csak jussak végre ki innen és már tudom, hová rohanok miután kiléptem az ajtón, kinek fogom elsírni a bánatomat. Ráadásul még egy jó ürügyem is van felkeresni. Ha nem fájna, szúrna, csípne mindenem, azt mondanám, könnyebb szívvel indulok kifelé, mint ahogy bejöttem. Talán az első előtti utam mégis inkább Madam Pomfrey-hoz fog vezetni. Minden egészen jól alakul, addig, amíg le nem nyomom a kilincset - kibírtam visszaszólás és hisztérikus sírás nélkül, de persze semmi nem lehet ilyen egyszerű. Az ajtó nem nyílik. Szóval a hová ilyen sietősen nem csak egy költői kérdés volt, ahogyan reméltem. Kénytelen leszek választ adni, különben sosem szabadulok. De mégis mit mondjak? Hogy nem értettem a feladatot, hogy túlságosan szétszórt vagyok, utána pedig, ahogy láttam a többieket megsérülni, nem volt bátorságom próbálkozni? Az igazság is elég bénán hangzik... - Sajnálom. - Hiszen tényleg sajnálom. - Azt gondoltam ez csak egy dolgozat és nem olyan nagy tragédia, ha kihagyom az utolsó feladatot. - Próbálok nyugodt maradni, de azért ez eléggé bosszantó. Hiszen tényleg csak egy rohadt dolgozat volt. Ha tudtam volna, hogy ekkora hiszti lesz belőle, inkább bevállalom a kulcsot. Mindegy, ha ez a válasz esetleg felbosszantja, jobb lenne eltűnni, mielőtt robban. Előbb cselekszem, mint gondolkozom. - Most viszont muszáj lenne indulnom. Sürgős találkozóm van... Minticz professzorral. - Uhh. Ez gyenge volt. Csoda lenne, ha nem kötne bele és hagyna elmenni, de remélhetőleg már ő is megunt, és inkább új játékszert keresne magának. Akkor leszek a legnagyobb bajban, ha esetleg utólag megkérdezi Shannontól. Merlin! Esetleg most rögtön felkeresi, én pedig egy hatalmasat égek és még nagyobb bajba kerülök. Azt azért nem várhatom el, hogy kihúzzon a csávából.
Az irodájában vár. Miért? Nekünk nincs semmiféle megbeszélnivalónk, közös ügyünk, egyáltalán semmi. Szeretem a számmisztikát, mégha sokat bénázom is mostanában, szóval az egyetlen dolog, ami miatt berághatott rám Watson, az a dolgozat lehet. Najó, igazából teljesen egyértelmű, hogy amiatt akar látni, de most mit csináljak? Mindenkinek lehetnek rossz jegyei, még nekem is, nem? Nagy ügy, beír egy trollt és csókolom. Ha már itt tartunk, azért vannak olyan tanárok, akik behívathatnának egy kis beszélgetésre, nem teljesen véletlenül vettem ám fel idén a mugliismeretet... Na mindegy, inkább koncentráljunk arra, ami most fog történni. A... Mi is? Büntetőmunkára megyek vajon? Rendben, az utolsó feladatot kicsit csúnyán félreértettem, sikeresen leblokkoltam és vártam, hogy ő engedjen ki a teremből, de ez azért nem akkora nagy ügy. Persze, még nem nagyon tudhatom, mi is számít nagy ügynek mostanában, hiszen amióta ebbe az ’új iskolába’ jöttem, kínosan ügyeltem arra, hogy ne szegjek szabályt. Erre tessék. Természetesen csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Így, feszengve állok a tanári előtt már jó öt perce, de a világért sem mennék be előbb, ki tudja, mit csinál épp Watson... Olyan titokzatos az a nő, ha nem muszáj, inkább nem tudnám meg, vajon mivel tölti a szabadidejét vagy mondjuk mit rejteget az irodájában. Szerencsére ezen már nem marad időm elgondolkozni, elérkezik az idő, én meg, mielőtt elmúlna hirtelen jött bátorságom, rövid kopogás után belépek a terembe. – Szép estét, tanárnő. – Ó, hogy Grindelwald sötétítené el az estédet, te boszorkány. Igen, az előző határozottan jobban hangzik. Amikor azonban megpillantom a pennát és a pergament, az én tekintetem sötétül el. Na ne. Csak nem... Ha igen, nekem végem. Nagyot nyelek, majd kissé remegve elfoglalom a helyem, miközben az egyre inkább ellenszenves tanerő ismerteti a feladatot. Kicsit elsápadok, pedig gondolhattam volna. Ó, ostoba, ostoba lány. Nem szólok semmit, csak a kérdésekre emelem a tekintetem, a pennát pedig idegesen forgatni kezdem az ujjaim között. Nem lesz ennek jó vége. Talán még most be kellene vallanom, hogy nem tudok semmit. Nem. Muszáj lesz valamit csinálni, ráadásul, ha jól látom csak két feladat van. Az elsőt már félig megoldottam, szóval most addig fogok ülni rajta, amíg össze nem hozok még két értelmes varázsigét az utolsó kérdéshez. Időnk van, jól mondta, hát várja is ki – szerencsére, most van egy kis segtségem. A következőhöz nyilván más számokat kell írnom, mint az előző dolgozatba, hiszen ha az jól sikerült volna, akkor talán nem íratná újra. A baj csak az, hogy alig emlékszem mik voltak. Idegességemben a számhoz emelem a pennát és szokásomhoz híven rágcsálni kezdem a végét. Az idegen íz döbbent csak rá, hogy valami nem stimmel. Bizony, nem nagyon kéne a tanárnő cuccait rágcsálnom, ezért gyorsan kiveszem a számból, mintha mi sem történt volna és csak remélni merem, hogy nem vette észre.
A... G... U... A... Mmmi a rákért kezdettel hirtelen bizseregni, csípni a karom? Meg a lábam? Mintha a mellkasomat is megkarcolta volna valami! Csak nem..? De nem lehet ilyen gonosz a nő. Meg mégis csak egy tanár. Inkább fogjuk a véletlenre. Beképzelek magamnak mindent, itt a nagy stresszhelyzet közepette. E... Nnnajó, ez nem lehet véletlen. Francba. Ráadásul egyre jobban fájnak. Mint mikor elvágod magad valami könyvnek a szélével, bár tippre ez mélyebbnek is tűnik. Eljátszom a gondolattal, hogy titokban kicserélem a pennát, de erre nyilván ő is gondolt. Nincs menekvés. Fogcsikorgatva körmölök tovább, de már közel állok a síráshoz, mikor elérek az első gondolkodtatóbb részhez. Annyi előnyöm van most, a tegnaphoz képest, hogy a dolgozat után átbeszéltük a válaszokat a klubhelyiségben és úgy nagyjából megmaradt, minek is kéne kijönnie, csak a pontos betűzést kell kibogarásznom. Nehezebb, mint gondoltam, hiszen nem nagyon van kedvem jegyzeteket, próbálkozásokat írni a lap szélére, de ha törik, ha szakad, megcsinálom. Ó, igen! Győzelem. Bő fél óra elteltével egy győzedelmes mosoly villan át az arcomon, majd fájdalmas arckifejezéssel elkezdem körmölni a válaszokat. Eddig tartott a boldogság.
A számokon szerencsére nem gondolkodom sokat, írjunk olyanokat, amik nem voltak, aztán ahogy esik, úgy puffan. Mire végzek, a testem szinte minden pontja ég a fájdalomtól, ezért nehézkesen állok fel, hogy odavigyem a dolgozatot. Persze, igyekszem én, hogy ne látszódjon rajtam a szenvedés, de azért senki ne várjon sokat egy tizenhat éves lánytól, aki épp a könnyeivel küszködik. - Készen vagyok – teszem a dolgozatomat Watson asztalára és bár a hangomat színtelenné igyekeztem tenni, mégis halkabb és rekedtesebb lett, mint amilyennek szántam. Ez van, csak jussak már ki innen. Ezzel a gondolattal sietve meg is indulok az ajtó felé.
Jó ötletnek tűnt a lyukasórámban a mugliismeret terem előtt sétálgatni - hátha kijön a kedves tanárunk, ha valamit az irodájában felejtett, ilyesmi. Jó ötletnek tűnt, a kicsengetést mégsem mertem megvárni, illetve, még épp megvártam, de mielőtt kinyílt volna az ajtó, elindultam számmisztikára. Mégis mit mondtam volna? Hogy épp arra sétáltam? Hogy kérni szerettem volna tőle egy... könyvet? Úgysem hitte volna el és még nem jutottam el odáig, hogy ne érdekeljen, ha komplett idiótának néz. Még nem. Ennek következtében a vártnál korábban jutok el a teremhez, arra számítva, hogy nincs benn senki, de tévedek. A professzor már az asztalánál ül. - Jó napot, tanárnő. - köszönök halkan, kicsit tartok tőle. Nem szeretem az olyan embereket, akiknek szinte semmit nem lehet leolvasni az arcukról. Olyan, mintha mindig haragudnának valakire. Rám. Lassan a hátsó padokhoz lépdelek és gyanakodva méregetem az asztalokon sorakozó fehér papírokat, egyet véletlenül le is verek a kezemmel. Lehajolok érte, visszateszem és nem merek visszanézni, vajon milyen arcot is vághat Watson a bénázásomra. Feszengve foglalok helyet a hozzám legközelebb lévő padban, nem kockáztatok meg még egy ilyen kis 'balesetet'.
Pennát veszek elő a táskámból és amint el lehet kezdeni, nekiülök a dolgozatomnak. Az agyam kétségbeesetten jár, mégis miből írhatunk? Figyeltem az órákon, sok minden meg is maradt, de ha valami konkrét tárgyi tudásra lesz szükség, belebukom, méghozzá csúfosan. Ahogy az első kérdést elolvasom, a gyomrom összerándul. Kizárt, hogy ezekre a számokra emlékezzek. Elkeseredetten ugrok a következő kérdésre. Semmi, fogalmam sincs, de látom már, hogy ennél nem lesz könnyebb dolgom, ezért találomra beírogatom a számokat. Vagyis, nem teljesen találomra... Hiszen a hármas olyan izgalmas, vicces, kanyargós szám. A kettes olyan fantáziadús azzal a kis izé hurkával a végén. A nyolcas olyan vonzó, szenvedélyes, ahogy egymásba kapcsolódnak a végei. A hatos olyan, harmonikus, békés, de lehet, hogy már csak azért írom be, mert valamit muszáj lesz. A harmadik és egyben utolsó feladatnál bajban vagyok. Egyáltalán mi a kérdés? Mármint gondolom az első feladat négy igéje közül ki kell választani a megfelelőt... De akkor minek van ott, hogy lyukat éget a kezembe? Most egyszerűen robbantsam be az ajtót vagy mi? Megfordítom a lapot, hátha még találok kérdéseket - esetleg olyat, amire válaszolni is tudok és akkor megpillantom a segítséget. Hülye, hülye, hülye. Hiszen Watson nem is várja el, hogy ezt a sok számot megjegyezzük. Gyorsan böngészni kezdem a táblázatot, miközben kutatok az agyamba megfelelő betűszámú varázslatok után, amik a lehetséges kezdőbetűkkel kezdődnek, hátha sikerül... Az elsőnél csak azt kell kitalálnom, az első sorból melyik két betűvel kezdődik, utána tuti meglesz. Ezt muszáj lesz megoldanom, különben akkora trollt kapok... A biztonság kedvéért a szokásos, apró betűimmal körmölök, hátha másnak olvassa a számaimat és egy rossz választ is elfogad. Az elsőnél a vízsugárbűbáj tökéletesnek tűnik ééés tökéletes is! Nem is olyan nehéz ez, mint ahogy gondoltam... A rictusempra viszont nem jó a béhez, a sonorus sem, a silencio sem, hm... Bajban vagyok. Mindegy, egy pont levonás még nem olyan tragédia. A hangerősítő bűbáj azonnal eszembe jut az s-ről és szerencsémre illik is a számokhoz, viszont mi ez a hosszú izé? Most komolyan? Ilyen hosszú szót meg sem lehet jegyezni. Semmilyen varázslat nem jut eszembe cével, gével vagy ellel a locomotoron, a capitulatuson, a comikulissimuson és a cruciatuson kívül, ezek meg túl rövidek. Áh. Ismét egy üres sor. Remek, két pont eddig, talán valamit a második feladatból és eltalálok... Amint végzek a dolgozattal, elégedetten sétálok a tanári asztalhoz, lerakom a dolgozatomat és mivel már alig van hátra az órából, az ajtó felé veszem az irányt. Ezzel nincs is semmi baj, de az ajtó, az nem nyílik. Kezd világossá válni a harmadik kérdés. Szóval ez az a bizonyos ajtó. Mindegy, engem aztán vérfarkasokkal is üldözhetnek, akkor sem fogok hozzáérni egy olyan kulcshoz, ami lyukat éget a kezembe, főleg akkor nem, ha az még csak nem is jó a zárba. Inkább megvárom, hogy a többiek is kész legyenek, aztán majd lesz valami. Most mégsem állhatok itt neki robbantgatni az ajtót. Nem nézek Watsonra, miközben visszaülök a helyemre. Ez azért ciki...
Üzenetek megtekintése
