[A reflexkirály Mr. Wultsonnak]

Elgondolkodtam. Vajon miért hitte Ralph azt, hogy nem tudom, mi történik a világban? Persze nehéz és hangsúlyos, de kiemelendő, hogy nem csak a mi világunkban. A mi elzárt mágikus terünk határain túl is borzalmas dolgok történnek. A halálfalók átszivárognak a réseken, belebújnak az emberekbe és kiírtják őket. Hiába minden védelem, szinte lehetetlen megakadályozni a dolgokat.
Na és persze ahogyan én reagálok erre. Mardekáros vagyok, igaz? És mégis képtelen arra, hogy pozitívan fogjam fel a dolgokat. Jónéhány mugliszületésű kivégzését örömmel veszem, de rohadtul félek. Nem is tudom miért, annyira nincs sok okom rá, hiszen se aranyvérű, se sárvérű nem vagyok. Na persze ez nem ment fel semmi alól. Kötelességem lenne harcolni. Kötelességem lenne a halálfalók mellett harcolni. És akkor most dönthetek, hogy mi legyen, és semmit sem tudok kevésbé eldönteni mint ezt. Ráadásul nem hiszem, hogy túl sokat érnének velem, de ez másik kérdés.

Amit Ralph mond, van benne igazság. Talán éppen itt az ideje elkezdeni az elszakadást a családomtól. Nem mintha annyira kötődnék hozzájuk, de azért jelen vannak az életemben. Ő is tudja, hogy a nagyszüleim főleg. Hát igen.

Egyszerűen nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Most energikusabban iszom az italomból, pici jégcsíkokként végigvonaglik bennem az alhokol, a körmöm hegyéig elér, játékosan mosolyra húzódik a szám, igazi embernek érzem magam, aki valami kusza jelenetbe keveredett. Tompulnak a hangok. Csak Ralphot hallom tisztábban mint eddig, felnagyítom magamban a hangjából kicsendülő érzelmeket.

- Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért... - mondja elhaló hangon. Annyira retteg valamitől, hogy rám is átragad a félelme. Eddig is féltem, de most sikerült ezt felturbóznia. Nagyszerű.
Csak bólintok, újabb cigire gyújtok rá. Már hányingerem van. Annyira rosszul vagyok most a cigitől, annyira nem esik jól, hogy úgy érzem, soha életemben nem fogok többet cigizni. De leerőltetem a torkomon az újabb és újabb slukkokat; egyszer mélyebben szívom be, egyszer pedig csak felületesen, kipróbálom ha nem tüdőzöm le, minden, de semmi nem javít a helyzetemen. Az idegességtől remegni kezdek, összekoccan a fogam. Összeszorítom a számat, nyugalmat erőltetek magamra. Annyira kifejezéstelen arcot vágok, amennyire csak képes vagyok rá. Úgy látom, sikeres az igyekezetem, mert Ralph arcán félelmen kívül nem jelenik meg az "aggódom-érted-miss-charry" kifejezés. Pedig azt észre szoktam venni.

Csak most. Az arca megvonaglik, mintha hirtelen felfogta volna az egész világnak a súlyát. Most nem csak értem, hanem a világért aggódik. Mégis velem törődik. Csend. Most szünetet tart. Gondolkodik, meg próbálja végre kimondani amit akar.

Végre kimondja. Lassan fogom fel a dolgokat. Most félszegen elmosolyodom, hogy oldjam a feszültséget, mert azt utálom. Végképp elvesztünk, ha mindketten pánikolunk. Viszont ha mindketten agresszívan ragaszkodunk a nyugodtsághoz, akkor se lesz jobb a dolog, egyszerre törünk ki.

- Ralph... - kezdem vigyorogva. Remélem látja, hogy nem igazi az arcom, most komolyan csak csinálom komolytalanul, hogy megnyugodjak. - Nem tudom.
Gondolom nem erre a válaszra várt, legalábbis úgy érzem, hogy megfeszül. Igazából hallom a fogai csattanását és rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Ha most időt kérek, a világ kiröhög, amiért ilyen gyáva vagyok meg határozatlan. Akarok Ralphoz menni?
Érdekes a kérdés. Valahol félek ettől a kapcsolattól. Minden tekintetben. Például hogy ennyire függök tőle. Nem helyes ennyire függeni egy embertől, mert ha elvesztjük, akkor összeomlunk. Mondjuk. Vagy esetleg a kettesben töltött éjszakák. Azért egy kicsit ez is problémás, hogy úgy mondjam. És akkor itt van az én személyem, na nem mintha olyan nemtudommilyen lennék, de akkor is, a konkrétumok nélküli és jaj...

Összevissza folyni kezdek a gondolataim. Valahogy annyira, hogy végül sírni kezdtem. Csak úgy elkezdtek folyni a könnyeim, a hányingerem erősödött és kezdtem pánikolni. Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e az, hogy Ralph itt van mellettem. Nem kellene ennyire támaszkodnom rá, de mégis iszonyatosan kell nekem. És talán valahol mélyen szeretem olyan túlságos-fura módon is, és ha most megvígasztal, abból bajok lesznek. Megpróbálok megnyugodni.

- Szívesen megyek hozzád nyáron. Csak ki kell találnom valamit, hogy mit mondok otthon. Rendben? - mondom kicsit akadozva. Annyira utálok sírni, mások előtt is meg egyedül is, megalázó és irritáló. Annyira idegesítem saját magam, hogy dühömben megiszom a háromnegyed pohárnyi vodkámat. Egyszerre. Kéne kérni egy másikat. Automatikus cigiregyújtás, még mindig iszonyúan hányingerem van és folynak a könnyeim. Te jó isten, micsoda drámakirálynő vagyok... Szánalmasnak és nevetségesnek érzem magam. Kurvajó. (Már elnézést.)

 

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]

- Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk - mondja. Olyan furcsa. Néha egyszerűen kimondja, mit gondol, néha meg csak úgy mellébeszél. Kerülgeti a kínos témákat. Valahogy úgy, mint engem. Különös, de vele soha többet nem próbálkoztam. Ha be is voltam kattanva, ha részeg is voltam, vagy bármi, soha többé nem akartam megcsókolni. Azt hiszem, túl sokat elárult róla az a jelenet, és rólam is.

Még mindig az arcát nézem, a változásokat figyelem rajta; ahogy a tekintete változik, elgondolkozik vagy valamin mondjuk szórakozik. Soha nem értettem azokat, akik azt mondják, hogy elég meglátni egy embert, a szemébe nézni, és máris ismerjük. Azt sem hiszem, hogy soha nem ismerhetjük meg igazán a másikat. Emberfüggő. Van, aki még a tekintetét is tudja kontrollálni, vagy mást mutatni benne; van olyan, aki soha nem hagyja magát megismerni, és létezik, akit könnyedén, percek alatt ki lehet ismerni.
És itt van Ralph. Ő meg az a fajta ember, akiről azt hiszem az egyik percben, hogy tökéletesen ismerem, tudom mit fog reagálni, mondani, tudom éppen mit gondol és azt is tudom, miért csinál dolgokat. De néha meg tökéletesen kiszámíthatatlan, már-már idegennek érzem, és képtelen vagyok megérteni a reakcióit.

Megmozdul. Kiveszi a zászlócskát a poharából, normális sebességgel, de én lelassítva látom a mozdulatot. A mutatóujja késve mozdul a keze után, és kicsit megremeg, amikor megérinti a kis zászlót. Felemeli, egy pillanatig a levegőben tartja, majd lejjebb ereszti. A másik keze hirtelen felkapja a poharat, és mintha Felix Felicist vagy valami bátorságszérumot öntene magába, ledönti a torkán az italt. Gyengéden rakja vissza a poharat, ismeretlen fény villan a szemében, és mosolyogva játszani kezd a zászlóval. Átsétáltatja az én oldalamra, lassan és valahogy félszegen, aztán böködni kezd vele. A gyenge, alig érezhető szurkálások most az elfogadhatóan tiszta agyamat összezavarják.
Megérint. Csak véletlenül. Vagy a tudatalattija az, ami úgy irányítja a kezét, hogy véletlenül hozzámérjen. Csak egy pillanat.
Valahogy nála a testi kontaktus mindig is problémát okozott. Nem hagyta magát megérinteni. Az évek alatt arra jutottam, hogy attól tart, belemagyaráz valami olyasmit az érintésekbe, amik nincsenek ott. De ettől csak nehezebb, ha véletlenül mégis egymáshoz érünk. Éreztem ezt, miután megismertük egymást, és soha nem próbálkoztam, de gondolom, hogy magát hibáztatja, amiért ilyen.

Félek attól, hogy azt hiszi, nem tekintem jobbnak és hozzám közelebb állónak másoknál. Valahogy mindig azt veszem észre, hogy - tudatosan vagy sem - de nagyon sokat tesz azért, hogy a bizalmamba fogadjam. Pedig a bizalmamba van fogadva. Egyszerűen ennyi: ha valakinek valaha meg is engedtem, hogy ha kiborulok, megvígasztaljon, vagy örömmel vettem tudomásul, hogy ott ül mellettem, miközben beszélek; vagy élvezem, hogyha velem van, az Ralph. Nem láttam soha, hogy lenézett volna bármi miatt, amit csinálok; akármennyire is mardekáros volt, ez nem volt túl feltűnő.
Még erről is, az anyámmal és apámmal illetve az aranyvérűséggel kapcsolatos aggályaimról is tudtam vele beszélni. Felszabadító volt, hogy nem átkozott cafatokra.

Újra ránézek, elvigyorodom. Nem érzem magam zavarban. Illetve nem úgy érzem magam zavarban, mint akkor, ha valaki olyannal beszélek, aki tetszik vagy szerelmes vagyok belé. Ralph alapból, már ha rágondolok is, izgatottá tesz (na nem olyan értelembenXD), és zavart leszek, de eközben valami nyugtató hatás árad belőle felém. Nem tudom, nem értem, hogy mi az, amikor együtt vagyunk. Szerintem ő sem érti.

Felnevetek. Nem is tudom min, elveszett a fejemben az ok. Kiveszem én is a zászlót a poharamból, és táncoltatom az asztalon. Csak figyelemelterelés, hogy ne lássa, mennyire szeretnék  beleinni az italomba, de nem érzem helyesnek. Bár nem kell félnie tőlem. Soha, soha nem fogom többet megcsókolni.

- Lehet, hogy igazad van... - mondom mosolyogva, csak úgy, hirtelen. Szinte fel se tűnik, hogy kimondtam ezt a mondatot, de ha már elmondtam, akkor cselekszem is. Megragadom a poharat, a számhoz emelem. Nem iszom bele. Nézek rá, nézek rá, és végül ismét elnevetem magam. Nagyot kortyolok a vodkából. Éget, marja a torkomat és a gyomromat, de jól esik. Most jó volt, hogy kicsit elfeledkeztem magamról, épp csak annyi időre, mialatt ittam. Még félig tele van a pohár, de későbbre hagyom.

Visszarakom a poharat az asztalra, csendesen koppan, aztán a cigarettát a számhoz emelem. Beleszívok, megint nem rendesen, csak aprót, és ismét. Ránézek. Nem tudok mit mondani. Már kuszábban látok, már érzékelem, ahogyan az agyam változik, mintha tekergőzni kezdene benne valami, és megváltoztatna bennem mindent: a látásomat, az érzékeléseimet, az érzelmeimet, a tetteimet és a személyiségemet is. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy melyik vagyok én: mielőtt iszom, vagy aztán? És melyik világ most a helyes: amikor "be vagyok kattanva", vagy amikor normális vagyok?
Nem jutottam sokra ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Pedig tényleg, igazán sokat gondolkodtam rajta és igazán, igazán kellene rájuk választ találnom, csak van egy olyan érzésem, hogy nem fogok. Amikor erre jutok gondolatban, mindig rettenetesen leamortizálódom. Most is. Ralph-al lenni jó, de rendkívül leamortizál. Még mielőtt várok rá egy találkozó előtt, mindig a sírás kerülget. Miután elválunk, akkor is. Ez azt hiszem, hogy a hiánya miatt van - MÉG nem látom, és hiányzik, mert emlékszem, hogy milyen amikor velem van, vagy MÁR nem látom, és hiányzik.
Ő meg nem tudja, hogy mennyire kell nekem.

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]
(mostantól E/1ben írom a hozzászólásaimat, nem tudtam, hogy lehet, ezért nem így kezdtem)

Még épp beszéltettem a fogpiszkálóimat, amikor mögöttem felnevettek. Nem olyan nevetés volt, mint a távoli asztalnál ülőké, nem volt benne rosszindulat. Felismertem. Tudom, hogy a férfi is tudja, már észrevették. Hátrafordulok, és Ralpf már ott is van, meghajol, kezet csókol, a szokásos szertartás. Tudom, hogy néha egyszerűen élvezi, amikor megbotránkoztat pár embert, valahogy úgy, mint én. Nem is a megbotránkoztatás, hanem az, ahogy lesheti a reakciókat. Meg  tudom érteni, én is sokszor így vagyok vele. Mármint azt hiszem; amikor épp zakkant vagyok (ahogyan nagy bölcsen anyám hívja), akkor a leginkább.
Könnyedén elmosolyodom a bókra, tiszteletteljes pillantást vetek rá. Értékelem, hogy elfogadja a kinézetemet, hogy nem röhög ki. Régen se tette.
Magabiztos mozdulattal int a csaposnak. Hát igen, még mindig olyan, hogy eszébe nem jut megkérdezni, mit kérek én inni, csak úgy rendel.

Azalatt az egy év alatt rájöttem, hogy szükségem van rá. Valahol annyira más világ, ami mégis sok-sok ponton keresztezi az enyémet, hogy már lehetetlen lenne megpróbálkozni az elszakadással. Soha nem lennék képes lemondani róla. És ha úgy vesszük, akkor igen, ez egyfajta szerelem, de mégis inkább valami olyan mély raagaszkodás, olyan erős függés, ami már megölné a szerelmet. És szerintem Ralph nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem, egyszerűen csak jön és beszélget velem. Pedig csomószor ő éltet.

- Kösz. Szeretem amit szívsz - féloldalasan elmosolyodom, valahogy ellenségesen cseng a hangom. Remélem, hogy a nagy zsivaj elrejti ezt azt élt. Igazat mondok; ugyan nem tudom, honnan szerzi be ezt a cigarettafajtát, de rajongok érte. Én magam nem szívnám, nagyon rá emlékeztet; és amúgy is túl erős az illata, nagyon hamar lebuknék. Maradok a sima, egyszerű mezeinél, ami legalább nem annyira feltűnő szagú. - De ezt úgyis tudod.

Amikor megrezzenti a pálcáját, s azon láng gyullad ki, közelebb hajolok hozzá, most az egyszer mélyen szívom le a füstöt. Kicsit kaparja a torkom, de a kellemes az íze meg az illata is. Az arcába fújom a füstöt.
- Örülök, hogy eljöttél - szólalok meg végül én. Aztán csak bámulom; aprólékosan szemügyre veszem az arcát. Elidőzök a száján, a szemén, minden részletet megfigyelek, és próbálom összevetni az emlékeimmel. Nem változott túl sokat, nem látszik rajta annyira a kora. Aztán eszembe jut, hogy vajon mit csinál most, és mit is keres Roxmorts-ban. Gondolkodom a kérdésen, hogy ne kelljen feltennem, hátha magamtól megtalálom a választ rá, de meg kell kérdeznem. Nem szeretek ilyeneket kérdezni, annyira általános. Végül arra jutok, hogy megkérdezés helyett inkább várok, majd elmondja. Valami mást kéne kérdezni.
- Láttad a jelenetet? - kérdezem komoly arccal. - Arra gondoltam, beleépíthetnénk valami előadásba. Nyáron úgyis akarok szervezni valami ilyesmit.
Még mindig komoly az arcom, de a hangommal túljátszom az egészet, csak szórakozom. Anyám próbált egyszer valami jótékonysági előadást összehozni, persze nem sikerült neki, az egész kudarcba fulladt, csak azért, mert a hülye nemesek rangon alulinak éreztek minket, és nem voltak hajlandóak segíteni - se eljönni, se megszervezni, se pedig adakozni.
Kihozzák az italt, illetve a furcsa férfi lecsapja elénk a poharakat. A kis zászlókat nézem merően. Annyira kedves Ralphtól még ez is, pontosan tudja, hogy imádom az ilyeneket. Szórakozottan forgatni kezdem a kezeim között, és megint bámulok rá, mintha valami óriási változást akarnék találni rajta. Még nem ittam bele a vodkába, mert amint sikerül két kortyot meginnom belőle, teljesen elszállok. Na nem azért, mert berúgnék, hanem egyszerűen így hat rám az alkohol. Akkor szoktam általában olyan furcsa lenni. Szerintem Ralph nagyon élvezi olyankor a velem való együttlétet, mert pontosan tudja és mééégis vodkát rendelt. Na nem baj. Megadom neki ezt az örömet, majd, egy kicsit később. Most csak a zászlóval játszom, és bámulok rá.

Belép az ajtón, és lassan elindul az asztalok között. Egyelőre még magabiztosan és fensőbbrendűsége teljes tudatában vonul, lenéző pillantásokkal válaszolva azoknak, akik furcsán pillantanak rá. Oké, lehet, hogy most egy kicsit túlzásba vitte a furcsánöltözést, ugyanis sikerült magára aggatnia egy fekete, széles karimájú kalapot, jó világospiros-narancsárgával kihúzta a szemét hozzá sötétbordó rúzs. A haja meg kétoldalt laza konytban. Miközben végigveszi, hogy is néz ki, sikerül egy üres asztalt találnia, és azt is megállapítja, hogy Ralph még nincs itt. Leül, és eltűnődik azon, hogy tizes skálán mennyire néz ki viccesen, és arra jut, hogy közelít a hetes felé. Nem akar addig rendelni, amíg a pasi meg nem érkezik, szóval elkezd két fogpiszkálóval játszadozni az asztalon.

Fogpiszkáló egy óvatosan közeledik Fogpiszkáló kettőhöz. Megpróbálja megcsókolni, de Fogpiszkáló kettő hihetetlen reflexe segítségével megfordul, és elszalad. Ó jaj jaj, várj meg, egyetlen Fogpiszkáló Uraság! - kiabálja Fogpiszkáló egy. De Fogpiszkáló kettő csak fut-fut-fut a hatalmas tó körül, megkerüli a Sóhegyet, és a Borshegy felé veszi az irányt. Neeee! - kiabálja Fogpiszkáló kettő, amint látja, hogy Fogpiszkáló egy a másik oldalról kerülte meg a Borshegyet, és szembetalálja magát vele. Fogpiszkáló egy megint üldözőbe veszi, és közben ordibál: - Várj, várj, nem akarok semmit, elég ha beszélgetünk! Egyetlen, édes, drága Fogpiszkáló Uraság! Várj meg!

Elmélyülten játszik a fogpiszkálókkal, és mivel nem is válaszol a kérdésre, hogy kér-e valamit inni, otthagyják. Pár asztallal arrébb páran feltűnően hangosan nevetik ki, ahogy motyog magában a fogpiszkálókhoz, de észre se veszi. Amikor egy idő után mégis felpillant, csak egy gúnyos nézés az, amit kapnak, amolyan "pedig-ez-a-menő-ti-szerencsétlenek" pillantást.

Eszébe jut ennek a fogpiszkálós mesének a rendes változata. Ralph négy évvel idősebb volt nála, amikor egy tanulós estén véletlenül egymás mellé kerültek a klubhelyiségben. Lassan beszélgetni kezdtek, aztán Made (a szokásos nemnormális állapotában) megkísérelte megcsókolni a fiút. Hmm, ő volt az első, aki reflexszerűen elhajolt. Made ezt mindössze nevetségesnek találta, szóval nevetgélve tovább beszélgettek. (Aztán másnap nem is emlékezett a dologra...). Egy idő után elég jó barátságba kerültek, és most, egy roxmortsi hétvégén megbeszélték, hogy találkoznak.
Made már negyed órája várja Ralph-ot, egyre türelmetlenebbül.

Olvastam el nagyon hosszúakat isXD Szóval örülök a kellemes terjedelemnek De azért nyugodtan küldhetsz tippeket 

Tudtam, hogy el fogom rontani a sárvérű-mugli dolgokat. Kihúztam a részeket, meg átírtam meg ilyesmi. Amúgy remélem nem lett túl hosszu ^^

         alapok

jelszó || „A Reggeli Próféta úgyis világgá kürtölte”
teljes név || Madeline Charry
becenév || Made, Charry
nem || nő
születési hely, idő ||London, 1981. június 3.
kor || 16
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 5.


         a múlt

Az a vicces, hogy velem semmi nem történt. Semmi olyan, amitől a lelkem sérült volna, semmi olyan, ami hihetetlenül megrázott volna - azt hiszem, csak simán elcseszettnek születtem. Egyszerűen szükségem volt az önrombolásra, hogy újra és újra talpraálljak; meg arra, hogy találjak magamnak valamit, ami magyarázat lehet a viselkedésemre és a gondolkodásomra.
Kisebb koromban aranyos kislány voltam, talán kissé komoly, de amúgy semmi különös. Sokat voltam felnőttek körében, az anyám bevezetett az előkelő társaságba, ahol, bár ő nem vette észre, sokszor kaptunk lenéző, gúnyos pillantásokat. Mivel nagyon... buta, nem nagyon tűnt fel neki ez a dolog.
   Nagyon ritkán sikerült beszélnem anyámmal bármiről, a családunkról meg különösen. Átlagon aluliak az észbeli képességei, az emlékezete sem a legtökéletesebb, persze azért a fontosabb dolgokra emlékszik ő is. Nagy vonalakban, apránként, lassan adagolva megtudtam mindent, amire kíváncsi voltam.


   Roselle éppen az ebédlőben üldögélt, és olvasott. Amíg nem voltak itthon, felhalmozódtak a leveleik, Deal pedig még nem tért vissza a fürdőből. Szép sorjában kezébe vette a leveleket, válaszolt rájuk vagy megsemmisítette őket. A kezébe akadt egy Sean Trush-nak szóló boríték, de nem tudta mire vélni a dolgot. Abban a hitben, hogy tévedésből került hozzájuk, kinyitotta.
"Kedves Sean, nem tudom, hogy kerültél a Próféta főoldalára..."
Roselle keze megremegett, miközben tovább olvasta a levelet.
"...nem is tudtam, hogy időközben előbukkantak a mágikus képességeid..."
Roselle nem mert levegőt venni.
"...hiszen úgy tudtam, nem nagyon jutottál ilyesminek birtokába."
Roselle elejtette a levelet. A tenyerébe szorította az arcát.
"...Furcsa, hogy így találok újra rád. Nem értem, miért is tűntél el akkor régen..."
Lépteket hallott. Dübörgő lépteket. Csakis Dealé lehettek. Vagy Seané?...
"...de én mindig jó öcséd maradtam..."
Mindjárt nyílik az ajtó.
"Nem is tudom, hogy sikerült beilleszkedned a varázsvilágba, hisz mégiscsak mugli vagy..."
Roselle felugrott. Deal - illetve Sean - mosolyogva fordult felé, de abban a pillanatban a terhes nő eltűnt a szeme elől. Sean az asztalhoz sietett, elolvasta a levelet. Döbbenten meredt egy darabig a papírra, majd kirohant a házból.

-----------

   December van, jeges és hideg havas idő. Anyám megint nincs itthon. Nem is tudom, hanyadika van, de közeledik a karácsony. Egyedül vagyok az óriási házban, kurvára egyedül. Nem tudom, mit keresek itt pontosan. Miért nem maradok a Roxfortban az ünnepekre?
Lesétálok a lépcsőn, aztán a közepén megállok. Nem kapcsol fel a villanyt; a sűrű félhomályban leülök. Lassan előveszem a cigisdobozomat, kiveszek egy szálat, pálcámmal megbököm a végét, mire felparázslik. Aprót beleszippantok. Lassan fújom ki a füstöt, ami azonnal eltűnik a ködszerű sötétben.
   Hirtelen kivágódik az ajtó, anyám tántorog be. Részeg, megint, és egy ismeretlen férfi kíséri be. Felállok, hogy jobban lássak.
- Semmi szükség arra, hogy felkísérj, Phil!... - sziszegi anyám, idiótán mosolyra torzult szájjal.
- Ugyan, szivem, tudod, hogy képtelen lennél felmenni a lépcsőn. És van a szép kis ágyikód... - kezdi a férfi.
- Nem fogok veled dugni, Phil. Nagyon jól tudod, hogy nem!
Csodálkozva felvonom a szemöldökömet. A férfi még a sötétben is jól néz ki, és anyám nem olyan fajta, mint aki gyorsan felfogja, mit akarnak tőle. De úgy látszik, hogy a gyakorlottság segítette ebben.
- Húzz már el! - kiált anyám, amikor Phil elkezdi csókolgatni a nyakát. Kitépi magát a karjából, és lendületesen pofonvágja. A pasi felhördül, és teljes erejéből rázni kezdi az anyámat a vállánál fogva.
- Roselle, térj már észhez! Mi másért hívtál volna randira? Tudom, hogy férjet keresel, megint, illetve még mindig! Tökéletes lennék, nem érted, hát tökéletes...!
Elegem van az üvöltözésükből. Egy egyszerű hátráltató ártással kilököm a csávót az ajtón, anyám meg összeesik, nekiütődve az ajtónak, ami így rögtön becsukódik. El van intézve az egész.
Anyám azonnal hányni kezd. Elmotyogok egy invito-t, hívom az ilyenkor szokásos gyógyszert, és beletuszkolom.
- Jaj, Madeline... annyira hasonlított apádra... az az istenverte csőcselék mugli!... Annyira ostoba voltam.... és csak felcsinált... meg elmenekült...
Még jó, hogy sötét van. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Az apám... egy egyszerű mugli volt?... Még perceken át kérdezgettem ájuldozó anyámtól a nevét, mire nagy nehezen elsuttogta, hogy "Sean Trush. Vagy Deal Corner..."


-------


   Így jöttem világra június harmadikán reggel hét óra harmichárom perckor, én,  Madeline Charry. Mivel Roselle addig nem talált még férjet, anyám vezetéknevét kaptam. Nagyon szép és komoly kislánynak születtem, keveset sírtam, és keveset kérdeztem. Nem foglalkoztak velem túl sokat, néhanapján az anyám elvitt sétálni, ilyenkor elhalmozott szeretettel és ajándékokkal, túlzásba esve ecsetelte jó tulajdonságaimat, abajgatott; de ezek a napok ritkák voltak, és akkor is csak rövid ideig tartottak. Roselle tovább kereste a férjét, de már olyan bizalmatlan volt, hogy ostobasága miatt mindenkiben hazudozót vélt felfedezni.
Anyámmal való kapcsolatom így kiegyensúlyozatlan volt, a hamarosan csak tőmondatokban válaszoltam neki, nem igényeltem azt, hogy Roselle foglalkozzon velem.

   Mivel Roselle a saját korcsoportjában igyekszik férjet találni magának, engem pedig nem mindig tudott hova tenni és amúgy is szeretett velem dicsekedni (pedig félvér vagyok, de ezt gondosan eltitkolta), sok alkalommal vitt magával partikra, fogadásokra, bálokra. Minket azonban sok incidens érte a félvérség miatt, amikről anyám igyekezett nem tudomást venni, mégis rosszindulatú pletykák terjedtek rólam. Roselle-t kevésbé érintették ezek, lévén túl buta volt ahhoz, hogy eljussanak az agyába a lenéző pillantások.
Mindenesetre nagyon sokat voltam felnőttek között kiskoromtól kezdve, amikor pedig felvettek a Roxfortba, másodéves koromra a hétvégéket már a Szükség Szobájában töltöttem alkohol, némi fű és cigaretta társaságában. Barátaim nem nagyon vannak, egy-kettő aki közelebb került hozzám, de nem érzem annyira szükségét. Kortársaim körében amúgy is idegennek érzi magam, érettebbnek, tapasztaltabbnak. Unokatestvéremmel érdekes, kissé ambivalens a viszony, de egyre javul.
Párkapcsolataim elég érdekesek: nálam jóval idősebbekkel is kezdtem már viszonyt, még tizennégyéves koromban, és pár halálfalóval is ágybakeveredtem nyaranként. Veszedelmesek a szívügyeim, összevissza mindenkit megcsókolok, de ezt leszámítva hidegen hagynak az általam megcsókolt emberek. Ilyen esetekben a vágyaim vezérlik, nem az érzelmeim. Mégis, általában beleszeretek valakibe, aki tökéletesen reménytelen, és akár éveken át vágyakozom utána.

 

          jellem

Made a buta anyja mellett kissé háttérbe szorult, mert Roselle megállás nélkül új férjet keres magának. Ettől Made elég morcos lett, amolyan szülőknek tőmondatokban válaszoló lány. Nem lehet könnyen feldühíteni, mert nem túl érdeklődő. Az egykorúakkal lekezelően viselkedik, mindenkire rávillantja a te-egy-kis-kakamanó-vagy tekintetét. Nagyon bunkó tud lenni, beszól bárkinek. Cigizik, mert anyucit nem érdekli, meg tökéletesen beleillik az imidzsébe; a barátai előtt idősebbnek tűnik. Szeretne a háttérből manipulálni és irányítani, de eléggé bénák az erre irányuló próbálkozásai, ugyanis általában kitör belőle a bunkósága és a haragja.
Úgy szeret bele valakibe, hogy észre sem veszi. Amikor azonban bevallja magának, akkor évekig képes a kiszemelt után vágyakozni, mert az illető általában a lehető legelérhetetlenebb, Made-től a lehető legtávolabb álló személy, vagy ennek ellenkezője: egy közelebbi barát, szóval "barátságból" szerelem lesz. (Mert nem igazi barátság, inkább csak ismerős-viszony.)
Szokása, hogy csak úgy véletlenszerűen megcsókol embereket, nemtől függetlenül. Imádja látni az összezavarodott arcukat, miután otthagyja őket. Általában amikor ilyeneket csinál, épp a zakkant állapotában van: nagyjából önkívületben, és úgy viselkedik, mint egy ribanc; mindössze a vágyai vezérlik.
Nem tud túl könnyedén közel kerülni valakihez, egyszerűen nem megy neki. Sokszor kell megkérdezni, hogy "mi a baj", mire válaszol, de akkor elmondja. Nem szereti sajnáltatni magát, mégis sokszor látványosan borul ki, akarata ellenére: egyszerűen mások előtt lenni, amikor rosszul érzi magát, összezavarja.
Amióta az apjáról megtudta az igazat, azóta feltűnően aranyvérmániás, de elbizonytalanosik: ha az ő csodás, aranyvérű anyját így át tudta verni egy egyszerű mugli (tisztességtelenül, persze, de akkor is), akkor most ki a jobb? Ezek a gondolatok elég sok belső harcot okoznak benne.


          apróságok

mindig || kalapok, gúnyolódás, smink, magassarkú, eső, hideg
soha || nap, hőség, fóka, körömlakk, SVK, sárvérűek
dementorok || a legutóbbi családja körében töltött karácsony, amikor fókát kellett ennie
mumus || fóka
titkok || nem biztos abban, hogy az aranyvérűek valóban felsőbbrendűek (hiszen az anyját be tudta csapni egy egyszerű mugli); vannak időszakai, amikor teljesen megzakkan, alig emlékszik arra amit csinált; mindig rossz emberbe szeret bele és vágyakozik utána nagyon hosszú időn keresztül, és titokban tartja a szerelme kilétét (mert.. bocs, titok)
rossz szokás || megállás nélkül dohányzik; bárkit gondolkodás nélkül megcsókol, ha úgy akarja, aztán nem foglalkozik a dologgal többet; finnyás és folyton turkálja az ételt


         a család

apa || Sean Trush, 40, mugli
anya || Roselle Cathrine Charry, 37, aranyvérű
testvérek || nincs, csak unokatestvére: Melore Lainey
családi állapot || egyedülálló
állatok || macska (vörös kandúr, Nagyocska)


         külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 51
rassz || európai
szemszín || kék, általában pirossal vagy lilával, vagy valami efféle fura színnel van kihúzva
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel ||  a negatív aura, ami körülveszi, piros szemek (a fura smink tehát), kalapok
kinézet || nagyon nőies az alakja, különös a kisugárzása: sötét, és valahogy megmentési kényszere lesz az embernek. Haja általában furcsa frizurába rendezve, kalappal. Rövid ruhákat hord a talár alatt, furcsa színekben.
egészségi állapot || megállás nélkül dohányzik (rá azt asztmájára persze), mentális problémája meg az, hogy teljesen zavarodott

         a tudás

varázslói ismeretek || nagyon kreatívan használja a tanultakat, csak a Sötét Varázslatok Kivédését utálja meg unja. Nem túl szorgalmas, inkább halogat, de általában még éppen időben elkezd tanulni. Házi feladatot néha nem ír, főleg olyan tárgyból, ami szerinte felesleges.
mugli képzettségek || nincs, soha nem érdekelte az ilyesmi, talán csak a rajzolás
pálca típusa || kilenc és fél hüvelyk, bodza, rókaszőrrel
különlegesség || nincs

          szerepjáték-példa
 
Már hajnali kettő múlt, amikor egyáltalán észreveszi, hogy még mindig itt van. A Szükség Szobájában, valami esetlen, unalmas bulin. Nagyjából a szokásos alkoholadagját itta meg, talán kicsit még kevesebbet is; annyira unalmasnak találja az egészet. A sarokban üldögél egy valahonnan ismerős fiú. Talán az évfolyamára jár? Vagy Made házába? Nem tudja eldönteni, de odamegy hozzá beszélgetni.
- Szia - köszön rá egyszerűen, és leül mellé. - Kérsz?
Az orra alá dugja a poharat, a srác meg megrántja a vállát, és belekortyolva az italba a lányra néz.
- Téged ismerlek. - Visszaadja a poharat.
- Én is téged. Madeline vagyok - mutatkozik be. Várja, hogy a másik reagáljon, de nem mozdul. - Nagyon szép vagy...
A pasi felkapja a fejét, és a nevető lányra pillant.
- Várj, Madeline? - riad fel. - Nem te vagy az, aki néha...
Made nem várja meg, hogy az ismerős valaki befejezze az elkezdett mondatot, sietve közel hajol hozzá, és megcsókolja. A srác visszacsókol, és már nem is zavarja, hogy a lány valószínűleg az, aki néha teljesen megzakkan. Úgy érzi, kell neki a lány, akár most rögtön, itt. Made azonban sietve elhúzódik, mosolyogva feláll.
- Na szia - mondja, és arrébb sétál, majd egy idő után beáll táncolni.

- Szia Carla! - kiabálja túl a zenét Madeline. A szőke lány kissé zavartan pillant a lányra, furcsállja, hogy ismerik a nevét.
- He-helo - tátogja zavartan. Aztán amikor megfordul, és szembetalálja magát Made-el, megnyugszik. - Mi az?
- Semmi. Nem akarsz táncolni? - kérdezi vigyorogva, és már húzza is Carlát a kezénél fogva, aki esetlenül követi.
Lassan táncolnak, Made kicsit különösen, Carla pedig félénken, de táncolnak. Madeline közben kitartóan bámulja Carlát, aki zavartan pislog rá néha vissza, de egy idő után kerüli a lány tekintetét. Alig várja, hogy vége legyen a számnak, és visszamehessen a barátaihoz.
Az utolsó akkordoknál Made lelassít, és gúnyosan elmosolyodik.
- Köszönöm a táncot - mondja Carlának, lehajol hozzá, és egy nem elég gyors, de határozott csókot nyom az lány ajkára. Az elfehéredve, döbbenten bámul a lány után, majd visszarohan a barátnőihez, hogy elmesélje, mit csinált már megint az a lány.
 


         egyéb

   Az unokatestvérem is játszik itt az oldalon, Malore Lainey néven.