Mr. Minticz

Belépett. Nem, beviharzott. Asztalomhoz érkezésekor fölállok, hogy ezzel is megtiszteljem, majd elfogadom kézfogását. Helyet foglalok ismét a puha széken, megjegyzésére pedig egy kellemes mosoly ül ki arcomra.
Nem változott. Legalábbis, nem sokat. Bár az a pár év korkülönbség, mely régen nem csak tudás téren, hanem tapasztalati téren is szakadékot jelentett köztünk, mára már elhalványodott, de még mindig jelen volt. Ez a fajta távolság egy mélyről jövő tiszteletnek adott táptalajt. Csillogó szemeimet az asztalra vetettem, fogalmam sem volt, miként kezdjek neki mondanivalómnak. Nem vagyok az a fajta, aki az úton magában motyog, és különböző alternatív módokat keres gondolatainak kifejezésére, mert akkor túlságosan betanultnak fog hangzani, esetleg belebotlik, mert izgul. Szó se róla, így is izgulok, de így legalább nincs bűntudatom, hogy két perce még el tudtam darálni a monológom, most pedig nem.

 - Mikor csaptál föl tanárnak ténylegesen? – Nem leveleztünk, szinte semmit nem tudtam róla, mióta elhagyta Roxfort falait, és már nem láthattam minden nap. Öltözéke kissé zavaros volt, amilyen ő maga is, de együtt összhatást keltett, ez volt: Ő.
 - Mellesleg, az is érdekelne, hogy mit oktatsz – pillantottam rá amolyan elsuhanó tekintettel, mint mikor rá is akarunk nézni az illetőre, meg nem is. Kissé kerültem pillantását, szemei mindig megzavartak, újra gyerekké tettek, és ezt az érzést sosem kedveltem igazán.
Természetesen kérdésem felületes volt. Sejtettem mit tanít, de sosem mehettem eléggé biztosra, tehát ez csupán egy bizonyosságot nyerő kérdés. Talán Mágiatörténetet, Mugliismeretet vagy valami hasonlót oktathat, ez a két tantárgy az, amit el tudok képzelni neki. Az énjéhez, a stílusához, a hozzáállásához, érdeklődéséhez és életstílusához.
Lépések. Fekete. A pincér az, ki apró jegyzetfüzetét kezébe véve pisze orrát megemelve tipegett mellénk, és kérdezett rá, hogy döntöttünk-e már rendelés ügyben.

 - Oh, mily modortalan vagyok, elnézésedet kérem, parancsolsz valamit? – kezemmel lágyan az étlap felé mutatok, miközben a sajátomat másik kezemmel felcsapom. Szemem végig suhan a sorok között, meg megkóstolgatva a szavakat, s számban máris érzem az ízeket. Egy-egy szónak olyan gondolati hatásai vannak, mint mikor a citromra gondol az ember, és összefut szájában a nyál. Én szeretek enni, de nem mennyiségben, hanem minőségben mérem az ételeket. Lassan, ízlelgetve szokásom táplálkozni, minden egyes falatból kiérezve a fantasztikus fűszereket, a frissességet az átsütés mértékét, és sorolhatnám. Egy másik világ nyílik meg előttem, ahol a színek és ízek párosítva vannak. Lehet, hogy szakácsnak kellett volna mennem? Bár, még nem késő ilyen irányba tanulnom tovább, csak a húszas évek küszöbét rugdosom.
Gondolataim vonatszerű pöfékelései közben egy fogpiszkálót kaptam kézbe, s ujjaim között - akár a hamis kártyajátékosok a pénzt -, forgatni kezdtem. Bár ezzel kimutattam feszültségem, mégsem próbáltam elrejteni. Ez van, és kész.

 - Aztán, majd remélem mesélsz, milyenek a mostani fiatalok, hogy miként bírsz velük – direkt nem tértem rá arra, amiért idehívtam. Egy kicsit vissza szándékoztam rázódni a vele való társalgásba, mivel ő mindig is valamiféle furcsa körítést adott szavainak, egyfajta emelést, ami mások számára tán nem is jelentett olyan sokat, csupán én fülemnek dalolt a múltról. A hangok, egy-egy pillantás árulkodik múltjáról, amiről sosem mesélt nekem egy hangot sem. Pedig érdekelt. Mindig érdekelt.
Hm… Vajon a véletlen műve, vagy valaki megfigyel engem, és szándékosan hoz össze furcsa, misztikus egyénekkel, akik folyamatosan életben tartják elmémet?

Mr. Minticz

 - Had segítsek, Hölgyem – nyújtottam kezemet a fiákerből kiszállni készülő fiatal nőnek, akinek gondjai akadtak a kocsi oldalánál levő tócsával. A szende teremtés elmosolyodott, s szemét lesütve elfogadta segítő kezemet. Puha kacsói belesimultak tenyerembe, s éreztem, amint áramlik belőle a forróság. Hát igen, meleg napnak néztünk elébe, még ha már dél is elmúlt. A nappalok ilyenkor mindig hosszabbak, és a nagy égető sugarai tovább legeltetik lusta tekintetüket az ilyenkor utcán bóklászó nép tengerén.
A leányzó kissé megingott a macskaköves úton, majd szoknyáját megigazítva egy bájos mosollyal jutalmazott meg. Szőkésbarna fürtjei csodásan keretezték arcát, ám tekintetében nem sok értelem csillant.
Kár. De még milyen kár. Kedvességét egy viszont-mosollyal köszönöm meg, majd a kocsit megkerülő férfira tekintek. A jövendőbelije lehet, vagy a jegyese, mindenesetre nem szorít arrébb, nem illetlenkedik, ami azt jelzi, hogy ő szeretné megkaparintani a hölgyet. Nem is állom útját, egy fejbiccentéssel köszönök el a leányzótól és partnerétől, majd tovalibbenek a macskaköveken.
Rendes varázslóöltözékem részeként kivételesen talárt is viseltem. Sokszor fölösleges ruhadarabként gondoltam eme anyagra, és otthon hagytam a karfán pihenve. Az utóbbi napokban azonban késő este tájt értem mindig haza, s bizony akkor már hűvös tud lenni az idő, nem kószálhatok egy ingben. Sajnos.
Mindenesetre most rajtam volt, s kezdett igencsak eltérni a hőmérséklet a megszokottól idebenn. Sürgősen le kellett vetnem, ám karban fogni meg léggé idétlenül és esetlenül néz ki, tehát kitűzött célom irányába vettem utam. A teázó felé.
 
Az Abszol úton bizony sok bolt kapott ajtónyitási engedélyt, némelyik kis luk volt csupán, ahol tágító bűbájjal kellett teret varázsolni a semmiből, ám volt olyan rangos hely is, ahová nem kellett ilyesfajta furfangosság. Vélhetőleg a tulajdonosoknak volt mibe nyúlniuk, mikor megvásárolták a helyet, mely hosszan elnyúlt a csodás, kellemes összhangú utcák mentén. Ide csak azok jártak, akik nem voltak hajlandó vegyülni a pórnéppel, túl sok pénzük volt, esetleg túl gőgösek voltak, vagy aranyvérűek.
Jómagam ugyan egyikbe sem tartozom, ám véleményem szerint az, akivel ma szót válthatok, bármily pénzt megér. Tapasztalatai, múltja és az élethez való hozzáállása kivívta szememben a tiszteletet és megbecsülést. Jelen pillanatban ő is tagja a Roxfortban dolgozó tanárgárdának, amely még jobban kiemelte nevét az ismerőseim közül. Bár nem voltam biztos benne, ő mennyire emlékszik rám – mivel jó pár éve nem beszéltem vele -, hiszen oly fiatalok voltunk, mikor a sors összeakasztotta sorsunk fonalait. Csoporttársaim gúnyoltak félvérségem miatt, s hiába próbáltam védekezni a bűbájok és átkok ellen, sajnos nem mindent tudtam kivédeni. Mások nevetséges bábjává váltam, ám ő segítségemre sietve elűzte a szánalmas társaságot. Pár órát tartott nekem, amiben fejembe vésett néhány védekező bűbájt, hogy máskor egyedül is képes legyek talpon maradni a többiekkel szemben, majd… Majd eltűnt. Nagyon keveset láttam, még ha az iskolát pásztáztam egész nap, akkor is, így igen kevés lehetőségem akadt megismerni.
Mindenesetre most elfogadta a meghívásomat, s csak remélni tudom, hogy nem veszett ki belőle az oktatási vágy, hogy még mindig olyan csillogó szemmel oktat jóformán bármi az embereknek.

Beléptem. Az épületbe. Megcsapott a belső légtérben uralkodó hűvös levegő, melyre már oly rég áhítozott arcom. Csak úgy szívtam magamba a kellemes illatot, melyet a hely árasztott. Az elegancia illata.
Egy férfi lépett oda hozzám, és elkérte taláromat. Kellemesen ellazulva, a hőségtől biztonságosan elzárva foglaltam helyet az egyik asztalnál. A pincér illedelmesen tájékozódott, hogy várakozásom ideje alatt mit kívánok fogyasztani, majd eloldalazott a pohár ásványvizemért. Összekulcsolt kézzel könyököltem föl az asztalra, és államat támasztva körbelestem a teázóban. Egy öreg, nemesi család és egy fiatalabb, de már jó pár éve dolgozó párocska fogyasztotta ételét néhány asztallal arrébb. Igyekezetem a legjobb arcomat mutatni, de tudtam: őket nem csaphatom be. Valahol mélyen mégis éreztem, senkit nem akarok becsapni vagy átverni, büszke vagyok arra, ami vagyok, és hogy ide jöhetek, akár csak egy teára. De megengedhetem magamnak.
Ujjamat tördelem. Izgultok. Eltelt pár év, és velem is történtek jó és rossz dolgok vegyesen, amik megváltoztattak. Ott van például szüleim halála, húgom betegsége vagy csupán a tény, hogy hamarosan ő is varázsló lesz, ezen kívül a közelgő háború szagáról nem is beszélnék.

Nyílik az ajtó. Egy alak. Ő az. Szívem kissé nagyot dobbant, mintha most ejtették volna le a szfinxet a földre, s beleremegett volna az egész bolygó. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, de gyorsan észbe kaptam. Nem akarok még meghalni, muszáj lesz hát oxigénhez jutnom.

Miss Kenneth

Barbara kedvesen megpaskolta a szürke követ, hogy foglaljak helyet a szökőkút peremén. Ilyen égető napos időben hol máshol lenne szívesebben az ember, mint vízben? Nohde, a szökőkutat nem szokás pancsolónak használni. Még kisgyerekeknél elmegy, de olyan nagy trolloknak, mint jómagam már azért mégsem illik könyökig áztatnia magát mindenki előtt.
Helyet foglaltam Barbara mellett, még ha inkább árnyékba is vonultam volna szívesebben. Nem szeretem az erős napfényt. Sőt, úgy általában a hőséget nem szeretem, mert az izzadság nem tesz jót a szervezetemnek. Az még csak egy dolog, hogy az izzadság kellemetlen dolog, de szagos is és mások számára igen taszító. De mit tehet az ember, mi mást, kénytelen kimozdulni a lakásból.
 - Hogy min elmélkedtem? Kegyed tekintetén, mikor előbújt a könyvkupacom alól. Még most is mosolyt csal arcomra az emlék. – És tényleg.

Megcsíptek. Még egyszer. Hátrafordultam, de látókörömbe először nem estek bele azok az apró teremtmények, amik engem zargattak meg. Pici, pelyhes, kacsák. Egy, kettő, három, sok…
Lábamat csőrükkel csipkedve próbálták felhívni magukra a figyelmet, mellyel most megajándékoztam őket. Bár kenyér nem volt nálam, és úgy véltem, biztosan éhesek, tenyeremet kitárva mutattam, hogy nincs nálam semmi ehető. Pedig mikor még iskolás voltam, mindig volt nálam legalább egy szelet kenyér. Amikor Roxmortsba jöttem, mindig voltak kacsák ebben a szökőkútban, bár senki nem tudta, miért kedvelik e helyet. Elvégre van patak is a közelben, ahol halak is élnek tudomásom szerint. E helyzet előnye viszont az, hogy az állatok közvetlenek és barátságosak, no meg néha kicsit túlságosan arrogánsak. Volt olyan alkalom, mikor a kacsák az utcán keresztbe vonultak végig, és a járókelőkkel mit sem foglalkozva haladtak. Nem érdekelte őket, hogy rájuk taposnak, elvárták, hogy mi, emberek kerüljük ki őket. Amennyire meghökkentő, ugyanolyan szórakoztató is volt, mikor egy-egy ember túl közel ment hozzájuk, belecsíptek az illető lábába, vagy megcincálták a zokniját.

 - Az új nemzedék – lekuporodtam a szökőkút széle mellé, és rákönyökölve a peremre lestem az aprólékokat. – Hát nem aranyosak? – Egyik ujjammal a legbátrabb kiskacsa buksiját meg is simogathattam, amint ellapátolt a himbálózó víz tetején előttem.

Miss Charry

Sikerült. Ivott belőle. Még ha nem is az egészet, de legalább egy kortyot megengedett magának, amit apró sikerként könyveltem el magamban. Bár tény, hogy nincs mitől tartanom, ugyanis az első alkalom óta sosem próbálkozott megcsókolni. Mégis mindig félt az italtól. Pedig itt voltam. Én. Akire támaszkodhat, aki megóvja attól, hogy bajt csináljon. Gyorsan józanodó típus vagyok, az ital csak röpke, tovarepülő pillangóként homályosítja tudatom, ezért nem voltam képes soha részegre inni magam. Még ha kellemetlen is bevallani, már próbálkoztam ilyesmivel. Sosem jött össze. A folyamatos balszerencsék, a magánéleti problémák igencsak megsokszorozták a vállamon levő terhetek, s volt, mikor úgy véltem, képtelen vagyok ekkora súlyt cipelni. Az önsajnálat és a pesszimizmusom egy nyílt varázsolt szememben, ami az italos pohárnál ért véget. Pár kudarcként megélt félrészegség után megembereltem magam, és kerestem valami mást, ami elfeledteti velem problémáimat.

Cigarettámból mélyet szívva néztem el Madeline feje fölött, és csalódottan vettem tudomásul, hamarosan ennek az élvezetnek is vége szakad. Egy utolsó felüdítő szívás után elnyomtam a csikket a hamutartóban, s orromat megdörzsölve vágtam bele mondanivalómba.
 - Gondolom sejted, hogy nem a semmiért jöttem ide, Roxmortsba, és nem ok nélkül akartam veled beszélni. Nem tudom, hogy levelemben mennyire volt érezhető, de… - Nos igen, a leveleim. Rendszerint váltottam levelet Miss Charryvel, melyben mindig udvariasan érdeklődtem mibenléte után. Félvérségemből adódóan a nagyszülei nem nézték jó szemmel a baglyok ide-oda röpködését.

 - Aggódom. Érted. Oké, rendben, lehet, hogy ez most kissé hirtelen jött, de nem igazán vagyok képben, hogy mennyit tudsz a Londonban zajló eseményekről. Varázslók és boszorkányok tűnnek el, és a Mágiaügyi Minisztérium tehetetlen. Csak úgy potyognak az emberek, mindenhol csak a halotti híreket hallani – hangom kissé hisztérikusan csengett, és egy csöppnyi kétségbeesés is kivehető volt. Nem akartam. Vagyis nem így. Mindig a stabil, erős férfit akartam mutatni magamról, pedig tudtam, hogy mélyen igen sokat aggódom. De nem sokszor mutathattam meg ezt az oldalamat, mert akkor a legtöbb nő magában kinevetne vagy gyerekesnek vélne, pedig véleményem szerint ez egy egészséges félelem a szeretteink elvesztésekor. Csak a nők valahogy furcsán gondolkodnak, és nem értik meg, ha a férfi ki is mutatja azt. Vagy, valami ilyesmi…

 - Csak… Csak azt szeretném, hogyha biztonságban lennél. Jól tudom, hogy a nagyszüleid ellenzik, hogy találkozzunk, sőt azt is, hogy levelezzünk, meg is értem őket, de nem akarom, hogy a véred bajba sodorjon. Ugyanis… - kerestem a szavakat, hogy miként fejezzem ki magam. Nem egyszerű elmagyarázni valakinek, hogy nem a családjától akarod elszakítani, vagyis nem ez a célod, hanem csupán a család által hozott veszélyektől akarod megvédeni. Aranyvérűek! Ez hatalmas kincs, és ilyen időkben… Hatalmas átok is egyben. Madeline anyja jóformán csak egy báb volt, a lánykára főként a nagyszülei próbáltak hatni, hogy ne feledje anyjának tisztaságát, hogy rangjához méltó társaságot keressen. És ebbe én nem fértem bele.
 - Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért – szemeim cikáztak arcán kutatva a legapróbb jeleket, amiket szavaim kiváltanak. Öröm? Kételkedés? Érdeklődés? Cinkosság? Bármelyiket szívesen fogadtam volna, csak mutasson valamit. Képtelen voltam bevallani magamnak, hogy az az érzés, amelyet mindenképpen palástolni akarok magam elől, az a félelem. Nem szabad félnem. A félelem befolyásolja a döntéseimet, és ez mások életébe is kerülhet. Azt pedig lelkileg nem bírnám ki.
Nah. Gyerünk. Bökjem már ki.

 - Azt szeretném, hogy a nyári szünet kezdetével ne haza, hanem az én lakásomra gyere. – Ez nem csupán ajánlat. Ez kérés. Megnyugodnék, ha biztonságban tudnám. Az én házamba nem fognak betörni. Én egy egyszerű aurortanonc vagyok, akinek a nevét sem lehet látni sehol, ugyan miért keresnének engem? Viszont egy aranyvérű családról nem csak azt tudják, hogy mikor és hova, milyen ünnepség ügyében mennek, hanem azt is, hogy hol laknak és ki, vagy mi vigyáz a házukra.

Miss Kenneth

Madam Puddifoot Kávézójából kifordulva még jó pár percig égett a fejem. Nem is én tettem rosszat, mégis, mások helyett is szégyelltem magamat, s ez nálam megszokott volt. Egy suvickus után Barbara ruhája visszakapta eredeti színét és formáját, ám a hajával nem sokat tudtunk kezdeni. Mindenesetre a főutcára tértünk rá, s lassú léptekkel haladva sétáltunk tova.
Emberek. Diákok. Bámulnak. Valószínűleg nem ismernek engem, s a pletykagyűjteményből bizony hiányzik még egy-két dolog. Mellettünk elhaladva visszapislogtak rám, amit én egy hasonló tekintettel spékeltem meg: egy szemöldökrántás és máris kis malacvisításszerű hangokat hallattak, majd sutyorogtak.
 - Mond, nincs kedved betérni valahova? Nem azért, mert zavar, hogy itt sétálgatunk, sőt, akár oda a szökőkúthoz is leülhetünk – mutattam előre, ahol a bokrok mögül vaskor vízcsóva tört a magasba egy hátsó uszonyán álló hal szájából. Nem volt valami nagy észkombájn, aki készítette, de legalább nem varázsolt mosolyt a hal arcára, ami azért valljuk be, javított a látványon.

 - De ott a Mézesfalás is, ahonnan most tódult ki megannyi gyermek. Tán ott is körül lehetne nézni. Esetleg térjünk be a könyvesboltba egy kis könyvlavina alá feküdni? Oly rég volt benne szerencsém – emlegetem fel a múltat, majd felkacagok jóízűen, ahogyan szemem előtt föllebeg a könyvek alól előbúvó Barbara arca. Haja kicsit kócosan áll, mint aki most küzdött meg egy hatalmas denevérrel, szemei pedig gyorsan pislognak a meglepettség hatására. Hát igen, Én már csak könyvhegyekkel ismerkedek. Lehet, hogy magamnál kéne hordani párat, hogyha nagy szükségem van rá csak felnagyítani és azt mondani, én vagyok a könyvkihordó fiú. Ráborítom arra, akire kell, majd bevallom aranyosan, hogy kissé ügyetlen vagyok még, most kezdtem és tádámm, meg is volnék. Hm… Ez nem is olyan rossz terv.

A könyves elméletemen gondolkozva haladtam Barbara mellett, ám nem hallottam, hogy válaszolt volna kérdésemre.
 - Elnézést Barbara, de nem hallottam. Mit s mondott, akkor mihez lenne kedve? – kissé kellemetlen, de kénytelen vagyok megkérdezni. Zavartan pislogok a szökőkút felé, és remélem, hogy Miss Kenneth nem veszi zokon elálmélkodásomat.

Miss Charry

Arcomon egy elégedett, széles mosoly jelenik meg, ahogyan a cigarettaszál szépen lassan kicsúszik a dobozból, s a lágy ujjak gondozásába kerül. Pálcámmal tüzet varázsolok, s élete keltem a kis fényt szálának végén.
Rám fújja. Jelzés. Még ha ő maga nem is veszi észre, de én látom, hogy kerülgetjük egymást. Mindkettőnket érdekli a másik, mégis, mint két vad, csak körbe-körbe sétálunk a vonalon mindig ugyanabba az irányba, sosem találkozva, csak figyelve.
 - Kösz. Szeretem, amit szívsz. De ezt úgyis tudod. – Ó, de még mennyire, hogy tudom. Jó hamar rájöttem, hogy közös pontunk a dohányzás, de ő mindig kihangsúlyozta, hogy csak egyszerűeket mer szívni a szaguk miatt, ám az enyémet mindig elfogadja, ha megkínálom. Sosem mondtam meg neki milyen márka, nem szándékoztam szétoszlatni a csodával övezett semmit. Ugyanis amit én szívtam, az is csupán egy egyszerű cigaretta volt, olyan középminőségű. Egyszerűen jól választottam, bár úgy éreztem, hogy az ő szemében keltett imádatot dohányszálaim iránt mégsem a márka, hanem én magam spékelem fel. Azért imádta, mert az enyém volt. Itt a pont.
Örül. Nekem. Természetes. Az italokat kihozzák, s kellemes, belső büszkeséggel tölt el a tudat, hogy eltaláltam az ízlését. A kis zászlók csupán apró kellékei annak, ami köztünk van: a semmi és a minden között valahol. Arcán látom, hogy a vodkától tart. Ha iszik, akkor kattan be, ahogyan ő emlegeti, s csókol meg bárkit, akit csak lát. Jelenleg nem az a célom, hogy a pultosra másszon, csupán egy újabb lehetőséget látok arra, hogy megértsem lelkét és lényét.

Tudomány. Ész. Szeretet. A nagy orvosok azt mondják, hogy minden betegségnek, melyet életünk során elkapunk a lelki és testi gyengeség közös eredménye. Tehát lehet valaki testileg teljesen egészséges, ha lelki problémái vannak, mondjuk depressziós, akkor fennáll a lehetősége, hogy asztmás lesz. Sosem gondolkoztam még el azon, ennek mekkora az alapja, de ha igaz, és lelki problémák is lehetnek betegségeknek az alapjai, akkor meglehet, hogy Miss Charry rögtönzött boldogsághormon termelő csókjai is ilyen problémákra vezethetők vissza. Szeretethiány? Értéktelennek érzi magát? Nem fektetnek beléje elég bizalmat?
Az, hogy valaki mit mutat a külvilág felé, egy dolog, lehet, hogy pont ezzel próbálja leplezni a belső hibáit, illetve ellenpontozni tulajdonságait, melyeket titkolni próbál.
 - Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk – magyaráztam mellé, amit ő is nagyon jól érzett. Sosem ment ez nekem, de próbálkozni lehet. Csak egy játék.
A saját kis italospoharamból a kis zöld zászlót, majd levágtam a benne lévő folyadékot. A torkomon lecsúszva végigégette nyelőcsövemet, s kellemes erőt adott belsőmnek. Mintha ettől erősebb vagy bátrabb lettem volna, pedig nem. A kezemben maradt kis zászlóval játszva elszórakoztattam magam. Áttipegett az asztal túlsó végére, s a lányka kezét kezdtem el vele bökdösni.
Érintés. Szeretet. Hiány. Jómagam is szenvedtem egy adag szerencsétlenkedésben, s a szeretethiányom már a tetőpontjára ért, mégis minden alkalommal türtőztettem magam, hogy máshoz érjek, vagy mások szeressenek. Valami gát volt bennem, tán féltem, nem tudom. S most is ez volt. Hozzá akartam érni, hiszen senki mással nem létesítettem olyan kapcsolatot, ahol hozzá is értem. A városban óckodtam attól, hogyha valaki hozzám ért, mert akárkik érintését negatívnak érzem.

Nem félreérteni. Csak hozzáérni. Megérinteni. Vagy akár megölelni. De egyiket sem tehetem meg, mert az számára rangon aluli. Vagy ha nem is az, de zavaró lehet. Mindig úgy ült mellettem, mintha egy deszka lenne rajta, s erőszakosan mindenkit távol tartott magától vagy három lépésre. De én nem akarok három lépést. A barátomnak tekintem. Nekem jár legalább egy lépés előny másokkal szemben.
Hogy miért? Mert én vagyok Ralph. És ezt akarom. Nem szeretném, akarom.

Miss Kenneth

Meglepődtem. Nem látszott. Csupán gondolataimban engedtem szabadjára a színes léggömböket, melyek furcsamód mint kérdőjel formájúak voltak. Egy ilyen lány akar sötét varázslókra vadászni? Inkább egy virágboltban kéne kötözgetnie a dudvákat, vagy mézeskalácsot árulni a sarki boltban, de… Nem éppen üldözéses kalandokba képzeltem el Barbarát. Első látásra amolyan törékenynek és sebezhetőnek tűnik, s ez egy aurornál sosem jó jel.
Elmosolyodtam. Barbarán. Meg a két éven.

 - Három éves a Griffendél Godrik Aurorakadémia – levittem a hangsúlyt, úgy véltem, ennyi információ elég is volt Barbarának, hogy kiszámolja. 20 éves létemre jövőre járom a harmadikat, vagyis én pont végzek, mikor ő kezd.
 - Sajnos, mi pont elkerüljük egymást. Viszont ha majd dolgozni fogsz, lehet, hogy lesz közös akciónk illetve nyomozásunk, ami már most, előre is igen fantasztikusan hangzik – És tényleg. Így gondoltam. Bár nem tudtam, hogy Barbarából milyen felnőtt lesz, hisz a családtól való elszakadás, a Roxfortból való kilépés megváltoztatja az embert, reméltem, hogy nem tér majd el sokban a mostani személyiségétől. Bájos, kedves és elbűvölő. Talán túlságosan is.

 - Parancsolsz még valami egyebet? – kérdeztem a pult fölött végigmutatva, jelezve ezzel hogy bármi óhaja, sóhaja van, egy szavába kerül, és máris csettennek ujjaim, hogy rendelnék. Bevallásom szerint az a pattogós cukorka igen finomnak tűnt a pult mögötti kis tányérban, de nem szándékoztam elővenni gyermeteg énem. Inkább egy hatalmas követ láncoltam hozzá, és vízbe dobtam, majd lestem, ahogyan elhaló, éltető buborékjai semmivé lesznek a felszínre érve.
 - Esetleg lenne kedved egy sétára, vagy van olyan bolt, ahova terveztél látogatást esetleg? Mert akkor szívesen elkísérlek, csak tudod… - körbetekintettem, és arcomra kiültek az érzések. Képtelen voltam visszafogni magam, s szemem sarka meg is rándult. Az ilyesmi kegyetlenül tud zavarni, s idegességem még jobban kiül rajtam. Kész rángatózás leszek a végén, amit nem akartam elérni, így egy ködös, füves fjordra gondoltam, ahol szinte hallottam a tenger és szikla érintését, a sós levegőt. A megnyugtatás sikerült, ám gondolataim valahol a társkapcsolat és a magány körül forogtak kitartóan és lankadatlanul. Visszapillantottam Barbarára, és vártam, hogy válaszoljon, s megmentsen a süllyedő hajóról.
Villa. Tányér. Sütemény. Miss Kenneth?
A lány eltűnt. Legalábbis az arca teljesen. Sosem gondoltam, hogy meg fogom élni azt, hogy képen dobnak valakit egy habos süteménnyel. És mégis. Megtörtént!

 - Teee, hogy mersz a szemem elé kerülni? – hallatszódott egy lány éles hangja, aki fellökve székét, kikelve magából üvöltött barátjára. A srác az asztal alá menekült a repülő csésze és tea elől, amit a hölgy imént hajított feléje, s kiabált tovább vele. Csak egy röpke pillanatig foglalkoztam a sütemény kiindulási helyével és röppályájára való indításával, előkaptam pálcámat s egy zsebkendőt, és levakartam Barbara arcáról a habos sütemény nagy részét.

Miss Charry

Szaporán. Szaporábban. Kissé megalázóan éreztem magam, hogy fennáll az esélye késésemnek. Sosem késtem még sehonnan, és most sem engedhetem meg, hogy előforduljon. Illetlenség, főleg nővel szemben.
Benyitottam. Az ajtó halk volt, s szerencsére csak annak bezárásakor kellett szembetalálkoznom a ’Három seprű’ felirattal. A mohás ajtón egy százlábú masírozott végig, ami igencsak rombolta pillanatnyi jókedvemet. Ez egy kocsma. Mindig is az volt, és az is marad. Eme tudatban csuktam be az ajtót magam mögött, s végigszemléltem a belső teret. A pultnál feltűnően sűrű cigarettafüstön át még felismerhető volt a pultos bizarr, lassú mozgása, amint a poharat törölgette, ám az árnyékban megbúvó italozó pacák már csak nyikorgásával és székcsuszogtatásával adott létjelet magáról.

Kopogások. Kuncogások. Óvatosan ellestem a kocsma tartóoszlopai között, s megpillantottam egy nagykalapot. Viselője nem egészen, de majdnem háttal ült nekem, s valamivel szórakoztatta magát. Valamivel. Az árnyékban oldalazva lépteltem az oszlopok mellett, miközben megpróbáltam befókuszálni a lány kezében levő dolgokat.
Fogpiszkálók? Döbbenetem leplezetlenül kiült arcomra, melyet szerencsémre az árnyék minden érdeklődő tekintet elől elfedett. Szemöldököm magasba szökött, kíváncsiságom áthágott minden korlátot. Halkan magam előtt összefonott karokkal dőltem neki z egyik oszlopnak, és fürkésztem a kergetőző fogpiszkálókat. A kellemes emlék egy apró nevetést csalt ki belőlem, és a tőlem telhető legőszintébb mosolyt.
Madeline igen furcsa lányka volt, és ezt már az első pár mondatból leszűrtem. Furcsa, rögtönzött érdekessége, hogy csak úgy lekapja az embereket, ami az én szememben érthetetlen és titokzatos is volt számomra. Az, hogy képtelen voltam magamat beleélni a helyzetébe vonzott, s arra sarkallt, hogy mindig megkérdezzem, mit érez olyankor, vagy ő miben látja másképp a világot. De sosem tettem meg. Hallgattam, és csak léteztem mellette.

Észrevett. Nem maradhatok. Kiléptem az árnyékból, s az asztalhoz lépve meghajoltam, majd kezet csókoltam neki. Az eddigi, távolabbi asztalnál levő kacagás elhalt, s szinte érezhető volt a megdöbbenés. Én nem zavartattam magam, volt majdnem egy év, ami alatt majdhogynem megszoktam furcsa ízlését, viselkedését és szokásait. Az eltelt évek alatt természetesen elszokhattam volna, de mintha egy perc sem telt volna el azóta, mióta utoljára láttam. És ez így jó.
 - Csak szépülsz, drága – suttogtam, majd helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. Egy könnyed kézmozdulattal jeleztem, hogy rendelnénk, s amint kicsoszogott a mocskos pultos, le is adtam rendelésem: két vodka. És két kis zászló.
Hogy ezek miért kellenek? Mert miért ne? Előhúztam zsebemből a cigarettásdobozt, s kicsúsztattam belőle egy szálat. Ajkaim közé biggyesztve pillantottam Madelinre, s a magamnak föltett kérdésre kerestem a választ, miszerint ő vajon kér-e.
 - Egy szálat? - nyújtottam feléje a dobozt cinkos pillantást vetve rá kalapja alatt. Jómagam is viseltem, de leüléskor illemhez méltóan az asztalra helyeztem. Pedig imádom viselni. Jó az anyaga. Vajon az övé is olyan? Csak egy pillanatig éreztem azt a bizonyos kényszert, mely mindenre rá tud venni, majd az tovaúszott, mikor a doboz még egy szál cigarettával lett sabadabb.

Miss Kenneth

Barbara végre megmoccant a muffin irányába, amit pozitív jelként könyveltem el. Valahogy belső naplómban sikerként könyveltem el, hogy apró mozzanataim célba értek, s nem ütköztek akadályba, illetve nem váltottak ki ellenséges tetteket. Találkoztam már olyan emberrel, akinek csak a haját dicsértem meg, és máris azzal vádolt, hogy el akarom csavarni a fejét. A mai nők bizony igen kiszámíthatatlanok, és nem érzik, illetve nem képesek értékelni a tiszteletet, melyet velük szemben tartanak fenn. Mintha a fantáziájuk vagy képzeletük képtelen lenne befogadni a tényt, hogy élnek még úriemberek is eme mocskos földön.
 - Hát bizonyos fokig nem. Viszont a diákélet hangulata nem épp a megfelelő. Már azt se lehet tudni, kiben bízhat meg az ember... – A válasza nem elégített ki. Sőt. Bizonyos mértékig feldühödtem azon, hogy nem egy száz százalékosan stabil választ kaptam. Kifejezetten zavart szavainak negatív háttere, s az érzés, hogy fel lesz dúlva az egész iskola.

Azon kaptam magam, hogy mereven bámulok előre a teáscsészét tartva, s nem pislogok. Lehet, hogy Barbara is észrevette eme mozdulathiányomat, de igyekeztem leplezni kizökkenésemet egy frissítő mosollyal. Lassan a teám elvesztette gőzölgő melegségét, s ujjaim begyén sem éreztem az a kis csípő forróságot. A pultra helyeztem pihenésképpen, majd kimérten megköszörültem a torkom.
Kérdés. A munkahelyemről. Erről tény, még nem beszélgettünk. Roxfort után továbbtanulni indultam az aurorképzőbe, bár igazán nem tudom, miért is döntöttem így. Csupán akkor úgy éreztem, képtelen vagyok még munkába állni, nem vagyok eléggé felnőtt az önálló élethez. Akkor még együtt éltem a barátaimmal egy közös kis házban, ám ötünk közül egy megházasodott, és beállt a Mágiaügyi Minisztérium dolgozóinak sorába. Mi pedig szétszéledtünk. Vettem egy házat Londonban, és azóta tanulok. De… Most milyen az, ha azt mondom egy lánynak, hogy nem fűlik a fogam a melóhoz? Az nem éppen jó pont, nemdebár?

 - Nem dolgozom, tanulok. Aurornak készülök, most fejezem majd be a második évet a Griffendél Godrik Aurorakadémián, vélhetőleg eléggé jól. – Félrepillantottam. Nem vagyok kitűnő tanuló, de az egyik legrendesebben tanulók közé tartozom, amire büszke is vagyok. Nem vagyok buzgó, nem pattogok és nem ugrálok jelentkezve a tanár orra előtt, hogy mindent én akarok elintézni. Én otthon gyakorlom az alkalmazható varázslatokat, illetve különórákra járok be engedéllyel a tanárokhoz, vagy csak simán a termekbe elvégezni az órai feladatokat újból és újból, ha netalántán nem lennék megelégedve magammal.
 - Ebben az időben elkél majd az ilyesfajta tudás, ha jól sejtem, meg aztán… Érdekel is a munka – tettem hozzá befejezésként. Nem szándékoztam olyan dolgokról mesélni neki, ami lehet, hogy nem is érdekli, elvégre nem mindenkinek az a vágya, hogy egy aurorképző tanóráiról halljon részletes meséket. Nemcsak unalmas de zavaró is lehet egy kívülálló számára.
 - És Te, Barbara, hogy tervezed a jövődet, szeretnél tovább tanulni? Ha igen, mik érdekelnek, vagy még nem néztél utána, hogy mi lenne az, amit szívesen dolgoznál illetve végeznél? – érdeklődő tekintetemben ismét kis fény csillant, ahogyan eltávolodtunk a gondterheltebb témákról, s felhőtlenebb vizekre eveztünk. Kár, hogy ezt fizikai valónkra nem lehet érteni.

Miss Kenneth

Társalgópartnerem hamarabb érkezett, mint vártam. Terveim szerint nekem már jó rég túl kéne lennem a muffinon, ugyanis nem szép látvány egy férfi evés közben. Egy nõ elegáns, kecses és elbûvölõ, bármily módon is eszik, de egy férfi... Gyorsan magamba préseltem az utolsó falatot, s igaz, még maradt egy csipetnyi a tányéron, mégis eltóoltam magamtól, hogy mihamarabb eltûnjön a pultról, magával vonszolva illatát és emlékét.
Megböktek. Kétszer is. Ki az? Szemem sarka volt az elsõ, aki részesülhetett eme csodás látványban, ami elém tárult. Miss Kenneth kisasszony, akit vártam, úgy sugárzott, hogy meg sem merem nézni a kirakatott, ahova a ragadós szemek tapadtak. Sokan követhették, elvégre nem egy általános jelenség egy csodás nõ, amint végigvonul Roxmorts fõutcáján teljesen egyedül.

 - Áh, Barbara - öntöttem szavakba boldogságomat, s akaratlanul is végigrepült rajta tekintetem. A piros felsõ csak úgy csaloggatta érzékeimet, de elmém hatalmas táblát tûzött az út elébe, elvégre iskolás lányka, akire nem illik egy olyan tuskónak, mint én, rámozdulnia. Minden érzésemet elgátolva csupán egy kedves mosolyt küldtem feléje, s a bárpult székét megcsavarva szembe fordultam. Karomat a pultra fektetve közelítettem a másik muffin felé, s apró nyilacskát formálva mutatóujjammal bökdöstem a kis tányért a lányka felé, miközben játékosan ajkamba harapok, akár egy kisgyerek. Elkapom kezem, tettetve, mintha nem is én lettem volna a titokzatos tányérmozgató, s ártatlanul pislogok hol a muffinra, hol Barbarára.
Rákérdez. Mi van velem. Mi lenne? Bár igaz, hogy az aurorképzõ rázósabb, mint a roxforti tanulmányok, mégis, az én szememben egybefolynak az évek. Talán mert jómagam is öregszem és mnidig a koromhoz mérten kapom a feladatokat. Elvégre másodévesként még az ajtó kinyitása is probléma volt, manapság már más gondok törik a jeget a talpam alatt.

 - Szó mi szó, aránylag jól telnek napjaim. A minap meglátogatott húgom, s mesélt a mugli iskolában töltött napjairól. Elképzelheted... - kacagtam fel egy rövidet visszaemlékezve a pillanatra, mikor rajzokkal tömött kezeivel hadonászott elõttem, s nem hagyta, hogy elkészítsem neki a lekváros kenyeret. Én meg azért féltem, hogy mellécélzok, és a kenyér helyett az egyik rajzára küldöm a "kend meg lekvárral" utasítást. Érdekes lett volna. - Folyton csak morgott, hogy ezek a muglik mennyire szerencsétlenek, és hogy alig várja, hogy õ is pálcát ragadhasson és varázsolhasson - magyaráztam annyi lelkesen, amennyire csak tõlem telt, bár biztos voltam benne, hogy alakítottam már jobban is a "beleélõ mesélõ" szerepét. Elszomorodva csóváltam meg fejem, majd ujjaimat teáscsészém fülére csúsztattam. Magamhoz emelve a csöppnyi csöndet elõször csak az illatát kóstolgattam, majd aprót kortyoltam a menyországból. Mint mindig, ismételten kellemes csalódás ért. Ez a kávézó nem vesztett szinvonalából semmit az elmúlt tíz év alatt, teája ugyanolyan zamatos és elringató, mint anno.

 - És néked hogy telnek a napjaid? Ugye... Ugye az iskolát még nem érték el a zavargások? - Felsandítottam teásbögrém széle mögül, félig reménykedõ, félig gyanús pillantásomat szegény lánykára emelve.
Féltem. Vagy nem. Talán. Inkább csak aggódtam. Az iskola nekem menedéket jelentettek a családom elõl, legalábbis apám elõl biztosan, s valahol mélyen zavart volna, ha azt a helyet, ami számomra a második otthonom volt, elveszteném. No ugyan már nem járok oda, mégis tekintélyes helyet foglalt el szívemben, lelkemben és múltamban egyaránt, tanáraival és dolgozóival együtt. Igen, még Friccsre is kellemesen emlékeztem vissza, holott a plafonra kívántam volna minden alkalommal, mikor nyakon csípett engem és barátaimat kiosonás közben.
Feszülten figyeltem Barbara reakcióját, hiszen már ebbõl kiderülhet, válasza pozitív, vagy negatív irányba húz majd. Megrándul a szeme sarka? Kis keserû mosoly a szája sarkában? Vagy esetleg egy lemondó pillantás a muffinra? Hé... Egyáltalán miért keresem én mindig a negatív jeleket? Pesszimista lennék? Kizárt...

Miss Kenneth

Június. Napsütés. Szememet zavarta a fény, ám lustaságomból adódóan nem hoztam magammal napszemüveget. Már csak azért sem, mert ha még meg is leltem volna valahol a 'kacatjaim' feliratú költözõdobozom alján, akkor sem illett volna a kicsit hanyagoltabb öltözékemhez. Túl régimódi, túl szeleburdi, túl nem Én. Még valamikor diákkoromban vettem magamnak, mert akkoriban divat volt, s valamivel ki akartunk tûnni a srácokkal. Igen, nekünk napszemüvegünk is van, s mi ettõl jobbak vagyunk.
Mindenesetre a jó Idõjárásanyó megszánt, s pár kellemes báránykát engedett szabadjára az égen, melyek árnyékkal kedveskedtek nekem. Hangulatom lassan kezdett standarddá válni, s tán a velem szembejövõ szimpatikus lányka is észrevehette a megbújó mosolyom, melyet viszonzásul egy pírral jutalmazott. Karjában csüngõ barátnõje csak hatalmas, fekete szemeit meresztette rám, s ahogy elhaladtam mellettük, feléje is küldtem egy mosolyt, mire összesutyorodva megálltak. csak egy röpke pillanatot szántam arra, hogy pár lépést megtéve visszasandítsak a lányokra, akik mintha ezt várták volna. Legalább megjutalmaztam õket egy kellemes emlékkel, elvégre... Én csakis kellemes emlék lehetek egy hölgy számára.

Madam Puffidot Kávézója az utca egyik legészrevehetõbb helye volt. A vörös muskátlik, a rózsaszínre mázolt fal, a napernyõk és a kis, kétszemélyes körasztalkák mindenkinek vonzották a szemét. Khm... Majdnem mindenkinek. A levegõbe szippantva az ember érezhette a szerelem szagát, de ha ezt nem is tette meg, csak annyi dolga volt, hogy észrevegye a kisebbfajta tömeget, ami megpróbálta bepréselni magát az ajtón, hogy benti helyet foglalhasson magának. Ajkak érintkeztek, kezek fonódtak egymásba, s ezernyi apró érintés talált viszonzásra percek alatt, mely egy kívülállónak gyomorfogást vagy hiányt okozhatott.
Nagyon jól tudom, milyen, ha egy magányos ember téved erre az álomfelhõs helyre. Sajnos az emberek nem olyanok, mint a parkolóhelyek, hogy akár egy évre elõre lefoglalhatod õket, s tudod, hogy nem mászik el, nem kiabál vissza, nincsenek igényei, és a legfontosabb: nem foglalja el senki, ha egy hétig feléje sem nézel.
A helyet keresõ fiatalok mellett beoldalazva merültem a rózsaszín bigyók világába. Igyekeztem semmire sem nézni, s egyenesen a pulthoz sétálni anélkül, hogy megszólnék valakit, szánalmasan néznék rá vagy kinevetném béna hódító szövege miatt. Vetettem egy pillantást a hajamra és nyakkendõmre a pult mögötti, faragott keretes tükörben, majd amilyen kedvesen csak lehet, rendeltem két meleg teát és két vegyes gyümölcsös muffint. Az idõ olyan lassan mászott, hogy egy hadseregnyi pockot tudtam volna kivégezni, mialatt kihozzák a teát. A muffinról kezeskedtek, hogy kihozzák az asztalomhoz, így fejbiccentéssel jeleztem, minden tiszteletem az övék.
Szó se róla, a tiszteletem nagyon gyorsan újratermeli magát, s most úgyis nagyon kevéske volt a tartályban, nem nagy kár, hogy itt elpazaroltam a kelleténél kicsit többet is.

Az egyik kerek kis asztalnál az ernyõk alatt megpihentettem hátsó felem, s a székben hátradõlve élveztem az utcán átkavargó lágy szellõt. Londonban nincs ilyen, ott az autók zaja eléggé rontja a látványt és érzést, de itt... Itt újra gyerek lehetek. Mosolyoghatok a szerencsétlenül járt félnótásokon, akik megnõtt lófogakkal rohannak elõ a bokorból, majd szaladnak tova a kastély felé, s büszke, örömteljes mosollyal nyugtázhatom a kicsit késõbb elõmászó hármas/négyes csoport hahotázását. Milyen szép is volt Roxfortba járni. Egymás oldalát furni azért, mert más házba került vagy épp azért mert nem találja azt, akit meg akarnak átkozni. De Roxfort megváltozott. Amióta Potter betette a lábát az iskolába, csak bajok vannak, s nem is kevés! Az újságok mondanak mindent, egymásnak ellentétes tényeket közölnek s kétségek közé terelik az egyszerû varázslókat, akiknek hót fogalmuk sincs arról, mi folyik az iskolán belül.

Teámat kevergetve figyeltem, amint egy mardekáros suhanc vonul végig görnyedt háttal az utca túlsó felén mindent megtéve, hogy a lehetõ legtávolabb kerüljön Madam Puffidot Kávézójától. Oh, az ott micsoda? Tán nem? De igen, az ott egy fekete felleg, ami követi, s elsötétíti szemeit. Majd kinövi. Vagy nem.
Tényleg, még el sem újságoltam, miért vagyok itt, bár már sejthetõ volt, hogy a másik csésze tea nem az enyém. Találkozóm lesz egy kedves hölgyeménnyel, akivel még év elején ismerkedtem meg az Abszol úton. Olvasnivaló után kutattam a boltban, s természetesen mi mást szúrhattam volna ki, mint egy toronymagas pakolmány legtetejét, A Mandragóra énekel vagy sikít? c. vitakönyvet, melyet nem rég adtak ki. Gyógynövények iránt érdeklõdõ énem képtelen volt tett nélkül hagyni szemem fölfedezését, s megszerzés közben bizony igen szerencsétlen módon összeomlattam az egész oszlopot, nem csak jómagamat, hanem egy lánykát is alátemetve. A csetlés botlás eredményeként mutatkoztam be, s bénázásomat megpróbálva ellensúlyozni elhívtam egy forró kakaóra a legközelebbi teázónál. A beszélgetés, meglepetésemre igen kellemesen telt, s úgy véltem, tökéletes lehetõség arra, hogy belsõ információkhoz jussak. A kapcsolat létrejöttéhez már csak a másik fél hiányzik.

          alapok

jelszó || "A Reggeli Próféta úgyis világgá kürtölte"
teljes név || Ralph Simon Wultson
becenév || Ralph, Rip
nem || férfi
születési hely, ido || Cambridge; 1977. január 6.
kor || 20 éves
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || -


          a múlt

A vékony porréteg szinte karcolta az üveget, amint végigsimítottam ujjamat rajta. A berepedt, szilánkos burkolatot egy kiszálkásodott, eredetileg vörösre festett fakeret tartotta egyben. A kézzel eszkábált képkeret egy szétmállott, fekete-fehér képet óvott meg a semmivé válástól, a víztõl. A padló kezdte magába szívni a sáros vizet, lassanként elvált a másiktól, s földagadva elpattant, utat adva a folyónak. Lábamat egy újabb hullám lökte meg, lassacskán térdig ért a víz a szobában. Nem szándékoztam magammal vinni mást, ezen a képen kívül, hisz itt minden olyan... Más. Mióta húgom szültetett, az egész család megváltozott, s lassan három éve, hogy nem lakom velük. Az utóbbi egy évben még a kapcsolatom is megromlott szüleimmel, egyedül keresztanyám volt az, akivel képes voltam normális hangnemben beszélgetni, de õ nem sok információval szolgált az itt történõ eseményekrõl, és lám, mi lett a vége.
Körbetekintettem magam körül a szobában, s a két halott, idõs testre pillantottam. Valahogy mégis olyan sajnálatra méltóak, pedig semmi kötelékem nem fûz hozzájuk. 17 Évet éltem egy házban velük, de az iskolám jobban a szívemhez nõtt. Apám mindig kiabált velem, mindig talált valamiféle kivetnivalót tettimben, vagy csupán mibenlétemre tett valami szemrehányást. Miért nem állok anyám mellett, miért nem kaptam kiválót Bájitaltanból év végén, vagy éppen rosszul áll az ingem. Anyám volt a kedves lélek, aki mindig mosolygott, bármit tettem. Neki készítettem öt évesen az elsõ puddingot, s õ vezetett be a varázslók világába is, s õ vitt ki a pályaudvarra azon a bizonyos napon. Csodás asszony volt, s még nagyszerûbb anya.
Közelebb léptem az idõs, telt asszonyhoz - ki üveges, fehéres szemekkel meredt valahova a semmibe, miközben teste irreálisan hatalmas szöget vett be -, s kezemmel lecsuktam pilláit. Remegõ ajkakkal hajoltam közelebb, s a kihült homlokra egy forró, könnyekkel kevert csókot nyomtam.

Hangom az utolsó szónál elcsuklott, s mélyet nyeltem. Az egyetlen ember, aki mindig törõdöt velem, elõttem fekszik megalázva, átokkal sújtva. Nem magától ragadt benn a lakásban, és nem magától csúszott bele a ház a megáradt folyóba! Csak elfedés, hogy a muglikkal megetessék a halálukat, s bárki is volt az, bosszúm eléri. Mindenen és mindenkin áttaposok, de az illetõt Én ölöm majd meg!
Könnyem vékony, fénylõ vonalat rajzol arcomra, melyet senkinek nem engedek megpillantani. Ez az egyedüli alkalom, hogy... Hogy sírok. Nem volt, és soha többé nem is lesz ilyen alkalom.
Dühöm, az a bizonyos belsõ erõ egyre jobban feszítette mellkasomat, mintha belülrõl akarnának szétvágni. Ökölbe szorult kézzel meredtem magam elé észre sem véve, hogy apró, piros pöttyöket hullajtok a vízbe. A szeme elé kúszó vékony, vörös csík volt a pecsét arra, hogy szüleim gyilkosa általam vész a semmibe.
Valami megmoccant mögöttem s én automatikusan elõrántottam a pálcámat. Egy mókus, vagy csak egy macska császkál erre, a partra sodort törmelékek között? Egy aprócska, mocsos kéz fogta meg remegve a lehasadt deszkák szélét. A ház fele leszakadt vagy levált a nagy szikláknak ütközve, miközben a folyóban sodródott, s most a hiányzó falak helyén egy arcocska jelenik meg. Könnyekkel barázdált koszos arc, de mégis felismerhetõen bátor, sugárzó tekintet.
 - Ophelia? - eresztettem le hitetlenkedve kezem, sz hunyorgó szemmel meredtem a majdnem hét éves gyermekre. Ajka reszketett, ruhafoszlányai iszappal átitatódva ragadtak gyönge testére. Csillogó szemeiben felismertem az elfogadás és beletörõdés szikráját, vélhetõleg õ már napokkal elõttem tanuja volt ennek a látványnak, és Merlin tudta, tán a gyilkosságnak is! A feltételezést tornádóként tombolt végig elmémben, magával ragadva ambivalens érzéseimet. Éveken át magamban õröltem a harag magját, hisz eme gyermek születése rombolta szét az én aránylag normális családomat. Ez a gyermek döntötte romba a kapcsolatom a családdal. Ez, Ez... EZ!
Arcomon megfeszültek az izmok, a tombolást azonban egy pillantása eltiporta. Nem csak Én vesztettem el a családom, hanem Õ is. S neki nagyobb szüksége lenne a gondoskodásra, egy ölelõ karra vagy egy megnyugtató puszira, s lágy szavakra.
Visszafordultam a tetemekhez, s igyekeztem letenni azt a hatalmas követ, melyet idáig a szívemen hordtam, s mindent megbocsátani nekik, sikertelenül. Nem voltam képes elnézni nekik, hogy itthagytak, de igazából azért haragudtam, mert szembe kellett néznem azzal, amivel nem akartam. A húgommal.
Összerezzentem. Apró ujjacskák simították végig a karomat, s egy puha, hûvös arc simult hozzám. Végigsimítottam hosszú, fekete haját, s megnyugtatásul csak ennyit mondtam:
 - Semmi baj, Ophelia, itt vagyok, s vigyázok rád. - Kis kezét megfogva indultunk ki, a folyó felé a ház maradványaiból, s csak egy tört, lopott pillantást vetettem atyámra. A most is undort ábrázoló arc véres karomálossak csuklott elõre a falnakdõlt testen, lábait szétvetve támasztotta magát egyfajta önelégült pózban. Karjáról letépett ruhacafatjai lebegtek körülötte a vízen, s egy fekete halálfej-tetoválás égette át magát a szobán, tekintetembe vésve magát.


          jellem

Hallgatag. Megfigyelõ. Gondolkodó.
Ezek jellemzik többnyire, mikor egy londoni kis kávézóban kiül a kis kerek asztalhoz, s a legfrissebb újságot lapozgatja. Sokszor nem is érdekli, amit a sorok rejtenek, csupán a muglikat figyeli. Azok járását, azok viselkedését, egymáshoz való viszonyukat.
Nyakkengõ. Öltöny. Fehér ing.
Ruhatárát fõleg ilyenekkel tölti meg, ezek mellett a kockás ing, a mellények és sötét árnyalatú nadrágok, farmerek ütnek el az alapszínektõl. Szeret igényesen öltözködni, s azokat hanyagul viselni.
Fekete. fehér. Nem, mégis fekete.
Az ellentétek embere, hangulatingadozása kiszámíthatatlan, akár percrõl percre változhat.
Füst. Öngyújtó. Cigaretta.
Ha unalom ûzi, ideges, ha éppen jó kedvû vagy lehangolt, ha valami zigalmas esemény üti föl fejét vagy ha épp útra készül, úton van vagy megérkezett, rá lehet gyújtani egy cigarettára.
Kitartás. Ridegség. Eltiprás.
Vannak olyan helyzetek, amikor elõtõr belõle a múlt, s dühöngve tombol át mindenen és mindenkin. Nem érdekli, hogy az gyermek vagy felnõtt, állat vagy akár csak egy tárgy, rombol, tör, zúz, ami csak útjába kerül, hogy a belsõ feszültségét szabadjára engedhesse.


          apróságok

mindig || cigaretta / fehér ing / csillagok / kávé / zöld / egzotikus helyek / túrázás / barátok
soha || macskák / festõk / túlbonyolítás / naívság / tehetetlenség / múlt
dementorok ||
 - Jól áll, kifejezetten jól áll Ralph - motyogtam magamnak, miközben a mardekáros nyakkendõt próbálgattam a tükör elõtt. A fehér ingen tökéletesen jól mutatott az ezüst-zöld csíkozatú ruhadarab, kiemelte szép barna szememnek színét. Roxfortba készültem, ez volt második évem. Büszke voltam magamra, hogy az elsõ évet olyan kiemelkedõen jól zártam, s már alig vártam a következõt, hogy a barátaimmal találkozhassak. Lehet, hogy már a vonatúton megátkozzuk Michaelt, had szenvedjen magában. Úgysem megy el szólni a prefektusnak, hogy szedje le a rontást, mert fél, hogy még nagyobbat kap. A gondolatmenettõl kábultan fölkacagtam, mikor apám benyitott a szobába.
 - Azonnal vedd le azt az undormányt, fiam, és ne merj még egyszer ilyen büszke fejet vágni, mert megjárod! Nagyon jól tudod, hogy csak egy szaros kis másodéves vagy, ráadásul mardekáros, szóval húzd meg magad és szedd a lábad! Örülj, hogy megtûrök egy ekkora szemetet a családomban! - Gyorsan kiszedtem nyakamból a nyakkendõt, s a bõrõndbe paszíroztam, majd kiosontam egy hatalmas tasli kíséretében az elõszobába.
mumus || az apja
titkok ||
|| 17 évesen már az iskolai szünetekben sem ment haza, az iskolát kijárva egyik legjobb barátjához költözött. Szüleinek halála után minden vagyon rá és húgára maradt, melybõl sikerült egy kis londoni lakást vennie magának. A húga jelenleg keresztanyjánál él, s néha eljön meglátogatni.
|| A szülõk halála után visszament a ház maradványai közé, és megkereste apja titkos naplóját, melyben a férfi mindent beleírt, míg élt. Ralph sosem nézett még bele, csak kerülgeti a forró kását, és vár az alkalomra. Sokszor úgy érzi, nincs elég lelki ereje ahhoz, hogy kinyissa az ázott lapokat.
|| Mikor húga kisebb volt, a család folyamatosan veszekedett, fennállt a szakítás lehetõsége is. Gyerekként Ralph csak azt érzékelte, hogy a család tönkremegy egy csecsemõ miatt. Megpróbálta hát megölni.
rossz szokás || Mindig birizgál valamit. Képtelen megülni egy helyben, hogy ne járjon a lába, vagy nem tud végigolvasni egy újságot anélkül, hogy ne legyen a papír szamárfüles, vagy ne tépõdne el.
Ha nagyon feszült, sokszor rángatózik a jobb szeme sarka, ami még jobban idegesíti.


          a család

apa || Marcus Wultson; 56 éves; félvér; elhunyt
anya || Olivia Pougine Wultson ; 50 éves; félvér; elhunyt
testvérek ||  Ophelia Wultson; 9 éves
családi állapot || egyedülálló
állatok || van egy egere: Paul


          külsőségek

magasság || 186 cm
tömeg || 79kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || A kusza haj, ha éppen nem fedi kalappal, igen jellegzetes, a pöfékelõ, lassú járású alakot még éjjel is képesek kiemelni a tömegbõl.
kinézet || Kócos, félhosszú haj, többnyire ing, legyen az fehér vagy kockás, mellény, vagy öltöny. Ezek, amiket hord, lazább ruhákba ritkán öltözik, így érzi jól magát. Tekintete fürkésző és érdeklõdõ.
egészségi állapot || allergiás a macskákra


          a tudás

varázslói ismeretek || Kijárta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát, háza mindvégig a Mardekár volt. Kiemelkedõ volt mindvégig Sötét Varázslatok Kivédésébõl, Legendás Lények Gondozásából, Bûbájtanból és Gyógynövénytanból. Majdnem megbukott Bájitaltanból, mivel nem nagyon fült hozzá a foga, hogy azt tanulja, s a professzor sajnos nem méltányolta lustaságát. A Griffendél Godrik Aurorakadémiába ment tovább tanulni, ahol jövõre kezdi a harmadik, befejezõ évét.
mugli képzettségek || tánc, zongora
pálca típusa || 10 és fél hüvelyk, mahagóni, sárkányszívizomhúr maggal
különlegesség || -


          szerepjáték-példa

 - Nah gyere, édes - morogtam magam elé, miközben várakozón tekintettem az egyre nagyobbodó barna foltra. A rángatozó labda iszonyatos gyorsaságban közeledett, melyet én egy gonosz oldalmosollyal és egy hatalmas, alulról indított ütéssel fogadtam. Ütõm szinte égett kezemben, melyet, még ha kesztyû is volt rajtam, elég jól éreztem. A gurkót kitérítve eredeti útjából, egy griffendéles hajtó felé céloztam, aki óvatlanul suhant tova, hogy a kvaffot fogadja.
 - Ejj, mellé - kommentáltam magamnak, mikor a gurkó bevette az ívet, s a piros köpönyeges srácnak csak a lábát kapta el. Az megpördült seprûje körül, s megdörzsölte lábszárát, egy elégedett vigyorral tekintett föl rám. Kigúnyolt. Engem. Egy vörös senki. Fortyogtam a dühtõl, de nem vártam meg, míg újra erre talál jönni az a vacak gurkó, nem vagyok ráutalva egy száguldó gömbre. Seprûmet orránál fogva megmarkolva hajoltam elõre, s buktam a mélységbe. Véreres szemmel indultam az illetõ után, kinek kora és neve mit sem számított ebben a pillanatban. Minek is számítson, hacsak úgy pár másodperce van hátra? Repülés közben fölé helyezkedve merültem alá, és fékeztem rá teljes erõbõl, hogy a seprûm sarka arcába mélyedve minden egyes szálával a porba tolja a másikat. Annak irányíthatatlanná vált jármûje cikázott párat, majd alábukva sodorta magával utasát is, aki kifeküdve a füvön, nyögdécselve próbálta fölemelni karját a segélykéréshez. Ápolók és tanárok masíroztak oda a szenvedõ, színészkedõ diákhoz, akinek, biztosra veszem, hogy annyi baja sem volt, mint egy tüdõgyuszi, mégis annyian ápolgatták.
Sípoltak. Kiállítanak.
Nem is vártam mást, s nem is tiltakoztam. Karomat fölnyújtva jeleztem a többiek felé, hogy még ha ki is raknak... De megérte... Én gyõzedelmeskedtem. Mint mindig.

          egyéb

Ralph sokszor kiszámíthatatlanul viselkedik más diákokkal illetve varázslókkal. Az eltérések abból adódnak, hogy milyen benyomást keltettek benne elsõ látásra, találkozásra. Halmozódnak benne az elõítéletek, s az autotképzõbe azért ment, hogy tanuljon, mindenrõl, amirõl tudni lehet, hogy az iskola végeztével eldönthesse, mit is akar az életben.
A varázslóháború igen kényesen érinti, ugyanis vannak más házakból barátai, sõt, családjának halálával sincsen tisztában, hogy kik és miért gyilkolták le õket, így minden út kulcsa abban a bizonyos naplóban rejlik.
A naplóban melyet akkor szándékozok kijátszani, ha elegendõ embert ismertem meg, s meglesz az ok, ami miatt döntés elé áll a karakter. Addig is csukva marad a kis bõrkötetes könyvecske.