*Ahogy közeledett még egyszer megszemléltem magamnak, aztán végig a folyosón, örültem, hogy nem jár erre senki, bár nem hozott kényelmetlen helyzetbe. Nem is tudja, milyen meglepő ez, mert az elmúlt két évben nem sikerült órán kívül úgy találkoznom egy Griffendélessel, hogy az ne fulladt volna átkozódásba, vagy éppen olyan vitába, aminek a végén a másik fél elájult. Seosaphine. Emlékezetes volt.
Sőt, még órán se mindig jött össze a varázskultúra. De egyelőre minden rendben van.*
- Üdvözlet-*viszonzom a köszönését halkan, szinte suttogva, a torkom megint gyulladt, hidegek a hajnalok, és még hidegebb otthon a tengerpart, és talán a pillantásom is, bírálón mérlegelem a mozdulatait, a szavait, de egyelőre nem találom azt a gyenge pontot rajta, ami fogáspont, és ami alapján bekategorizálhatnám.*
- Azon kívül akarsz valamiben segíteni? -*nézek fel rá, miközben elveszem a jegyzetét, egy köszönő biccentéssel, de a köszönetnyilvánítást eltartalékolom akkora, ha hasznos is lesz. Lefektetem a pergament az asztalra, melléteszem a saját, megbűvölt jegyzetem, és miközben olvasni kezdem a sorokat, a pálcámmal, amit a talár ujjából csúsztatok elő, áthúzom a sorait, így másolom azokat a saját jegyzetembe, ha megértem őket. Nem akartam pálcát húzni a szeme láttára, rossz ómen.
De valahogy megzavar a koncentrálásban az a félmondat, nem jutok túl az első soron sem, felnézek rá, gyanakodva fürkészem. Valami baj lehet velem, hogy az ilyen elszólásban is valami hátsó szándékot gyanítok.*
- De ezt biztos csak úgy mondtad-*engedem meg neki a menekülést kis tűnődés után.* - A pálcamozdulatokra vagyok kíváncsi. Egyáltalán mit transzformáltatok? -*nézek újra a jegyzetébe.* - Szükséges lesz ez a tudás is a R.A.V.A.S.Z.ra?

*Sohse gondoltam arra, hogy protekciót, kivételezést érdemlek azért, ami lettem. Eleve több vagyok, mint mások, a vérem és a neveltetésem jogán tudom, hogy járnak nekem némely kiváltságok, és bárki is háborgott ezen, könnyedén leráztam éretlen gondolatiságát azzal, hogy próbáljon meg úgy teljesíteni, ahogy én teszek. Próbáljon meg csak fele annyira jó varázsló lenni, mint én, akinek a varázslat a vérében van, az életének minden percében, az elsőtől kezdve egészen a majdani utolsóig.
Képtelenség, hiszen látom, akármennyire is jó varázsló egy félvér vagy egy sárvérű, az erő nem minden. Mágikus kultúrára is szükség van ahhoz, hogy valaki igazán értse az erejét és a hatalmát, hogy élni tudjon vele, ez pedig nem megy. Nagyon nem. Sőt, egyre kevésbé. De nem az ügyem, legalábbis egyelőre nem.
Azért azonban, hogy megbélyegeztek nem gondolom, hogy külön elbírálás járna, így a hátrányos megkülönböztetést sem tűröm. Jelenleg azonban úgy fest a dolog, hogy le kell süllyednem oda, hogy én kérek tanulmányi segítséget, amikor bárki tőlem kérhetne. Dühítenek a kimaradások, de nem sokat tehetek ellene, az óra zajlik, akár ott vagyok, akár nem.
Így volt ez a legutóbbi átváltoztatástanon is. Nem voltam jelen, és nem is akarok arra gondolni, hogy mit csináltam. Tudom, hogy Draco sem volt ott, vele amúgy se nagyon találkoztam az inferusos kalandunk óta. Valahogy rányomta a bélyegét a kedélyünkre az ott történtek, mintha átkot hordoznánk mi ketten.
Más a mardekárból szóba se jöhet, unom már így is a „népszerűséget”, még szerencse, hogy éppen az évfolyamunkban van a tökéletesen semleges alany, akinek nincs oka vagy talán mersze visszautasítani, noha a griffendélbe jár, elég intelligens ahhoz, hogy használható jegyzetet szolgáltasson, és nem egy oktondi Hugrabugos. Kissé szégyellem, hogy egy Griffendéles, de a Hollóhát toronyban történtek óta elveszítettem a bizalmam a Hollóhát észelvűségében és intelligenciájában. Mondhatni, végérvényesen kiábrándultam abból, hogy őket akár csak megközelítőleg magammal egyenrangúnak tekintsem.*
- Pontos-*csodálkoztam rá Hale-re, amikor megérkezett a terem elé, ahova be is nyitottam rögtön, a táskámból jegyzetet és pennát készítve elő. Tudom, hogy meddő remény, hogy nem tanultak új pálcamozdulatot, elvégre mi másról szólna a hetedik év, mint az új, hasznos pálcamozdulatokról, de azért nem szeretném éppen tőle ellesni a helyes tartás fortélyait. Mindennek van határa.*

Caeoimhin O'Siodhach [16:21]:   *3*
Seraphin Lamartin [16:21]:   lopod?
Caeoimhin O'Siodhach [16:22]:   nálad nincs biztonságban
Caeoimhin O'Siodhach [16:23]:   nem bízom meg benned a túl cuki smilek terén
Caeoimhin O'Siodhach [16:23]:   hát lefoglaltam

*Felesleges, ne dühöngjek, a gondolataid kissé olyanok, mintha babáznál velem, ez pedig teljesen fásulttá tesz, elmúlik az inger, hogy megértessem magam veled, noha, most.
Igen most.
Most látom, hogy volt benned egy perc hajlandóság, amit talán átláttál.
Igen. Nem kell megváltoznod ahhoz, hogy elég jó legyél ahhoz, amire nekem szükségem van, bár ez így durván hangzik, de ez nem azt jelenti, hogy keveset érsz, kevesebbet, mint az, aki megfelelhet nekem, egyszerűen csak más vagy, olyan zsigeri szinten más, amivel nem tudok mit kezdeni.
Meg tudnám törni. Hiszem, hogy át tudnálak alakítani. De abban nem lenne kibontakozás, fejlődés és haladás. Másnak kell lenned, más az utad lélekben.
Ez nem egy gonosz varázslat. Egyszerűen meggondolatlanul, a vakvéletlen segítségével kötöttük meg magunkat, nem a főzet eredeti funkciója szerint, ne őt ócsárold a mi hibánk miatt. Ez a misztikus kapcsolat nem nekünk készült, mi egyszerűen nem érdemeltük meg, hiszen nem is ismertük egymást, minden, ami köztünk és ránk épült, az ennek, csakis ennek köszönhető, semmi másnak.
Éppen ezért nem akarom megszakítani.
Veszteség lenne minden tökéletlenségünk ellenére, de mivel a veszteségek korát éljük, ez egyszerűen nem fér bele. Se neked, se nekem nincs szükségünk újabb belső ellentétre és önellentmondással.
Igazság csak egy van. Tudod, hogy ezt nem magyarázhatod ki, és mégkevésbé élnek meg egymás mellett, ha kettéválik ez az egy, erőszakkal tartjuk kordában, amink van, és egymásnak fordulnak rögtön, ahogy lehet. Nincs harmónia, nincs békesség.
Nem a közelség a baj. A baj Draco, bennünk van. Benned és bennem. Ne fogd másra, nézz szembe ezzel, mert különben semmi értelme nem lesz a létezésünknek, ami összefonódott. A belátásaid sokszor annyira öncélúak és önmentesítőek, hogy le akarlak lökni innen, de egyszerűen nem tehetem meg, mert sajnálnám utána, hogy megtörtént. Csak remélhetem, hogy egyszer kibontakozik belőled az a tudat, felsőbbség, nemesség, amit látok benned, és ami vonz hozzád.
De ez ennyi. Vonzalom. Nem teljesség, minden ellenére, nem erre van kitalálva ez a főzet, olyanokat kellene sokkal előrébb vinnie, akik egymással tudnak mit kezdeni, mi viszont még nem vagyunk erre eleged, dédelgetjük a saját kisded sérelmeinket és ábrándjainkat a világról és annak a helyes működéséről.
Lazulnak a gondolatai, eltávolodik a tekintetében a cselekvő elme amikor Draco hozzá hajol, a mosolya se mosoly már, a tengeri széltől fagyhideg szája engedékenyen nyílik résnyire, hogy közöttük megmelegedjen a lélegzet, megrebbennek a szemei, de talán soha többé nem fogja lehunyni a kristálykéket.
A keze elemelkedik a testétől, ő nem lép el a szirt szélétől, számára az éppen olyan barátságos és biztonságos, mint bármely másik hely Angolhon földjén, ami általában belekerül a biztos talaj kategóriába, és nem is enged, bár a keze lazán fog, nagyon lazán. Fájdalmas a visszalépés mindig, de meg kell tennie azért, hogy legyen előre, még ha egy teljesen másik irányba is kell elkanyarodnia, mint ahova ő menni akar valójában. Fájdalmas búcsút inteni a saját útjának, és emellett megkapni azt, hogy ő soha nincs tekintettel a másikra, holott most sem tesz mást, mint végül lép.
Lábujjhegyen közelebb, le a párkányról, sötét talárja körbelebbeni a pillanatnyi szélcsendben, aztán a kellő közelségben felhopponálja magukat a barlangból, mert innen nincs ki és bejárat csak a tenger felől és mágikus úton.
Itt már tényleg nem maradhatnak.*

---

---

---

---

*Én sem?
MEGINT én sem látom? MEGINT visszadobod, amint mondok? Hol van itt a különbség akkor?
Nem vártam örömet. Nem vártam boldogságot. Én nem várok ilyesmiket.
De a szembesítésed nagyon érdekes.
Mit reméltem ettől az egésztől, mit reméltem a kimondott igazságoktól, mit reméltem, a tényektől?
Hogy elfogadod őket? Igen. Hogy elfogadod és érted őket.
Nem érzem ezt, de ezért én nem fordulhatok haraggal feléd, még ha a fájdalmad ellenem is vetíti azt, amit mondtam neked.
Fabatkát sem ér az őszinteség.
Az értéktelenség kinyilvánítása nem annak szól, amit Draco tulajdonít neki, hiszen az elismert erénye az őszinteségnek, inkább annak a célnak, amit nem sikerült Seraphinnak véghezvinnie általa, és igazából még csak meg sem tud fogalmazni. Holott majdnem mindig tudja, hogy mit akar, és hogyan érje azt el, de most, most valahogy elfogyott az ehhez szükséges tudás, elerőtlenedett. Felszabadultsága elfolyik Draco tudatában, az édesét otthagyja akkor, amikor a kis alkimista tudatában már rég megkeseredett.
Örül. Döbbenten mered rá, aztán értelmet nyernek a gondolatoktól a kimondott szavak.*
- Ez nyilvánvaló-*feleli halkan, csendes, komoly tudatában nem gyűrűzik végig a derű, amit pedig megkövetel a helyzet. Számára magától értetődő, hogy a Hét Vér minden tanulsága megbecsülendő, de lám, a másikuknak ezt ki kell mondani bizonyosságként, hogy érezze, hogy tudja.
Nem csoda, hogy soha nem értik egymást, ha egyszer a dolgoknak sem tulajdonítanak azonos jelentőséget. Ez egy lehetetlen párbeszéd, amit idegen nyelven folytatnak olyanok, akiknek még a teste is más, így a mimikájukból se tudnak olvasni. Emberfeletti, heroikus küzdelem, mindkettőjüket kiveszi, és ez valószínűleg nem helyes így. Seraphin fejében nem helyes így. Nem erős. Nem építő, mégis készséggel engedi a kéznek, hogy érintse. Ahogy Draco feltárta az érzelmeit, amikhez végül is méltatlan, úgy ő is hagyja, hogy megérintse, holott az érintés utáni sóvárgását elnyomva tartja, és megválogatja, hogy kinek engedi.*
Nem gőg.
Miért akarsz vele vitába szállni?
Miért kell vele vitába szállni?
Miért az gerjeszt benned ellenállást, ha valami vitathatatlan és igaz, nem pedig az, hogyha valami vitatható, tehát valószínűleg hazug dolog?
Ezt nem tudom a büszkeségedre fogni, és nem is akarom. A büszkeség nem takaró, amivel a hibáinkat beborítjuk, hanem végeredmény a tetteink következtében.
De nem akarok veled erről veszekedni.
Nem akarom, hogy elbúcsúzz.
Annyi mindent nem akarok, és annyi mindent igen, amikhez mind kevés és gyenge vagyok, és sohse érek velük célt. Mint a Hét Vér, aminek a csodája itt van a kezemben, a véremben, a torkomban lüktet, az ujjaimban, a kezedre göndörödő hajamban, a homlokomra hajtott fejed alatt dobog. Mégsem tudok jól varázsolni vele.*
- TÖbb, de nem elég-*mély lélegzetet vesz, belélegzi Draco közelségét szinte, mielőtt elengedné, gyenge, erőtlen, hamis mosolya szól az őszinteség üdvözítősége ellen.*

*És megint és megint, és megint. Összeszorulnak a fiú fogai, békés, átszellemült arca megkeményedik, ragyogó, lobogó ifjúsága megöregszik, megtelik a kamaszkorú fiúkra oly jellemző keserű vonásokkal, amik semmi mással nem helyettesíthetőek, de kortársaival ellentétben nem tör ki gyalázkodásban. A gondolatai se szólnak a vulgaritás nyelvén, de mintha ökölbe szorulnának, ahogy az önuralom szigorú béklyót vet a nyakukba.
Megint, megint, megint.
Susog a kis megvadult hangja a fájdalomnak, a keservének annak, hogy nem sikerült kimondania, úgy kimondania, ahogy ki kellett volna mondania ahhoz, hogy Draco értse őt. Talán megértés sincs, ahogy a kérdésekre sincs válasz.
Soha, senki nem kelt nagy hatást. Minden csak pillanatnyi. Én se voltam rád jó hatással, ha amit mondok mindezek után is gőgnek tartod csak.*
Feltételes mód. Reméli és akarja, hogy ez nem így van, csak a fiú sértettsége mondatja ezt vele. Nem ez lenne az első eset, és bizonyára nem is az utolsó.*
-Senki sem nyer.
*Felpattannak nyomban a tükrizkékek, zölddel hintet tükrükben és a fiúra tekintésben nincs semmi... bensőséges, mint az iménti közelebb lépésben, tovatűnt belőle a mámora annak, hogy beszéljen, beszéljen arról, amit lát. Mert amit lát, az megsérti Dracot. Hallgatást fogad a tudata a lelkének.
Nem tudtam, hogy lenézést jelent.
A tudatában ott a bizonyosság arra, hogy tényleg nem volt erre semmi előzetes ismerete, újdonságként érték a szavak, és amit eredetileg jelentettek a lezárt szemei teljesen feledésbe merül egy pillanat alatt. A köpeny után kap a tekintete, aztán visszafordul az érintésre, végletek között ingadozik, mint mindig, felhagynak szemei a pislogással, így is eléggé nedves minden, a bőre, a haja, a tekintete nem szorul a szemhéj alatt érlelődő könnyek automata tisztító-motivumára.*
- Tanulságos a Hét Vér, semmiképpen sem tévút egészében. Nem függ attól a kiteljesedéstől, amit mondasz-*feleli csendesen, lemondón.*

*Tudom, hogy igazam van, azt viszont fontos tudnod, hogy nem tesz boldoggá. Nem tesz boldoggá az igazságom a problémáink felismerésében, nem tesz boldoggá, ha elismered azokat. Nem tesz boldoggá, ha azt ígéred, minden más lesz, és nem tesz boldoggá a várakozás a feszültségben, a csodára várva.
Nem boldogít, hogy segíthetek abban, hogy elhallgassanak benned a hangok, és nem ad nekem semmivel sem többet az, hogyha felnyitom a szemed. Megteszem, mert úgy érzem azzal, hogy látok, látlak, és felismerem ezeket a bajokat, tartozom azzal, hogy átadom neked ezt a tudást, hiszen kívülről minden egyszerűbb. De ez nem segít az én gondjaimon, nem épít a világomon. Nem teszel boldoggá. Hallgatásod, értő, figyelő hallgatásod önmagában nagy előrelépés neked, amiért megérdemled az elismerést, de én mit kezdenék vele?
Nem vagy partner ebben a kapcsolatban, legalábbis nem úgy, hogy előrehajts engem. A tudásunk igen, az egy dinamikus rendszer. A munkában, a varázslatok építésében és a mágikus okfejtésekben megvalósul az a harmónia, amit a barátságunk is megkövetelne. Hogy érzelmileg is adj annyit ebbe a közös gondolatfolyamba, hogy az számomra pozitív változást hozzon.
De ez nem történik meg.
Nem hibáztatlak, nem kell védekezned. Tudom, hogy miért van így, tudom, hogy mi az, ami lehúz téged. Nem mondhatom, hogy megértem, hiszen a megértés nem erényem, de értem. A logikáját, az összetettségét. Le tudlak bontani tényezőkre, és utána újra tudlak építeni, noha a személyiséged nem tudom logikai láncolatokból felépíteni, azt modellezni tudom, hogy mit miért teszel nagyjából. De mindez Draco, lásd be, nem elég. Nem elég ahhoz, hogy jó legyen nekem veled.
Felismered az igazságokat, de egyvalamiben tévedsz. Nincs szükségem rád. Arra van szükségem, hogy valaki értsen, megértsen, és adjon nekem, ahogy én is adok magamból. Arra nincs szükségem, hogy felnyissam a szemeid, hogy teletömjem a tudatod az általam képviselt gondolatokkal, és te befogadd azokat, azok szerint formálódj, mert nem találod a saját utadat a zűrzavarban.
Nem akarlak nevelni, és nem akarlak tanítani. Fegyelmezni, kényszeríteni és meggyőzni, de megteszem, a kedvedért, de tudnod kell, hogy ez engem nem tesz többé, jobb emberré, mint ahogy én szeretném.
Kedvellek. Vonzódom hozzád. Összekötött minket a varázslat, amit nem bontok fel, noha néha, igen, átsuhan a tudatomon, ahogy látod is, de ez a gondolat soha nem ver gyökeret, nem csak most. Úgy érzem, felelős vagyok érted, és ha látom a helyzeted, és a lelked kiszolgáltatott felét, akkor nincs jogom ahhoz, hogy mindezt félresöpörjem a saját érdekeim miatt, ami józanul, hidegen és kegyetlenül azt diktálná, hogy olyan társaságot keressek magamnak, amelyik nem csak a tudásomon épít kiegészítően úgy, ahogy te.
A fogaskerekeink egyszerűen nem illenek össze. Ha az enyémek kerekek, akkor a tieid szögletesek. Összekapaszkodnak és meghajtják egymást, de mindenképpen elroncsolódik a közös felszín.
Komoly, józan szeme nem válik ellenségessé, kéksége feloldódik a zöld fényben, Draco arcát fürkészi, és noha szinte az arcába vágja a monológját, ezzel nem kívánja kihívni, nem dob neki kesztyűt. Feltárja a titkot, de nem tűz ki ultimátumot, nem mond semmit, amivel ezen a helyzeten változtatna, nem engedi el Dracot a veszélyes peremen, és nem is hagyná lezuhanni, hiszen ha a varázserő meg is mentené, hogy a sziklákat zabáló tenger gyilkos hullámai közé hulljon, a zuhanás kezdete is lehet elég fájdalmas elviségű ahhoz, hogy maradandó kárt okozzon, amit pedig nem akar.
Nem akarja bántani, noha a gondolatai okot adhatnak arra, hogy azt támadásnak értelmezzék, ahogy nyirkos szempillái rebbennek, az egy olyan emberi gesztus, amiből tisztán olvasható, a helyzet fájdalmassága őt sem hagyja hidegen, és túl van már azon, hogy ezen dühöngjön, gyűlölködjön. Hogy Dracot tegye felelőssé. Van, hogy egyszerűen nincs bűnös és nincs bűn sem, a fájdalom más tőről fakad.
Akármit kimondhatunk. Lassan rábólint a feltevésre, és hogy megerősítse ezt, újra szóra nyitja sápadt száját.*
- Ez itt tényleg a világnak kvázi a vége, mágikusan teljesen elszigetelt. A Roxfortban minden lehallgatott, de ami ennyire természetes hely, az teljesen más-*csendes a hangja, hogy ne zavarja meg annak a természetességnek az üvöltését, zajongását, csak egy futó pillantást vetett az elhátráló pegazusok után.
Semmi baj, üzenik át a gondolatai a megbocsátást, végtelenül türelmes most minden zaklatottság iránt, az iménti dühöngése elillant, mint a füst, a felismert keserűség lám, ha másra nem, de erre bizonyosan jó volt. Kissé elmosolyodik.*
- Tudod, nekem az nem elég, hogy egyszer vége lesz, bár bizonyosan így lesz-*elkalandozik a tekintete.* - Nyerni akarok a helyzeten, amennyire csak tudok, tapasztalatot és erőt. Sebeket szerezni, amiket meg kell szereznem, de nem csak elviselni őket, mint azt egy túlélő tenné, hanem tudni, mire lesznek még nekem jók azok. Nem akarom ölbe tett kézzel várni, amíg elmúlik a vihar, ha egyszer vitorlát is fordíthatok a szélbe, és messzire vitethetem magam. Nyilván kockázatos, de nem vagyok hajlandó ülni a romokon, amiket a vihar hagyott, és örülni, hogy elment, ha egyszer tudom, hogy használhattam volna.
*Egészen belefeledkezik a gondolatba, felragyognak a szemei, a tudata, izgatottan megfeszül, egyáltalán nem a fagyos széltől reszket meg karcsú termete a párkányon. Tétován talál vissza azután a nyugalomba, zavarta megnyalja a száját, aztán lehunyja a szemét lassan, közelebb lép a párkányon a fiúhoz, egyetlen mozdulata sem vezet a bizonytalanság felé, tökéletesen megtalálja ahhoz, hogy elé állva kissé megemelje a fejét, mintha csak fel akarna nézni rá, ahogy azt a magasság megköveteli, de a szemét nem nyitja ki hozzá.*
- Lásd az én szemszögemből. Ismerem a kitérőket, ismerem a vargabetűket-*szinte suttog, a szavait ellopja a szél és dühöngve a sziklafalhoz vagdossa őket.* - Régebb óta vagyok ennek a gondolatnak a híve, minthogy értettem volna mit jelent. A Hét Vér sok mindent megváltoztatott a gondolkodásomban. Tudom, hogy az út soha nem egyenes és kényelmes, de ez az eset nem volt szükséges az úthoz. Tévút volt, és nem tapasztalati, ezt nem tudod kimenteni, bár a szándék, szinte kedves.
*Kis mosoly rándul a szája szélén.*
- Nem tanítalak meg lovagolni Draco. Megmutatom, hogy kell, de benned kell eldőlnie, hogy ez neked való-e. Nem akarom, hogy olyan legyél, amilyenre én formálhatnálak, ha eluralnám a tudatunkat. Főleg nem akarom, hogy úgy legyél olyan, hogy önként teszed, mert nem látsz más alternatívát és belém veted a hited.
Nem tudom, hogy mit akarok eztán-*teszi ki a bizonytalan pontot a gondolat végére. Nincs lezárás, nincs dicsőség.*

---

---

*Hagyom, hogy megkapaszkodj bennem egyetlen, könnyed érintéssel, mielőtt a zúgó semmibe vetem magam, és a fekete örvénylésben sem hagylak el téged. Mint a harag, mint a méreg testet öltött örvénye, a hopponálásom most nem az ezerszínű szürkeség kavargásáról szóló térugrás.
Menekülünk a fekete alagútban.
Rejtőzünk ebben a sötétségben.
Hogy magamra ne találjak.
De ahogy az indulataimat nem hagyhatom el, úgy az énemet sem, és úgy téged sem hagytalak magadra a semmiben, és ahhoz kevés volt minden haragom, hogy darabokra amputoportáljon. Ha már belekezdtem ebbe a varázslatba, legyen az csak egy kis hopponálás, akkor már jól kellett megcsinálnom, és tökéletesen, így nem esett senkinek semmi baja.
Nem önt el ennek éreztén a szokásos büszkeség. Hiába vagyok én olyan, amilyen, tökéletes látszat burka egy tökéletlen léleknek, hiába vagyok számtalan helyről szabdalt és nem kifejlett, kiforrott énképű személy, ha egyszerűen még így sem passzolnak össze a mozaikjaink, szabdaltságaink. A tökéletesség külleme alatt foszladozunk, de ha nem találom meg a harmóniát a szálaink összefűzései között, akkor nem fogok tudni segíteni rajtunk, te pedig nem segítesz nekem.
Mégis azt várod, hogy én vigyelek. Mégis ragaszkodsz hozzám.
Hát viszlek, és ahelyett, hogy élnék a rám ruházott hatalommal, nem teszek kárt benned.
Tudom, hogy nem nyugtatna meg. Tudom, hogy a véred és a fájdalmad nem boldogítaná a tudatom. De az ösztöneim igen. És az ösztöneimmel nem akarunk szembesülni. Se te nem akarsz, se én, még ha elő is kerültek ma már.
Elbámulok a tenger felett, a fekete víz összeloccsan a fekete éjszakával előttünk, messzire elnézhetek, és akárhova elláthatok, hiszen a sötétség elrejti ugyan a dolgokat, de ha látni akarom, akkor magam előtt láthatom azokat az igazságokat, amiket nem kaphatok meg.

A hely, ahova megérkezik a két taláros varázsló nemigen engedi meg, hogy megbillenjenek, szédüljenek, vagy botoljanak, ennek megfelelően Seraphin erős, fakó ujjai rá is marnak Draco karjára, mielőtt fejest zuhan az alant tomboló vízbe. Egy sziklapárkányon állnak, mögöttük egy barlang-féleség, aminek széles és hosszú terasza egyfajta kifutópályára emlékeztet, és valóban, érkeztükre két viharszürke pegazus hőköl hátra, a barlang sötétbe vesző mélye felé.
Mindezt persze nem a holdfényben látják, a hosszan a sziklafal oldalába vájt üreget az előtte lebegő zöld, alaktalan lidércfény világítja meg hátborzongatóan zöldes színnel. A Lamartin Kúriát tartó szirt alatt tartózkodnak, a tenger felé félúton a sziklafalon, amit varázslat óv meg a tenger elől hátráló kövek természetes eróziójától, közel Nagy-Britannia legnagyobb varázsállat rezervátumához. A fény a pegazusokat csalogatja, csak varázslények és aranyvérű varázslók számára látható varázsigéje Jonathan Lamartinnak, amivel azt biztosítják, hogy a tenger fölé kirepülő szárnyas ló állomány viharos időben is jó eséllyel visszataláljon a biztonságos partokra. Hogy néha-néha egy-egy sárkány is tiszteletét teszi a sziklafalnál, az már a család problémája, bár tény, hogy a család heraldikájában megjelenik a sárkányt marcangoló kígyó képe is, ugyanúgy, mint ahogy a pegazus szárnyait fojtó hüllő alakja is megtalálható. Mert hisz kígyók ők mind.

- Arra van Jylland, arra Norvégia és Svédország, a trollok földje, arra pedig a Holland partok-*kinyújtja a karját, pálcával együtt és mutatja is Seraphin, a hangja halk, főleg itt, ahol ordít a szél a sikoltozó óceánnal és közben nyögdécselnek a kövek, de a gondolataikban visszhangzik a szavak zaja. Az arcát egészen a peremen tartja a hidegen felcsapó vizekbe, a haja pillanatok alatt apróra begöndörödik a copfban, ahogy ott állnak ég és víz között, szemlátomást egyáltalán nem tériszonyos, a perem legkülső hasadásán áll.*
- Az ott Európa. Nem mi vagyunk a világ közepén, noha úgy fest, a mi háborúnk, a mi harcunk az egyetlen dolog, ami létezik, az egyetlen probléma, de ha innen nézem, máshol is élnek varázslók, gondolkodnak, alkotnak. Ami a közös bennük és bennünk, hogy ugyanolyan erkölcsi normák kötik őket, mint minket. Éppen ezért máshol se lenne kényelmesebb ezt elfojtanom-*elmerengve szemlélődik a sötétben, mintha látná az idegen partokon mozgó idegen embereket.*
- Ezzel csak azt akarom mondani Draco-*fordul hirtelen a fiú felé, sötét talárja ívben kilendül a semmi fölé.* - Hogy senkik és semmik vagyunk-*komolyan a szemébe mélyeszti a tekintetét.* - Önmagunkban egyikünk se ér annyit, hogy azt, amit mi képviselünk, a mindenség hiányolja. Nincs mire fel nyafognunk az élet igazságtalanságán, nincs mit kikérnünk magunknak. A születési előjogaink biztosították nekünk azt, hogy ez ne így legyen, ahogy biztosították minden aranyvérűnek és más rendű varázslóknak is. A felemelkedés lehetőségét-*csendes levegőt vesz.* - De egyikünk se, se te, se én, se bárki más a korosztályunkból nem tett semmit azért, hogy érjen valamit. Csak sóhajtozunk azon, hogy milyen rossz nekünk, mert tényleg fáj, de nem küzdünk ellene. Ahogy te is, kicsinyes félelmek és sérelmek garmadáját gördíted a haladás elé, mert úgy félsz a változástól és a komoly dolgoktól, mintha a véred révén nem arra születtél volna, hogy ezekben élen járj.
Néha jó lenne elmenni oda, ahol élhetek a képességeimmel, és nem fojtanak el. Ahogy az iskola és a közrend, úgy most te.

Szexuálisan aktív karaktereink korkülönbségéről:

Jules:
              látná a kis gyereket, ahogy a lábujját szopja kb
              és gondolat:"Meg fogom húzni, ha felnő"

És a romantika:

Jules:
              Alec: hol voltál egész életemben?
              Tene: Többnyire anyám petefészkében

Draco Malfoy [22:22]:   jé megláttam Draco nevét az online felhasználók között és meglepődtem
Draco Malfoy [22:22]:   oO
Vikitria Mirol [22:22]:   ez azért jelent valami
Draco Malfoy [22:22]:   na de mit? :DD
Draco Malfoy [22:22]:   szöksz már szívem?
Vikitria Mirol [22:22]:   hát honnan tudjam
Draco Malfoy  [22:23]:   olvasd ki a kártyákból

*Mindennek megvan a maga ideje, a maga helye, hangulata, formája, színe, szaga, íze, illata. A tanulásnak és a háborúnak is. Az árulásnak és a szökésnek nincs. Fel nem foghatom honnan gyűrűzött a diákság körébe ez az új mizéria, ez a tömeghisztéria, ez a divat, ez a hullám. Ahogy a Nimbusz 2000-res seprű terjed, úgy vette be magát az ősi falak közé ez a ragály is, szökjünk el valahova. Eltünedeztek a folyosókról a legbosszantóbb és legostobább diáktársak, megritkultak a termekben a fejek. Az egész hihetetlenül nevetséges, hiszen miközben próbálom felderíteni a szökések okát, bár csak amolyan mazochista érdeklődésként a jövő varázstársadalomtagjainak észbeli mozgatórugóiért, arra jutottam, hogy az ég világon semmi okuk megszökni. Senki nem kínozza őket. Egy-két diákincidensen még az állítólag elnyomott házak tagjai a kegyetlenebbek, mint az én fajtám, és elegendő csak a házak pontjaira nézni, alig előzzük meg a Hugrabugot. Nincs kivételezés, nincs terror. A háború mindössze néhány őrszem formájában szivárgott be ide, de példának okáért Crasso professzorral nyert az iskola, hiszen intellektusban meghaladja a más, „jó” oldalon álló tanáraink intellektusát és képességeit. Józan belátóképességen belül egészen biztosan. Ez a szököncség valami olyasmi, amivel Pottert és Weasleyt próbálják utánozni, a szórakozás egy, a számomra érthetetlen fajtája. Hallottam pusmogásokat arról, hogy hol lehetnek, de őszintén szólva, kit érdekel, hogy hol vannak? Majd ha lehetséges őket azon a helyen elégetni, megsemmisíteni, a beléjük szorult varázserőt pedig kinyerni valahogyan, hogy méltó kezekbe kerüljön, akkor majd érdekes lesz. Nekem is. Meg bárkinek, aki egy kicsit logikusan közelíti meg a helyzetet. Addig is, amíg nincsenek itt, nyugalom van ééés, ha egy kis szerencsénk, a tanárok levonják a pontokat tőlük szigorúan, amíg távol maradnak az óráktól. Ennyit a friss hírekről, amit érdemes volt átgondolni így, tanulás előtt.
A könyvtárban nem fogytak meg a fejek. Azok, akik eddig idejártak egy olyan ritka elit réteget képeztek, akik képesek voltak a gondolkodás alapvető műveleteire, és belátták, hogy addig rendben, hogy a felnőttek vívják a maguk harcait nemtelen eszközökkel, a hozzám hasonlók megbélyegzésével és belehúzásával, de az igazi érték még mindig a tudás. Aki tud, annak hatalma van. Akinek hatalma van, az megvédheti magát, vagy opcionálisan azokat, akiket szeret, de az ilyen idealizmus távolabb áll tőlem, hogy bármi más. A tudást pedig itt lehet elsajátítani, és ha már egyszer megtehetjük ezt, élni kell a lehetőséggel. Bár tudom, hogy nyilván a legtöbben csak a kötelező köreiket róják le rendszeresen, és valószínűleg egyedül az én könyvem került elő Tiltott Szekcióból. Fekete bőrborításán, rozsdás csatjain most azonban mégis tétlenül nyugszanak az ujjaim, fehéren derengenek ennek a saroknak a félhomályában, éppen negyed órája lobbant el felettem a fáklya, csípős füstjével betöltötte a gondolataimat, jelezve, hogy kifogyott belőle a varázs, ami életben tartotta a lángját. Annyira sötét azonban mégsem volt, a saját jegyzetemből olvastam, átismételve azokat a varázsformulákat, aminek a segítségével ez a súlyos kötet felnyitható, hiszen elég értékes tudást tartalmaz egynémely feketemágiákról ahhoz, hogy érdemes legyen olyan varázsszavakkal őriztetni, amiknek helyes kimondásukkal komoly koncentrációt igényelnek.
De most valahogy képtelenség koncentrálni, az erős latin hangzású szavak közé, a polc túloldaláról érkezve újra és újra befurakszik egy rossz kulcsszó. Slampos Lampert. Slampos Lampert. Mint egy rossz igézet, egy névadásában elkárhoztatott varázsige volna, felhangzik, mint egy rossz mantra, összerázkódom az utálkozástól, ahogy a szavak vonszolják magukat, de mégis, valahogy nosztalgikus. Tavalyi tananyag, nosztalgikus, amikor még alkímiát lehetett tanulni, és tisztább volt minden. Még a sárvérűek se voltak ennyire pimaszak.
Madam Cvikker felszólításának hatástalansága ösztökél arra, hogy felkeljek halkan, az egyelőre lezárt könyvet magamhoz fogva lépkedek át a könyvespolc mögött az ő oldalára, és a háta mögött egy pillanatra megtorpanva a megfelelő szavakat keresem, amivel felszólíthatnám a hozzá hasonló hugrabugost arra, hogy hallgasson, ha már egyszer a könyvtárban múlatja az időt, de ekkor megüti a fülem az a zagyvaság, ami felhördülésre készteti a precizitásom.*
-Ostoba!-*sziszegem felcsattanó suttogással, a téli hidegektől begyulladt torkomban rekedt és halk a hang, de azért hallani fogja ilyen közelről, a balomba fogott pálcámmal kirántom a kezéből a pennát, mielőtt leírná ezeket a történelemgyalázó sorokat.* - Cornelius Caramell, az előző miniszter akkor még nem is élt, amikor Lampert! Cormac Caramell, az őse volt az, aki felrobbant azzal az árulóval-*visszadobom mellé a pennáját, az se zavar, ha az ütődéstől kifröccsenő tinta összekeni az ő talárját.*
- Hovatovább megtennéd, hogy a könyvtárban csendben maradsz Holmes?

*Figyeli, hogy a parancsteljesítés hogy meg a kislánynak, nincs tőle lenyűgözve, amikor hallja a hangját, de talán tényleg nem tud. Szerencsére nem látja, milyen állapotban van az a láb, aligha ragadtatná el magát tőle, elvégre segíteni azon lehet, aki elég élelmes, márpedig az, hogy hagyta magát ilyen állapotba kerülni nem vall élelmességre. De talán... kicsi még. Nem, ez soha nem volt kifogás, se józan, se gyengült pillanataiban.*

- Értem, akkor...-*értő szemmel méri fel a növényt, hiszen van idejük, mert a lány még talpon áll és a fás szárú nem öntötte végig mindenféle savakkal, emésztőnedvekkel és miegymásokkal, addig nincs olyan nagy baj. Bár a fájdalom már meglátszik az arcán, a Mardekárosok alighanem születésüktől fogva érzéketlenek mások fájdalmára, annál érzékenyebbek a sajátjaikra, de, ez most kapóra is jön, legalább nem veszti a fejét pánikjában, hogy segítsen azon a szerencsétlenen, aki ilyen helyzetbe sodródott.

Illetve kapóra jött volna, azonban az elsőéves szokatlan határozottsággal már elő is rántja a pálcáját, mi több, varázsol is vele és még túl is éli, sajátos, sajátos, megszemléli a jelenséget, végül elteszi a saját pálcáját. A lány csodásan megoldott mindent egyedül, mivel rá nincs szükség összeszedi a maradék szükséges hozzávalókat, aztán kurta biccentés után, ami az elköszönést jelzi eltávozik az üvegházból, hacsak meg nem támadja még valami a lányt, de ő nagyon elvan a maga világában. Persze, ez egy veszélyes hely.*

---

Köszönöm a játékot.

HETEDIK FELVONÁS
• • HARMADIK SZÍN • •


        027 • 044 [ Gabriel Mirol ]