Óh nem, ha egyszer valamibe belekezdek, vagyis a mondandómba, hiába emeli kezét, hogy leintsen. Ez sem akadályoz meg abban, hogy befejezzem. Hogy kifejezzem ily módon magam, s talán könnyítsek a lelkemen. Az a sok vacillálás, félelem, a megannyi indok, ami azt súgja, még most hagyjam ezt az egészet. Ezt a… mit is? Lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni? Vagy még csak egy kezdeti stádium, ami lehet megreked itt. Mert nem lehet azt mondani, hogy még most, a legelején elvágom a szálakat, és minden úgy folytatódik tovább, mint eddig. Bennem ez a dolog már régen nem az eleje mindennek. Annál sokkalta több.

Lehet rosszul lennék saját magamtól, ha már nem lennék tisztában egy ideje azokkal a bizonyos érzésekkel, melyek eluralkodtak rajtam. Hogy most is, szinte rajongva figyelem minden egyes lépését, melyet megtesz. Hogy csak úgy iszom a szavait, pont mint a sivatagban rekedt vándor, aki pár csepp vízhez jut. Ám ahogy a szavak mondatokká alakulnak, s értelmet nyernek, úgy kúszik aprócska fintor, és elégedetlenség arcomra. Most nem is az bosszant, hogy azt mondja, csak egy leheletnyivel lenne könnyebb neki a felvetés, amely ebben az esetben igaz is. Hanem a többi… hogy min is kellene változtassak.
- Hirtelen nem is tudom, hogy ehhez a megállapításhoz mit szóljak. – Feleltem enyhén ironikusan, ezzel is csak tovább éreztetve azt, mennyire nem tetszik a hozzáállása. Lányos álmaim egyikében talán azt reméltem, hogy elfogad majd olyannak, amilyen vagyok. Egy kissé modortalan, neveletlen szutykos sárvérűnek. Hah, mily naiv ábrándok. Lehetséges, hogy ha még meg is változok… akkor sem leszek elég jó neki? Hozzáillő, megfelelő? Az a papír, ami annyi mindent bizonyít, lehet nem is ér semmit. Hiszen engem nem érdekel, miféle királyok és királynék a felmenőim, s hogy valójában pont olyan tiszta a vérem, mint az övé.

Újabb mondat, a házam, a származásom… mintha ezeket ellehetne törölni. Csak apró kis porszemek lennének a tökéletes ruházatán, amit egy mozdulattal eltüntet. Lehetséges, hogy szerinte csak ennyi… De mindez belém ívódott, formálta a jellemem, s tett olyanná amilyen most vagyok, s elvileg pont ezért fűzi hozzám valami… mert nem vagyok hasonló a többi kis csitrihez, akik a mai nap során már szóba kerültek.
- Lehetséges, hogy félreértem de mintha a saját flancos ízlésednek megfelelően akarnál belőlem valakit alakítani vagy… valamit. – Szűkültek össze a barna szemek, s villantak meg a természetes dacossággal. Mely talán gyermeki volt, s semmibe vehető, vagy épp ellenkezőleg?

Elfordítva a tekintetem, megtámasztva még mindig kezemben az állam, néztem tova, figyelve, hogyan is gyülekeznek a sötét fellegek. Ismerősnek éreztem a jelenetet. Mintha az én életem fölött is egyre csak gyülekeztek volna, villámokat szórva. Szemem sarkából észrevéve, hogy közeledik felém, felhagyva a körbe járkálással, pillantottam rá. Meg sem rezzentem, ahogy éreztem, hogy az első esőcseppek lehullva az asztalra tett kézfejemre csiklandozták bőröm, s gördültek lefelé. S ahogy az elsők lehulltak, úgy egyre több és több, követték egymást. S hulltak, beterítve hullámos tincseim, s arcom. Újra csak éreztem, ismét csapádba estem. Képtelen voltam elszakítani a pillantásom. A dacosan összepréselt ajkaim önkéntelenül váltak kissé szét, s vettem egy mély levegőt, hiszen akkor úgy éreztem, mintha fojtogatnának.

Nem feleltem semmit sem az újabb szavakra, melyek már jobban estek kissé sebzett lelkemnek, mint az előbbiek. Kissé félrebillentve a fejem, fektettem arcom tenyerébe, s emeltem fel kezem, hogy az övére helyezhessem, ezzel is csak a néma egyetértést kifejezve. Majd pár pillanat múlva leheltem csuklójára apró csókot, s pillantottam fel rá. A kérdést meghallva, apró mosoly futott át ajkaimon, s felálltam ültő helyemről.
- Már türelmetlenül vártam, mikor kérdezed meg. Féltem, hogy a visszautasított ajánlatok egyikét kell még is elfogadjam. – Minek is tagadtam volna. Bárki is jött oda, hogy megkérdezze, mennék e vele, habozás nélkül rávágtam, hogy nem. Bár rettegtem, hogy nélküle kell elmenjek egy ilyen kis lényegtelen ünnepségre. S lehet, inkább el sem mentem volna, mint sem valaki mást lássak a karjai között, a hogy tánc közben készségesen hozzásimul. Karjaimmal nyakát körülfonva pillantottam rá, s váltak vonásaim kissé komolyabbá, s talán… elszántabbá. Közelebb hajolva zártam le ajkait csókkal, egy apróval.
- Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy ne foglalkozzunk az előbbi dolgokkal de… nem szeretném, ha mástól, más körülmények között tudnád meg azt, amiről én is csak tegnap szereztem tudomást. – Suttogtam halkan, s simítottam végig bal kezemmel az arcán.

[ Mr. Vacilláló ]

Igaz, igaz amit mond. A háztársak nem vettek észre semmit. De ezt nem lehet újra és újra eljátszani, csak azért, hogy a folyosókon pár lopott pillanatot együtt töltsünk. Ráadásul, ahogy kiveszem a szavaiból, ő is ellene lenne a dolognak. Túl sok bonyodalmat szülne. Hiszen az eddigi szürkeségből az egyik pillanatról a másikra kikerülne az a bizonyos figura, s mindenkinek feltűnne, hogy nem is létezik igazán, mert nem ül ott az asztalnál, s nem jár senkivel egy órára.
- Nem akarok több hazugságot. – Ráztam meg a fejem. Egyre csak több és több övezne körül, mely a végén teljesen ellepne, s megfojtana. Ám a következő szavaknál, melyeket hozzám intéz, teljességgel megdermeszt. Szabad lehet…? Tényleg ezt érzi? Én lehetek az egyetlen egy ember, aki előtt nem játssza a szerepet, melyet ki tudja ki osztott rá, ő vagy a nagybátyja? Ezek a szavak, s az újabb aggódó, féltő mondatok többet érnek minden kincsnél, s az emberiségbe vettet hitem talán egy pár pillanatra visszahozta, hiszen pár napja semmivé foszlott, ahogy szembesülnöm kellett vele, egész életem merő hazugság, nem több. S talán én sem vagyok az aki… talán egészen más valaki.

Amikor elenged, s lép el tőlem, az eddig visszatartott lélegzetem lassan kifújom, majd kissé lehajtom a fejem, s behunyom a szemeim egy röpke pillanatra. Ellökve magam az asztaltól, húzom ki az egyik széket, mely csikorogva karcolja végig lábaival a fehér követ, s rogyok le rá. Nem bírtam tovább ott ácsorogni, inkább rongybabaként üldögélek, bal kezem megtámasztva a hideg asztallapon, másikat az ölembe ejtve figyelem őt.
- E mögött sokkal több minden áll, csak te nem avatsz be engem. – Szólalok meg egy kis idő után, megtörve a beálló csendet, melyet az ő léptei törtek meg eddig. Mielőtt még azt gondolná, most azt követelem, regéljen el mindent, emelem fel kissé a kezem. – Nem, nem is várom el. Főleg, hogy semmi jogom hozzá. –
Tény, még is mi jogosítana fel engem ilyesfajta követelésekre? Semmi. Sőt, mondhatni semmivel sem tartozik nekem, főleg elszámolással nem. Talán eddig is túl messzire mentem, elragadtatva magam? Egyik nagy félelmem az, hogy hisztis, akaratos tyúkként fogok viselkedni, s ezt észre sem veszem.

Felkönyökölve mindkét kezemmel, temettem az arcom tenyereimbe, majd véve egy mély lélegzetet, pillantottam fel rá, összefonva az ujjaim, s megtámasztva rajtuk az állam.
- Könnyebb lenne, ha kiderülne rólam, hogy nem az vagyok aki? – Kérdeztem hirtelen, talán meg is bánva, hogy kibukott belőlem a kérdés, de ha már egyszer megtettem, akkor nincs visszaút, s nem szívhatom vissza. – Teszem azt… nem muglik a szüleim, hanem varázslók. Akkor az változtatna valamit a helyzet mostani felállásán? -
Őrült kérdések ezek, s magam is jót derülnék hasonló helyzetben, ha ebben nem én lennék az alany, s nem lenne a feltételezés igaz, ami egyelőre a másik számára tényleg csak feltételezés.

[ Mr. Védelmező]

Kissé értetlenül pislogva nézek rá, amikor végre megszólal. Védelem? Miféle védelem? Azt nagyon kétlem, hogy esetleg engem akarna védeni. Még is mitől…? Inkább csak saját magát, s a nevét. Azt a bizonyos Malfoy nevet, melyet még véletlen se hozzanak szóba pont az enyémmel. Persze, érthető, sőt, szinte teljesen logikus. Félrenézve, tekintetem az egyik székre szegezve kúszik önkéntelenül egy apró, gúnyos mosoly ajkaimra. Nem, nem őt gúnyolom ki, inkább saját magam, hogy már megint milyen egy szerencsétlen hülye voltam. Talán… talán egy pillanatig elhittem azt, hogy most már soha többet nem lesz azzal gond, hogy ő és én azon a bizonyos ranglétrán hol is állunk. S ezen semmiféle levél nem változtat, semmiféle újonnan szerzett információk.

S ez másodpercek alatt futott az agyamon, de még mielőtt bármiféle vádat mondhattam volna a szemeibe pillantva, kúsztak be a kezek a kabát alá, szinte észrevétlenül. Így, a magas sövények jótékony takarásában minden megengedett volt, még egy ilyen, talán bensőséges mozdulat is.

A szemeimben a féltékenység mardosó lángjai csaptak fel, már csak névtelenül megemlítve azt a sok kis csitrit. S a nekem szegezett kérdés, megint olyan nyilvánvalóan dorgáló volt, hogy már szégyenkeznem kellett volna, hogy valaha is a zöld szemű szörny felütötte bennem a fejét. Lesütve a szemeim, vettem egy mély levegőt.
- Talán. – Feleltem arra, hogy hittem e egyetlen pillanatig is, hogy érdekli őt valamelyik ígéretes hölgyszemély, akiből kitűnő menyasszonyjelölt is lett volna, főleg ha a felmenőit néztük. De ez a kérdés, bármilyen határozottan is csúszott ki ajkaim közül, annak ellenére is, hogy ilyen közel volt hozzám, fájdalmasan átlátszó volt. Hiszen, igen, nagyon is féltékeny voltam mindenre és mindenkire, aki nyíltan oda ment hozzá napközben, s akár csak egy hanyag mozdulat kíséretében is, de hozzáért, teszem azt a vállához, s valami idétlenséget sugdosott a fülébe.

Kezeimet szinte önkéntelen mozdulatban futattam végig a karján, s megállva, kissé megkapaszkodva bennük néztem újra rá, amikor meghallottam a kérdést. Felróni, hogy meg akar óvni? Ennek inkább imponálnia kéne, mint sem bosszantania. Kissé hátrébb hajolva, hogy ne essek újra kísértésbe pillantottam rá.
- Nem, nem rovok fel neked semmit. De ettől függetlenül meg tudom magam védeni. – Válaszoltam, de nem azzal a stílussal, ami egyébként jellemzett engem. Bár megmaradt a jellemvonásom, nem arról van szó, de vele szemben már nem tudtam volna tovább hozni a dacos, akaratos és határozott önfejű leányszó szerepét. A halk szavakban inkább némi tiltakozás volt, gyenge ellenkezés, hogy engedje, én is döntsek, ne csak ő. Persze sosem lehetett tudni, mikor fog az alvó vulkán kitörni, hiszen kissé heves természetemnél fogva ez megtörténhetett, ha nagyon befolyásolni akartak. Bábként kezelni.

- Te azt mondod védeni akarsz. Én azt mondom, hogy egyszerűen csak nem tudod megtagadni a neveltetésed által beléd sulykolt elveket. – A kezeim újra csak elvettem, s már nem rajta kerestem a támaszt, hanem a kovácsoltvas asztal szélére fonódtak az ujjaim, ezzel megtámasztva magam. – A te károdra menne, ha híre menne, hogy egy sárvérű kezét fogod. Vagy nem így van Abraxas? – Vontam fel a szemöldököm. Hangomban nem volt semmiféle kihívó él. Inkább csak színtelen, egy enyhe keserűséggel.

[ Mr. Lehengerlő]

Kissé tehetetlenül, idegesen morzsolgatva a boríték sarkát pillantok fel, s még mindig semmi. Talán ilyen hamar idejöttem volna? Nem bírtam a máskor imádott Klubhelységem környezetét. Nem, nem volt üldözésmániám a rám vetődő tekintettektől, hogy biztos mindenki tud mindent. Szó sincs ilyesmiről. Csak a piros anyagokkal bevont falak nem sugározták felém a megszokott melegséget, s marasztalást. S a könyvek sorait is tehetetlenül bámultam, mintha… mintha tanulnék, pedig korántsem fogtam fel semmit a sorokból. Pedig ideje lenne összeszedjem magam a közelgő vizsgák miatt is. Viszont valami, vagy inkább valaki untalan elvonja a figyelmem, s már csak azon kapom magam, hogy a könyvre könyökölve révedek el a semmibe, s visszapörgetem a történteket, mint valami filmet, a moziban. De persze biztos csak én vagyok ilyen szentimentális, s csak én az én szívem kalimpál, a történet óta még jobban.

Idegesen birizgálom a piros-arany színben játszó sálam rojtjait, az egyik kezemmel, ami nem tudom, hogy is került oda, ki a meleg zsebből, amikor a szél halk fütyülésén kívül valami egészen mást is meghallok. Még hozzá lépéseket. Közeledő lépéseket. Most vagy Ő jött el, vagy valaki magányos órákra vágyik. Először fel sem pillantva, csak véve egy mély levegőt, emelem meg kissé a fejem. Nagyot dobban a kis ketyegőm, melyen már meg sem lepődök, amikor pillantásom találkozik az övével. Nem mozdulok, sőt, egyetlen egy mozdulatot sem teszek felé, még csak el sem lököm magam az asztaltól. Már csak azért sem fogok egyből a nyakába ugrani.

Hah, naiv gondolat volt, hogy én ezt az elhatározást, amit már a levél megírásakor magamban megfogadtam, nem fogom az első pillanatban megszegni. Tudhattam volna, hogy elég egyetlen egy olyan mozdulatot tennie, amivel képes női szívek százait összetörni, s ezzel együtt engem is az ujja közé csavarni. S ráadásul ezzel ő is teljességgel tisztában van. Ahogy elém áll, s pillantok fel rá, felejtek el egy röpke pillanatig levegőt venni. Fel sem emelem a kezem, hogy esetleg eltoljam magamtól sértett módon, pedig így terveztem… de tényleg! Már megint az a mérhetetlen nagy gyengeség, ami elfog. S ahogy egyre közelebb hajol, majd érinti meg az ajkaim, leszek libabőr. Egy teljes pillanatig nem teszek semmit, továbbra sem moccanok, s nem is viszonzom. De tényleg csak addig, mert még mielőtt megszakítaná az édes kontaktust kettőnk között, emelem fel a balkezem, hogy a tarkójára tapasztva az ujjaim, csókoljam meg, vágyakozva, s talán túlzottan is odaadóan.

A hosszúra nyúlt percek után elengedve, simítom végig az arcát, majd húzom el a kezem, s mélyesztem újra csak a zsebembe.
- Miért kell ez az egész? – Kérdezem, miközben a szemeiben kutatok valamiféle… válasz, érzés után. – A bujkálás, a titkolózás, hogy úgy kezelsz mint egy… egy… valamiféle hétvégi alkalmi partnert. - 

[ Mr. Titkolózós ]

Ebben a pillanatban annyi mindent szerettem volna. Legszívesebben megfogna azt a csinos kis nyakát és kitekerni. Még ha három nap is telt el, az azért akkor is három nap. Igen hosszú… és túlságosan szürke három nap. Mindenfajta szó, vagy bármiféle jelzés nélkül. Ennél talán még az is jobb volt, ha sárvérűnek nevezett, mert akkor legalább hozzám szólt. Még ha éppen nem is a legkedvesebben. Na de ez… Ez, hogy úgy tenni, mintha nem történt volna SEMMI?

Dühösen trappoltam keresztül az iskola folyosóin, majd az egész parkon keresztül, s megkerülve a magas sövényeket, melyek kellőképpen elrejtettek a kíváncsiskodó tekintetek előtt, lépkedtem a fehér kövökön, a padokat, s asztalokat kerülgetve. Elég borús, szeles idő volt, senki sem tévedt erre, hogy esetlegesen sütesse a hasát. Csak, hogy lássa mennyire tiszteletben tartom a drágalátos döntését, miszerint csináljuk úgy mintha a másik üvegből lenne, s nézzünk át rajta, nem egy nyilvános, hanem egy eldugott helyet jelöltem meg találkapontnak. Mert bizony küldtem neki levelet, mert ha ÉN nem lépek, akkor ő rám se hederít. Hát ennek a végére fogok járni, már csak azért is. Mert az ilyesfajta viselkedést nagyon nem tudom tolerálni.

Idegesen harapdálva a szám szélét, forgok körbe a nem túl nagy helyen, s támaszkodom meg az egyik asztalnak, éppen csak nekidőlve, s összefonva a karjaim, kissé dacosan meredek magam elé, mit sem törődve, hogy a enyhe szellő a saját maga kedvére kócolja össze a barna tincseim. Lehet, hogy el sem jön? Ha ezt meg meri tenni velem azok után… Akkor tényleg kitekerem a nyakát. De azt már nyilvánosan, és akkora vircsaftot rendezek… Najó nem. Ezzel csak magam járatnám le, s kürtölném világgá életem újabb baklövését. Kezeim a zsebembe mélyesztve, fogom meg azt a bizonyos levelet, amit nem is olyan rég, pontosabban tegnap este kaptam meg. Ha nem olvastam el ezerszer, akkor egyszer sem. Örültem, hogy az édesanyám vette a fáradtságot és írt nekem végre egy levelet, hiszen én hiába küldtem, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy apám hamarabb rátette a kezét, s ezért nem kapta meg. Ja, hogy ők nem is azok akinek gondoltam… Hát ez csak hab a tortán.

          alapok

teljes név || Violet Elizabeth Blakemore
becenév || Nem szereti ha becézik, max a Viot tűri el.
nem || nő
születési hely, idő || London; 1978. június 1.
kor || 18
faj || ember,
vér || aranyvérű (lsd majd a bővítés) de magáról úgy tudja, hogy sárvérű
évfolyam || 7. évfolyam


          a múlt

Egyszer volt, hol nem volt… *filmszakadás*
Ismeritek a Hetedik mennyország című filmet igaz? Azt hiszem ez a címe, de nem biztos. Egy családról szól, ahol van egy rakat gyerek, egy kedves, aranyos, háztartást vezető anyuka, és egy még kedvesebb pap apuka. NA nekem is valami hasonló a család felépítés, annyiban, hogy én vagyok a legkisebb, és az édesapám egyáltalán nem kedves.

Szüleim muglik, mindkettő, és talán 2-3 generációra visszamenőleg nem is volt varázsló a családban, tehát sárvérű vagyok, a szó szoros értelmében. A szüleim már nagyon hamar családot alapítottak. Édesapám 18 éves volt, édesanyám pedig éppen, hogy betöltötte a 16ot. Állítólag szerelem volt, mely a mai napig is tart. De mondani sok mindent lehet, azt pedig úgy is én döntöm el, hogy hiszek e nekik vagy sem. S én nem hiszek. Amint összeházasodtak, jött is egy évre rá a legidősebb nővérem, majd szépen sorban pottyantak a gyerekek, 1 vagy 2 évenként. Édesapám pap, de fanatikusan, és ő azt vallja, hogy amit Isten adni akar nekünk azt el kell fogadni, nem szabad visszautasítani, vagyis nuku védekezés, s mind ezt a Biblia és Jézus szent nevében. Így történt az, hogy nyolcan vagyunk testvérek, és én vagyok a legkisebb. Van 4 nővérem és 3 bátyám. Engem édesanyám 42 évesen hozott világra, s akkor ő is azt mondta elég volt. Bár teljes titokban, hogy édesapám nehogy megtudja, mert akkor lett volna ám családi botrány… Apám elég határozott személy, és mindig az van, amit ő akar, ráerőltetve mindenkire a saját akaratát. Többek között minden gyermeknek adott egy-egy Biblia nevet, szerencsére én az Elizabethel jól jártam, hiszen a bátyáim az Apostolokról kapták a nevüket… Hát csoda, hogy elmenekültem a Nagynénémhez? Bár ez sem saját döntés volt…

A Roxforti levél előtt, mit sem tudva éltem a muglik mindennapos életét. Kiskoromtól kezdve a nővéreimmel együtt egy neves balettiskolába jártunk, illetve amint elkezdtem az Általános Iskolát az egyik helyi Állami Iskolában, csatlakoztam a színjátszó körhöz. De mielőtt azt hinnétek, felvetett minket a pénz, tévedtek. Tény, hogy nagyházban laktunk, de még is, 10 ember hogyan fért volna el? Persze nyomorogtunk 3an is egy szobában. De ahogy reppentek ki a fészekből az idősebbek, úgy jutott egyre több hely. Viszont az, hogy édesapám pap volt, ráadásul igen csak közkedvelt, és sokan jártak a miséire, ez elég sok kaput megnyitott előttünk. Így volt az a bizonyos balett iskola is ingyenes a számunkra. Egyébként nem volt ez olyan jó dolog, hiszen jóformán mások alamizsnájából éltünk, s ez felettébb megalázó. Főleg, ha a többi gyerek az orrod alá dörgöli. Lehet, nem is jártam volna az órákra, ha nem imádtam volna a táncot, s nem akartam volna sikereket elérni benne, amelyek igen csak korán sikerültek is. Ám ekkor jött az a bizonyos levél, ami mindent felkavart.

Bár más gyermekeknél mutatkoztak jelek, lehetséges, hogy nálam is, de olyan picik lehettek, hogy teljesen elkerülték a figyelmem, és a szüleim figyelmét is… A levelet persze apám találta meg. Még is szerintetek, egy ilyen mélyen vallásos embernek mi volt a reakciója? Hogy a büdös kölykök szórakoznak, vagy a másik vallás hívei így állnak bosszút rajta. Kidobta a levelet. Másnap megint jött, kettő, és így tovább. Mire édesapám azt mondta, hogy ennek én vagyok a felelőse, és hogy behoztam az ördögöt a házba. Egyik este kikötözött az ágyhoz, s Ördögűzés címén ott tartott, majd 3 óráig, mindenféle átkot motyogva, szentelt vizet fröcsögve rám. Ám ennek sem lett meg a hatása. Vagy legalábbis amit apám akart, hiszen én csak még jobban rettegtem tőle, de attól még a levelek száma nőtt. Ekkor döntött úgy, hogy mennem kell. Édesanyámnak majd beleszakadt a szíve, s hiába könyörgött, hogy a legkisebb kislánya hadd maradhasson, ez sem hatotta meg az öreg kőkemény szívét. Így hát 11 évesen kiraktak, na de nem az utcára, mert szerencsére édesanyám nővére, aki egy csupa szív nő, egyből befogadott, s a két saját gyermekével nevelt engem is, mint a sajátját, és bár nem igazán akarta elhinni ezt a Roxfortos dolgot, azt mondta, ha felvettek egy ilyen helyre, akkor próbáljak szerencsét.

Az első év igen csak nehezen telt, s éppen csak, hogy átvészeltem, hiszen az a sok újdonság, amivel találkoztam, igen csak nehezen fért bele a fejembe. Egy külön világ, mely titkos, és nem szabad beszélni róla, a varázstalan nép előtt. Egy iskola, ahol sok, velem hasonlatos képességű diák tanul, ahonnan nem lehet csak úgy hazajönni, kivétel a szünetek. Pálcával kell hadonászni, és mindenféle szót el kell mormolni, hogy legyen is hatása. Egy hatalmas mesebeli kastélyban megtalálni a termet, ahol az ajtók némelyike beszél, a képet mozognak, s talán segítenek is… ez annyira… más volt! Álomszerű! De persze nem lehetett minden rózsaszín, és bizony hamar meg kellett tanuljam, hol is vagyok én a ranglétrán, mert bizony ez is van. A legeslegalsó fokán, ahol a sok más sárvérűvel együtt beosztottak, s mind ezt azért, mert a felmenőim nem voltak varázslók és boszorkák, s hiába voltam olyan tehetséges, mint mások. Megbélyegeztek, beskatulyáztak. Eddig sem voltam az a hú de közvetlen típus, de ezek után még annyira sem kerestem mások társaságát, de nem is zárkóztam el, hiszen annyi testvér mellett hozzászoktam, sőt igényeltem a társaságot.

A legnehezebb a balettól való elszakadás volt, de nyáron mindig újra és újra csatlakoztam a kis csapathoz, egészen negyedik évvége utáni nyárig, amikor egy ugrás nem úgy sikerült, ahogy annak kellett volna, s akkor megpecsételődött a sorsom. Bár meggyógyították, kikötötték, hogy soha többet nem táncolhatok. Újabb érvágásként ért a hír, de kénytelen voltam ebbe beletörődni. Már amúgy is érett az elhatározás, hogy ott hagyjam, még ha fájó szívvel is, hiszen a koromhoz képest magasabb voltam, ami egy balett táncosnak nem éppen előnyös. Tehát így is úgy is ez lett volna a vége, de még is… nem így kellett volna véget érnie egy ábrándos álomnak. Ami csak az enyém volt, és azt hittem, senki sem veheti el tőlem.

Sokat gondolkoztam, mi is lehetnék, ha egyszer nagy leszek. Hivatalba nem akartam vonulni, annál valami mozgalmasabb munkára vágytam, amelyekben segíthetek másokon. Legkisebbként tudtam, milyen is az, amikor elnyomják a másikat, sőt, az első Roxfortos éveimben is tapasztaltam, de így, hogy már több éve odajártam, s sok átkot ismertem, melyek képes voltam megvédeni magam, nem álltam meg szó nélkül, ha egy kisebbet piszkáltak a nagyok, s ez gyakran előfordult, főleg ha a Mardekárosokról volt szó. Bárhol, folyosón, udvaron, vagy a Nagyteremben. Ha azt láttam, hogy egy kisebb ellen mennek vagy hárman, az igazságérzetem valamiért erősebb lett, és könnyűszerrel kiátkoztam a nadrágjukból. Ennek általában Büntetőmunka volt a vége, de nem érdekelt. Még így is megérte, ha láthattam a hálás tekinteteket, s esetleg egy baráti szál is szövődhetett közöttünk. Mert nem voltam túlzottan eleresztve barátokkal. Talán, mert sokszor nem találtam a helyem a varázsvilágban, mármint… nem érdekelt a Kviddics, sem Roxmorts, és az ott található dolgok, a közkedvelt trágyagránát, így nem is volt sok közös témánk. Maximum a tanulás. De abban sem sok, hiszen nem tudtam jól magyarázni, ezért nem is korrepetáltam másokat.  Talán a türelmetlenségem miatt. De azért mindig akadt pár ember a KH-ban akikkel együtt szapulhattuk a tanárokat, vagy kérhettem el valakitől a Reggeli Próféta friss számát.

Mivel eggyel alattam járt Harry Potter, akiről persze addig semmit nem tudtam, még utána nem olvastam, ott voltam a Bölcsek Kövének megtalálásánál, amikor a Titkok Kamrája feltárult, a Sirius Blackes sztoriról, és a Trimágus tusáról nem is beszélve. Talán az utóbbinál érett meg bennem az elhatározás, hogy Aurorként lehet, helyt állnék. Lehet személyes bosszú is benne, lenne, nem csak a puszta védelmezési ösztön? Hogy nyakon csípjem azokat, akik a magam fajtát kínozzák, a sárba tiporják és kivégzik? Lehetséges, s ha erre rákérdeznének, nem tudom tagadnám e…


          jellem

Nem nevezném Magányos Farkas típusnak, hiszen nem ül naphosszat a könyvtárban, s nem is kerüli a társaságot, de még sem ő a társaság központja, és nem jár csoportosan mindenhova, inkább egyedül. Hiszen akkor nem kell alkalmazkodnia senkihez, s nem kell várnia, mert azt utál… Türelmetlen ember, s általában mindent azonnal akar, s nem szereti ha akadályozzák a munkájában, vagy a tanulásban. Nem egy stréber típus, hiszen nem tud a fenekén maradni, egyhelyben, hogy magoljon, de valahogy magára erőszakolja, hiszen az Auror Képzőbe jó jegyekkel akar pályázni. A kedvenc tantárgya az SVK, és a Bűbájtan. Céltudatos ember, sikerorientált, de ez még sem jelenti azt, hogy másokon átgázol. Közvetlennek talán nevezhető, de ez nem egyenlő, hogy bárki nyakába borul. Segítőkész, de nem hagyja magát kihasználni. Kissé sok benne a védelmezésre való hajlandóság, és bár semmi köze az esetek nagy részéhez, ő akkor is odamegy, és belepofátlanodik. Hirtelen haragú, és hamar kilehet hozni a sodrából. Viselkedése nem éppen kimért mindenkivel, inkább csak olyan természetes, s egy apró mosoly mindig ott lapul ajkain, amitől talán a „kedves lány” benyomását is keltheti. Mivel évekig tanult színészetet, jól eltudja rejteni a valódi érzelmeit, ha arról van szó, de inkább az egyenesség és az őszinteség híve.


          apróságok

mindig ||

- Védelmező Angyalt játszani
- Hatalmas sétákat tenni
- A Tiltott Rengetegbe lógni, egyedül vagy Hagrid társaságában
- Újabb és újabb Átkokat, Rontásokat, Védő bűbájokat elsajátítani
- Aurorokról szóló könyveket olvasni

soha ||

- Ha sárvérűnek nevezik
- Ha gyengébbeket bántanak
- Büntetőmunkákat
- Az Aranyvérűeket, akik azt hiszik, különbek nála
- Halálfalók

dementorok || Olyankor mindig az az emlék villan fel szemei előtt, amikor az apja kiskorában ördögűzést gyakorolt rajta.

mumus || Talán butaság, de a legjobban a hajléktalanoktól retteg, akik mindenféle szakadt ruhában, bűzölögve, markukat nyújtva közelednek felé, így a mumus mindig egy hajléktalan képében jelenik meg.

titkok ||

- Nem veri nagydobra, hogy minek készül, mert szerinte senkinek semmi köze hozzá.
- Hogy beleszeretett egy évfolyamtársába, de a kapcsolat talán soha sem teljesülhet be.
- Hogy tavaly nyáron egy bulin, valami idegen sráccal vesztette el a szüzességét, s csak azrét feküdt le vele, hogy a másikat próbálja felejteni.

rossz szokás ||

- Ha dühös, mindig kipirosodik az arca, és olyan, mint egy kis mérges gomba.
- Sokszor nem a pálcája, hanem a keze jár el.



          a család

apa || Arcturus Lestrange; aranyvér
anya || Adrienne Avoyelles; királyi család leszármazottja + aranyvér
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -


          külsőségek

magasság || 179 cm
tömeg || 67 kg
rassz || európai
szemszín || gesztenyebarna
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || Egy hirtelen döntésből kifolyólag csináltatott egy tetoválást a medencecsontjához, egy aprócska minta, mely egy Jázmint ábrázol.
kinézet || Magas, légies alkat. Mindig egyenes tartással jár, mely nem nevezhető merevnek, s nem néz ki úgy mintha karót nyelt volna, inkább csak a büszkeség, és az önbecsülés, ami jellemzi. Nem szokása rohanni egyik helyről a másikra, talán kissé ráérősnek is tűnhet. Arca vonásai kedvességet sugároznak, de csak kellőképpen, nem viszi túlzásba. Így nem aggathatják rá a „rideg természet” jelzőt ami nem is lenne rá illő. Dereka karcsú, lábai hosszú, vékonyak, haját általában leengedve hordja, s a hullámos sötét fürtök körbekeretezik az arcát, s emelik ki még jobban sötétbarna szemeit. Az iskolában általában mindig talárt hord, és allergiás arra, ha gyűrött, vagy nem éppen úgy áll, ahogy annak kellene.
 egészségi állapot || teljesen egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek || Mivel már végzős az Iskolában, az ismereti már kellően szélesek és nagyok. A hat év alatt, a tanulása mindig elérte a Várakozáson felüli teljesítményt, csak ritkán sikerült neki Kiválót teljesítenie, még a kedvenc tantárgyaiból is. Egyelőre nem tanulja az okklumenciát és a legilimenciát, mivel azt majd az Auror képzőben fogja felvenni plusz tantárgyként. Remekül forgatja a pálcát, és elég jók a reflexei, ezért tud gyorsan reagálni. Sok időt szentel a nonverbális varázslat elsajátítására, és talán az egyik legjobb az évfolyamában. Plusz órákat vesz McGalagony Professzortól.

patrónus || Természetesen tud, alakja egy Sólyom.
animágus alak || Egyelőre még csak tanulja, az alakja egyelőre ismeretlen.
pálca típusa || 14 hüvelyk, Tölgy  főnixtoll maggal.


          egy darabka belőled

Yolanda Delacour

          egyéb

Egyelőre még nincs tisztában valódi származásával.

Meglepődött volna a másik? Még kissé kába állapotomban is éreztem, hogy pár pillanatig mintha dermedve, kissé tehetetlenül állna, mielőtt felfogná az egész helyzetet, melyet én sem tudok. Képtelenség… még is mit tettem? Szinte a karjaiba borult, mint valami szerelmes liba. Pont úgy, mint azok, akik mindennap körülvették. S ahogy a keze talárom alácsúszik, úgy válnak ernyedté jobb kezem ujjai, s engedik el a könyveket, melyek puffanva érnek földet, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Szabaddá vált ujjaimmal simítom végig az arcát, a szeretett vonásokat, melyek annyi álmatlan éjszakát okoztak. Vele együtt lépek, ahogy támaszt keres magának, s ahogy közelebb húz magához, simulok hozzá, hogy a két test, még a zavaró anyagok ellenére is, szinte egymásba olvadjon. Hogy a saját szívdobogásomon kívül érezzem a másikét is.

A combomra tapadó kéz, mely egyre feljebb kúszik, kellemes borzongással tölt el, s feszülnek meg az izmaim pár másodpercre, s bak kezem megragadva a tarkóját, mélyesztem bele kissé a körmeim, s ahogy a mindent elsöprő vágy csitulni kezd, ér véget lassan a csók, s ahogy levegőhöz jutok, hagyja el ajkaim egy halk sóhaj. S ahogy a homlokát az enyémhez támasztja, hunyom le újra a szemeim, mint aki éppen erőt gyűjt valamire. Az apró kis kezek lecsusszannak a nyakról, és az arcról, egészen a kabát alá, érintve a leheletnyi anyagot. A kérdés, mely egyben volt pimasz, és provokáló, csak azt nem tudtam, milyen érzéseket is kellene kiváltania belőlem.

- Kérlek… kérlek ne tedd ezt velem. – Suttogtam halkan, ahogy a kezek megragadták az anyagot, s kapaszkodtak bele, szinte már kétségbeesetten. A hangom is egészen másmilyen volt, mint a megszokott, erőteljes, és határozott, tele merő gúnnyal, lenézéssel, mindenfajta védekezéssel, a másikkal szemben. Halk volt, elhalló, talán alig hallható, megtört, s tele mérhetetlen szomorúsággal, reménytelenséggel. S ahogy a puha csók éri az ajkaim, úgy remegek bele az érintésbe, melybe annyi mindent beletudnék magyarázni, saját magam becsapva, hamis illúzióba kergetve, s nyitottam fel kissé a szemeim, felemelve a fejem, az övéibe nézzek, hátha… hátha némi újat vélek felfedezni bennük. Valami… valami őszintét.

- Ne játszadozz Abraxas – Hagyták el az ajkaim a gyöngécske és erőtlen szavak. Legyőzött, s talán a teljes megadással teli vegyes érzelem csillant meg a gesztenyebarna szemekben. S most… talán most először mondva ki a nevét, azt is különös mód kiejtve? Újabb pont, újabb tett, mellyel elárultam magam.

Figyelem, miként nyeri vissza eredeti arcát, közben befejezi a mondatot, amit én elkezdtem. Újra csak dacosan felszegem a fejem, s szorosabban ölelem magamhoz a két könyvet. Mintha az bármi ellen is megvédene. Milyen szánalmas viselkedés ez tőlem ajj…
- Ennél szebben én se mondhattam volna. – Húztam fel kissé az orrom, ahogy hátráltam egy lépést, hogy minél messzebb legyek tőle, s az egész lényétől.
- Legalább előttem ne váltogasd már a kinézeted! Úgy utálom, amikor eltorzítod a külsőd. – Csattanok fel, amikor már megint az aranylószemeivel bámul rám, s tisztára zavarba leszek. De nem azért, mert annyira elnyerné a tetszésem. Inkább csak úgy érzem, mintha valami Egyiptomi kiállításon lennék, ahol a sok régi Isten szobor visszabámul rám. Bár lehet, jobb is ha nem a saját külsejével próbálkozik, akkor könnyebben mondom neki azt, hogy nem. Nem, nem, nem és nem. Nem fogom beadni a derekam pár röpke óráért, s az utáni rám váró megalázásért.

- Ne… ne becézgess itt nekem. – Háborodok fel még jobban, s csak terjeszkedik a pír az arcomon, ám lehet most egészen más miatt? Bár minek venném fel ezt, ezt a lekezelő becéző nevet, főleg az ő szájából. Idegesen tűrök hátra, a  fülem mögé egy rakoncátlan tincset. Elegem van már ebből az egészből… de, már csak párhónap, és soha többet nem fogom látni. S akkor biztos sikerül elfelejtenem, mindent, ami vele kapcsolatos. Ami megtörtént, s nagy levegővétellel vágok neki egy új, sokkal jobb életnek bár…
Mi van, ha még is összehoz minket a sors évek múltán? Amikor ő, mint jeles Halálfaló, én pedig mint Auror. Még belegondolni is rossz volt… Magától a kósza ötlettől rosszullét környékezett. Hogy én pálcát rántsak pont rá… Nem, ez képtelenség. Nem lennék hozzá elég erős. Remélem a mi drágalátos Miniszterelnökünk majd nyakon csípi, s nem engedi neki, hogy ilyen bűnös, romlott társaságba keveredjen. Már ha ő sem áll Voldemort szolgálatában. Sosem lehet tudni.

Elfordítom a fejem, s talán én magam is indulnék, amikor a halk szó megüti a fülem. Megtorpanok, ledermedek, mint akire sóbálványátkot szórtak, s úgy nézek magam elé. Vajon hihetek neki? Vagy ez csak újabb színjáték? Ahogy beszélni kezd, pillantok rá, s felé fordulok, szinte már érdeklődve, felvonva a szemöldököm. Hiszen az, hogy fogadásra invitál, több mint szokatlan. De… pont olyan dolog elé állít, amire percekkel ezelőtt gondoltam, csak egészen más formában.
- Micsoda? – Hökkenek meg. Üssem meg? Most nevetve kellene mondjam neki, hogy ennél könnyebb feladatot nem is tudott volna adni, s odalépni, lendületből képen törölni. Mint ahogy már annyiszor viszketett a tenyerem… Meg lenne a méltó bosszú, még ha ilyen alantas módon, fogadásból, úgy, hogy a másik nem is védekezik, sőt, hagyja! S ahogy egy határozott lépéssel elé álltam, s néztem föl rá, talán már készülve, hogy megteszem azt, amit feltételként szabott meg, hunytam le egy pillanatra a szemem, s egy mélyet lélegezve szippantottam be azt az ismerős illatot.

Fogalmam sem volt, mi történt akkor velem, abban az adott pillanatban. Mintha minden túl gyorsan történt volna. Nem tudtam szabályozni a rám törő emlékeket, s érzéseket, így leengedve az egyik kezem magam mellé, amiben a két könyvet tartottam, a másikkal elényúlva, karoltam át a nyakát, s rántottam erőteljesen magamhoz, hogy ajkaimat az övéhez érintsem, s csókoljam meg, pont olyan féktelen szenvedéllyel, mint a fürdőben azon az estén.

 Csak a szemeim forgattam, ahogy tovább játszotta azt a szerepet, amitől a gyomra is felfordulhatott. Talán ez is egy lejáratás lett volna, ami a házamat illeti. Így mutatja meg, hogyan is látja ő a Griffendéleseket. Roppant bosszantó volt, s legszívesebben már rég felképeltem volna, de így mindenki előtt nem lehetett ezt megtenni… Hiszen aztán magyarázkodhattam volna a többieknek.
- Nem vagyok lehangolva. – Feleltem bosszúsan, viselkedésemmel ellent mondva szavaimnak. De már ez sem érdekelt. Megpróbálva kissé messzebb csúszni a kövön, ám nem engedte, hiszen még mindig fogva tartotta a csuklóm. Ajkaim penge vékonyra préseltem dühömben, majd némán eltátogva, az utasítást, mi szerint eresszen el, próbáltam ismét elhúzni a kezem.

Figyeltem, ahogy egy mosoly, ami érzelmekkel volt túlfűtve, rajzolódik ki az ajkaira. Megcsóválva a fejem, összevonva a szemöldököm, figyeltem őt.
- Visszataszító a színjátékod. – Halkítottam le a hangom. Már megint azt játszotta, mint akkor, ott, azon a bizonyos helyen, ahová a lábam sem mertem betenni azóta. Nehogy ismételten összefussunk, s újra csak belekeverjen valami olyanba, amit csak a szívem akar, a józan eszem pedig tiltakozik ellene. S lám, talán neki is pont ez jutott eszébe, ahogyan kimondja a szavakat, melyek másnak semmit mondóak, engem még inkább elönt a düh, s sütöm le a szemeim. Remegés fut végig rajtam, s az arcom is kezd kipirosodni, ami újabb jel, a méregre, hogy mindjárt felrobbanok, mint egy vulkán.

Szemem sarkából vettem észre, hogy a maradék Griffendéles, eldobálva hanyag módon a csikket, kezdi összeszedni a cócmókját. Ahogy a combomra tette a kezét, azonnal félresöpörtem, egy igen csak durva mozdulattal. Még is mit képzelt?! Már csak a puszta jelenlététől megzavarodtam, s ez nem lett volna elég, még hozzám is ért?
- Ne merészeld…. – Fenyegettem meg, még mielőtt újabb dolgokra vetemedne, ahogy itt játssza a hős szerelmest, pont az én irányomba. S ez a visszataszító viselkedés sem volt elég ahhoz, hogy kitépjem a szívemből, minden olyan érzést, ami vele kapcsolatos. De még is miért? Bármit tettem, s bárhogyan szólt hozzám, a kötődés egyre jobban erősödött, s szoros indaként ölelte körbe a testem, nem eresztve egyetlen egy pillanatra sem.

Ahogy a fülemhez hajolt, néztem el a többi Griffendéles irányába, ahogy már csak a hátukat mutatva ballagtak befelé, s percek alatt kiürült az egész udvar, s már csak mi ketten maradtunk.
- Hazug, álnok… - Kerestem a szavakat, s a szavam is elakadt, ahogy fortyogott bennem a sokféle indulat. Felpattantam mellőle, s hátráltam egy lépést. – Megmondtam már, hogy nem leszek holmi strigula a kis noteszedben Malfoy . -

Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy felfogjam mind azt, amit olvasok. Lehunyom a szemeim, s kissé lehajtva a fejem, hullik a sok, hullámos barna tincs arcom elé, így eltakarva azt a grimaszt, ami átfut rajta. Szinte érzem, ahogy bizsereg a tarkóm. Még mindig itt van. Még mindig figyel. Felemelve a fejem, hátrasöpörve a tincseket vettem egy mély levegőt, majd tettem keresztbe a lábaim, s támasztottam meg a könyvem, jobb kezemmel a lapra tenyerelve, ujjammal követve a sort, ahol éppen tartottam. Nem, nem fogok megfutamodni, maximum eltöltök itt pár percet, és utána állok fel, mintha mi sem történt volna, és megyek vissza a Hálókörletembe, ahová már nem tud követni. Legalábbis én ezt hittem… Lehet, teljesen naivan?

Lépteket hallva fel sem pillantottam, csak azért könyörögtem, hogy ő legyen az, és menjen innen el, minél messzebb. De nem, a léptek egyre csak erősödtek, s biztos voltam benne, hogy most ide jön hozzám, vagy… jobb esetben más fog.
Összerezzentem a nevem említésére, majd csak akkor pillantottam fel, amikor közvetlen mellém levágódott. Elhúzom a szám, ahogy rápillantok. Már megint azzal az átkozott képességével szórakozott. Hiába öltött ismét más arcot, jelen pillanatban egy fekete bőrű senkinek mutatva magát, már csak a tudat, hogy itt van mellettem, még jobban felgyorsította a szívem. Minden érzékszálam akaratlanul is rá volt hangolva. Emiatt átkoztam magam épp eleget.

- Szerbusz. – Köszöntem vissza, kissé felvont szemöldökkel, elvégre nem tudtam, hogyan is viszonyuljak ehhez az egészhez, menjek bele a színészkedésbe? Talán akkor az udvaron álldogálók hamarabb elmennek. S lám, a nem túl messze játszó 3 alak, már is összeszedte a köpkő készletét, s hóna alá csapva, nagy nevetgélések közbe ballagott be az épületbe. Már csak Négy másik maradt, akik a pad környékén, ki ülve, ki állva, szívták az utolsó slukkokat a cigiből.
- Nem szükséges. – Vetettem oda félvállról, ahogy elkezdett a zsebeiben turkálni egy olyan dolog után, ami persze nem is létezett, még is, olyan kitűnően játszotta az esetlen griffendéles szerepét, hogy talán öröm is lett volna nézni, de sajnos ebben a helyzetben legkevésbé sem voltam kívülálló. A megjegyzésre nem mondtam semmit, a bájvigyorra csak egy hasonló reakció kúszott az én ajkaimra is, melyből lerítt a gúny, és a gyűlölet. Becsapva a könyvem, készültem volna arra, hogy felállok, és angolosan távozok a helyszínről, amikor megragadta a csuklóm, s magára vonta a figyelmem.

- Még is mi a fenét akarsz tőlem Malfoy? – Préseltem ki a szavakat magamból, suttogva, dühtől megremegő hangon, ahogyan elrántottam a kezem. Nem értettem, s enem is akartam megérteni, mire akar kilyukadni, vagy éppenséggel, mire is céloz.
- Igen, ez valóban nagyon érdekes. – Mondtam, miközben megtámaszkodva egyik kezemmel, dőltem kissé hátra, s néztem el tüntetőleg másmilyen irányba.

Milyen öntelt, s naív gondolat, hogy ha a másik azt hiszi, csak azért kerülöm, mert félek, hogy holmi híresztelés miatt a hírnevemnek lőttek. Nem. Egyáltalán nem az az ok. Mert ha még is kiakarná teregetni, hát tegye… Majd hozzáfűzöm, hogy lám lám, ilyen jó a vonzerőm, hogy még egy aranyvérű is behódolt nekem. S részletesen mesélném el, mozdulatról mozdulatra, hogyan borult térde előttem. Ő jönne ki a történetből rosszul nem én, ebben biztos vagyok.

Hússzú fekete talárom megigazítva léptem ki az udvarra, magamhoz ölelve két vékonyabb könyvet. Nem, nem tanulni jöttem ki, az egyik 6. éves háztársam kerestem, hiszen megígértem neki, hogy amint kijegyzetelem a szükséges információkat, oda adom neki is. Nincsenek túl sokan kint, inkább pár hetedéves, aki elszívja az esti cigaretta adagját, no meg lefolynak az utolsó köpkő meccsek is. Ahogy megálltam, s néztem körbe, vettem észre egy igen csak nem ideillő gyanús alakot, s nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek ki az. Eszembe sem jutott volna soha, hogy pont ide fog merészkedni. Szemeim összeszűkültek, s haragosan villantak meg, majd saját magamra pillantva vettem észre azt a felcsillanó pontot, mely olyan helyeken siklott, ami nem éppen volt… illendő.

Mély levegő, mééély levegő! Itt úgy sem mászhat rád, ennyi griffis előtt… Felszegett fej, majd jobban öleltem magamhoz azt a két könyvet. Már eszem ágában sem volt oda adni annak a lánynak, inkább védelmező pajzsként használtam, majd lépkedtem pda, a szökőkúthoz, mely pont középen volt, s  kellően rá lehetett látni, tehát ide biztos nem fog jönni. Könnyedén ültem le, egy ideges mozdulattal megigazítva szoknyám redőit, majd támasztottam meg a lábamon a köteteket, s lapoztam fel őket, s olvastam bele… persze csak látszólagosan, s vártam, mikor megy el innen végre. Mert egy Griffendéles hely, neki kell eltakarodnia, nem nekem. Pont.

Éreztem, hogy mindenem lebénul. Pedig nem mondhatom, hogy biztos voltam a dolgomban, s most még is… azt a kevéske határozottságot hamar elmosta a víz, ahogy az előttem lévőt néztem, az arcát, melyre nem ugyan azok a reakciók ültek ki, mint kellett volna. Az elvárt undor, és fintorgás, a lenéző tekintet, mind ez, melyhez már olyan jól hozzászoktam, s most… a mosoly, melyekért sokan az életüket is adták volna, így, közvetlen közelről, hisz szinte még a karjaiban tartott, ez… teljesen sokkolt. Ahogy a szemei színeivel játszik, s kirajzolódik az imádott arc minden egyes pontja. Mintha belém döfné a kést, és jól megforgatná bennem. Ez… sokkal rosszabb volt, mint amikor dühében a falhoz szorított. Sokkal.

Karjaim, szigorúan csak a testem mellett tartva figyelem őt, mit csinál, majd hajtom le kissé a feje, ahogy újra csak végigfutatja ujjait, s végre megszakad a kontaktus, s hátrálok egy fél lépést. Elfordítom a fejem, ahogy meghallom a hangot. A hang mely…
- Jól érzed magad? – Pillantottam rá összevont szemöldökkel, majd hitetlenkedő pillantással. Még a legszebb ábrándozásaimban sem fordult elő ilyen. Hogy így szóljon hozzám mintha… mintha érezne bármit is irántam. Ó a hazug. Színjáték, ez is, mint minden mozdulata.
- Igen, mennem kell. – Csattantam fel dühösen, ennek ellenére még mindig nem mozdultam onnan, ahol jelenleg álltam. Mintha… vártam volna valamire? Igen, arra vártam, mikor erősít meg abban, hogy nem álmodok. Egy jól irányzott szurkálódó, bántó mondattal, esetleg egy „mocskos kis sárvérű” becézéssel. – Ne tégy úgy, mintha téged ez oly fájó ponton érintene. –
Préseltem ki a fogaim között a gúnyos szavakat, majd fontam össze dacosan a karjaim, mint mindig, minden ilyen helyzetben.

Remegés futott rajtam végig a következő mondata után, melyben talán mintha… vágyat vélem volna kihallani? Nem, nem ez nem lehet. Ő nem akarhat engem. Nem akarhatja magát bemocskolni, s az előbbiek is csak puszta kíváncsiságból történtek meg. Vagy mert úgy gondolta, unalmas estéjét feldobja, némi változatossággal megfűszerezve. Azt persze nem hittem volna, hogy körbe kürtöli az iskolában. Elvégre egy magamfajtával összeszűrni a levet, nem éppen szerencsés az ő szemszögéből. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, szinte akaratlanul, ahogy újra csak félrekaptam a fejem, s sütöttem le a szemem. Te jó ég, még is mit tesz ez velem? Csak akkor nézek újra oda, amikor egy dübbenés vízhangzik az egész helységben, s ő előttem térdelve, karjaival valami furcsa, talán szertartásos mozdulathoz hasonlatos dolgot tesz, mind ezt olyan lassan, hogy az már idegtépő. De még sem mozdulok még mindig, csak döbbenten állok, s válnak el az ajkaim egymástól, ezzel még csodálkozóbbá téve a vonásaim.

Ó te Jószagú Atyaúristen… Ez fut át az agyamon, ahogy az aranyló szemeivel rám néz. Rühelltem, amikor a képességével játszadozott, s ezt igen sokszor meg is említettem neki de most… lebilincselt. A közöttünk lévő kevéske távolságot hirtelen sokallni kezdtem. Közelebb akartam menni hozzá, átölelni, csókolni, pont úgy, ahogy az előbb. Leengedtem magam mellé a karjaim, majd lassan nyújtottam ki felé, megérintve az arca élét, majd ahogy az ujjak a bőrhöz értek, villant belém a felismerés.

Siekrült neki. Egy teljes percig elhittem ezt az egészet. Hogy nem vesz semmibe, hanem egyenrangú társként kezel, hogy talán… talán vonzónak tart, hogy tényleg akar engem. Hogy ha belemegyek, nem fogom megbánni… mintha forró parazsat érintettem volna, úgy rántottam el a kezem, majd borzadtam el.
- Hazug vagy Malfoy. – Szólaltam meg hirtelen, majd belecsapva a vízbe, egy jó nagy adagot az arcába, adtam nyomatékot a szavaimnak, majd fordultam kezdtem el hátrálni, kifelé a medencéből. – Minden egyes kiejtetted szó…  mintha csak a könyvből olvasnád. –
Elérve a peremet, kezeimmel támaszkodtam meg, majd megfordulva, lépkedtem ki a medencéből.
- Nem játszhatsz mindenkivel úgy, mint valami… valami babával. – Pördültem meg, s néztem rá dühösen. Úgy fújtattam mint egy bika. Megráztam kissé a feje, majd a fogasra akasztott taláromhoz lépve rántottam le a tartóról, s indultam meg a kijárat felé.
- Ne gyere többet a közelembe. – Fordultam még vissza, majd egy hatalmas csattanás jelezte, hogy már nem vagyok a helységben.

- Honnan is tudhatnád, milyen s mennyi fantázia lakozik bennem, amikor fogalmad sincs milyen is vagyok valójában? – Kérdeztem szinte már jókedvűen csengő hanggal, ami nem volt több csupán színjátéknál. Talán így könnyebb volt a zavarom leplezni, a bizonytalanságot elrejteni, bár… lehet, hogy ő még így is átlátott rajtam? Tekintetéből, melyek igen csak vizslatóan tapadtak rám, ezt szűrhettem le. Vagy ez is csak megtévesztés, semmi több? A megszokott macska-egér játék, mely az utóbbi időben túl nagy méreteket öltött,  s léptük át azt a határt, amit soha nem kellett volna. Mint ahogy most is, szinte a karjaiba omolva simulok hozzá. – Amikor minden gátlás tovaszáll, ahogy az erős férfikarok szinte fájóan átölelnek, s olyan szavakat suttognak, melyektől még a vérem is felforr. –

Ahogy a szavakat elhagyták ajkam, úgy csusszantak le a kezem az arcáról, lassan, végig a nyakán, karcolgatva a bőrt, majd elindulva a vállakon, mindent kitapintva ujjaimmal.
- De hát honnan is sejthetnéd milyen az, amikor egy igazi férfi próbálja meghódítani a kiszemelt nőt. – Erős kritika, mellyel illettem őt, bár valószínűleg tartottam, hogy egy ilyen megjegyzés ugyan úgy lepereg róla mint a többi de talán… elbizonytalaníthattam volna kissé, vagy… féltékennyé tehettem? Áh, nem, ez teljességgel kizárt. Érdekelte is őt, nekem miféle alakokkal van, vagy volt dolgom.

A kezek, melyek szinte minden érintésükkel újabb és újabb áramütésként csaptak le rám, tovább járták a járatlan, felfedező útjukat, s valamiért én sem bírtam megállt parancsolni, ahogy lassan végigsiklott újra a kezem karjain, majd a csípőjére helyezve simultam hozzá még jobban felsőtestemmel. Érezve a vizes anyagon keresztül a másik szívverését, melyhez képest az enyém egy megkergült szerkezetéhez volt hasonlatos. Kulcscsontjához hajolva simítottam végig a vizes bőrt ajkaimmal, mely talán azt jelenthette, megadtam magam, s most már kényére-kedvére „használhat” fel engem. Óh nem. Ez igen csak naív gondolat lenne, egyszerűen csak kiélvezem a helyzetet, amíg lehet. S bár tudom, sokkal jobban fog fájni az utána következő órák, napok, s hetek. Melyeket az emlék hatására kell majd elszenvedjek.
Ujjait az állam alá csúsztatva, enyhén kényszerítve rá, hogy nézzek a szemeibe, pillantottam fel, s mosolyodtam el halványan a bájos jelzőre.

Nem, nem hittem a szavaknak, mely oly halkak voltak, még is szinte belevésődtek a tudatomba, s vízhangozva ismételték el újra azokat a bizonyos szavakat. Talán még az is jobb lett volna, ha rám kiabál, s úgy jelenti ki ezt, mert így hamarabb elengedtem volna fülem mellett, de így… Ravasz volt, tudatában volt annak, hogyan, s miként ejtse ki a szavakat. Reakcióra, pedig nem is maradt időm, hiszen ajkai az enyémhez értek, aprócska, alig érezhető, jelzésszerű csókkal. S ereszkedtek szemhéjaimra mázsás súlyokhoz hasonló érzés, s hunytam le őket, majd a víz alól kiemelve a kezeim, fontam körbe könnyedén a nyakát. Esetleg megfordult volna a másik fejében a távozás? Miszerint elváljanak az ajkak, amikor éppen csak, hogy egymásra találtak? Talán a számomra az lett volna a legkedvezőbb… ha nem éppen vesztettem volna el az eszem, s szorítottam volna jobban magamhoz, követelve a folytatást, többet, többet és még többet, telhetetlenül, lángoló szenvedéllyel, mely soha sem elcsitulni ezek után. Belemélyesztve a körmöket a tarkójába, feljebb csusszanva a tenyér, hol a világos haj rövid szálai ingerelték tenyerem. Ám ahogy a percek teltek, s láncolt magához karjával, úgy ködösült el körülöttem minden, majd egy éles villanás, egy figyelmezető jel, mely az utolsó pillanatban nyílalt belém arra késztetett, hogy most azonnal riadót fújjak. Elrántva a fejem, próbáltam magamtól ellökni.

- Eressz el Malfoy. – Csengett határozott éllel a hangom, miközben villogó szemekkel néztem rá, a levegő után kapkodva.

- Készségesnek? Ugyan kérlek… egyszerűen csak a testem reagál az érintésekre, melyeket a te tapasztalt kezed csikar ki belőlem. Ettől ne érzed magad nyeregben. – Édes kis mosoly, szurkálódó szavak, melyek mögött talán több húzódik, kimondatlanul, amit lehet ő meg sem ért. Ha képes lennék irányítani az érzékeim, már rég kiszabadultam volna a karmai közül, melyek egyre csak szorosabban, s szorosabban tartottak engem fogva. Nem akartam megfutamodni, nem akartam a gyengeség újabb jeleit mutatni, s egy olyan játékba szálltam bele, melyből mindenképp én kerülök ki vesztesként, akár hogy is végződik a történet. Hiszen a felkorbácsolt vágyak, hogy egyre csak többet, s többet akartam, rossz útra tereltek. Ha még időben a jó irányt választom, azért fogok sokáig szenvedni, hogy nem folytattam utam a bizonytalanba, ezzel megfosztva magam a felhőtlen gyönyörtől, amit csak pár pillanatig tudhattam volna magaménak, s utána…a rideg csalódás, elutasítás. Lelki szemeim előtt látva a képet, melyben úgy fog tenni, mintha soha, semmi nem történt volna ezen az estén.

Megkönnyebbülten felsóhajthattam volna, miközben újra csak egy nagyot dobbant a szívem, hangjának bársonyos színére, ahogy kiejtette a szavakat, s távolodott el kissé, de még így sem véve le rólam a kezét. Figyelve, hogyan indul meg, s kerül lassan mögém, hunytam le újra a szemeim, majd próbáltam a még megmaradt darabkáim, az elveim, a határozottságom összekaparni, amelyeket újabb s újabb érintéseivel tört lassan teljesen porrá. Ennyire gyenge lennék?
- Óh, milyen naiv lélek is vagyok én. De tudod… ahhoz szükséged lenne a varázspálcádra, nem igaz? S egyébként is… abban mi lenne a szórakozás, ha csak egy testet kapnál meg, melynek mozdulatai, tettei oly kiszámíthatóak, hiszen te irányítod. –
Beszélek, halk, dallamosnak tűnő hangon, mintha csak hangosan gondolkoznék. Ismét az alsó ajkamba harapok, belemélyesztve fogaim, hogy még véletlen se hagyja el valamiféle sóhaj az ajkaim, ahogyan érintései a nedves, csupasz bőrön szinte perzseltek.

Véve egy mély levegőt, pördültem meg a tengelyem körül, s kerültem ismét vele szembe, majd arcát tenyereim közé véve, vizsgálgattam a vonásait, melyek sosem mutattak igazat, csak azt, amit láttatni akart.
- Ej ej… miért hiszed azt, hogy nem látom át ezt az egészet? – Kérdeztem, s éreztem, hogy talán újra kezd visszatérni a józan eszem, amely percekre elhagyott. Bár még mindig ott munkálkodott bennem az, hogy hagyjam magam sodródni az árral, élvezve a helyzetet, kihasználva az alkalmat, s kölcsönösen örömünket lelni egymásban… milyen jól is hangzik, csak hogy ehhez nem vagyok elég erős. – Sosem szerettem, ha csak egyszerű tárgynak tekintettek, ahogy ez most is megvan. Hhm… milyen kár. Pedig milyen jól szórakozhattunk volna. – Kissé még félre is billentem a fejem, majd megjátszott sajnálkozó arcot vágva ingatom meg a fejem

Úgy ismétli meg a kérdést, mintha annak semmi jelentősége nem lenne sőt. Talán még el is gondolkozik rajta, hogy mit válaszoljon rá? Ahelyett, hogy válogatott sértéseket vágjon a fejemhez, maró gúnnyal, s lenézéssel, kis undorral keveredve, hiszen valami ilyesmit várok, ehhez képest… a keze, mellyel oly erősen szorított, most lassan csúszik le, a nedves bőrön a víz alá, ott folytatva útját. Véve egy mély levegőt, álltam továbbra is a tekintetét, kérdően kutatva sötét íriszeiben, de választ… nem kaptam, s a szavak, melyek csak sejtettek, még jobban felbosszantottak. Hiszen a sejtések, amelyek bennem felötlöttek, inkább tűntek őrültségnek, mint sem logikus válasznak.

- Áááhh, szóval őrület. – Bólogattam, s hangomban nem kevés kételkedés érződött ki, ahogy próbáltam eltolni magam tőle, de… talán jó magam is képtelen voltam rá. Hiszen szinte megdermedtem, ahogy éreztem, hogy most sokkal tovább megy, mint eddig bármikor. – Én ezt nem igazán tudom tolerálni, tehát sürgősen vedd le rólam a kezed. – Susogtam halkan, könnyedén formálva a szavakat, melyek igen csak nehezemre estek. Apró remegések járták át minden porcikám érintései nyomán, melyeket ő is tisztán érezhetett. A testem nem tiltakozott, hogyan is tehette volna, hiszen kezdtem úgy érezni, én sem vagyok ura a tetteimnek. Egész testemben megfeszültem ezekben a pillanatokban, bár még így sem mutatott teljes ellenállást. Ennyire még én sem tudtam a tetteim manipulálni.

Ajkaim most apró mosolyba húzódtak, mely nem sokat árult el. Közelebb hajolva hozzá, fejem kissé félredöntve, érintettem meg nyakának ajkaimmal, s csókoltam le az alsó vízcseppeket.
- Az egyfajta őrület abból áll, hogy utolsó sárvérű korcsokat használnak ki az aranyvérűek, hogy testi vágyaikat kielégítsék? – Suttogtam a fülébe, simítottam végig ajkaimmal arcélét, de csak épp, érintőlegesen, szinte alig érezhetően, majd az ajkaihoz érve, pillantottam újra a szemeibe, s vártam, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy mire.