Roxfort RPG

:P

Egy ideig még a lányt átkarolva fekszik, pihen, de tudja, nincs sok idejük. Halk szuszogást hall a mellkasa táján. Elaludt. Remek...
Szemforgatva, lassan hámozza le magáról Viki karjait, nem mintha kínos lenne, ha rajtakapnák, miközben épp lelépni készül. Mindig ezt csinálja. Nem volt még alkalom, hogy megvárta volna, mi lesz ébredés után.
Az túl... romantikus.
Elkezdi összeszedni a holmijait: nadrág, szíj, ing, nyakkendő, s közben olykor félre kell pakolnia a lány ruháit is. Csörömpöl az aranyszínű övcsat a női farmeron: valami kigurul a farzsebből.
Egy galleon.
Nem szokása egyetlen aranyért dolgozni, de valami mégis arra készteti, hogy lehajoljon érte. Kézbe veszi, és megszemléli a homályban. Valami furcsa, nagyon furcsa rajta. Aztán rájön: a számok... alakulnak rajta! Egész biztos benne.
Félig felöltözve, egyik kezében ingjével, másikban a galleonnal áll és néz vissza Vikire, aki talán föl is ébredt már amúgy a motoszkálásra. Néha fel szokott.

Csodás, csodás órát töltöttünk megint együtt, és mostanában egyre gyakrabban.  Megint a karjaiba szenderedtem el és mint eddig mindig, megint ilyenkor akar eltűnni. Nem szereti a közös ébredést, pedig ha tudná, hogy titkon mindig tudtam, mikor hagy ott engem és tűnik el, hogy aztán a világ előtt ellenségekként tekintsünk egymásra. Néha volt egy-egy alkalom, hogy tudtára adtam, hogy ébren vagyok, de csak néha.
Most is ébren voltam és hallottam, ahogy ruháival babrál, ennél hangosabb már nem is lehetne, ez nem volt azért megszokott tőle. Olyan csendes tudott lenni, mint szinte senki, most mégis mindent hallottam, de ami miatt kipattantak a szemeim, az nem a ruháknak köszönhető hangok voltak, hanem egy galleon csörrenése a földön. Egy galleoné…
A takarót a mellemre húztam, ültem fel és néztem egyenesen egyszer Dracora egyszer pedig a kezében tartott érmére. Engem figyelt. Tudni akarta mi az, én pedig reménykedtem benne, hogy nem most kezdett épp változni rajta az írás, és nem jön rá semmire. De hát ez csak remény volt, hisz tudtam, hogy nem azért néz rám így, mert csak egy szimpla galleon kigurult a zsebemből. De azért nem szólaltam még meg, inkább megvártam mire is kíváncsi pontosan.

Mozdul a test. Mégsem aludt? Vagy csak rejteget valamit? Csak az alszik ilyen éberen, akinek rossz a lelkiismerete. Ő már csak tudja.
Megforgatja a kezében az érmét, és azon gondolkozik, vajon mi is lehet olyan értékes benne, hogy Júliája ilyen megbabonázva figyeli, amint játszadozik vele.
- Minek tartasz magadnál pénzt? - kérdezi. Logikus, hisz a Roxfortban vannak, itt semmit nem lehet vásárolni, nincsen még büfé sem, hisz a házimanóknak csak füttyenteni kell.
Egy halvány emlék feldereng benne, hogy mintha már másnál is látott volna ilyet. Talán egy hollóhátas kislánynál, annál a szőkénél, mi is a neve? Lüke Lovegood. De az is csak bámult rá. Pont, mint Viki most.

- Szerencse pénz – vágom rá talán túl gyorsan is magamhoz képest. Nem szoktam ekkora hibákat véteni, most még is elkövettem.
Az a galleon volt a DS hívója, ha megváltozott, akkor edzés volt és így legalább mindenki azonnal értesülhetett róla, mikor is fut össze a kis csapat. Mindenkinek volt egy ilyen megbűvölt érméje, köszönet a nagyszerű ötletnek Hermionénak, de még sose hallottam, hogy bárki is lebukott volna vele. Most pedig nesze én leszek az első. Ráadásul pont Draco találta meg. Remek… Ha elmondom, akkor napvilágra kerül a DS mert Draco nem fogja tartani a száját, de ha nem mondom el? Akkor vajon mi lesz?

A válasz túl gyors. A lány pedig túl zaklatott. Hazudik. Ráadásul az a kis izom is megrándult az állkapcsán. Eleget figyelte már ezt a lányt ahhoz, hogy ismerje arcának minden apró rezdülését, még ha ezt magának nem is vallaná be - ilyenkor azonban hasznos.
Lassan mély levegőt vesz, miközben biccent.
- Szerencsepénz - ismétli lassan. Egyértelmű, hogy nem hiszi el, és az is, hogy gyanakszik. - Fura. Az előbb valami különös dolog történt vele, de biztos csak képzelődtem...
...Várjunk csak! Mikor Lovegoodot látta, Longbottom is ott volt vele. Az is ugyanazt az érmét bámulta.
Közelebb lép Vikihez, és fölé hajol. A nyakában aranyláncon lógó, Tyarának szánt jegygyűrű előrelóg, akárcsak szőke haja, ahogy arcával Viki arca fölé közelít.
- Azt hittem, nem hiszel a szerencsédben.
A hangja szigorú, márhogynem sértett.

Tudja… Már biztos. A hangjából, a hanghordozásából azonnal rájöttem, hogy tisztában van vele, hogy hazudtam, és hogy tudni akarja az igazságot. Addig nem fog engedni, míg meg nem tudja. Ki kell találnom valamit, valamit, amivel elterelhetem a témát. Bár tudtam, hogy akármivel hozakodnák elő a vége úgy is az lenne, hogy megint csak ott tartanánk, hogy mi is pontosan az amit a kezében tart.
Előre hajol. Előre, hogy csak egy apróbb mozdulat kellett volna csak, hogy magamhoz rántsam és megcsókoljam, a tökéletes elterelő hadművelet, de… Nem csak imádnivaló szőke tincsei hullottak előre, hanem azaz átkozott jegygyűrűje is, amit a világon mindennél jobban gyűlöltem. Féltékeny lennék? Meglehet, de ki nem lenne az, ha a szerelme nyakában egy másik nőnek szánt gyűrű lógna. Azonnal kiment a fejemből, hogy olyan Vikitriásan érte nyúlok és magamhoz rántom, hogy aztán beletúrhassak tejföl szőke puha hajába. Helyette előjött az a rosszalló tekintetem, ami csak akkor került felszínre, ha szóba került Mortal.
- Nem tudnád azt a vackot levenni magadról, ha velem vagy? – kérdeztem utáltan és az előző szerencsés megjegyzésére oda sem figyeltem, így még csak válaszra sem méltattam.

Rosszallóan fintorodik el, undorodva löki el magát az ágyról.
- Minek venném le? Miattad...? Nekem nincsenek titkaim előtted - játssza a sértettet, és igazából, ha belegondolunk, tényleg durcás egy kicsit, de csak azért, mert nem tudja olyan könnyen kiszedni a lányból, miért olyan fontos az a galleon.
Összepréselt ajkakkal, összeráncolt szemöldökkel, kapkodva húzza fel az ingjét, br az ágyról nem áll fel, és az arany is ott van a markában még.
Mintegy az utolsó mondatát megerősítve s alátámasztva, mielőtt az ingjét felvenné, bal alkarján tényleg látszik a legnagyobb titka, amit, tudod, még az a gyűlölt Mortal sem tud, sőt, senki más rajtad kívül. A Sötét Jegy.

Jó érzéssel töltött el, hogy azt mondta, hogy előttem nincsenek titkai és tudtam is jól, hogy míg előttem nincsenek Mortal a mai napig nem tud arról ki is a jegyese valójában. Tudom, hogy kit szolgál Draco és nem zavar, már nem tud zavarni, mert…
Mirol vagyok.
Mirol.
Nem zavar a szerelmem karján éktelenkedő Sötét Jegy sem, nem zavar, hogy a nagybátyám is Voldemortot szolgálja, összevesztem a legjobb barátaimmal, akkor mit keresek én egyáltalán a DS-ben? Mit keresek ott, ahol eredetileg azok az emberek vannak, akiket megtagadtam akiket otthagytam, azzal a ténnyel, hogy Mirolnak álltam? Miért védem akkor őket?
Hasonló gondolatok jártak a fejembe mikor tudatosult bennem, hogy Draco tényleg ott akar hagyni, de nem azért mert vége lett egy szerelmes órának, hanem mert megsértődött, nem tudtam jobb szót találni rá. Zavarta, hogy nem mondom el neki az érme titkát, és az előző megjegyzésével erre utalt.
Nem állt még fel az ágyról, de az ingjét már húzta magára, de úgy hogy lássam a billogot a karján, a másik kezében pedig a megbűvölt galleon volt. Az igazságot akarta, a titok nyitját amit nem akartam neki elárulni és tudta, hogy húzza ki belőlem. Ismert. Ha nehéz is bevallanom, de ismert és nagyon jól csinálta, hogy majd végül bevalljak neki mindent, de egyelőre még erős voltam és nem hagytam magam. Mert hiába, hogy már minden megváltozott, akkor is a barátaim voltak még, és védtem őket.
Egy könnyed mozdulattal odacsusszantam Draco háta mögé és megcsókoltam a nyakát, szépen , lágyan, pont, ahogy szerette.
- Tudom, hogy nincsenek titkaid előttem – súgtam a fülébe és már a fülével játszadoztam. Igen, terelni akartam a témát.

Vár. Vár. Az a baj, hogy Draco Malfoy nem a türelméről híres, de most nem szabad túl korán szólnia vagy túl hamar moccannia, mert akkor hiába az egész. Ha tehetné, sóhajtana. Ehhez a lányhoz mindig túl sok türelem kellett, már-már emberfeletti. Inkább jégkásába nyomja az agyát, és vár még.
Ám nem szavak jönnek, hanem érintések. Egy csók, amelybe belebizsereg mindene, mármint normális esetben. Jelenleg csak kirázza tőle a hideg, zavarja és idegesíti. Elkapja a lány karját, ami épp nem is tudja, hol játszadozott, és eltolja, határozottan, ellentmondást nem tűrően. Bárki értheti, mit jelent a mozdulat.
Igazából belőle senki nem nézné ki, hogy egy ilyen szituációban elutasítana egy nőt, ám most mégis. Hiába, hogy Júlia a kedvenc játékszere, mégis.
Egy hosszú pillanatig komolyan, szigorúan nézi a zöld szemeket, arcáról rosszallás süt. (Méghogy a nők hisztisek!)
- Ugyan mi olyan fontos abban a rohadt galleonban? Mi lehet rajta, puska az átváltoztatástan-dolgozathoz?... - gúnyolódik, miközben feláll az ágyról. A mandzsettái és a nyakkendője még hátra van, de valamiért nem akaródzik még felvennie őket.
- Mondjuk miből is gondoltam, hogy megbízol bennem? - Hű, rémesen furák ezek a szavak Malfoy szájából. Mintha tényleg olyan lenne... Tudod, mintha számítana neki.

Elutasítás. Nem vagyok ehhez hozzá szokva. Mikor a nyakát csókolgatom általában a következő pillanatban már hátradönt, de most…
Felugrik az ágyról és ideges. Sértet.
Ennyit jelent neki tényleg azaz apró titok? Aztán egy olyan mondat hagyja el a száját, ami szinte tátva hagyja az enyémet.
Meglepett.
Nem csak, hogy az elutasításhoz nem voltam hozzászokva hanem, valahogy ehhez a hangnemhez és ezekhez a szavakhoz sem. Tényleg számítana neki? Talán nem is csak a gallein érdekli már, hanem hogy én nem osztom meg vele, az egyik titkom miközben ő felfedte az egyik legnagyobbat előttem? Mert egy ideig talán védekezhettem volna, azzal, hogy ő is tudja az én legnagyobb titkom, hogy Mirol vagyok, de azóta már az egész iskola tudomást szerzett róla, most pedig nincs, vagyis eddig azt hitte nincs mit titkolnom előle pedig van.
A takarót még mindig magam előtt tartom az egyik kezemmel, és lecsúsztatom a lábam az ágyról, hogy földet érjen, és hogy közelebb kerülhessek az én hercegemhez. Majd felnézek rá és megszólalok.
- Ennyire fontos neked, hogy mit rejteget az a semmi kés érme? És ha tényleg csak egy értéktelen galleon lenne, ami a legutóbbi Roxmortsi hétvége óta lapul a zsebembe? – kérdeztem, de még magam sem tudtam, pontosan hová is akarok kilyukadni ezzel.

Lehet, hogy tényleg számít neki. A bizalom, amit soha senkitől nem kapott még meg. Lehet.
Magának viszont annyit ismer be, hogy rohadt módon idegesíti, hogy nem kapja meg, amit akar. Legszívesebben toporzékolna, mint egy gyerek, de ezt nem teheti. Minden, amit tehet, az az, hogy dühösen mered a lányra, és várja a választ, a magyarázatot, és egyre szorosabban markolja azt a szar kis érmét. Azt a nyomorult aranygalleont, ami máskor olyan boldoggá szokta tenni, most viszont egy pillanat alatt bajt hozott a fejükre.
- Te is tudod, hogy ez nem egy átlagos érme - állapítja meg hűvösen. Fagyosan. Tényleg rossz érzése támad az embernek ettől a hangnemtől, valahogy... borzongató. - Láttam, amit láttam, te meg csak magad alatt vágod a fát, Mirol.
Direkt szólítja így a lányt, direkt, hogy éreztesse vele, hogy valami nincs rendben. Hogy valami most más. Hátrál egy tisztes lépést, begombolja a mandzsettát, és feldobja az érmét, ami megperdül a levegőben, majd puhán landol a fiú fehér tenyerében.
- Egyébként is furcsa vagy mostanában. Legutóbb is mi volt az, mikor csak úgy el kellett rohannod, hm? - utal egyik találkájukra, ahonnan a lány feltűnően gyorsan, és minden magyarázat nélkül rohant el. Próbál higgadt maradni. Próbál.

Igen, ez már az a Malfoy akit én ismerek. Igaz, ezt az akaratos kölyök stílusáért sose voltam odáig, de most mégis tetszett, tetszett, hogy ennyire tudni akarja, de az már kevésbé volt megnyerő hogy  a vezetéknevemen szólított. Akkor szólítottuk így a másikat, ha már tényleg idegesek voltunk egymásra és én most megkaptam. Ráadásul az is bizonyossá vált, hogy a galleonon lévő számok megváltoztak, mint mindig mikor összerendelték a DS-t a múltkor is ezért rohantam el. Hívtak és mentem, de most nem akartam menni.
Felálltam én is és oda léptem Dracohoz, majd kivettem az éppen visszahullt érmét a kezéből és játszadozni kezdtem vele az ujjaim között.
- Legyen. Ha tudni akarod, elmondom nekem már úgy sem számít.
És így is gondoltam. Az a múltkori elrohanásom, az azért már jó múltkor volt, akkor még számított az egész DS akkor még voltak barátaim és voltak céljaim. Már semmim nem volt, de nem is hiányzott, mert élveztem a mostani életemet is, aranyvérűként, Draco szeretőjeként, nekem tökéletesen megfelelt. Azok az emberek akik számítottak nekem azokat már úgy is elvesztettem, akkor mit nekem a DS többi tagja?
- Egy önképző kör hívója ez a galleon, ha megváltozik rajta írás, akkor óra lesz, mint ahogy ma is.
Nem, még nem részleteztem, nem mert azért titkon reménykedtem benne, hogy nem is kell, de ha akarja tudni akkor el fogom neki mondani.
Az volt mostanában velem a legnagyobb gond, hogy rettentően csapongtak az érzelmeim,elég volt egy apróság és máris mindent máshogy láttam éreztem és ez most pont egy olyan eset volt.

Tenyerén az érme, mint egy felhívás keringőre. Engedi, hogy elvegyék tőle. Érzi a győzelem ízét a szájában. Minden pattanásig feszült idegszála most arra fókuszál, hogy mint mondanak azok a barackszínű ajkak. Győzött. Ismét. Ennél nem is ismer jobb érzést, még akkor sem, hogyha ilyen ostoba, hétköznapi játszmákról van szó csupán... Vagy mégsem csupán valami apróság a tét? Elvégre egy titok volt. Nem szabad elkövetnie azt a hibát, hogy alábecsüli a lányt. Megtette már, és pórul is járt.
Figyelmesen hallgatja tehát Vikitriát, miközben lassan lehiggad, a dühe pedig apránként elpárolog. A helyére egyszerű gúny és szarkazmus érkezik.
- Önképző kör? - ismétli, mintha mulatságosnak tartaná a dolgot. - Délutánonként összeültök festegetni, vagy mi? - Így vezeti le a feszültséget: nevetségessé teszi, lealacsonyítja azt a titkot, melyről ő nem tudott, így csökkenti a sértődöttséget. - Vagy várj, kitalálom! Rontásokat gyakoroltok bábukon, hogyha esetleg jönnének a csúnya Halálfaló bácsik, akkor meg tudjátok védeni magatokat?
És nevet Gúnyosan, öntelten. Tipikus férfi, aki azt képzeli, nincs nála erősebb vagy okosabb.
- Most komolyan... Milyen szakkör ez, ami olyan fontos neked? Vagy már nem is az? - jut eszébe az első mondat, ami miatt végül is megtudta, hogy mit jelent az érme.

Szem forgatva elfordulok, és az ingemért nyúlok. Hát igen… a remekre szabott iskolai egyenruha, csak egy kicsit lenne nőiesebb… de nem. A takaró egy könnyed mozdulattal esik le rólam, ahogy elengedem, majd már szépen lassan, szándékosan húzva az időt, veszem magamra az ingemet.
- Pontosan. Beletaláltál a közepébe. Festegetünk és táncolunk, sőt néha még hippogriffeken is lovagolunk. – jegyeztem meg, a mondat végét egy kicsit gúnyosabbra engedve, mert tudtam mennyire nem kedveli az ehhez hasonló témákat.
Megfordultam, immáron már hogy rajtam volt az ingem, de még nem gomboltam be, de így is tökéletesen takarta a melleimet.
- Tudod jól, hogy már rég nem az a Griffendéles vagyok aki év elején voltam. Én már nem hogy, nem riadok vissza ’csúnya Halálfaló bácsiktól’ hanem inkább melléjük állnék.
Csak, most kezdtem el, szép lassan begombolni az ingem gombjait, közben figyelve a kezeimet, mert nem akartam véletlenül mellégombolni, így szőke tincseim most rakoncátlanul előre hulltak és közben tettem még egy megjegyzést.
- Egyébként meg miért számítanának nekem olyanok, akiknek én sem számítok.
Az volt a legnagyobb gond, hogy már tényleg így éreztem. Mary… Greg… Damien… Mind-mind elhagytak engem, csak mert nem illettem bele a kicsi világocskájukba. Ginny még mindig nővéreként szeretett, de… valahogy már nála is kezdtem érezni, hogy távolodik el tőlem. Pedig őt a családomnak tartottam. Na de mindegy is, nekem már máshol a helyem.

Nem tetszik neki a gúnos hangnem. Egyáltalán nem. Arca ismét fintorba rándul, apró, kelletlen fintorba, majd kisimulnak a vonások. "Draco Malfoy mindig szép." ;D Szúrós szemekkel nézi a felé közelítő lányt, akinek a szavai olyan fáradtul csengenek, olyan kiábrándultan.
Fura, de... bár a nő, akinek szépsége oly sokszor (minden egyes alkalommal) elcsavarja a fejét, most itt áll előtte, kigombolt blúzban, ő mégsem arra gondol, mint amire bármelyik szerencsés férfi gondolna a helyében. Elvégre feladatot kapott a Nagyúrtól: azt, hogy minél többet tudjon meg Potterről, a bandájáról és a kis ügyleteikről... És végre, végre, annyi hét és hónap után, mely gyanakodással és elméletek, teóriák felállításával telt el, végre valami kézzelfogható nyomra bukkant...! Nem hagyhatja, hogy holmi bármikor felkorbácsolható vágy elvegye az eszét. A feladatra koncentrál.
És addig egyikük sem megy ki ebből a nyomorult szobából, amíg nem tud meg mindent erről a kis "klubról".
Vagy legalább amíg nincs valami kézzelfogható, használható információja róla.
Mielőtt azonban kérdezgetne, Vikitria egyik elszólására felkapja a fejét. Inkább közéjük tartozna...?
Ha ez itt most az indulatok helye lenne, akkor nyilván tiltakona azellen, hogy bárki is, aki neki (bevallottan vagy bevallatlanul) fontos, a Halálfalók körébe keveredjen. Jelenleg azonban csak az számít, hogy szüksége van a lányra.
Keze kinyúl felé, magához húzza, ám mindez csak ügyes kísérője következő szavainak.
- Szép kis barátok azok, akik amiatt fordulnak el tőled, mert Mirol vagy. Pedig igazából örvendhetnének a kegynek... Hisz nem mindennapi nő vagy, Júlia.
Belehajol a lány szőke, mézillatú hajába, hogy a szavakat az apró fülbe suttoghassa.
- Miért is lennél hűséges azokhoz, akik nem hűek hozzád?
Csendesen, édesen, csábítóan duruzsol a hangja. Ehhez annyira, de annyira ért...
- Mesélj még nekem erről a ti kis... klubotokról...
Akár egy kígyó.

Teljesen igaza van. Milyen barátok azok, akik csak úgy otthagynak, mert már nem illesz bele az ő kicsi rózsaszín világukba? Ha én csinálok valamit, ami esetleg nem tetszik valakinek akkor azonnal el kell hordani mindennek, de persze ha Mr. Tökéletes, drága Harry tesz valamit akkor nézzük el, mert nehéz élete volt. Akkor is mikor kitettem a csapatból, mert egyszerűen már nem lehetett vele dolgozni, akkor is én voltam a gonosz. Nem egyszer voltam a fültanúja egy-két kiakadásának, de azt mindenki elnézte, persze mikor én nem bírom, és ki adom magamból a feszültséget, akkor a barátaim örökre meggyűlölnek.
Már nem az a lány voltam, aki évelején, és ezzel én is tisztában voltam, csak azt nem tudtam megértni, ezt miért nem lehet megérteni. Pedig ha külső szemmel láttam volna magamat én is elborzadtam volna. Hisz milyen az, hogy Harryhez hasonlítgatom magam? Ilyet soha nem tettem volna, most mégis Draco szavai után idáig jutottak el a gondolataim. Már nem csak Maryékre haragudtam, hogy elhagytak, hanem Harryre is és mindenkire, akinek csak köze van hozzá, pedig ők aztán igazán nem érdemelték meg.
Draco magához húzott és belehajolt a hajamba, hogy aztán a fülembe susoghassa csábítón a szavakat, hogy ne tudjak neki ellenállni. Mint egy kígyó. De az is volt és ezzel tisztában is voltam. És ha épp nem megint a hű de elegem van mindenkiből fázisomba lettem volna, akkor talán ellen is álltam volna neki, de most… Most nem érdekelt, hogy a DS titkát meg kellene őriznem, hogy más így is többet mondtam mit szabadott volna és hogy Draco talán tovább adja a megszerzett információt valaki olyannak akit én is gyűlölök.
Finoman ellököm magam Rómeótól. Imádom mikor Júliának hív. Talán ez is közbe játszott, hogy megint a rosszkislány énem került előtérbe. Draco mellett valahogy mindig előjött. Ő… Ő valahogy… Talán ő volt az aki miatt inkább megváltoztam, a szerelem amit iránta éreztem, az hogy Mirol vagyok inkább csak másodlagos volt. Talán ha nem lett volna Draco, akkor soha nem kerültem volna közelebbi viszonyba a családommal. De Rómeó ott volt és szerettem.
- Egyébként tényleg eltaláltad, mit művelünk abban a kis klubban. Tényleg gyakorlunk, ha jönnének a csúnya gonosz Halálfaló bácsik. Azt mondjuk, nem tudom, hogy én mit keresek ott – jegyeztem meg. – Harry szervezte, de szerintem Hermione ötlete volt az egész. Griffendélesek vannak benne főleg, de egy két Hollóhátas és Hugrabugos is megtalálható a társaságban, amit Dumbledore Seregének neveztek el.
Nem neki mondtam ezeket a szavakat már, mikor kimásztam az öléből el is fordultam. Mert azért ott volt benne, hogy nem, nem kéne elmondani.

Érzi, a lány fortyog magában. Ujjain, tenyerén keresztül érzi a düh apró rezdüléseit, ahogy végigsimítja a kart, a karcsú, íves hátat, egyszerűen mintha tapintható lenne a düh és a keserűség aurája. Míg a lány nem látja, elégedetten aljasul mosolyog magában. Vár, egyre türelmetlenebbül, de megvárja, míg Vikitria szóra nyitja a száját.
Ám mielőtt ez megtörténne... fura és bosszantó, de elhúzódnak tőle. Nem esik pánikba... Kivár.
Ééés igen... Amint megpillantja azokat a sötét, ismerős árnyalatokat a smaragdzöld szemekben, már tudja, hogy érdemes volt várnia.
A lány miden egyes szavát csak úgy issza: szóról szóra megjegyzi, hogy aztán a teljes és hiteles információt adhassa tovább a Nagyúrnak. Közben elfojt egy undok vicsort. Tudta, tudta, hogy Potterék sántikálnak valamiben... Az a nyavalyás folyton a nyomában járt...
Hallgatná tovább a történetet, de Viki elfordul tőle, és elhallgat. Ismét inspirálásra lenne tán szüksége? Közel lép hozzá, puhán átkarolja a lány vállait hátulról, és biztosan a mellkasának támasztja a keskeny hátat. Bizalmat és erőt sugall.
- És ti hagytátok, hogy Potter meg Granger dirigáljon nektek? Az a felfuvalkodott félvér, meg egy sárvérű? Nem néztem volna ki belőled, Júlia...
Kezei lassan végigsimítanak a lány összekulcsolt karjain. Odabújik ismét, belecsókol a nyakba.
Beszélj. Gyerünk, mesélj még nekem...
- És hol voltak ezek a teadélutánok? A klubhelyiségetekben? Egyáltalán hány embernek kellett helyet kerítenetek?

Érzem, ahogy lassan hozzám bújik, ahogy a teste melegíteni kezdi az enyémet és kezdek megnyugodni, de ez nem az a nyugodtság, ami elkergetné a jelenlegi dühömet társaimmal szemben. Nem, ez egy teljesen más irányú érzés volt, nem az irántuk érzett düh csitult, hanem én kezdtem csak megnyugodni, de a harag megmaradt. Draco karjai és szavai nem hogy csitítani tudták volna ezt az indulatot, hanem felerősítették, hozzá simulva azokat az embereket gyűlöltem és olyan természetes volt, mintha átok hatása alatt álltam volna, pedig korántsem volt így.
Túl sokat kellett átélnem az utóbbi időkben, és akik a legtöbbet jelentették nekem, hátat fordítottak és olyan sebeket hagytak bennem, amik sose fognak már begyógyulni. Mary… Ha csak találkozott a tekintetünk éreztem a megvetését. Testvéremként szerettem és eltaszított, Greg és Damien pedig vele tartottak. Az utóbbi időben egyetlen egy önfeledt mosoly sem került az arcomra, ha a régi barátaimmal voltam, nem úgy, mint a családom körében. Már odatartoztam még akkor is ha nem akartam volna elszakadni a régi életemtől, de egyre inkább bizonyossá vált, hogy a kettő nem összeegyeztethető. Vagy Mirol vagyok, vagy Henderson, a gond csak, hogy mindig is Mirol voltam.
Ha nem vett volna le a teste simulásával, ujjai simogatásával, akkor biztos felháborodtam volna a kérdésén, de helyette csak jobban belebújtam a karjaiba. Csókjába beleborzongott a testem és már nem figyeltem arra kit árulok el, mit mondok el, a szavak maguktól jöttek a számra.
- Olyan huszonöt-harmincan lehetünk és a Szükség Szobájában tartjuk az edzéseket. Potter – Potter… nekem mindig Harry volt, de most valahogy megváltoztak a dolgok – az úgy mond tanár, és a különféle átkokat és ellenátkokat gyakoroljuk.
Kimásztam az öleléséből és … közben pedig folytattam.
- Rettenetes, hogy egyesek mennyire nem tudják használni a pálcájukat, egy egyszerű Capitulatus-t nem tudnak végre hajtani és hamarosan Patronust akarnak idézni… Nem tudom, hogy képzelik.
A kezembe volt már a megbűvölt galleon, ami a gyűléseket jelezte. Felmutattam.
- Granger bűvölte meg, és ha átváltozik, akkor vacsora után edzés lesz, ilyenkor az egész társaság az elsők közt érkezik a Nagyterembe és aztán egyesével, maximum kettesével mindenki felszivárog ide.
Hát igen… Draco és én is elég sokat a Szükség Szobájában találkoztunk, ez azok a helyek közé tartozott, ahol kettesben tudtunk lenni.
- A terem egy hatalmas helységé változik, türkökkel és gyakorló bábukkal, pont a célnak megfelelő.

Seszínű ajkai megvető mosolyba húzódnak. Potter már megint sztárolja magát... meg se lepődik! Az álszentek legálszentebbike, magánál Dumbledorenál is rosszabb, ezerszer rosszabb... Egek, nem hiszi el! Hogy képes az a kis fattyú így az orruknál fogva vezetni az embereket? Miért képes erre Potter, és miért nem képes ő?!
Miért tény, hogy az a nyomorult féreg jobb nála?
De nem. Ez többé nem lesz így.
Féltékenyen nézi, ahogy Vikitria kibújik a karjaiból. Ismét. Engedi.
Miért fontosabb a lánynak pár hülye kis koszosvérű, mint ő? Mit filozofál ezen? Hüség, barátság? Ugyan már! A nyertes oldalra kellene állnia. Vagy legalábbis őmellé!
Szar az egész...
...és mindjárt röhögőgörcsöt kap a sírástól.
- Mit vársz pár idióta sárvérűtől? A legtisztább vére ott Weasleynek van. Vagy várj, nem... Longbottom veletek van?
Mintha mérget köpne, úgy beszél. Undorodva és gúnyosan ezekről az idiótákról, akik azt képzelik, bármi esélyük is van a Nagyúr ellen holmi szakkörös baromsággal.
Nekiveti hátát az ágy baldachinját tartó rúdnak, kezét karba teszi, és miközben az öltözködő és tépelődő lányt nézi, szemöldökráncolva agyal. Ő is gyakran van a Szükség Szobájában, viszont még sosem találkozott ezekkel a stréber sült bolondokkal. De ez talán megmagyarázható azzal, hogy ő jobbára napközben vagy órák alatt van itt és dolgozik azon, ez a hülye szakkör meg vacsora után szokott lenni.
Próbálja megtervezni a következő lépést, és a kérdést, mellyel minél többet és többet tud kiszedni szeretőjéből, de rájön, már nincs szüksége a sikamlós kígyónyelvre.
- Ha már ennyi mindent elmeséltél nekem, csicsereghetnél pár nevet is.
Ezt valamiféle kegyelemdöfésnek szánta. Bár maga is csak egy öntelt hazug mocsok, mégis megveti a hozzá hasonlókat, akik ostobán, minden ellenszolgáltatás igénylése nélkül adják ki titkaikat az ellenségnek.
Különben is... Imádja, ha belerúghat a nőkbe, akik odavannak érte.
Mert nem tudja, hogyan is viselkedhetne másképp.

Hiba…
Neville… Mennyit fejlõdött! Egész ügyes kezd lenni és segített nekem pár napja a leckémbe.
Gúnyos hangvétel…
Harry… Folyamatosan értesít a próbákkal kapcsolatban, csakhogy az edzések is folyhassanak, mert tudja hogy nekem talán az fontosabb.
Hiba…
Ron… A bátyám! A keresztfivérem! Vele nõttem fel!
Szánalmas várakozás…
Hermione… Mennyit veszõdött ezzel az egésszel? A szívén viseli mindenki sorsát?
Kegyelemdöfés?
Nem! Nem kapja meg amit annyira akar!
Egyetlen egy rosszul kimondott mondat elég volt, ahhoz hogy magamhoz térjek. Vagy legalábbis nem magamhoz, de a lelkiismeretem elkezdjen játszadozni velem. Folyamatosan zakatolt az agyamba, hogy mit tettem, hogy elárultam azokaz az embereket, akiknek hûséget fogadtam. Egy utolsó senki voltam, de nem is ez volt az egészben a legrosszabb, hanem hogy annyira mégsem furdalt a bûntudat.
Hiba? Hiba.
Hiba volt azt hinnie, hogy nyert, mert velem szemben sose nyerhet, ezt már megtanulhatta volna. Tudni akarta. Beszéltem. Biztossá vált. Hallgatok.
A ruháim nagy része már rajtam volt, egyedül az ingem várt még a begombolásra, de nem is érdekelt. Még nem. Még várakoztattam. Miért? Az igazság az volt, hogy küzdöttem, magammal küzdöttem. Igen vagy Nem? Nevek vagy… vagy mi? Mi történik, ha most nevek nélkül távozom? Így is rengeteget tudott már meg, a nevek azok mások voltak, teljesen mások. Ráadásul, azáltal hogy eltûnt a hipnotizálás, mert másnak ezt nem tudnám nevezni, már teljesen máshogy láttam a dolgokat.
Szeretõk voltunk. Igen.
Titkokat osztottunk meg a másikkal. Igen.
De sose adtuk ki még hasznos információt a másiknak, ez pedig az volt. Átléptem egy határt, de még volt választási lehetõségem.
Nem. Nem tud meg többet.
Mirol vagyok. Nem Henderson. Nem tartozom semmivel azoknak az embereknek!
Elindultam felé. Lassan démonian, az ingem még mindig nyitottan táncolt az oldalaimon. Oda értem, a szemébe néztem és egy pillanattal késõbb már a szájába súgtam egy nevet.

Longbottom.

A nyakába, Ginny Weasley.

A kulcscsontjára, Strong.

A nyakába, Lovegood.

A kulcscsontjára, Yolanda Delacour.

Végül vissza tértem a szájához,szenvedélyesen megcsókoltam.
Nevek, melyeket úgyis sejthetett. Csak azokat a neveket kapta meg, eggyel sem többet.
Ahogy szép lassan mondtam ki az öt nevet, úgy gomboltam szép sorjában be az ingem gombjait is, végül az utolsó csóknál a hátsó zsebembe illesztettem a megbûvölt érmém, majd véget vetettem a csóknak és a táskámért nyúltam.
- Henderson.
Mondtam ki végül az utolsó nevet amit akartam. Igen Henderson, hiába voltam már Mirol az iskola szemében is, a DS-be a régi Viki tartozott és ezzel akartam utalni rá.
Ez volt az én hibám. Nem tudtam mit akarok, és iszonyatosan befolyásolhatóvá váltam, és tény és való, hogy egy apró szikra kellett már csak ahhoz, hogy teljesen átbillenjen a mérleg és végül örökre döntsek, és ez a pillanat most közel volt, de elrontottam. Hibázott.

Kiélvezi szavai hatását, kiélvezi a végsőkig. Látja a megtorpanást a lány mozdulataiban. És tudja, hogy van oka annak, hogy Viki nem néz a szemébe... Az, hogy bűntudata van. Legyen is. Ostoba volt. A hülye kis barátait nem sajnálja, ők nem is érdemelnek mást, minthogy elárulja őket az ember... Viszont élvezi, hogy fájdalmat okozott a lánynak. És hogy Viki most nem néz a szemébe egyszer sem. Még akkor sem, mikor közelít. Ez elégedettséggel tölti el... Győzelem. Ostoba a kis revans, de a győzelem íze mindig ugyanaz.
Azonban... Tekintetük mégis találkozik. Meglepetten nyitja ki száját, mintha azonnal mondania kéne valamit, amitől ez az éktelen szemtelenség eltörpül vagy nevetségessé válik, de épphogy leereszti két karját, ajkába egy nevet suttognak.
Egy.
Még.
Kettő. Három.
Még.
Négy, öt.
MÉG.
Hálás vággyal kap a lány ajkai után. A puszta öröm és az önhittség vezérli, szomjasan csókol vissza, viszont... Hoppon marad. Épp, mikor magához bilincselné a lányt karjaival, Viki ellöki magát.
Hat.
NEM.
Düh. Sértettség. Féltékenység. Gyűlölet. Vád.
Magára marad a sötétben. A szobának immár semmi köze a kényelmes, puha hálószobához. Immár...
Üres.
Hibázott.