Oldal nyomtatása

A borzodú előtti folyosón

*A dühtől aligha lehetettem volna jobban felfűtve, mint akkor, miközben végighaladtam a folyosón a Trófeaterem felé. Nem hatott meg a látvány, nem csigázták fel az érdeklődésemet a kiáltott remekek, egyáltalán semmi nem tudta lekötni epeként forrongó gondolataimat.
Az egy dolog, hogy Minticz, a Hugrabugosok frissen kinevezett házvezetője teljesen irreális ötletekkel támadja meg a valóságot. Az egy dolog, mivel miután mugliismeretet tanít engem igazán semmi nem tud meglepni vele kapcsolatban. Már semmi, holott Brayden Minticz pedig a jelenlegi minisztériumnak alighanem az egyetlen valamirevaló szakembere, főleg, ha sötét tudományokról van szó. A fele Minticz korcs, a másik fele méltó az aranyvérű családnevükhöz. Noha ezen is felesleges dühítenem magam. Kelet-európaiak. Mit is várhatnék tőlük?
Ahogy Vulkanov, az én házvezetőm is onnan származik. Valahogy van egy érzésem egy ideje, hogy nem különösebben kedvel engem, így aztán teljesen lehetetlennek látszott, hogy majd ő fog megvédeni attól a feladattól, amit Minticz a nyakamba akasztott.
Mit törődik ez egyáltalán a diákok eredményeivel? Mindenki a saját tudásának a letéteményese, egyáltalán nem értem, hogy miért kell támogatni a gyengéket, ahelyett, hogy a logika hideg igazságával hagynák őket kiszelektálódni. Nem, Minticz a fejébe vette, hogy segíteni fogja a Hugrabugosokat. Bájitaltanból.
BÁJITALTANBÓL! Fogalma sincs mennyi érzéket, mennyi hozzáértést és mennyi koncentrációt igényel ez a tantárgy, bizonyára elképzelni se tudja. Szerencsére csak az elméleti részt tukmálta rám. Éppen rám. Nem tudom kitől szerezte a tudást, hogy én foglalkozom a tantárggyal, de azt bizonyos, hogy megölöm, aki kiadta neki az információt.
Jegyzetet kell adnom. Egy Hugrabugosnak. A gondolat még így, napok múltán is sokkolóan hat rám. Bagolyban írtam meg az egyik névnek az időpontot, hogy mikor jöjjön és hova, mert én ugyan nem fogom őket keresgélni. A legismertebb hugrabug-előfordulási helyre jöttem. Ezek még annyira gyerekek, hogy a közösségi termük helyét se tudták titokban tartani, így nem volt nehéz dolgom. A kis, füzetnyi könyvecske szégyellősen lapított a talárom zsebében. Fáradtságos munka volt tisztázni a saját, alkimista szimbólumokkal és kiegészítő-jegyzetekkel, na meg fekete-mágiás címkékkel zsúfolt saját jegyzeteimet átmásolni, takaros rendben, mígnem olyan lett, mint egy kódex. Igényes és az információtól majd kirepedő. Az olyan információtól, ami a balga elmék úgyse lesznek képesek felfogni.
Kész szerencse, hogy számomra csak az elméleti megterhelés jutott. Odaadom neki a jegyzetet, ellátom egy-két gyakorlati tanáccsal. A főzőcskézést majd megoldják valaki mással. Mondjuk a hatodéves Rydberggel, gyógypedezzen velük egy hollóhátas.
Türelmetlenül vártam.
És mindezt miért? Mert később vittem vissza egy engedélyeztetést kívánó könyvet? Nagy kaland! Nem hiszem, hogy pont másnak volt szüksége éppen arra az átokgyűjteményre a Tiltott Részlegből. Méltánytalan büntetőmunka.*

Korábban kapott levél:
„Légy pénteken vacsora után a Trófeaterem melletti vackotok előtt, hogy odaadhassam a jegyzetet.
Seraphin Lamartin”

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 633;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

A házvezetőm azzal keresett meg nemrégiben, hogy szerzett nekem segítséget. Nem hiába csörgedez bennem aranyvér, büszkeségemet igenis sértette a dolog, hogy mások számára is ennyire nyilvánvalóan mások segítségére szorulok. Gyűlöltem, ha sajnálnak. Azért, mert félárva lettem vagy mert esetlen és ügyetlen vagyok történetesen Bájitaltanból. Nos, ha éppenséggel nem állnék a RAVASZ vizsgák előtt bukásra e gyűlölt tantárgyból, talán vissza is utasítanám a Mardekár egyik korrepetitorát. Azonban egyrészt tényleg rá voltam szorulva, másrészt nagyon is jól esett az a gondoskodó szeretet, amit irányomba tanúsított Minticz professzor. És nem utolsósorban tisztelem és becsülöm őt, kicsit talán olyan, mintha a sosem létező bátyám lenne. Merthogy apának túl fiatal, ezt ugye beláthatjuk. Mégis, néha úgy éreztem, mindkettő egy személyben. Legalábbis, amennyire törődik velem. Néha viszont túlságosan is befelé fordul, magára és nem a környezetére figyelve. De ez egy más dolog. Nyilván neki is megvan a saját baja, akárcsak nekem.

A héten kaptam egy levelet egy Seraphin Lamartin nevezetű fiútól, hogy ma este vár rám a Borzodúnál a jegyzeteivel. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda vagy, hogy magyarázni is próbál-e majd nekem a dologról, bár erősen reméltem. Ha még más jegyzeteit is bogarásznom kell, a tanulásra szánt tetemes mennyiségű időm java része feleslegesen megy majd el arra, hogy megértsem az ábráit és el tudjam olvasni az írását. Már persze, ha olyan macskakaparással ír, mint a fiúk többsége. Bár Mardekáros révén akár még szépen is tudhatna írni, elvégre többnyire arisztokrata csemetéből áll a ház, de ebben sem lehetek biztos. Abban viszont bizonyos voltam, hogy az ismeretlen fellengzős lesz, talán még kioktató is. Ám próbáltam eltekinteni attól, hogy melyik házba tartozik... hátha tévedek és csak az előítéletem mondatja ezt velem. Így kicsit utánakérdeztem, bevallom. Annyit sikerült megtudnom róla, hogy nagyon okos és jó bájitaltanból. No meg hetedéves, szóval valószínűleg ismerem is az óráról. Otthon meg sem mertem mondani, hogy egy másik házbeli gyerek fog segíteni, csak megírtam anyámnak, hogy a professzor javaslatára egy diáktársam is korrepetálni fog.

Tudtam, hogy anyámat ez némi reménnyel tölti el. Sosem értette igazából, hogy hol mentem ennyire félre. Elvégre anyai ágon a családunk számos nagy gyógyítót adott a varázsvilágnak, akik mind jeleskedtek a bájitalok készítésében. S hiába értett ő is magas fokon ehhez, velem valahogy mégsem sikerült megértetnie kellőképpen a dolgokat. Egyszerűen nem tudtam ráérezni a dologra. Ráadásul nyomás alatt sem teljesítettem valami túl jól. Úgy tűnt én jobban apámra ütöttem, mint gondoltam eddig. De nem bántam, sőt! Büszke voltam a dologra. A vacsora után elköszöntem hát az asztalunktól, majd a Borzodú felé vettem az irányt. Lucy ezúttal nem kísért el. Semmi szükség, hogy lesárvérűzzék vagy hasonló kedves megjegyzéseket aggassanak rá. Van neki így is elég baja, hogy elvitték az anyukáját. Út közben még a lánymosdót is útba ejtettem, ahol megigazítottam a hajamat és kimostam a számat is. Elvégre az első benyomás nagyon fontos dolog. Így a jelenleg vöröses-narancssárgás, kirívó hajszínemet valami szolidabbra cseréltem. Némi koncentrálás után már vöröses-barnává változott. Mégiscsak szolidabb, nem?!

Normál léptékben haladtam az ősöm szobája felé. A többség csak borzodúnak hívja, vagy mint a fiú is, vacoknak. Fogalmuk sincs, hogy valaha ez volt Hugrabug Helga szobája. Itt gondolkozott az élet dolgain, olvasott vagy csak ide jött, ha magányra vágyott. Nekem e helyiség sokkal többet jelent másoknál. Én nem fedem fel titkát könnyelműen, mint egynéhány háztársam. Merthogy találkoztam már odabent nem egyszer más házakból valókkal is, akik ismerték a kis borz titkát. Nagyon reméltem, hogy nem akar ez a Seraphin bemenni. Bár semmi bajom a borzzal, mégsem szívesen csókolgatnám egy idegen házból való, ráadásul fiú előtt. Már messziről kiszúrtam a sok sárga-fekete színű talár között azt az egy szem zöldeset, ami oktatómat takarta. Igazán kirívó jelenség volt. És idegesnek látszott, türelmetlennek. ~Vajon mióta várhatott már rám?~ Gondoltam, majd miután végignézve magamon megállapítottam, hogy nem festek olyan szörnyen, mint ahogy érzem magam elindultam felé.
- Szia! Armiella vagyok! Nekem van életmentő szükségem a képességeidre. - Próbáltam elpoénkodni a dolgot, talán díjazza és nem kell ráparáznom erre az egészre.

Megjegyzés: A mai ihletemből csak ennyi telt, sorry. Javítva. ;) Egyébként meg <3 a kezdésért;;

Szószám: 595||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Feleslegesen vesztegetem az időmet. A bizonyosság anélkül alakul ki, hogy nekem valaha kételyem lett volna benne. Értelmesen és hasznosan eltölteni ezt az estét már lehetetlen. Bár hosszú az éjszaka ahhoz, hogy belekezdhessek még valamiben, ha ezen túlestem.
Minticz, örökre légy átkozott. Bár ha igazak a mendemondák, akkor ezzel már elkéstem, de ha mégsem, akkor itt a legjobb alkalom arra, hogy megessen vele.
Amíg vártam lassan, de annál biztosabban megélénkült a folyosó, ami a vacsora végét jelezte mindennél biztosabban. A talárok felett úszó fejeken kísérteties árnyékokat vetettek a fáklyák, kisorr, nagyorr, sötét, világos, szőke, barna, fekete, unalmas egyhangúság. Sárga és kék szegélyes talárok, elvétve egy-két piros. Rám meredő üvegszemek értelem és megértés nélkül, lusta ívben elkerülő átlag, direkt az orrom előtt eltrappoló, kihívóan a szemembe bámulók csorda. Diáktársak.
Némely háztársam határozott véleménnyel és elmélettel támadta meg az idevalóságukat, kénytelen vagyok jobbára egyetérteni velük. Az undor borzongatja a hátam, ahogy szemlélem őket, ahogy el-eltűnnek a titkosnak ugyan nem titkos szobában. Mindenkinek megvan a maga helye, az alkímia szerint a silány minőségű anyagot hosszas folyamatos során kell tökéletesíteni, mígnem értékessé válik, éppen ezért talán az értéktelen anyagot se kéne ennyire megvetni és lenézni, hanem tökéletesíteni...
Hát akaratomon kívül ennek fogok nekilátni, ehhez fogok majd hozzá. Segítségadás. Van még egy olyan erény, ami ennyire taszító? Hiszen nem csak a segítségadót alázza meg, hanem azt is, aki elfogadja azt, bár hova lehet még tovább süllyeszteni a Hugrabugosokat?
Armiella. Smith. Soha nem tudom visszafogni a fintort a szám sarkán, amikor valamelyik tanár a nevén szólítja. Úgy értem, a vezetéknevén. Annyira közönséges, kellemetlen a hangzása, holott a vérének tisztasága teljesen világos előttem. Ó igen, apám fontosnak tartja, hogy ismerjem azokat az aranyvérű vérvonalakat is, akik nem a Mardekárba járnak. Számon kell tartani azt a keveset, ami vérben és mágiában legalább olyan méltó, mint a mienk, noha szellemiségben és lélekben elszakadtak a gyökereiktől.
Feltűnőbb jelenség aligha lehetne, azon ritka alkalmakkor, amikor nem a Griffendélesekkel osztoztunk az óráinkon és valami elvadult elme a Hugrabugosokat lökte a kígyók közé kiemelkedett az évfolyamtársai közül. Sirett és Wilder, a tökkelütött Perkins, na meg Hatchkins... Igazán különleges közöttük, nem gondoltam volna, hogy valaha is foglalkoznom kell vele. Lányok...

Becsületére legyen mondva nem késett el annyira, hogy a szemére hányhattam volna. A vacsora még javában tartott, tudtam jól. Rögvest feltűnt, ahogy a folyosóra lépett, már vártam, azonnal megtaláltam a szemét, az arcát, és követtem a figyelmemmel, amíg hozzám ért. Szerencsére nem tartottuk fel a forgalmat, mivel félrehúzódtam a folyosó fő csapásáról, itt a szélen meg elkerültek.
Szóra nyitottam volna a számat, amikor belőle kiszakadt a lelkes üdvözlés. Felvontam a szemöldököm, kétkedésem jeléül, de nem, nem tudtam ezzel letörni a lelkesedését.*
-Üdvözöllek-*nem kell bemutatkoznunk egymásnak, mégis úgy indít, mintha nem ő lenne az egyetlen metamorf az iskolában, és ezért nem ismerné mindenki. Sohse értettem a közönségességre való törekvést. Azt az álszerencséséget, amivel szempillarebegtetve fogadták mások, ha megemlítették nekik valami teljesen nyilvánvaló különlegességüket.
Túl szigorúan ítélem meg őket. Túl nagyon az elvárásaim. Ezek csak emberek.*
-Igen, tudom. Nehéz elképzelnem, hogy valóban RAVASZ-ra készülsz bájitaltanból-*csak hogy tisztázzuk, mielőtt félreértések áldozatává válunk, én semmit nem remélek tőle. Nem várom el, hogy akármilyen szinten értse és megértse a magyarázatokat.
Felemelem a kezemben tartott kicsi, kapcsos könyvet.*
-Itt a folyosón várjam meg, amíg átnézed?-*felényújtom a jegyzetet. Tudom, hogy teljesen érthető és olvasható. Tudom, hogy nincs benne semmi feketemágia. Tudom, hogy értékes a tudás, amit átírtam. Mégis, ha ennyire kétségbe van esve az eredményeit illetően, akkor alighanem behatóbban is kell foglalkoznom a megértésével.
Voltaképpen, nem sokan mondhatják el magukról, hogy Lamartin jegyzetből tanulnak, az ő sikere, az én sikerem is lesz. Talán nem hoz rám szégyent.*

Ez nem "csak" >.< Köszönöm a gyors, és szép választ.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 449;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

Miközben felé sétáltam, végig éreztem magamon a tekintetét. Először azt hittem, hogy valami gond van a kinézetemmel. De aztán végignézve magamon nem láttam semmi szokatlant. Szerencsére nem az út közepén állt a háztársaim forgatagában, bár úgy tűnt a hugrabugosok igyekeznek elkerülni őt. Sőt, némelyikük méregetni kezdte vagy épp sugdolózott a társával nyilván arról, hogy mit kereshet itt. ~Hiába mondják, hogy jámborak vagy nyájasak vagyunk, a pletykát itt sem vetik meg és nem csak a lányok!~ Gondoltam, miközben lemondó sóhaj szakadt fel mellkasomból. Én is szerettem képben lenni, hiszen az információ, tudás és hatalom. De sosem vonzott az, hogy másokról terjesszek ezt-azt. Ez mindig is hidegen hagyott.

Amikor üdvözöltem - jobban belegondolva talán túl lelkesen is - felvonta a szemöldökét. Azonban már elhangzottak szavaim, s talán ezzel el is rontottam leendő ismeretségünk alapköveinek lerakását. Pedig én tényleg mindenkivel igyekszem jóban lenni. Házra és nemre való kivétel nélkül. Talán néha túl lelkesen is, de ez nem hiszem, hogy akkora jellemhiba lenne. Kurtán köszönt vissza, mintha tartani akarna egyfajta távolságot. Ez pedig rosszul esett. Én próbáltam nyitni felé a magam módján, de úgy tűnt ő is csak olyan, akár a többi Mardekáros. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig kell igénybe vennem a szolgálatait, de nem akartam egyből ellenségesen viselkedni vele. Ám, ha ilyen lekezelő lesz velem, talán én sem erőltetem tovább ezt a jó pofizást irányába.

Ismét megszólal és kezdek elbizonytalanodni. ~Talán minden Mardekáros ilyen. Nem, ne légy már ilyen kishitű! Biztosan csak rossz napja van és azért ilyen. Elvégre szinte nem is ismer, akkor meg mi baja lehetne velem?!~ Nos erre nem tudtam a választ, megkérdezni meg valahogy nem igazán akaródzott.
- Auror szeretnék lenni… - Vallottam be, majd a fülem tövéig elpirultam és a padlót kezdtem el fixírozni. Eddig Lucyn és Minticz professzoron kívül még másnak nem igazán említettem, hogy apám nyomdokába akarnék lépni. Bár, az RBF vizsgáimat és a tanulmányaimat elnézve erre akárki könnyűszerrel rájöhetne. Amikor ismét megszólal, akkor nézek csak fel rá és veszem észre a felém tartott kicsi, kapcsos könyvecskét.

~Pedánsnak tűnik. Talán még olvasható is, amit írt. És olyan kék a szeme, mint Leónak.~ Gondolom, s egy pillanatra bele is feledkezem a tekintetébe. Bár a szeme nem olyan vágású teljesen, az azúrkék szempár tagadhatatlanul valaki egészen másra tereli a gondolataimat. Ismét lepirulok, holott kizárt dolog, hogy olvasott volna a fejemben. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem okklumenciában jártas egyénnel hozott össze Sors.
- Igazából a klubhelységünkben is átnézhetjük… ha szeretnéd… - Mondtam bizonytalanul, de titkon reméltem, hogy semmi kedve sem lesz hozzá. - Vagy menjünk inkább a könyvtárba? – Kérdeztem tőle. Elvégre az az ő klubhelységükhöz van közelebb. ~A kérdés már csak az, hogy ő mit szeretne? Közelebb lenni a házához, vagy minél előbb letudni a mai dolgot.~

Megjegyzés: Nincs mit, szeretem ha egy játék "pörög" és nem kell heteket várni a válasszal, no meg az ihlettel sem. :) Bár azt most nem érzem olyan jónak, mint az előzőt. :-\ ;;

Szószám: 564||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Vérszagra gyűlt a tömeg, leplezetlen mulatságomra szolgál, ahogy Armiellát legalább olyan gyanakodva méregetik, mikor elém lép, mint engem. Kétszínű fattyúk, akik minket, Mardekárosokat tartanak előítéletesnek, de amint a gyanú árnyéka rávetül valakire, hogy eggyel közülünk kapcsolatba lépett, máris olyan tartózkodóvá és rideggé válnak, mint a seprű nyele a legfagyosabb meccsek idején. Csendesen méregetem őket a lány válla felett elnézve, mire is egy fiú zavartan elfordul, csókot nyom...
CSÓKOT?!
Szóval megcsókolja a szobor mellkasát, legalább olyan átéléssel, mintha a szeretőjét érintené, aztán elszalad az állat után, nyomában néhány társával, akik vele együtt iramodnak be a búvóhelyükre.
A döbbenettől szóhoz sem jutok, könnyedén kiengedem az ujjaim közül a könyvet, elvégre neki hoztam, nincs bennem irigység és birtoklásvágy, nekem sokkal jobb van. Ez a jelenet dekoncentrálta a figyelmem, a szájára nézek, ritka szépség. A puha húsú ajkakat könnyedén el tudom képzelni, ahogy a rideg páncélnak nyomódnak, most még oly bájos alakjuk szétlapul, elformátlanodik, és kihűl a borz élveteg, szőrös kis testén...*
-Auror? -*nyikkanok.* -Felejtsd el.
*Az első reakció hirtelen és őszinte, miután az élménytől sokkoltan inkább újra ráfordítom a figyelmem, teljesen ignorálva a háta mögött élő világot.
Zavarbaejtően sokáig bírja a szemkontaktust. Zavarba csak az ejt, hogy ilyen sokáig bírja, nem sokan állják a tekintetem hideg színe és az agresszió miatt, ami most kikönyökölhet belőle.
Méghogy auror! Összevetem az alakját, a megjelenését Lupen professzorral, és egyszerre csiklandozza a torkom a nevetés és a sírhatnék. Semmi keresnivalója nem lehet azon a pályán egy olyasvalakinek, aki nem képes önerőből megszerezni a tudást, amire szüksége van. Másra se vágyok kevésbé, minthogy egy egykori Hugrabugossal folytassam a tanulmányaim és végül kollegiális viszonyba legyek vele.
Ezt a csatát alighanem elvesztettem. Az az őrült Minticz a fejébe vette, hogy megkeseríti az életem. Nem adok neki több okot további büntetőmunkákra és akkor talán elkerülhetem az ilyen abszolút méltatlan helyzeteket.*
-A Godrikon határozottan komolyan veszik a bájitaltani előképesítést, hogy akarsz megfelelni a magasabb követeléseknek, ha már itt, a Roxfortban is gondjaid vannak vele?-*logikus kérdés, minden udvariasságom összeszedem ahhoz, hogy ne azt kérdezzem meg tőle, hogy együgyű Hugrabugosként mégis mit remél egy ilyen magas szintű tudománytól.
De nem kérdezem meg így.
Mert én, azokkal ellentétben akik a háta mögül rámvillogtatják a szemüket, én tanultam némi illemet. Ami azoknak is kijár, akik meg sem érdemelték.*
-A klubhelyiségeteket talán egy más alkalommal látogatnám meg-*köszönöm, nem készültem erre az alkalomra elegendő ártással, rontással és Stuporral ahhoz, hogy a kellő nyugalmat, tiszteletet és kellemes közérzetet biztosítsam a magunk számára ahhoz, hogy a leghalványabb esély is legyen a megértésre.
Tényleg Bájitaltant fogok magyarázni valakinek, akinek a fejében Piton professzor hat év alatt nem tudta belebájolni a megfelelő tudást?
Alighanem valóban így áll a helyzet. Nincs mentség, nincs kibúvó, és ha már egyszer a nyakamba akasztották ezt a feladatot, okvetlenül megfelelőképpen kell ellátnom. Hiszen milyen hírét keltené, ha még azután is megbukna bájitaltanból, hogy átvitten is, de tőlem tanult róla? Milyen árnyékot vetne az a képességeimre? Nem szívesen mondanék le arról, amit a hírnevemhez hozzáadhatna az, ha legalább nem bukna meg ez a szerencsétlen. Úgyse veszik fel. Egészen biztos vagyok benne. Képtelenség és lehetetlenség.*
-A könyvtár tele van az olyan Mardekárosokkal, akik nem tudják elviselni az új hálótársaikat, illetve olyan hálótársakkal, akik nem bírják elviselni a háztársaimmal. Talán mégis inkább menjünk be ide.
*Soha jobb lehetőség arra, hogy kipróbáljam, meddig terjed a türelmemnek a határa, hol ér véget, ahol már a lehetetlen elviselési kategória kezdődik, és ennek ki fogja meginni a levét.*

A pörgés jó, legalább nem felejti el az ember, hogy mit csinál a karaktere. Ugyan kérlek, nem volt vele semmi baj. Amúgy információ, nem tudom mennyire olvastad az új info topicot: a pincét elárasztották, a mardekárosok más házak hálóteremeiben alszanak szétszórva, ezért a klubhelyiségünk sem üzemel.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 712;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

Először nem értem, hogy mitől kerekedik el a szeme hirtelen. Majd, amikor a látóterembe kerül a kis borzot rohanva követő hugrabugosok csapata, ráébredek; hogy ezek szerint látta, ahogy valamelyikünk ~Remélem nem épp egy fiú!~ csókot lehel az egyik szoborra. Valóban talányos egy ajtónyitás, ezt elismerem. Ugyanakkor kissé talán valóban meghökkentő mások számára. Én első után túltettem magam a dolgon és ma már nem zavar, ha a háztársaim látnak közben. Ám ugyanez nem mondható el más házak diákjaira. Ők mindig is megjegyzéseket tettek rám, afféle csodabogárnak tartanak. Itt elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Szeretem a Hugrabugot. Amikor meglepetésében kiejti kezéből a könyvet, gyors reflexeimről téve tanúbizonyságot még épp időben kapom el. Pedig csak a szemem sarkából érzékeltem a dolgot, hiszen a rohanó fiúkat és a kis borzot figyeltem én is.

Éppen ezért ér váratlanul az, ahogy szinte felnyög megrökönyödésében. Eme megnyilvánulása annyira őszinte, hogy amikor később megpróbálja kifejteni, hogyan is értette, már akkor sem tud meggyőzni afelől, hogy ő is nem csak egy a sok, másokat lenéző, rátarti - és nyilván aranyvérű - Mardekáros közül. Először elsápadok a hallottaktól, majd hajam és szemeim is tükrözik a hirtelen hangulatingadozást, amit mondandója okozott bennem. Szemem színe hirtelen fordul barnába az eddig nyugodt szürkészöldből, miközben a hajam előbb vérvörösbe, majd narancssárgás-pirosas árnyalatba fordul. Kifejezetten félelmetes tudok lenni olyankor, amikor feldühítenek. Erről jó néhány hugrabugos tudna mesélni, ha megkérdeznénk őket. Arcom most sem kedves vonásaimat tükrözte, inkább egy felbőszített bikára hasonlítva, grimaszba torzult el.

Ennél jobban nem is sérthetett volna meg. Gyakorlatilag vérig sértett nem csak engem, apám emlékét is meggyalázta. ~Hiszen, az egyik legjobb aurorja volt a minisztériumnak, ez köztudomású. Akkor mégis, hogyan meri feltételezni, hogy én ne lennék képes arra, hogy kövessem őt a pályáján?! Igenis jó auror lennék!~ Arcom kipirul ismét, ám ezúttal a harag festette meg arcomat. Szemeim szinte villámot szórtak, s többen kíváncsian lesték, hogy párbajra kerül-e sor köztünk.
- Apám volt az egyik legjobb auror, szóval ezt vond vissza. - Sziszegtem összeszorított foggal. Kezeim ökölbe szorultak. Nagyon viszketett már a tenyerem és a benne lévő pálca. Ám igyekeztem uralkodni az érzéseimen, egyenlőre tartottam magamat.

Végül azok a zavarba ejtően kék szemei mentették meg a helyzetét. Túl sokáig néztem bele, s hirtelen jött magabiztossággal és elszántsággal fúrtam dühös tekintetemet az övébe. Bár abban is inkább egyfajta metsző hidegség és lenézés volt látható, s talán némi agresszió is. De nem ismerem még annyira, így ezt nem tudhatom. Minden esetre, koránt sem kedvesen nézett.
- Az csak Piton miatt van! – Vetettem oda még mindig foghegyről. S valóban igaz volt. Nem csupán a nagy Harry Potter vagy a griffendélesek többsége volt az, akit nem szívlelt a bájitalok mestere. Tagadhatatlanul én sem loptam be magamat a szívébe. És ez a jegyeimen is meglátszott. Minél inkább próbálkoztam, annál inkább kudarcot vallottam. Pedig még korrepetálásra is jártam hozzá éveken keresztül.

Talán ezért, talán másért, de végül is sikerült egy Várakozáson felüli RBF-et összekaparnom valahogyan. Ne kérdezd, hogyan… mert a mai napig homályos emlékeim vannak a vizsgáról. Egyszerűen kikészültem a vizsgadrukktól. Csak arra emlékszem, hogy a legvégén beadtam a valószínűleg elrontott feladatomat és merész módon egy bezoár követ is a semlegesítendő méreg mellé raktam. ~Mázli, hogy volt a bájitaltanteremben olyan.~ Az meg ugye elvileg semlegesít minden mérget. Amikor a Godrikot említi, összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy talán mégis igaza van és fel sem vennének oda. Azon már meg sem lepődöm, hogy visszautasítja a meghívásomat kapásból. Pedig igazán nagy gesztus volt ez tőlem, akárkit nem szokásom beinvitálni oda.

Amikor a könyvtárat is elutasítja, tanácstalanul és felszaladt szemöldökkel várom, hogy ő is előadja az ötleteit. Mondjuk az igaz, hogy nekem teljesen kiment a fejemből az elázás, ami a pincét érte. ~De akkor is. Attól még, hogy segít nekem, lehetne normálisabb is, meg kedvesebb velem.~ Végül meggondolta magát, miután kielemezte, hogy mennyire rühellik a Mardekárosokat és ők meg a többi házat. Bár ez nyílt titok. Nagyot sóhajtva indulok meg a klubhelységbe, ám a bejárata immáron csukva van. Kelletlenül veszem tudomásul, hogy nem fogom megúszni a szoborcsókolgatást a mai napon. ~Már előre érzem a kaján tekintetét a tarkómon, pedig még oda sem értem.~ Gondolom, majd egy sóhaj kíséretében a szoborcsoporthoz lépek. Ajkaim lassan elnyílnak, ahogy a kis borzra lehelem csókomat; majd amint ajkaim megérintik, azonnal életre is kel és rohanni kezd a klubhelységünk felé. Én pedig követem, majd a bejáratnál megtorpanok, vendégemet bevárom.

Megjegyzés: Upsz, azt elfelejtettem; pedig olvastam ám. xD Egyébként meg júzer kifejezetten kishitű, ha a reagjairól van szó. Ritka, hogy elégedett lenne teljesen vele.;;

Szószám: 771||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Fürge.
Ilyen reflexekkel egészen jó fogó lehetne belőle, de nem emlékszem, hogy láttam volna a Hugrabug csapatában. Egyáltalán ki a Hugrabug fogója? Van egyáltalán nekik?
Fura érzés szembesülni azzal, hogy még én se tudom, pedig igazán érdekes a kviddics is. Annyira megvetem őket, hogy nem emlékszem ilyen részletekre, talán nem tartom őket ellenfélnek. A Griffendél és a Hollóhát csapata elég erős ahhoz, hogy megjegyezzem őket, de a Hugrabugból egyedül Scarborough akit megjegyeztem, figyelemre méltóan repül, és nem igazán kell tartani attól, hogy leesik a seprűről, ahogy a társai.
Alapvetően nem helyeslem a saját hozzáállásom. Talán túlságosan is lebecsülöm őket, miközben a folyosón szaladva egy borzállat csíkosan lengő farkát követve kotornak be a vackukba, ténylegesen, mint valami kisállatfalka. Nem helyes, hiszen az alamuszi borzok nagyot ugranak, ismerem a jelenséget saját tapasztalatból is, mégis, ahogy így rájuk nézek...
...aztán vissza Armiellára. Állandósul a szemöldökömet félig felvont kifejezés az arcomon, a feszült figyelem is teljesen egyértelműen az uralma alá hajtja a csapongó gondolatokat és a csorba gyöngyszemeket, amikből az elítélésem láncát fűzögetem, amikor az elejtett igazságra Armiella reagál. A tűz, ami fellobban benne átalakítja a lényét, a tekintetét, a haját, a testének többi részét egyelőre érintetlenül hagyja, pedig olybá fest a vöröses indulattól, hogy akár a bőrét is képes volna lehasítani magáról, csak azért, hogy megtorlást vegyen vélt sérelméért.
Csodálatosan lehűti a fejem az ő indulata, megdöbbent a hirtelensége, az átalakulása pedig egyként érdekel és vonzz. Szívesen zárnám lombikba, hogy nemes folyamatok során válasszam ki belőle ezt a nagyszerű átalakuló képességet, de mégiscsak egy diáktársról van szó, az ilyesmi kivitelezhetetlen.*
-Mint lámpásra a molyok, a saját félszük megtorlását milyen szívesen rádbíznák-*pillantok körbe megvetően azokra, akik ezért és csak ezért megálltak. Éhes borzok a sarokba szorított kígyó körül, de a hűvös test lusta tekergőzése távol tartja őket. Nem nyúlok a pálcámért, nincs olyan aurortanonc, aki fegyvertelen ellenfélre támadna, hiszen akkor egyből Mardekáros lelkűnek bélyegzik őket. Nincs szükségem más fegyverre, mint a méregfogak.*
-Apád a legjobb... Nem érzed gyermetegnek ezt a kijelentést? A nyomdokaiba akarsz lépni ezzel a viselkedéssel, amikor olyan szavakba látod bele az apád megsértését, amikben ott sem volt? Szerinted ez büszkévé tenne bárki?! Nem vonom vissza, nem én sértettem meg, hanem te-*felemelem a hangom, kivételesen nem telepszik rekedtség a torkomra, minden nyugalmam ellenére érzem, hogy az indulatom, ha sokkal kevésbé haragosabb is, mint az övé, de kicsattan belőlem, ahogy a zsebemben is a tiszafa átkokat kér és vért sóvárog.*
-Minden auror a legjobb, mivel aurornak csak a legjobbak mehetnek. Ha erről vitát akarsz nyitni máris bizonyítottad az alkalmatlanságodat.
*Csendesen izzó, halk dühvel feszülök az ő lángoló, égő indulatához. Nagyon kíváncsi lennék mit érez egy metamorf, miközben átalakítja a testét, milyen jelek futhatnak végig az izmain, idegein, milyen mágia szikrázik a bőre alatt, hogyan és miként formálódik a varázserő. A testének sejtjei, akárcsak valami matéria hogyan alakulnak az eredeti formából, egy fix állapotból egy újba. Vajon ez a tökéletesedés útja? Csiszolja-e a sejtjei, a varázserejét az átalakulás, vagy éppen koptatja, rongálja?
Megkísért a párbaj gondolata, hogy kihámozzam belőle ezt a különleges varázserőt, előhozzam a képességeit és megvizsgáljam, de talán majd egy másik alkalommal. Nem vetne rám jó fényt, ha engednék egy ilyen gyermeteg kihívásnak, és noha nem a legveszélytelenebb dolog a másikkal szembenállni fegyvertelenül, miközben annak már a kezében van a pálca, továbbra se nyúlok érte.
A szemét figyelem, karamellizált sötétségét, a tekintetén keresztül tartom pórázon az indulatait, hogy érezzem, lássam, amikor nagyon rángatni kezdi a határokat, és amikor majd menthetetlenül szembefordul velem.
Milyen gyerekes okokból.*
-Piton professzor a tehetséget támogatta, nem az igyekezetet és a szorgalmat.-*ez egy vitathatatlan tény, nem volt segítő és elnéző azokkal szemben, akik nem értettek meg mindent azonnal, de ezért én nem tudom hibáztatni. Valahogy ki kell szelektálni a felesleget, akiknek nem érdemes a magas tudományokkal foglalkozniuk, ha már egyszer születési jogon mindenkit beengednek ebbe az intézménybe.
Látom, ahogy bezárul az ajtó és elindul a szobor felé. Látom, ahogy tökéletes valósággá teszi az iménti rémképet, ami felderengett a tudatomba. Csókra nyílt szája a fiú előbbi csókja melegét talán még érzi a szobron. A kisbestia életre kel, ő pedig követi.*
-Csak utánad-*intek nagyvonalúan, miközben türelmes, higgadt léptekkel követem a döbbent közönség sorai között.*
-Egyébként, az apád képességei nem tesznek jó aurorrá, ahogy a halálfaló szülők gyereke se feltétlenül halálfaló. Tudhatnád ezt az anyád képességeinek példájából. Értsd: bájitaltan- *igen, tudom ki ő. Ha nem is a családom barátja, aranyvérű. Minden aranyvérű potenciális rokon, vagy rokonítható családfát jelent, mi más lenne, amit elsőre megtanít az élet az arisztokratának?
Körülöttünk többen meggondolják magukat és nem a vackukban töltik az estét, hallom már, ahogy a pletyka bagolyszárnyaknál is gyorsabban terjed szét a kastélyban.
Malfoy rajtam fog nevetni. Az egy remek alkalom lesz egy párbajra.*

kishitűség, bah >.< jellemző

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 733;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

Az indulatok forrnak bennem, nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot, hogy mégsem ugrom a torkának. Pedig legszívesebben azt tenném. Énem azon része, amely az előttem lévőhöz hasonlóan büszke arra, hogy kicsoda most bennem dühöng. ~Megsértett és rajtam keresztül az apám emlékét is. Pedig nincs igaza és be fogom bizonyítani! Igenis összekaparom azt a RAVASZT ebből a nyüves tantárgyból és auror lesz belőlem!~ E cél lebeg a szemem előtt már évek óta, nem ő lesz az, aki el fog tőle tántorítani. Szemeimet lehunyom, majd lassan és mélyen lélegzem. Beszív… kifúj… beszív… Úgy tűnik hatásos a dolog, mert valamelyest sikerül megnyugodnom. A hajam színe is sötétedni kezd, míg a szemem lassan ismét zölddé válik. ~Egy majdnem sikeres kiboruláson vagyok túl és már az első nap. Mi lesz ezután, ha tanítani fog?!~ Fogalmam sem volt, de nem indult ez az ismeretség valami fényesen.

- Nincs igazad és ezt mindketten tudjuk. Ha valóban reménytelen lennék, akkor most nem volnál itt. Vagyis van megoldás a problémámra… mégpedig egy jó tanár… vagyis te. - Mondtam, kissé talán gúnyosabban, mint terveztem eredetileg. ~Erre vajon mit reagál?~ Feltételeztem, hogy egoista annyira, hogy ezzel ne szálljon vitába ismét. Kifejezetten irritál, ahogy még mindig félig felvont szemöldökkel mered rám. Egy pillanatra sikerül megdöbbentenem a látványos hangulatingadozásommal, amit végül is ő hívott életre. A dühöm hirtelen foszlik semmivé és a helyét átveszi valami mélységes szomorúság. Hogy csak annyi maradt apámból az utókor számára, mint én. ~Könnyedén elfelejtették, pedig mennyi mindent tett értük.~ Gondolom keserűen. Már a párbajtól is elment a kedvem teljesen. És egyébként sincs nála most a pálcája, fegyvertelen embert pedig nem támadok hátba. Az a Mardekár reszortja, tartják csak meg jó szokásukat. Ha valakivel párbajozom, én mindig tisztességesen harcolok.

- Nézz rám Lamartin! - Szólok rá hirtelen, amikor a körülöttünk lévőket mustráljam. Szemem egy pillanat alatt koromfeketévé válik a dühtől, majd amint felém fordult lassan újra ismét az apámtól örökölt zöld tekintetté változik vissza. - Ennyi maradt apámból… éppen annyi, mint amennyi én magam vagyok! És, ha engem sértegetsz, akkor ezáltal őt is sértegeted… egy halott emléke sem elég szent neked, mond?! - Kérdezek vissza szárazon. Hangomban nyoma sincsen már a haragnak, csak a történtek feletti szomorúságot hallhatja ki mindebből. - Ha nem szorulnék rá a segítségedre, többé szóba sem állnék veled ezek után. Csak, hogy tudd, ha már ilyen kedves voltál velem, meg őszinte. - Mondom neki gúnyos mosollyal arcomon. ~Ha nem kell neki a jó pofizás, hát akkor nem barátkozom. Nekem a társasága és a sértegetései nélkül is nagyon jó lesz.~ Döntöttem el magamban a dolgot. Semmi joga dühösnek lenni, hiszen nem én sértettem meg őt, hanem ő engem.

Fordított esetben rám biztos, hogy számíthatna és nem értem miért ennyire ellenséges és bunkó. ~Vajon mit véthettem ellene?~ Merül fel egyből bennem az, hogy esetleg korábbi sérelméért akar így revansot venni rajtam. Bár őszintén szólva, egyáltalán nem emlékszem ilyen esetre. De talán valóban bennem van a hiba, elvégre van, hogy elfelejtek dolgokat. Anyám szerint a fejemet is elhagynám, ha nem volna a nyakamhoz rögzítve. Amikor nagyvonalúan úriembert támad kedve játszani, az ajtóban megállva megvárom, hogy utolérjen, s mielőtt belépnénk hozzá fordulok.
- Ez az ősöm háza és itt mindenki egyenlő. Ezt tartsd tiszteletben, amíg nálam vendégeskedsz. - Suttogom, hogy csak ő hallja, miközben szinte érzem arcomon a meleg lélegzetét. Közelebb volt, mint terveztem. Gyorsan beléptem hát a helyiségbe, miközben a bent lévők először megmerevedtek döbbenetükben, majd vad sustorgásba kezdtek jöttünkre. ~A fenének sem hiányzott ez. Holnapra már mi leszünk a legújabb pletykatéma. Vagy már ma estére.~ Gondolom, majd puffogva elindulok az egyik sarokban lévő, üres asztalka felé.

Mielőtt válaszolnék, inkább helyet foglalok úgy, hogy mindenki másnak háttal legyek.
- Nézd, én kiköpött apám vagyok. Az orrom, a zöld szemem… mind, mind őt idézi. A hevességemről és a képességeimről nem is beszélve. A Bájitaltan neki sem volt erőssége sosem, mégis jó auror lett. - Mondom most már elmosolyodva. Ezt nyilván nem tudhatta. Mint, ahogy azt sem, hogy anyám segített neki felkészülni mind az RBF, mind a RAVASZ vizsgáira. Annak idején szerettek egymásba igazán. Ám ez magánügy volt, nem szándékoztam egy öntelt kígyóimádó orrára kötni a szüleim szerelmét. - Elvileg azért vagy itt, hogy tanuljunk. Mi lenne, ha inkább az okításommal foglalkoznál? - Tudakoltam tőle szelíden. Már így is eleget veszekedtünk, próbáltam pozitívabb irányba terelni a dolgokat. Már, ha lehet egyáltalán. Kezdtem megérteni, hogy miért nem bírják a többiek elviselni hosszú távon az elázás miatti vendégsereget. ~Ha minden Mardekáros ilyen, akkor nincs is min csodálkozni.~

Megjegyzés: Armiella nem kedvel jelenleg, de azért júzer <3, remélem tudod. ;) :-*;;

Szószám: 644||Öltözet: Iskolai egyenruha

-Az igazságban egyedül te kételkedsz, nálam nem jön be az egyszerű társaidra ható önszuggeszció-*de azért érdekes, hogy megpróbálta. Merész. Vagy inkább meggondolatlan. Voltaképpen könnyen lehet, hogy olyan egyszerűen működik, mint azok az átlagos varázslók, akik körülveszik. Ha ingerült lesz elveszti a kontrollt és azt se tudja mit beszél, kivel beszél. Az ilyen akar aurornak menni? Sokkal jobb neki, ha azt gondolom, hogy direkt próbált rá a manipulálásomra játszani, ami azonban ugyanúgy lepergett fekete taláromról, mint a gúny, amivel megpróbálkozik, szennyes cseppekben tűnik el a talárom szegélyénél, miközben követem az ajtóig.*
-Azt viszont mindketten tudjuk, hogy én büntetésből, és nem bármiféle a képességeidhez fűzött reménylés miatt. Van, amihez kevés a jó tanár-*főleg én, akiben a tanítási ambíció fele annyira se domináns, mint amennyire az volt az iménti dühének fellángoló látványa.
Ambíció, becsvágy és ego. Mindez annyira mellékes és a háttérbe szorul, amikor itt volt előttem a lehetőség, a különlegesség, az átalakulás kézzel fogható bizonyítéka, és még sincs lehetőségem és képességem arra, hogy alaposabban beletekintsek, megértsem.
Nem válogatja meg a szavait igazán, de a gondolatait sem. Sőt, igazából a tetteit sem. Nem tud letávozni a kétkedő kifejezés az arcomról, más esetben megkérdezném, hogy normálisnak érzi-e magát.*
-Tévedés. Nem te maradtál az apádból, nem vagy apád, se a képességei. A halott emlékét csakis és kizárólag te rángattad elő. Engem annyira érdekel az apád, mint egy szobor a folyosón-*unnám azt mondani, hogy védekezek. Holott azt csinálom, némiképpen sugallani próbálom, hogy gondolkozzon már józanul.
Őszintén remélem, hogy nem harap meg, amikor visszapördül és az arcomba suttog. Fegyelmezetten megtorpanok, hátrafeszítem a nyakam, de az undor nem borzongat olyképpen, mintha egy sárvérű jött volna ilyen bizalmi közelségbe hozzám. Valahogy nem tudtam elképzelni, de a mondanivalója megmosolyogtat.*
-Nem gondolod, hogy képmutató dolog az egyenlősége hivatkozni, miközben a pálca a te kezedben szikrázik, én pedig meg se kíséreltem elővonni az enyém?
*Lágyan duruzsolom vissza, akárha bizalmas ismerősök lennénk, hátha akkor eljut a tudatáig az, hogy hetedéves korához képest úgy viselkedik, mintha az elsőéves villongások kellős közepén lennénk, amikor eldöntetett, hogy ki hol foglal helyet a képzeletbeli hierarchiában. Most áll neki elégedetlenkedni az akkori események miatt? Most akarja megváltoztatni a világrendszerünket, a jól bevált viselkedésformákat? Most már minek?
A helyiségbe lépve előbb veszem szemügyre a jelenlévőket, számát, nemét, korát, megpróbálva felidézve a nevüket, ismereteimet a képességeikről, minthogy a berendezéssel megbarátkoznék. Enyhén paranoiás szokásnak érződik, vitathatatlan.
Tájkép, változatos varázsablakok, állatok, fotelek. A fotelek aligha szolgálják azt a célt, hogy a leülő varázsló képes legyen bennük értelmesen megölni, ahogy elnézem sokkal inkább szolgálják a hanyakodást, a lustálkodást, heverészést. Az alapító portréját tekintve sem érzem komfortosnak, kényelmesnek.*
-Ne bizonygass egy eleve bukott állítást. Senki nem a szüleinek a mása, akármilyen is legyen a hasonlósága. Az ő aurorsága nem a te képességed-*hihetetlen, hogy megint visszatér erre az eleve bukott témára. A helyválasztással mindenesetre elégedett lehetek. Innen szemmel tarthatok mindenkit, a hátam védve van. Igaz, neki nem kell félnie attól, hogy őrült Hugrabugosok ülnek mögötte, hiszen ő is egy közülük.*
-Elvileg azért vagyok itt. Mi lenne, ha netán belenéznél a jegyzetbe, amivel foglalkoznunk kell?-*nógatom vissza ugyanolyan szelíden, ahogy ő próbált gunyorkodni irántam. Senki nem kényszerítette, hogy előhozza az apját.*
-Azonban ha mindenben égbekiáltó sérelmet látsz, akkor meglehetősen nehezen fogunk túljutni az alapokon is. Én voltam olyan alapos, hogy megkérdezzem a professzorotokat-*átkozott Minticz*-hogy pontosan mennyire is maradtál el a felkészültséggel, cserébe csak annyit várok el, hogy pontosan értelmezd, amit mondok. Ha azt mondom lehetetlennek tartom, hogy belőled auror legyen, akkor továbbra se érdekel se az apád, se az anyád, egyedül téged, és csakis téged bírállak, saját magad alapján, a rólad kialakult képet, pedig te magad rombolod. Vagy építed. Ahogy tetszik.
*Büszke lehetek magamra, a véremből való vérnek se rághattam volna jobban a szájába, hogy hol téved az okfejtése. Merev háttal üldögélek, így talán nem nyel el a fotel, az alkarommal az asztalon támaszkodom. Őt nézem, nem kalandozom el a helyiség többi részére, mereven rajta tartom a szemem, jobb a biztonság.*

Nem tudtam, de most már tudom *-* *büszkén feszít*

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 903;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

~Nocsak, mégsem akkora Egó Pista?~ Most itt az alkalom, hogy az én szemöldököm szaladjon fel egy pillanatra a dologtól.
- Ezt speciel nem tudtam. - Pirulok el, majd fut is ki azonnal az arcomból az eddig odatódult vér, meg a korábbi is. Ám most a hajam színe szerencsére nem változik meg, marad vöröses barna továbbra is. Minticz professzor ezt nem közölte velem. Csak azt mondta, talált valakit aki tud segíteni nekem. De igazából nem is tartozik rám az, hogy miért segít. Ugyanakkor rosszul esett az, hogy gyakorlatilag büntetőmunka más számára az, hogy engem korrepetáljon. ~Valóban ennyire reménytelen lenne a helyzet? Tényleg igazi büntetés megpróbálni elmagyarázni nekem a dolgokat? Ennyire azért nem vagyok buta, úgy gondolom.~

- Nézd, talán túlreagáltam a dolgot kissé. Sajnálom, oké? De én sokkal érzékenyebben reagálok a környezetemre, mint mások. És te a két legkényesebb témámba tenyereltél bele éppen. Még akkor is, ha te ezt nem így érzed. - Mondom neki letörve. Még mindig az előbbi új információk hatása alatt vagyok. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy velem kell riogatni a rossz, de eszes diákokat. Hogy én leszek a büntetésük, ha valamit elkövetnek. Érezem, hogy védekezni próbál, miközben a maga igazát akarja rám erőltetni. De inkább feladom, nekem erre nincs szükségem. Én ellentétben vele, tudok elnézést kérni. Mert nyilván én is sáros vagyok abban, hogy ilyen rosszul indultak a dolgok már a legelején. Amikor lágyan visszasuttog, a hirtelen jött bizalmas légkörtől felgyorsul a szívverésem. És nem a mondandójára értem.

Egyszerűen csak pusztán biológiai és/vagy kémiai reakciókat váltott ki ezzel belőlem. A meleg lélegzete, ami simogatja arcomat, a duruzsoló hangja, mind-mind valami olyasmit indít el bennem, amit nem iránta akarok érezni; hanem Leo iránt. Talán valóban a metamorf lét miatt vagyok ilyen túlérzékeny, ahogy anyám állítja. Mindegy mi az oka, ez a közelség - még ha eredetileg én is kezdeményeztem - egyáltalán nem abba az irányba terelte a gondolataimat, mint kellett volna. Teljesen összezavart vele. ~De még akár az is lehet, hogy szándékosan tette, hogy a hatása alatt legyek. Számos Mardekárosnak volt a hobbija, hogy lányokat szédít el, aztán miután kiszórakozta magát, a porba dobja őket. Miért lenne épp ő a kivétel?!~ Eldöntöttem, hogy ezentúl megtartom a két lépés távolságot tőle. Csak a biztonság kedvéért. ~Nem leszek a játékszere senkinek!~ Lépek egy lépést hátra tőle, mielőtt megszólalok.

- Mert ugye magadból indultál ki megint csak. Nem igaz? Nekem eszembe sem jutna soha fegyvertelen emberre pálcát fogni, bármennyire is dühít fel az illető. És igen, itt mindenki egyenlő. Szóval nem szeretném meghallani, hogy lesárvérűzöl itt bárkit is és felsőbbrendűnek nyilvánítod ki magadat másoknál, csak mert arisztokrata vagy és kék a véred. Mert most csak egy vendég vagy… az én vendégem. Ezért akartalak megkérni, hogy ne feledd: nem otthon vagy a kígyófészekben vagy. Itt más illemszabályok vannak érvényben. És nem szeretném, ha szégyenbe hoznál engem, vagy magadat. Mert gondolom nem egyetlen alkalomra szólt ez a korrepetálás, hanem rendesen fogsz foglalkozni velem. - Mondom szelíden. Nem indulatoskodom, felesleges. Sértegetni sem feltétlenül akarom, ellenben a szabályokat jobban szeretem már a legelején letisztázni.

Kapásból az egyik sarkot veszem célba, minél távolabb vagyunk a többiektől, annál nyugodtabban tanulhatunk. Meg nem utolsó sorban így sokkal kevesebb esélye lesz arra, hogy kötekedjen másokkal. Szándékosan háttal ülök le, a többiek tekintetére és sustorgására nem vagyok most kíváncsi.
- Ezt nem tudhatod. Egyébként is csak példaként hoztam fel. Ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. De remélem, szereted a csalódást, mert én akkor is auror leszek! - Mondom magabiztosan a szemébe nézve. Tekintetem nyílt, őszinte. Tényleg hiszek abban, hogy képes vagyok ezt végigcsinálni. Összezavarhat, megpróbálhat eltántorítani a célomtól, de úgyis kudarcot fog vallani. Vagyok olyan makacs, hogy ne hagyjam magam. Fellapozom a jegyzetét, ha már kivételesen normális hangnemet ütött meg velem. Meglepődve tapasztalom, hogy rendszerezett, áttekinthető a jegyzete.

És még úgy-ahogy el is tudom olvasni, hiszen szépen ír, mondhatni gyöngybetűkkel. Meglepő, kellemesen csalódok benne ez egyszer. Amikor ismét megszólal erős késztetést érzek, hogy felálljak és otthagyjam. De szükségem van rá, ezért lenyelem ezt a békát is a fenekemen maradok.
- Már mondtam, sajnálom az előbbit. Oké, ezt el tudom fogadni. Valami egyéb szabály vagy kérés? Még az elején mond el inkább, hogy később jól tudjunk haladni. - Mondom. Nem kertelek. Sosem volt a kenyerem. Inkább vagyok őszinte, mint alakoskodó. Legyen szó dicséretről vagy építő jellegű kritikáról. ~Hiszen hogyan váljanak jobbá az emberek, ha senki sem mondja meg nekik, ha valamit nem jól tesznek?~ Hallgattam az ismét csak lekezelő okfejtését, de ezek után sem értettem egyet vele. De nyilván ő csak túl akar lenni a büntetőmunkáján. Én meg az érzéseim nem is számítunk egyáltalán.

- Ha a jéghegy csúcsa alapján akarsz megítélni, egészségedre. El is ítélhetsz egyből, ha jól esik neked. Én nem vagyok ilyen elhamarkodott. Nyilván nem csak ez a kis szelet jelenti az igazi lényedet, amit a képzeletbeli tortádból kaptam a mai napon eddig. Nem ismerlek és te sem, de talán ez változni fog és megmutatod a valódat nekem egyszer. - Mondom, őszintén elmosolyodva a végére. Ezt az örök optimizmust, hogy másokban mindig a jót keressem szintén apámtól örököltem. Persze gyakran, legfőképpen ha a rossz dolgok vannak többségben az életemben, erről megfeledkezem. De aztán ismét pozitívan állok a dolgokhoz… és másokhoz. Még akkor is, ha történetesen az illető az idegeimen táncol előszeretettel. ~Talán tényleg mazochista vagyok.~ Gondolom mosolyogva. Ugyanakkor egy idő után zavarba hoz ismét azzal, hogy túlzottan bámul. Szinte nem is pislog közben.
- Mi az? Miért nézel ennyire? Van valami az arcomon? - Kérdezem tőle enyhén kipirult hajjal és arccal.

Megjegyzés: Én igyekszem békülni, remélem méltányolod. ;) :-*;;

Szószám: 684||Öltözet: Iskolai egyenruha

-Nem? Voltaképpen a te szempontodból nem a tény a lényeges, hogy miért vagyok itt, hanem a tény, hogy itt vagyok. De akármire is vagyok képes, nem az én tudásom fogja megváltani a tied-*vagy a tiednek a hiányát, de ez túlfeszítené minden udvariatlanság korlátját, erre pedig nincs szükségem. Nem provokálni akarom, hanem túlélni és elviselni. A magam módja szerint, ahogy ő is a maga módja, ideg és elmebaja szerint reagál rám.
Nehéz lenne leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol igazából a dologról, még nehezebb értelmezni az érzéseket, noha a kifejezőeszközei sokkal színesebbek, mint bárkinek, akitől eddig tapasztalhattam. A tekintetében gyorsan elmélyül a harag, a pusztító sötétség, a bőre alatt ijesztően megfeszülnek az izmok, szinte ropogtatják a bőr, az állkapcsa, nyakának merev vonala hirtelen lazul fel, megingás, kétség, kétely.
Zavar.
Számomra megfoghatatlan zavar, ezért aztán türelmes csendben biccentek csak a bocsánatkérésére, én már rég túlléptem volna a dolgon, ha nem piszkálja tovább, így nem is érzem úgy, hogy szükség lenne egy hatalmas, patetikus előadásra ahhoz, hogy bemutassam, igen, elfogadom a sajnálatát, feloldozom a szavainak önpusztító terhe alól.
Nem, a biccentés tökéletesen megteszi, abban a reményben, hogy lazul és a hirtelen menekülését alaposabban kifejti, de tévedek, másról beszél. Könnyű pír az arcán, gyorsabb lélegzet, a szájának nem éppen olyan íve, mintha a düh feszítené meg. Furák ezek a metamorfok. Leülök, mielőtt megszólalnék, szerencsére adott elég okot arra, hogy válaszolgassak neki.*
-Miért, te magadból indultál ki, amikor azt feltételezted, hogy nem viselkedem vendégként? Eszerint te nem tartanád be az íratlan szabályokat, ha a Kígyófészekbe vinnélek? Ez igazán nem szép dolog tőled-*a nevetés vergődik a torkomban, miközben kifejti nekem a dolgot, de nem fogom szembekacagni és nem fogom lehülyézni sem. Fogva tartom a pillantását, amennyire engedi, bár szerencsénkre már a jegyzet is foglalkoztassa annyira, hogy felnyissa.
Várom a döbbenetet és az iszonyatot a vonásain, a kétségbeesés árnyékát a szeme alatt, a ború jeges markának ujjlenyomatait a bőrén. A bájitaltan a legtöbbekből ezt váltja ki, ő se az a kivétel, legfeljebb jól palástolja.*
-Számomra ez egyértelmű, ahogy téged se úgy fogadtalak, hogy azért nem lehetsz soha auror, mert a Hugrabugba jársz. Kettőnk közül alighanem te ítélsz inkább a jéghegy csúcsa alapján engem, egy-egy deviáns, alapján minősíted a fajtám-*összehunyorítom a szemem, igazából mulattat.* -Ahogy elnézem a Mardekáros újoncok elsősorban a ti előítéleteitekből tanulják meg, hogy milyen ellenségeket is szeretnétek magatoknak, mert valakit utálni kell.
*Simulékony a hangom, igazán nem akarom, hogy ezen felhúzza magát. Vagy mégis? Hol az a vörös tűz? Hol a zöld helyett sötétlő tekintet, hol vannak a villanások, a formálódás folyékony pillanata, aztán a kikristályosodó új formák és színek magával ragadóan öröknek ható kaleidoszkópja, míg végül letisztul. Talán vágyom azt a vörösesnarancsot újra, ahogy a tekintetében a barna is sokkal kifejezőbb, mint ez a zöldes árnyalat. A változás, amit én idéztem elő sokkal izgalmasabb akármilyen alapállapotnál.
Visszalendült. Mint egy megnyugvó főzet. Nem lenne szabad úgy gondolnom rá, mint valami érdekes dolog. Figyelembe kell vennem, hogy ő egy Hugrabugos lány. Egy boszorkány. Józan ésszel.*
-Ha a két legkényesebb témádba ennyira véletlenül, mint én tettem-*nyomatékosítom a gondolatot egy ismétléssel*-mert ebben felesleges kételkedned, de valóban véletlenül, mi több, erőteljes félreértéssel „tenyereltem” bele... szóval ha ennyire könnyű eltalálni, mit gondolsz, azok, akik aurorként keményen ellened akarnak tenni, mert ez áll az érdekükben nem ezzel támadnak majd? Ha akkor is indulatból reagálsz nem leszel hosszú életű. Jobban kontroll alatt kéne tartani az indulataid-*még mielőtt egyeseknek olyan elvadult gondolatuk támad, hogy milyen érdekes lenne ezt a lényt addig provokálni, amíg teljes egészében átalakul, átváltozik, amíg egy új alapállapotot vesz meg.
Megrázom a fejem kicsit, elhessenteni a gondolatot, de aztán bólintok is egyet.*
-Egyébiránt valóban rendesen fogok foglalkozni veled, nem szokásom ellógni a büntetést-*némelyekkel ellentetében.
Összehúzom a szemeim.*
-Nem, most nincs más ami eszembe jutna...-*szabályként, de az utolsó gondolata belémfojtja a szót, lehelve tiltakozom.*
-Szomorú nap lenne az mindkettőnk számára-*indokolatlan ez a vidámság a bájitaljegyzet felett. Aztán ez a kérdés is.*
- Nem szoktak megbámulni? Metamorf vagy. -*de azért le nem veszem róla a szemem, az, hogy zavarja nem elég ok arra, hogy elmulasszak akár egyetlen egy átváltozást is.* -Tehát különleges. Egy ilyen adottsággal egészen más fejlődési utat járhatnál be, mint a többi léhűtő.

Igyekeztem méltányolni, remélem méltányolod >.<

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 980;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

Ezzel a mondatával nem tudtam vitába szállni, így inkább nem kommentáltam az elhangozttakat. ~Addig jó mindkettőnknek. De tényleg rajtam fog múlni a dolog… ám csak félig.~ Ha a vizsgáztató tanár nem méltányolja annyira az igyekezetemet és a teljesítményemet, megette az én felemet az egész. Pedig én igyekszem, szinte vért izzadok, és mégsem jutok egyről a kettőre. Legalábbis egyedül nem. Egyetlen reménységem az előttem lévő, önelégült mardekáros fiú volt. ~Semmi esélyem valóban!~ Kezdtem elcsüggedni. Annyira nem voltunk egy hullámhosszon, hogy az borzalmas. A dolgokról teljesen másként vélekedtünk, bár ez nem csoda. Más a házunk, más értékeket tartunk fontosnak. Most, hogy jobban belegondolok igazából az volna a fura, ha egyformán gondolkoznánk.

- Nem, de el tudom képzelni a szabályaitokat, meg a klubhelységeteket is. - Mondtam sokat mondóan. Mindenki tudja, hogy a sötét varázslók szinte kivétel nélkül a Mardekárból kerültek ki. Biztos valami bűntanyájuk van ott titkon, sosem jutna eszembe betenni oda a lábamat. - Várj, te komolyan odavinnél engem? Egy hugrást? Úgy tudtam szerintetek ide csak a maradék, az alja kerülhet. - Mondom élesen, miközben elkerekedik a szemem. Jó, aranyvérű vagyok, de akkor is nagy dolognak számít, ha más házból valót hívnak úgymond vendégségbe más ház klubhelyiségébe. Ahogy szinte fogva tartja a pillantásomat, elfelejtek szinte mindent magam körül. A szívem gyorsabban kezd verni és ismét hasonlóan érzem magam egy pillanatra, mint mielőtt bejöttünk. Ugyanakkor állom a tekintetét, s izgatottságom folytán nem pislogok annyit, mint normálisan.

Sőt, egyáltalán nem pislogok, szinte már farkasszemet nézek vele. S lassan megláthatja előtűnő igazi íriszemet. Azért szoktam többet pislogni az átlagnál, mert így nem veszik észre a szemem igazi színét, csak a nekik mutatott zöldet vagy más színt látják. Ám erről most elfelejtkeztem. Aztán kimondja végre azt, ami annyira jellemzi a kígyóimádókat. Hogy gyakorlatilag az aki hugrás csak buta és tehetségtelen lehet. Egyből elvörösödik a hajam, ismét narancssárgás, pirosas színű lesz. Azonban a szemem még nem változik meg. Ahhoz pislognom kellene legalább egyet. De jelenleg a döbbenettől szinte megfagy a tekintetem. Szám vonallá préselődik, elzárva a szitkok útját, amit legszívesebben most zúdítanék rá. Egyértelműen játszik velem, szórakozik azzal, hogy kiborítson és minél többet láthasson belőlem meg a repertoáromból. Ismerem ezt a tekintetet, szinte kiéhezve várja, hogy megváltozzon a hajam a szemem színe.

Ettől persze olyannak érzem magam, mint valami vásáros majom. Egy látványosságnak, akit mutogatni lehet, nevethetnek rajta. De senki sem törődik vele igazán. Csak az érdekli őket, hogy mire képes, milyen érdekes dolgot tud mutatni. Ám az, hogy valójában ő milyen vagy mit érez, na az már a kutyát nem érdekel. Ráadásul még csak igaza sincs. A kis játékaival, fellengzősségével, tipikusan arisztokrata nézeteivel pontosan alátámasztja az eddigi képet, amit előre lehetett egy mardekárosról sejteni.
- Fajtád? Mik vagytok ti mardekárosok, valami külön állatfaj? - Fakadok ki türelmemet vesztve, majd lehunyom inkább a szemeimet. Legalább nem látom azt az egoista képét. Majd jobb ötletem támad, az immáron indulattól ébenfekete szemeimet a jegyzeteire emelem és beléjük mélyedek a megnyugvást keresve.

Gyűlölöm, hogy ennyire képes kihozni a sodromból. Másoknak valamiért nem sikerül, de ő… mintha ilyen könnyen át lehetne látni azt, hogy mit hogyan és mit érzek. Végül mégiscsak felnézek rá.
- Ezt ugye magad sem gondolod komolyan? A sötét varázslatok imádatát a kis kivételt leszámítva már az anyatejjel együtt magatokba szívtátok. Aki mégsem, az nagy valószínűséggel a többi házban végzi az aranyvérűek közül. Elszomorító lenne a vérmániások aránya, ha statisztikát készítenénk. - Arcom ismét kipirul, s hallom a felerősödött háttérzajt is. De teszek rá, tudja csak meg a véleményemet. Torkig vagyok már ezzel az egésszel. Vele, a halálfalókkal, a mugli és félvér utálattal. Elég volt. Megcsömörlöttem ettől. ~Még a simulékony modorával is sikerült kiborítania, pedig most rém nyugodtnak tűnik. Remélem boldog és ezt akart hallani tőlem.~ Gondolom keserűen.

Szinte érzem a belülről fojtogató dühöt, a belülről szétvető energiát. Egész lényem forrong, mozgásban van, nem tud megnyugodni. Komolyan elgondolkozom egy pillanatig, hogy ráborítsam az asztalt, majd kidobjam innen. De inkább máshogy adom ki magamból a feszültséget.
- Ilyen vagyok, folyton változó. Túl érzékeny, túl érzelmes… próbáltam átlagos lenni, minden nap úgy kelek fel, hogy ismét megpróbálok egyszerűen csak beleolvadni a környezetembe. De nem megy. Én más vagyok és ez ellen nem tehetek semmit sem. De tudod mit? Nem is akarok, oké? Belefáradtam, hogy másnak próbáljam mutatni magam, mint aki valójában vagyok. Ha nem tetszik, ne foglalkozz velem. Oh, most jut eszembe, MUSZÁJ foglalkoznod velem. Akkor meg szokj hozzám! - Mondom neki indulatosan.

Ezek után még kész szerencse, hogy újabb szabályt esze ágában sincs felállítani. Legalább nem lesz mire hivatkoznia utólag. Nekem csak jobb ez így. Minél kevésbé köti meg a kezemet, annál jobb mindkettőnknek.
- Ugyan mégis miért? Mi sötét és titkolni való lappang lényed legmélyében? Tudod mit, felejtsd el! Nem is akarom inkább tudni, főleg hogy auror leszek. - Mondom ki most már tényként az eljövendőt, majd ismét a jegyzetét kezdem silabizálni. Ez pedig valamelyest megnyugtat. Fura humor a Sorstól.
- És? Attól még, hogy az vagyok, miért kellene úgy bámulni, mint valami látványosságot? Én is emberi lény vagyok, érzésekkel. És egyáltalán nem tetszik, ahogy rám nézel. - Közlöm vele. Nagyot sóhajtok, amikor továbbra sem hagyja abba a dolgot.

~Nagyszerű, egy újabb metamorf mániás! Mi jöhet még? Elvisz a titkos kis laborjába és megpróbálja kielemezni az összetevőimet?!~ Bár nevetségesen hangzott, mégis az előttem ülőről el tudtam képzelni; hogy képes volna lombikba zárni, ha volna rá lehetősége. Szinte látszott a szemében, hogy türelmetlenül várakozik. S hogy mire? Könnyedén kitalálhattam, hogy nem a közelgő húsvétot várja ennyire.
- Itt senki sem léhűtő. Legfeljebb csak máshoz ért jobban, mint a többiek. Az, hogy egyes tehetséges megnyilvánulás neked fabatkát sem ér, már más kérdés. Egyébként ezzel mire célzol pontosan? - Szegezem neki a kérdést, majd hamarosan rádöbbentem, hogy valószínűleg bókolt nekem az imént. Erre kirobbant belőlem a nevetés s egy másodperc alatt szemem színe ibolya lilában kezdett tündökölni. - Ne haragudj, de… ez… jajj, meghalok… - Nevetgéltem, hasamat fogva. - Te aztán tudsz bókolni, elismerésem. – Mondom, amikor végre meg tudok nyugodni.

Megjegyzés: Sajnálom, de végül is most Army nem haragszik rád jelenleg. Azért ne orrolj nagyon meg rám. :$ :-\ Javítva ;) ;;

Szószám: 905||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Igen. Valóban mulattat.
A vitánk olyan, mint egy sündisznó bőre. Felé merednek a tüskék, ő karcolja össze magát lépten-nyomon, miközben engem nem érint meg, hiszen a bőr belső felén vagyok, annak puhasága, simasága a természetes védelmem. Talán meg tudna sérteni, ha a büszkeségemet próbálgatná, talán fel tudnak heccelni, de én már okultam a környezetemben élők példáján, a büszkeségemnek meghagyom a saját terét és gondosan elzárom a valóságtól. Olyan világi dolgok, mint egy Hugrabugos sértései, nem és nem sérthetik meg. Mert nem hagyom. Nem engedem. Ez az én átalakulásom, sajnos nem látványos és nem is a mágia generálta, de erősebbé tesz, és lehetőséget biztosít arra, hogy Armiella szavain túl más is érdekeljen, akármennyire is jámbor szív dobog a mellkasában, és langyos, tiszta gondolatok az elméjében.*
-Ha az elképzelésedre hagyatkozol, akkor kettőnk közül melyikünk is az előítéletesebb?-*mosolygom. Hihetetlen, de az elégedettség kicsalja az arcomra a nonverbális jelek legkétértelműbbjét. Nem azért mosolygok, mert kedvelem őt, még csak nem is azért, mert élvezem a helyzetet, egyszerűen nagyon elégedetté tesz az, hogy figyelhetem. Akármit is gondoljon erről.* -Nem komolyan, hanem elméletben. De természetesen, semmi akadálya, hogy a Kígyófészekbe más házból való embert vigyünk, csak a klubhelyiség tiltott. Egy Hugrabugos mindig remek szórakozást nyújt, ha védtelen-*szórakozottan elmerengek, aztán biccentek.* -Odavinnélek, hogy lássam, betartod-e figyelmeztetés nélkül azokat a szabályokat, amikre engem figyelmeztettél, de mindenki ismeri őket. Voltaképpen nagyon udvariatlan volt tőled.
*Igen, talán ezzel a mondattal már tényleg cukkolni akarom, ingerelni, vissza, abba az állapotba, abba a pillanatban, amikor, mintha egy kísérlet lenne a legteljesebb ingerültséggel forrt, akár egy bájital. Nagyon bátor ugyan, ahogy visszanéz rám, a tekintete megmerevedik, kiszárad, szinte érzem, ahogy égni kezd a szeme, a szende Hugrások olyan gyakran pislantanak, nem lenne szabad olyasmivel kísérleteznie, hogy megvárja, amíg félrefordulok. A kitartó bájitalfőzés, a sűrű füstök, gőzökön át való állapotellenőrzések megedzik a szemet, ő ezzel aligha dicsekedhet. Mit gondol, mitől volt Piton professzornak olyan merev, szúrós tekintete?
Előredőlök, a kezem előrecsúszik az asztalon. Nem létezik olyan, hogy udvariasság, ahhoz, hogy lekössön, és ne toroljam meg a suttogásokat körülöttünk, ahol érdemtelen fattyúk veszik a szájukra a nevemet neki kell lekötni a figyelmem és olybá tűnik, hogy ezt meg is teszi. Ezerszínű szivárványhártyája a végtelen lehetőségek megismerésével kecsegtet, elvörösödő, sárguló haja inkább olyan, mint egy őszi keret a mindenséghez, nem pedig vad lángolás és izzás, mint korábban láttam. Nem érdekel az arckifejezése, sem más. Vajon hogy csinálja?
Aztán megtöri a pillanatot. Sóhajtok, visszahúzódom az asztalfelemre, végigsimítom a mutatóujjammal a fa erezetének egy különösen kacskaringós vonalát. Milyen feleslegesen lovagol a szavakon és kifejezéseken, mintha ők nem kígyókként szoktak volna emlegetni minket. Annyira felesleges ez a két kérdés, hogy a választ nem is pazarolom rá.*
-Újabb előítélet, újabb vak csapás. A sötét varázslatoktól a legtöbb Mardekáros ugyanúgy retteg, mint te, mint a társaid, mint a Griffendélesek. Talán csak a Hollóhátasok nem félnek tőlük, mert állandóan olvasni, tanulni, olvasni, tanulni akarnak, de még nekünk is van annyi eszük, hogy óvakodjanak a használatától-*minél dühösebben beszél, annál halkabban felelek én. Figyelmesen ránézek, szinte szuggerálom, hogy ezt a mondatot, ezt az egyet értse meg:*
-Nem a Mardekárosok háborúznak, harcolnak, eszméznek, hanem azok, akik már végeztek a Roxfortban. Persze lehet minket okolni, hogy ugyanazt akarjuk, de elég merész kijelentés, nem gondolod?
*Nem gondolja. Mi sem áll távolabb tőle, minthogy azon gondolkodjon, hogy kit mi motivál, és egyáltalán. A következő szavai azonban újra megmosolyogtatnak, mielőtt teljesen elvenné a kedvét magától a teljesen tucatelőítéleteivel. Én legalább arra a biztos tapasztalatra alapozok vele kapcsolatban, hogyha egy ilyen finom tudomány megértésére se képes, mint a bájitaltan, akkor mit remélhetek tőle?*
-Nem átlagos legyél, csak tanuld meg a képességeidet elrejteni. Meg a gyengéidet is. Mit gondolsz a Godrikban majd simogatni fogják a lelked, miközben arra próbálnak felkészíteni, hogy hogyan álld meg a helyed egy sötét varázsló ellen? Gondolod egyetlen gyilkos indulatú személy se fogja fegyverként felhasználni az apád abból a célból, hogy felingereljen és ezzel hirtelen, hibás döntésekre kényszerítsen? Ne az én tetszésem foglalkoztasson, magad miatt aggódj. Nekem nem ellenfél az ingerlékenységed, érzelmességed-*szinte hihetetlen, hogy ezt a társalgást én folytatom és éppen vele. Indulatok. Megcsóválom a fejem.
Titkolni való lappangás. Mosolygom tovább, hideg, távoli mosollyal. Ha nem akarja hallani, hát nem akarja, viszont megint elém kínálja a gyenge pontját, amit elteszek, és megjegyzek magamnak. Nem dobom elé rögtön, nem vágom el a torkát azonnal.
Hirtelen előrenyúlok, megfogom a kezét és összecsukom a jegyzetet, miközben a szemének egészen meredek színbe hajlását figyelem. A nevetése nem foglalkoztat, bár egy fanyar kifejezéssel még biccentek is, hogy igen, úgy van.*
-Hiába tudok, ha egyszer a bókot is támadásként fogadod és megpróbálod visszafordítani ellenem. De hagyjuk egy időre a bájitalalapokat-*az ajánlatom visszautasíthatatlan, mivel a kezét fogva becsuktam a jegyzetet. Hideg ujjaim alatt forrónak érződik az övé. A test, a bőr, ami képes bármiféle átalakulásra.*
-Ahhoz, hogy együtt dolgozzunk előbb el kellene viselnünk egymást. Kár lenne a szimbólumfejtés közben egymásnak feszegetnünk az indulatainkat-*hirtelen fordulat ötlik az eszembe, lerázom magamról a tudatom tiltakozását.* -Különben sem tudnék hatékonyan koncentrálni arra, hogy kijavítsam az értelmezési nehézségeid, ha közben folyamatosan a mágiád mibenléte foglalkoztat, márpedig mos más se foglalkoztat. A látványosság mivoltod nem a szobrok üres szépségében értendő. A sárkányok se egyszerű állatok, ahogyan te sem vagy ugyanolyan emberi lény, mint én, vagy bárki más. Adottság rengeteg ismeretlen kérdéssel. Nem átlagosíthatod magad-*bármelyik házba kerültél is, bár ez alighanem a vita újabb fellángolásához vezetne, úgyhogy nem mondom.
A léhűtőket hanyagolom. Attól, hogy megvédi őket, még nem lesznek kevésbé azok. Különben is, minek beszéljek olyan tehetségszemetekről, amik nem is érdekelnek, amikor megvan nekem a magam foglalkozása.*

Továbbra se tudom miért orrolnék XD Köszönöm a javítást.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 815;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

- Ugyan kérlek! Szégyellnél a klubhelyiségetekbe vinni még elméleti síkon is, ellenben képes lennél a Kígyófészekbe dobni szemrebbenés nélkül?! - Háborodom fel. - Most igazoltad be állításoddal a korábbi feltételezésem helyességét. Te is ugyanolyan vagy, mint a többi mardekáros. - Nézek rá sápadtan. Megijesztett az utolsó mondatával, bár igyekszem titkolni ezt. Hallottam már arról a helyről, állítólag Mardekár Malazár szobája volt korábban, és aki nem aranyvérű, no meg a Mardekár házából való, az egy csinos kis átokra számíthat, ha mégis botor módon megpróbálkozna a bejutással. Ugyanakkor nem pusztán ezért futott ki arcomból a vér. A mondata egyértelművé tette számomra, hogy az emberek kiszolgáltatottsága örömmel tölti el. - Szóval erre izgulsz Lamartin, mi? - Suttogom megvetően, összeszorított szájjal. Ajkaim vonallá préselődnek beszéd közben. A mondatát eleresztettem a fülem mellett.

Elég, ha én tudom, hogy bármelyik mardekáros libát lekörözve képes vagyok tökéletes úri kisasszonyként is viselkedni az arisztokraták között. Csak éppenséggel nem szeretek. De ez most nem lényeges. Látom, hogy előre dől, s keze is lassan megindul felém. ~Mi a fenét akarhat?!~ Vetődik fel bennem a kérdés. Végül sóhajtva húzódik vissza az asztal felé eső részére. Amikor meg akar győzni, hogy nem minden mardekáros gonosz vagy nem az iskolások háborúznak, gúnyosan mosolygok.
- Ezt mond annak az elsőéves mugli születésű hugrásnak, akik Cruciatus átokkal kínoztak meg a múlt héten puszta szórakozásból a felsőbb éves háztársaid. Egyébként pedig a kintiek is itt nevelkedtek fel, a házaik eszméin és értékein, a fél életüket itt töltötték. Igenis itt tanulták ki a varázslatokat, s hogy mit gondoljanak másokról, a világról. Mivel nem csak az otthoni neveltetés számít, itt gyökeres fordulatot kellett volna venniük és nem félremenni ennyire, miután végeztek itt. - Szögezem le.

- Ugye tudod, hogy épp ettől lennék átlagos, ám kevésbé önmagam? - Érdeklődöm. - Persze, megtehetném, hogy minden nap csak barna hajjal és zöldes szemmel járkálok, ugyanolyan frizurával. De akkor hol lennék én? Úgy értem, a lényemhez tartozik az, hogy folyton változik rajtam valami, minden egyes napon. Ezt senki sem mondta, de ott nyilván igazságosabbak lesznek és méltányolni fogják a sok-sok igyekezetet és önmagamhoz képest nézik a fejlődést. És nem azért alul osztályozni, mert nem találnak szimpatikusnak. Egyébként is azért fogok oda menni, hogy megtanítsanak mindarra, amit még nem tudok ahhoz, hogy auror lehessek. - Komolyan bízom abban, hogy a felsőoktatásban igazságosabbak lesznek velem, mint Piton volt. Úgy gondoltam, ott majd mindent megtanítanak nekem. Akár még azt is, hogyan fogjam vissza magamat. Látom, ahogy csóválja a fejét, szinte ki is nevet. Dühít, hergel ezzel, akár szándékosan teszi, akár nem.

Ám most mégis meg tudott lepni és kellemesen. Meg kell hagyni igen furcsán próbál kedves lenni vagy szépeket mondani, de végül is egy mardekárostól mit várjon az ember?! Csoda, hogy ilyesmire képes volt egyáltalán. Eddig abban a tudatban voltam, hogy csak a maguk fajtát keresik, és mások hidegen hagyják őket. S hát mi… koránt sem voltunk hasonlóak. Jobban nem is különbözhettünk volna, mint a tűz és a víz. Ráadásul engem egyáltalán nem érdekelt. Sem a nézetei, sem ő maga. Hiszen mást szeretek és ez nem valószínű, hogy ennyi évnyi kitartó vágyódás után változna bármi miatt is. Azonban elszámítom magam. Fel sem merül bennem, hogy közeledni próbál majd. Így vártalanul ér, hogy hirtelen megfogja a kezemet előre nyúlva s még a jegyzetet is összecsukja. Szemeimet fogva tartja tekintetével, bár kezem égni kezd hirtelen a kezének hidegétől.

A nevetésem is hirtelen marad abba, amikor közli, hogy nem azzal fogunk foglalkozni a továbbiakban, amiért eredetileg idejött. ~Mégis mire készül?~ A szívem vadul verni kezd megint, ismét hatással van rám a közelsége. Fiú még sosem fogta meg a kezemet, olyan intim közelségbe került velem megint, amitől legszívesebben szabadulnék, de moccanni sem merek. Csak várom, hogy mi lesz, mit fog mondani vagy tenni. Amikor arról beszél, hogy körülöttem, egész lényem körül kering minden gondolata, elpirulok. Ezúttal rózsaszínbe fordulóan, hiszen nem indulatos vagyok, hanem inkább sikerült megérintenie valamit bennem. Ugyanakkor agyam egyből elemezni kezdi az iménti mondatait és rá kell jönnöm, hogy az, amitől tartottam még akár valóra is válhat. Hirtelen már nem kellemes az, hogy kezemet fogja. Szemeibe nézek, s látom, hogy beszéd közben furcsa vágyban égnek.

Rosszat sejtek, megijeszt ahogy rám néz.
- Mit akarsz tőlem valójában? Sera… phin, eressz! - Mondom bátortalan, elcsukló hangon, de nem tudom elhúzni a kezemet. A hátasa alá vont sikeresen, pedig még csak vonzónak sem találom egy cseppet sem. Mégsem tudok szabadulni tekintetétől vagy az érintésétől. Attól, hogy megint ő irányít engem. Furcsa, hogy egyszerre esik jól és ugyanakkor rosszul is a dolog. Egyszerre érzek félelmet és örömöt attól, hogy ennyire rám tudott hangolódni. ~Úgy játszik rajtam, mint valami hangszeren!~ Sebezhetőnek érzem magam ettől, védtelennek és kiszolgáltatottnak, szinte már könnyű prédának. ~Hiszen, pont ezt szereti annyira, nem? Vajon észrevette már ő is?~ Kezdtem pánikba esni, ugyanakkor reménykedtem, hogy nem vette ezt észre. Szívem sebesebben ver megint, le is izzadok teljesen néhány másodperc alatt. ~Mi jöhet még? A végén még tényleg magával hurcol a Kígyófészekbe, és kielemez.~ Gondoltam ijedten.

Megjegyzés: Kíváncsi vagyok mit válaszolsz. ::) ;;

Szószám: 939||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Az ellentámadása nem ér hirtelen. Igazából az sem lep, ahogy megteszi, és az sem, amilyen szavakat használ. Noha a lelkében nem olvasok, ahhoz az okklumencia művészete is kevés lenne, ráadásképp nem is élek vele, hiszen nem gyakorlom a képességet, mégis úgy érzem, hogy erre pontosan számítottam, pontosan így. Kiszámított idegroham, felhangolt düh, finomult játék egy magamfajtának, csak tudni kell, hogy mikor elég belőle.*
-Ezt megint csak nem mondtam, és a többi mardekárost sem ismered-*szemrebbenés nélkül rázom le a vádját, holott igazából lehetne teljesen mindegy is, hogy mit hisz és mit gondol, válaszra se kellene méltatnom, vagy éppen acsaroghatnék dühödten ellene, hogy hogyan merészeli egyáltalán szájára venni a Mardekár büszke népét, de talán én se vagyok rájuk elég büszke ahhoz, hogy odáig alacsonyodjak, hogy nem hagyom, hogy a maguk hírnevét építsék. Mert mindenkinek meg kell adni, hogy olyan képet adjon magáról elő, amilyet csak akar. Hogy házak szerint elkülönítve értelmeznek minket, az a rendszer hibája, és nem a mienk, de aki ebből nem képes kitörni, annak úgy kell.
Egyes egyedül ezért bosszant, hogy többedszer elmondja az ugyanolyanságot, mert én tudom, hogy nem igaz. A tudás magabiztossá tesz, elég magabiztossá ahhoz, hogy ne érezzek veszett késztetést arra, hogy azzal vesztegessem el a vele töltött időt, hogy egy Hugrabugos lány támadásaitól védem magam, mintha rászorulnék. Hiszen az ilyen elvi vitában ő nem Armiella és én nem Seraphin vagyok, hanem Hugrabug és Mardekár. Ő csak a Mardekárt látja bennem, de azt hiszem elég nagy varázsló volt az előd ahhoz, hogy ne érezzem ezt szégyennek, még akkor se, ha bélyegként használja ellenem.
Semleges félmosollyal halkítom le én is a hangom.*
-Izgatottnak látszom, Armiella?-*közelebb hajolok, a keresztnevén szólítva erőszakosan feltörve a magánszférájának védőburkát és ő semmit, de semmit nem tehet ellene. Gúzsba kötik a saját szabályai, hiszen őt is elítélnék, ha itt, ezen a taszítóan békés és barátságos helyen állna neki balhézni, miközben a beszélgetőtársa, noha Mardekáros, nem csinált semmit.
Bár a mondás igaz, a Mardekárosok ritkán ártatlanok. Vidáman a szemébe hunyorítok.*
-A legkevésbé se érdekel egy mugli születésű kínzatása, annak ellenére sem, hogy én magam nem pazarolnám rá a varázserőm, időm, és feleslegesnek találom a céltalan kegyetlenkedést -*más a helyzet a céltudatos kegyetlenkedéssel. A figyelmemet foszforeszkálni érzem a tekintetemben, lassút pislantok, egyetlen pillanatra lehunyva tartom a szemem, mielőtt újra ránéznék.*
-Befejezted önmagad hergelését igaztalan, berögzült sztereotípiákkal és haladhatunk? -*kérdezem csendesen a gyűlöletáriája végén, ami éppen úgy pereg le rólam, mint az, amikor ellenem szólt, csak ez esetben meg is indoklom.* -Tudod, akinek nem talárja, nem veszi magára, a többi mardekáros nevében is bátran kijelenthetem ezt.
*Aki nem védekezik, azt nem lehet megtámadni. Vagy legalábbis próbálgatja, de olyan nevetségesen ügyetlenkedik, mint egy csetlő-botló pegazusgyerek, amelyik egy sziklafalon felkapaszkodva akarja először kipróbálni a szárnyait. A bukása garantált.*
-Az aurorság több, mint a különlegességed fitogtatása. De ha ott akarsz megtanulni mindent, le fogsz maradni az olyanok mellett, akik már készültek rá. Mint én-*csak azért nem nevetek az igazságosságban vetett hitén, a reményén, a csodaváró türelmességén, hogy majd a Roxfort után jól felkészítik a sötét életre, mert egy kicsit talán irigylem ezért a szemléletmódért.
Sohse fog ugyan eljutni addig, hogy ténylegesen vadásszon a varázslókra, de erővel és hatalommal tölti el az, hogy képes hinni abban, hogy el fog jutni. Nehéz róla elképzelni, hogy valami komolyabb átkot és igézést is végre tudna hajtani, hogy az ereje elég volna ahhoz, hogy megtörjön akár egy gyengébb bűbájt, bár nem láttam sokszor pálcát forgatva, nehéz róla elképzelni. A látványos változásai mögött nincsen tudás, az adottságához nem kell tehetség. Még csak józan fej szem szükséges, ha a szenvedélyességét és a hirtelenségét tekintem. Számára valami egészen más út áll, noha metamorf mágusként kétségtelen, hogy nincs szüksége arra, hogy egy százfűlé főzetre az idejét vesztegesse és megtervezzen egy olyan akciót, amiben arra szükség lehet. Az álcázás számára nem idő, hanem szórakozás.
Egészen addig, amíg valaki elő nem ugrasztja a feszültségét, mert akkor nemhogy az érzéseit nem képes féken tartani, de a nyelvét sem. Úgy érzem, nem vagyok jó emberismerő, ezért tartok tőle, hogy átvág, és valami egészen más célja van ezzel, de a józan eszem azt súgja, hogy ez esetben nyugodtan számításba vehetem, hogy nem az enyéim közt vagyok, nem kell ennyire résen lenni.
Nézem, ahogy rózsaszínné pirul, a színválasztás nem nyeri el annyira a tetszésem, mint a korábbiak, de legalább annyi figyelemmel adózom neki. Ezeket a színeket egészen biztosan nem a test saját festékanyag készletéből szerzi, hanem mágikus úton generálja, egy olyan önkéntelen mechanizmus során, amit talán ha fel lehetne nyitni, akkor tudatosan szabályozható volna, és mások által lemásolható. Tanítani lehetne a metamorf mágiát, mint az animágiát, és akkor nem mennének pocsékba a metamorf mágusok képességei, azért, mert mondjuk meg akarják öletni magukat aurorként, és elvi vitákat folytatnak ahelyett, hogy önmagukat fejlesztenék.
Eresszem. A felszólítás annyiban lep meg, hogy nem gondoltam, hogy mersze lesz hozzá, de hogy honoráljam a bátorságát, felemelem a kezem az övéről. Lepillantok, úgy szorítja a jegyzetkönyvet, hogy az ujjai elfehérednek bele, halványak a porcok, szinte előrajzolódnak a finom csontocskák. Ugyan nem látni a csuklóban a merevséget, de ez a tartás nem eshet jól, kedvem támad igazítani egyet rajta, de nem teszem meg. Látványosan NEM törlöm meg a kezem semmiben, bár a testének a melege idegen érzésként didereg a tenyeremben, nem rontom azzal a megítélésemet, hogy úgy szabadulok meg tőle, mint egy félvér vagy korcs sárvérű után.
Magam elé teszem a kezem, jól belátható helyre. Voltaképpen ő is visszaélt a keresztnévvel. Talán máshol így szokás.*
-Valójában? Elvégezni a büntetőmunkámat és rájönni arra, hogy miben áll a metamorf mágiád különlegessége és hogyan működik-*ő őszintén bevallotta a kérésével, hogy fél, én pedig őszintén megválaszolom cserébe ezt a kérdését. Valamit valamiért.* -Csak fordított sorrendben, bár félmegoldásokkal is megelégszem, hiszen egyik sem egy pillanatszerű folyamat.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 361;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=33jsDje1U60);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

Most vagy tetteti, hogy nem érti a dolgot, vagy tényleg gőze nincs róla, mit akartam ezzel. Minden esetre ismét csak elhúzódom a közeledése elől, ám nagyon nincs is hová, ha őszinte akarok lenni. Az, hogy gyakorlatilag nem érdekli az, amit meséltem egyáltalán nem lep meg. Bár azt már nagyobb érdeklődéssel hallhatom, hogy állítása szerint még az időt és az energiát is sajnálja rájuk pazarolni. Egyrészről örülök ennek, már ha tényleg igaz. Másrészről viszont vészjósló, hogy csupán csak ennyi tartja vissza attól, hogy ő is megtegyen ilyesmit. A mondandója azt sugallja, ha van értelme, gondolkozás nélkül megkínozna bárkit. Egészen ijesztő.

- Ne hidd, hogy bármit is fitogtatni akarnék. Sosem amiatt voltam folytonosan változó, mert a rivaldafénybe vágynék vagy kitűnni mások közül. Az aurorságon kívül pedig csupán egyvalami érdekel még, ám arról jelenleg értelmetlen beszélnünk. Ilyen világban nem taníthatnék az igazságról, a hazugsághoz pedig nincs kedvem. Jó auror lennék, ha hiszed, ha nem. Csak ez a fránya bájitaltan tart még vissza ettől. Mi, hogy te?! Auror?! Felejstd el. - Teszek hasonló kijelentést, mint amilyet a beszélgetésünk legelején tett a folyosón, ám ajkaimon gonosznak is ható mosoly lappang. - Neked sokkal testhez állóbb enne, ha Piton nyomdokába lépve a bájitalokkal foglalatoskodnál inkább és oktatnál. - Mondom el a véleményemet, amit egyfajta dicséretnek is vehet. A jegyzeteit futólag is elég volt átfutnom, hogy rájöjjek ő erre született. Hiszen fekszik neki nagyon is, átlátja az egészet. Miért ne taníthatná meg a többieknek eme látásmódot vagy szemléletet.

Szinte megfeszül a kezem, amit fogva tart. Érzem, hogy a mágia is megmozdul bennem és hirtelen indul meg a keze felé. Megrázza a mágia, feszítve próbálja elűzni tőlem. Ekkor engedi el hirtelen kezemet. De még mindig a jegyzetét markolom görcsösen, lassan engedek csak fel. Végül a jegyzetet az ölembe rakom, majd kezeimet lazán ráhelyezem.
- Szóval mégiscsak lombikba zárnál és vizsgálgatnál, mi? Félek, hogy ki kell ábrándítsalak. Metamorf mágiát nem lehet tanulni. Erre születni kell. - Mondtam egy picit talán büszkének hangzóan. - Szóval akár ezt a részt ugorhatod is és végre a tanulással foglalkozhatnánk. Minél előbb megtanítod azon dolgokat, amiket nem tudok megfelelően, annál hamarabb mehetsz te is a dolgodra. - Mondtam, még egyszer utoljára rá emelve a tekintetemet.

Megjegyzés: Sorry, hogy csak ennyi. :$ ;;

Szószám: 343||Öltözet: Iskolai egyenruha

-Nem hiszem-*szögezem le. A metamorf mágia nem olyasmi, amit fitogtatni kell ahhoz, hogy feltűnő legyen, ezzel teljesen tisztában vagyok, sőt, talán még jobban is értem, mint ő. Hiszen ő világéletében feltűnő volt, halvány elképzelése lehet, hogy milyen megküzdeni a figyelemért, legfeljebb alacsonyabb rangú kis barátaitól értesülhetett erről, akiknek meg amúgy is kár lenne feltűnniük, de azért tepernek érte. Mert ebben az életben senki nem tudja a helyét, ahogy a tapasztalat azt mutatja.
Fránya bájitaltan. Micsoda kifejezés, mulattat ismét, újra. Nyugodt hunyorgással szemlélem, ahogy naiv szavakkal ecseteli viszonyulását a dolgokhoz, és noha épp az imént döntöttem el, hogy közelebbről is megismerem a lényét, mindenféle szempontból, hiszen akármelyik információt közelebb vihet a célhoz, valahogy nem nyűgöz le amit hallok tőle. Üres fecsegés.
Mosolygom, hideg, de tiszta mosollyal.*
-Nem érdekel a bájitaltan-*rázom le a tévképzetét arról, hogy mi lenne számomra az igazán testhezálló.
Persze ez így igazán nem igaz. Érdekel a bájitaltan, mint eszköz, de semmiképpen sem, mint életcél. Jónak kell lennem belőle, mert egy roppant kifinomult logikát követő művészies tudomány, ami olyan képességet enged az ember birtokába, amit más mágiaágaktól nem kaphat meg. Ugyanakkor az életem azzal tölteni, hogy ezt a tudást gyarapítom, kísérleti főzetek egész sorával, nem, az nem volna elég sem a becsvágyamnak, sem a képességeimnek.
Az ujjaim között morzsolom el az érintésének emlékét. Mint egy kis fenevad úgy rohant hideg varázserőmnek az ő forrongó, bizsergő mágiája, talán azt hiszi, hogy nem vettem észre, de téved. Azonban nem haragszom meg érte, természetes reakció. Mondhatni.*
-Nem zárnálak lombikba, mert nem szabad-*felelem szórakozottan. Továbbá nincs is az ismerettségi teremben ekkora lombik, de az lenne a legkevesebb, hogy szereztetek egyet. Vannak olyan elvetemült varázslók, akik képesek arra, hogy mások szolgálatban azért talpaljanak, hogy a megfelelő árucikkeket felhajtsák, igazán nem sajnálnék rá néhány galleont.
Inkább a tilosság áll az utamba.*
-Nem is megtanulni akarom-*a büszkeségét szemlélem, feszes, kihúzott tartását. Még a szemének árnyalat, mélysége is megváltozik, ahogy így feszít. *-Tanulmányozni. Megismerni. A vérfarkasság mechanizmusát is leírták már ezerszer, mégsem lehet megtanulni, se javítani rajta főzetekkel, de a kutatásra szükség van.
*Viszonzom a pillantását.*
-Én nem sietek sehova.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 520;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=aQWQk7Jcd5M);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

~Hát persze, hogy nem hiszi.~ Valahogy nem is vártam más választ. Ő eldöntötte, hogy belőlem nem lesz auror és kész. Legalább olyan makacsnak tűnik, mint amilyen én vagyok. ~Végül is, gondoljon amit csak akar, én tudom mi az igazság.~ Amikor közli, hogy nem érdekli a bájitaltan, felszalad a szemöldököm. A többséget az szokta érdekelni, amiben jó.
- Akkor mi érdekel? Mivel foglalkoznál szívesen a Roxfort után? Úgy értem, a már említett aurorságon kívül. - Kérdezem kíváncsian, meg sem hazudtolva önmagamat. Tényleg érdekel, talán most először érdekel valami vele kapcsolatban. Ha már úgysem tanulunk, legalább megismerem kicsit jobban. Az eddigiek nem igazán tetszettek, hogy úgy mondjam, de kivárom a végét.

- Szóval csak ennyi? Azért nem zárnál bele, mert nem szabad? - Vonom fel ismét a szemöldökömet, kezemet védekezően karba fonom magam előtt. - Szóval tegyük fel, hogy már mindketten a nagybetűs élet iskolapadját járjuk. A kutya sem tudná meg vagy érdekelné, el sem kapnának érte. Megtennéd? - Kérdezem tőle komolyan. Kíváncsi vagyok, hogy csak a tiltás állja-e útját vagy azért annyi erkölcs van még benne, hogy egy emberi lénynek nem ártana. Amikor azt mondja, nem megtanulni akarja, hanem megérteni, megismerni elsomolyodom. Érhető és legfőképpen nem olyan indokot hozott fel, ami még számomra is elfogadható. Csak épp a felhasználni kívánt eszköztárában nem bízom. ~Szóval nem siet. Hát én sem.~

Először úgy gondoltam, kitolok vele és faképnél hagyom, vagy ami még jobb, ismét előveszem a Bájitaltant. De nagyon nem akaródzott nekiállni a dolognak egyenlőre. És szívesen elkerültem volna azt is, hogy úgy döntsön végül, mégiscsak megéri, ha lombikból próbálja kinyerni belőlem a mágiámat. Akkor már inkább válaszolok minden kérdésére, csak verje ki a fejéből a dolgot. Reméltem, ha így teszek, leszáll rólam. Bár erre semmi garanciám nem volt. Végtére is, ha olyan makacs, mint én, aligha fogja beérni néhány sejtelmes válasszal. Ebben biztos voltam teljes mértékben. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam rájönni, mit is akar valójában. Nem tudtam eldönteni, mint ahogy azt sem, hogy mennyire őszinte velem. ~Lehet, hogy végig csak szívat.~ Igen, ez a lehetőség is felmerült bennem. Nem szeretek ugyanis pofára esni. És minden lehetőséget számba veszek, legfőképpen azokat, amelyek rosszak. Mégiscsak egy mardekáros ül velem szemben és nem egy ma születt, hófehér bárányka.

- Nos, rendben. Ha te válaszolsz egy kérdésemre, én válaszolok egy kérdésedre. Megígérem, hogy őszintén válaszolok, ha te is megígéred. - Mondom neki, majd felteszem az első kérdésemet. - Miért vagy másokkal ennyire… hmm… talán a legjobb szó az rá, hogy közönyös? - Gondolkoztam hangosan. Most leginkább ez érdekelt vele kapcsolatban. Nem akartam olyasmikre pazarolni a kérdéseimet, hogy mi a kedvenc színe vagy könyve. Bár tény és való, hogy ez is elárul sok mindent az emberről, legfőképpen az érdeklődéséről. De engem most az érdekelt, hogy mi motiválja, amikor így cselekszik. Mi mozgatja a lényét. Ha azt meg tudom, jobban megismerem, mint valószínűleg ő szeretné. Ám ez izgatott a legkevésbé, hogy ő ezt esetleg nem szeretné. Ahhoz, hogy reálisan megítélhessem, amit lehet, meg kell tudnom róla. Akár a legsötétebb titkát is, hiszen minden ember jó és rossz tulajdonságok összessége. Nincs csak fekete vagy fehér, mindenki szürke. A kérdés csak az, hogy mennyi sötét van abban a szürkében…

Megjegyzés: Új zene! :D ;;

Szószám: 530||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Szinte látni a tekintetén átrohanó felháborodott nyafogást, amiért nem tudott megfogni azzal, hogy a saját mondatomat fordította ellenem. Hiába, mégse igaz a mondás, miszerint a kimondott szó kétélű fegyver. Okosan válogatom a szavaim, nem fogja tudni akárki ellenem fordítani. Miért tenném lehetővé? Ostobaság lenne, ez teljesen logikus, ám olybá tűnik, hogy nem feltételez ennyi intellektust rólam, ha egyszer megpróbálta. Ám legyen, minél alább becsül, annál nagyobbat csalódhat. Nem tőlem, hanem magától veszi el a lehetőséget, hogy alaposan felkészüljön.*
-Mindenfélével-*nem érdekel ez a kérdés, tőle éppen nem. Hogy mivel foglalkoznék szívesen, voltaképpen nevetséges kérdés, hiszen nagyon szűk spektrumban látunk itt a Roxforton ahhoz, hogy egy életre szóló érdeklődést válasszunk magunknak. Addig meg mi más lenne a legfontosabb, mint megtanulni harcolni a mágiánkkal?*
-Csak ezért.
*Olyan ridegnek hat a hangom, hogy még én is elcsodálkozom rajta, pedig a legkevésbé se tartom a témát ridegnek. Lehetőségek és szabadságok. Mintha nem lenne tisztában azzal, hogy az élete ebben a formában, ahogy űzi, céltalanul, kicsinyes érdekektől mozgatva mennyire keveset is ér, főleg a számomra, de akár bárki mást említhetnék, aki ténylegesen magasra becsüli a mágia és az adottságok értékét. Elmosolyodom, nem is olyan nehéz ez. Ezt a társalgást nem a tanulságtartalmáért kedvelem.*
-Tételezzük fel, hogy előállnak ezek az ideális körülmények és a megfelelő eszközök is a rendelkezésemre állnak-*mert azért az sem mindegy, akármilyen csevegő hangon is fogalmazom meg ezt a kitételt, igazából roppant lényeges. Egyrészt a kísérletekhez nagy hely szükségeltetik. A hely megfelelő kiképzése mellett mindenféle, számomra még ismeretlen eszközök szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kísérletet biztonsággal le lehessen folytatni. Akár a 13.-mas laboratórium a minisztériumban. Igen, az egy ideális helyszín volna.
Színeváltó szemébe nézve lassan, kimérten bólintok, mint aki komolyan fontolóra vette a szavait, de ha nem menekül a tekintetem elől, talál kiolvashatja belőle, hogy egy pillanat kétségem sincs a saját véleményemben.*
-Így van. Túl érdekes a mágiád ahhoz, hogy butácska szentimentális berögződésekkel korlátozzuk a felfedezést. Vagy nem így gondolod? - *kérdezem vissza a tőlem telhető legbűbájosabban.
A felvetését megint csak nem nevetem ki, a hátamat nekidöntöm a falnak a hátam mögött, elnézek mögötte a terem másik felére, aztán vissza rá.*
-Nincs túl kifejlett üzleti érzéked, de legyen-*hagyom rá könnyedén. Biztosra veszem, hogy az ismeretanyaga kevés ahhoz, hogy tőlem olyasmit kérdezzen, amit fontos lenne titokban tartani, akkor meg legfeljebb hazudok, de nyugodtan megígérhetem neki, hogy őszintén válaszolok. Ellenben biztos vagyok benne, hogy ő nem így tesz majd, és ha őszintének is hatnak majd a válaszai, azok pusztán kevesek lesznek ahhoz, hogy az érdeklődésem maradéktalanul kielégítsék. Azonban mivel az általa felvázolt teljesen ideális körülmények még nem álltak elő, kénytelen leszek beérni ennyivel is.*
-Közönyös?-*emelem vissza a szemöldököm a meglepettségi vonalba, komolyan nézek rá.* -Olybá tűnik, hogy közönyös vagyok? Irántad? Elvégre éppen az imént fejtettem ki, hogy milyen érdeklődéssel fogadnám a mágiád kézzelfogható megnyilvánulásainak mélymágiatani felfedését. Ez aligha közönyösség. Nem vagyok közönyös másokkal szemben. Ellenséges talán-*segítem ki a megfelelő szavak megtalálásában, hátha sikerül megtudnom, hogy mit is akar igazából.* -Ez viszont csakis az általad emlegetett „mások”nak köszönhető. Nem barátkozom olyanokkal, akik első, második és harmadik ránézésre is kevesebbek nálam, mind tudásban, mind intellektusban. Remélem megfelel válasznak-*hunyorítom össze a szemed.*
-Szerencsédre az én kérdéseim nem igényelnek ilyen konkrét formát, te csak szabadon mesélj a varázserődről, és én figyelek.

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 560;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=aQWQk7Jcd5M);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

~Mindenfélével. Micsoda válasz ez?~ Dühít, hogy szándékosan nem válaszol normálisan.
- Tudnál normális választ adni, vagy élvezed, ha ködösíthetsz? - Kérdeztem tőle sértetten. Amikor megtudom a választ a kérdésemre az ölemben lévő kezem a faragott, nehéz szék karfáiba markol. ~Komolyan, halálra rémít ezzel az egésszel. De én voltam a hülye, hogy firtattam a dolgot.~ Ijesztően rideg az, ahogy kimondja ezt a két szót. Nem is próbálom leplezni, hogy tartok tőle ezek után. Érzem, ahogy a szám kiszárad, nagyot nyelek. Elszakítanám tőle a tekintetemet, de nem merek most nem rá nézni. Ki tudja, mire készülhet ezek után. Nem nyugtatott meg az, hogy a szabályok miatt jelenleg védve vagyok. A szabályok és törvények most változékonyabbak, mint a tavaszi időjárás.

- Ezt maximum akkor tudnám elfogadni, ha nem esne baja annak, akit vizsgálsz. De gondolom ez nálad nem volna lényeges szempont és nyilván bele is halna a kísérletezgetésedbe az, akit felhasználsz. - Fejtem ki a véleményemet róla. Nem bízom benne, és többet jelenleg nem nézek ki belőle. Igencsak negatív a véleményem róla jelenleg. És nem pusztán azért, mert kígyóimádó. Nem. A kijelentései, viselkedése miatt gondolok róla ilyeneket. Szinte rémisztő, hogy mennyire képes nyugodt maradni vagy bűbájos hangot megütni a másikkal szemben. Ettől alakoskodónak tűnik, olyasvalakinek, aki szemrebbenés nélkül megvezetne bárkit, ha érdekei úgy kívánják. Csak remélni merem, hogy betartja azt, amit kértem tőle.

- Ha nem hazudsz a szemembe - amit ugyebár simán megtehetsz, hiszen nem tudom kideríteni, hogy nem versz-e át - akkor kifejezetten jó üzletet kötöttem. Egyébként is mi mást akarhatnék tőled? Korrepetálnod úgy is kell és hidegen hagysz, nem vagyok az érted rajongó tini lányok csapatában sem. - Mondtam neki. Ami persze nem volt teljesen igaz, a testem mai napi reakcióit tekintve, de ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Ugyanakkor hozzátettem. - Sajnálatos módon a megszeghetetlen eskühöz egy harmadik személy is szükségeltetik és momentán nincs olyan az iskola falain belül, aki ismerné a ceremóniát és a szövegét, valamint nyugodt szívvel megkérhetném. Szóval kénytelen leszek megbízni benned. - Mondom, minthogyha nehezemre esne a dolog. Talán valóban így is áll a helyzet.

- Igen túl büszke és közönyös vagy, hiszen nem érdekel mások sorsa. Kíváncsi vagyok, hogy van-e valami, ami ki tud borítani vagy tényleg ennyire nincsenek érzéseid. Egyébként pedig épp ez az. A képességemet akarod megismerni, miközben az érzéseimet kifelejted a képletből. Ahhoz, hogy megismerj igazán, engem kell megismerned. Nem pusztán tanulmányozni, mint valami beoltott kísérleti patkányt. - Mondom neki, miközben haragosan nézek szemébe barnássá vált szememmel. - Ha nincs jobb, kénytelen leszek elfogadni, azt hiszem. - Sóhajtok, hajamba túrva. Nem is tudja, hogy ezzel megnehezíti a dolgomat. Jobban örülnék a célirányos kérdéseknek, mert azok árulkodnak arról leginkább, hogy mi érdekli konkrétan velem kapcsolatban.

- Inkább kérdezz valami konkrétat, mert ez így nehezebb, mint amilyennek tűnik elsőre. - Mondom, ugyanakkor megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hátha tudok mégiscsak válaszolni. - Nos, mint magad is tapasztalhattad, az érzelmeim kapcsolatban állnak az átváltozással. Ha szomorú vagy boldog vagyok, mind-mind megállapítható rólam könnyedén a hajam vagy a szeme színéből. Más metamorfok általában ennyire nem mutatják ki az érzéseiket és nem változnak meg ilyen gyakran, mint én. Azonban én úgy gondolom, hogy nincs okom arra, hogy titkoljam mit is érzek éppen. Én hagyom, hogy átjárjanak az érzések, eltöltsék egész lényemet. Egyébként is rémesen érzékeny vagyok a környezetem ingereire. - Hallgatok el. Nem akarok első alkalommal mindent elmondani neki. Akkor mit mondok majd a többi kérdése után?!

Megjegyzés: Sorry, hogy csak most, de elhavazódtam a tanulnivalóval. :$ ;;

Szószám: 742||Öltözet: Iskolai egyenruha

-Nem ködösítek. Ha nem tudod elfogadni a választ minek teszed fel a kérdést?-*összeszűkült szemmel fürkészem szép arcát, színeváltós szemét, haját, bánom, hogy nem egy varázsos személyiséget varázsolt ebbe a testbe az élet, de azzal kell dolgoznom, ami van.* -Ha nem vagy képes befogadni az információt, akkor ne tegyél fel olyan kérdést, amire összezavarható választ adhatok. Van éppen elég bajom veled, nem szükséges még szaporítani ezeket meg nem értett tézisekkel. Fogadd el. Ez egy normális válasz, nincs benne semmi ködösítés-*értelmezni szükséges, de ezt már nem teszem hozzá, talán így is éppen elég szigorú a helyreutasítás, nem játékoskodok a hangsúlyokkal, nem igyekezem barátságosabbá tenni a közlendőt, szigorúan, igazságtalanul és kíméletlenül meredek rá.
Talán ez volna az a közönyösség amiről az imént panaszkodott. Ha azonban ez, akkor kénytelen vagyok az erényemként elkönyvelni és a választ aszerint módosítani, hogy azért vagyok ilyen, mert ez a kívánatos viselkedési forma.
De nem megyek bele mélyebben, mielőtt megint az a vád ér, hogy ködösítek. Holott pontosan tudom szabályozni, hogy mikor érdemes hazudnom és mikor nem, és voltaképpen ő is beláthatja, hogy egy ilyen kérdésben nincs mit titkolnom előle. Vannak persze Mardekárosok, akik szerint még a pólójuk színe is fegyver lehet az ellenség kezében, de nem tartozom ezek közé.*
-Baja... nos igen, ebben különbözünk te és én. Erről beszéltünk az előbb, amikor a szentimentális okokra hivatkoztam. Nem vezet fájdalom nélküli ösvény a tudáshoz, és ha ezt a fájdalmat másra át lehet vezetni, miért ne élnék a lehetőséggel?
*Érdekes megfigyelni az arcának a változásait. Borzadás, harag, aztán megint borzadás, megint harag és újra borzadás és tiltakozás. Vajon ha megkérdezném, hogy mi ellen tiltakozik, mit tudna mondani? Alighanem azt, hogy ez mennyire nem etikus, mennyire igazságtalan, mennyire kifordult, beteges, stb. De voltaképpen nem tudná megindokolni, hogy miért az, túl azon, hogy ő nem ért vele egyet, nem így látja, és nem csak ő, hanem a hozzá hasonlóan céltalan, lágy szemléletű varázslók és boszorkányok.
Nos, ezért nem kérdezem meg, hogy voltaképpen mi baja is van a dologgal. Parttalan társalgás volna, cél és értelem nélkül, a társainak való. Apropó társai, egészen el is feledkeztem a többi borzocskáról, akik voltak olyan merészek és idebent maradtak. Ahogy most körülnézek rajtuk meg kell állapítanom, hogy a bátorság továbbra se Hugrabugos erény, nem sokan maradtak. Ha másért nem, ezért némi elismerést megérdemelhetnének. Tudják mikor kell eltűnni csendben a békesség kedvéért.*
-Ha nem hazudok a szemedbe, akkor sincs olyan kérdésed, amire ha választ adok, az bármilyen értéket képviselhetne-*pontosítom mellékesen, mielőtt a mosoly újra az arcomra rajzolódna.*
-Összekeversz Malfoyjal, nagy megelégedésemre nem rajonganak értem a „tini lányok”, akárkik is legyenek azok, vagy ha mégis, hát okosan és csendben csinálják, hogy ezzel se zavarjuk egymás köreit-*hogy hidegen hagyom? Nagyszerű, bár izzik az indulattól, és ez nekem éppen kedvemre való.
Bizalom. Reménytelenül megrázom a fejem. Hogyan is beszélhet egyáltalán bizalomról, valószínűleg a szó jelentését se ismeri, de nem bánom, mivel nem érdekel.*
-Igazából félreértés ne essék, nem akarlak megismerni. Az érzéseid csak annyiban érdekesek, amennyire a mágiádat befolyásolják. Hogy most te mit gondolsz erről az egészről gyakorlati szempontból teljesen mellékes. Igen, ebből a szempontból bátran nevezhetsz közönyösnek. Nem bánom. Tényleg nem foglalkoztatnak az érzéseid.
*Élvezettel figyelem az arcát, ahogy megbotránkozik minden gondolatomon. Nehéz elképzelni, hogy ilyen különbség van ember és ember között, amíg nem látom és nem tapasztalom meg igazán.*
-Ez viszont érdekes, miért foglalkoztat a kiborulásom?
*Csak a miértje érdekes a dolognak, aligha lenne képes ilyesmire, bár volt már kollégája, akinek sikerült egészen felingerelnie, de hát a Griffendélesek ezt puszta hobbiból teszik, egy Hugrabugosnak nem tudom milyen mentális haszna származhatna ebből.*
-Ám legyen-*visszadőlök előre a faltól, lekönyöklök az asztalra, összetámasztom az ujjaim. Nem tetszik ez a barnás árnyalat a szemén, bár a nyugodt kékesség se igazán volt a kedvemre való. Valami extravagáns reakció érdekelne, vörösség, vagy mondjuk egy lila, esetleg az a szivárványszín ősállapot, bár a tejfehér is érdekesen haszna.*
-Azt mondod érzelmekhez kötődik a metamorfodizáció. Eszembe se jut megkérdőjelezni a szakértőséged, hiszen te ismered a képességed. Azonban a változások mágikus forrásból táplálkoznak. Mit érzel, miközben a tested önkéntelen varázslatokat hajt végre? Mert ugye én is képes vagyok szem, hajszínváltozásra, a bőröm formálhatom, orrom, fülem, arcom, a húsom bizonyos keretek között átalakítható, ahogy te se tudsz egészen kibújni a bőrödből, de nekem ehhez szükségem van kellően élénk és friss elmére, bonyolult varázsigékre, a megfelelő mozdulatra és persze pálcára-*McGalagonyt is megörvendeztettem azzal, hogy én mindezekkel rendelkezem.* -A te varázslásod viszont automatikusan megy végbe, mindenféle segítség nélkül. Mit érzel? Mi változik? Hogyan gondolsz az átalakuló részekre? Hogyan érződnek a tudatodban? Fájdalom, bizsergés, kísérőjelenségek?

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 710;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=aQWQk7Jcd5M);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

- De igen, ködösítesz. Mert ha valóban mindenféle érdekelne legalább néhány példát mondtál volna. Ehelyett inkább meg akarsz hagyni abban a hiszemben, hogy titkon polihisztornak csaptál fel. Amit már megbocsáss, de nem hiszek el. - Viszonoztam a pillantását. - Talán azért különbözünk, mert én nem tennék veled olyat, amit nem szeretném, hogy megtegyél velem fordított esetben. Vagy te hagynád úgymond feláldozni magadat a tudomány oltárán fordított esetben? Azért nem, mert ártasz ezzel másnak. Te tényleg ennyire nem érted? És még, hogy te nem vagy közönyös. Ha nem lennél az, igenis érdekelne, hogy mi lesz példának okáért velem, ha bedugsz abba a lombikba és vizsgálgatni kezdesz. És igyekeznél nem ártani nekem a kísérletezgetésed során. De gondolom, teszel rám magasról, ha kicsikarhatod a kérdéseidre a válaszokat a halálommal. Nem igaz? - Néztem rá összeszűkült szemekkel.

Megleptem magamat is azzal, hogy milyen könnyedén vagyok képes beszélni arról, hogy meghalok. Eddig a halál tabu témának számított nálam apu miatt. Gyűlöltem róla beszélni, gondolni ilyesmikre. Igyekeztem nem megkedvelni másokat, hogy aztán ne fájjon az elvesztésük a későbbiekben. Erre most itt van ez a Lamartin gyerek és simán beletrafál olyasmikbe, amibe nagyon nem kellene.
- Az a tejfel szőke pojáca meg hogy jön a képbe? - Néztem rá értetlenül. - Csak érzékeltetni akartam, hogy tényleg nem akarok tőled semmit a bájitaltan RAVASZ-ra való felkészítésen kívül. Mielőtt még azt hinnéd, hogy mást forgatok a fejemben. – Magyaráztam, bár kissé úgy éreztem tök feleslegesen. Hiszen elbeszélünk egymás mellett és nagyon nem jutunk közös nevezőre. Én nem értem őt, ő nem ért engem és ebből máris summázható, hogy félre fogjuk érteni a másik mondandóját és reakcióit.

- Pedig muszáj lesz ahhoz, hogy megértsd a metamorf létem miértjeit. Minden ember egyedi és megismételhetetlen. És az emberek lényét a lelkük, a személyiségük teszi azzá, amik. Mindez természetesen rád és rám is igaz. Veled ellentétben engem érdekelnek az érzéseid és szeretnélek megismerni, hogy megérhesselek téged, a miértjeidet, a számomra olykor érthetetlen és kifacsarodott gondolkodásmódodat és értékrendszeredet. - Mondom el őszintén a véleményemet. Próbálom a helyébe képzelni magam, átgondolni ismét a mondatait, de nekem ez nem megy. Egyszerűen annyira érthetetlen számomra a különbözőségünk. Amikor arról kérdez, hogy miért érdekel az, hogy ki tud-e borulni, megcsóválom a fejemet.
- Ugye tudod, hogy ezt már korábban elmondtam? Mert az jelezné, hogy vannak érzéseid. Eddig úgy tűnik, hogy nincsenek vagy legalábbis valahol nagyon mélyen vannak eldugva benned. - Vonok vállat.

- Nem ellened akarom felhasználni a megszerzett információkat, nem mardekáros vagyok. Egyszerűen nem tudlak megfejteni és érdekel, hogy miért vagyunk ennyire különbözőek. - Mondtam felsóhajtva, majd hajamba túrtam idegesen. Majd miután elrendeztem, hogy a hajzuhatag függönyként takarja arcomat, bemutatót tartottam a magyarázat közben.
- Igen, például ahhoz, hogy képes legyek erre… - Mondtam, majd némi koncentrálás után Piton arcát öltöttem fel magamra. - A harag és az utálat érzésére van szükség. Általában amikor magam elé képzelem, ezeket érzem. És amit az adott személy iránt érzek, az segít, mintegy megkönnyíti magát az átváltozást számomra. - Változtam közben vissza. - Hogy mit érzek olyankor? Amikor például megráztalak éreztem, hogy a bőröm alatt az energia bizsergetve rohan a kezednek csak, mert nekem nem volt kellemes az érintésed. A mágia a bőröm alatt van, érzem, ahogy időnként megfeszül vagy kitör, ha kellemetlen ingerek érnek. Olyan, mintha a testem legapróbb atomjai mágiával átitatott sejtekből állnának. - Mondtam elgondolkozva.

- Annyira még nem haragított senki sem magára, hogy kibújjak a bőrömből. - Pirultam el. - Bár bizonyára képes lennék meglehetősen félelmetesen kinézni úgy, hogy közben ne másvalakivé változzam, hanem önmagam maradjak. És igen, érzem, ahogyan átformálódik a testem. Bár ez fájdalommal szerencsére nem jár. A haj- és szemszín esetében szinte nem is érzek már semmit. Régebben erőteljesebb érzés volt, viszont mivel ezeket szinte naponta használom, mára már nem okoz bizsergést. Úgy képzeld el, minthogy ha minden sejtem átalakulna és így válok azzá a személlyé, akit magam elé képzelek. Például attól függően, hogy mit alakítok át magamon, más-más időnek kell eltelnie. Lehetek gyors is, de akkor általában a hangommal gond van, az sosem lesz tökéletes. Ha viszont van időm nyugodtan átalakulni, képes vagyok tökéletesen átlényegülni valaki mássá. Viszont az is igaz, hogy ettől még simán lebukhatom. Hiszen nincsen semmiféle metafizikai kapcsolat köztem és a célszemély között. Ha nem ismerem a viselkedését, szokásait, beszédstílusát megette az egészen a fene. Nem gondolod? - Kérdeztem vissza.

Megjegyzés: Nem érzem túl jónak, talán kissé kusza lett. Bocsi. :$ ;;

Szószám: 714||Öltözet: Iskolai egyenruha

*Sóhajtok. Más nem jut eszembe, amivel megtisztíthatnám magam ettől a sok rámhordott ostobaságtól, mint azt, hogy megfeszítem a tüdőm, hagyom, hogy a Hugrabug-szagú levegő tetőtől talpig átmosson és a gondolataimnak azt, hogy elkalandozzanak. Csak így tudok válaszolni neki, hogyha nem vagyok egészen magamnál, attól tartok ez mindörökre rögzül kommunikációs alapunkká, hiszen ép ember ép ésszel egyszerűen nem áll neki ilyen dolgokat feszegetni és visszakérdezni mindenfélére.
Merészen rám néz, nem féli a tekintetem, sem a legilimencia mindentudását, vagy talán éppen ezért, gyerekes dacból és akarnokságból mered éppen olyan udvariatlanul sokáig rám, mint ahogy én vizsgáltam az imént őt. Csak attól tartok sokkal kevesebb érdekességet láthat. Én nem változom, a bőröm alatt lüktető vékony erekben mindig ugyanúgy áramlik a vér, még csak a szemem is ritkán rebben.*
-Nocsak, a hugrabug nyájas népének derogál elismerni a szerteágazó érdeklődést? Befogadhatatlan a számodra, hogy vannak, akik több mindenre kíváncsiak a mágia varázslatos világából, mint egy-egy téma? Nem szükséges válaszolnod, vegyük úgy, hogy ezt a kérdést csak olvastad valami könyvben, és elég, ha magadnak válaszolsz.
*Egy dolog változik. A hangom. A korábbi érdeklődő kíváncsiság, feszültség, amivel visszafogtam az egyre másra előkívánkozó számomra logikus sértéseket valahogy kikopik ezzel a cirkalmas válasszal, amit kapok. Az unalom rátelepszik a gondolataimra, és megint előkerülnek azok a hangok, amik azt suttogják, hogy semmi keresnivalóm itt, túlságosan alábbadtam a méltóságot, és voltaképpen nem is látszik olyan lehetetlennek, mint az imént, amikor még mindent eltarolt a megismerés vágya. Lehet, hogy valójában az emberek teszik arrogánssá az arisztokratákat? Mindaddig semmi gond, amíg érdekesek és izgalmasak, de amikor továbbhaladhatna a csevej valahogy, mint egy elromlott óra rozsdás mechanikája beragadnak és képtelenek továbbgondolkodni. Képtelen átlépni a dolgokon.*
-Hogyne érteném. Nem érdekel-*szemlélem rezzenéstelenül szép, de tartalom nélküli arcát.*
-Fordított esetben, Merlin verjen meg Armiella, mi ez az ostoba szövegelés? Ez nem egy csereberélős játék-*igen, talán ingerültté tesz. Éppen csak annyira, hogy a hangom ne üresen koppanjon ki a számból, hanem legyen is valami tartalma.*
-Halál, élet, áldozat, tudomány. Ha nem vagy képes elfogadni a szabályait és átlátni az értelmét, akkor ne gondolkodj rajta.
*Megkísért a gondolat, hogy visszatérjünk a bájitalfőzéshez. A legegyszerűbb tételek talán elsajátíthatja, de még a saját mágiájának magasröptűségét se képes felfogni, nem szükséges, hogy még jobban elborzasszon, ő engem a szűklátókörűségével.*
-A tejfelszőke pojácát...-*elmosolyodom. Ismerkedem a kifejezéssel, sima és művészi. Muszáj megismételnem.* -A tejfelszőke pojácát te magad -*mennyire jól hangzik!* -hoztad elő, amikor valami tini lánykákat emlegettél. Nekem eszembe se jutott. Sőt, nagy meglepetésemre szolgál, hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy mást is akarhatnál tőlem. Ez voltaképpen nagyon hízelgő, még akkor is, ha most vad tiltakozással zárod el a lehetőséget. Tulajdonképpen nem gondolkodtam semmi ilyesmin, de örülök, hogy neked eszedbe jutott. Jót tesz az ember önbizalmának.
*Igen, ezt az önelégült mosolyt Malfoytól tanultam, hat év alatt.
Megsimítom az állam, tűnődve támasztom meg a kezemen, aztán megint hátradőlök. Módfelett kényelmetlennek találom a helyet, ha valaki tisztességesen, egyenesen ülve akar elhelyezkedni, akkor itt esélye sincs érvényesülni. Bár mit is vártam.*
-Áh értem. Nekem szükségem van az értéshez a te érzéseid megértésére, mert azon összefüggésben vannak a mágiáddal, mozgatják, befolyásolják, alakítják-*bólintok, teljesen világos és ez megcáfolhatatlan.* -De azt még mindig nem tudom neked miért van szükséged erre az információra. AZ én érzéseimnek a mibenléte nem befolyásol semmit a te életedben. Létük vagy meglétük a beszélgetésünk szempontjából nem érdekes.
*Nevetnem kell, ahogy magamat hallgatom, egyáltalán nem illenek ezek a szavak a számba, ezek a gondolatok a tudatomba, egyáltalán, ezek a gondolatok nem illenek semmilyen helyhez és időhöz.
Nem érti a különbözőséget. Nagyon egyszerűen megmondhatnám neki, hogy én miben vagyok több, jobb nála, de alighanem nagyon súlyos sértődés lenne a vége, így inkább hallgatok, a figyelmesség álcáját húzom a csendességemre.*
-Érzelmek és másolás. Tehát semmi köze nem kell, hogy legyen a gondolataidnak az adott személy valódi értékéhez. Az én arcomat is ugyanilyen könnyedén felvehetnéd, pedig mit sem értesz. Furcsa-*és kellemetlen. Szerencse, hogy olyan kevés metamorf mágus van, mert ez egy olyan hatalom, amit én igazán sötét mágiának titulálnék. Megvakarom az állam megint, azt hiszem kiütéses lettem ettől a sok Hugrabugos hablatytól, amiben mártakozunk.*
-A sejtjeid varázslatosak-*vonom le a tényt.* -De én is így gondolom. Azonban pillanatnyi meglepetést okozva hatalmas lépéselőnyre tehetsz szert, hiába derül ki aztán a hamisság. Vajon... ha valaki levágná a hajad, elkészítene egy százfűlé főzetet, és felvenné a te alakod, a hajadba levő mágia segítségével a képességnek is a birtokába jutna?

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 670;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=CcFF8spKtiI);;

(http://i1202.photobucket.com/albums/bb371/gazdy/tamara.jpg)

- Már pedig én válaszolok, mert megint csak nem értesz meg engem. Nem erről van szó Lamartin. Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy te információt akarsz kapni, ám adni cserébe már nem fűlik a fogad. Pedig ez csak így fog működni. Nem hiszem, hogy bármilyen fenyegetést jelentenék rád nézve. Így nem értem mitől tartasz ennyire velem kapcsolatban. Azok titkolóznak ennyire, akik félnek másoktól. Pedig nem vagyok az ellenséged. És engem is több minden érdekel, sokféle dolog hidd el. Ám van egy-két kiemelkedőbb dolog, amit fel is sorolok készségesen, ha megkérdezel ugyanerről. Az aurorság csak a jéghegy csúcsa. - Nézek rá rosszallóan. A harag és a tehetetlen düh érzése mardos, amikor közli, hogy érti, amit mondtam, csak éppenséggel tesz rá jó magasról. Kezem ökölbe szorul ismét és a húsomba maró körmeim okozta fájdalomtól – no meg a tehetetlenség érzésétől – még a könnyem is kicsordul.

Zavartan kapom oldalra fejemet és igyekszem kipislogni az árulkodó könnycseppeket. A világért sem akarok odanyúlni, hogy észrevegye. Szégyellem, hogy ennyire gyengének láthat. Tudom, hogy gyengének tart, ha észreveszi. Az érzelem sosem volt erény a Mardekár házában.
- Kezdesz úgy beszélni, mint valami halálfaló Lamartin. Csak nem bevettek már téged is a kis magánklubjukba? - Kérdeztem vissza epésen. Meg akartam bántani, odaszúrni neki. Hogy legalább annyira rosszul érezze magát, mint most én. Tudom, hogy gyerekesen viselkedem, de e percben speciel nem érdekelt. Szívem szerint felpofoztam volna, de volt bennem annyi tartás, hogy mégsem tegyem. ~Nem fogom hagyni, hogy kihozza ezt belőlem. Hogy az ő szintjére alacsonyodjam le!~ Döntöttem el. Vért izzadva fogtam vissza magamat. Lassan már olyan voltam, mint valami kitörni készülő vulkán.

A szemem, tekintetem árulhatta ezt el elsősorban. Hiszen ilyen színt nagyon ritkán ölt magára. Általában csak befeketedik. De most a fekete lassan eltűnt belőle és vérvörössé vált, akárcsak hajam. Ám mégsem ez lehetett a legmeglepőbb számára. Hanem az, hogy bőröm alól az eddig csak szunnyadó varázserő ki akart törni. Fehér bőrömet lassan kékesen izzó erek szőtték be, a nyakamtól kiindulva arcom két oldalán futottak végig. Úgy éreztem az érzelmeim letarolnak, lavinaként temetnek maguk alá. Kezem már nyúlt is a pálca felé, hogy a vélt és valós sérelmeket megtoroljam. A képzeletbeli poharam akkor telt be végül Lamartinnal, amikor azzal a Malfoyra oly jellemző önelégült mosollyal fejezte be a beszélgetést. Hallottam, amit beszél ám már túl pipa voltam ahhoz, hogy válaszoljak eme fejtegetésekre. Pedig beszélgetésünk rövid ideje alatt talán most először kérdezett olyasmiket, amiknek értelme is volt és nem csupán a beteges kíváncsiságát elégítette volna ki egyedül.

- Elég volt. Majd máskor folytatjuk… kizárólag csak tanulással. Különben még rád találok most küldeni némi rontást vagy átkot. - Suttogtam a végét indulattól remegő hangon, miközben felkelve megmarkoltam a fotel támláját. A kézfejemen a bütykök teljesen elfehéredtek tőle. Közel voltam ahhoz, hogy ne csak beszéljek a dologról, hanem cselekedjem is. - Te vagy az első, aki ki tudott ennyire borítani. Remélem, most rém boldog vagy Lamartin. - Mondtam neki száraz, az indulattól karcossá vált hangon. Végül mielőtt még bármit is tettem volna, elindultam kifelé a Borzodúból otthagyva őt a seregnyi hugrás között. Arcom már koránt sem az indulatosságomtól vöröslött, hajam őszes színűvé vált, ahogy könnyeim utat törtek maguknak. A végén már rohantam az ajtóhoz, nem törődve a döbbent csenddel, a feltámadt sustorgással és egyáltalán bármivel.

A folyosón aztán tovább futottam, nem nézve merre is megyek. Végül nem messze az odútól megálltam végre. Még láttam innen az ajtaját, a ki-be haladó diákokat. De nem érdekelt, csak az, hogy össze vagyok zuhanva teljesen. Az egyik faragott szobor lábánál kuporodtam össze és végre sikerült kitörnie belőlem rendesen a fojtogató sírásnak. Így próbálva megszabadulni a bennem lappangó indulatoktól. Már azt sem tudom, hogy mivel váltotta ezt ki belőlem pontosan. Azzal, hogy besokalltam tőle magától vagy attól, amit mondott nekem; esetleg mindkettőtől egyszerre. Utáltam közel engedni magamhoz az embereket. Ők nem értenek meg úgy, mint Lucy. Számukra csak valami csodabogár vagyok, ami érdekes és lehet vizsgálgatni meg boncolgatni a mibenlétét. Észre sem veszik, hogy egy érző lény vagyok, és csak megbántanak folyton. A kezeimet összefontam a térdemen és beletemettem arcomat. Most nem voltam kíváncsi senkire.

Megjegyzés: Sorry, de júzernek rossz a kedve. :-\ És a Vezúv kitört! xD ;;

Szószám: 553||Öltözet: Iskolai egyenruha

-De hiszen minden kérdésedre választ adtam-*ártatlan csodálkozással szemlélem dühödt háborgását, és ez most legalább őszinte csodálkozás. Mit sem könnyebb megjátszani, mint ezt, de kivételesen ihletet gyűjtök a későbbi csodálkozásokhoz, ebből az igaziból.* -Az, hogy nem tudod elfogadni, egyszerűen nem lehet az én hibám, nemde?
*Vidám hunyorgással próbálom visszahűteni a kedélyét, bár voltaképpen nagyon érdekes így. Késő Armiella, láttam a párát a szemedben, és a gyors pislogás is egyértelmű tanúskodás. Noha nem egészen értem mivel hoztalak ki a sodrodból, egyáltalán nem bánom.
Mert én, veled ellentétben tényleg meg akarlak ismerni. Nem egy kérdezz-felelek játékból, amiben aztán vitatni tudom a feleleteid, hanem ezekből az indulatreakciókból, amik sisteregnek belőle, mint egy gömbvillámból az energia. Voltaképpen nem bánom, hogy így alakult, bár Minticz bizonyára megbánatja majd velem. Fintort csal az arcomra, pont erre van nekem még szükségem.*
-A feltételezésed azt mutatja, hogy a leghalványabb reális fogalmad sincs arról, hogy milyenek a halálfalók. Amúgy már unom ezt a feltételezést, te vagy nagyjából a nyolcadik átlagos értelmű diák, aki ezt kérdezi tőlem. A válaszom nem, én soha nem fogok beállni a „kis magánklubba”-*hihetetlen, hogyha elfogy egy Hugrabugos vagy Griffendéles értelme, akkor mindig ezt hozzák elő. Halálfalók, halálfalók, halálfalók. Semmi más nem jut az eszükbe, csakis ez. Annyira gyenge próbálkozás. A szemem se rebben, pedig akár meg is sértődhetnék rajta. Voltaképpen igen. Csakhogy akkor éppen olyan lennék, mint ők.
Vajon mit szólna, ha megkérdezném tőle ugyanezt? Alighanem hisztérikus, vagdalkozó bömbölésben törne ki, rámborítaná az asztalt és a végén tönkretennénk teljesen a Borzodút. Nem kérdezem meg. Unatkozó tűnődéssel szemlélem mi jöhet még, hiszen én már nálánál is előbb tudom és érzem, hogy ez a beszélgetés már véget ért. Amikor ilyen kicsinyes dolgokat köpnek az ember szemébe, akkor egyszerűen nincs tovább. Túl forró a feje ahhoz, hogy az értelmes gondolatok megmaradjanak benne. Vajon mit gondol, ilyen temperamentummal van bármi esélye is aurorként? Az első öt percben saját maga ellen fordítanák a haragját.
Nehéz elképzelni róla, hogy angol. Egy angol egyszerűen nem lehet ennyire fegyelmezetlen.
A szeme azonban elbűvölő. A legszebb benne a szeme, színeváltós, hangulatharagos ékkő, most éppen vörös, mint egy rubin, a könnyektől legalább olyan élettelin is ragyog, mint egy cseppnyi vér. A bőre is figyelemreméltó, sötét rajzolata arra csábít, hogy nyúzzam le, preparáljam ki, vizsgáljam meg sejtről sejtre. Kész szerencse, hogy nem gyakorlott a legilimencia tudományában, és az én okklumenciám azért egy hozzá hasonló támadása ellen sikeresen kiépített, mert ha látná ezeket a gondolatokat aligha mosnám le magamról a becsmérlő jelzőket.*
-Nem hiszem, hogy némi rontás vagy átok szerencsés válasz lenne az érdeklődésemre-*kizárólag tanulás. Mennyire unalmas. Mennyire egyszerű. Mennyire átlagos. Szinte fáj ez, persze nem egyezhetem bele teljes szívvel és lélekkel, mint ahogy nem is fogok. Majd meglátjuk, mit hoz a következő alkalom.*
-Nem fáradoztál a boldoggá tevésemen, tehát a válaszom nem-*egyáltalán nem vagyok boldog, sem elégedett, noha igazán csalódott, komor, elkeseredett sem. Erre mind számíthattam, józan ésszel és belátással. Talán ez volna a közöny?
Figyelemre méltó azonban, hogy a kirohanása mennyire megváltoztatja a megmaradt Hugrabugos közösség szellemét. Az eddigi meghúzódó figyelés hirtelen feszültséggé változik, a buta szemek megtelnek gyámoltalan fenyegetéssel, néhány tétova kéz reszkető varázspálcák után tapogatódzik, hogy aztán ijedten visszaránduljanak, ahogy lustán körbepillantok rajtuk. Ideje nekem is távozni. Lassan és nyugodtan, kinyújtóztatom magam a kényelmetlen üléstől, szerencsére Armiella magával vitte a jegyzetem, sőt, azt szorongatta dühében, így nem szükséges felkeresnem a következő találkozó előtt. Elsétálok a tett helyszínéről.*

Köszönöm a játékot!

A játéktér SZABAD!

Ruha: Sima farmernadrág kék ing, és egy Hugrabugos sál. Valamint egy kopott hátizsák.
Kinek: Freya Middleton

Nagyot nyújtózom ahogy végig ballagok a folyosón. Egy kis csendre vágyok, távol a klubhelyiség zsibongásától. Nem mintha bajom lenne, de pár másodikos srác éppen most kezdet bent játszani a távirányítós mini seprőikkel. Ez pedig hamar át tud nálunk alakulni egy miniatűr kviddics bajnoksággá. Még ezzel sem lenne baj hiszen híresen rajongok a labda játékért, de nekem most figyelnem kell. Át kell tanulmányoznom a Gringots Safe Journal-t. A reggeli próféta mellet ez a gazdasági magazin az amit rendszeresen meg szoktam rendelni. Nagyon hasznosnak tartom a benne található híreket, és a többi forrással összevetve előre megtudom tervezni, hogy mely dolgok felvásárlásával gyarapíthatom tovább a vagyonom.
Meg toppanok a borzodú bejáratát nyitó páncél előtt és fejcsóválva nézem a páncélos alakon látható motívumot. Tiszta maszat az egész. Valaki már megint csokibékás szájjal csókolgatta biztosan. Előveszem a pálcám majd suhintok vele. - SUVICKUS! - Mondom, és a kérdésesen tiszta terület, most már szemmel láthatóan tiszta lett. Így már nem kockáztatok semmit mikor odahajolok, és egy puszit nyomok a borzra. A véset kis fémállatka rögtön életre kell és sietve elrohan a titkos ajtó irányába, hogy tegye a dolgát és az ajtó kinyilatkoztasson. Sietős léptekkel követem, hogy ne maradjak le az ajtó nyitásáról. Mikor belépek a borzodúba elégedetten szemlélem, hogy tényleg üres a szoba. Helyet foglalok az egyik babzsák fotelben, és nagyot nyújtózom. Majd a hátizsákomból előveszem a Gringots Safe Journal-t és elkezdem átlapozni. A cikkek annyira most sem érdekelnek. A sárkány tőzsde gazdasági grafikonjához lapozok inkább, és figyelmesen tanulmányozni kezdem. Elégedetten hümmögni kezdek. A helyzet fokozódásával a konzervált sárkánytűz lehelet ára emelkedni kezdett több Galleonnal. Ez igen csak örömteli hír, ha még emelkedik 10 galleonnal akkor túladok a készleteken, és enyhítő holdfüvet fogok rajta venni. De talán nem ártana még szétnézni. Ezért neki futok a többi grafikon tanulmányozásának is. Aprólékosan tanulmányozni kezdem, és közben füzet, és tol kerül elő a táskámból, és jegyzetelni kezdek. A szám misztikával talán majd még közelebb jutok pár dologhoz. Egyenlőre csak fel írtam pár terméket és pár adatot. Mivel még nincs eléggé nagy saját tőkém mindig csak egy árúba tudok befektetni, de nemsokára már több lábon is állhatok. Végül elégedetten zárom össze az újságot és nagyot nyújtózva a plafont kezdem bámulni.
A gondolataim szépen lassan azonban az iskolai helyzet körül kezdenek forogni, és általában a háború körül. Bár nem volt semmi bajom egyik oldallal sem, de meg kellett vallanom magamnak őszintén, hogy az amit az iskolával csináltak az viszont nagyon nem tetszik. Nincs már meg az a régi kellemes pezsgő hangulat.

Sebi

Mivel a mai folyamán halálosan unatkozom, és ezúttal írnivalóm sincs Jersnek, ezért nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Valamiért ritkábban ír mostanában nekem, tuti, hogy amiatt a Mirinda miatt van, teljességgel elhanyagolva érzem magam, és ez rendkívül rosszul érint, ezt persze nem akarom bevallani magamnak, talán egy kicsit féltékeny vagyok, amiért vele lóg mindig. Most már vele jár el moziba, meg minden normális és normálatlan dolgot vele csinál, nem pedig velem. Erről persze nem vagyok száz százalékosan meggyőződve, de gondolom, hogy ez állhat a nagy eltűnés mögött.
Tanulnivalóm lenne ugyan, de mivel nem szoktam túlzásba vinni a dolgot, ezúttal sem görnyedek inkább a könyv fölé. Chloenak sajnos sürgős tanulnivalója van a jövő hétre, ezért ő sem ér rá velem lógni, ezért kénytelen vagyok egyedül lézengeni a kastélyban. Úgy döntök hát, hogy ellátogatok a csapatom titkos bázisára, tehát a borzodúba. Ott úgysem szokott lenni senki, és csendben nézegethetem a plafont meg az ablakot, órákon át tudnám bámulni őket, sokkal varázslatosabb, mint a nagyterem híres-neves elvarázsolt plafonja. Ez csak a miénk, borzoké.
Amint a folyosón lépkedek zsebre vágott kézzel, a távolban úgy fest, hogy valaki éppen az általam kiválasztott helyre ment fel, de remélem, hogy csak káprázik a szemem. Habár, felőlem nyugodtan lehet ott bárki, tökéletesen tudok ignorálni másokat, és el tudok lenni a saját kis világomban, mintha csak otthon lennék és Jer-rel lógnék egész nap; szóval el tudom én ütni az időt úgy is, ha vannak ott mások – sajnos nehéz olyan helyet találni, ahol teljesen egyedül lehetek, ahhoz túl peches vagyok, hogy valaha ilyen összejöjjön. De mindegy, a sorsommal már megbékéltem hat évvel ezelőtt ott, a tengerparton, Vele.
Odaérek ahhoz a bizonyos borzos páncélhoz, és kelletlenül nyomok rá egy cuppanós puszit. Tiszta hülyeség ez a kinyitási mód, mert egy alohomora sokkal értelmesebb dolog lenne, vagy egy egyszerű kilincs, de nem baj, bonyolítsuk csak szegény Rey életét!
Az ajtó kitárul a messzeségben, én pedig odasietek, nehogy eltűnjön, és megint puszilgatni kelljen a borzot. Belépek a titkos terembe, és szomorúan látom, hogy bizony nem leszek egyedül. Nem baj, valahogy majd csak sikerül túlélnem.
Ahogy nézem ez az egyik bájgúnár a felsőbb évfolyamból, valahogy nem tud érdekelni, állítólag nagy csajozós, hát engem nem sűrűn tud érdekelni, de talán nem pusztulok bele, ha egy levegőt szívok vele néhány percen keresztül.
- Hello. – köszönök oda neki egykedvűen, rá sem nézek, csak elmegyek a terem legtávolabbi pontjára, ahonnan mindent remekül látok, mégsem vagyok útban senkinek, és senki nem zavar engem. Tökéletes harmónia.
Odamegyek az ablakhoz, és kinézek a tájra. A négy kazetta teljesen más világot mutat, ahány évszak annyi ablak. Nekem a tél a kedvencem.
Most el tudnám viselni, hogy ő is itt legyen velem, de ez hülyeség, igazából mindig el tudnám viselni… főleg a csók óta…
Nagyot sóhajtok, és bámulom a nyarat. Ahogyan sosem látom a tájat, mert olyankor egy másik világban vagyok, boldogan.

Freya

A gondolataim még mindig a háború körül forogtak, és elkalandozva merültem el emlékeim folyamában. Bár mind külsőleg, mind belsőleg semleges vagyok a szívem azért nekem sem kőből van. Sorra felbukkantak a szemem előtt azoknak a családoknak a tagjai akiknek haláláról, vagy eltűnéséről a reggeli prófétában olvashattam. Mondjanak bármit is a vértisztaság mániásak, ők is ugyan olyan varázslók mint mi, és a mugli születésűek. Elvégre ők is ugyanolyan fájó hiányt hagynak hátra, mint bárki más akit megszeretünk. Ezekben a pillanatokban bűnösnek érzem magam egy pillanatra, hogy míg a legtöbben elkötelezik magukat az egyik vagy a másik oldal mellet én nem teszek semmit. Semmi mást csak nyerészkedek, és üzletelek mind a két oldallal. Azonban gyorsan eszembe jut, hogy a legtöbb varázsló és boszorkány önként megy a harcba.
- Háború vágóhíd
Nem vagyok marha
Szívem néma.
Suttogok el egy haikut és rögtön megállapítom, hogy nem én vagyok a legjobb haiku költő. Talán valami hagyományosabb verset kellene írnom erről. De nem most. Ugyanis nyílik az ajtó és én a bejárat felé kapom a fejem. Nem nagyon döbbenek meg mikor a házam egyik tagja suhan be rajta. Viszont azon a bizonyos személyen aki besurran rajta igen is meglepődök. Félre döntött fejjel veszem szemügyre a lányt. Egyszerre tűnik ismerősnek, és ismeretlennek, mintha most először látnám. Nem sokkal később a név is felbukkan a tudatomnak határán. Freya. Az egy évfolyammal alattam járó egyik lány. Nem csoda, hogy elsőre nem ismertem meg. Az utóbbi időben igen csak kivirágzott, bár tegyük hozzá mindig is csinos volt. De szép volt mint egy rózsaszál. A szépségét csak egy dolog árnyékolja be, mégpedig a szemmel látható feszültsége. Arcának lágy íve és vonásai apró gondterhelt ráncokkal teli maszk. Nekem is csak gépiesen köszön, a hangja nem csengő, nem csilingelő. Halk és monoton. Járása szintén gépies nemtörődömséget sugalmaz ahogy szinte már messzire kerülve engem a szoba távolabbi sarka felé lavíroz és helyet foglal. Roppan egyet a nyakam, ahogy tovább döntöm. A fájdalom bizsergető szinte már kellemesen ismerős érzése árad szét a roppanás nyomán. Önkéntelenen mozdulat. Sokan mondták már, hogy nem egészséges ropogtatni a kezeimet és a nyakamat, de nem tudok leszokni róla. Felkapva a fejem gyorsan köszönök. Nem szeretek udvariatlan tuskó módjára köszönés nélkül hagyni egy köszönést. - Hello! - Köszönök vissza a kedvenc diplomatikus módszeremmel. Mi a módszer? Az, hogy mindig úgy köszönök vissza ahogy nekem is köszönnek. Ha „szia!” hangzik el „szia!” a válasz, ha „hello!” akkor „hello!”. Egyszerű dolog, de gyorsan és hatékonyan lehet vele növelni a beszélgetőpartner komfortérzetét. Hátra hajtva a fejem, újra a plafont kezdem bámulni. Nem vagyok az az ember, aki csak úgy belezavar más magányába. Viszont az a ember sem én vagyok aki szó nélkül tudja hagyni mikor egy ilyen szép lány ilyen bánatosat sóhajt, mint most Freya. Fogom az újságomat, bele rejtem a hátizsákomba, majd felállok, és nagyot nyújtózok. Végig nézek magamon, és le simogatom az ingemet. Oda sétálok, és megállok előtte.
- Minden oké? Eléggé zaklatottnak látszol. Tudok segíteni? - Kérdezem, és leguggolok mellé, miközben az arcába nézek. A vonásai még mindig feszültséggel teliek, én pedig remélem tudok enyhíteni az őt kínzó gondokon.
- Csak nem rossz híreket kaptál a háborúból? - Kérdezem, hiszen mostanában ez a legvalószínűbb oka annak, ha valaki aggodalmasan magányra vágyva nagyokat sóhajtva üldögél. Persze átfut egy másik lehetőség is a fejemben. Lehet nagyon mellé trafálok, és csak simán most dobta a pasija. Akaratlan egy másik haiku formálódik meg a fejemben
„Égi angyal,
Alabástrom fehér bőre
Szárnya szegett”
A jelek szerint én és a haikuk nem illünk össze.

Sebi

Nem igazán figyelek arra, hogy mi zajlik a környezetemben, nem is igazán érdekel, őszintén megmondva. Hallom ugyan, hogy az a gyerek piszmog valamit, de biztosan gyagyás, ha magában beszél. Hozzám ugyan biztos nem, mert szerintem egy szián kívül nem sok mindent beszéltünk az eddig eltöltött hat évem alatt. Remélem, hogy társalgásunk ezúttal is kimerül ennyiben.
Továbbra is a nyarat szuggerálom, majd az egyik pillanatban becsukom a szemem, és látom magam előtt az igazi nyarat, amikor otthon vagyok és ott a család, meg Jer meg a tér és minden, amit szeretek. Örülök, hogy nem látom az itteni nyarat, az maga lenne a pokol, ha még azt is itt kellene töltenem. Így is börtön ez az egész suli, most meg főleg, hogy csak ritkán írhatok levelet haza.
Közeledő lépteket hallok, ezért a biztonság kedvéért kinyitom a szemem. Jól is teszem, mert az a bájgúnár idejött hozzám, csak tudnám, hogy mit akar.
Karjaim keresztbefonom a mellkasom előtt, és várok, hogy mivel áll elő itt nekem. Remélem, hogy csak egy pennát akar kérni és megy Merlin hírével, de sajnos a következő pillanatokban kiderül számomra, hogy ez nem lesz ilyen könnyű menet. Idejön hozzám, és arról faggat, hogy mi a bajom és miért vagyok zaklatott? Annak tűnnék?
- Egyáltalán nem vagyok zaklatott – válaszolok neki közömbösen és nézek rá, hogy mi a frászt akar tőlem. Házi feladatot aztán várhat tőlem, nem leszek a csicskása, ahogyan azt mások be szokták vállalni; én ugyan nem! Pont ő akar segíteni, mikor még a nevemet se tudja? Vagy, lehet, hogy tudja, de én nem az övét és tökéletesen jól érzem magam így, nem zaklat fel a dolog. - Nem kell segíteni, kösz – válaszolom meg a kérdését, amelyet bizonyára azért tett fel, hogy jófejnek tűnjön a szememben. De nem ismerem, ennélfogva nem fogok neki a szívfájdalmaimról beszélni, hiszen ő egy vadidegen nekem, semmi más. Talán Chloe az a suliban, akinek mesélek, de senki más.
Továbbra sem hagy békén, valami háborúról faggat, legszívesebben az arcomat kaparnám a kérdés hallatán. Inkább beletúrok a hajamba, mert már nagyon remeg a kezem, és egy pofonra áhítozik – persze nem saját magamnak.
- Mivan? – kérdezek vissza, és felnevetek a kérdésén – Te most viccelsz, ugye? - inkább nem válaszolok normálisan a kérdésre, mert azon tényleg csak felbosszantanám magamat. Mit aggódjak itt a háborún? Majd megnyeri valaki, aztán kész, én meg vagyok olyan talpraesett, hogy meg tudjam védeni magam, bármi történjék is. Tudok alapvető átkokat meg bűbájokat, azok csak elegendőek arra, hogy túléljem, ha valami drasztikus fog történni. Ha meg nem élem túl, akkor meg Jers meg Apu majd hoznak virágot a síromra. Tudom, hogy nem vicces, de mit sírjak itt előre? Semmi értelme nincs rágódni azon, hogy vajon mi fog történni, majd ráérek akkor idegeskedni, ha eljön a pillanat.
Ha megtudom, hogy valami álnok kis trükknek vagyok most az áldozata, akkor lesz itt ejnye-bejnye, az már biztos! Volt már olyanban részem, hogy fogadás tárgyát képeztem. Ennek fényében kíváncsian várom a többi elmés kérdést. Legalább nem unatkozom, jupié.

Freya

Okééé... A lány a jelek szerint nagyon nem csíp engem. Legalábbis hideg akár egy jégkocka. A diszkrét érdeklődő kérdéseimre elég elutasító hangnemben válaszol. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom az udvariaskodást a francba. Elvégre nekem sincs szükségem ara, hogy mindig én olvasszam fel a jégkirálynők szívét. Ami persze egyáltalán nem könnyű és hálás feladat. Viszont én is ember vagyok én is érző, és úgy döntök ki derítem vajon tényleg mi nyomja a szívét. Hiszen a lány tényleg úgy néz ki mint akire nagyon ráfér egy önzetlen beszélgetés. Elvégre, mikor az ember szívét nyomja valami néha nagyon jólesik kiadni magából azt a sok szót érzelmet ami a szívében kavarog. Még ha ezt egy idegen személy számára teszi is meg. Nem nem fogom csak úgy békén hagyni.
- Nos pedig nagyon úgy nézel ki mint akin átgázolt egy kentaur csorda véletlen. Kissé megviseltnek látszol, még ha nem is fizikailag. A szemeid azonban elárulnak téged.
Mondom neki tovább erőltetve a témát, tovább ütve a vasat. Azután persze készülök rá, hogy ő talál túl tolakodónak, és ő fog engem ütni, mint szódás a lovát. Vagy szembe találom magam egy frankó kis rontással, vagy átokkal. Hej nem volna jó ha most hörcsögpofa rontást kapnék. Azonban mikor azt kérdezi tőlem, hogy viccelek-e a háborúval, a gonosz énem valahol mélyen legbelül elvigyorodik. Kis híján felnevetek vele együtt de nem teszem. Az arcomra a halálos komolyság maszkja költözik. A játékos szemeim hidegé válnak mint az acél. Ezért is imádom a szürkés árnyalatú szemem, hiszen csak barna szemekkel nem lehet ilyen hidegen nézni. Vannak akik próbálkoznak, de a hideg nézés minidig is a kék, és szürke szemű emberek sajátja volt.
- A háborúval lehet viccelni? - Kérdezem halkan, miközben felállok a guggolásból . Na persze, hogy lehetséges hiszen én magam sem gondolom komolyan a szavaimat. Vagyis nem teljesen. - Igen, igazad van lehet. De nem hiszem, hogy azok az barátaid akik a mostani káoszban elvesztették szüleiket, vagy valamely közeli barátjukat egyet értenének veled. Vagy talán te még nem láttad azoknak a diáktársaidnak az arcát akik a reggeli prófétát kinyitva értesültek arról, hogy halálfalók végeztek testvérükkel, nagyszüleikkel, vagy éppen lehet a szerelmükkel? Nem láttál mostanában a kelleténél sokkal több kisírt szemű srácot? Nem kapni naponta valami új aggasztó hírt? Azt hinné az ember, hogy ez már fel sem tűnik, hiszen annyi de annyi ilyesmi történt. Már már szokványos, hogy olyan diákot lát az ember a folyosón aki attól retteg mikor viszik őt vagy a családját el, csak azért mert mugli származású. Már talán senki nem kapja fel a fejét egy rémtettre. - Majd lassan teszek egy lépést majd még egyet távolodva a lánytól és vissza fordulok felé. - Olyan nagy baj, hogy aggódok egy Hugrabugos társamért ezekben a vészterhes hírekkel teli időkben? Olyan nagy baj, hogy valaki aggódik érted? Szerencsés vagy mert ez a háború még nem követelt tőled áldozatot. De továbbra is azt mondom, valami nyomja a szíved, valami bántja a lelked. Csak rád kell nézni. Miért nem engeded, hogy valaki segítsen? Helyesebben miért nem mondod el nekem mi bánt téged? Nem ígérem, hogy tudok segíteni, vagy olyat tenni amitől jobban leszel. De akkor is itt vagyok. - Rohadt nagy szemétládának érzem magam, hogy ilyen manipulatív szónoklatot tartok. De attól, hogy manipulatív, még minden egyes szava igaz. Talán sikerül megtörnöm a jeget a jégkirálynő szíve körül egy kicsit, hogy felengedjen. Ha meg nem, akkor sem történt semmi. Én megpróbáltam.

Sebi

Hihetetlenül jó ötlet volt feljönni ide, mert legalább jól szórakozom. Ugyebár nem csak egy jó film vagy vicc lehet szórakoztató, hanem mondjuk valaki is – esetünkben ez a kedves és aggódó fiatalember, akin mindjárt megesik a szívem. De komolyan, én nem tudom, hogy mit szívott.
Magamtól nem megyek csak úgy oda egy idegenhez – akinek még a nevét sem tudom – és kezdem el kérdezgetni a világ nagy dolgairól, meg arról, hogy mi nyomja a lelkét. Ha elmondom valakinek, akkor az sem ő lenne, hanem mondjuk Hóborc, mert ő jó fej – bárki bármit is mond. Na jó, csak viccelek, de tényleg ez nagyon vicces, amit ez a fiú összehord itt nekem! Az, hogy szomorúnak nézek ki, meg hogy biztos a háború az oka…
- Hát öcsi, nem tudom, mit szívtál, de adhatnál belőle nekem is. – mondom visszafojtva a nevetésemet, de azért igyekszem komolyságot erőltetni magamra. Látom rajta, hogy tényleg aggódik, akkor legalább megpróbálok olyan fejet vágni, hogy örüljön, szóval valami szomorúnak tűnőt, szemeimet lesütöm, nehogy rá kelljen nézni, mert azon nyomban kitör belőlem a röhögés. Kezemet a számra tapasztom, és ezzel is igyekszem visszafojtani a kitörni készülő kacajt.
- Aha, értem. Szóval a szemeim elárultak. De nem értelek… Rád sem néztem, mikor bejöttem, hogyan láttad akkor? – kérdezem érdeklődést mutatva felé. Nem küldöm el melegebb éghajlatra, majd itthagy, ha megelégeli a cinizmusomat meg a szívatást, ha meg jó neki, akkor felőlem maradhat. Elfér… Majd megpróbálok vele szocializálódni, hogy örüljön.
Valamiféle gonosz pillantást küld felém, amikor szóba kerül a háború, amely engem annyira nem hat meg. Ez van, nem tudok mit tenni, menjen és tüntessen a Greenpeace-szel, én ugyan nem megyek!
Az elkövetkezendő néhány percben – mert igen, hosszú-hosszú perceknek tűnik, amíg mondja a kis monológját – csak ülök és nézek magam elé, hallgatva a világ nagy dolgairól szóló értekezését meg a kis előadást a háborúról, meg kábé arról, hogy mennyire szívtelen dög vagyok, amiért nem aggódom minden percben valakiért, meg persze, hogy nem mondom el neki, hogy mi nyomja titkon a szívemet – amiről én magam sem tudok, de nem számít.
- Majd néha vegyél levegőt is! – szúrom közbe, amíg egy ponton tétovázik, de aztán ahogyan látom, vesz levegőt, mert valószínűleg már nem tudná darálni a szöveget, habár a varázsvilágban semmiben sem lehet biztos az ember.
Úgy fest, hogy most nagyon arra megy ki a játék, hogy kisírjam a vállán magam, mert annyira készséges, hogy már-már hányingerem van attól, hogy mennyire tenyérbe mászó a viselkedése. Nem baj, most legalább tudom, hogy vele sem fogok többet szóbaállni, ha most ebben a pillanatban abba nem hagyja a dumát.
- Szóval. Nem kell aggódnod értem, semmi bajom nincsen. Ha ki akarom önteni a szívemet, akkor elsőként a barátaimhoz megyek, nem pedig egy idegenhez, mert igen, te az vagy, mert még a nevedet sem tudom. – én tartok szünetet, mert szükség van hatásszünetre, hogy biztosan felfogja az elmondottakat. Én már arra sem emlékszem, hogy mivel kezdte a monológot, mert egyben ledarálta az egészet. Veszek egy nagy levegőt, és folytatom némi kedvességet erőltetve magamra. – Nézd, szomorú dolog, hogy háború dúl, de nem fogom felvágni miatta az ereimet. Ha majd harcolni kell, akkor fogok, ha meg menekülni kell, akkor azt fogok. Nem értem, minek kell ennyit lovagolni ezen a témán. – fejezem be és elhúzom a számat, mert igazából komolyan is gondolom, amit mondok. Oké, hogy szrban a haza, de attól nem lesz jobb, ha ezen parázok minden percben, hogy mikor halhatok meg…

Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 08. 30. - 18:48:37