Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Eltávozott Admin - 2008. 04. 10. - 19:59:28



Cím: Az északi udvar
Írta: Eltávozott Admin - 2008. 04. 10. - 19:59:28
Az északi udvar hatalmas füves terület. A diákok télen hógolyóznak, szánkóznak, csúszkálnak itt.

Az udvart a tó, az erdő és a vár védőfala határolja. Órási terület.


Cím: Lyra
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:21:24
{ Lyra }

A McGalagony professzornő által tartott átváltozástan óra végeztével Frederique úgy döntött, hogy sétál egy kicsit az udvarok valamelyikén, és kiszellőzteti a fejét, ezzel is rákészülve a délutánra betervezett programokra. Azok bizony akadtak szépszámmal, szóval nem ártott egy kis pihenő a hatalmas menet előtt. Mindemellett amúgy is ráfért már egy kis kikapcsolódás a fiúra, mert az utóbbi napok eléggé megterhelően hatottak a számára. Persze fáradtságában most inkább a korareggeli Kviddics edzés játszott közre, no meg persze az óra anyaga is annak ellenére, hogy az nagyon izgalmas volt. Freddie soha nem volt egy korán kelő típus, de ha kellett, azért össze tudta szedni magát…és mint az köztudott, a csapatkapitány szerette kínozni a csapatának tagjait korahajnali mókákkal.

A teremből kilépve összeszűkített szemekkel nézett körbe a folyosókon, majd az előtte lévő keringő párkányán áttekintve emelte tekintetét a nap irányába. Mintha kérdőre vonta volna az égbolton fényesen izzó korongot, miért kell ilyen erőteljes fényárba borítani a világot? A sugarak bántották a mogyoróbarna íriszeket, merthogy a teremben inkább derengő félhomály volt. A mozdulatsorokat aztán újabb követte, a fiú ledobta a táskáját a folyosó rideg kőpadlózatára, majd magára öltötte varjúszín talárját, melynek jobb, mellkasi részén ott díszelgett a sárga-fekete szegélyes címer is, jelezvén hovatartozását a házak között. Midőn az iskolai kötelező viselet felkerült, ismét felkapta a táskáját, majd annak övét átbújtatta a nyaka felett, és így indult meg a kikapcsolódást jelentő sétájára. Út közben figyelgette az embereket, és azon keveseknek, akiket sikerült megismernie a fél éves itt tartózkodása alatt, intett, vagy köszönt. Ahogyan a helyzet éppen hozta…soha nem volt az a túlbuzgó jellem, hogy odalépjen valaki mellé, és szóljon neki, hogy köszönni szeretne. Amennyiben nem figyeltek rá, úgy nem törte magát feleslegesen ilyesfajta dolgokkal. A szívbajosságot, és idegbeteg hozzáállást mégc hírből sem ismerte mentalitásának köszönhetően.

A Roxfort megannyi udvara közül az mellé érve, ahol idejének nagy részét tanulással szokta tölteni, úgy döntött, hogy megtalálta a megfelelő helyet. A folyosó keringőjének párkányánál megtorpanva egy pillanatra kezeit a hűvös kőlapokra helyezve dőlt előre, hogy körbetekinthessen…a hely üresnek hatott, legalábbis első látásra. Persze Freddie szemei előtt meglehetősen fátyolos ködfoltok húzódtak fáradtságát jelzendő. Az első átjárónál kilépett a kopár földre, majd tekintetével egy jobb állapotban lévő padot keresett. Jelenleg túlzottan hideg volt még, hogy a földre heveredjen le. Az ülőalkalmatosság mellé érve kibújt a táskája pántjának szorításából, majd a földre dobta. Talárjának alsó részé maga alá gyűrve telepedett le, és vetette meg hátát…annyira ellazult, hogy lejjebb csúszott, és fejét a háttámla felső részének támasztotta. Lábait bokában keresztezve tartotta magát valamelyest, nehogy annyira megcsússzon, hogy leborul. Lehunyva szemeit adta át magát a nap melengető fényének…nem érdekelte most semmi…megtámadja valaki? Amennyiben van olyan idióta diák, aki ebben kedvét leli, hát tessék…őt nem zavarták az efféle dolgok, mert nem magát járatta le, ha bebukja a támadást…sokkal inkább az idiótát sajnálta, aki ezt meghúzza a lépést.

A pillanatnyi merengést követően aztán lépteket hallott…elgondolkodott, hogy kinyissa-e a szemét…de szerette a meglepetéseket, így továbbra is csak ült, és pihengetett….


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:23:30
//Freddie//

Álmos fejjel botorkálok ki a tanteremből. Ezek a korai kelések, és későn fekvések, valahogy mindig megviselnek. Mike, meg az Ő hajnali edzései, és az én éjszakázásaim, néha meglehetősen rusztikus formákat tudnak ölteni. Ha erre rájön még valami, óra, vagy házi, tuti receptek ahhoz, hogy egész napra belassuljak, majd a végén holtfáradtan ájuljak az ágyamba. Lehet, hogy anyának igaza van, és valamiféle rendszeres étkezést, és kellő vitamint kéne magamba pakolnom, hogy ne legyek olyan, mint akibe csak hálni jár a lélek?. Ha komolyan akarom venni az edzéseket, meg a tanulást, azt hiszem, kénytelen leszek változtatni a hozzáállásomon bizonyos dolgokhoz, úgy mint az evészet.

Lassú létekkel ballagtam az udvar felé, bízva abban, hogy találok egy üres padot, amelyre lerogyhatok, és ha már kellően kiszellőztettem a fejem, vagy nem vagyok túl feltűnő jelenség, akkor talán folytathatnám is az írást. Végigsimítottam a táskámon, melyben az értékes pergamenek lapultak kínos sorrendben, majd rántottam egyet rajta, hogy kiszabadítsam, az alászorult hajtincseim, és átvettem a másik oldalamra, egyúttal igazítva egyet a taláromon, amely (mivel egy számmal szinte mindig elmérnek), kissé félrecsúszott. Ha anyám ezt látná… Biztos megkaptam volna a magamét „Lyra, egy talár álljon úgy, ahogy annak állnia kell, nem gyűrötten, nem félrecsúszva, és nem leebédelve.” Hah, mintha én pont a lekajálós típus lennék. Az, meg hogy elcsúszik.. Istenem, tehetek én arról, hogy Madam Malkin mindig egy számmal nagyobbat ad, mondván, hogy úgyis belenövök?

Amikor odaértem, már messziről láttam, hogy a kedvenc helyem elfoglalták. Mégis kicsoda, és miért; - sóhajtottam fel, látva, hogy kereshetek magamnak másik helyet, ha van még egyáltalán…
Na várjunk csak: hiszen ez Frederique a csapatból. Na jó, neki elnézem, hogy elfoglalta. Szegényt nem nagyon láttam még társaságban, vagy csak én nem sétálok arrafelé, amikor Ő többedmagával volt? Mondjuk tény, hogy biztos sokat szekírozhatják a kiejtése miatt, de Istenem, ha mi mennénk külföldre, ott meg minket mosolyognának ki, ez persze nem zárja ki azt hogy ne legyen benne valami klikkben. Nekem is párszor mondta a spanyoltanárom, meg apu is, hogy kissé selypítek, pláne ha fáradt vagyok. Vajon mit szólna ha megkérdezném hogy leülhetek e? Velem alapjáraton nem sokan szoktak beszélgetni ( nem mintha én nem tehetnék róla). Végülis mindegy, maximum elküld, és kész.

- Salut Frederique!- köszöntem széles mosollyal, felelevenítve a vakáció alatt összeszedett csekélyke franciatudásom. – Leülhetek?
[/b]


Cím: Lyra
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:25:43
{ Lyra }

A fiatal fiú elernyedve üldögélt a pad majdhogynem teljes széltét elfoglalva, élvezvén az üdítõ és friss levegõt, valamint az arcába csapó langy sugarakat. Amikor az elsõ neszeket meghallotta, végigszaladt a gondolat a fejében, hogy vajon kinyissa-e a szemeit…de végtére is minek zavartatná magát? Elég kevés ember van a Roxfortban, akivel egyáltalán beszélõ viszonyt alakított ki, köszönhetõen a vérében csörgedezõ elzászi jellemvonásnak. Tartózkodó szokott lenni, és inkább külsõ szemlélõ, mintsem középpont. Tény, hogy a társaság centrumává is tudna válni, ha akarna…megvan benne a képesség…az egyes tulajdonságai egyértelmûen alkalmassá tennék erre…de soha nem vonzotta annyira a hírnév. Õ inkább az a csendesebb hõstípus kategória, aki a színfalak mögött tevékenykedik. A feltûnési viszketegségben szenvedõk nem zavarják…tegyék, amit tenniük kell, hogy idiótának hassanak…mire jó?

Ahogyan megtisztítva gondolatait merengett a kora délelõtti napsütésben, léptek neszét hallotta meg a keringõ folyosója felõl. Az egész olyan lágynak hatott, hogy a dolgot inkább valamiféle libegésnek tudta be…ebbõl persze következett, hogy az érkezõ egy lány. Révén, hogy Freddie az udvariasságáról volt híres, megfordult a fejében, hogy felpattan, és köszönti a sétálót…mivel azonban nem volt az a buzgó típus, és lehunyt szemeinek köszönhetõen nem tudta ki érkezik, úgy döntött, marad, ahogyan van. A léptek koppanása a folyosó termõkövekkel kirakott padlózatán aztán elcsendesedtek…helyüket valamiféle tompa, és halk dobogás vette át. Az ismeretlen érkezõ kilépett az udvar fagyos földjére…és közeledett. Freddie továbbra sem mozdult…abból, hogy még egyetlen átok sem lett hozzávágva, valamint gúnyolódó szavak sem érkeztek az irányába, rögtön kizárta, hogy az illetõ Mardekáros legyen. Sajnos a hat hónap alatt rá kellett ébrednie, hogy a zöldszegély címeresektõl ez bizony alapjáraton elvárható…legalábbis a legtöbbjüktõl, mert szerencséjére összeakadt egy olyan emberrel is, aki felülemelkedett ezen a gyermekies viselkedésen…igen, a csónakházban, az iskola hagyományait öregbítendõ napon lelt rá.

A merengésébõl aztán egy édesen csilingelõ hangocska ragadta ki…franciául köszöntötték…természetesen azonnal felpattantak a mogyoróbarna íriszeket rejtõ szemhéjak, és az érkezõre vetültek. A Hugrabugos fiú ajkaira egy lágy és kedves mosoly húzódott Lyra láttan, aki pontosan ebben a pillanatban érdeklõdött a padra való leülésrõl. Freddie összeszedve testének szétmállott darabkáit tolta fel magát lábának segítségével, majd a pad lapjára szorítva kezeit állt fel, hogy köszöntse a lányt. Amint felegyenesedett, kezét nyújtotta a csodaszép teremtés felé, kérlelvén annak jobbját. Amennyiben Lyra adta, úgy a fiú körbefonta ujjaival a barackvirágszín, bársonyos tenyeret, és megemelve azt egy csókot lehelt a kézfejre. Igen, Franciahonban megszokta, és ez a köszöntés beleégett a tudatába…nem érdekelte, hogy furcsának tartják emiatt, vagy cikizik…nem törõdött az efféle dolgokkal. Ami nem volt fontos a számára, azt azért képes volt félvállról kezelni…még akkor is, ha tudta, hogy ez nem éppen egy jó szokás. A kézcsókot követõen, már persze ha lány kezet nyújtott, szólalt meg. Amennyiben nem, úgy természetesen ezen mondatok következtek a felállást követõen.
- Hódolatom Backwood kisasszony!
Noha valós köszöntés nem hangzott el, a mondat mégis annak felelt meg jelen helyzetben, amelyet a fejjel való biccentés is jelzett. Freddie úgy gondolta, ha már a lány az anyanyelvén tett kísérletet a megszólítására, õ úgy viszonozza azt, és megpróbál valami kifinomult angol köszöntést találni.
- Természethesen! Egy ilyen csodálatos teremtés számára mindig, és bárhol akad hely!
Mondta mosolyogva a lány kérdésére, majd a kezében tartott kezet a pad felé irányította…ez volt a másik szokása, amirõl nem tudta eldönteni, hogy helyénvaló-e, vagy sem, itt Angliában. A kezekkel való illemtanféle játék…amennyiben a kezébe kaparint egy kacsót, úgy hazájában a hölgyet valamelyest irányítani szokás. Persze nem kijelölve, hogy márpedig ezt teszed…mert a hölgy visszakozhat…mégis, valamiféle útmutató, és illedelmesség a másik nem irányába. Jelen helyzetben a fiú a pad felé fordulva próbálta Lyrát indítani, miközben szabadon maradt bal kezével természetesen az ülõalkalmatosság felé mutatott, jelezvén szándékát.

Midõn a lány leheveredett, jómaga is leült…természetesen immáron egy jóval moderáltabb ülési stílusban, noha jólesett volna folytatni az elõzõ leledzést. Tulajdonképpen miért is ne, talán Lyra is szeretne kicsit ejtõzni…és közben beszélgetni is lehet. Az ébenbarna szemeket a lány felé vetve mosolyodott el ismételten.
- Kissé fáradtnakh tûnsz, azonban szépséged még így is sugárzóbb, mint egy nyíló rózsáé!
Kezdett bele a beszélgetésbe, észre sem véve, hogy tulajdonképpen úgy beszél, mintha a Beauxban üldögélne egy lánnyal az oldalán…ott az efféle bóknak szánt mondatok mindennaposak voltak.
- Van khedved ellazulni kicsit?
Fûzte tovább a szavakat, fel sem ocsúdva, hogy az elõzõ mondata talán zavarba ejtõ, esetleg túlontúl tolakodó volt. Lejjebb csúszott a padon, fejét ismét a hátlapon megvetve, lábait pedig bokában keresztezve. Tekintetét ezután ismét a lányra vetette.
- Próbáld khi, csodálatos érzés!
A szempár nem akarta ereszteni a másik tekintetét, elveszett annak bájaiban…már ha a másik viszonozta a pillantást…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:26:50
//Freddie//

Vidáman nyugtáztam, hogy még vannak értelmes emberek a világon. Sőt, itt a Roxfortban is. A kézcsóktól ugyan kissé megilletődtem, hiszem az angolok nem túlzottan, érintik meg egymást, kivéve, ha ismerősök, vagy rokonok. Néha még egy baráti ölelést is képesek félreérteni. Talán ezért vonzódom én a spanyol nyelvhez, és kultúrához? Mennyivel lágyabbak a szavak, és mennyi érzést lehet kifejezni egyetlen mondattal.. Persze ehhez már érzék is kellett, ami igencsak hiányzott azokból, akiket erre a csodálatos nyelvre tanítgattam. Milyen csúnyán is formálták a szavakat, eltaszítva belőlük minden dallamot, és gyönyörűséget. Na de mindegy, majd ez is megváltozik idővel. Legalábbis remélem.

Ahogy Frederique a pad felé irányított, egy csöppet meglepődtem, bár az igazat megvallva az igazi úriemberek ezt teszik egy hölggyel,. Ő pedig úgy látom azok közé tartozott, méghozzá a kedvesebbik fajtából. Amikor nyaralni voltunk, gyakran láttam, ahogy a kávézókban a nők alá tolják a széket is, miután odavezették az asztalhoz, így pedig sem jogom, sem kedvem nem volt ettől a gesztustól megfosztani Őt.

A „Backwood kisasszonyra” viszont ugrottam. – Szólíts Lyrának nyugodtan. - nevettem rá, és helyet foglaltam mellette. Igazából nem is bántam, hogy ilyen angyalian udvarias volt, egy pillanatra újra igazi nőnek érezhettem magam.
Kósza pillantásom találkozott az övével, amikor megjegyezte, hogy fáradtnak tűnök, és édesen bókolt hozzá. A kifejezést nem vettem magamra, ez nála általánosság számba mehetett a szülőhazájában, az, hogy szép, a mai napon pedig egyáltalán nem volt rám jellemző, na nem mintha máskor igen, de.. na mindegy, hagyjuk. – Ez igazán kedves Tőled Frederique, de… - Jézusom, most mit mondjak? -  ma nem vagyok formában. – mondtam egy félmosollyal az ajkaimon. – Michael a halálba hajszol ezekkel a korai edzésekkel. –tettem hozzá tréfálkozva. – Persze, én vagyok a hibás, mert sokszor nagyon későn fekszem le. – egy simítás a táskámon, és a nap felé fordítottam arcom. Kedvem lett volna kényelmesen elhelyezkedni, mint ahogy Jasonnel tettük nagyon régen, de ugyan, mit gondolhatott volna akkor? Hogy egy illetlen kis fruska vagyok?

Mintha hallotta volna a gondolataimat, kényelmesen elhelyezkedett, és erre buzdított engem is. Ráemelve kékeszöld lélektükreimet, megállapítottam, hogy nagyon hasonlít a bátyámra, épp az a huncut mosoly hiányzik róla, ami Jasonnek mindig a kisujjában volt. A gondolatra, egy pillanatra elszomorodtam, azt hiszem, ezt sosem fogom végérvényesen feldolgozni. Tekintetünk újra találkozott, én pedig engedvén unszolásának, ajkaimat összecsücsörítve, hasonló pózba tornáztam magam, mint Ő. Meglepődtem, milyen könnyen ment. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, aztán halkan megjegyeztem – Ebben a pózban egész nap el tudnék lenni. – újabb sóhaj, és magam fölé emelve a kezeim nyújtóztam egyet, majd a pad mellé ejtettem az addig szorongatott táskát, visszamásztam nyugalmi állapotba, amikor újfent szembetaláltam magam a mogyoróbarna íriszeivel. Hoppá, talán megütöttem volna nyújtózkodás, vagy fészkelődés közben? – Valami... baj van? – kérdeztem félszegen, bár igazából nem tudom miért. Nem úgy nézett ki, mint aki haragudna rám. De mégis kissé furcsán éreztem magam attól a pillantástól, amit vetett rám. Álltam a nézését, majd önkéntelenül újra mosolyra nyílott a szám…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:28:54
{ Lyra }

Miután Frederique a családnevén köszöntötte az előtte álldogáló csodálatos Hugrabugos teremtést, az mosolyogva jegyezte meg, hogy nyugodtan tegeződhetnek…mi több, még egy becenév is elhangzott a későbbiekre való tekintettel. A fiú örült, hogy nem kell külön kérdezősködnie, miként is szólíthatja majd házának egyik legszebb virágszálát. Tulajdonképpen a tőle szokásos köszöntésnek az illedelmen kívül volt még egy apropója, amelyre az előző helyzet tökéletes magyarázatot adott. Igen, egy új ismeretség kialakításánál mindig nehézkes megtalálni a közös nevezőt a nevek terén…azonban – természetesen akkor, ha lányról van szó -, ha a családnevet említi a hazájában használatos madmasel szóval megtoldva, annak hatására a lányok általában megelőlegezik számára a becenevet, vagy nevet, ahogyan a későbbiekben majd hívhatja őket. Fondorlatos kis dolog, de persze csak másodlagos az illedelem mellett.
- Lyra…Lyra…
Szólalt meg bársonyos hangján Freddie, ízlelgetve a hallott nevet…mintha valami édes bort, vagy minőségi pezsgőt vett volna a nyelvére.
- …ighazán gyönyörű neved vhan!
Fűzte tovább a befejezetlen gondolatsort, miközben a lányra pillantva elmosolyodott. Lyra a szépségének firtatására először halovány mosollyal válaszolt…aztán ahogyan az egy szerényebb lánytól várható, mentegetőzni kezdett küllemét illetően.
- Ma nem vhagy formában?
Érkezett azonnal a kontrakérdés, majd ezt követően az újabb bók, amellyel Freddie egyértelműen jelezte, hogy valóban helyesnek találja a mellette üldögélőt…és nem utolsó sorban, ez egyfajta önbizalom növelés…azt nem tudhatta, mennyi önbizalma van a lánynak, de a nők azért szeretik hallani az efféle kedveskedést.
- Akkor rád sem merekh pillantani, amikhor formába lendülsz…még elveszed az eszem!
Tette hozzá mosolyogva az előző kérdésre mintegy választ adva, és egy újabb kis udvarlást csempészve a beszélgetésbe…nem tudta, hogy kezdjen-e a lánnyal, sőt azt sem, az miképpen fogadná a közeledést. Ez a bókolás nála alapjárat volt…elvégre francia vér csörgedezett ereiben…a szerelem nemzetének vére. Csendesen hallgatta tovább a lányt, amint az a korai kviddics edzésről beszél, és kései fekvéseiről.

Ezen a ponton Freddiet megtámadta a kíváncsiság, de nem szólt közbe.
~ Kései fekvés? Vajon mit csinál olyan sokáig? ~
Nem látott semmi rosszat a dologban, és nem volt az a típus, aki azonnal ítélkezik mások felett a szokásaik miatt…mindösszesen csak érdekelte a dolog. Ennek ellenére magában tartotta kíváncsiságának forrását, és figyelte, ahogyan Lyra is abba a kényelmes formába helyezkedik, amibe ő is leledzett. Oldalra vetve tekintetét figyelte tovább beszélgetőpartnerét, és hallgatta a szavait…az lehunyva szemeit hallgatott el egy pillanatra, majd jegyezte meg, hogy bizony egész álló nap el tudna sütkérezni a nap melengető fénysugaraiban. Egy nyújtózás következett…a fiú továbbra sem szólalt meg, csak mosolyogva merengett…méregette a mellette ülőt…nem hivalkodón és tolakodón…mégis kissé zavarba ejtőn. Aztán Lyra kinyitva szemeit tekintett oldalra, és lepődött meg kissé az őt figyelő mogyoróbarna szempáron. Félszeg kérdése is meglepettségére utalt. Annak ellenére, hogy ténylegesen zavarba ejtő lehetett a dolog, állta a pillantást.
-A legkhevésbé sem, csupán…
Válaszolta a fiú a háztársának feltett kérdésére, majd a mondat második felét elharapta…tekintete az ég felé meredt egy pillanatra, melyet követően a szemek ismét a szemhéj takarásába kerültek. Freddie biztos volt benne, hogy a mellette ülő rá fog kérdezni a gondolatban fűzött folytatásra…egyértelmű volt…de nem hajtotta a beszélgetést…örült, hogy akad végre valaki, akivel egyáltalán társaloghat...ajkaira huncut mosoly rajzolódott, előrevetítvén a talán zavarba ejtő folytatást, amennyiben a félbehagyott mondatra rákérdez a lány...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:29:54
//Freddie//

 - Oh Dios mío! – nevettem fel hangosan, mintegy leplezve, mennyire zavarba ejtett. – Nem vagyok én olyan lány, hogy csak úgy elvegyem bárki eszét. - fejeztem be a mondatot, aztán elfordultam, mert ha nem csalnak az érzékeim, épp lángba borult az arcom, hogy már megint nem figyelek oda, mit beszélek. Most biztos azt gondolja, hogy valami szerencsétlen idióta vagyok, aki nem tud egy férfival bánni, vagy úgy egész egyszerűen csak hülye. Valahogy jól ki kéne jönni jó ebből a kínos helyzetből, na de…
~- A legkhevésbé sem, csupán…~

Ezen a ponton felszaladtak a szemöldökeim. Csupán mi? – szerettem volna kérdezni, de egyelőre inkább a lehunyt pilláit fixíroztam, hátha csak egy pillanatra is elkaphatnék valami jelzést belőle. De neeem, azok gonosz módon csukva voltak, vagy maximum csak annyira nyitva, hogy láthassa immáron cseresznyepiros ábrázatom, de én ne, hogy figyel. Feltornáztam magam ülőhelyzetbe, magamhoz vettem az imént lerakott szütyőmet, és gyűrögetni kezdtem annak szélét (egyelőre nem reagálva le, hogy ettől az értékes tekercseim igazán nem fognak szépen kinézni). Az iménti meleg érzetem kezdett elmúlni, ebből következtettem, hogy nagyjából úgy nézhetek ki, mint egy eperfagyi, amelyre itt-ott tejszínhabot fújtak. Szuper. Most szédíteni akar, esetleg komolyan gondolja, vagy én nézek ki megint többet a dologból, mint kellene? Neki a vérében van a széptevés, tehát az sem kizárt, hogy Ő egyáltalán nem akar többet, csak én vagyok hiszékeny, és naiv.

Felsóhajtottam a gondolatra, és az ég felé néztem. Most rákérdezzek, vagy sem? Olyan ciki, de úúúgy fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon hogy értette a bókokat, és mi a folytatása a mondatnak.? Szinte biztos voltam benne, hogy, ha rákérdeznék, ha nem is azonnal, de választ kapnék erre a magamban feltett kérdésre.
Ha a bátyám itt lenne, biztos már tűzzel-vassal üldözne, hogy kérdezzem már meg, és ne legyek gyáva nyuszi.
Az igazat megvallva, ebben egyetértek vele. Legalábbis ebben a pillanatban, egészen addig, amíg el nem szánom magam rá…
Pedig nem vagyok egy szívbajos, csak néha olyan nehéz rákérdezni valamire. Elmosolyodtam, magam elé képzelve egy elsős kislányt, aki épp a bátyját győzködi a Hugrabug klubhelységben, hogy márpedig a legközelebbi roxmortsi kirándulás alkalmával hozzon valami édességet az Ő kedvenc barátnőjének. Kicsit hasonlóképp éreztem magam most is, mint akkor ott a sok fiú között.

Egy újabb, ezúttal mélyebb sóhajjal nyugtáztam, hogy kíváncsiságom, már megint kezd belehajszolni valamibe.
Visszaheveredtem a fiú mellé, és oldalra fordítva fejem, egyenest az arcára szegeztem a tekintetem. Az ajkain egy huncut mosoly húzódott meg. Szóval tudja, hogy egy lány sosem bír magával, és mindent tudni akar. Hát jó. Kicsit közelebb hajolva feltettem a kérdést, amelyre józan megítélésem szerint már egy ideje várhatott. Az időérzékem óra nélkül sosem volt jó, pláne ilyen helyzetben. Nem várakoztattam hát tovább, még azt hiszi, megkukultam.

- Nem fejezted be a mondatod. –emlékeztettem kajánul mosolyogva, amit még mindig nem tudom, hogy látott e vagy sem. – Csupán mi? – folytattam miközben a fülem mögé tűrtem a hajam…


Cím: Lyra
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:31:25
{ Lyra }

Frederique arcára cinkos és kacér mosoly húzódott, amikor a mellette üldögélő háztársa az általa elejtett szavakra egy spanyol szófordulattal reagált…bár a reagálást adott helyzetben sokkal inkább kirohanásnak lehetett volna nevezni. Persze nem a felháborodó kirohanás, hanem a szolid és kedves fajtából való. A húszas évei felé igyekvő fiú saját anyanyelve mellett angolul tudott még, merthogy jobbára ezt erőltették bele az édesanyja szüleivel való kommunikáció miatt…és persze a család tagjai is ezen a nyelven beszéltek csak önnön anyanyelvük mellett. Freddiet azonban érdekelte a spanyol nyelvezet, tetszett neki az a fajta mentalitás és szenvedély, amely Európa nyugati szegletében honos. Ideje sajnos nem akadt sok, így nem tudott különórákra járni…azonban már most eldöntötte, hogy rá fog kérdezni a lánytól…beszéli is a spanyolt, vagy esetleg csak szóbéli ismeretsége van. Igazándiból a kiejtés tökéletessége arra engedett következtetni, hogy Lyra ismeri az idegen nyelv nyelvtanát, de ez majd úgyis kiderül idővel…előre felesleges belelovalni magát bármibe is az embernek.

Gondolataiba merülve, mosolygós tekintettel figyelte az oldalán ülő Hugrabugos lányt, akinek az arca lassan átcsapott eperszínbe…nagyon helyesen festett pirospozsgásan. Lyra nagyon nyitott jellemnek hatott az első szóváltás alkalmával, és mégis…ott volt az a parányi félsz benne, a visszahúzódottságra való erős hajlam. Igen, a két jellem szöges ellentéte egymásnak, mégis, a valóság ebben rejtőzött.
- Thudod, igazából nem khell tenned semmit ahhoz, hogy elcsavard egy férfi fhejét…elég, ha magad adod…mert…the csodálatramélthó vagy!
Válaszolta a szavakra…majd ezt követően érkezett az ominózus befejezetlen mondata, és a szemek lehunyása…persze a szemhéjak valamelyest nyitva maradtak, az ébenbarna szempár pedig oldalra szökött. Ebben a formában Frederique csak homályosan látta a lány sziluettjét, és így tevékenykedését is…de legalább látta, annak ellenére, hogy az feltűnő lett volna.

A befejezetlen mondat meghozta a kellő hatást…Lyra fészkelődni kezdett, amely zavartságának első jele volt…persze a korábban elpirult arcgerezdek szintén erre engedtek következtetni. Halk nesz törte meg a feszült csendet, amint a lány feltuszkolta magát normális ülőhelyzetbe, majd megemelte a földre dobott szütyőjét, és birizgálni kezdte azt. A fiúban ekkor foganatosodott igazán, hogy egy meglehetősen szerény típusú nővel van dolga…tehát a következőkben ennek megfelelően kell majd szavait forgatnia…sokkal visszafogottabban, mint ahogyan általában beszélni szokott mentalitásához hűen. Tudta jól, hogy stílusa a félénkebb lányok számára már tolakodó lehet, esetleg ellenszenves…az viszont távol állt tőle, hogy emiatt bárkit is megbántson…így alkalmazkodott.

Aztán Lyra nem bírta tovább, a kíváncsiság felemésztette lelkét, belülről mart utat magának…egy sóhaj, majd még egy, jelezvén türelmetlenségét…a csilingelő hangocska ismét megszólalt, miközben a háztárs valamelyest közelebb dőlt. A távolság cseppet sem volt hivalkodó…mégis már súrolta a magánszféra határait…ez pedig tetszett a fiúnak.
~ Nocsak…nocsak… ~
Igen, meglepődött a mozdulattól, de nem mutatta ki, mert akkor lebukott volna, hogy figyel ő…még ha az nem is látszik. Kinyitotta szemeit, majd fejét oldalra fordítva tekintett a lányra szelíd mosollyal az ábrázatán, a szavakat követően.
- Csupán nem találkhoztam még olyan lánnyal, mint te! Khedves vagy, a szavaidból íthélve szerény…és mindemellett tündökhlően gyönyörű! Ritkha adottság, hogy ennyi jó tulajdonság egyetlen személyben összpontosuljon!
Válaszolta még mindig mosolyogva, majd azért hozzátette…merthogy ami a szívén, az a száján.
- A párod nagyon szherencsés ember!
Azzal ismét az égbolt felé emelte tekintetét, majd a felhők lomha kúszását követte ébenbarna íriszeivel, miközben hallgatta az esetleges reakciókat…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:32:20
//Freddie//

Halkan felkuncogtam Freddie szavaira, de csak annyira, hogy nehogy azt vegye ki belőle, hogy kinevetem, vagy valami hasonló. Én meg a csodálatosság… Legfeljebb annyira, hogy megcsodálják, mennyire naiv is tudok leni, ha férfiakról volt szó. Ezt persze, soha senkinek a világ minden galleonáért sem vallanám be, neki meg pláne nem. Már így is biztos azt hiszi, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Pedig nem voltam én mindig ilyen, csak az utóbbi időkben kissé megváltoztam…

Kedves szavai azonban felébresztették szunnyadó álmából a régi kedves, és vidám Lyrát. Még mindig mosolyogva, oldalra fordultam, hogy jobban lássam az arcát, miközben olyan édesen törte azokat a rideg angol szavakat. Szívesen beszélgetnék vele franciául is, de sajnos arra nincs lehetőségem, csekélyke szókincsem miatt, ha jól látom, Ő meg nem nagyon boldogul a spanyollal. Pedig mennyi mindent el lehetne mondani neki, és sokkal szebben hangzana, mint angolul. Hmm… Végülis, mondhatom neki, utána meg lefordítom, aztán majd meglátjuk hogyan tovább.- Azt hiszem, legalábbis a szavaiból ítélve nem vagyok neki közömbös – gondoltam félrebillentett fejjel. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, nehogy észrevegye, mennyire boldoggá tett azzal, amit, és ahogy mondott. Bár, a lélektükreim már biztos elárultak, tehát titkolni felesleges.

- Te is nagyon ar…- kezdtem volna bele a mondatomba, mintegy megtörve a csendet, amikor befejezte a félbehagyott mondatát. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, felszaladtak a szemöldökeim, és enyhén elnyílott szájjal bámultam rá, mint akit megbabonáztak. Nos, lényegében ez félig igaz is volt. Ahogy pillantását az égre emelte, alaposan megnéztem magamnak a francia fiút. Végigpásztázván ábrázatán, levontam a következtetést, hogy igazán helyes srác, és nagyon jól áll neki, ahogy olyan viccesen formálja a rideg angol szavakat, apró dallamot csempészve a szótagok közé. Legszívesebben elsoroltam volna neki az összes jelzőt spanyolul, ami csak ráillett volna a mostani hangulatomra, meg az érzéseimre, de uralkodván magamon, csak egy huncut mosolyt engedtem meg magamnak, érzékeltetve, hogy nekem sem közömbös, mint férfi. Épp a legjobb tudásom szerint fogalmaztam meg egy édes francia kifejezést, amikor még valamit hozzátett a bóközönhöz…

>- A párod nagyon szerencsés ember!<
Nem - et intettem a fejemmel, aztán, mintegy nyomatékosítva, egy aprót sóhajtottam, közelebb hajoltam, és olyan halkan, hogy csak Ő hallja, ezt suttogtam: - Non, Frederique, nincs Párom. – Félszeg mosoly, és visszakúsztam a helyemre, mielőtt megzavarom a személyes szféráját. Bár sokkal szívesebben maradtam volna a közvetlen közelében, nem tudtam, ez vajon milyen reakciót váltott volna ki belőle. Továbbra is a vonásain pihentetve tekintetem, vártam a folytatást…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:34:03
{ Lyra }

A lány a jellemét és küllemét egyaránt dicsérő szavakat követően széles mosollyal az arcán fejezte be a haja birizgálását. Frederique tudta, hogy a kuncogás mögött nem a személye ellen irányuló célzottság mozgolódik, sokkal inkább a zavartság palástolásának szándéka. Ez pedig Lyra-tól evidensnek hatott, tekintve, a fiúnak azért sikerült leszűrnie a lány szerény jellemét, melyet a későbbiekben szavakkal is foganatosított. Igaz, alig ismerte még, de ez rögtön szemet szúrt neki az eleddig megejtett beszélgetésből, valamint az edzés alatti társalgásukból. A szavaknak hatása volt, látszott a szemekben…az arcon…megannyi jel sugallta, hogy Lyra-t letaglózták a hallottak…Freddieben felmerült a kérdés, hogy miért oly meglepő a kedvessége, amellyel viseltet háztársa iránt…de aztán rögtön le is zárta magában a Roxfortban látottak alapján ezen irányú nem értését…kevés olyan fiú volt az ezeréves falak között, aki tisztelte a nőket. Akadtak ugyan párkapcsolatok, szerelmek is…de azok túlnyomó része arról szólt, hogy a lány teper, a fiú pedig kihasznál. Külső szemlélőként úgy át lehetett látni ezt, olyannyira, hogy szinte szúrta a szemet…persze benne lenni megint mást jelentett…így a Hugrabug házát erősítő hatodéves nem alkotott véleményt az egyes személyekről…csak azokat a lányokat sajnálta, akik más elnyomása alatt fognak elhervadni.

Lyra aztán belekezdett volna valamibe…Freddie nem szerette volna belefojtani a szavakat a lányba, de elkésett…mondatát pedig be szerette volna fejezni, hogy az azt alkotó szavak úgy alkossanak kerek egészet, mindazt, amit ki szeretett volna fejezni. A bársonyos hangon elhangzó felszólalás meglepte a lányt, mert annak lélektükrei egyszeriben kitágultak, szemöldöke pedig a magasba szökött. A csalogató, és kecses ajkak valamelyest eltávolodva egymástól jelezték a döbbenetet…ebben a pillanatban olyan érzéki külsőt formált a lány, hogy azt szavakkal kifejezni nehezen lehetne. Frederique-ben felmerült, hogy esetleg túllőtt a célon, de már nem visszakozhatott…az igazat megvallva nem is szeretett volna. Így legalább a másik tudomására hozta gondolatait…soha nem volt zavarban, ha ki kellett fejeznie azt, ami odabent lapul. Megtanulta, hogy feleslegesen kertelni…csak saját maga alatt fűrészeli az ember a képzeletbeli ágat. Amikor pedig már ki merné fejezni, ami a szívén, már késő legyen? Nem, nem volt az a fajta, aki félt kimondani bármit is…elvégre az olyan ember, aki egész életében tart az elutasítástól egy idő után betokosodik, és elveszíti valódi énjét.

Aztán ismét kuncogás hallatszott a lány felől…a fiú oldalra tekintett…tetszett neki Lyra mosolya, és nem akart lemaradni a beszélgetésük alatt egyetlenről sem. Az ébenbarna szemek ismét rávetültek…a mosolygó ajkaktól indultak meg felfelé kúszva a helyes arcon, mígnem a gyönyörűséges szempáron állapodtak meg. Sokak szerint, ha egy férfi a lány ajkát is megnézi, az jelent valamit…ha pedig a beszéde közben arra figyel, már egyértelmű jel lehet. A párról elejtett szavakat követően Freddie háztársa először nemlegesen bólintott….aztán közel hajolt…a fiú nem volt hajlandó elemelni szemeit a másikéról…most elkomolyodott az arca is…a szemeiben pedig megcsillant valami. Nehéz volt megállapítani, mi is lehet az…talán egyfajta felismerés, hogy lehet keresnivalója, mert talán nem közömbös a másik számára…eljátszott a gondolattal, hiszen vonzónak találta a lányt…mind belsőleg, mind pedig külsőleg…a kettőt ugyan elhatárolta, mégis úgy vélte egyik a másik nélkül értelmetlen.

Aztán elhangzott az a mondat…amely Lyra-tól szokatlanul hivalkodón volt felvezetve, mégis ott lapult a sorok között a halovány esély, hogy valóban próbálkozhat. Aztán a lány elhajolt…újra vissza eredeti pozitúrájába…de tekintetét nem emelte el…ahogyan a fiú sem…mindösszesen vonásai komolyodtak pillanatokkal ezelőtt…és azóta egyetlen barázdája sem rezzent.
- Telle merveilleux…
Kezdett bele csodálkozó szavaiba, amikor is ráébredt, hogy anyanyelvén ejtette azokat.
- Elnézést!
Mondta halovány mosollyal az ajkain, majd folytatta.
- Botor az a férfi, akhi szó nélkhül halad el mhelletted, figyelmen khívül hagyva azt a hatalmas értékhet, amit khépviselsz! Szerencsésnekh érzem magham a szavaidat khövetően…
A fiú szavai érezhetően nem arra irányultak, hogy gúnyolják a lányt azért, mert nem lelte még meg párját…sokkal inkább hatottak meglepettnek, mégis reménnyel telibbnek egy esetleges, más irányú fojtatásra. Freddie tudta, hogy ez egy apró fűszer volt a beszélgetésben, és nem jelenti feltétlenül azt, nyeregben van. Nagyon sok dolognak kellene ahhoz bekövetkeznie, hogy a mai napon megkezdett társalgásból később kialakulhasson valami. Igen, az ilyen esetekben jómaga is elismerte a klisés dolgokat, amelyeket alapjáraton gyűlölt. Egy beszélgetés még nem jelent kapcsolatot…kettőn áll a vásár…keresni egymás társaságát…sodródni az árral. Ennek ellenére mégis másképpen szemlélte a kialakult helyzetet. Természetesen a szavakat követően a halovány mosoly megcsillant…a szemkontaktus pedig ahogyan már hosszas percek óta, továbbra is megmaradt…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:35:06
//Freddie//

Édes mosoly, lángoló arc, lebuktam…
- Telle merveilleux…- ismételtem utána a szavakat. – Az mit jelent? – értetlenkedtem még mindig mosolyogva. Azért ennyire nem vágom a franciát. Maximum, hogy a hanglejtésből ítélve, valami szépre következtessek. Pláne, hogy az elmúlt pár percben mást nem kaptam tőle, csak dicséretet. Na nem mintha fájlalnám, csak… annyira jó, hogy végre van valaki, akinek tényleg számítok, és …

Csak néztem bele, azokba a gyönyörű szép szemeibe, és teljesen más világban éreztem magam. Túl sokat rágódtam eddig is a múlton, miért depresszióznék tovább? Rámosolyogtam a fiúra egy pillanatra sem eresztve a gesztenyebarna szempárt, spanyolul szólítottam meg; Tú eres muy acaramelado. – még szélesebb mosoly. – Ez nálunk azt jelenti nagyon édes vagy. Szívesen mondanám franciául, de sajnos, nem tudom, hogy kell. – apró sóhaj a végére, aztán visszapillantottam rá, remélvén, hogy érti a célzást.

Szerencsésnek? Ez azt jelenti amire én gondolok? Hogy Freddie… Végülis, nem kicsit elidőzött az ajkaimon is, ami az elméletileg azt is jelentheti, hogy komolyan szimpatikus vagyok neki. Legalábbis azt hiszem. Amennyire boldog voltam abban a pillanatban legalább annyira féltem is Tőle. A francia fiú, akiért egy csomó lány epekedik titkon, pont engem választott volna? Furcsán csillogó szemeiből csak azt tudtam kivenni, hogy valami elindult benne is, talán olyan fordulatot fog venni a mai nap, amire sem Ő sem én nem számítottunk? Milliónyi kétely halmozódott fel bennem, de nem törődtem velük. Tettem, amit az eszem, és a szívem diktált…

Újra egy arasznyival közelebb húzódva, reménykedve, hogy nem veszi tolakvásnak, vagy nem húzódik el. Ha szavakkal egyelőre nem is, hát így próbáltam tudtára adni, hogy szeretek ilyen közel lenni hozzá, sőt… Belepirulva a gondolatba, egy másodpercre újra elszakítottam tekintetem az övétől. Tudom, felesleges volt, mindketten érzékeltettük a másikkal, hogy cseppet sem közömbös. Ezért aztán visszaemeltem pilláimat. Valahogy vonzottak azok a szépen ível szemecskék. Felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak arcán, de a mozdulat félbe maradt. Nem akartam elrontani ezt a gyönyörű pillanatot, és persze kicsit tartottam a reakciójától is. Magam mellé ejtve, és mintegy leplezve a mozdulat eredeti szándékolt kimenetelét, kettőnk közé helyeztem karom. Nem félúton, inkább közelebb magamhoz.

Újra felé fordulva, megállapítottam, hogy miközben én magammal voltam elfoglalva, Ő még mindig engem nézett. A szívem dobbant egy nagyot, és egy csöppet még közelebb húzódtam. Lélektükreit nem eresztve, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy erre mit fog lépni…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:37:37
{ Lyra }

A megkezdett, ám felismerés után megszakadt francia szófordulatot követően a Hugrabug házának hatodik évfolyamát taposó fiú éppen annyi hatásszünetet tartott, amely idő alatt a lány ki tudta fejezni, sajnos nem értette a szavak jelentését. Ezt követően kért elnézést, és révedt el a vele szemben ülő arcának bájaiban, amely újra az édes eper színét öltötte magára pillanatok alatt. Lyra kivirágzott az utóbbi percekben, érezte, hogy valamelyest másképpen tekintenek rá, mint eleddig…Frederique nem volt az a fajta, aki pár kedves szó miatt letargiába esve azonnal túlkombinálta a két fél között kialakult viszonyt. A földön járt, és tudta…ez a kezdet, amely még kétellyel, és az esélyek latolgatásával telik…noha az egyik legszebb, és legérzelmesebb időszaka az udvarlásnak. Amikor minden egyes rezdülésnek jelentése van…amikor tombolnak a boldogsághormonok, és az adrenalin szintje az egeket verdesi…amikor az ész elvesztvén a valóságot folyvást a másik körül leng. Az alapok elhelyeztettek kettejük között, és ő már jelezte szavaival, nem szeretne abban a bizonyos barát zónában maradni, ha esetleg onnan valami mélyebb érzelem irányába is mozdulhat. A lány olyan volt most, mint amikor a télen zúzmarával borított rózsabokor tavasszal rügyeket növeszt, amelyekből aztán a szerelem virágai nyílnak, és borítják be szépségükkel a világot.
- Pillanatnyi megingás volt cshupán, de mivel khíváncsi vagy a jelentéshére, legyen. Ilyen csodálatos…
Fordította le angolra a két, óráknak tűnő, mégis percekkel ezelőtt lejtett szavakat, majd egy pillanatra a pad lapjára tekintett…aztán újfent vissza.
- Tudod, folytattam volna, dhe jobbnakh láttam a mindkhettőnk számára érthető angol nyelv mellett maradni annakh ellenére, hogy anyanyelvem sokkhalta khifejezőbb tud lenni.
Fejtette ki meglehetősen logikus véleményét, amelyet követően el is merengett, hogy ennek itt és most helye volt-e…remélte, hogy nem törte meg az idillt.

Lyra mindeközben nem tágított, csillogó szemeivel rabságba ejtette a fiú ébenbarna lélektükreit…magához láncolta azokat…Freddie olyannyira elmerült bennük, hogy akarva sem tudott volna másfelé tekinteni. Mintha a teste átvette volna az uralmat a tudata és akarata felett…most nem volt más, csak az előtte ülő tüneményes és végletekig szépséges teremtés. A külvilág? Megszűnt létezni, mert a beszélgetés a kezdeti visszafogottsága ellenére a lány részéről is kezdett mélyebb vonulatokat ölteni. Ezt bizonyítandó érkezett is a spanyol szenvedélyes nyelvezet, amely alatt bizony Frederique szemei lopva a meggypiros ajkakra vándoroltak…majd vissza a lélektükrök fogságába…elmosolyodott. Nem értett egyetlen szót sem, de tudta, hogy a szavak megválaszolásra kerülnek…és nem csalódott. A jelentését megtudván egy halovány mosoly közben lehunyta szemét, és feje is lefelé fordult…persze az egész egy pillanatra csak…aztán ismét megemelte fejét, és a lányra vetette pillantását.
- Sa-vous trop doux!
Suttogta a alig hallhatóan, amikor a másik visszapillantott rá pillanatnyi merengéséből, a sóhajt követően.

Ezután következett a hosszabb gondolatmenet, amellyel egyértelműen jelezte, ettől a perctől komolyabb lesz a hangvétele… hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nem volt egy félénk típus, az utóbbi kijelentés lendített bátorságán. Pillanatnyi, és a jelen helyzetben feszült csend fátyla borult a két fél közé… csupán a szemek beszéltek, és kommunikáltak egymással, jelezvén a duó egymás iránti érdeklődését. A fiú reggel még nem gondolta volna, hogy ilyen mérvű változást hoz az élete… hogy Lyra elindít valami furcsa, mégis kellemes és bizsergető érzést benne.

Aztán a lány meghazudtolva eddigi szerény és félénk jellemét tette meg az első lépést, amellyel immáron ő is egyértelműen kifejtette… nála is megpendültek a húrok, amelyek talán egy kialakuló, kölcsönös egymás iránti érzelem dallamait hivatottak eljátszani. Freddie érezte, itt már nincs helye annak a slendrián tartásnak, amellyel jelenleg a pad festékét koptatta… eddig bokában keresztbe fektetett lábait szétválasztotta, majd feljebb tolta magát. Lyra ekkor törte meg a pillantását, és tekintett egy másodpercre, önmagára. Mintha elmerengett volna, helyes-e, amit teszt. Az eperszín arc kissé pirosabb árnyalatot öltött… és újra érkeztek azok a csodálatos és igéző szemek… Aztán történt valami… megemelte a kezét… Freddie szíve dobban egyet, úgy érezte ez lesz az első komolyabb kontaktus kettejük között...de tévedett. A selymes kézfej irányt változtatva esett a padra…

A Hugrabugos lány ismét közelebb húzódott…olyannyira aranyos volt, ahogyan próbálja legyőzni a benne lakozó félszet…A fiú ekkor mozdult meg ismételten, mintha érezte volna, hogy lépnie kell, mert Lyra a jelleméből fakadóan már így is többet tett, mint azt sejtette volna. A szemek nem mozdultak…továbbra is a másik tükreinek fogságában raboskodtak…de a bal, amely kéz felől a lány ült bizony elvándorolt eleddig nyugalmas helyéről. Lassan kúszott a kettejük közé ejtett kar irányába… midőn a két kéz találkozott, Freddie ujjbegyei lassan végigsimították Lyra ujjait, majd megállapodtak a kézfején. A fiú érezte, hogy az, kinek udvarol, nem támaszkodik azon, így megemelte… most azonban a tenyér belső részére lehelt lágy csókot, melynek következtében Lyra ujjai a fiú arcán pihentek meg… a meggypiros ajkak alig érintették a bársonyos bőrt, az egész jelzés értékű volt… figyelmeztetés a következő lépésre.

Nem akart tolakodó lenni…nem akarta elrontani az eleddig felépített, egyelőre kételyekkel teli alapokat…de úgy érezte, itt és most tennie kell, amit a szíve diktál…A tenyérbe való csókot követően a bársonyos kezet ott tartotta arcán, közben ismét a lányra pillantott…keresve annak szemeiben az elutasító jeleket, vagy éppen a buzdítást. Rövid tétovaságot követően lassan oldalra billent, törzse kissé balra csúszott, a lány irányába… újabb várakozás, vajon tovább mehet-e. Feje előrébb került, látszott, mit szeretne tenni… Lyra tudhatta, érezhette, így még időben elhajolhatott, ha szeretett volna…Freddie remélte, hogy nem így lesz…feje nem állapodott meg, közeledett a pirospozsgás arc felé…érezhetően oldalirányba…hiszen nem akart ajtóstul rontani a házba. Amennyiben hagyták, úgy ajkai alig érintvén az arcbőrt, csókot leheltek a jobb, piros színben úszó arcgerezdre. Feje ezt követően valamelyest távolodott, és a lány tekintetével egy síkba került. Még így is közel maradt… olyannyira, hogy az orrhegyek egymáshoz értek. Igen, ez már félreérthetetlenül jelezte a helyzet komolyságát. A fiú ezt követően nem mozdult, nem vett levegőt sem… ébenbarna íriszei a másik szemeinek csillogásában leledztek, keresvén a válaszokat, a lány enged, avagy sem. Csókot szeretett volna lopni, afféle kezdeti kis ajakérintést. Egyelőre nem állt szándékában a letaglózó, szerelmesek által használt érzelemkitörést használni, hiszen az még korai lett volna… csupán egy kis lopott ajakra való puszi. Hagyta, hogy Lyra döntsön a sorsa felől… várt… és remélt…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:38:06
//Freddie//

Sa-vous trop doux!- ismételtem utána alig hallhatóan. - Az én számból nem hangzik olyan szépen- nevettem el magam. Miközben azt szerettem volna mondani neki,, hogy „te quiero”.  Biztos voltam benne, hogy _azt_ biztos értené, de nem, ezt most még nem kellene mondani, majd, idővel…

Megborzongtam, amikor elindult felém… Tudtam, éreztem, valami történni fog. Valami jó, amely kilendíti lelkem a bánat mezejéről, és a boldogság felé repíti azt. És ez, neki köszönhető.
Láttam a csalósást arcán, de nem merten megtenni. Nem mertem megcirógatni az arcát, mint ahogy azt elterveztem. Nem baj, majd legközelebb.
Amikor csókot lehelt a kézfejemre, szinte beleremegtem a mozdulatba. Ennyire édes fiút én még életemben nem láttam. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, beszélgetésünk alatt immáron legalább századszor.
Boldog voltam, hihetetlenül boldog, és ezt a boldogságot szerettem volna megosztani vele is.
Nyitottam volna a szám, hogy újabb jelzővel illessem, ugyancsak spanyolul, mert másképp nem tudom érzékeltetni vele, mit, és hogyan gondolok, vagy akár érzek, amikor újra mozdult. ..

Ha akartam, se tudtam volna levenni róla a szemem. Oldalra dőlt, majd lassan de biztosan egyre közelebb ért, aztán… Lehunytam a szemeim, miközben édes ajkaival az arcom érintette. Arra gondoltam, hogy ha kicsit oldalra fordítom a fejem, talán… esetleg még elkaptam volna a száját, de mint máskor, most is csak gondolatban beszélgettem vele, és tettem meg mindent, amit élőben nem mertem.
Frederique távolodni kezdett a mozdulat után. Nem, ezt nem hagyhatom, indultam meg felé, Talán észrevehette, mert megállt. Orrunk olyannyira közel volt egymáshoz, hogy szinte összeért.
Nagy levegőt vettem, és lágyan végigsimítottam arcélén, majd kezem megállapodott a mellkasán, mindeközben egy pillanatra sem veszítve el a pillantását.

Mélyet sóhajtottam, hallgattam szívem vad kalapálását, aztán újra megmoccantam. A karom, mely eddig mellkasán pihent, a nyaka köré fontam, és egy picit rátámaszkodva, szemtelen közelségbe húztam magam. Nem érdekelt, hogy ki láthatott, vagy ki sem. Nagy levegő, aztán, a fejecském kivételéve, mely még mindig az övével párhuzamban volt, majdhogynem egész testemmel hozzásimultam. Reméltem, hogy nem veszi tokalvásnak, vagy nem húzódik el, adtam egy alig észrevehető kis puszit a homlokára, aztán az orrocskájára, miközben újra meg újra megcirógattam arcocskáját. – Még soha nem találkoztam ilyen édes, aranyos férfival, mint te. – sóhajtottam fel. Apró mosoly, pilláimat ismét lesütöttem, mint egy szégyenlős kislány, aztán visszatekintettem a mogyorószín íriszekbe. Szívem a torkomban dobogott, a kis mellkasom fel-le emelkedett, miközben ismételten közelebb csúsztam. Mikor az orrom már az övét érintette, egy pirinyót még közelebb csúsztam. Ajkaink szemtelen távolságba kerültek. A gondolatra huncut vigyor kúszott az arcomra, és Frederique szándékait kutatva újra elmerültem igéző lélektükreiben, és vártam…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:40:18
{ Lyra }

A tenyér pirosló ajkakkal való érintését követően érezhetően Lyra egész lénye megremegett kissé…Freddie bizonyos volt benne, hogy ezt a hirtelen, mégis valamelyest eleddig elnyomott érzelemkitörés okozta, amely most végre felszabadulhatott…elkezdhette leszaggatni a mázsás súlyként ránehezedő béklyókat. Voltak már erre irányuló jelzések a beszélgetés, és mozdulatok során, de azokat jobbára még az utolsó pillanatban korrigálta az a bizonyos, leselkedő félsz. Annak ellenére, hogy a vele szemben ülő visszahúzódó jellem volt, az egyik legszenvedélyesebb lánynak tűnt, akivel valaha is találkozott. Freddie-nek jó érzéke volt ahhoz, hogy a viselkedés és mozdulatok alapján ezt átlássa. Az egyik legszebb párosítás egy lányban ezen két tulajdonság egymásnak feszülése. A halovány, általa arcgerezdre helyezett csókot követően ismét mosoly szökött az igéző ajkakra. A fiú azonban továbbra is komoly maradt…örült, hogy újra megcsodálhatja azt a mosolyt, amelynél festőibbet és szebbet még nem látott éltében. Azt azonban érezte, itt és most nincs helye ajkai görbülésének…Lyra félénk típus, így neki kell majd mutatnia az ösvényt…nem, nem akart irányítani, mert arra nem volt szükség kettejük között. Csupán szerette volna, ha a lány önmaga fedezi fel a valóságot, és önmaga tud ellent mondani önnön félszének.

Az oldalra dőlést, valamint az elejtett lágy csókot követően hátrahúzta a fejét…éppen csak annyira, hogy ismét a másik szemébe tudjon tekinteni. Valahogyan érezte, hogy a lány talán szeretett volna tovább menni, de a benne lakozó félénkség nem engedte oldalra fordítani fejét. Az ajakra szánt leheletfinom, és édes csók így váratott magára. A távolodás közben aztán Lyra-ban elszabadult valami, mert előrébb emelte fejét…Frederique mozdulatai abbamaradtak, csak figyelt…csak a szemeket méregette. A lány keze, amelyik a fiú arcán pihent, baljának takarásában, lassan kihúzódott a tenyere alól, és lejjebb kúszott. Freddie baljának könyöke a pad háttámláján leledzett, és kissé eltávolodott, utat hagyva a lány érzelmekkel itatott mozdulatainak. A tenyér végigsimította a nyakat, s vándorolt egyre lejjebb, egészen a talárral fedett mellkasig. Ott megállapodott Hugrabug házának címerét maga alá temetve...Lyra érezhette, hogy a fiú szíve lassan és ütemesen játssza a szokásos dallamát…de ez a dallam most egyetlen embernek szólt…annak, akit a lélektükrök nem eresztettek.

A szemek léleksimogató játéka folytatódott, érezhető volt mindkét fél tekintetében az érdeklődés…a kíváncsiság…az érzelmek fel-fellángolása…Lyra ajkait mély sóhaj hagyta el…a fiú szinte érezte azt. Halk nesz jelezte, az újabb mozdulatokat…talán felbátorodott…talán belátta, már nincs miért izgulnia a helyzetet illetően. A mellkason pihenő kar lassan kúszott fel a nyak irányába, majd fonta körbe azt, ezzel közelebb húzva a két törzset egymáshoz. Freddie érezte, hogy a másik most rátámaszkodik valamelyest…és nem volt megállás…jómaga is oldalra fordította törzsét, hogy a kontaktus még közelebbi, még áthatóbb lehessen. Odabent legbelül valami egészen furcsa érzés kavargott benne…valami hihetetlen boldogság járta át a lelkét. Lyra ezt követően rásimult a mellkasára…ekkor érezte meg a lány szívének heves kalapálását, ellenben az ő szívének lassú ütemével. Hihetetlen volt átélni, és érezni a másik közelségét. A lány megemelte a fejét, majd alig érezhető csókot lehelt először a homlokára…aztán ajkaival simítva kúszott lejjebb, az orrig, ahol újabb puszi csattant. Az ölelő jobb mellett a balja felkúszott a fiú arcára, és lágyan cirógatta azt. Igen…félénk és mégis szenvedélyes…átélni ezt közvetlen közelről pedig az élet legszebb perceit okozta Freddie számára…olyan perceket, amelyeket szeretett volna az örökkévalóságig megélni.

Halk, szinte elhaló szavak csendültek…vagy inkább sóhajtás Lyra részéről, melyet egy apró mosoly követett. A benne lakozó félsz azért ismételten felszínre tört, mert egy pillanatra lesütötte szemeit…érezvén ennek szükségtelenségét emelte meg ismételten a fejét. A két törzs teljesen egymáshoz simult, most jobban, mint előzőleg, ha ez lehetséges. Mindketten érezhették a másik lélegzetvételét…a mellkasok lassú, és ütemes emelkedésének, és süllyedésnek játékát…érezhették egymást úgy, ahogyan azelőtt soha. A közeledés következtében az ajkak már majdhogynem összeértek, de ott volt még az az apró, mégis izgalmas és szenvedélyes távolság…oly közel és mégis távol. A fiú balja, amely a levegőben egyensúlyozott, lassan a lány felé indult…a mutatóujj lágyan követte végig a Lyra szeme elé kúszott tincs vonulatát, mígnem elérte a vörösen lángoló arcgerezdet…ott meghajolva a középső ujjperc lágyan simította végig az eperszín bőrtfelületet, egészen az áll éléig lekúszva. Frederique a lány előző mozdulataiból érezte, neki kell megtennie az első lépést, mert hiába a fellángolás, a félsz egyenlőre erősebb az akaratnál.

Fejét kissé előre mozdítva érintette hozzá ajkait a lányéhoz…nem, nem csókolt, csupán megérintette azokat, ízlelte, és éreztette másikkal, mit szeretne. Ismét visszahúzódott, kérdőn méregetve a béklyóban tartó íriszeket, melyekről már hosszas percek óta nem tudta levenni tekintetét. Úgy érezte, most érkezett el a pillanat…ha a lány nem húzta el magát, vagy nem visszakozott, úgy ismét kissé előrébb szegte a fejét, és lehunyva szemeit megtette…egyenlőre a szelíd, és érzékibb stílust választva. Egy puszi az ajkakra…mindösszesen egyetlen apró, lopott és halovány, még a csókot is megszégyenítő érintés. Aztán olyannyira hajolt el, mint pillanatokkal ezelőtt volt. Ismét felhúzódtak az ébenbarna íriszeket eltakaró szemhéjak.

Szeretett volna anyanyelvén ezernyi és ezernyi szót hangoztatni…de nem akarta ezt a varázslatos pillanatot csúfítani szavakkal…tettei, és lélektükreinek csillogása mindent elárultak, ami most a lelkében, és elméjében húzódott. Tudta, hogy később lesz majd alkalma szóban is foganatosítani azt, amit most érez…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:41:48
// Freddie//

Hagyta, hogy hozzásimuljak… Mi több, Ő maga is egy cseppet közelebb húzódott. Hallgattam szívének lágy dallamát, és arra gondoltam, mindig ezt szeretném érezni, hallani, _Vele_…
Nem volt kétségem afelől, hogy most aztán igazán megtaláltam azt a férfit, akit szerethetek, és aki viszontszerethet.

Tágra nyílt szemmel érzékeltem, ahogy hasonlóképp, mint azelőtt én, megcirógatta arcom. Elengedvén minden porcikámat, lehunytam a szemeim, és vártam.. Frederique apró puszit lehelt ajkaimra. Mély sóhaj, aztán visszahúzódott, talán várta, hogy engedek e neki. Engedtem... Aprócska biccentés, már amennyire szemmel biccenteni lehet, megint megmozdult, és újból megtette… piciny puszit kaptam Tőle a kicsi számra, mintegy hangsúlyozva, hogy nem akar sietni, vagy letámadni. Boldogan bújtam hozzá, immár megszüntetve minden távolságot köztünk, már ami a testeket illeti…
Mosolyogni szerettem volna, de nem tettem, ez most nem az a pillanat. Lesz még időnk eleget nevetni, ha komolyan gondolja, és, miért is ne gondolná komolyan? Nem, Ő nem az a fajta férfi, aki újabb strigulát szeretett volna. Az elmúlt pár percben nem egyszer „tudatosította” velem. Bár szóban nem mondta, mozdulatai mindennél többet értek. Miután szétváltak ajkaink, újra elmerültem a mogyorószín szempár fogságában. Egy apró villanás, és már nem féltem. Bíztam benne, úgy, mint talán még senki másban ezen a Földön. Már nem azért lángolt úgy arcom, mint mielőtt ajkaink összeértek volna, kezdtem újra magamra találni. Kipirultan, cseppnyi izgalommal néztem magával ragadó lélektükreit. Ebben a pillanatban senkivel nem cseréltem volna helyet, és ezt talán Ő is tudta. Tudnia kellett…

Újra felemeltem kacsóm, és a mutatóujjammal körbejártam azt az utat, amit az imént is megtettem, majd ujjbegyem lecsúsztatva a nyakán, ismét megállapodtam a mellkasán, továbbra is cirógatva azt. A mozdulattól pár másodpercnyire elvesztettem íriszeinek vidám, játékos ragyogását. Ráemeltem a pilláimat, és fejem a nyaka alá ejtettem, egy arasznyira eltávolodva tőle, hogy feltekinthessek rá, mialatt egy percre sem hagytam abba a simogatást. Tekintetemmel közvetítvén, hogy azt hiszem, lassan kezdi elrabolni a szívemet, és ha megteszi, hát nagyon vigyázzon rá, mert igencsak törékeny. Nem kellett beszélnem, tudta Ő jól, hogy másképp állok a dolgokhoz, mint eleddig. Szívem ütemesen kalapált az övének csodás ritmusára, miközben kissé megemeltem a fejecském, és mint amikor egy pihe rászáll az ember ruhátlan bőrére, megérintettem ajkaimmal az övét.. karjaimat összekulcsoltam a nyaka mögött, miközben elfogyott minden távolság közöttünk… Hosszú percekig nem engedtem, hogy elhúzza száját, aztán sóhajtottam egy aprót, és visszavonulót fújtam, lélektükreimmel az övéit kutatva, vajon mit szól hozzá?...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 19:47:49
{ Lyra }

A nem túl hivalkodó, mégis, valódi érzelmeket sugárzó csókot követően a lány ismét kinyitotta a szemeit, és mélyen Freddie íriszeibe fúrta azokat. Az arca még mindig pirospozsgás volt valamelyest, de az élénk színek csillapodni látszottak…A kékeszöld csillogásban a fiú felfedezni vélte azt a szenvedélyes tüzet, amely hírnöke volt Lyra önnön által keltett félsze elűzésének…igen, úgy festett sikerült kigyomlálni a félelem utolsó írmagját is, amelytől felszabadultabban élte meg a helyzetet, és viszonozta az érzelmeket. Az, amibe belekezdtek ezen a csodálatos napon, kiteljesedni látszott. Egy ártalmatlannak tűnő beszélgetésből alakult ki minden, amely gyökeres fordulatokat hozott mindkét fél számára…legalábbis készülőben volt, hogy alapjaiban változtassa meg a fiatalok életét. Fellángolás? Diákszerelem? Noha az érzések még kavarogtak, egyértelműen kirajzolódni látszott, ez több ezeknél a frázisoknál…sokkal többről szól, mint holmi szalmaláng…egy olyan tűz gyúlt mindkettejükben, amelynek lángjára a fiú úgy fog vigyázni, mint a szeme fényére.

Érezte, ahogy az arcára lejtett kéz ismét megmozdul…lassan simítva, lefelé haladva…először a nyak, aztán a mellkas. Borzongató és kellemes volt, ahogyan az ujjak érintették testét…a címeren megállapodva egy pillanatra elidőztek, de aztán apró köröket írva folytatták útjukat. Lyra mozdulatai közben elemelte tekintetét, ezzel megszakítva a hosszas rabságot…szemével követte kezének mozgását…aztán ismét feltekintett. Ott, abban a pillanatban szűnt meg minden kétely afelől, hogy az, amibe belevágtak csupán játék lenne bármelyik fél részéről. A szemek elárulták, Lyra szívébe beleíródott a név…a fiú neve…és ez fordítva is igaz volt. Freddie tudta, már az első pillanatban szembesült vele, hogy a lány érzékeny, ezzel együtt a szíve is biztosan törékeny…de nem állt szándékában lerombolni azt, ami _Ők Ketten_ építettek fel…mert szomjazta a másikat, azt, aki olyan érzéseket volt képes felébreszteni benne, amelyek jó ideje már elkerülték…vagy talán még soha meg sem érintették.

A lány megemelte a fejét, és lassan hozzáérintette pirosló ajkait a fiúéhoz…karjai eközben lassan felkúsztak a mellkasról, és a nyak mögött összefonódva találtak nyugalmat. Az apró, mégis mindent kifejező „csók” viszonzást lelt…halk sóhaj, majd cseppnyi szünet. A lélektükrök, ahogyan már oly sokszor az elmúlt percekben ismét belefúródtak a fiúéba…Azok elragadó csillogása immáron megvilágította a szándékot…Frederique is érezni szerette volna újra az ajkak ízét…a lány olyan közelségét, amely túlmutat az egyszerű érzelmeken. Balja lágyan indult meg Lyra arcán hátrafelé…az ujjak kiegyenesedtek, már csak a hüvelykujj simogatott…a többi elérve a szőkésbarna hajkoronát, beletúrt a szálak közé. Másik karja a lány derekára fonódott…lágyan húzva maga felé Őt. Előreszegve fejét hunyta le ismét a szemeit, de tudta, ez már nem az a csók lesz, az ismerkedő és félszeg…ebben benne lesz minden érzelme, amelyet felkarvart benne a lány…és ugyanezt viszont is fogja érezni a másiktól.

A két, immáron valós csókot szomjazó ajak újbóli találkozásánál egy halovány puszi nyitotta a csodálatos, magával ragadó élményt…de aztán szétnyíltak, és egy érzelmekkel teli _igazi_ csókban forrtak össze hosszas percekre. Frederique úgy érezte, soha többé nem szeretné engedni Őt…vele akar maradni mindörökre…A hosszú, szenvedélyes csókot követően a fiú lágyan érintette homlokát a lány homlokához, miközben kinyitva szemeit ismét elrévedt a másik tekintetében.
- The vagy az első, akhinek szavakh nélkül is hinni tudtam…
A szavak szinte suttogva hagyták el ajkait, noha akár pálcát a torkára szegezve is büszkén kiáltotta volna azokat az érzéseket, amelyeket megpróbált szavakba önteni. Tudta, leírhatatlan az, ami a bensőjében kavarog…Bizonyos volt, hogy mondata mellé nem kell kommentárként fűzni, szavak nélkül és érti a lány érzéseit…és bízik benne, hogy Ő ugyanúgy vigyáz majd az odabent ketyegő szívre, akárcsak jómaga a másikéra. Nem tudott volna élelmesebb, és érzéseit jobban kifejező szavakat találni, így nem folytatta a mondatot…annakidején hallott egy mondást, amely a jelen helyzetet tökéletesen tükrözte. - „Aki azt mondja szeret, talán igaz lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.” – Freddie pedig újfent elcsendesedve veszett el a kékeszöld szemek rabul ejtő tükrében...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 19:50:49
Beleborzongtam ahogy Frederique átfonta a derekam, és magához vont, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megszűnt létezni a világ, az idő, s tér. Csak én voltam és Ő egyetlen, az egekbe ragadó csókkal, mely összekötött minket minden ízében.
Csókoltam Őt az egyetlent, akiről tudtam, soha nem akarom elengedni. Soha, de soha… A kezdeti félelmeim helyét a vágy, és kívánkozás a másik után váltotta fel. Alig akartam hinni az érzékeimnek, mennyire felkavarta minden idegszálam.

És az a csók… Annál gyönyörűbbet, érzékibbet, s szebbet, még soha nem kaptam senkitől. Ez pedig, minden reményem felülmúlta. Azt kívántam, bárcsak soha nem hagynánk abba, bárcsak mindig együtt lehetnénk.
- Frederique… – sóhajtottam fel amikor ajkaink szétváltak, és Ő a homlokát, az enyémhez érintette. Szívem vadul kalapált kicsi testemben. Alig hallva, mit is mondott, tudatosult bennem, hogy immáron tényleg nem kell attól tartanom, hogy csak kihasználna, és könnyű kis játékszer lennék a számára. Hittem neki, a szavainak, az érintéseinek, a csókjának, melyet egy érzelemmel csordultig telt férfi adott nekem. Francia vérének (?) köszönhetően mindaz a szenvedély, ami áramlott belőle felpezsdítette vérem. Lerázva az utolsó megmaradt láncocskát is, fejem a mellkasára hajtottam, hallgatva szívének lágy ritmusát, egyik karom a nyakán, másikat a talárjára hímzett címernél nyugtatva. Arra gondoltam, milyen csodálatos ajándék is ez nekem, nekünk (milyen jó volt ezt magamban kimondani –nekünk- ), hogy ráadásképp egy ház az otthonunk. Így bármikor láthatjuk a másikat, amikor csak akarjuk, sőt, ott van még a kviddics edzés is, ahol kicsit konszolidálva, de azért együtt lehetünk. Hogy a többiek mit szólnak majd hozzá, az egy cseppet sem izgatott. Elvégre mindenkinek megjár a boldogság, kinek lopva, kinek nem.

- Te quiero - jutott eszembe újra. Elmosolyodtam, miközben a fiú szemeibe pillantottam, újra meg újra végigcirógatva arcának minden apró szegletét, apró puszikat fújva mindenhova. Másik kezemet eközben lopva a talárja alá csúsztattam, hogy jobban érezhessem minden dobbanását, remélve, hogy nem veszi azt tolakvásnak.
- Tudod.. –kezdtem bele a mondandómba, melyet minduntalaul megszakított egy-egy apró mosoly, melyet szavak helyett szántam Neki – Még sohasem találkoztam ilyen édes jelenséggel, mint te. – újabb mosoly, egy pillanatra elengedtem, hogy újra mindkettőnk számára kényelmes, helyzetbe kerüljünk, és még összebújva is maradhassunk (ami a pad méreteit tekintve, nem volt épp könnyű).

Miután sikerült végre újra felfészkelnem magam félig rajta, félig a padon feküdve, mutatóujjammal, játékosan megcirókáltam ajkait, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ráhajoltam, a fülébe suttogtam, hogy „je t'aime”,és akár az imént, Ő, megcsókoltam…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 13. - 21:14:33
{ Lyra }

A két meggypiros ajak szenvedélyes csók utáni kettéválását követően a hatodéves fiú lágyan érintette homlokát Lyra-éhoz, hogy minél közelebb maradhasson Hozzá, jelezvén, nem óhajt elszakadni Tőle immáron egy pillanatra sem…nem szeretné, ha ennek a varázslatos délutánnak vége szakadna valaha is. Jelképes, és apró mozzanat volt ez…mégis…mindent eláruló a bensőben tomboló jelenlegi érzelmekről, amelyek úgy sújtottak le, akár egy nyári zápor…Hirtelen, és mindent elsöprően. Freddie tudta nagyon jól, hogy lehetetlent kíván az idő megállításával kapcsolatban, hiszen az életnek mennie kell tovább, a perceknek pedig lassan peregnie a bizonyos rozsdásodó fogaskerekek által. Ennek ellenére boldog volt…boldogabb, mint bármikor eddigi éltében, mert ráébredt a másik lágy mozdulataiból, igéző tekintetéből, már nincs egyedül. Az pedig, hogy a mának vége szakad? Átgondolva tulajdonképpen izgalmakkal töltötte el…újabb varázslatos percek kettejük között, amelyre kíváncsi volt, és amelyet jobban meggondolva már nagyon várt. Az első találkozás a mai napot követően…séta kézen fogva az iskola falain belül, és kívül…büszkén, emelt fővel, hogy ilyen csodálatos teremtés szegélyezte eleddig üres életének napját…várta, hogy teljenek a percek, és mégsem szerette volna, ha vége szakad a varázsnak. A két szív rabul ejtette egymást…és az ütemes dobogás a fiú mellkasában már csak egyetlen emberért szólt…Érte.

Frederique suttogó szavait követően Lyra lejjebb szegte mosolygós szemeit, és ráhajtotta fejét a varjúszín talárral szegett mellkasra, majd elcsendesedve időzött ott el. Nem mozdult…ez volt az a pillanat, amikor mindkét fél elmerült a valóságban, legalábbis a fiú bizonyosan…a szavak ízlelésében…nem volt már „Én”, csak „Mi”. Igen, még csak a mai napon ismerkedtek meg…mégis, ez valahogyan más volt, mint egy átlagos találkozás…ebben sokkalta több érzelem és valóság volt…ott lebegett a jövőkép a szemek előtt. Nagyon sok udvarló párnak hosszú idő kellett, hogy valami megmozduljon odabent…Lyra-nak azonban már a kezdeteknél sikerült megmozgatnia valamit. Akarva, vagy akaratlan, nem számított…de megtette…A jövővel incselkedő gondolatok közepette Freddie keze, mely eleddig a lány derekát fonta körbe, most finoman mozdulva siklott fel Lyra oldalát végigsimítva, majd a vállát szelve a lapockára vándorolt…másik keze, amely a hajkoronában időzött a csók alatt, lassan a lány hátára fonódott…Jobbjának tenyerével megragadta baljának csuklóját, így ölelve Őt, és vonva közelebb magához. A Hugrabugos fiú elmerengett egy pillanatra, elmerengett azon, hogy ennél szebbel nem is lephette volna meg a sors…talán elérkezett az idő, hogy a kálváriából egy csoda alakuljon ki…

Aztán Lyra újra megmozdult, óvatosan szegte fel tekintetét, és ejtett ki két szót…Freddie elmosolyodott azok hallatán, mert senki nem mondott még ehhez hasonlót íly hanglejtéssel, és ennyi érzelemmel fűtve neki. Leszegve fejét csókot lehelt a másik homlokára. A lány pedig levetkőzve eleddig uralkodó félszét feljebb húzta magát a nyak köré font karjával, és lágyan simogatva az érte epekedő arcát apró puszik tucatjaival lepte meg a fiút. Freddie hagyta, és örült…olyan volt számára az egész, mint valami valóra vált gyönyörű mese. Lyra címeren nyugvó karja aztán szétoldva a talár egymásra fonódó részeit az alá vándorolt, a fiú szívére. Ismét halk, elhaló szavak…olyan szavak, amelyek csengése örökre beleivódott a fiú lelkébe. Frederique lány vállán nyugvó keze lassan a talár címerére, és ezzel a lány azalatt lévő kézfejére vándorolt.
- Immáron csakh érthed dobban!
Válaszolta halkan, miközben elveszett a lány szemeinek tükrében…mélyen, hosszan. Látható volt az ébenbarna lélektükrökben az érzés…az, amit a másik lobbantott fel benne.

Pillanatokkal később Lyra ismét megmozdult…kényelmetlennek találva az előző pozitúrát próbált valamiféle kényelmesebbet felvenni. Freddie is kissé oldalra fordította egészét, hogy könnyebb legyen elhelyezkedni a szűkös ülőalkalmatosságon…a rövidke fészkelődést követően a páros aztán megtalálta a mindkét fél számára tökéletes, és kényelmes állapotot. Alig révedtek el ismét egymás tekintetében, amikor a lány két szót kiejtve csúszott feljebb, és csókolta meg a fiút…Freddie már nem lepődött meg, érezte, hogy Lyra-ban is felszabadult valami…hagyván, hogy az érzelmek vezessék testét, adta át magát az újabb szenvedélyes, és tartalmas csóknak…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 13. - 22:14:24
//Freddie//

Annyira édes volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Értem dobog...
A félvér lány, megnyerte a boldogságot – kúszott át az agyamon, és boldogan simultam hozzá…

Soha nem gondoltam volna, hogy Jason halála után leszek még valaha ennyire vidám, és életre való. Tudtam, hogy most odafenn kacsint rám, és pajkosan mosolyog, hogy mennyire örül velem.
 - Te quiero, mi amore. – susogtam érzékien, ajkaimmal lágyan érintve fülcimpáját, és a nyakát. Hogy nem értette volna, mit mondtam? Az ki van zárva...Imádtam, hogy végre elengedhetem magam, és kimutathatom, mit érzek iránta, tudva azt, hogy viszonozza. Nem erőltetettséget, hanem valódi érzelmeket tükröztek mogyorószínű íriszei, melyektől egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elszakadni. A két temperamentumos lélek találkozása, és annak végkifejlete. Filozofáltam el, ajkaimat enyhén nyitva tartva, h kissé gonosz, és aljas módon, láthassam érzéki, szerelmes pillantását, amennyiben észreveszi. Ha igen, úgy elejtettem egy apró, szinte már kérkedő sóhajt, és egy pillanatra félre tekintvén, újra szájon csókoltam, ezúttal egy kicsit vadócabb formát öltve, beleadva minden érzésem, szenvedélyem, közben szorosan összekulcsoltam karjaim nyakacskája mögött, és egész testemmel hozzá simultam.
Szívem, mint egy megbokrosodott kis ketyere, össze-vissza kalimpált, mintha tudatná a fiúval, mennyire rabul ejtett, és magával ragadt az Ő francia vérének pezsgése. Gondolatban eljátszottam magam előtt a képet, hogy lovagló ülésben elhelyezkedek rajta, és úgy folytatjuk a csókolózást, de azt hiszem, azért a húzásomért menten jelentkezhettünk volna büntetőmunkára mind a ketten, arról nem is beszélve, milyen fejmosásban részesültünk volna.

A hosszú csókot megszakítva, vettem egy nagy levegőt, és eltűrtem a fülem mögé a hajam. Ám az abban a pillanatban, hogy előrébb hajoltam, utat tört magának, és újfent a szemembe áradt. Hátraráztam tincseim, aztán az ajkamba haraptam, és mint egy szégyenlős kislány, újfent Freddie mellkasára hajtottam fejem, ujjaimmal körkörösen cirógatva talárjának szegélyét.
Annyi mindent tudnék mondani neki, de mindegyik szó olyan elcsépelten hangzana, és olyan kár lenne megtörni ezt a csodás varázst, amely körülölel minket, és az egekig repít.

Még mindig alig akartam elhinni, hogy Ő meg Én, vagyis MI. Pedig itt feküdtem a karjai közt, hallgathattam szívén lassú dallamát, érezhettem lélegzetvételeit, teste minden rezdülését. Felsóhajtottam, akár az imént, de ezúttal, ismét a mérhetetlen boldogságtól ami a lelkemben lakozott, mióta komolyabb medret öltött a beszélgetésünk fonala.
Pillantásom ismét találkozott a fiúéval, ahogy megemeltem a fejem, hogy apró puszit leheljek ajkaira…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 14. - 19:42:13
{ Lyra }

Lyra lelke szépen, lassan, de felszabadulttá vált az egyre mélyebb mederben csordogáló beszélgetés során…A mély meder jelen helyzetben egyértelműen azt a vonulatot hivatott kifejezni, amely a felek egymás iránt fellángoló érzéseit szimbolizálta…igen, azok elemi erővel sújtottak le a fiatal hatodéves fiú szívére, és egész lényére.. Noha ez tényleg csak az első, akár randevúnak is beillő találkozás volt, mégis több annál…sokkal több. Szavakban nem mérhető az érzelmi tartalom…leírni sem lehet, hogy mi is zajlott le a duóban. Egy gyönyörű egymásra találást ünnepelhetett a nap…egy igazi, és komolynak festő kapcsolat kezdetét alakította a sors szövevényes mindensége.

A lány aztán levetkőzvén az utolsó, még tartani próbáló béklyókat ejtette ki azt a négy varázslatos szót, amely hallatán Freddie arca mosolygósról komolyra váltott. Sokszor tudatosult benne az együtt töltött percek során, hogy a vele szemben ülő bizony nagyon komolyan gondol a kettejük közös útjának csodájára…és most tudatosult benne igazán, hogy az, ami előtte áll, valóban a legszebb dolog, ami történhetett a nyomorú életében. Eleddig nyomorú…talán ettől a naptól kezdve valami egészen új…egy valóra vált álom. Lyra ajkai a merengés alatt lassan a fülcimpát érintették…Freddie feleszmélvén a pillanatnyi mélázásából lejjebb szegte a fejét, és lágyan érintette ajkaival az Ő nyakát…nem ragasztott puszit a bársonyos bőrre…csak végigsimította meggypiros ajkaival azt. Most érezte először azt az intenzív illatot, amely átitatta a lány egész lényét…jelen helyzetben ez a kis dolog is bódítóbban hatott a bódítónál. Talán a mozdulatokon felbuzdulva Lyra is lejjebb ereszkedett, és viszonozta a kedveskedést…ha valaki látta volna a párost, bizony joggal ragaszthatta volna a klisés, turbékoló páros kifejezést rájuk…mindketten felszabadultak…mindketten boldogok voltak…és nem csak látszatra…Freddie nem…őt valóban megérintette az egész.

Aztán a percekkel ezelőtti izzó és érzelmektől szikrázó szemkontaktus újra kopogtatott…a mogyoróbarna lélektükrök a kékes-zöld igéző íriszek ellen. A Hugrabugos lány bevetette a nők igazi csáberejét, ajkai lassan elválltak egymástól…ennél vadítóbb és vadócabb dolgot nem lehetett tenni…ez volt az, amire a fiúk többsége bizony ugrott. Freddie sem tudott ellenállni, tekintete egy pillanatra akarva-akaratlan odatévedt. Soha annál szenvedélyesebb, és csodálatosabb látvány nem tárult még a szemei elé…a látvány magával ragadta…halk sóhaj neszezte meg a csendet, kérlelő…csalogató…lehetetlen volt ellenállni annak a láthatatlan vonzó erőnek. A lány ismét előre szegte fejét, és csókolt…ez azonban más volt az eleddig elejtettekhez képest…vadabb, pajkosabb…az elnyomott, valódi jellem a felszínre tört…és tetszett a fiúnak. Az érzések kifejezése érdekében a másik kezei anyakára fonódtak, és a két test teljesen összesimult.

Érezni lehetett a még mindig hevesen verő szív dobbanásait Lyra mellkasán…Freddie most sajnálta, hogy ő alapjáraton a végletekig nyugalmas ember. Az ő öreg ketyegője a jól megszokott ritmust verve dolgozott odabent…a lélek szinte tombolt, és ki akart szakadni a testéből, hogy ő is ölelhesse Őt, érezhesse annak közelségét. A fiú kezei lassan körbefonták a lány derekát, és lágyan vonták önmaga felé annak egész lényét.

A hosszú, Frederique éltének legérzelmesebb csókját követően a lány mély levegőt véve tűrte megvadult tincseit a füle mögé…aztán ajkaiba harapva hajtotta fejét a fiú mellkasára…apró tenyere lágyan cirógatta a talárra hímzett címer szegélyét. Aztán a csendet megtörve pillantott fel, és egy újabb puszival az ajkakra jelezte töretlenül tomboló érzelmeit. Igen, ennek a találkozásnak erről kellett szólnia…ebből is látszott, hogy ez még a komolynak ható kapcsolat első fázisa…az, amikor az érzelmek kimutatása mindennél fontosabb…az, amikor a boldogsághormonok plusz energiát adnak mindkét fél számára…és amikor csak a felhőtlen boldogság létezik.

Freddie nem akart tolakodó lenni, de úgy gondolta, kényelmesebb lesz mindkettejük számára. Balját elemelve a lány derekáról húzta vissza a kezét, majd miközben mélyen a másik lélektükreibe fúrta sajátját, átfűzte azt a térdének hajlatai alatt…kissé hátradőlve emelte meg Lyra-t, és ültette oldalülésben az ölébe….ezt követően a keze ismét visszakozott a törzse felé…az igazat megvallva szívesen kúszott volna végig az Egyetlen combján, egészen a derékig…de az még nem lett volna illő…túlontúl korai és támadó lett volna…a varázs megtörője. A jobbja aztán ismét körbefonta baljának csuklórészét, továbbra sem engedve Őt sehová…melengette, és közben örült annak a rózsaszín fellegnek, amely az utóbbi percekben a szemei elé gomolygott. Arcának balját a lány fejének búbjára hajtotta, és lágy puszit nyomott arra…nem szólalt meg…nem akart…így volt jó…így volt tökéletes az egész pillanat.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 14. - 21:06:12
//Freddie//

Gonosz vagyok, gondoltam hirtelen.
De már nem volt megállás… Megtettem, és Ő észrevette. Kacér mosollyal sóhajtottam fel, ahogy ajkai a nyakam érintették. Csókjából éreztem meglepte, milyen temperamentumos tudok lenni, ha érzésekről, vagy a másik érzékeinek felcsigázásáról van szó. Belefeledkezve a csókba, levegőt is szinte alig vettem, nem akartam hogy vége szakadjon, holott tudtam, a java még csak most jön, büszkén sétálva, megmutatni mindenkinek, hogy _mi_ igazán boldogok vagyunk.

Meglepett, hogy mennyire nyugalmas volt. Nem kapkodott, nem sietett, és legfőképp nem volt olyan lobbanékony mint amilyen néha én szoktam lenni.
Mielőtt a fiú megmozdulhatott volna, Lyra kezében megpördült a pálca, egy villanás, és már dermedten dőlt el a nedves fűben.
- Nos… - szólalt meg a lány rideg, éles hangon. – Remélem, ezután megválogatod a szavaid. – tette hozzá, és mit sem törődve, mi lesz vele, alakja már távolodni látszott a lenyugvó nap gyenge fényében.

Igen… azóta már rengeteget változtam, bár azt mindig nehezen viselem, ha engem, vagy a közvetlen közelemben levőket bántják, és már tudtam, Érte is bármikor megtenném ugyanazt amit annak idején a barátnőmért. Ez amolyan régi mantra...

Lágyan tekintettem rá, lélektükreimmel az övét lesve. Szavak? Nem kellettek, anélkül is pontosan tudtam, mit gondol, vagy mit érez. Felesleges lett volna szavakkal elrontani ezeket a csodálatos pillanatokat, amikor a szemünk, a tartásunk, az arcunk mindenről árulkodik a másiknak. Azt hogy nem szólt semmit a spanyol mondatomra, már nem is érdekelt. Tetteivel megvallotta, hogy hasonlóképp érez. Egy pillanatra meginogtam a csók után, hogy talán túl korai volt azt mondani neki, amikor felemelt, és az ölébe ültetett. Annyira romantikus volt az a mozdulat, hogy egy lélegzetvétel kimaradt. Na nem mintha eddig nem az egekben jártam volna, de ez olyan más volt. Olyan szerelmesen szép...Szemeim előtt egy regénynek beillő kép suhant át, amint a szerelmes férfi karjaiban cipeli szíve választottját. Viszont ha nem vigyázok magamra, annak is hasonló vége lehet, csak nem a romantikusabb fajtából. A gondolatot leplezve rásandítottam, lassan végighúzva ujjaim a karján, és már el is illant a pillanatnyi rossz érzésem. Ha Ő velem van, semmitől sem félek…

Hűvös szellő libbentette meg hajam, és hatolt át a talár könnyű szövetén... Talán megérezhette, hogy didergek, mert szorosan magához ölelt, s én, ahogy csak tudtam, pici testemmel hozzásimultam. Fejem mindeközben a fiú feje alá került. Frederique apró, puszit lehelt annak búbjára, és dédelgetett… Szemeim lehunyva hallgatva a távoli zajokat, és az Ő lélegzetvételeit, újból megborzongtam. Kezd hűlni a levegő, tekintettem körbe, észlelvén, hogy már a nap sem áll olyan magasan. Sőt… Mondhatnám azt is, hogy lassan, de biztosan elkezdett lefelé vándorolni. Újabb borzongás, és még szorosabban bújtam hozzá. Nem is olyan rég, még meleg volt... Ide már elkelne a meleg köpönyeg, de semmi kedvem nem volt felállni, vagy éreztetni vele. Nem is tudom, miért, hiszen ha figyel, észreveszi, nem leplezhetem a végletekig, csak.. annyira nem akarózott megtörni a varázst. Tudtam jól, hogy odafenn még milliónyi alkalmunk lesz beszélni, de megmakacsoltam magam. Idefagyok, engem az sem érdekel, de nem akarok elszakadni Tőle egy pillanatra sem...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 15. - 12:38:37
{ Akiért a szív dobban }

A páros már jó ideje ücsörgött az északi udvar egy igencsak szűkös padján, ölelve egymást, és nem törődve a külvilággal…senkivel, csak egymás társaságát élvezvén. Észre sem vették, hogy elrepül az a pár órácska, amelyet odakint töltöttek édes kettesben…a Nap, mely találkozásuk pillanatában még perzselte a téli koraestet immáron a horizonttal kacérkodva készült nyugovóra térni. A Hold érkezésével természetesen a lágy, azonban hűvös szellő is életre kelt…csipkelődve sepert végig a hatalmas tájon, dérrel fedve a puszta faágakat, és a kietlen, amúgy is fagyott földet.

Freddie csendesen ölelgette az ölében üldögélő Lyra-t, és megannyi gondolat cikázott a fejében, ahogyan arcának balja rásimult a selymes hajkoronára…a múlt, jelen és jövő képei egyszerre derengtek fel elméjében, mutatva a rosszat, s jót egyaránt. Az igazat megvallva a fiúnak át kellett értékelnie magában sok mindent, persze a jövőt illetően…hiszen a múlton változtatni nem lehet, és nem is illő. Őt, fél évvel ezelőtt a kicsapongásai miatt helyezték át a francia Akadémiáról az angol élvonalba, hátha itt majd megnevelődik a keményebb, és jóval vaskalaposabb stílust képviselő tanárok között. Érkezését követően bizony be kellett látnia, a Roxfort ódon falai között nem a tanárok lesznek az első számú nevelők, hanem sokkal inkább a házak között kialakult ezredéves viszályok. Annak ellenére, hogy nem állt távol tőle a csíntevés, és zűr, úgy gondolta, nem megy bele ebbe a gyermekies, adok-kapok modorba, hanem inkább nyugalmasan tengeti az idejét, és akit arra érdemesnek tart, azzal megismerkedik. Természetesen a francia vérében pezsgő szokásait nem tudta levetkőzni, amely miatt az egyes lányok szemében igazi lovagként tündökölt…míg mások inkább valamiféle idiótának, esetleg ellenfélnek tartották emiatt. Ez cseppet sem érdekelte, mert bizonyos volt benne, hogy ahol kell, ott helyt tud állni, és megvédi magát…most, a történtek után pedig már Lyra-t is…bármi áron. Az igazat megvallva vele kellett valamilyen szinten egyenesbe térnie, mert nem tudta, hogy a lány milyen szemmel nézni, ha stílusát és jellemét tartva tevékenykedne tovább…a kézcsókok a szokásból fakadóan…a kiemelt figyelem a lányokkal szemben, értve az illedelem és etikett alappilléreire. Korai lett volna ezeket megbeszélni egyenlőre, de tudta, idővel ennek is szóba kell majd kerülnie.

Merengéséből aztán a lány apró, szinte észrevétlen remegése rántotta vissza…fejét megemelve, kissé oldalra biccentve szemlélte meg az arcocskát, amely immáron nem a zavar miatt volt pirospozsgás, mindinkább a hűvös szellő miatt. Az eleddig meggypiros ajkak is kezdtek áfonyaszínt ölteni.
- Hiszen te reszkhetsz!
Állapította meg csendesen, és két kezével lassan, többször is végigsimította a lány hátát, mintegy melengetve azt.
- Menjünk be, nem szerethném, ha megfháznál!
Jelentette ki határozottan, mégis lágy, és bársonyos hangon, miközben eleresztette Őt, és segédkezett felállni…amennyiben Lyra felkelt, úgy ő is felegyenesedett, majd nyakához emelve kezét szétoldotta talárja tartó fűzőjét, és levette az éjfekete kötelező viseletet. Azt a padra terítve kezdte kigombolni a rajtalévő mellény gombjait, attól a ruhadarabtól is megszabadulva. Midőn mindkét iskolai egyenruhához tartozó felső lekerült róla, először a mellényt nyújtotta a lány felé.
- Felshegítem!
Mondta mosolyogva, és ha a másik engedte, úgy mögé lépve illedelmesen segédkezett a felvételében…mielőtt a lány szólhatott volna, hogy legalább a talárt ne, addigra felkapta azt a padról, és körbebugyolálta vele Lyra-t. Tudta, érezte, hogy Ő majd szólt szeretne emelni emiatt…de elejét véve a szavaknak, mutatóujját lágyan a hidegtől elszíneződött ajkakra helyezte…újfent elmosolyodott, jelezvén, ezt az illem, és az érzései követelik…azok ellen pedig felesleges ellenkezni.

Midőn a didergő belenyugodott a megmásíthatatlanba, Frederique megfordult, és megemelte a táskáját. Övét átfűzve, rézsútosan a feje felett eresztette azt a vállára…majd megemelte a lány táskáját, és így tett azzal is. Dolga végeztével lépett a számára Egyetlen mellé, és mélyen a szemébe nézett…nem kérdezett, nem szólt…csak kinyújtotta jobbját, és ujjait a lány ujjai közé csúsztatta…majd összefonta azokat.

Kilépve elé pár lépés erejéig háttal sétált, és méregette a csodálatos teremtés egész lényét. Az igéző lélektükröket…az ajkait…az arcát…aztán visszalépve mellé folytatta útját a kastély irányába…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lyra Backwood - 2008. 04. 15. - 13:29:11
{ Freddie }

- Nem…, nem fázom. – préseltem ki magamból, de Ő meg sem hallotta. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy nem szeretné, ha megfáznék.
- Értettem. –keltem fel lassan, hiszen nem akaródzott megmozdulnom, de abban igaza van, hogy ha beteg leszek, még kevesebbet láthatom, láthatjuk egymást. Milyen jó is hogy már nem vagyok egyedül… Ő itt van velem, én neki, és… Annyira jó vele…

Álmatag tekintettel néztem, ahogy leveszi a talárját, és a mellényét. Az érzékeim egy pillanatra úgy látszik, felmondták a szolgálatot, ahogy megpillantottam erős testalkatát. Persze amikor megemelt, éreztem, de .. Látni egészen más…
~ Felshegítem~
Visszazuhantam a valóságba, és egy pillanatra kérdőn néztem rá, aztán hagytam, hogy feladja. Amikor a talár után is nyúlt, egy arasznyival hátrébb csusszantam, de mire megszólalhattam volna, már a talárjában gubbasztottam, ami persze több számmal nagyobb volt rám, tekintve, hogy Freddie hozzám képest igencsak nagyra nőtt. A fiú ujját a számra emelte, hogy még véletlenül se szólhassak semmit.

Mosolyogva néztem, ahogy megfordul, majd felveszi a táskáját, és nyúl az enyémért is. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy mit is rejt a tartalma, és hogy jobb szeretném én vinni, de aztán nem ellenkeztem. Előbb utóbb úgyis megtudja majd, miért is vagyok sokáig fenn, pláne ha a mi kis történetünket is beleveszem. Aprót sóhajtottam, azon gondolkozva, hogy mikor is, vagy hogyan mondom majd el neki. Nem mintha szégyelltem volna, hogy írok, csak olyan nehéz erről bárkinek mesélni, főleg, ha nem tetszik neki. Na mindegy, ezen most kár agyalni, majd később…

Aztán a fiú mélyen a szemembe nézett, és a kezét nyújtotta. Boldogan fűztem vele össze ujjaimat, arra gondolván, hogy talán Ő is hasonlóképp érez most. Együtt indultunk meg a kastély felé, immáron kéz a kézben. Lelkem szárnyalt a boldogságtól, büszkén lépdeltem mellette. Se jobbra, se balra nem tekintettem, csak fel, Rá… szerettem volna újra, és újra elmondani, mit érzek, de tudtam, felesleges lett volna, Ő azt pontosan érezte… Freddie elém lépett, mintegy végigtekintve rajtam. Szélesen mosolyogtam a mustra alatt, aztán lépteim Hozzá igazítva haladtunk tovább a lassan ereszkedő félhomályban, a kastély meleg falai közé…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Ginny M. Weasley - 2008. 06. 11. - 21:01:59
[ Anette  :D ]

Délután… Merlinre, de vártam már. Ez nekem most sok volt egy napra. SVK, bájitaltan, hogy a többit még ne is soroljam. Csupa finomság…
Ernyedten dőlök neki a pad támlájának, és fordítom az arcom a nap melengető sugarai felé. Most nem akarok semmire gondolni, semmiről se filozofálni, elfelejteni egy kicsit az összes sülthülyét, és a szadista tanárokat. Naná, hogy hétfőre megint a nyakunkba sóztak egy adag házi dolgozatot. Az eszem megáll, komolyan mondom.
Kezdjük ott, hogy nyakunkon az RBF, ott a kviddics-edzés, ahol Viki mindent kisajtol belőlünk. Harry eltűnt, persze, hogy mindenki ezzel nyaggat, járjak be órákra, tanuljak is, és még szöszmötöljek nyavalyás beadandóval is. Ha a szadizmus címén díjakat osztogatnának, hű de sokan kapnának belőle.

Egy sóhaj, majd még egy, a fejem is a támlára helyezem, és annyira lecsúszok, amennyire csak tartani tudom magam. Lábaim bokában keresztezem, és lehunyom a szemeim.
Akarva-akaratlanul is képek jelennek meg, mintha egy kivetítő lenne előttem.
Harry…
Persze, ki másról is szólhatnának. Már több mint két hete, hogy eltűnt. Kezdek aggódni, de úgy nagyon. Tudom, persze írta, hogy eltűnik, de azt hittem nem ennyi ideig. Apró fintor jelenik meg ajkaim szegletében. Milyen jó, hogy lassan már mindenki tud a levélről hála valami túlbuzgó pletykafészeknek, aki hallhatta a beszélgetésem Ron-nal, és világgá kürtölte. Nem is tudom, ezen miért lepődök meg. Az öt év alatt megtanulhattam volna, hogy a Roxfortban még a falnak is füle van, hát még egyes diákoknak mekkora…

A fintor leolvad, helyette inkább a homlokom ráncolom. Fáj a fejem, már reggel óta, és nem tudom miért. Talán nem kellett volna olyan sokáig lenn maradni a klubhelyiségben? És… ha pont késő este jön vissza? Ez persze tökéletes hülyeség, de attól még elég meggyőző, hogy pár órán keresztül még nyitva tartsam a szemem. Amúgy is prefektus vagyok, nyugodt szívvel maradok lent, elvégre valakinek azt is kell néznie, hogy van-e olyan elvetemült, aki takarodó után talál vissza a házhoz. Eleddig igaz még nem nagyon találkoztam senkivel, de jön a jó idő, ilyenkor az ember valahogy jobban megszegi a szabályokat.
Úristen, ha ezt Percy hallotta volna, most bölcsen bólogatna… Jájj...

Kósza mosoly, és egy újabb sóhaj. Most már igazán jó lenne, ha Harry végre visszatolná a képét a Roxfortba. Már annyi minden kelt szárnyra, hogy az ember azt se tudja, melyiket higgye el, és melyiket nem.
Karjaimat körbefonom magam előtt, és egy kicsit feljebb ülök. Mintha lépteket hallanék. Vagy csak képzelődöm? Nem ez lenne az első eset, és nem is az utolsó. Amikor múltkor is lent maradtam, bár akkor miért is ne, egy házi dolgozat miatt, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha lépteket hallanék. Persze lehet, hogy csak a kivetülő vágyaim űznek velem gonosz tréfát.
A lépek hangjai azonban egyre erősödnek. Vajon én vagyok a célpont, vagy valaki szintén levegőzni jött?...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Anette Awenmore - 2008. 06. 13. - 15:04:10
( Ginny ^^ )


- Nem. Hogyha az óriások vándorlása még ugyanabban a században tartott, akkor hogyan lehet, hogy háromszáz évvel hamarabb kipusztuljanak? Egyáltalán, hogyan pusztulhattak ki az óriások, ha az egyetlen dolog, amit óra elején megjegyeztem, az az volt, hogy manapság mely vidékeken élnek? Basszus, ez kész káosz... –

Ööö... nem. Nem kell megijedni, még nem vagyok skizofrén vagy elmebeteg, amiért magamban beszélek. Igaz, utóbbit nem lehet kizárni, mert van rá eshetőség. De ezt most ne taglaljuk. A lényeg, hogy a szoktalanul nagy kavarodást a fejemben (amúgy is szokott lenni egy általános), a mágiatörténet okozta. Ó igen. Ebből látni, hogy sosem sül ki jó abból, ha Iantól kérem kölcsön a jegyzeteit... Pedig már megtapasztaltam, milyenek Ian jegyzetei. És ez van, ha az ember nem tanul a hibáiból. Ó, hogy az lenne a legfőbb hibám, hogy nem jegyzetelek magam? Ááh, erre aztán ne kérjen senki. Nem szokásom. Párszor már a képembe kaptam pár hasonló ajánlást, de kiröhögtem az illetőt. Mindig más jegyzeteiből tanulok, vagy lemásoltatom vele. Mármint, bűbájjal, ugye, mert annyira hülyéket azért nem találni az évfolyamomban. Milyen kár... Viszont, nekem így is kényelmes, határtalanul. Na jó, vizsgák előtt nem annyira, mert akkor általában senki nem akarja kölcsönadni. Viszont olyankor is mindig feltalálom magam! Talpraesett lény vagyok.
De Ian, az a pápaszemes suliőrült nem tud írni! Nem szó szerint, na. Csak rondán ír, sosem tudom elolvasni, és teljesen összefüggéstelen dolgokat. Viszont csak ő olyan agyilag retardált, hogy mindig gondolkodás nélkül odaadja a jegyzeteit. Lehet, hogy átver? Hamis jegyzeteket adna, hogy hülyeségeket tanuljak meg? Köcsög... Hiába fárad. Úgyse tanulom meg, szóval tökmindegy. Épp csak okot ad rá, hogy leordítsam a fejét. Majd meg is teszem. Meg én...

Összecsapom a jegyzetfüzetet. Még ennyi hülyeséget egy helyen... Sóhaj. Megcsóválom a fejem. Pár hónap, és itt vannak a vizsgák. Nem akármilyen vizsgák... Hogy fogok én egyáltalán átmenni?! Mondjuk, pár tanár bír engem, és náluk egy-két szép kérlelő pillantással ki tudom csikarni a jobb osztályzatot. Viszont itt még csak nem is a roxforti tanárok fognak vizsgáztatni! És ez nem jó. Nagyon nem jó. Nagyon-nagyon nem jó. Uuuh... néha belegondolok, otthon mit fognak szólni. Pár fájdalmas grimasz után viszont általában sürgősen abbahagyom... Szörnyű jövő vár rám, úgy érzem.

Körbepillantok az udvaron. Ahogy tekintetem áthalad a kis négyszögletű teret behatároló nyitott korridor oszlopaitól a fákig, ismerős hajkoronát pillantok meg az egyik padnál. A kifejezetten vörös hajú illető háttal ül, de még így is felismerném ezer ember közül is. Pajkos vigyorra húzódnak ajkaim, és settenkedő léptekkel indulok meg barátnőm felé. Mondjuk, amikor én settenkedek, az kábé egyenlő azzal, amikor valaki direkt zajt csapva, caplatva elindul. Mert hogy biztos olyankor rúgok bele az udvar közepén álló szoborcsoport talapzatába, amikor sunyin elhaladok mellette lábujjhegyen, az biztos. Most még szerencsés helyzetben vagyok, mert a szobor messze van tőlem.
- Heeey! – hátulról átkarolom Ginnyt, remélem, eléggé meglepetést okozva. Mondjuk, ilyen helyzetekben már az őshaverok eleve úgy tesznek, mintha ki-tudja-hogy meglepődtek volna. Csak hogy meglegyen az örömöm. Mert az olyan... jóó.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Ginny M. Weasley - 2008. 06. 16. - 17:29:58
[ Anette ]

Utálom ezt az évet. A tavalyi sem volt egy leányálom de ezt minden eddiginél jobban. Na jó, lehet, hogy a másodévet legalább ennyire, főleg a végét, de ez most tényleg túl tesz mindenen. Csak azt tudnám, mi a jó búbánatért nyomorintja meg az összes tanár még az ember gyerekét olyan pepecselős, piszmogós, és értelmetlen házi dolgozatokkal, amitől égnek áll a hajam. Nem is értem, reggel miért visítok, amikor tükörbe nézek. Talán mert a heti két edzés, készülés az RBF-re, az éjszakai fennmaradásaim, és az órákra való készülés meglehetősen rusztikus formákat tudnak ölteni? Ó igen, telitalálat, pontosan. Csak azt tudnám a többi diák is ennyire idegbeteg, vagy az esélytelenek nyugalmával élnek?

Apró vállrándítással lóbálom tovább a lábaim, ez valahogy nem az én napom. Pedig nem is teljesítettem rosszul, csak épp ülve elalszom. Merlinre, ha Piton óráján bealudtam volna, most jelentkezhetnék nála büntetőmunkára, vagy ha arra nem is, biztos lenne pár keresetlen megjegyzése, amivel még lejjebb húzza az amúgy is béka feneke alatt fél méterre leledző kedvem. Ez a levél dolog is… Szinte csodálkoztam, hogy nem szólt be érte. Vagy csak rossz napja volt, és ez túl unalmas lett volna neki, hogy megnyugodjon. Végtére is a lényeg a lényeg, hogy csak egyszer ejtette ki a nevem a száján, és akkor is egész tűrhetően.
Tényleg szörnyűséges vagyok amióta Harry eltűnt. Még jó, hogy néha nem látnak bele a fejembe, mehetnék serlegeket, vagy ágytálakat pucolni attól függően, hogy Frics bácsi mennyire akar épp kicsellózni velem. De csak egyszer jelenjen meg Harry a klubhelyiségben, azt Ron szavaival élve nem teszi ki az ablakba, amit kapni fog. Ennyit arról, hogy igazi Griffendéles jellem vagyok, vagy mi a szösz. Relatíve igen, de ez már tényleg sok.

Morózusan fonom össze magam előtt a karjaim amikor lépteket hallok. Nem, azért sem nyitom ki a szemem, tessék engem békén hagyni, vagy bármi más, csak ne jöjjön nekem megint senki azzal, hogy Harry így, meg úgy. Mi vagyok én? Gondolatolvasó? Még ha az lennék is valami kapitális tévedésből adódóan, lefogadnám, hogy az Ő fejébe akkor sem tudnék belelátni, ha meg mégis… na jó, inkább hagyjuk a mégis verziót. Konkrétan egyetlen dologra lennék kíváncsi. Na jó kettőre, de a legfontosabb az, hogy mégis mikor szándékozik visszatolni a képét a Roxfortba, és utána mit akar tőlem. Ha egyáltalán még akar valamit. Ha igazán fontos lennék neki, akkor nem tett volna ilyet, és nem levélben köszönt volna el. Szép dolog, hogy előtte egy szót sem szólt, csak jött a levél, hogy bocsi, most egy ideig nem leszek, de semmi baj, ne aggódj ám. Utálok Ron-nak igazat adni, de ebben a dologban néha muszáj… Néha? Egyre gyakrabban sajnos…

A léptek elhalnak, és már épp fellélegeznék, hogy kivételesen sikerül úgy végigülnöm röpke negyed órát, hogy senki nem rohant még ide azzal, hogy mi van Harry-vel, és igaz-e a levél, amikor hátulról hirtelen, és orvul átkarolnak. Meg sem fordulok, hogy ki lehet az vajon, a sivító, dobhártyaszaggató hangot ezer közül is felismerném, mégha most épp félsüket lettem egy kis időre akkor is.
- Anette a frászt hoztad rám!- sóhajtok fel, félig fújtatva, félig nevetve. Végre egy értelmes ember, akivel lehet hülyeségeket csinálni, vagy épp azokról beszélni. Igaz embernek mondhatom, csak épp szeleburdi, de ezt szerintem Ő maga is tudja. Naná, hogy most is vigyorog, miét is lenne ez másképp?
- Mi újság veled? Mit szólsz, megint írhatunk egy rakás beadandót az RBF előtti hajrában… - hogy szakadna rájuk az ég, teszem hozzá még magamban, és helyet csinálok magam mellett, hogy kedvenc barátnőmnek legyen helye, ne már én foglaljam el az egész padot úgy ginnysen hosszában…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Anette Awenmore - 2008. 06. 17. - 16:30:08
( Ginny ^^ )


- Ian, Ian, Ian, kinyírlak, Ian. – dúdolgatom legújabban improvizált kis költeményemet egy olyan dallammal, amely vészesen hasonlít arra a számra, amelyet még múlt nyáron hallottam Londonban a pályaudvaron. Azóta nem megy ki a fejemből a dallam, pedig már hónapok teltek el. Áá, vagy lehet, hogy azért jegyeztem meg ennyire, mert egy kifejezetten jóképű srác mugli kütyüjéből szólt? Jah, igen, már emlékszem. Rövid fekete haja volt, katonazöld póló, háromnegyedes nadrág, kivert öv. Bírom azt a stílust. És olyan jól nézett kiii...
Vágyakozó sóhaj. Hogy visszamennék a King’s Crossra...

Héé, Anette! Nem úgy volt, hogy mágiatörit kéne tanulnod? Hát igen... El tudok kalandonzi, az biztos. De semmi türelmem ehhez a firkálmányhoz! Ha annyiféle bűbáj van, olyan nincs, amely olvashatóvá tenné a csúnyán írt szöveget? És most miért súgja azt a lelkiismeretem, hogy én sem írok szebben?! Pedig igenis szebben! Ettől legalábbis. Pedig Ian jó tanuló, igazán írhatna szépen. És kikérem magamnak ezt a feltevést, tisztelt lelkiismeretem! Mert... ez sértő. Szépen írok. Na jó, azért azt nem, de legalább el tudom olvasni! Öh... néhány részletében igaz, hogy nem... De kérem, én legalább nem kényszerítem másokat olyan szituációkba, hogy el kelljen olvasniuk az írásomat! Kivétel a tanárok a dolgozatbeadásnál. McGalagony is inkább büntetőmunkára küld, minthogy büntetődolgozatot írasson velem. Egy idő után megtapasztalta ugyanis a kézírásomat. Azt elolvasni... hát igen, én is ezt tenném a helyében. Mondjuk, sokat nem kellett erőltetnie a szemét, sosem vittem túlzásba a dolgot, ha a szöveg mennyiségéről volt szó. De fő a minőség, nem igaz?
Meg amúgy, tőlem nem nagyon kérnek kölcsön füzetet. Jobbára azért, mert nem hordom magamnál, de mit érne, ha magamnál tartanám, ha úgysincs benne csak pár hevenyében összefirkált oldal?

Mágiatöri. Jegyzet. És figyelj. Már. Oda. Anette.
Hm. Ez azért kemény. A füzet sarkait is leégette az a pápaszemes rondáníró kölyök? Vagy leharapta? Biztos tépdesi a füzet sarkát idegében, amikor nagyon gondolkozik vagy tanul...
Mágiatöri. Óriások.
Már megint egy hülyeség... hogyan lehetett Gregorian a franciaországi hegyekben tanyázó óriások főmukija a XIV. század második felében, ha két bekezdéssel feljebb azt írja, hogy 1349-től hosszú évtizedeken át Freudius volt a főnök?
Mágiatörii....
Ooh, atyaég, így betört a körmöm?! Ez kemény.
Mágiatöri... Mágiatörii...
Höh, két lap esik ki a füzetből. És még hogy én nem törődök az iskolai dolgaimmal... És ez az egyik legjobb tanuló pedig... Felháborító...

Csattannak a füzet lapjai a földön. Hát nem leejtettem, miközben forgattam az ujjaim között? Persze, nem úgy, mint a Walpurgis dobosa a dobverőt a koncerteken. Aahh, és erről most eszembe jutott a Walpurgis... És a legutolsó koncertjünk, amikor ott tomboltam az első sorban... És a koncert, amiről My Crazy nélkül most nem tudnék... És hogy Downing Hillben lesz... Pár perc a Kóborral... Ahhh.... szép ábrándok... Mert ugye, csak akkor engednek el, ha jól sikerülnek az RBF-ek. Ami reménytelen...
Mély, szívszaggató sóhajjal hajolok le az annyiszor leátkozott füzetért. Körülnézek, okot, embert vagy társaságot keresve, hogy ne kelljen a mágiatörivel és baljós tényeket taglaló gondolataimmal foglalkoznom. Oops, és kit látnak szemeim? Hát nem a drága jó barátnőmet? És meglepnem is sikerült.

Kárörvendő, pajkos vigyorral válaszolok a lány reakciójára. Hahá, sikerült! És most látom a lány szemében, hogy igazi volt a félpillanatnyi ledöbbenés. Mert meglátom én aazt! A nem igazi ledöbbenés csak akkor esik rosszul, ha ironizálva csinálják. De olyankor sem adom meg az örömöt, hogy elrontsák a kedvem – röhögve visszaszúrok az illetőnek. Szerencsére ilyen csak akkor van, amikor a meglependő félnek nagyon rossz kedve van. Hiszen, a barátaim között nincs olyan, akivel hülyeségen kívül gúnyolódnék. Mert az már eleve nem barát, nem igaz?
- Ah, tudom... – színpadiasan legyintek, önelégült képpel huppanva le a lány mellé. Ezzel adom a lány tudtára, hogy „óh, tudom, hogy milyen jó vagyok ijesztgetésben is. Hiába...“ Az önelégült szigorú kép persze a következő pillanatban átvált röhögésbe. A gyenge „huppanás“, amellyel egyben kényelmesen elhelyeztem a fenekem a padon (olyan kényelmesen, hogy elkezdett sajogni...), olyan kegyetlenre sikerül, hogy az ülőalkalmatosság régi deszkái fájdalmasan felrecsegnek. Ezzel mutatják a világnak, hogy öreg csontjaik már nem alkalmasak a hasonló merényletekre. Na de, otthon is minden recseg, mert anti-finomkodó-úrilányként odahaza sem kímélem a berendezést. 

- Mágiatörit próbálok tanulni. Próbálok. – húzom el a szám a kérdésre. Igaz, nem várok meglepődést, ez a nagyon gyakran hangoztatott kijelentéseim közé tartozik. – Ooh, ne is mondd a beadandókat! – reflexszerű védekezésként magam elé tartom Ian jegyzetfüzetét. Elborzadva bámulom az oldal közepét, hosszú másodpercekig. Na, nem mintha hirtelen feltámadt volna a mágiatörténelem iránti érdeklődésem. Csak átpörög az agyamon, hogy McGalagonynak két hete lógok egy büntetővel, amit már nem hiszem hogy le fogok adni, LLG-re egy rajzzal, és sötét varázslatok kivédéséből egy dolgozattal. Az átváltoztatástant ezen a héten nem fogom tudni beadni, hiszen holnap délután megyek az egyik büntetésemet tölteni, holnapután kviddicsmeccs, és mivel az péntek, utána már csak a hétvége van... Hétvégén lesz rengeteg időm, mindent megcsinálni. Ó, atyaég. Hiszen legutóbb is ezzel győzködtem magam.

- Ne, ne, Ginny, ne kínozz... – fájdalmas arccal, nyögve eresztem le a füzetem. Lefelé görbül a szám. És pont ilyenkor jut eszembe megint a Walpurgis koncert, ami vészesen közeleg, és hogyha nem szedem össze magam a vizsgák előtt, akkor nem tudok majd honnan szerezni pár galleont... És ráadásul el kell költöznöm egy lakatlan szigetre, ez világos, hiszen a barátaimnál rám találnak. És ha megérkezik hazára a bagoly az RBF eredményeivel... Az uff. Nagyon uff.
De hiszen, ott a hétvége, megcsinálom az elmaradásaimat, pótolni és pótolni fogok! Még jó időben is. Most már önkínzás a koncertig. Nincs szép idő, nincs kviddics. Kár, hogy fogalmam sincs, ezt mind hogyan fogom előadni Vikinek. Leharapja a fejem.
- Öhh, Ginny... Segíts rajtam! – fordulok a lányhoz, két kezemmel megragadva a vállait. Könyörgő arckifejezéssel, mégis kiskutyás kerek szemekkel nézek a lány íziszeibe. Na, azért valahol a szemem mélyén pislákol egy vidám láng, ami valahogy azt sugallja, hogy ha nem emberelem meg magam, akkor nagyon elröhögöm.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Ginny M. Weasley - 2008. 06. 25. - 12:36:37
[ Anette ]
.
Megsüketültem. Egy időre legalábbis biztos. De nem baj. Lassan megszokom… Lassan? Ez enyhe túlzás. ÖT éve próbálom megszokni, de még nem sikerült. Na majd mire végzősök leszünk, feltehetőleg az utolsó hónapokra, legalábbis remélem, vagy ha nem, hát nem.
Vigyorogva nézek Anette-re, aki persze hozza a formáját. Nem is Ő lenne, ha ne tudná minden nap meglepni az embert valamivel. Odébb tolom magam a padon, elvégre ez a szétvetett tartás annyira nem illik egy lányhoz. Na persze, nem mintha engem ez valaha is zavarna, néha nem is értem, miért mondják, hogy olyan fiús vagyok. Talán, mert fiúk között nőttem fel? Hm, hm… meggondolandó, talán ha…
Az agonizálást azonban már nem tudom folytatni, mert kedvenc csapattársam szigorú képpel pislog rám. Miért van olyan érzésem, hogy már megint készül valamire?
Összehúzott szemekkel meredek rá, amitől persze kitör belőle a röhögés. Elfojtok egy a komolytalanságára vonatkozó megjegyzést, bár tudom úgysem venné komolyan, szeretjük mi az ilyen oda-vissza „játékokat”.

Anette végre lehuppan, a tőle megszokott stílusban, aminek következtében szerencsétlen pad akkorát nyekken, mintha Hagrid ült volna mellém. Megcsóválom a fejem, amolyan „nem is vártam mást” stílusban, és lábaim bokában keresztezve várom a magyarázatot, ugyan miért pont ide vezérelték a léptei.
- Mágiatörténet… - ismétlem utána némi nyögést a szó elejére beiktatva. Azon az órán én csal aludni, vagy bambulni tudok. – Fúj, te képes vagy bemagolni azt a sok oldalt? – vonom fel a szemöldököm nevetve. Már meg sem kérdezem, megint kitől kuncsorogta el. Mindig Ian-re esett a választása, nem is értem, miért. Az a srác egy rémálom, és akkor az írását még nem is minősítettem. Jó, aláírom, stréber, meg minden de nincs annyi galleon, amiért én még egyszer segítséget kérjek tőle.
- Miért van olyan érzésem, hogy már megint Iantől könyörögted el a jegyzeteit, amikor tudod milyen? – foganatosítom gondolataim, nekiszegezve a kérdést immár vagy századszor. Megszámolni se tudom, hányszor megvitattuk már, hogy vannak nála jobbak is. Az a srác tényleg nem komplett, persze ezt valahogy soha nem sikerül hozzáfűznöm.

- Nem én kínozlak, hanem a drágalátos tanáraink. Szerintem fogadást kötöttek, hogy idén kinyírják a fele társaságot. Anyáék meg fognak ölni, ha nem sikerülnek a vizsgáim, de könyörgöm, nem vagyok én kitűnő tanuló…
- tör ki belőlem az eleddig visszatartott, nyavalygásnak még nem nevezhető, de enyhén hisztérikus hangnemű közlés. Jó szokásomhoz híven, a többit inkább nem teszem hozzá, Anette-el csapattársak is vagyunk, holnapután még meccs is lesz, amire persze Ő is tudja, hogy lélekben is készülni kell, de ennyi tanulnivalóval azon csodálkozom, hogy nem aludtam még rá a seprűre. Jó, igaz nem is merném, mert Viki azon nyomban kitekerné a nyakam, ergo inkább meg se nyikkanok, és csendesen, összeszorított fogakkal, és résnyire nyitott szemekkel teszem a dolgom, olykor közbeiktatva egy látványos ásítást, amiért persze le akarja harapni a fejem, na de kérem…
Nem, azt már igazán nem teszem hozzá, hogy nekem mindeme nyalánkságokra még rájön egy adag idegbaj, ami Harry eltűnése miatt van. Esküszöm, ha még valaki megkérdezi ma, hogy nem tudok-e róla valamit, azt nyakon csapom a kedvenc rontásommal. Szerintem direkt csinálják, vagy csak egyszerűen még nem hallottak a speciális rémdenevér rontásomról, amit hasonló helyzetekben nagy készséggel alkalmazok.

Felvont szemöldökkel pillantok végig Anette-n, van egy tippem, hogy valami ilyesmin töri a fejét Ő is. Aztán, hirtelen felém fordul, és szembetalálom magam a kiskutya pillantásával, és megérzem, ahogy két karja a két vállamon pihen. Azt hiszem, élek a gyanúperrel, hogy ebből sem fog kisülni valami annyira komoly dolog, amint amilyen arcot vág.
- Mi..miben? – dadogom rekedten, mélyen a tekintetébe fúrva lélektükreim. Azokban mintha egy pillanatra valami kaján lángot vélnék felfedezni, de lehet, csak a nap játszik velem, vagy a fáradtság, vagy az üldözési mánia… Mi? Nekem nincs is olyanom. Mégis egyre gyanakvóbban meredek rá, várva, hogy mit fog ebből kihozni. Ha nem csalnak az érzékeim, és Anette sem hazudtolja meg magát, azt hiszem, fél percen belül megint röhögni fogunk…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2008. 07. 28. - 09:11:23
[Zoey Cleve]

Délutáni órák.
Micsoda egy állatkínzó megnyilvánulása ez a Sorsnak. A legszebb napsütésben bent kuksolni egy tanteremben, ahova maximum az ablakon át jön a napfény és a tanárok megszállott beszédét hallgatni. Jó lássuk be felemelő, hogy legalább a fényével és melegével emeli az óra színvonalát, de ez esetben más a dolgok állása.
Lucas barátunk épp valahol az álomba merülés elleni harcmezőn vívta kilátástalan csatáit, amíg a többiek az óriások sokkal jobb panorámát nyújtó csatáit fülelték. Már aki… Egyetlen dolog tartotta a srácban a lelket, mégpedig az, hogy ez az aznapi utolsó óra, és végre átadhatja magát az udvari gyönyöröknek, a lazulásnak, mi egyébnek.
Elővette talárjából míves ezüst zsebóráját, és annak tanúsága szerint még tíz, végtelenül hosszú, unalmas perc volt hátra. Alapvetően nem gyűlölte kifejezetten a Mágiatörténetet, most mégis egy szép máglyán tudta volna elképzelni az összes történelemkönyvet, ami körül a roxfortosok ősi rituális táncokat járva ünnepelnek… Bizonyára az éjszakai nem-alvás miatt van az egész, ugyanis hősünk az elmúlt héten valami miatt képtelen volt huzamosabb ideig aludni, bár annyira nem látszott a szemei alatt, már kezdte zavarni a dolog. Mintha a csillagok állása nem kedvezne, de nem rémlett neki ilyesmi.
Vissza sem helyezte zsebébe az időmérő alkalmatosságot, inkább lehelyezte a padra karja takarásába, hogy követni tudja az eltelt másodperceket.
*tikk-takk tikk-takk*
~Mi a bánatnak háborúztak ennyit? Legyen mit tanulni?~füstölgött szép csendben magában, még valamelyest figyelve az apránként összefolyó tanulásra. Gyors pillantás a ketyegőre, már csak egy nyamvadt perc. Egy örökkévalóság, de lassan eltelik az is. Üvegtábla remegtető harangszó a válasz, s megkönnyebbült sóhajokat vélhet felfedezni a fülelő, bár a zengés alatt nehezen észlelhető.
A srác összepakolta azt a ménkű nehéz könyvet, az óráját, az előbbit a táskába, az utóbbit a zsebébe aktásítja, majd kifolydogál a teremből. A hangzavar, ami a folyosón körülölelte, lassan kikergette az álmot a szemeiből, azért attól még majdnem lebucskázott a lépcsőn, amint haladt a klubhelyiség felé lerakodni a batyut, ezzel levéve a válláról a házi feladatok megírására irányuló minden gondolat súlyát is. Az ezüst-zöld birodalomban végül nem merül el különösebben, a hálókörletben is csak annyira jelenik meg, amíg bevágja az ajtót, behajol, elhajítja a tanszereit nagyjából az ágya felé, de mire az leérkezne már rég az udvar felé indult tulajdonosa.
Miután visszaért a Bejárati csarnokba kissé kitekintett az udvarra, és mivel hihetetlen néptömegeket vélt felfedezni odakinn, inkább elindult a lépcsősoron fel, keresve másik helyet, most nem fűlött a foga a túlzott szocializáláshoz. Fel a lépcsőn, balra a folyosón, majd jobbra, le a lépcsőn, elugrani Hóborc elől, le a lépcsősoron, végig a folyosón, közben kerülgetni a diákokat, balra át, kinézni az árkádokon, meggyőződni róla, hogy kvázi üres, majd egy laza mozdulattal kifordulni a bár viszonylag árnyas, de legalább elhagyatott parkba…
Egy mély lélegzettel magába szívta a friss gyepszőnyeg illatát, s lehuppant egy nagyobb kőre, gyönyörködni a tó vizuális szépségében éppúgy, mint a hullámok által a kövekkel való találkozásából származó hangokban. Ez a friss csobogás mindig megnyugvással töltötte el Lucast, amire ez után a förtelmesen hosszú nap után szükség is volt…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 28. - 15:30:11
*Lucas Wahlberg*

Valahogy már szórakozottan kelt fel- és egész nap ebben az állapotban maradt, hiába is sikerült többé-kevésbé felébrednie. Ez egyébként nem ment könnyen- McGalagony tanárnő és Piton prof figyelmeztetése kellett hozzá, ugyanis mindkettejükbe majdnem beleütközött a lépcsőn. Először a klubhelyiségből botorkált felfelé, és csak pár centin múlott, hogy nem karambolozott háza vezetőjével… majd a reggeli után, a márványlépcsőn felfelé sietve (bűbájtanra) alig vette észre a szembejövő átváltoztatástan-tanárnőt. Órák alatt alig bírt odafigyelni (ennek eredménye három, azaz három darab büntetődolgozat lett, keserű dühvel egyetemben), így örült, hogy mára vége az iskolai életnek nevezett rémálomnak. A büntető- és szokásos házi feladatoknak annál kevésbé volt kedve neki állni, hogy nem értette önmagát. Ilyen szórakozott nem lehet… de mindegy- ami megtörtét, megtörtént.
A klubhelyiségbe menet igyekezett nem összeütközni senkivel, és sikeresen eljutott a célig: letette a cuccait az ötödikes lányhálóban. Majd sarkon fordult, és kifelé vette az irányt. Tudta tapasztaltból, hogy ilyenkor csak a szabadban eltöltött idő segít- és semmi kedve nem volt ilyen harapós kedvvel az ezen csak rontó, komor klubhelyiségben csipkelődéseket hallgatni. Nem is nézte, hova lép- valahogy mégis kint találta magát az udvaron. Ezt a helyet szinte a tópartnál is jobban szerette- a látvány, az illatok és a csobogás lenyugtatta. Olyannyira élvezi ezt a hatást, hogy jó ideig nem veszi észre az egyik kövön ücsörgő alakot. Mikor ez mégis megtörtént, összeráncolt szemöldökkel figyeli a neki háttal ülőt. Ismerős alak… Emlékszik rá, hogy a fiú is mardekáros, és eggyel alá jár. Lucasnak hívják, ha jól emlékszik… sok dolga nem volt vele, de a klubban gyakran hallotta a nevét, és a hálóban a többi lány is többször Zoey füle hallatára pletykált a srácról. Az ilyen szóbeszédekre persze nem szokott adni… de jelen pillanatban nem is törődik vele. Kíváncsi rá, mi vonzhatta ide Lucast, így odalép hozzá, és megszólítja.
-Helló… Lucas, ugye? Nem baj, ha csatlakozom? –kérdi, azzal (ha megengedik) egy könnyed mozdulattal helyet foglal egy közeli kövön. Közben a szeme sarkából a másikat méregeti. Meg kell állapítania, egész jóképű… és abból, amit hallott, nem is rossz gyerek… de ez majd elválik.     
 


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2008. 07. 28. - 18:13:55
[Zoey]

A tó. Csupán kétszer járt jelentősebben közel hozzá egész eddigi pályafutása során. Először Hagriddal egy csónakban, majd még egyszer a Trimágus Tusa nézőterénél, ami szinte belelógott és mindannyiszor elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehet az belülről, azonban egyszer sem ment még bele, történetesen nem tanult meg úszni kiskorában, na meg a felsőbb évesektől hallott Mende-mondák alapján akkor se biztos, hogy belemenne, ha tudna úszni.
Ezek ellenére szinte rajongott a vízért, amikor csak tehette, lenézett ide. Imádta a színét, az illatát, a mozgását, de legfőképp ezek együttesét, a feelinget.
Milyen fura is. Néha nem is igazán érti, miért pont ilyen gondolatokat járat a fejében, hiszen egy szabvány mardekáros gondolatainak nem is kéne érinteni az ilyen dolgokat. Oké Lucas nem is volt a szó hagyományosan elfogadott jelentéstartalmában mardekáros, nem gyűlölt élből minden egyéb házba tartozót, és ellenséges is csak azokkal volt, akik megérdemelték. Meg néha a többiekkel…
Ezeken merengett, amikor egy háztársa belebegett a képbe. Lebegett bizonyára, ugyanis szuper-érzékeny szeme és füle bizonyára észrevette volna, ha egyáltalán birtokolna ilyeneket, de így akár egy díszes huszárezred is kísérhette volna a leányzót, rézfúvósokkal, meg mindennel. Leányzót, igen az arca ismerős volt valahonnan Lucasnak, de csak lassikán pörögtek fel az álmodozásban lehűlt agytekervények… ~Ismernem kéne?~ futott át az agyán, ahogy a hölgyemény a nevén szólította. ~Gondolj, gondolj, gondolj…~ szuggerálta saját magát a srác, amikor is hirtelen meggyullad az a bizonyos kis gyertya az elme sötétjében…
- Öhm... igen - ~ez de hülyén hangzott~ - szia… Zoey igaz? – remélte nem trafált különösebben mellé, nincs nagyobb égés, mint ha máshogy hív az ember egy csajt, mint ami a neve, valójában… - Persze foglalj csak helyet. – és egy mosolyt felvillantva arrébb csusszant a kövön, hátha él az adott lehetőséggel a szépség.
Időközben előkerült jó-pár emlék az illetővel kapcsolatban, példának okáért, számtalanszor bambult el különböző házi dolgozatok „írása” közben, amikor átsétált a klubhelyiségen a senorita, aki talán ötödéves, de lehet, hogy hatod…  ~ … bár ahhoz kicsit fiatalnak tűnik~ jegyezte meg, ahogy sebtében, épp észrevehetően végigsiklott a helyet foglalón.
- Mi szél hozott mifelénk? – Királyi többes nyilván. Hát nem, itt ezen esetben a tóra és magára gondolt, széles kézmozdulattal illusztrálva, nehogy azt higgye valaki is, hogy majd szétrobban az egótól. Szempárját beszélgetőpartnerének sajátjába fúrta, ha az ránézett, s várta a választ, udvariasan mosolyogva.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 29. - 17:21:50
*Lucas*

A felkínált lehetőséggel élve Lucas mellé telepedik le, hálás mosollyal köszönve meg az előzékenységet, és (még mindig mosollyal kísért) bólintással jelezve, hogy a fiú jól emlékezett a nevére. Gyakran járt a tóhoz, és úszás-tudománya ellenére eddig még csak egyszer mártózott meg benne, nemrég. Négy és fél évig tartott a tóban úszkálástól- ki tudhatja, a feneketlennek mondott mélység mit rejthet. Viszont történetesen kiderült, hogy félnivalója nincs… és ez megnyugtatta. Lassan szívta be a friss levegőt, amiben a Tiltott Rengeteg fenyőillata és a vízpára keveredett… és a közelség miatt a fiú samponja is az orrát csiklandozta. Nem igazán tudta volna megmondani, milyen illat, de nagyon tetszett neki.
A fiú kérdése mögött valahogy nem érez nagyképűséget, pedig, el kell ismernie magában, a fiúnak lenne mire nagyképűnek lenni… bár persze túlzásba semmit nem szabad vinni.
Háztársa előzékenysége kicsit meglepte- de meg is rótta magát gondolatban. A végén még előítéletekkel viseltet a saját háza iránt is… márpedig egyik házat sem nézte le, mardekárostól kicsit szokatlan módon, és csak olyanokra rántott pálcát, akik jól kiérdemelték. Az is igaz, hogy őt is békén hagyták, így az „élni és élni hagyni” tökéletesen működött. Ő nem macerált senkit, és udvariasan viselkedett, cserében pedig ugyanezt kapta vissza- és ezt el is várta. A klubterem hírhedt mimózáival is hallgatólagos megnemtámadási egyezményben állt- így sikerült súrlódásoktól kvázi mentesen elfogadtatnia magát a házával és az iskolával egyetemben.
Visszaterelte gondolatait beszélgetőtársa, és annak kérdése felé. Hogy miért is jött ide? Két könnyebbet… maga sem tudta igazán, miért épp erre a helyre hozták lábai.
-Kis friss levegőre vágytam, hogy kitisztuljon a fejem… hogy miért épp ide jöttem, arra nem tudnék válaszolni. –vallotta be kicsit halkabban, még mindig Lucas szemébe nézve.
Szép szeme van… -futott át a gondolat a fején. Agya azonban mintha hevesen dobogni kezdő szívével ellentétben lelassult volna. Valahogy az övéhez hasonlóan barna szempártól úgy tűnt, lezsibbad… szeretett volna mondani valamit, de alig jutott valami az eszébe.
-Gondolom, te is ezért jöttél… -nyögte ki végül.     


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2008. 07. 29. - 19:33:30
[Zoey]

Illatok.
Mily furcsa, absztrakt dolog is az. Mindennek van, maximum nem tűnik fel. Mennyit is gondolkodik ezen egy átlagember? Van és kész, természetesnek vesszük, nem foglalkozunk vele. Miért is? Alig akad, aki nagyobb mélységekben foglalkozik az ilyenekkel.
Ő közéjük tartozik. Nyilván valahogy kapcsolódik, a dolog ahhoz, hogy odavan a bájitaltanért, érti, szereti, csakúgy, mint a gyógynövénytant. Ez a természet iránt érzett talán csodálat fogékonnyá tehette ez iránt. Bulizós, bandázós múltjában is megbújt ez a dolog, és most hogy… Előtérbe küzdheti magát.
Illatok.
Ott a kő mellett is ezer aroma járta át a levegőt. A fák, az állatok, még az avar jellegzetes-, a víz különleges illatával. Még hogy a víz szagtalan. Az esőben az a kellemes illat az mi? A vizek környékén a jellegzetes zamat?
Lucas abban a kastély falai által generált kis szellőmentes zónában sok dolgot érzett, aminek eredendően semmi keresnivalója ott azon a részen. Mandula, levendula, csak hogy a két legmarkánsabbat említsük, előző a fiú hajából, az utóbbi a mellette helyet foglaló hölgy egészéből lengedezett elő. Kellemesen élénkítő, ugyanakkor kellően lágy hatást keltett a kettő keveréke, egyfajta bensőséges érzést létrehozva a srác elméjében…
Hirtelen ötlettől vezérelve felhúzta lábait a kőre, és törökülésbe helyezkedett féloldalason a tó és Zoey közé, kezeit térdeire rakta, így talárjában egy meditáló szerzetesre hasonlíthatott.
A fordulás által új szemszögből vizslathatta meg a mellette ülő hölgyeményt, akit eddig csak szemből, immár azonban profilból is láthatott. A Nap utolsó erre vetülő sugarai egyfajta nagyon különleges színvilágot adtak hosszú barna, hajának, és kacéran csillantak vissza a lány karkötőjéről.
Furcsa ritmussal dobogott a szíve, mintha az egész bizsergett volna.
~ Bizonyára a hirtelen mozdulatoktól…~ áhította magát, de valahol kicsit talán érezte, hogy ez a vibrálás egészen… egészen máshonnan ered. Megbabonázva érezte magát Zoey közelségében, az előbbi kis biccentése, csilingelő szavai, a friss levegőről, teljesen bambává tették ebben az aromafelhőben.
~Egészen olyan mintha…~ Félbe maradt a gondolatfonál, ahogy átverekedte magát a legutóbbi mondat. *Gondolom, te is…*Valahogy olyan furcsán hangzott az a kis szövegfoszlány. Lucas úgy érezte most már igazán illene valamit reagálni, mielőtt épelméjűségével kapcsolatban aggályai merülhetnének fel beszélgetőpartnerében, ami nem lenne szerencsés…
- Bizonyára a Sors akarta így - egy leheletnyivel halkabban, és ugyanennyivel kihívóbb mosollyal, s hanglejtéssel mondta, hirtelen ötlettől vezérelve. Végül is miért ne? Olyan, mint a seprűlovaglás. Sose kopik el a tudás. Remélhetően.
- Talán azért jöttem én, mert volt egy érzésem, hogy itt többet kaphatok a naptól, mint eddig ettől a héttől összesen. Ki tudja? – hagyta nyitva a végét, ahogy lassan újra ellepte agyát a feeling, és mélyen elmerült a mellette, talán vele szembe ülő lány lélektükreiben, amelyek oly hasonlatosak is voltak a sajátjaihoz. Csak az a csillogás…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 30. - 15:52:12
*Lucas*

Újabb mély levegővétel után rájött, milyen illatot érzett háztársa közelében. Történetesen a mandula illatát szerette a legjobban- és ez most viselt levendulaillatú parfümjével együtt legalább olyan bódító hatással volt rá, mint a fiú szeme az előbb. A feltámadó szellő belekapott hosszú hajába, amit a változatosság kedvéért ma (Hogy miért? Talán szórakozottságból) szabadon hagyott. Felfrissíti, megnyugtatja ez a szellő… és kicsit elvonja a gondolatait. Van alkalma töprengeni, hogy miért viselkedik így… már sok jóképű fiú nézett a szemébe, és egyik esetben sem ment át csokoládéba- vagyis nem akart elolvadni. Most viszont ez történt- az okáról azonban fogalma sem volt. Talán Lucas nem olyan, mint ők… -vonta le a következtetést. Ez lehetett az egyedüli magyarázat… és valószínűleg igaz is. Most végiggondolva, legtöbb fiú ismerőse rövid úton lerázta volna- a mellette ülő pedig, úgy érezte, nemhogy elküldené, de ahogy csak tudja, marasztalni szeretné... ő pedig ezért hálás is volt, hisz egyáltalán nem akarózott elmennie.
Érdeklődve figyeli, mikor a nála egy évvel fiatalabb fiú helyzetet vált, és kissé elpirul annak mondatára: Bizonyára a Sors akarta így… valóban, volt ebben a találkozásban valami sorsszerű, ami előre kiterveltséget sejtetett. Hisz nagyon kevés esélyt látott két, a házukból ennyire kilógó embernek, hogy egymásra találjanak. A mosoly és a hangsúly még inkább megdobogtatja szívét, mint az övébe mélyedő szempár. Az utolsó mondat csak lassan jutott el az agyáig, de látott benne értelmet. Próbál eltöprengeni a napján, ez pedig Lucas közelében kicsit nehezen megy, de végül megszólal, még mindig a barna szemekbe nézve.
-Most végiggondolva nekem is hasonló érzésem volt…
Kicsit elszégyelli magát- valószínűleg többet mondott, mint kellett volna. Elfordítja a fejét, és csak remélni meri, hogy nem értik félre. Sem háztársát nem akarta utánozni, sem gyerekesnek nem akart hatni- egyszerűen csak kibukott belőle ez a mondat, mielőtt még végiggondolta volna, mit is mond.     


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2008. 07. 31. - 15:01:45
[Zoey]

~Hasonló érzése volt… no lám csak… ~ Kezdett fülig érni a szája a srácnak, de röviden és gyorsan elkomorult, ahogy Zoey elfordult tőle, rögvest a legrosszabbra gondolt. Megsértette volna valamivel? Hiszen az imént még… Vagy mégsem? Akárhogy is, magához képest is gyorsan lendült le a szikláról a lány lába elé, egyfajta térdelő, guggoló pozícióba. Ezt a hajót nem hagyhatta elúszni…
Szíve idegesen kalimpált, ahogy nagy veszedelem esetén a harangtornyokba félreverik a harangot, ahhoz hasonlatosan, mind kategóriában, mind jellegben.
Miért épp ilyen féltérdes megoldásban helyezkedett el? Talán az esett „kézre”, talán így jobban beláthatott a hölgy hajzuhatagán át, amit előbbi heves fejmozdulata és a szélroham teljesen arca elé sodort, talán így sikerült. Csupán a nagy dolgok örök, megmásíthatatlan tanúja, a most-épp gyönyörű mélykék színben pompázó fenséges Égbolt tudhatja.

Meg az a néhány felhő, de nem az a lényeg…

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatos-halkan Lucas, és ha lenn lógott, akkor Zoey karkötős kezét megfogta. Nem tudta miért, ez is olyan ösztönszerű mozzanat volt, amit nem tudott hova tenni hirtelen, de most nem is foglalkozott vele. Ahogy felemelte kicsit a puha kacsót, a lánc ezüstös zördülésekkel tördelte a csendet pici cafatokra, amelyeket a szellő szállított odébb, hogy lerakhassa őket oda, ahol a párhuzamosok találkoznak… Akarva, akaratlanul is kicsúszott Lucas száján a szó, szinte suttogva. – Gyönyörű.
Kimondta, de nem sütötte le a szemét, inkább az előtte ülőn vezette fel, annak lélektükreit keresgélve továbbra is a sötét tincsek között…
Az ismét beálló hallgatásban tisztán kivehető volt a kövekhez csapódó, magasba szökő, majd széteső és visszahulló vízcseppek jellegzetes, pulzáló hangja. Bár elég messze voltak tőle, kristálytisztán lehetett hallani, ahogy egy kisebb élőlény kibucskázott az enyhén fodrozódó tükörből, hogy néhány pillanat múlva hangos csobbanással elfoglalja helyét ismét eredeti pozíciójában, a titkok birodalmában…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 01. - 13:23:36
*Lucas...  :-**

A fiú hirtelen mozdulata meglepi- hát még a kérdés. Majdnem elneveti magát. Azt hiszi, az ő hibája… Nem akarja azonban kellemetlen helyzetbe hozni Lucast, így csak melegen elmosolyodva a szemébe néz, hogy megnyugtassa.
-Nem, dehogy… csak… attól tartottam, hogy gyerekesnek tetszik majd, amit mondtam. –mondja valahogy minden félelem nélkül. Nem tart attól, hogy kinevetik, hogy ezt a megnyilatkozást kihasználják- épp háztársa aggódónak csengő hangja miatt. Érezte belőle, hogy a fiú nem élne vissza semmivel, amit mond vagy tesz.
Érzi, hogy lelógó kezét beszélgetőtársa a sajátjába veszi. Meleg, puha kéz- az érintésétől Zoey szívverése felgyorsul, és kellemes borzongás fut végig a gerince mentén, bár a kezén nem lehet észrevenni. Érzékei eltompulnak, gyomrában mintha léggömb terpeszkedne. Alig hallja meg a fiú halk mondatát, miközben szemét néha elvakítja a karkötőjén megtörő fénysugár.
-Kösz… -motyogja válaszként, ismét elmerülve a vele szemben guggoló fiú szemeiben. Nem tud mit mondani- szóvá formálható gondolatok nem ötlenek fel zavarossá vált agyában. Érzésein próbál töprengeni, de nehezen boldogul, míg Lucas szempára és az övé összekapcsolódnak… lassan, nagyon lassan előre hajol, és mire rájönne, mit tesz, kettejük ajka már össze is forrt.
Leírhatatlan, mámorító érzés keríti hatalmába, mintha csak erre várt volna, mióta találkoztak… 


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2009. 01. 05. - 23:31:20
[Zoey  :-*]

?Mintha hónapok teltek volna el. Évek. Évtizedek. Dinasztiák, korszakok. Egy örökkévalóságnak tetszett az a néhány tucat másodperc a srácnak, ameddig a két lény elválaszthatatlanul, egy csókban vált eggyé, miként a zuhanó vízcsepp belehullik a tócsába, hirtelen. Hangtalanul felcsapott bennük a láng, de ez a hirtelen kis kapocs erősebb minden anyagnál, mágiánál. Tudta, hogy valami nem szabályos. Ennek a csókocskának nem szabadna ennyire megrengetnie, márpedig ez megcsapta, mint ahogy a gurkót szokták a kviddicspályán. Ez bőven több volt, mint holmi múlandó kis testi reakció. Ez egy kis legyintéssel mosta le az égről az eddig vele szembefújó jeges ellenszelet. Oly váratlansággal, hogy bizony most felbukott. Szabályszerűen hasra esett előtte. Ő előtte. A megváltó előtt, aki ismét nyarat hozott ebbe a káosztól sújtott, sebzett, foltos szívbe. A megváltó előtt, aki a Zoey névre hallgat ezen a világon?
   Bár már ajkaik szétváltak, Lucas még érezte a tüzet, és ott lángolt fékevesztetten a tekintetében is, olyan erővel, hogy akár kívülről is melegnek lehetne érezni. Szempárját mélyen Zoey szemeibe fúrta, továbbra is megbabonázva bámult maga elé. Olyan hirtelen volt az egész. Ül, leguggol, csók, szét. Ennyi és semmi más, ami jelenleg az emlékezetében felsejlik az elmúlt időről. És a most. A megállíthatatlanul suhanó csendes-léptű jelen. Ott áll, illetve ül, bár sokkal inkább a kettő között valahol ?van? a lány előtt, orruk majd? összeér és a fiú ajkán még mindig ott ég a bélyeg, s annak ellenére, hogy az lassan elhalványul, a lelkén a Jel sosem hal el. Sőt, az idővel csak erősebb lesz, elmélyül, beleég a csontjaiba, minden porcikájába, mint az olvadt műanyag a bőrbe és elkíséri a koporsójáig?
   Bár fizikai valójukban szétváltak, Lucas már érezte, a bennük lakózó spirituális lényeg, a lélek, kettejük lelke, már együvé tartozik. Érezte, remélte, nehéz ezt a két érzést elválasztani, de még nehezebb meghatározni, hogy melyiket tapasztalja meg most. Szerette volna érezni, de csak remélni tudta. A múlt láncai, még mindig lángolva, marva csörögtek a lábain?
-  Nos? ? susogta bele a lassan, de biztosan épülő csendbe Luc. Bár maga se tudta mire is irányul a kérdése. Talán arra, hogy miként tovább. Ki tudja?
 Ebben a pozícióban, ahogy itt leledzettek a sziklán, a szerelmesek, akár egy eltúlzott méretű festmény is lehettek volna. Egy gigászi cukormáztól csöpögő mézeskalács-ikon. A legprofibb régmúlt festők is megirigyelnék a kompozíciót, de hát ezt a valaha létezett és létező, legcsodálatosabb művésze és alkotója komponálta: a Sors.

//*
neharagudj.  :( :'(
*//


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 02. 14. - 21:55:55
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

Teljes lelki nyugalommal nyúlok el a földön, hiszen hétvége van. Nem üldöznek a tanárok a leckével vagy éppen a lógások miatt, és itt a semmi közepén egész jó csend van. Egy frissen letépett fűszálat rágcsálok, azonban hamarosan ki is köpöm azt. Na nem azért, mert a "növények is éreznek és most vajon hogy sikoltozhat szegény az én hatalmas protkózatom alatt", hanem azért állítom földkörüli pályára, mert beúszik a tudatomba egy mélán kérődző tarka tehén képe, aki talán éppen azt a fűszálat nézte ki, amit most én rágcsálok.
Persze tudom, hogy marhaság, hiszen ez a Roxfort, itt nincsenek holmi tehenek meg egyéb mugli cuccok, de az az átkozott kép csak nem tágít a fejemből. Vigyorognom kell rajta, nem lehet kibírni. Halvány mosollyal az arcomon, öregurasan tápászkodok fel. Ropognak a csontjaim, éppencsak nem jajgatok hangosan hozzá. Azért az utolsó pillanatban mégis letépek egy szál virágot és ráharapok a szárára.
Nem jó egyedül.
A zöldséget rágogatva kiszúrok a távolban egy alakot, egy barnahajú lánykát és megcélzom. Biztosan nem fogja zokon venni, ha leszólítom, hogy dumáljunk egyet, hiába vagyok mardekáros. A ruháim úgysem árulják el, hogy a zöldekhez tartozom, tahát nincs miért aggódnom.
Dehogy nincs! Alig néhány méterrel a lányka mögött járok, amikor megpillantok egy tejfölszőke krapekot - Olivia kedvencét. Remélem, ő nem vett észre engem, mert ha Olycica a saját stílusában előadta neki a könyvtári leckeírást, akkor én tutira nem érem meg a holnapot. És miért ne adta volna elő?! Hiszen gyűlöl engem.
Nem baj, ha azt látja a pasas, hogy nem vagyok egyedül, biztosan nem csap akkora hűhót. Egyébként is: mit törődne velem, hiszen ő már csaknem végzős, én meg csak egy taknyos kölyök vagyok hozzáképest.
Ígyként megnyugtatva magam a lány mellé lépek és a távolba bámulva barátságos hangnemben közlöm:
- Szia! Matt vagyok.
Csak ezután nézek végig rajta. Jó fogás, de persze Megnek a nyomába sem érhet. Mindegy, havernak megteszi. Valamilyen különös, pozitív kisugárzása van, talán éppen ezért őt néztem ki beszélgetőpartnernek. Kihúzom magam, hogy ne tűnjön olyan nyomasztónak a nálam fél fejjel magasabb leányzó magassága - távolról valahogy kisebbnek tűnt -, aztán egy gyors pillantást vetek a hóhajú krapek iménti helye felé.
Meghűl az ereimben a vér: a pasas nincs ott. Már nincs. Hol lehet? Sürgősen meg kell tudnom, nehogy váratlanul a nyakamba ugorjon, mert egy mardistól ez is kitelik. Zaklatottan pislogok körbe, de valamiért nem akarom túlzottan feltűnően forgatni a fejem.
Hol vagy, te Olivia-kedvence?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 02. 15. - 14:43:57
(http://www.frpgs.co.cc/images/1dnv974s4ivwfhewtal4.png)

~ Életem legrosszabb randija? ezt nem hiszem el? és nem a partner miatt hanem a hazafelé út okán? Épp lett volna egy nagyon kellemes napom erre meglátom. Ez nem lehet igaz! Szerintem engem elátkoztak vagy tudom is én? de ebből jó nem sülhet ki! ~

Hannah a mai napon színekben pompázik, mely a lila-fehér-narancssárga ruháját és a citromsárga kis topánkáját jelenti. Különleges alkalomra rittyentette ki magát, de a napja félresikerült mikor a toronyba visszafelé menet megpillantotta plátói lovagját, akiről azt hitte már egyáltalán nem érdekli. Igen, idáig sikerült azzal hitegetnie magát, hogy az egy ficsúr és neki már komoly kapcsolata van meg minden, de amint szemügyre vehette hosszú idő elteltével újra megdobbant a szíve és hevesebben kezdett verni, majd kiugrott a helyéről? Draco Malfoy volt a színen, az ő tejfölszőke hercege, aki se nem volt hősies, se nem becsületes de mégis? bomlott utána, maga sem értette miért?
Figyelte, szemével nem engedte el?
Egyszer csak egy bokrot pillantott meg az udvaron pont maga mellett, ami remek célt szolgált az elrejtőzésre. Odaállt hát az említett növény mögé s úgy mélázott a messzi kék ég felé, mintha Luna Lovegood volna. Ezzel leplezte azt, hogy minden harmadik másodpercben Draco felé pislantgatott s azt kémlelte mit is tesz éppen.

~ Remélem nem vett észre vagy ha igen akkor sem érdekli mit csinálok? De mit is csinálok? Te jó ég! Úgy viselkedem mint egy ovis kis fruska! Elég röhejes, remélem semmilyen ismerősöm nem jár erre mostanság különben állhatok neki magyarázkodni. Pláne nem Dan. Nem hiszem el, hogy randiról jövet pont őt kell kifigyelnem, bolond vagyok teljes mértékben! Egy hülye tyúk! ~

Hannah épp erősen koncentrál, hogy szem elől ne veszítse a fiút mikor hirtelen egy idegen kissrác a frászt hozza rá. Igaz csak köszön, de kizökkenti a leányzót a ?munkájából? és ugrik is egy hatalmasat.

- Öh? szia! ? bökte ki mikor elmúlt a sokkhatás. Egy nála alacsonyabb szőke gyerek volt, nem lehetett több 12 évnél. De most ez nem is számított nagyon csak, hogy elküldje és folytassa a kémkedést. De mikor odapillantott a Malfoy sarj iménti helyére sajnálattal kellett tudatába vésnie, hogy hűlt helye? Ennyi elég volt, hogy megzavarja őt és szem elől veszítse Dracot. Vajon már el is ment véglegesen? Vagy itt van a közelben? Nem tudni?

- Én Hannah? - nyöszörögte csalódottan, de próbált erőt venni magán, hogy ne legyen olyan feltűnő a bánata ? Ismerlek esetleg? Vagy?? Vagy miért is jöttél ide hozzám? ? kérdezte, majd azon kezdett agyalni ki is lehet ez a kölyök. Ismeri? Vagy csak idetévedt? Vagy esetleg Draco egyik haverja és jött megkérdezni vajon mi a francot bámulja titokban a srácot? Jajj csak azt ne! Hannah bízott benne, hogy erről szó sincs különben elsüllyed szégyenében ott helyben?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 02. 21. - 20:21:42
~Lucas... :-* :-* :-* És bocsánat a késésért... :-\~

Valahol olvasta, hogy kétféle idő van. Az egyik, amelyik kérlelhetetlenül múlik, ahogy az óra mutatója egyre megy tovább, és mindig ugyanolyan egységekre oszlik, függetlenül mindenkitől. A másik pedig, ami mindenkiben ott van, mélyen belül, elfeledtük már, hol, és ami attól függően áll meg, lassul vagy épp gyorsul, ahogy mi a külső eseményekhez viszonyulunk. Már többször volt alkalma tapasztalni ennek valóságtartalmát, ám ez az eset mindennél jobban rádöbbentette erre.
Nem értette magát. Négy évig több százszor elment Lucas mellett, erre ma kijön egy nem a legjobban sikerült nap után, ingerültség helyett furcsa, passzív (vagy annak tetsző) értetlenséggel, találkoznak, és alig töltenek egymás közelében ?mennyi, talán öt percet? -, és máris elcsattant egy varázslatos, mindent feledtető, zsibbasztó, mégis mindent felélesztő és lángra lobbantó csók. Bocsánatot akar kérni, szabadkozni akar, de még ki sem nyitja a száját, máris letesz erről. Miért kérne bocsánatot egy őszinte tettért, amit nem bánt meg, és amit szerelme sem ellenzett?
Lucas elesik, majd, észre sem veszi, mikor, felül ismét, mielőtt kezét nyújthatná, vagy akár csak felocsúdhatna az előbbi percek ámulatából. Fel sem merül benne, hogy bármi is véget vethet ennek a rendkívüli kötődésnek, ami kettejük közt kialakult, elfeled minden későbbre vonatkozó körülményt, és csak azért fohászkodik, hogy ez maradjon is így- legyen képes átadni magát a pillanatnak mindig. Legalábbis, mikor Lucasszal van.
Halk, rövid kérdés. Fogalma sincs, mire vonatkozik, mit válaszoljon. Az időtlenség és gondtalanság körülöttük felépült buborékja nem pattant szét tőle, és válaszával sem szeretné ezt elérni. Hiába tudja, hogy lehetetlen, meg akarja őrizni ezt a pillanatot, ezt az érzést, mint egy ékszert, levelet, vagy egyéb becses tárgyat. Ami külsőre lehet, hogy semmiség, de szinte felfoghatatlan értékeket hordoz tulajdonosa számára. Közelebb bújik a fiúhoz.
- Olyan furcsa, hogy négy évig észre sem vettük egymást?
Ennyit motyog végül. Ez jelen helyzetben épp elég, számára legalábbis. Nem a múlt felhánytorgatása van benne, csak töprengés, csodálkozás a Sors kifürkészhetetlenségén.   


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Draco Malfoy r. - 2009. 03. 07. - 22:41:10
Hannah & DeLeon


Három alak ácsorog az óriási platánfa tövében, elmélyült vita folyhat közöttük, bár messziről csak annyit látni, hogy sűrűn pillantásokat váltanak, és hogy mindegyikük keze olykor a pálcája felé kalandozik. Itt szó sincs szórakozásról vagy könnyed, amolyan fiús-hencegős virtuskodós játékról, mint amit Draco kevésbé szerencsétlen évfolyamtársai megengedhetnek olykor maguknak. Itt valami készül, valami komoly, és valami sötét.
Bár ez talán csak egy megérzés. Vagy az is lehet, hogy mindezt a jeges tekintetű fiú komor és gondterhelt ábrázatából lehet leszűrni. Ha valaki tényleg odafigyel, látja. 
A rosszban sántikáló triónak (melynek másik két tagja most kivételesen nem Crak és Monstro) fogalma sincs róla, hogy kifigyelik őket, egészen a beszélgetés végéig. Ekkor van egy pillanat, mikor Draco végre rájön, mi az a furcsa, idegesítő bizsergés a tarkóján, melyet akkor érez, mikor valaki őt tartja szemmel.
És lát egy tarka foltot a közeli bokorban. Kétség kívül egy diák.
A két társa visszabaktat a kastélyba, Draco pedig gondoskodik róla, hogy mire a kémkedéssel gyanúsított személy ismét felemeli a fejét, ő már ne legyen ott, ahol eddig.

Hirtelen kapaszkodik két kar a két jómadár nyakába. Igaz, hogy amikor elindult, még csak egy gyanúsítottja volt, most pedig már ketten vannak, és valami ostoba semmiségről beszélgetnek. Egy fiú és egy lány. Az egyik ismerős, a másik alig. Bár, ha jobban belegondol, olykor észre vette, hogy a lány néha rajta felejti a pillantását, de nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, mivel az emberekkel ez gyakran előfordul. Főleg ha lányok. Nem tehetnek róla. Ez van.
Bal kezében a pálcája: bal karját Matt nyakán vetette át, a jobban pedig a lányt szorítja magához.
- Nos, melyikőtök fogja elárulni, hogy miért bujkáltok itt édes kettesben, alkonyatkor a dúdoló kékszömörcebokor mögött? - szólal meg csendesen, de annál fenyegetőbben. - Egész jó kilátás nyílik innen a dombtetőre, nem? - teszi hozzá a kérdést, mellyel egy lépéssel közelebb is kerülnek a problémához, és szavait a színes ruhákba öltözött lány felé fordulva mondja ki, inkább neki címezve őket.
Mattet egyelőre nem ismeri fel, az a fiú szerencséje. Draco erősen markolja a varázspálcáját, és ha bármelyikük is bármivel próbálkozna, elég valószínű, hogy azonnal kapna egy apró átkocskát vagy rontást, mely meggátolja a további cselekedetekben.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 03. 21. - 16:17:44
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

- Tulajdonképpen nem ismerjük egymást... - kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy vajon mit is keresek a Hannah nevű leányzó mellett, ám ekkor egy jókora mancs jelenik meg látóteremben. Ez még nem is lenne baj, ha nem látnám a kéz által szorongatott varázspálcát végét és ha nem tudnám, hogy annak a bizonyos pálcának a másik végén Draco Malfoy áll. Olivia beváltotta volna a fenyegetését és meg akarna veretni a tejfölszőke háztársammal? Kötve hiszem, sokkal inkább Hannah nézelődése lehet az oka annak, hogy hirtelen a nyakamra került Malfoy karja.
Azért jó lenne, ha nem ismerne fel, mert még a végén tényleg kikapok. Ráadásul itt nem lehet ököllel csatát nyerni, hiszen erősebb nálam, pluszban pont kézre esek neki, ha egy jó kis átkot akarna rámszórni. A fene megehetné az ilyen "szép" hétvégéket.
Elég jó kilátás nyílik a dombtetőre?! Attól függ mit néz az ember, de az nyilvánvaló, hogy semmi okom nem lenne éppen téged figyelni - vélem dühösen, aztán inkább ennyit mondok csupán:
- Egyfelől: nem bújkálunk, másfelől alig két perce ismerem a hölgyet, tehát okunk sem lenne bujkálni. Harmadrészt pedig a bokroknak nem szokásuk dúdolni, Malfoy.
Mire kimondom, már tudom hogy hiba volt, de nem lehet változtatni rajta. Most fog jönni a tipikus kérdés, miszerint vajon honnan is tudom a nevét. És ezt nem lehet elütni azzal, hogy tucatnyi Malfoy jár a Roxfortba, mert tudtommal jelenleg ő az egyetlen. Valamit mégis ki kellene találnom, méghozzá sürgősen, különben tényleg képes ledobni valamelyik toronyból. Nem szeretném, ha ilyen korán csúfos véget érne az életem, legalább a kilencvenéves kort meg kéne érni.
Hannahra sandítok a srác karja alól, és tőle kérdezem meg:
- Ugye Malfoynak hívják?
Remélem, a nő időben észbekap és megérti, hogy nem akarok lebukni. Hátha kisegítene. Olyan szép lenne, akár a régesrégi mesékben: a kedves, jóindulatú lovag megismeri a hölgyet, aki aztán fél perccel később kimenti a sárkány karmaiból. Már csak a páncél hiányzik, meg a fehér ló alólam.
Nem kacsintok rá Hannahra, mert az tuti lebukás lenne, ezért csak egy félmosolyt küldök felé az egyre nehezebbnek érzett kar rejtekéből; azután nekiállok kedélyesen elterelni a témát.
- Szóval ott tartottunk, hogy miért is jöttem ide hozzád - közlöm, Hannahnak címezve szavaimat. - Nem ismerjük egymást, viszont ezen még változtathatunk. Láttam, hogy egyedül állsz itt, én pedig szintén egyedül voltam amott, és gondoltam keresek valami társaságot.
Ekzöben egy könnyed, söprögető mozdulatot teszek a vállam felé, hogy szabaduljak végre a fogásból és megpróbálok félig Draco felé fordulni. Remélem bejön, nincs kedvem a gyengélkedőn tölteni az elkövetkező pár hetet egy elhamarkodott átkocska miatt.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 04. 08. - 21:37:21
(http://www.frpgs.co.cc/images/1dnv974s4ivwfhewtal4.png)

*Mielőtt még Matt teljes egészében válaszolni tudott volna Draco Malfoy lépett oda hozzájuk és egy eléggé gúnyolódó kérdést szegezett feléjük. De csak szép sorjában? Szóval abból az egy mondatrészecskéből amit az ismeretlen srác el tudott hadarni Hannah annyit megértett, hogy nem (olyan) rossz a memóriája, pedig már azt hitte mehet a gyengélkedőre kérni valami gyógyszert erre a feledékenységre, de erre úgy tűnt nem lesz szükség. Viszont amit a plátói kis szerelme tett, az nem hangzott valami ígéretesen? *

~ Bújkálni? Miii? Azt hiszi egy kis gerlepár vagyunk akik agyba-főbe csalják az állítólagos barátjukat és barátnőjüket. Mit képzel? Bár egy lényegében icipicit igaz rám, de nem ezzel a sráccal és a másikkal se bujkálunk? de közben meg Dracot bámulom amikor csak megpillantom? Ááh! Meg fogok őrülni? ~

- Ahogy Matt mondja! Most látom először és jó lenne ha az emberek nem ilyen feltételezésekkel közelítenének meg állandóan két ember akik ellenkező neműek? - a lánynak most nem túlzottan volt kedve jópofizni drága Malfoyával, mert ez a mondata elég kiábrándító és abszurd volt.

*Miután kiadhatta magából pillanatok alatt felgyülemlett dühét feleszmélt mi is történik. Draco kezében egy pálca van, valószínűleg azt hiszi egy ellene irányuló támadás terveit tökéletesíthettük itt a bokornál. Ez persze butaság, de hát a fiúk?
És a Mardekáros keze Hannah vállain landolt, a leányzó érezte innen nincs menekvés, de bármilyen ijesztő is volt a helyzet valahogy nem is igazán szeretett volna kiszabaulni? Legalábbis annyira biztosan nem, mint az újdonsült beszélgetőtársa. *

~ Malfoy, ugye? Milyen kérdés ez? Még szép! Hogy nem tudja a nevét? Micsoda? Vagy? Talán? Olyan furcsán is néz rám? Úgy tűnik nagyon is képben van Dracoval kapcsolatban csak? valamiért nem igazán szeretné, hogy ez kiderüljön? Na jó én nem akarom hogy kútba menjenek a menekülési tervei vagy akár a túlélési esélyei, segítek? ~

- Igen, Draco Malfoy. Ez nyilvánvaló! ? próbált úgy hangsúlyozni, hogy szavaiból azt lehessen kivenni: Te nem ismered, na majd én mesélek neked róla! Így remélte, hogy nem bukik le az a bizonyos Matt?

- Jó, már értem. De mondjuk ez nem is a legmegfelelőbb pillanat, hogy megvitassuk. Engem jelen pillanatban leginkább az izgat, hogy minek is köszönhetjük ezt a ?baráti ölelést? Draco? ? esze ágában sem volt gúnyos megjegyzéseket tenni a fiúnak, de nem is akart úgy viselkedni mint egy kis óvodás aki megpillantja élete nagy álmát. Ő aztán nem fogja itt égetni magát, elég ha magában tud álmodozni a saját kis világában, a környezetére ezt nem fogja úgy kimutatni, ahogyan legbelül érzi?

*Kíváncsi kiskutya szemekkel bámul Dracora és várja a választ, s úgy véli hogy Mattet is érdekelheti az amit most hallani fognak? ha elmondja egyáltalán? vagy megszólal végre? vagy esetleg eltereli majd a témát???? *


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Draco Malfoy r. - 2009. 04. 10. - 20:24:57
Hannah & DeLeon


Ki ez a kis pöcs, hogy csak így beugat nekem? Mindjárt úgy képen törlöm, hogy hetekig a szemfogát fogja keresni a susnyásban. Rohadtul szívesen a pofájába ordítanám a "bokrok nem dúdolnak" megjegyzésre, hogy EZ A NEVE TE SZAROS KIS SÁRVÉRŰ, és kedves user egyébként megjegyezném, hogy ilyen tényeket ne vágjál már a képembe, hogy hol a dombtető, meg hogy hol álltam és mit csináltam, ha már én is alkalmazkodtam a te reagodhoz, tedd meg te is, köszi.
- Elhiheted, hogy rohadtul nem érdekel, hogy bénázod el a randevúdat, te kis taknyos. POFA BE - torkolom le, ahogy megint elkezd csacsogni, és nagyon ajánlom neki, hogy tényleg befogja a száját. A szemtelenséget tetéző sepregető mozdulat persze nem késztet arra, hogy levegyem róla a kezem, eszemben sincs feladni a helyzetelőnyömet, csak azért, mert a gyenge kis válla nem bírja el a karom súlyát.
Helyette inkább a lányhoz fordulok. Sokkal értelmesebbnek tűnik, bár ahogy így végigmérem ezt a tiritarka ruhaösszeállítást, nos... Arcomra egy másodperces fintor erejéig talán kiül a véleményem, de igazság szerint ilyen tekintettel szoktam méregetni az olyan lányok többségét, akiknek túl kicsi a mellük, túl nagy a fenekük, vagy mondjuk egyéb testi tökéletlenséggel rendelkeznek. Vagy esetleg sárvérűek. Mint Granger.
- Tudod - válaszolok neki egy negédes mosollyal -, jobban jártatok volna, ha azt mondod, épp smároltatok. Mert így logikusan jön a következő kérdés, hogy mit csináltatok.
Közben ajánlom, neki és a fiúnak is, hogy észre vegyék, hogy pálcám a nagyszájú kis szőke nyakába fúródik, kvázi hátrafeszítve a testét.
Á, nem fenyegetés ez.
- És nagyon remélem, hogy nem azt a választ fogom kapni, hogy "semmit". Mert rohadtul a nyomomban jársz, az a helyzet.
Egy pillantással a kisfiú tudtára adom, hogy ne szóljon bele a dologba, amit persze ezer százalék, hogy meg fog tenni, mert nem fogja kibírni a kis proli. Ezek a senkiházi suhancok mind ilyenek. Azt hiszik, mindenbe beleugathatnak büntetlenül.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 04. 12. - 09:15:51
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

Visszatartom a megkönnyebbült sóhajt, ami annak szólna, hogy Hannah vette a lapot és nem köpött be. Félmosolyt csillantok a lánykára, miközben Draco a kettőnk "randijáról" szövegel. Bizakodásra szemernyi okom sincs, ugyanis hiába söpörném le a karját, nem jön össze a mozdulat. Hát jó, akkor így maradunk itt, mint valami bizarr szoborcsoport, bár a szobrok közül egy olyat sem láttam eddig, amelyik képes lett volna beszélni.
Mindegy. Jellemző, hogy nekem is akkor jár hülyeségeken az eszem, amikor a legkevésbé sem kéne, de hát esélyem sincs szabadulni ebből a helyzetből.
Szívesen megszólalnék, hogy valami éleset, bántót vagy legalább meghökkentőt mondjak, hogy kiszabaduljak a fiú karja alól, de valahogy elveszi tőle a kedvem a nyakamba fúródó pálca. Végül persze, hogy nem bírom ki szó nélkül, mert nincs az az őrült, aki a helyemben hallgatna. Hiszen nayobb kárt úgysem tehet bennem - mármint halálosat -, mert az iskola területén abból biztosan hatalmas balhé lenne, így nincs különösebben vesztenivalóm.
- Tudod mit?! - kérdezem hátraívelő testtel Malfoyt. - Akkor smároltunk. Ugye, Hannah? És lekötelezne, ha elengednél, mert szerintem semmi okod arra, hogy így tárolj itt bármelyikünket is. Részemről az égvilágon semmit nem tettem, amivel ezt a bánásmódot kiérdemeltem volna, de szerintem Hannah is ártatlannak mondható.
Miközben beszélek, két kérdés tolakszik folyamatosan előtérbe az agytekervényeimben: hogy vajon mit akarhat Hannah a krapektól, és hogyan kerülök én a képbe. Válasz nélkül marad mindkettő, tekintve, hogy csupán a fejemben hangzottak el, kimondani már nem áll szándékomban.
Szép lassan elzsibbadva, de engedelmesen hátrafelé görnyedő tartásban állok a fiú pálcája előtt, közben a leányzót fixírozom, tekintetemmel kérve, hogy tegyen valamit értünk, mielőtt egy zsák krumpliként csuklanék össze.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 04. 16. - 18:39:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/1dnv974s4ivwfhewtal4.png)

~ Szerencsém van, hogy a most agresszívnak tűnő srác engem csupán egyik karjával tart, hogy biztosan ne akarjak elszaladni a kellemetlen beszélgetés elől. Szerintem valahogy érzi is, hogy nem is nagyon tenném így inkább Mattet figyeli, a nyakához szorítja pálcáját, szinte minden másodperc elteltével egyre feszültebb a helyzete! Kicsit azért féltem, hiába csak most ismertem meg, de én nem fogok hazudni! Minek? Ha eddig tagadtunk, vagyis az igazat mondtuk akkor miért váltanék hirtelen véleményt. Az túl gyanús, én inkább a valós tényeket közlöm, lehet hogy ezzel kevesebbet ártok neki, mintha az ellenkezőjét tenném? Bár az őszintét megvallva, fogalmam sincs, hogy ebben a szituációban mi lenne a helyes, azt azonban tudom hogy nekem nem származhat komolyabb bajom ebből a dologból, Mattnek viszont annál inkább? ~

- Smárolni? Micsoda? Most ezt minek mondod. Az össze-vissza beszélésnek nem sok értelmét látom. Csak összekuszálja az amúgy is zavaros szálakat! - majd Draco felé fordult kegyes tekintettel - Nyomodban járok? Ezt én nem így látom. Szóval annyi a történet, hogy mikor az épület felé tartottam leszólított ez a Matt akit azóta ismerek és utána néhány másodpercre pedig te is megérkeztél. Annyit mondott, hogy: "szia, Matt vagyok". Erre én megkérdeztem, hogy ismerjük-e egymást vagy mi? És így tovább... bla-bla... - a hosszas monológ után kétkedő szemekkel bámult Dracora a választ, reakciót várva.

~ Remélem nem feltételezi továbbra is, hogy követem, ami nem igaz. Csak akkor állok le néhány perc erejéig "csodálni" ha épp előttem áll vagy megy el. De ezt neki természetesen nem kell tudnia! Csak hagyjon, ja és még azért lesz irányába egy megjegyzésem! ~

- És most voltaképp miért is tartasz minket így "fogva"? Nem tudom, hogy mit feltételezem speciel rólam, de ha annyit mondasz: álljatok meg egy kicsit, akkor megvárom a mondanivalódat, válaszolok rá és nem futok el mint egy gyáva kisegér. Efelől nyugodt lehetsz! - magyarázta Hannah.

*Ha a fiúra hatott a beszéde és engedte akkor megfogta a kézfejét és óvatosan leemelte magáról, majd szembeállt Dracoval, ezzel jelezve, hogy ne kíván meglépni, mert nem sok oka lenne rá. *

- És mondd, őt bántani akarod? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Mattre pislogva - Vagy miért is szorítod a nyakához a pálcád? Szerintem egyikünk sem akar különösebben vitatkozni veled. Mármint, ha a véleményem szabad elmondása, melyet az imént tettem annak számít akkor oké, de nem hinném. Nézőpont kérdése. De nem gondolom, hogy ebben az esetben igazán ütközne az álláspontunk? - a végén kicsit elhalkult, várta a reagálást erre a pimasznak nem mondható véleményközlésre, mellyel igazából Hannah azt kívánta kifejezni, hogy nem áll szándékában viszályt szítani vagy beszólogatni neki, csak kíváncsi a főként Mattel való durvaság értetlen okára.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Draco Malfoy r. - 2009. 05. 17. - 16:40:19
Hannah & DeLeon


Már megint a gyerek szólal meg előbb. Malfoy irritáltan húzza fintorba csinos kis arcát, és úgy néz le az általa mozdulatlanságba dermesztett fiúra, mintha egy különösen gusztustalan, ótvar nagy féreg lenne a helyén.
- Nem csodálkozom, hogy nem éred fel a dolgot ésszel, de ha ilyen ostoba vagy, inkább hallgass - címez a fiúnak egy rövidke megjegyzést.
Örömmel észleli, hogy már a lányka sem igazán áll a fiú pártján, lehet, hogy megijedt, vagy szimplán csak nem elég bátor ahhoz, hogy hazudjon. Ahogy ezt a színösszeállítást elnézi, elég valószínű, hogy hugrabugos a másik. Anna, vagy hogyan is nevezte az előbb a srác? Tök mindegy. Igen, igen, oszd meg és uralkodj. Ahogy elnézi a párocskát, akikről egyébként a legkevésbé hiszi el, hogy egy pár lennének, érzi a kellemes káoszt, melyben most az egyszer ő az úr, a másik kettő ki van neki szolgáltatva. Mostanában a Nagyúr előtt valahogy mindig pont fordított volt a helyzet, ő állt előtte remegő térddel. De itt, az iskolában az ifjú Halálfaló legalább még az lehet, akinek hiszi magát.
Anna végre előáll a farbával, Draco feltevése pedig helyesnek bizonyul. A fülét azonban megüti egy név: Matt. Matt. Mintha hallotta volna ezt a nevet mostanában, de hol? Valami lány magyarázott neki róla. Valami kislány...
Pár pillanatig tartó töprengése közben a lány fürgén kibújik jobb karja alól, de hát már nincs mit tenni. Draco nem mozdul, hisz Anna van olyan kis naiv, hogy ne rohanjon el, ne rántson pálcát vagy bármi ilyesmi. Milyen bájos.
- Neked nem mondták még, hogy túl sokat beszélsz? - kérdi csak úgy miegymásként. Utálja azokat a nőket, akiknek be nem áll a szájuk.
Bájos.
Ekkor végre bevillan neki, hogy ki is magyarázott neki egy bizonyos szőke, másodikos Mattről, aki olyan pimasz, hogy az embernek rögtön arra van ingerenciája, hogy beverje a képét. Olivia leírása egyértelműen ráillik az általa most épp rettegésben tartott gyerekre.
- Hogy bántani akarom-e? Eltaláltad, kislány - válaszol, udvariatlanul a lány szavába vágva. - A kis barátod nagyon csúnyán meg fogja ütni ma a bokáját.
Ellöki Mattet magától, hirtelen és erősen, majd kissé hátrál, hogy kényelmesen rá tudja szegezni a pálcáját a fiúra. Meg a lányra is, abban az esetben, ha valami butaság fordulna meg a kis buksi fejében.
Levicorpus!, hangzik el a varázsige nem máshol, mint Draco gondolataiban. Nyíltan és szívesen használja ezt a varázsigét a kastélyon területén, hagy tudja mindenki, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de kihez is hű. Ha a fiú a levegőbe emelkedett, közelebb lépdel, mint valami cár, miközben pálcájával elintézi, hogy a gyerek magasabbra és magasabbra emelkedjen.
- Nos, most elkezdhetsz gondolkodni, hogy mivel érdemelted ezt ki - címzi szavait a mardekárosnak. - Nem szokásom a háztársaimat leckéztetni, de a tiétek egy különösen félresikerült évfolyam.
Ezután, mintha teljesen mindennapos volna, hogy prefektus lévén a levegőbe reppenti diáktársait, Hannahhoz fordul.
- És te. Téged töbször is láttalak már utánam csorgatni a nyáladat. Melyik házba jársz?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 05. 19. - 20:38:25
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

Fejemet Hannah felé fordítva vállat vonok.
- Nem mindegy, miért mondtam?! Itt olyannyira zavaros minden, hogy egy röpke mondatocska már nem sokat ronthat a helyzeten - közlöm hátamban a pálcával.
Ha sejteném, mennyit ronthat mégis az a néhány mondat, ami elhangzott a számból, talán némának tettetném magamat. Fel sem merül bennem, mennyire rám jellemző lehet a stílusom - ami Oly szerint nincs is, bár ezzel a nemlétező stílussal még őt is meg tudtam nevettetni.
Mi az, a csaj talán mégis áruló? Mi ez a duma rólam, hogy "leszólított ez a Matt"? Jó, tényleg így volt, leszólítottam, de az ő épület felé sétálásának legalább a fele kamu, a többi meg csupán humbug. Éppen csak nem csorog a nyála Malfoy nyakába, pfuj. És ezek a kiscicás szemek... Undorító, én képtelen volnék ilyesmit csinálni; bár úgy nézem a pasasnak bejött, mert Hannah simán kibújik a keze alól.
Na nem, ezt azért mégsem fogom megpróbálni a szabadulás érdekében. Emberi méltóság is van a világon! Inkább állok mintegy keresztre feszítve a hátamba döfött pálcája előtt, s közben érzem, ahogy egyre gyengül, zsibbad a lábam. Ebből baj lesz, ez már előre sejthető.
Hannah akar megvédeni engem? Egy nő?! Na ez kizárt, ilyen nem eshet meg velem!
Már mozdulnék, hogy odébb lökjem azt az átkozott fadarabot a hátam közepéből, mert lassan eggyé válunk itt, amikor Draco megnyilvánul, miszerint bántani akar. Egy hörrenéssel kiszalad a tüdőmből az összes levegő, amikor valami váratlan és láthatatlan erő felránt a lábamnál fogva a levegőbe. Kétségbeesetten, levegő után kapkodva nézek szét, nem értem a helyzetet. Az erő forrását keresem, azét, amely mind feljebb és feljebb emel a lábamnál fogva. Az összes vérem a fejembe tolult a hirtelen átfordulástól, így időbe telik, mire felfogom: hőn szeretett háztársam műve, elvégre a varázsvilágban így torol az ember mindenért.
- Hé... mi a frászkarikát művelsz? Tegyél le - követelem üvöltve. - Tegyél már le, te őrült! Nem hallod?
Na igen, erről beszéltem: rengeteget ronttottam a helyzetem, főként a sajátomon. Nyilván rám ismert abból a néhány szóból, ami elhangzott. Ezek szerint Olivia mégsem a levegőbe beszélt és beköpött Draconál. Lövésem sincs mit mondhatott neki, mert soha nem bántottam a kiscsajt. Talán Meggel hergelte fel Malfoyt?
Hát az nem igaz! Simán elfordul bájcsevegni a szentem, miközben engem itt grillcsirkéztet a levegőben. Hát persze, ő nyilván azt sem tudja hogyan fest a grillcsirke, hiszen a Malfoyok aranyvérűek, honnan is tudhatnának ilyen mugli dolgokról bármit.
- Malfoooy! A füleden ülsz? - acsargok tovább lengedezve a szélben, mint valami három dimenziós beszélő zászló, majd szelídebbre váltok. - Engedj már le, légy szíves.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 05. 21. - 18:33:14
(http://www.frpgs.co.cc/images/2kkigix0bjob08gcm9f1.png)

*Matt folytonos szókimondó viselkedése nem vet rá túl jó fényt. Draco akárcsak egy fortyogó vulkán, mely bármelyik pillanatban kitörhet, de akkor… pusztulás… Hannahnak azért kevésbé van félnivalója hisz igaz, hogy Griffendéles és az ő szája nem maradhat csukva egy ilyen esetben, de esze ágában sincs felbőszíteni az ifjú Malfoyt, oka sem lenne rá igazán. Az igaz, hogy mindig kiáll az ártatlanok védelmében, na de mégis… Ez a Matt mit képzel? Azt hogy egy hatodéves Mardekáros majd ölbe tett kézzel fogja végignézni a kis „előadását” és netán tapsol is a produkció befejeztekor? Nem. Ez nem így fog elsülni és ezzel Hannah nagyon jól tisztában is van, s mellette még azt is pontosan tudja, hogy a Draco-fajta aranyvérű csemeték nem épp arra lettek nevelve, hogy szó nélkül tűrjék egy alattuk való állandó sértegetését, gúnyolódását, háborgását és alázat nélküli beszédét. *

~De azért mégiscsak sajnálom a srácot, talán most még nagyobb bajba kevertem… Pedig eszem ágában sem volt keresztbe tenni bárkinek szándékosan, de most… Na jó megpróbálok azért kicsit segíteni neki, mert nem akarom hogy nyárson végezze azért… ~

~ Remélem a „kis beszédem” után már tisztában van vele, hogy semmi közöm ehhez a Matthez. És ahogy az előbb a hangjából éreztem neki viszont van… Nem is kevés… Talán nem közvetlenül Dracoval, mert mintha rejtegetni próbálta volna kilétét, talán valamelyik Mardekárossal kapott össze, aki mellesleg Malfoy-pártfogolt. Meglehet. De a kettőjük közti ellentét percről percre fokozódik, ennek nem lesz valami szép vége, az egyszer biztos… ~

*A szabadulási kísérlet sikeresnek bizonyult és ahogy Hannah mondta nem szándékozik elrohanni. Ugyan mi értelme lenne? Egy sokkal idősebb és tapasztaltabb varázslótanonc pillanatok alatt utolérné és akkor ő is nyakig belekerülne a slamasztikába. Így nincs mitől tartania, a pálcája használatához sem kíván folyamodni. Nem lát logikát a hirtelen letámadásban, ő ahhoz még nem elég „képesített”, egyértelműen kevesebb eséllyel indulna neki a dolognak, s ezáltal nem is készül efféle butaságra. Csak áll. És vár. Van itt még viszályra ok bőven és ahogy Draco arcát elnézi nemsokára kicsordul az a bizonyos utolsó csepp is a pohárból. *

- De mondták már azonban én a szavaimat magam megvédésére használom, nem pedig a pálcám segítségével diadalmaskodom, mint megannyi Mardekáros… Nem előítélet, ez tény – teszi hozzá a lányka, aki mint mindenki tudja egy csöppet sem utálja a zöldszegélyeseket, de ami igaz az igaz. És tudni illik, hogy másik rá jellemző megnyilvánulása: ami a szívén az a száján…

*Ezután egyik pillanatról a másikra Draco a levegőbe emeli Mattet és egyre magasabban lengeti. Úgy néz ki innen alulról, mint valami marionett bábu, de ha jobban belegondolunk akkor az is. Ebben az esetben a fiatalabb srácnak nem sok esélye van a szabadulásra, ilyen heves tiltakozással pedig főleg nem. Az egyetlen menekülési lehetősége az lehet, ha úgymond „behódol” a Malfoynak, hisz ő erre vár. Bár mivel vérmérséklete ily mértékben felfokozódott még az is lehet, hogy ez sem lesz elég. Persze egy lánynak ez ügyben mindig könnyebb dolga van, egy szép mosoly, bájos tekintet, ártatlan szemek… Ezek legtöbbször elégségesnek bizonyulnak ilyen helyzetekben, s egy nőnemű egyéntől az efféle „stratégia” nem is olyan megalázó, sőt…
Hannah pedig… igen… dermedten áll és bámul fel, az égben küszködő fiúra aki az imént még pár méterrel mellette foglalt helyet. Egy kicsit talán meg is ijedt, nem gondolta hogy tényleg eddig fajulnak a dolgok és ilyen gyors ütemben. Most itt lenne az ideje némi segítségnyújtásnak, de magát sem kívánja belesodorni a rosszba, így csak óvatosan puhatolózik, reméli ezzel is ér valamit, hogy most kicsit Matt hasznára is legyen. Azonban Draco egy kérdéssel előzi meg, így arra még választ ad és aztán lendül akcióba. *

- Griffendél. És már megint miből gondolod, hogy nekem az a legkedvesebb délutáni elfoglaltságom, hogy utánad csorgassam a nyálam…? – kérdezte kissé morcosan, persze tudta az igazságot, de ki a fene akarná így leégetni magát pont a drága álompasija előtt…

- Nem engednéd le őt a földre? Nem maradhat ott egész nap… - jobb indok után néz – És ez így nem valami fer. Vagy úgy látod a helyzetet, hogy szemtől szembe nem tudnál fölényesen legyőzni egy másodikost? Nos, kár… Én mindig úgy néztem rád, mint egy bátor és tehetséges tanoncra… - a férfiúi büszkeség, igen. Ez talán az egyetlen dolog amivel lehet hatni egy Mardekárosra. Hannah alsó ajkát harapdálva várja a fejleményeket, szívből reméli hogy ezek után Matt két lába ismét a talajra kerül és ki tudja magyarázni magát a konfliktusból. És ezek végeztével nem is kerül sor semmiféle csatára vagy hasonló megmérkőzésre, maximum szóváltás keretein belül.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Draco Malfoy r. - 2009. 06. 04. - 23:59:00
Hannah & DeLeon


A gyerek meg csak üvölt... és üvölt... Most sajnálnia kéne? Azt ne várja senki. Igazából ha nem szórakoztatná ennyire a helyzet, tudna mímelni egy óriási ásítást, de inkább csak röhög a szerencsétlen kis másodéves sikítozásán. Igazából már rég ráküldött volna egy Silenciot, ha nem mulattatná ennyire.
Jókedvét és a leckéztetés élményét csak a lány folytonos okvetlenkedése zavarja meg, mely azonban épp elég hervasztó. Mintha nem nyüsszögne és szűkölne mellettük ez a tökkelütött, viszonylag kulturált csevegést folytat a lánykával. Kezd egyre jobb kedvre derülni, és ez a szavain is érződik.
- Ugyan, kislány, látom, amit látok. Tudod, miről beszélek. - Ezzel le is tudja a kukkolós témát. Igazából most már... kezd számára hízelgővé válni. Hisz ugyan már, ez a boszorkánypalánta nem tud ártani neki. És ahogy elnézi, nem is nagyon akar, vagy csak nem mer.
A kecses galagonyapálcával köröz párat a levegőben, finoman és csuklóból, csak azért, hogy meglóbálja egy kicsit Mattet. Hátha kipotyog valami a zsebeiből, mondjuk a pálcája, vagy pár tiltott tárgy, melyet még el is kobozhat, vagy ha nem, már csak a látványért is megéri, hisz az egész úgy néz ki, mintha a fiút a bokájánál fogva valami őrült körhintára kötözték volna.
Aztán a lány hízelegni kezd neki.
Ó, jaj. Eltalálta Draco Malfoy legérzékenyebb pontját. Az egóját.
- Voltaképp... - szólal meg lassan és nyájasan, miközben eltöprengő arcot vág - ...igazad van, kicsi griffis.
Hirtelen szakítja meg a Mattet a levegőben tartó bűbájt, melynek következtében a fiú nagyjából másfél métert zuhan, egyenesen a puha fűbe. Ha az iménti kis játék során kiesett volna a pálca Matt valamely zsebéből, úgy Draco most egy intéssel egyenesen a kezébe varázsolja azt.
- Lássuk, mit tudsz, kotorék.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 06. 07. - 16:54:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

Hannah engem véd. Egy pillanatig csodálkozva merednék rá, ha megmozdulhatnék, azonban a csodálkozásomon nyilvánvalóan felülkerekedne a hálálkodás. Az a vicc az egészben, hogy még csak meg sem köszönhetem a védelmezést, mert persze én is felfogom mire megy ki a játék. Gyerek vagyok, nem hülye, pontosan tudom: követnem kéne a lánykát, meg kellene alázkodnom az ifjú Malfoy előtt.
Na ezt már nem! Nem és nem! Ha kettétöri a gerincemet, akkor sem!
Hopplá, ez helytenen taktika, hiszen emiatt kerültem bajba, holott nem éppen a heves vérmérsékletemről vagyok híres. Oké, akkor legyen taktika-váltás, mostantól szépen beszélek, nem dühöngök, nem kiabálok, szükség esetén jajongok, hogy kiélvezhesse előnyös helyzetét kevéssé sem bálványozott háztársam. Pedig mindösszes előnye a korbeli fölény, amivel - csaknem minden esetben - együtt jár a fizikai és szellemi is.
- Hörr - közlöm a sokadik rándulás után, miközben már-már tengeribetegen hánykolódom a levegőben.
Na persze, ki másnak köszönhetném a minden komforttól mentes helyzetemet, ha nem Draconak?! Mégis mit akar még? Bőven elérte a célját, rosszul vagyok és utálom. Kötve hiszem, hogy bármiféle nevelő hatást várna a hintáztatástól, ráadásul így fejjel lefelé nézve a bájolgásukat... pfuj. Hannah, nem hittem volna, hogy ilyen jó gyomrod van.
Nagyot puffanok a gyepszőnyegen, amit még az is tetéz, hogy fejjel előre érkezem. Karjaimmal megpróbálom valamelyest tompítani az esést, azonban sikerülten a kísérlet, így legfeljebb egy vállficamra tehetnék szert, ahhoz pedig semmi kedvem.
Ott állok előtte totál fegyvertelenül, hiszen az iménti himbálózás során nemcsak néhány tiszta papírzsepi hullott ki a zsebeimből, hanem a pálcámnak is búcsút inthettem. Ott hever a lábam előtt, mint egy élettelen fadarab, ám pontosan tudom: mire megmozdulhatnék, Malfoy simán magához hívhatja vagy akár szét is törheti mindössze egyetlen varázsige segítségével. Szép kis helyzet.
És ekkor jön a bónusz, azaz Draco a kezembe varázsolja a pálcámat.
- Mi van? Mi az, hogy mit tudok? - nézek értetlenül háztársamra. - Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Nézd, sokkal erősebb és jobb vagy nálam, többet tudsz mindenből. Belátom, esélyem sem lenne ellened, ennek így nincs semmi értelme.
Tétován Hannah-ra nézek. Most mi lesz? Kínoz még egy kicsit és odébbáll a pasas, vagy addig nyúz, amig a gyengélkedőre nem kerülök? Az arcomat már az eséskor felkarcolta egy éles kő, ami a fűben rejtőzött, de ez nem fontos, alig is vérzik. Könyörgő pillantást vetek a lányra, hiszen az imént olyan ügyesen taktikázott, félelmetes volt nézni, ahogy szelídítette Malfoyt. Bár talán csupán fentről látszott így az egész.
Most igazán kellene egy mentőangyal vagy valami efféle.
A biztonság kedvéért megpróbálok még egy kicsit hízelegni a fiúnak, hátha beválik.
- Nézd, én még kölyök vagyok, egy légynek sem tudnék ártani, nemhogy neked. Ráadásul egy darab átkot, ártást vagy rontást nem ismerek. Hannahnak igaza van, ez így nem fer. Te mindenben jobb vagy, tutira le tudsz győzni és el is hiszem, de én ebben nem veszek részt.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 06. 20. - 20:07:15
(http://www.frpgs.co.cc/images/1dnv974s4ivwfhewtal4.png)

~ Áh ez a téma… érzem, hogy teljesen elvörösödik a fejem… higgadj le Hannah! Ez így elég gáz… nem kéne így reagálnom, de hát… magamat sem értem igazán… Viszont minél jobban magyarázkodom annál nagyobb slamasztikába keverem magam. Persze nem olyan értelemben, mint Matt. Én egyszerűen kínosabbnál kínosabb szitut teremtek… sajnos… ~

- Öhm… nos te tudod! – próbált valami értelmesnek tűnő mondatot összeeszkábálni válaszul erre a felettébb kényelmetlen megjegyzésre.

*Ezután Hannah megpillantotta, hogy Draco egyre hevesebben kezdi mozgatni a levegőben a fiatalabb srácot. Ez így nem túl igazságos szituáció, de a jelek szerint a Malfoyt ez egy cseppet sem zavarja… sőt… akkor érzi magát biztonságban ha ellenfele abszolút tehetetlenné válik. Azonban ekkor Miss Whitney beindította a kis magánakcióját, mellyel sikeresen érte el Matt földre eresztését. Persze ehhez úgymond le kell alázkodnia, de egy idősebb srác ezt többnyire hízelgőnek találja és egy önelégült mosolyt biggyeszt a szájára mintsem harsány nevetéssel szégyenítse meg „csodálóját”. *

~ Egyértelmű, hogy valamit már ideje volt tennem Matt érekében. Nos talán ez nem minden ember számára volna magától értetődő, de nem véletlenül kerültem a Griffendél házba. A szívemben nem a kárörvendés kerekedik felül egy ilyen helyzetben, hanem a segítségnyújtás iránti vágy. Tudom, tudom ez így nagyon hülyén és naivan hangzik, hisz emberből vagyunk… Természetesen az imént nekem is átfutott a fejemen az a kósza gondolat, hogy be is mószerolhatnám a srácot, felingerelhetném Dracot, hogy komolyabb károkat tegyen benne és így tovább… De… nekem ez nem hiszem, hogy menne, és miért is akarnám? Most segítek rajta, talán ez még visszatérül egyszer… esetleg… valamikor… talán… De nem is ez a lényeg! Még én magam sem tudom pontosan mi lesz a következő lépésem, de hé! A spontán dolgok a legjobbak! ~

*Hannah sejti, hogy Mattnek esze ágában sincs megalázkodni Draco előtt, bocsánatot kérni és hasonlók… nem… sajnos… most ismét törheti az agyát valami furmányos ötleten mellyel elkerülheti(k) a csatát. Ekkor viszont valami hihetetlen dolog történik. A korhátrányban lévő srác bevallja, hogy kiképzése fiatalságából kifolyólag hiányosabb, mint Dracoé és tartózkodik a harctól. Meglepő fordulat… *

~ Matt rám pillantgat amikor Draco éppen elfordítja a fejét egy csöppet. Egyértelmű mit szeretne. Újabb taktikai ötletet. Azonban én kezdek kifogyni ezekből és félek már nem tudom így kihúzni a csávából, mint az imént. Ajaj… sürget az idő, valamit ki kell ötlenem! ~

- Draco ha megengedsz egy kósza megjegyzést… szerintem abban senki sem lelné különösebb örömét, ha egy kegyelemért könyörgő ellenfelet kéne megtanítania kesztyűbe dudálni… Bár a te érzéseiddel nem különösebben vagyok tisztában, a dolgok így állnak az én szemszögömből… - mondta Hannah ezúttal magabiztossággal hangjában, nem olyan hangsúllyal mint mikor a „kukkolós akta” volt asztalon.

*Ez volt az egyetlen dolog amivel talán meg tudta akadályozni a párharc kitörését, de még így sem biztos semmi. Egy „bocsi hirtelen csak ennyi telt tőlem” pillantást vetett Mattre és kíváncsian várta a következményeket, főként Draco reakcióját… most már minden rajta áll… *


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 08. - 14:32:23
(http://www.frpgs.co.cc/images/nffdgpktnsxy5wo3oyh.png)

Nincs is jobb, mint egy órák utáni kiadós séta a kastély parkjában, ebben a zöld rengetegben. A szél játékos fuvallatokkal kap-kap bele, majd engedi el a zsenge, gyenge szárú fűszálakat, lelapítva őket: a zöld tenger szinte hullámzik. Az erősebb törzsű sötétzöld színben játszó ligetek szigetként emelkednek ki a többi közül, az alacsonyabban növekvő színes kis virágok pedig a lelapuló fűszálak közt akár a halak bukkannak fel, jönnek fel néha, hogy ők is érezhessék a hűvös szél bűvös hatását, játszanak egy kicsit az áramlatokkal, hogy vigye őket ez a csodálatos, természet adta erő. A fák törzsei, kis csemeték és aggastyánok... azok pedig hatalmas sziklafalak, amik oldalát a magasabb fűszálak hullámai nyaldossák. Mind a vad természet játékszerei, de ugyanúgy élvezik, élnek, színekben pompáznak, megtanultak hozzá alkalmazkodni, kiegyeztek vele: amíg a szél játszik velük, ők ugyanúgy éltetik őt, feltöltik oxigénnel, energiával és... én is részese vagyok az egésznek. Pfff, magam sem tudom hogy álltak össze bennem ilyen képzeletbeli képek, alakzatok, amiket az imént csodálattal szemléltem, de kezdem úgy érezni, hogy ez afféle őrültség, a sok varázslás, bűbáj, átok ártalma, na meg... mostanában kicsit elengedtem magam, ami a házamhoz való, megkövetelt viselkedési normákat illeti... Na de majd most!

A távolban egy zöld talár tűnik ki a színek rengetegéből, és ahogy a pontra fókuszálok: egy Mardekáros, és nem is akármilyen. Hirtelen elterelődik a figyelmem a zöld egyenruháról, az aláhulló, fekete tincsek széllel való játéka jobban leköt, ahogy meglebben, majd visszahullik a éjfekete, dús frizura. Egy pillanatra mintha megbabonázna, torpanok meg, s úgy szemlélem tovább áhítatosan, elakadó lélegzettel... A magány és a kietlen táj látványa, gondolatok annyira lekötöttek, hogy észre sem vettem hogy „vendégem” akadt. Szóval egy Mardis, hmm, ez is jobb mint a semmi, legalább nem unatkozom majd, míg Cathy és az a két marha megérkezik. Aztán csak egy kalandra éhes, kaján de szolid mosollyal nyugtázom a dolgot: egy újabb kihívás, lehetőség egy kis... „játékra”. Az arcát még nem volt alkalmam látni, de biztos vagyok benne, hogy valami bájos kis fiatal lányka, az alsóbb évfolyamokból. Kihasználom eddigi észrevétlenségem, majd robogva, nagy léptekben sietek a leányzó mögé, és bár így könnyen meghallhatta a léptek neszét, nem is akartam észrevétlen maradni, hisz így lesz az igazi: akárhogy fordul, mögötte maradok még néhány pillanatig, akár mintha táncot lejtenénk, majd egy lépéssel torpanok elé. Kezdésnek jó, hacsak nem ront nekem, vagy valami ilyesmi:
-Huhu! -huhogom le köszönésképp, nem túl illedelmesen, majd egy lépéssel hátrébb „ugorva” hagyok neki több levegőt. Az arcát illetően nem sokat tévedtem: édes arc, pisze orr, mély, sötétbarna íriszek, a dúsan pirosló ajkak pedig mindezt kiemelik.
-A Roxfort nem egy biztonságos hely. Egy ilyen törékeny lánynak, itt egyedül, védtelenül pedig főleg nem! Még bajod eshet! -incselkedem, talán kissé fenyegetően is, bár hangom egyszerű komolysága inkább csak óva int, egy ismeretlennek mégis tűnhet ez egész riasztónak, ha nem lett volna elég az előbbi kis „keringő”, amivel letámadtam. Még esélyt sem adtam, hogy megszólaljon, bár lehet csak a felháborodás, avagy a meglepődöttség fojtotta belé a szót, és én kevés lettem volna hozzá. Még teszek egy utolsó próbát, de azt már épp azért, hogy minél hamarabb kicsikarjak belőle valamiféle megnyilvánulást: a korábbi elbűvölő pillanatképek látványát kísérlem meg újra felkelteni: egy levegővétel után nagyot fújok a fekete tincsek felé, amik így egy pillanatra nekem köszönhetően emelkednek a magasba.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 08. - 18:08:14
~Gary~

Vége egy újabb napnak, és végre normális az idő- ez alatt azt érti, hogy lanyha szellő fújdogál, nincs túl hideg, de olyan hőség sem, mint a minap volt. Épp ezért nem rohant rögtön levetni az egyenruháját, hanem abban ment ki, kicsit levegőzni. Nem is igazán figyelte, hová lép, csak azt, hogy senkinek ne ütközzön neki, fejében pedig… már azt sem tudná megmondani, mi járt. Elég felpörgött itt az élet nemrég- éppen hogy csak kiengedték a gyengélkedőről, a klub valami rajtaütéstől zsongott meg valahogy köze volt hozzá Potternek is… Néha azt kívánta, bár csak jobban odafigyelt volna rá, de pletykákra nem sokat adott. Ki tudhatja, mi mindent nem fecsegnek össze egyesek csak azért, hogy a másiknak ártsanak…
Lábai az északi udvar felé viszik. Hullámzó fű, rálátás a tóra, sziklák… meg a Rengeteg. Igaz, nem azért jött ide (ha okkal jött ide egyáltalán), de elég szembetűnő. Itt-ott vadvirágok bukkannak ki a pázsit közül, ezeket nézi, néha az ég felé sandítva, nem fordul-e hirtelen esősre az idő. Szerencséjére úgy néz ki, meg sem fordult a viharfelhők fejében, hogy látogatást tegyenek náluk, így jó darabig zavartalanul élvezheti a tájat.
Vagyis, élvezhetné…
Tűnődéséből ugyanis egy közeledő figura zökkenti ki. Egy pillanatig látja, már épp jobban meg akarná nézni magának, de elveszti szem elől. Párszor még feltűnik, egyre közelebb, de sosem elég időre ahhoz, hogy megállapíthassa, fiú-e vagy lány, hányadikos lehet, talár van-e rajta is, és ha igen, melyik ház tagja. Egy percig átfut az agyán, hogy megtanulhatott idebent is hoppanálni az illető vajon, de el is hessegeti a gondolatot- ebben a kastélyban ez még soha senkinek nem sikerült mielőtt kiment volna a vadkanos kapun. Igencsak idegesíti, hogy fordulhat, amerre akar, éppen csak a szeme sarkából sikerül meglátnia „vendégét”.
Majdnem rákiált már, hogy hagyja abba ezt a játékot, mikor hirtelen elé toppan. Fiú, mardekáros, és ő is a talárjában van még az órák után. Valamivel magasabb nála, egész jóképű a barna hajával és szemével, de nem rémlik az arca egy óráról sem, így semmiképp sem tudná megtippelni a nevét.
Korát meghazudtolva a srác ráhuhog, akit hirtelen ért a felbukkanása és ez a „köszöntés”, először szökken egyet ijedtében és meglepetésében, majd dühösen néz az előtte állóra. Mielőtt azonban kimondhatná, hogy egy magafajta 16-17 éveshez nem illik az efféle játszadozás, az elkezdi ecsetelni, hogy nem túl biztonságos egyedül az iskolában egy „törékeny” lánynak.
Ez azon ritka esetek egyike, amikor az ilyen hirtelen belépő után sem félelem, hanem némi felháborodás látszik az arcán egy pillanatig. Na azért álljon már meg a menet, azért öt évet mégiscsak lehúzott ebben az iskolában, ha másra nem is, egy jófajta kábító átokra vagy Petrificus totalusra futja… Már éppen cinikus-gúnyos mosoly ömlene el az arcán, keze pedig már majdnem a talár zsebébe nyúl bizonyítékért, hogy ő nem védtelen, mikor a vele szemben álló még provokálja is: ráfúj, amitől pár tincse elkezd táncolni.
~Ez tényleg gyerekes…~állapítja meg magában. Ugyan fenyegetőnek tűnt az előbb a hangja, mégis alig tudja megállni, hogy ne egy jól irányzott pálcamozdulattal válaszoljon.
 - Látom, jól elszórakozol… - jegyzi meg, feldúltságát pedig próbálja palástolni - ha minden igaz, csak villámot lövellő szemei buktathatják le. Ha a fiú kihívást akar, hát amennyire csak képességeiből telik, megadja neki. Úgy tűnik az eddigiekből, őt puszta szépségnek nézi, aki nem tudja, hogyan cselekedjen vélt vagy valós fenyegetés esetén.
 - …De megtudhatnám, kitől és hogyan kéne magam veszélyben éreznem? Egyébként kétlem, hogy gyakran találkoztunk volna, szóval… Zoey Cleve, ötödév.
 Csípős válasz, és ha minden igaz, mesterkéltnek sem hat. Tudja, hogy a klubban egyáltalán nem ilyen maró a stílusa, már ha megszólal, de azt senki se várja tőle, hogy hagyni fogja magát.           


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 08. - 19:38:48
(http://www.frpgs.co.cc/images/nffdgpktnsxy5wo3oyh.png)

Akár csak egy macska egér játék... igen remek hasonlat, némi különbséggel, a helyzetet elnézve, ugyanis abban épp az a jó, hogy a kiszolgáltatott, apró rágcsáló félelmében, ösztönösen vergődik, szedi a lábát, menekül a lesújtó karmok elől, menti az életét -a menthetetlent- nem adja fel, a ragadózó pedig addig húzza a dolgot, ameddig csak lehet. Kiélvez minden pillanatot. Ilyen az élet... vannak erősebbek és gyengébbek. Néha nem is gondolnánk, hogy egy apró kis élőlényben, mennyi erő lakozhat, egy egérben, amely minden erejét felhasználva küzd a végzete ellen, néha, de csak ritkán... van olyan hogy szabadul a mancsok szorítása alól, a körmök nyársai közül... Már azt hinném, sajnos nem a második esettel van dolgom: a kiszemelt „áldozatom” dühös pillantásánál többre nem futja, és a játék itt véget ért számomra, majd sértődötten vonul el, elpanaszolja a barátnőinek milyen szörnyű, kiállhatatlan alakba botlott, aztán lesz még egy rossz pontom, valamelyik évfolyamon... hajaj... pedig ha küzdene.... csak egy kicsit is, talán még valami meglepetés is érhetné, talán jobban megismerné az ellenfelét, a harcmodorát, majd szépen a jellemét is, a stílusát... Mindketten kiegyezhetnénk valami kölcsönösen előnyös... „megoldásban” valamiben, ami mindkettőnk elvárásait kielégítheti... Aztán mégis megmozdul benne valami: először csak egy parányi szikra, aztán láng, és futótűz, az indulat vezérelte, meggondolatlan szavak is érlelődnek, talán kaphatok valami igazán ínyencet, valami pikánsat. Hmmm... kibe botlottam? Egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy újonnan megismert háztársam mit fog a fejemhez vágni, netán kapok többet is puszta haragos szavaknál... Felcsillan a szemem, egyre jobban érzem, hogy nem fog egykönnyen megfutamodni, kitart majd: Alabástrom ujjai a talár zsebe felé cikáznak, majd megtorpannak, tétován lebegnek a levegőben. Mit tévő legyen? Tetszik ez a „határozatlan határozottság”, ez a küzdő természet.

Halkan, látszólag jól elszórakozva nevetek fel, majd ajkaim szimpla mosolyra váltanak, és szóra nyílnak:
-Tudod azt használni is, vagy csak... magadnál tartod? -utalok a zsebben lapuló eszközre, amely vonalai egész kirajzolódnak a talár anyagán kívülre is.
-Áh, vagy úgy, értékelem, hogy nem akarsz bántani... máris megkedveltelek! -folytatom újra szemérmetlenül belé fojtva a szót... lehet hagynom kéne már beszélni, nem tud érvényesülni szegény... Pár szó, mondat, és az ember máris többet tud a másik jelleméről. Elég ennyi az első benyomáshoz, a megjelenés félrevezetőbb...
-Veszély? Oh, azt sosem tudhatod, hol és mikor leselkedik rád veszély... Én például vajon miért álltam utadat, Zoey? -teszem fel a kérdést sejtelmes hanglejtéssel egyben máris kipróbálva ezt az igen ékes nevet, bár kétlem hogy meg tudnám rémíteni... az eddigi tapasztalatok alapján elég jól megállta a helyét... méltó ellenféllel nézek farkasszemet.
-Gary Fiztroy, egyel feletted... -nyúlok kimérten az előbb még a pálcájáért induló könnyed kacsója után, és ha engedi, egy színpadias kézcsókkal pecsételem meg előbbi bemutatkozásom. Persze ez koránt sem egy udvariassági forma nálam, inkább egyfajta színjáték, belépő a közös darabunkba, ami koránt sem lesz olyan megtervezett, és mű, mint gondolnánk.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 08. - 20:34:28
~Gary~

Úgy látszik, élvezi… az eddigi képet nézve ez a srác is azok közé tartozik, akik szeretik, ha határozott ellenféllel van dolguk. Rendben, akkor megkapja. Sikerült elérnie, amit keveseknek: feltüzelnie, és felébresztenie benne a harci szellemet. Ez nem jelenti azt, hogy lankadna a figyelme, dehogy is. Ugyan egyelőre még csak szóban, de máris párbajoznak, ott pedig, ezt már rég a fejébe verték, csak odafigyeléssel érhetünk el valamit. Mint a mugli vívásban, döfésre döfés érkezik, és csak az a kérdés, kié mennyire talált be, illetve, hogy milyen szellemesen riposztozik. Mindenki kíméletlenül pontozza magában a másikat, bár ahogy az állás fest, szép eredményt értek el mindketten.   
Máris itt az egyik vágás, ami már kis híján be is talál: akkor érkezik, mikor Zoey a gyengeségét említő mondat hatására dühében a pálcája után nyúl. Nem engedik szóhoz jutni vagy reagálni (ha ez még sokáig megy így, annak egy Pofix lehet a vége), erre azzal gyanúsítják, hogy tétova, rögtön utána gúnyosan kijelentik, hogy nem is akarja bántani az előtte állót.
Nos… az attól függ. Ha így viselkedik, hamarosan megízlelheti, mennyire is tudja használni a diófából készült egyszervúszőr belű pálcát. Egyelőre azonban úgy véli, jobb, ha a beszédnél maradnak - élvezetesebbnek véli, emellett hatásosabb is lehet puhatolózni előtte. Ha arra számít, hogy ezért a megjegyzéséért leátkozza a fejét, sajnos ki kell ábrándítania: nem fogja megadni neki azt az örömet. MÉG nem. Bármennyire nehéz is visszafognia magát, megteszi, csak azért, hogy bizonyíthasson. Magának… és félig a fiúnak is. Azért legyen már az ember lányában annyi tartás, hogy ha jó pálcaforgató is, ne átkozzon nyakra-főre! Hencegni és heveskedni kevesebb erőre utal, mint nyugodtan kivárni a megfelelő időt.
Keze tehát nyugodtan pihen a törzse mellett, miközben azt a feltevést hallgatja háztársa sájából, hogy ártó szándékkal közelítette volna meg. 
Valóban? Ettől most meg kéne ijednie? Visszavonulást fontolgatnia? Egyiket sem teszi. Nem tudja ugyan, mi ütött belé, de most mi sem áll tőle messzebb, amit pedig máskor lehet, hogy legbölcsebbnek tartott volna. Apró szemöldökfelvonás, halvány mosoly tehát a reakció.
 - Ha tényleg támadni jöttél volna, akkor most nem szavakkal párbajoznánk. De csak szólj, ha ezen változtatni akarsz… szerintem még felesleges idáig fajulnia a dolgoknak. - néz a szemébe, miközben karja ugyanúgy marad, tüntetően szemernyit sem mozdulva a vessző irányába.
Á, szóval neve is van, és fölé jár. Ha tényleg pálcatörésig viszik (bár ahhoz mindketten túlságosan élvezik a jelenlegi helyzetet), óvatosnak kell lennie: nonverbális varázslatok terén a fiúnak előnye van, amit, ha az eddigi benyomás nem csal, ki is használ majd, feltéve hogy hagyják.
Váratlanul éri, de rezzenés nélkül hagyja, hogy a fiú kezet csókoljon neki, közben azon töprengve, hogy komolyan gondolja-e, és csak reménykedik, hogy az arca nem mutatja a meglepetését.
Kíváncsian áll a dolgok elébe, és örül, hogy a pálcája nincs a keze ügyében- az ugyanis, gyanítja, ugyanúgy szikrákat hányna, mint Ollivander boltjában pár éve. És nem (csak) a dühtől…
~Szóval Gary Fitzroy… alighanem ez érdekes délután lesz…~


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 09. - 17:15:14
(http://www.frpgs.co.cc/images/nffdgpktnsxy5wo3oyh.png)

// Mert tényleg... I'm Not Okay (http://www.dailymotion.com/video/x2dxou_my-chemical-romance-im-not-okay_music).  ;D //

-Oh nem! Hogy képzeled? -tiltakozom dacosan a gyanúsítóan ható szavak hallatára. Sőt némi sértődöttséget is illusztrálva fordítom el tekintetem pár pillanat erejéig, úgy kémlelem a látóhatárt, lassan lefelé haladva, egy pillantással a kastélyt is megilletve, majd újra végigvonulva a füveken, virágokon, a rengeteg homályos határán, újra Zoeynál kikötve. Bár saját célom volt ilyen színben feltüntetni magam, és látom be is vált a dolog, miszerint valami útonálló, rosszakaró, mindenkibe belekötő valaki vagyok, azért most, hogy a szavaim komolyságot nyertek valamiért kissé elásva érzem magam, hisz még számomra ez csak egy újabb izgalmas évődés, Zoey látszólag véresen komoly ellenfelet lát bennem, és kétértelmű „találós kérdésem” is égető valóságként, megkérdőjelezhetetlen támadó szándékkal ért célba nála. Heves természet az már egyszer biztos, de hogy ennyire? Át kell gondolnom az eddigi taktikámat, kicsit megváltoztak a „terepviszonyok”...
Még mindig úgy vélem, hogy túl tapasztalatlan és vétlen ahhoz, hogy egy háztársára pálcát emeljen, így ebből kiindulva teszek meg felé néhány lassú, kimért lépést, újra a közelébe férkőzve.

Új felvonás vette kezdetét, egy új szín, már csak egy fénypászma hiányzik... Csupán csak egy újabb komolytalan játék... Ha nem hátrál ki, -bár az eddigi tapasztalatok alapján inkább leszedné a fejem, minthogy ezt tegye- kezem óvatosan az arcához emelem, majd újra kiszemelek néhány tetszetősen fodros tincset amelyeket megbabrálok, játékba kezdek velük, csöppet sem zavartatva magam, miközben tekintetem végig mélyen sötétbarna lélektükreibe fúrom. Másik tenyerem eközben az övé után kutat, majd megtalálva a játékos ujjainak puha végződéseit -ha belement a játékba, és szabad utat kaptam, vagy netalán leblokkolt volna- fűzöm össze velük az enyémeket, elvágva ezzel a lehetőséget, hogy a pálca előkerüljön a zsebből.
-Kedvemre való vagy... -jegyzem meg áhítattal, majd enyhén szorítok a fogságban lévő kézfején.
-Törékeny akár a porcelán... -lehellek halkan ajkai közé, majd váratlanul megtörve az „idillt” ami minden bizonnyal csak számomra kedves, lépek ki előle, és igazgatom meg a taláromat.
-Hidd el, ha ártani akartam volna neked, rég megtehettem volna! -vágom a fejéhez rideg, hűvös mosollyal, és magasztosan büszke pillantásommal várom a reakcióját: A pálcájával nézek farkasszemet, vagy megkapom azt, amiért már oly sokat küzdöttem, az elmúlt néhány percben?
-Van egy ötletem, amivel bizonyíthatsz, hogy nem is vagy olyan esetlen kisegér, mint azt hittem, és én kérek majd bocsánatot! -sandítok rá, mintha az év ajánlatát tettem volna meg épp.
-Egy varázslatot elmormolni, meg pálcát lendíteni nem nagy kunszt... -teszem még hozzá ösztönzésképp.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 09. - 20:42:52
~Gary... te tényleg nem vagy normáis ;D ;D "It's a dangerous game..."~

Eddig szinte ugrásra készen várt a lógó kar (tehát a sajnálatos módon leengedett védelem) ellenére is, de ez az elfordulás… nem érti. Eddig nem tűnt sértődősnek… vajon csak színészkedik? Egy hang a fejében azt felelte, igen, hogy ne bízzon benne, hogy ne vegye annyira komolyan, mert csak játszanak vele. Ami elsőre izgalmas kalandnak tűnt, hirtelen mégsem olyan jó ötlet…
Ám ez csak részigazság.  Valahol elhallgattatja a hangot, maga sem tudja miért, és mintha nem is ő lenne, belemegy a játékba, aminek a szabályait sem ismeri.
~Hirtelen jött ez az egész… Máskor már rég itt hagytam volna, talán még el is kábítom. Mi ütött belém? Nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye…
De… valamiért… valamiért nekem is tetszik. Hiába kételkedhetek minden percben a komolysága és a szándékai felől…
Fenébe…
~
Miközben elgondolkodott, Gary keze már a tincseivel játszik, szemeit pedig mélyen az övébe fúrja. Remélhetőleg nem veszik észre, hogy az ötödikes lány zavarba jött. Gyomra görcsbe szorul, és kétségbeesetten próbálja az igazi indokokat látni. Higgyen? Ne higgyen? Az eddigi harci szellem szinte teljesen odavész, és kétségbeesve veszi észre, hogy már a kezét is lefogták, így egyelőre a pálca elérésére aligha van módja.
De vajon használná-e? Attól fél, hogy képtelen lenne. Nem tetszik neki ez az érzés, mintha megbénult volna.
Jesszusom… most meg bókol. Méghozzá hogyan… Na, Zoey Cleve, erre varrjál gombot, most döntsd el, mit tégy! Az egy dolog, hogy te mit hallottál, és lehet, hogy teljesen más, amit ő gondolt magában!
Ellép és megigazítja a talárját, mintha mi sem történt volna, majd kimondja azt, amit már ő is egyszer. Nem csak gátlástalanul játszik, hanem még süket is?!
 - Mintha ugyanezt mondtam volna nemrég… - morogja az orra alatt, így lehet, hogy meg sem hallják.
Hirtelen váltás? Kicsit. Viszont megérthető annak fényében, hogy ez a hirtelen szakítás és a mondat felnyitották a szemét. Őt pedig egyelőre olyan fából faragták, hogy ne olvadozzon olyanok előtt, akik így bánnak vele. Ettől kezdve egy szavának sem fog hinni…!
… kivéve, ha történetesen igazak. Mint például a zárómondat is, amit tartalmilag maga is fontolgatott nemrég. Tépelődik, mit feleljen a felajánlásra. Vajon jól fog-e kijönni? Vagy pórul jár? Van egy halvány érzése, hogy olyasmibe keveredik, amit lehet, hogy később megbán, és olyat kell tennie, ami legjobb meggyőződésével ellenkezik.
Úgy azonban, hogy nem is tudja, miről van szó, nem akarja visszautasítani a dolgot, ezért lehetőleg flegma hatást keltve kérdezősködik:
 - Igen? Nem is tudtam, hogy annak hittél. Nem akármi lehet, ha így megváltoztathatja a véleményedet… de abban kételkedem, hogy TE bocsánatot kérnél bárkitől… főleg olyasvalakitől, akivel csak nemrég találkoztál.
Vajon mit akarhat? Ha bárkinek a testi épségéről van szó, esküszik, hogy Gary nem ússza meg egykönnyen.   


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Wade Smith - 2009. 07. 11. - 15:18:25
Gary & Zoey

Ismét egy unalmas nap unalmas órákkal. Arra gondoltam hogy most az órák után kimegyek egyet levegőzni. Nem tudtam először hogy pontosan merre is menjek, de a választásom az Északi udvar felé esett. Nem tudtam hogy miért épp oda megyek, valami tudat alatti súgta és amúgy is rég jártam arrafelé. És mostanság annyi gond gyötör, habár igen sokat szoktam a friss levegőre járkálni egyedül, távol mindenkitől nem nagyon találok a kérdéseimre választ. És a suli is csak egyre nagyobb tehert rak a vállamra. Hamarosan el kell döntenem hogy hová megyek tovább, és lassan nem marad semmi. Ha eldurvul a helyzet mint az első varázslóháborúkor akkor ki tudja hogy mi vár ránk. És abban az időben valószínűleg az aurorképzés sem lesz nagyon nagy, csak megtanítanak a 3 főátokra és csatába küldik az embereket. De ez csak feltételezés számomra hisz azokban az időkben születtem és ezekről a dolgokról nem nagyon lehet kideríteni valamit is. Hiába szántam sok időt a varázslóháború tanulmányozására nem vagyok annyira megszállott hogy össze vissza kérdezősködjek, csupán főként cikkek olvasásával és a Nagybátyám valamint ismerősei kérdezgetésével informálódtam. Érdekelt valamiért ez a téma, de ezt nem nagyon verem nagydobra mert akkor sokan megszállottnak néznének. Így is eléggé kitűnök a társaságból mostanság, de a magányban jobban lehet a kérdésekre választ kapni. Most jut eszembe hogy a könyvtárba sem ártana elmennem, de most úgy érzem hogy jobb lesz kiszellőztetni a fejem az Északi udvarnál.
Mikor kiértem az udvarra először az arcom kellemesen lágy szellő fuvallata érte. Ez kisebb mosolyt csalt arcomra, és nyugalmat. Mikor körbenéztem először senkit sem láttam, örültem a magánynak hogy végre egyedül lehetek és nem kell kilométereket sétálgatnom, de aztán mégis csak csalódnom kellett. Két Mardekáros ott állt valamivel messzebb tőlem. Az egyiket sajnos ismertem hisz évfolyamtársam volt és közös óráink is voltak. Nem nagyon szívleltem az alakot. A lányt nem nagyon ismertem, Mardekárosokkal nem igazán foglalkozok. De azért el kell ismerni hogy csinos lány volt. Nagyon csinos, de Mardekáros és az előítélet az előítélet. Habár nincs minden Mardekárossal gondom a nagy részét rühellem és utálom, mert ezekből a férgekből lesznek Voldemort szolgái. Legalább is nagy részükből, de most ezt a gondolatot el kellene felejteni és tovább kellene mennem a könyvtárba hisz itt nem fogok nyugalomra lelni.
Vissza is indultam, de valamire felfigyeltem, valami furcsára. A két Mardekáros között elég feszült lehet a levegő hisz Gary megragadta a csuklóját a lánynak aki hátrált és kiszabadította magát. Tudtam hogy az a Mardekáros srác nem százas, de hogy perverz is azt még nem. Mondjuk nem nagyon beszélgettem vele, de ő viszonylag még tűrhető Mardisnak tűnt, eddig. De ezek csak Mardekárosok, intézzék el egymás között, nem avatkozom közbe. De az nem helyes, hisz lehet hogy a lány nem olyan mint a többiek. Oda kell mennem segíteni ha valami gond merülne fel. Ez a helyes döntés, aminek nem kizárt párbaj lesz a vége, sőt az is előfordulhat nem kizárt hogy még a lány is nekem esik, mert nem tudom lehet hogy csak így szórakoznak vagy valami ilyesmi. Ezért sem szerettem a Mardekárosokat, elég perverz egy népség, tudom hogy nem mindenki ennyire őrült, de a nagy átlag igen. Ott van például Malfoy kölyök is. Évfolyamtársam és hihetetlenül utáltam. Már a korábbi években is megfogadtam hogy őt egyszer még elkapom.
De most nem Malfoyon kell törnöm magam hanem ezen a Gary-n. Na jó odamegyek és segítek a lánynak, de remélem nem fog nagyon rosszul elsülni ez az egész.
Elindultam feléjük, és közben azon gondolkoztam hogy mi sül ki ebből. Félelem egyáltalán nem volt bennem, egy Mardekáros sráctól mi okom lenne félni. De mikor már olyan három méterre voltam a vitatkozó "pártól" a pálcám elhelyeztem úgy hogy bármikor használhassam, hisz ez a srác ki tudja hogy milyen aljas módon támadna rám. És biztos vagyok benne hogy ha nem lenne nálam pálca akkor is támadna. Ott álltam, a talárom végét fújta a lágy kora nyári szellő, és elég elszántnak éreztem magam hogy a lánynak segítsek.
-Hagyd őt békén! -a szavaim a Srác felé intéztem, majd pedig a szemébe néztem mélyen és határozottan, harcra készen. Lehet hogy ez már rossz szokás hogy mindig a harcra készülök, de ha megtámadna legalább résen leszek. Elindultam még közelebb hozzájuk. -Minden rendben? -kérdeztem ezt már a leányzótól, és ha Gary akadékoskodik és érzem hogy akadékoskodni fog akkor itt párbaj lesz...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 11. - 20:17:16
(http://www.frpgs.co.cc/images/e8a9jval9oaonm9hfu.png)

Buzgón próbálom magamnak bizonyítani, hogy akkor is leszakítom azt a gyümölcsöt a fáról, amit kiszemeltem, és ájtatos biztossággal reméltem, hogy az elmúlt pár perc közelebb juttat hozzá, létrát ad alám, de kezdem úgy érezni, hogy túl magasan van. Szokatlan érzés fog el, mintha ilyennel még nem találkoztam volna, és így van... ez máris magasztosítja az elém kitűzött célt, hisz ez egy igazi különlegesség: egy ötödikes kislány, aki ki akar fogni rajtam? Ez a gyümölcs, amely olyan rég ott lebeg egy karnyújtásnyira, gömbölyded formájával, kecsegtető zamatával, érett, vörös színével...   Á-á, most már az enyém vagy! Lénye legmélyén már rég elesett, hisz a szeme nem tud hazudni, s ez a kényszerű ellenállás, ez a tétova tehetetlenség mind csak levetkőzetlen gátlás. Az eddigi kis játékunk fordulatot vesz, igazi színdarabbá avanzsál, aminek én fogom megírni a történetét!

Most már nem menekülsz! Hiába ez a csökönyösség, az egykedvű nemtörődömség mögé rejtőzés, rég tudom, hogy felkeltettem az érdeklődését, hisz mit számítana neki, hogy mit gondolok róla, hacsak nem fontos neki, hogy nagyobbra tartsam, mint egy törékeny „kisegeret”, habár én a kezdetektől fogva tudom, hogy távol áll tőle ez a fogalom, mégis jó játék ebbe a tudatba üldözni, és miután kiállta az én szabályaim alkotta próbát, szépen bekerül a trófeák egyike közé, végig abban a hitben, hogy bizonyított, holott csak csapdába esett anélkül, hogy észrevette volna. Élete legjobb kalandja is csak egy átverés lesz csupán, míg nekem ez puszta szórakozás: egy játék. Életem legnagyobb fogása! Mindazonáltal ez afféle kegyes hazugság, mindketten jól elszórakoztatjuk majd egymást, és ha Zo ügyesen játszik, talán a végén nem is koppan olyan nagyot...
-Ó igen, mindketten nagyon élvezni fogjuk! -vigyorodom el „ártatlan” arckifejezéssel- De lehetne rólam kicsivel jobb véleményed is, nem sok ötödikes lánynak adok lehetőséget, hogy bizonyítson ... -sóhajtom gondterhesen, mintha még nekem jelentene problémát, hogy ilyen ritka lehetőséget kínáltam fel... Tekintetem most felém tartó léptek neszére fordítom félre. Egy közeledő diák... Ohhh, Murphy...! Volt neked olyan törvényed, hogy ahol zöldek vannak, ott a pirosnak is meg kell jelennie?

Komolyan, hogy ezek mindenhol ott lábatlankodnak... mint a szorgos kis hangyák élelem után kutatva, lepik el az egész Roxfortot, és nem hagyják élni az embert... -bezzeg amikor nekünk kéne egy, hogy szórakozhassunk egy kicsit akkor nincsenek sehol- Lesik a tanárok kívánságait, Dumbledor talpát nyalják, azt hiszik, majd ők megmentik az iskolát és rendet teremtenek.
Már egy ideje tátog az szája... izé... beszél, de nincs erőm, hogy ebből a srácból áradó angyali jóságból bármit is meghalljak, mert megszakad a szívem, és könnybe lábad a szemem, hogy vannak még ilyen jóságos szívű emberek... Zo egy barátnőjét képzelem a helyébe, úgy beszél, mint egy kis fruska: ~Haaagyd máár őt békén! Jaaaj! ~ahogy ezt elképzelem, észrevétlenül is fanyarul elkuncogom magam, nemár... még megbántom a kis lelkét. Gary ezt komolyan kell venni!
-Zoey! -suttogom- Mond meg neki kérlek, hogy húzzon innen, én nem merem, olyan ijesztő! -kezemből egy tölcsért formázva küldöm felé a szavakat, persze a srác számára is hallható hangerővel, majd még kétszer rászisszenek, hogy rajta, csinálja amit mondtam!


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 11. - 21:28:41
~Gary és Wade~

Egy pillanatra megingott… de csak egy pillanatra. Még mindig, sőt, egyre hangosabban súgja valami, hogy ebből nagy balhé lesz, és azt is hozzáteszi, hogy konkrétumokat még mindig nem említettek. Azt várja, hogy térden állva könyörögjön tán csak azért, hogy megtudhassa, mit is eszelt ki, mikor még Isten tudja, hol lehet a megvalósítás, és hogy azt egyáltalán akarja-e? Hát ennyinek veszik?
Hogy akarja-e… magának is fél, vagy inkább szégyelli bevallani, de bedőlt. Bedőlt a csapdának, a színjátéknak, komolyabban vette a dolgot, mint kellett volna. Egyik pillanatban neki bírt volna esni, a másikban csak azért imádkozott, hogy össze ne omoljon itt helyben, mert hisz ki akarna „könnyű zsákmányként” tetszelegni?
Lehetne róla jobb véleménye, valóban, csakhogy nem alapozta meg. Mert lássuk be, mit is csinált? Odalopózott hozzá, ráhuhogott, majd elkezdte a saját kis show-műsorát. Amiben Zoey egy ideig statisztált… de elveszett a szerep labirintusában. Még hogy nem sok ötödikes lánynak engedi meg… na persze. Kérdés az, mennyi is az a nem sok… és vajon mind ugyanígy érezte magát? Mind így vívódott? Mind így igyekezett megőrizni a tartását, ameddig csak lehetett- nem is feltétlenül a hatodéves miatt, hanem azért is, hogy a tükörbe tudjanak majd később nézni?
És vajon miért érdekli ez őt ennyire? Féltékeny lenne máris? Nem, az nem lehet! 
 - Sok időd lehet, mert eddig még egyetlen konkrétumot sem említettél. Egyeseknek persze van olyan szerencséjük, hogy túl vannak az RBF-en, el is felejtettem…
Hangja gúnyos, és a szája is ugyanilyen mosolyra húzódik.
Álarc? Lehet, de még nem pattogzik. Ha egyvalamit megtanult az öt év mardekáros „kiképzés” alatt, az a büszkeség, és hogy az érzelmeit ilyen esetekben minél jobban lepleznie kell. Az persze más ügy, ha nem sikerül teljesen… De legalább megteszi, ami tőle telik. Kár, hogy nem láthatja magát külső szemmel, úgy jobban ellenőrizhetné magát... Bár lehet, hogy csak szégyenkezne, mi minden el nem árul akaratán kívül egy-egy szemvillanása, egy-egy izomrándulása.
Csak akkor veszi észre az új alakot a színen, mikor az megszólal. Barna haj, barna szem… és griffes. Elég ellenségesen méregeti Garyt, a keze pedig mintha pálcát markolna titokban… ajaj… már megint egy hülye griffi-mardi párbaj? Na, köszöni, abból, ha lehet, nem kérne… Már látta maga előtt, amint a két fiú átkokat szór egymásra, ő pedig az ajkát harapdálva áll egyik lábáról a másikra az oldalvonalon.
Most komolyan… csak azért utálni egymást, mert más színű a taláron a szegély, mert máshol vannak a klubhelyiségek, mert más tulajdonságok vannak meg bennünk? Nem lehet mindenki egyforma, az Isten szerelmére! 
Kurta, csattanó felszólítás a mardis fiúnak, hogy hagyja őt békén, majd érdeklődik, hogy ő rendben van-e. Látható a tipikus griffendéles: mintha csak Arthur király kerekasztala mellől lépett volna el. Ez persze nem feltétlenül cinikus élű… Zoey örül, hogy ha pár pillanatig is, de megszabadul a kicsit már zavarba ejtő szituációból.
Kár, hogy Gary Fitzroy nem hagyja magát olyan könnyen. Mikor már válaszolna, hogy tulajdonképp minden rendben (ami igaz is, legalábbis túl bonyolult lenne megmagyarázni az egészet, idegennek és PASINAK pedig pláne nem fogja ecsetelni), mikor a fülébe súgnak, hogy kergess e már el a gyereket.
Ez most hülyéskedik?!
 - Mi van, csak akkor vagy nagymenő, ha nem kell pálcától tartanod? –súgja vissza olyan halkan, hogy Wade fülébe véletlenül se jusson el, de azonnal elbizonytalanodik. Vajon mit forgathat a fejében, hogy ilyen nyomatékosan meg akar szabadulni a másiktól? Konkurrenciától tart netán?
Valószínűleg a griffendéles gyanúját erősen felkeltette, hogy itt sugdolóznak, ezért válaszol a kérdésére.
 - Igen, rendben vagyok. Egyébként Zoey Cleve, ötödév.
Ezért valószínűleg bezsebel egy gyilkos pillantást Garytől, de annyi baj legyen. Valahogy kevésbé feszült, amióta nőtt a létszám. Csak azt reméli, hogy pálcát egyikük sem ránt…


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Wade Smith - 2009. 07. 12. - 16:53:13
Gary & Zoey

//Ez a két zene tükrözi a hangulatom itt :) 'Nest' (http://www.youtube.com/watch?v=JHoCgqpk2tw&feature=related) és 'The Scorponok Divide' (http://www.youtube.com/watch?v=5BOhNZ4WFZE&feature=related)//

Megint itt állok egy balhé előtt és teszem a jófiút. Mindig bajba kerülök, de a baj mindig arra jár amerre én. Most is például ezt a nagyszájú, nagyképű Mardekáros gyerek balhét akar. Igaz én kezdtem ezt az egészet, de csak nem hagyhatom hogy ez a Mardis itt keménykedjen egy ugyancsak Mardis hölggyel. Mondjuk elég furcsák ezek a Kígyósok, hisz egyszer hol viszonylag jó fejek máskor pedig hátba szúrják az embert egy késsel, csak a legjobb pillanatra várnak. De nem baj ha kell kiállok másokért az igazságtalansággal szembe szállva és vigyázok másokra. Ezt mostanában sokan nem tolerálják és vívás lesz belőle, azonban ha esetleg ezzel a Garyval egymásnak esünk akkor utána biztos hogy szalad ahoz a gaz halálfaló Pitonhoz és én szívom meg, de nem érdekel akkor is el fogok bánni ezzel a Kígyóssal. És abban is biztos voltam hogy hiába a lány védelmére kelve keveredek balhéba a lány annak a senkiházi háztársának adna igazat hisz ha nem akkor esetleg pontlevonás is érné a házat és akkor ezt a lányt nem érdekelné az igazság. Sajnos ilyen kapitalista világban élünk. Ahol a versengés rögeszmévé változott, hasznos a versengés, de csak kulturált és életképes keretek között, de itt már ez a pontverseny is vérre megy, pedig csak a győztes megbecsülést kap, igaz azt nem lehet pénzel megvenni. Azt az egyet még nem, és a diadal ízét sem. Én részben azért vagyok mindig segítőkész, mert jó érzés másoknak segíteni és utána hálásak, valamint tisztelnek, azaz megbecsülnek. Ezért nem számít az igaz embernél egy legendánál hogy hány évig él, hanem csak a tetteinek nagysága dönti el korát, hisz egy hőst akár évszázadokig is emlegetnek. Én nem akarok egy ilyen évszázadozik emlegetett hős lenni, hanem csak egy egyszerű ember, azonban az ilyen viselkedéssel mint most ezt megcáfolom. Tudom hogy az az út amin járok nem jó hanem számomra helyes. Mert hogy mi jó és mi rossz csak nézőpont kérdése. De a jó és a gonoszt meg lehet úgy vélem különböztetni és amit Voldemorték csinálnak az a gonosz kategóriába sorolható. És ez a nézőpont felmerülhető kérdések sorozatából állhat amire megtalálni a választ nem egyszerű. De én most itt állok Gary Fitzroy-al szemben és várom hogy meglépje azt amire felszólítottam, hagyja a lányt békén. De a megérzésem is azt súgta hogy ez nem fog bekövetkezni és ismerem annyira jól a kígyósokat hogy tudjam a büszkeség sem engedi, ezért szükségem lesz a pálcára. És én nem félek használni azt, de lehet hogyha harcra kerül a sor a srác elmenekül, vagy talán még a lány is a pártjára áll. Ez kétes, de engem ide vezetett az a tudat hogy segítenem kell a Mardekáros kis csajnak, hisz ha zaklatja a Mardekáros akkor el kell nyernie a büntetését. De egyszer engem ki büntet meg a sok öntörvényes igazságosztásért? Én is ugyanolyan vagyok mint ezek, hisz a tetteim nem különböznek, sőt én talán többször keveredtem bajba mint egy mardekáros, olyan dolgok miatt amihez semmi közöm, mint a jelenlegi eset.

Miután felszólítottam a kígyós srácot és a lányt is megkérdeztem hogy minden rendben van-e, válaszra vártam, harcra készen ha esetleg úgy gondolná Gary hogy nem tartozik rám ez a dolog, (amiben jogosan lenne igaza) és esetleg megtámadna. Egy kis várakozást követően az a senkiházi Mardekáros érdekes szavakkal illetett. De nem nekem szánta azokat a dolgokat hanem a lánynak mondta hogy zavarjon el. Ebből elég, ennyire szánalmas alak hogy lehet valaki. Annyira lenéz hogy nem is hozzám szól és próbálja nevetéssel és lenézéssel palástolni a feszültségét vagy a tanácstalanságát. Nem tudom, nem is érdekel. Én egyáltalán nem voltam feszült és úgy éreztem hogy az irányítás jelenleg nálam van, valamint az is egyre jobban bizonyossá vált számomra hogy ezt a Mardekárost el kell páholni ha szép szóval nem megy az elzavarása. Vagy jobban megfigyelve a srác talán megpróbált az előbb megfélemlíteni, ezen csak nevetnem kell. De az meglepett hogy a lány és Gary sugdolóznak, talán rám nem is lenne szükség, és csak valami idióta Mardekáros ismerkedést folytatnak ezek ketten? Sőt egyre nagyobb az esélye hogy ezek csak szórakoznak engem meg palira vesznek és jót nevetnek hogy egy Griffis milyen gyorsan a lány segítségére siat, aki egy pillanattal később hozzám szól. Közli hogy minden rendben és bemutatkozott. Egy újabb Mardekáros aki rendesnek tűnik, azonban a sugdolózás erősen elgondolkoztatott. Biztos hogy megéri neki segítenem? És ha esetleg Gary-vel párbajra kerül a sor akkor biztos hogy pártatlan lesz vagy esetleg hátba támad? Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ és lehet hogy soha sem fogom megtudni, mert jobb lesz ha tovább állok, hisz ha minden rendben akkor rám nincs itt szükség és hagyhatom ismerkedni őket. De előtte Gary-hez is intéznem kell néhány szót.
-Gary azt ajánlom tedd amit mondtam, s végy vissza magadból. -ezt kemény hangon mondtam, majjd pedig a lány felé fordultam közben már kivontam a pálcám a taláromból ha esetleg nem nyugodna le a Mardis akkor tudjak cselekedni. -Wade Smith, Gary évfolyamtársa. Tényleg ilyen illetlen vagy Fritzroy? Be sem mutatsz? -Ezt csak egy ártatlan tréfának szántam a lány felé intézve, de ha Gary beleszól az sem különösen érdekel, csak hagyja békén a lányt és elfogadható módon ismerkedjen. Ha ezt betartja és a hátsóján marad akkor nem lesz semmi gond. -Nos, ha nincs semmi gond akkor én megyek. -de mielőtt még hátat fordítanék megpróbálok Gary szemébe nézni és szólni egy utolsót- Még találkozunk. -Nem valószínű hogy tartani fog tőlem, de biztos vagyok benne hogy még tényleg találkozunk és én nem felejtek.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Draco Malfoy r. - 2009. 07. 12. - 22:10:49
Hannah & DeLeon


Draco Malfoy soha, semmilyen körülmények között nem lenne olyan barbár, hogy széttörjön egy varázspálcát. Soha. Semmilyen körülmények között. A pálca a varázsló legféltettebb kincse és egyben az egyetlen fegyvere, a kar meghosszabbítása, a leghűségesebb társa. Minden varázslónak és boszorkánynak csak egy pálcája van életében, mely szinte együtt énekel a használó varázserejével. Nincs az a düh, mely elfeledtetné ezt egy aranyvérűvel. Valaki pálcáját összetörni Draco szemében legalább akkora bűn, mint egy csecsemőt kimetszeni az anyja hasából, vagy megölni a saját apját. Épp ezért is repteti vissza Matthew kezébe a fiú piszkos kis pálcáját, de a másik mintha nem díjazná a gesztust.
Pedig Draco olyan gáláns. Ha azt akarta volna, hogy DeLeon megadja magát, akkor egyetlen pálcaintéssel, meg egy jól irányzott rontással a padlóra tudta volna küldeni, legalább olyan hatásosan, mint ahogy az imént a levegőbe emelte. Nem, nem, abban, hogy az ifjú háztársa megadja magát, nincsen semmi élvezetes!
Ez meg, ahogy itt meghunyászkodik előtte, és csúszik-mászik, hát... Nagyon mardekáros viselkedés, egyszersmind olyan szánalmas, mintha csak egy hugrabugos elsőst kapott volna el a folyosón. Draco elvigyorodik, bár sokkal inkább vicsorszerű, ahogy kivillantja tökéletes fogsorát, és megvetően méregeti a másodévest, aki segélykérően pillog a lányra, aki valahol kettejük között ácsorog a kezeit tördelve.
- Milyen jó, hogy nem te döntöd el, hogy részt kívánsz-e venni ebben, vagy sem - szólal meg gúnyosan, mézes-mázas, mégis dühösnek tűnő hangon. - Kicsi griffis, te maradj ki ebből. Nyilván nem tudod, hogy mennek a dolgok a Mardekáron belül. Iszonyúan bájos, ahogy próbálod itt menteni egy vadidegen bőrét, valószínűleg valami griffendéles vonás lehet... a griffendélesek furák - teszi hozzá kicsit eltűnődve. A pálcáját egyetlen percre sem vette le Mattről, bár ha jól értelmezte, a fiúnak esze ágában sincs megtámadni őt.
Na majd tesz róla, hogy ez ne így legyen.
- Te sárvérű vagy, kölyök, ami azt jelenti, hogy semmit nem tudsz az igazi varázslók szokásairól. Vedd megtiszteltetésnek, hogy elmesélek most neked egy pár udvariassági szabályt, később talán hasznát veszed. Először is, ha valaki párbajra hív, azt illik elfogadnod. Különösképpen akkor, hogyha a kihívónak nyomós oka van elégtételt kérni. Nos, eszedbe jutott már, mi lehet az én személyes indokom egy veled vívott halálosan unalmas és jobbára egyoldalú párbajra?
Draco egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy talán nem kellene ilyen hosszú mondatokban beszélnie, hiszen hogyha Matthew hasonlít az osztálytársaihoz, nem biztos, hogy megérti. Nos, sebaj.
- Elárulom neked. Te megsértetted az egyik vérrokonomat, DeLeon. Dereng?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 14. - 02:13:40
(http://www.frpgs.co.cc/images/e8a9jval9oaonm9hfu.png)

Hah... egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy Zoeyből hiányzik a mardekáros önbecsülés. Mintha a saját házát árulná el, amikor kedélyesen mutogatja be magát efféle bájgúnároknak, el sem hiszem, hogy nem érez semmi megvetést amikor ez a gyerek a semmiből előtűnik, hogy játssza a szőke herceget fehér lovon! Elolvadok, komolyan... Kiráz a hideg, hirtelen nem tudom, hogy köpjek, vagy nyeljek, ordítsak rá, vagy sajnáljam szótlanul, egyszerűen nem szoktam meg, hogy ilyen piperkőcökkel elegyedjek szóváltásba, nagggyon lealacsonyító, az egészet elrontotta, és most kezdhetem az elejéről. Függöny le, egy újabb próba! Nem, így már mégsem az igazi, hisz... élesben ment! Ezt bizony Zoey hibája! Szegény lány, ezekkel a deformálódott nézetekkel... Sokat kell még tanulnia! Betudom annak, hogy csak egy tudatlan ötödikes kislány, s csak egy rosszalló fintorral válaszolok, és vetek felé egy újabb „levegőbuborékot”, már koránt sem úgy, mint az előbb, amikor a tincsekkel szórakoztam, ez inkább afféle: -Blöhhh... Azt hiszed árthat nekem egy ilyen ficsúr?

Egyáltalán hogy gondolja, hogy jön, és belekontárkodik a dolgunkba? Talán ha valaki megtanítaná egy kis illemre, vagy szorulna belé egy kis tisztelet... bár hogy is várhatom el, hisz csak egy ugyan olyan alávaló griffendéles mint a többi... sok erő kell hozzá, sőt egészen megfeszülök, hogy ne átkozzam egy tenyérnyi hamuvá, de még az is túl nagy megtiszteltetés lenne neki, ha egy Fiztroy pálcájával farkasszemet nézhetne. Szinte reagálni sem tudok: fogcsikorgatva tűröm a sok szennyet, s egészen belefehéredek, hogy visszatartsam magam.
~Ki ez egyáltalán, hogy a szájára veszi a nevem? Valahonnan mégis ismernem kell... -neeem fog menni, túl vonzó, hogy eltapossam, össze zúzzam, vagy akármi... mégis van egy sokkal jobb tervem, egy sokkal frappánsabb lecke a számára... az embernek muszáj bizonyos „nevelési” módszerekkel élnie, ha már a suli szerencsétlenei is ilyen sokat képzelnek magukról. Ahogy mondtam: itt mindent én írok meg! A kezdet, és a befejezés is az enyém. Ha már belecsöppent a kis darabunkba, -köszönhetően kedves, naiv háztársamnak, akit már sokkal inkább képzelek hugrásnak emiatt a húzása miatt-, akkor adjuk meg a módját, hogy szépen lassan, kínokkal teli útja legyen!
-VÁRJ! -kiáltom utána- Várj, várj, várj... várj! -mutogatok utána fejvesztve, a kitörő nevetést hosszú köhécseléssel leplezve, miközben egyik karom a szám elé tartom, s csak úgy legyezek felé a másik kezemmel, oda sem figyelve, szinte beleszédülök. De miért kéne egyáltalán leplezni, hisz... akkor nevetem ki ezt a kis hitvány mugliivadékot, amikor akarom! Nyilvánvaló milyen vér csörgedezik az ereiben... a mi becses világunk mugli mocsokkal fertőzött elegye. Ennél jobban már csak a sárga szín állna neki jobban... A süveg nagyot tévedett! Ez szánalmas abajgás már már az  utálat fintorának halvány redőit is elűzi a homlokomról, s csak egy szánalommal teli ferde mosoly kap helyet az arcomon: Megadom a módját, s mint egy kelletlen piszkot, söpröm arréb az útból.

-Apropó, konkrétumok Zoey! -fordulok el váratlanul, mintha csak szórakoztam, volna, hogy előbb visszacsalogattam „darabunk” újdonsült szereplőjét, s most figyelemre se méltatom. Tényleg, hisz eddig egy szót sem szóltam hozzá... nem túl kellemes lealacsonyodni a szintjére, most mégis rajta a sor:
-Oh nem kell szégyenkezned! Ne rohanj el! -hadarom gyorsan- Nem csalódtunk, pont ezt vártuk egy magadfajta nyegle griffestől... ugye Zoey, édes? -pillantok rá végül némi támogatás reményében elégedett mosollyal, de némi szigorú elvárás is megcsillan a szememben, itt a lehetőség, hogy megtegye az első lépést, hogy megmutassa, miért viseli házunk ékes címerét.
-Nem piszkítom be miattad a taláromat, de szinte sajnállak, amiért ilyen buzgón próbálsz segíteni, ám mindenki csúnyán elzavar … -sóhajtom keserűen... mesteri színjáték!
-Zoeyal épp a Tiltott Rengetegbe tartunk... -jelentem ki mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék...
-Sok veszély leselkedik majd ránk... ha nem csak a levegőbe beszélsz, és tetszelegsz mindenki daliás megmentője képében, akkor velünk tartasz, és vigyázol, hogy Zoeynak semmi baja ne essen, nagyon esetlen kis teremtés, ugye...? -nézek rá ismét ellágyult arckifejezéssel. Hát igen, az efféle manipulatív megnyilvánulások mindig is jól mentek nekem, sosem féltem a befolyás eszközéhez nyúlni, hisz a csata végkifejlete szempontjából teljesen mindegy, hogyan kerülsz ki győztesen. Egy újabb jól álcázott csapda, amibe biztos vagyok, hogy könnyű szerrel sétál majd bele és onnantól kezdve csak egy báb lesz a kezemre húzva, azt teszek vele, amit csak akarok, irányítom, felhasználom, csőbe húzom... bármi lehet a pakliban.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 14. - 12:28:37
~Gary és Wade~

Egyik percben még képzeletben a fejét veri a falba, másikban pedig önelégülten dörzsölné össze a tenyerét. Az ok: Wade és Gary.
Az első griffendéles, aki tényleg pont ugyanolyan idióta, részletekre figyelni képtelen alak, mint amilyennek Piton a bájitalórákon percenként nevezte őket. Ezt nem hiszi el, ennek KOMOLYAN meg kell magyarázni, hogy ha valakit el akarunk zavarni, annak nem- mutatkozunk- be?! Lehet, hogy hiányzik belőle a klubteremben oly sokszor hallott mardekáros öntudat, az is, hogy ezért nem vlaló a házába, de ő jól kijött minden ház tagjával… egész eddig. Először pedig még normálisnak tűnt… De kiderült, hogy csak egy ostoba, lovagi vértet magára erőltetett szépfiú. Ilyen az ő mázlija… azért legalább bemutatkozott ő is, még ha a hozzá fűzött reményeket nem is váltotta be.
Szeme sarkából látja a megrökönyödést Gary arcán, aki a változatosság kedvéért úgy tűnik, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Mintha azon tűnődne, hogyan is reagáljon, mit is tegyen a fiúval.. majd végül meglepő ötlete támad, amitől Zoey köpni-nyelni nem tud, így csak nagy szemeket meresztve bámul, mint egy megnövesztett béka.
Utána kiált.
Azt hitte, ki fogja használni, hogy el akar menni, és hagyja távozni, hogy ott folytathassa, ahol abbahagyta. Köhög… vagyis, nem… a szeme árulkodik- valami nagy juthatott az eszébe, mert alig bírja abbahagyni a röhögést. A lány kizökken a meglepetésből, szemöldöke összeszalad. Ha Gary Fitzroynak ilyen jó kedve van, ennyire már rájött, az másoknak aligha jelent majd örömet vagy jó szórakozást. Bajt szimatol már megint… mégpedig nem is kicsit.
Ajjajj… a Fitzroy-show megint elkezdődött… és a pillantása azt üzeni, hogy ha jót akar magának, részt is kell vennie benne. Mi a jó… ?! Ő sosem volt rosszban különösebben a többi házzal, ezért most aligha akaródzik lehordani a sárga földig egy fölé járót, de… ez esetben úgy néz ki, az illető megérdemelné.
Lássuk be: nem volt képes felfogni az alapvető üzenetet, amit még az oda alig figyelő Fitzroy is simán dekódolt (legalábbis a viselkedése alapján úgy tűnik), ráadásul még mindig úgy néz rá a képzeletbeli lovagi páncél sisakrostélya mögül, mintha nem csak Garyvel, hanem vele is harcolni akarna, mintha arra számítana, azt várná el, hogy megtámadja. Ő ezt egyáltalán nem vette tervbe, tanárhoz sem akart rohanni, ha párbajra kerül a sor. Ha a griffendéles mégis kihúzta volna a gyufát, elbeszélgetett volna mindkettejük fejével, hogy értelmetlen dolgokért miért kell azonnal pálcát törni. Gyűlölte az előítéletet más házakkal szemben, de ez esetben kifejezetten rosszul esett neki. Urambocsá’ a Süveg is tévedhet hébe-hóba!
 - Nem vagyok az édesed… benned meg csalódtam.  –fordul Wade felé. - Úgy állsz itt, mint egy gáncstalan lovag, amivel alapvetően semmi bajom nem lenne… de közben lerí rólad, hogy azon töprengesz, mikor melyikünk fog hátba támadni. Tudd meg, hogy általában jól kijövök bárkivel, de az ilyen beszűkült alakokat, mint te, ki nem állhatom. Sosem gondoltál még arra, hogy valamit több szempontból is megvizsgálj?
Kimondta, amit gondolt, ami ritkán esik meg vele, de ez az igazság. Ha jól odafigyelnek, a hangját alkotó csalódottság és megvetés elegyében hangyányival mintha több lenne a csalódottság, de már nem is várja, hogy ezt Garyn kívül más is kihallja. Az utóbbi pár perc alatt rájött, hogy többet ettől a fiútól hiába vár.
Kis megnyugvást hoz az, mikor a mardekáros fiú kijelenti, hogy esze ágában sincs harcolni. Ha ezt Wade nem veszi sértésnek, és nem támad (amire sajnos, nagy esély van), megússzák harc nélkül. Márpedig utálná, ha belekeveredne a hónap griffi-mardi párbajába.
Újabb meglepetés érkezik azonban: kiderült, hogy hogyan értette azt a bizonyos bizonyítást Gary. A Tiltott Rengeteg?! Gyorsan felsandít az égre: még szerencsére messze van az alkonyat, addig vissza is érhetnek, márpedig akkor semmi baj… és különben is, ha minden igaz, hármasban lesznek…
 - Nem feltétlenül. De… azért több szem többet lát… és ezzel azt is bebizonyíthatod, hogy tényleg jó helyre kerültél. Ugyanis az eddigi viselkedésed csak félig-meddig nevezhető lovagiasnak… - módosítja egy cseppet Gary felajánlását. Kíváncsi, hogy min nevetett korábban annyira a háztársa, ezt pedig, szégyen ide vagy oda, csak akkor tudhatja meg, ha a második fiú is jön.           


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Wade Smith - 2009. 07. 16. - 19:01:19
Gary & Zoey

Két újabb tipikus Mardis. A lány még talán menthető lenne, de benne is megvan az ami Mardekárossá tette, az a túlzott önbecsülés, és az hogy csak saját maga érdekli. Sajnos minden kígyóházas ilyen alávaló, halálfaló jelölt. És nekem az itt sem tetszett hogy két mardekáros egy griffendéles, és harc közeli helyzet adódott, én gond nélkül félelem nélkül megküzdök velük, és igen, van esélyem legyőzni őket. De szerintem nem lesz rá szükség. A lány nem tűnik valami harciasnak és Fitzroy pedig olyan tipikus Mardekáros aki ha pálcát lát elillan, máris mennyire visszafogott lett hogy ide jöttem, de be kell valljam nekem nem kell sok hogy elintézzem vele pálcával a dolgot. Elég morbid megoldás, de csak így vesznek vissza az arcukból. Azonban nem szabad elfelejtenem hogy én nem azért vagyok itt hogy párbajozzak hanem hogy segítsek a lánynak megszabadulni ettől a szánalmas taplótól. De nem úgy sült el a dolog mint ahogy vártam volna, ilyen az én szerencsém is. Mindig olyan embereket fogok ki akik segítségre szorulnak ránézésre, de valójában még sincs. De lehet hogy jót cselekedtem azzal hogy megjelentem, hisz Fitzroy amióta itt vagyok egy kukkot sem mondott. Lehet hogy megleptem, de akkor is egy Mardekárosnak nagyobb szája szokott lenni, lehet hogy a párbajtól tart, lehet hogy csak úgy van kedve, egy ilyen semmire kellő alaktól soha sem lehet megtudni mik a valódi szándékai. Nem lepődnék meg ha egy-két éven belül ezt a Fitzroy-t is a Halálfalók között lehetne látnám, és csak  reménykedhetek hogy akkor én fogom elkapni, de akkor nem kegyelmezek neki. Most nem a halálra gondolok, hisz az túl gyors egy ilyen féreg számára hanem az hogy élete végéig egy olyan cellában élne ahol túl alacsony a plafon arra hogy kiegyenesedjen és túl keskeny a cella hogy lefeküdjön. Na jó, most kicsit elkapott a gyűlölet és az utálat gondolata, ilyet természetesen nem érdemel, még. De ha ilyen életúton halad és állandóan bajt kever Fitzroy akkor úgyis ki fogja érdemelni, hisz ami késik nem múlik és kutyából nem lesz szalonna.
Mikor épp megfordultam és elindultam visszafelé érdekes dolog történt. A nagyszájú Mardekáros utánam szólt, de nem olyan dolgot amit vártam volna. Arra kért hogy ne menjek el. Ez most tényleg normális? Azonban hamar lelepleződött a szándéka mert röhögött amikor várásra kért meg. Először köhögéssel próbálta leplezni, de sajnos az a dolog nevetségesebb annál mintsem csak így el lehetne leplezi, hisz Fitzroy sem tudja titkolni. De vajon mik a szándékai, egy esetleges párbaj? A mardisban van annyi kurázsi hogy ki mer állni ellenem. Habár szerintem fölösleges volna párbajozni jelenleg, de ha rám támad akkor nem lesz más választásom. Én kiállok magamért és az elveimért, nem fogok meghátrálni de kezdeményezni sem áll szándékomban, csak végszükség esetén. A pálcát is csak nyomatékosítás miatt vettem elő, hogy higgye el nem viccelek. Mondjuk ez a módszer azoknak nem ajánlott akik nem mernék használni, ha előrántotta volna Gary a pálcát akkor automatikusan támadtam volna.
Ezután egy olyan hülye monológba kezdett bele ez a nyavalyás Mardis amire nem számítottam volna, hirtelen túl nagy lett a szája, merészen nagy. De nem teszem meg egyenlőre azt a szívességet a világnak hogy az arcából én veszek vissza mert az árulkodós fajtájuk miatt csak én ütném meg a bokám. De a nyegle griffes már az kissé fellobbantotta bennem azt a lángot amivel megmutatnám neki ki a nyegle. De nem, nem harcolok, legalább is nem akarok harcolni.
Még mindig háttal álltam a két Mardekárosnak és vártam a fejleményeket, de abba bebizonyosodtam hogy egyikük sem fog pálcát ragadni, legalább is nagyon remélem. De ezek tipikus Mardekárosok az egyszer szent. Amikor a lány is megszólalt akkor főleg. Még hogy ő csalódott bennem, inkább én benne. Ezek tényleg hibásak, de komolyan. Azt hiszi mind a kettő hogy csak maguk körül forog a világ. Ezért nem fogják megérteni soha hogy engem mi ösztönöz, mi hajt és miből merítek akkor is erőt amikor már minden más elhagy.
-Te honnan veszed hogy most Zoey elzavart? -ez a kérdés jogos, hisz én nem annak vettem a szavait- Én azért megyek el mert már nincs szükség itt rám.  -érdekes ez a Gary, eléggé félre érthette a helyzetet, pedig az utolsó kijelentésem az volt hogy: "Nos, ha nincs semmi gond akkor én megyek.". Azt hittem hogy ez egyértelmű, de a mardekáros az mardekáros marad.
De az a fölény ahogy beszélt Gary, az nagyon előítéletesnek, felsőbbrendűnek tűnt. De nem foglalkoztatott, ez várható egy ilyen sablon kígyóházastól. A lány mondatai jobban felkavartak, de próbáltam úrrá lenni a helyzeten, a pálcám visszaraktam a helyére és háttal állva lehunytam a szemem és halkan, nyugodt hangon ismét megszólaltam, azonban most Zoey-nak intézve a szavakat.
-Én nem vagyok Hős Zoey. Én csak egy diáktársad vagyok aki azért jött ide hogy segítsen. És azok a szempontok amiket figyelembe vettem elég ahoz hogy következtetést vonjak le. -hangom nagyon nyugodt volt és én is ugyanilyen lassúsággal ám határozottsággal mondtam ezeket a szavakat. -de nagyon gyerekes ez a Zoey. Annál a pontnál derült fény erre amikor azt mondta hogy "Tudd meg", a kisgyerekek szokták ezt a mondatot a másik fejéhez vágni. Na de sebaj ennyit erről. Azonban a Tiltott Rengeteges buliba nem akarok belefolyni. Nem vagyok egy báb aki Fitzroy kérésre csak ugrik. Már őt nem is tekintem, társalgási partnernek és már csak Zoey-val beszélek. -Mint már említettem nem vagyok Hős hogy másokat védelmezzek- legalább is én így gondoltam magamról, de mélyen legbelül tudtam hogy ez nem így van és igenis másokat védelmezek mert ez tesz emberivé, a törődés.  -Ha Zoey úgy gondolja hogy veszélyes akkor nem megy az erdőbe. -én csapdát érzek itt, mivel Gary nagyon is vigyorogva kérte a maradásom. De hogy megtudjam mit akar bele kell sétálnom, mint egy mozdulatlan irányítható báb. -Azonban veletek tartok a Tiltott Rengetegbe. -Reméltem hogy nem csinálok hülyeséget, ám biztosnak érzem azt hogy itt még vár rám egy-két meglepetés és hátha Gary elkövet egy olyan hibát amivel talán elkaphatom a nagyszájú grabancát, és megmutathatom neki hogy egy nem aranyvérű jobb nála.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Matthew DeLeon - 2009. 07. 18. - 11:08:13
(http://www.frpgs.co.cc/images/pi2bvgd2nigy0kxwknur.png)

Most mégis mi a bánatra vár?! Meg kéne hajolnom előtte, akárha maga az angol királynő volna? Én ezt nem értem. Nyilvánosan meg akar alázni, addig stimmel a történet, de akkor miért nem tette már meg? Egy magafajta krapeknak nem lehet baj kinyiffantani vagy tartósan a gyengélkedőre juttatni egy ilyen kölyköt, mint én. Azt várja talán, hogy a kezembe vegyem a pálcát és így még nagyobb legyen a szégyen? Hát ez az, amit soha nem fog elérni. Nem és nem vagyok hajlandó pálcát rántani.
Egy pillanatra összezavarodok. Mi az, amit Hannah tud és mi ez a kis mellékesnek tűnő csevely Hannah és Malfoy között? Csak nem... deee, a griffendéles bizony belehabarodott Dracoba. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy belegondolok ebbe az eshetőségbe, azonban hamar le is hervad a mosolyom, ugyanis a jelen helyzet valahogy nem éppen az élet vidám oldalát tükrözi. Nem baj, azért jó tudni, hogy mi a helyzet, talán egyszer még hasznomra válhat.
Kegyelemért könyörgő ellenfél. Na nem, ennyire azért mégsem lehetek szánalmas. Vagy talán mégis ilyen benyomást keltett volna az iménti nyalizásom? Hiába, én nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan más hátsójában van a nyelvem, ehhez nekem kényes a gyomrom.
Draco meg elmehet a bánatba, legfeljebb a gyengélkedőn fogom kihúzni a tanév végét. Különben sem támadna rá egy fegyvertelen gyerekre szerintem, mert a párbajozás szabályait mindig mindenki betartja. Kivéve talán egy-két elvetemült halálfalót, ám ha Malfoy az volna, nagy valószínűséggel nem járna a Roxfortba. Nem is sejtettem mennyire rosszul gondolom.
A griffis leányzó egészen magabiztos védelme azért jól esik. Valahogy nem számítottam rá, tekintve az iménti kényes kérdést, mely Draco iránti vonzalmát feszegette. Azt hittem legalábbis kiszalad a világból egy ilyetén feltételezésre - avagy rágalmazásra -, azonban ő belepirult a kérdésbe és hebegett-habogott, ezzel tökéletesen igazolva szavai és érzései ellentétét. Hm, nem hittem, hogy valahai is az emberek közti kapcsolatokat fogom elemezgetni, de úgy tűnik tévedtem. Pedig nincs túl sok időm hátra, mivel Malfoy áll előttem, kivont pálcával, ami nála csekélyke jót sem jelent, mert a hírek szerint soha semmi jó nem sült ki Draco haragjából.
Sárvérű kölyök vagyok, hát persze. Tudtam én, hogy egyszer a szüleim okozzák majd a vesztemet, bár egyikükért sem rajongok igazán. Az viszont kizárt, hogy megsértettem volna valaha is bármely vérrokonát. Nem ettem meszet, a Malfoyok azonnal kinyírtak volna. Hirtelenjében eszembe sem jut, hogy Olivia miatt kell szenvednem, tehát nagy valószínűséggel ő volna a rokon. Kistányérnyi szemekkel, megnyúlt nyakkal, értetlenül meredek a pasasra.
- Micsoda? Milyen vérrokonodat? Kizárt, hogy egy Malfoyt sértegessék, mivel tudtommal te vagy a legfiatalabb és tutira nem szórakoznék veled. Hannah-t pedig nem sértettem meg, de ő különben sem lehet a rokonod, mert griffendéles.
És teljesen normális - teszem hozzá gondolatban. Ha ezt kimondtam volna, az egyenlő a biztos halállal, pedig szerintem akkor is igazam van. Hiszen én sem állok neki párbajra hívni egy 6-8 éves kissrácot, hogy kiélvezhessem az esélytelenségig fajuló hátrányát.
Valamiért egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy nem fogom megérni a holnapot, de ha mégis, abban sem lesz köszönet, mert kötve hiszen, hogy a saját lábamon (többé-kevésbé épségben) távozhatnák innen. Ez nem az én napom.

//ne haragudjatok, hogy csak ilyen későn válaszoltam, de nem vettem észre, hogy én jövök//


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 21. - 22:06:13
(http://www.frpgs.co.cc/images/e8a9jval9oaonm9hfu.png)

Az első amit meg kell tanulni, ha valaki a levesembe akar kontárkodni, hogy busás ára lesz, a megtorlás pedig példa értékű. Meg kell mutatni az ilyen szerencsétleneknek, az alja nép díszpintyeinek, hogy hol a helyük. Még a prefektusok sem ilyen idióták. Hová fajult a világ? Bár Zoey bizonyosan nem aranyvérű, hisz ahhoz túl jóhiszemű, ebbe a házba okkal kerülnek az emberek, és abba nem tartozik bele, hogy efféle griffesekkel szűrjük össze a levet. De ha már így alakult, nem is baj... Példát kell statuálni, és ahhoz a legmegfelelőbb, ha van min bemutatni, hogy miként kell kezelni az ilyen helyzeteket. A természet rendje ősidők óta. Így megy ez az állatoknál is. Egymástól szépen ellesik a táplálékszerzés fortélyait, megtanulják hogyan kell becserkészni, majd elejteni. Hát most Zo is vehet majd néhány hasznos leckét, hogy ne csorbítsa tovább a ház hírnevét. Minden esetre az alapkövek szépen a helyükre kerültek, Zo is kezd harcias ködbe burkolózni, ahogy ez a piperkőc itt teszi magát... mit tegyek... annyira jó nézni, ahogy így felhúzza magát, nem lenne kedvem félbeszakítani a kis vitájuk kellős közepén, sőt, adnám én alá a lovat, de lassan ránk borul a sötétség.

Arcátlanul Zoey elé pofátlankodok, illetve egy lépéssel takarom ki Wade elől, ha pedig ki akar állni mögülem, pimaszul visszasündörgök elé. Ez alatt a pár perc alatt viszonylag kiismerhette, mennyire az agyára tudok menni, így hát próbálkozásnak semmi értelme. A vállam mögött visszapillantok rá, egy csúfos mosoly. Wade most jobban leköt, így ha már ilyen ormótlanul sikerült őket félbe szakítanom, valószínűleg Zoey tűrőképességének határaival játszadozva, megelégszem azzal, hogy most csak Wade agyát húzzam, és a is kakukktojás háztársamnak utat engedek, mellette helyezkedem el, és kedélyesen átkarolom, ha nem ellenkezik túlságosan. Wade kérdését egyenlőre figyelemre se méltatom, s úgy engedem el a fülem mellett, mintha meg sem hallottam volna. Nem szorulnak a szavaim semmi -féle magyarázatra, amit mondom, az mind szín tiszta megkérdőjelezhetetlen igazság, csaknem szent írás. Na jó... azért minden esetre egy ilyen nekem ne kérdezzen vissza, bár most még nem tudhatja, hogy az ilyeneket nem fogadom szívesen, ezért nem részesítem semmilyen büntetésben, csak egy fanyar fintort villantok rá, ez elég égető lesz. Apropó, Zoey bosszús kis megjegyzése annál inkább választ követel.
-Jó nyugi... az édes jutott az eszembe, a virágszál olyan közhelyes, nemde? -pillantok rá egy félszeg mosollyal, majd kurtán rákacsintok és immár a griffesre összpontosítok.
-Ó -állok meg egy pillanatra kilépve Zo mellől- annyira furdal a kíváncsiság, honnan is ismerlek. Nagyon ismerős ez a ripők bohóckodás, de lehetséges, hogy csak azért, mert a fajtád béliek mind ilyen faragatlanok... -sétálok tovább a griffes felé egy felsőbbrendű mosoly kíséretében, s úgy tekintek rá, mintha sugároznám, hogy a választ kérem azon nyomban, különben...

Wade szövegelését továbbra sem kívánom meghallgatni, ami azt illeti, csak szánakozóan somolygok, miközben hátat fordítok hogy Zora mérjek egy eltűnődő pillantást, mintha épp azon agyalnék mi lesz a következő szerepe, majd visszafordulok, ezt a griffes gyereket is jól megnézem magamnak, az egyik kezemet a mellkasomhoz emelem, a másikat támasztom meg vele, amivel tovább agyalva morzsolgatom az állam. Abbahagyom, elmormogok magamban valami értelmetlent majd kedélyes ábrázatra váltok, és folytatom a tervem kidolgozását:
-Nem ám, de Zoey most nagyon nagyon szeretne bizonyítani, mert kicsinek érzi magát, és ha már úgyis van ez a kincs ...öhm... szóval mindenképp velem szeretne jönni, és igen -pillantok vissza Zo-ra- több szem többet lát. Nagyon bölcs voltál, virágszál... -játszadozom el vele tovább, majd egy hangos taps: Indulás!


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Zoey Cleve - 2009. 07. 22. - 10:03:15
~Gary és Wade~

Félreértések hálójába gabalyodott. Próbál kikecmeregni, de képtelenség- valahogy el kéne lavíroznia a két teljesen ellentétes srác között, hogy megússza az egészet, de ha egyik felé közelít, a másik sértődik, ha a másik felé, az egyik visszarántja. Reménytelen egy helyzet…
Lerí Wade arcáról a lenyelt visszavágás, miután Zoey kifejtette, hogy nem erre számított. Egyenesen a szemébe néz, nem szúrósan vagy kihívóan, hanem csendes bocsánatkérésként. Érezte ő is, hogy másképp kellett volna fogalmaznia… de ez ellen már nincs mit tenni. Ami történt, megtörtént. Még ha nem is akarta. Ennyit tehet, többet nem, bármennyire szeretne is- előző viselkedése miatt most enyhén szólva is furcsán venné ki magát, és valószínűleg nem is hinnének neki. Tekintetébe elismerés-féle is vegyül, mikor rájön, hogy igenis úgy értették a bemutatkozását, ahogy azt ő szánta. Könnyű az ilyet összekeverni egy burkolt visszavonulással, de akkor is kicsit rosszul érzi magát miatta.
Meg kell adnia viszont, hogy Garynek igaza van- az édes még mindig jobb. Sokkal. Bár persze ő nem ragaszkodik egyikhez sem, a neve bőven elegendő… S hiába van itt Wade, amikor háztársa rámosolyog meg rákacsint, belepirul, és csak biccent, hogy tudomásul vette. Zavarából az zökkenti ki, hogy épp, mikor válaszolni akarna a griffendélesnek, elé lépnek. Egyet arrébb lép, de újra csak Gary hátát látja maga előtt. Orra vörös lesz, jelezve az idegességet és a dühöt. Már majdnem rákiált, hogy mit képzel magáról, mégiscsak ők ketten beszélgetnek, de rájöhet a tévedésére, vagy megelégelte, hogy az idegein hegedüljön, mert visszaáll mellé. Azért vet rá egy szúrós pillantást, hogy ha lehet, ezeket az akcióit a jövőben mellőzze. Végre válaszolhat Wade-nek. Talán mégsem vághatta annyira padlóhoz a mondata, mert normálisan, a tiszteletet megadva reagál… így a minimum, hogy a lány is ezt tegye, eddigi viselkedés ide vagy oda.
 - Nos, a jó szándékban biztos voltam, és köszönöm is… de ha nem vagy hős, akkor minek tekinted magad? Mert nekem úgy tűnt, hogy ennek ellenére kötelességednek érzet mások védelmét.
Elgondolkodtatónak és nem sértőnek szánja a szavakat, remélhetőleg nem hitetlenségre találnak. Bár… már mindegy is. Ennek a délutánnak már mindenhogyan befellegzett az ő részéről… mert nagyon úgy nézi, hogy az egyetlen, aki jól fog szórakozni (sőt, máris szórakozik), az a most épp a griffendélest lehordó Gary. Nagyot sóhajt.
 - Gary, tartogasd az energiáidat az erdőre, ha szabad kérnem. Ne most vesszetek össze... – szól kicsit irritált hangon, kezét a fejéhez emelve. Nem igaz, ettől az idegtől teljesen beleállt a fájás… kénytelen lesz elviselni egy darabig.
 - Hogy az erdő veszélyes-e… hármasban nem hinném. Miféle kincs? –kapja fel a fejét, mikor háztársa épp csak egy félreeső szóval megemlíti. Erről még nem hallott… és már ez is felkelti kíváncsiságát. Szeretne végre belelátni a lapjaiba, de ez, úgy néz ki, nem lesz könnyű dolog…
Ez nem igaz! Most meg virágszál…
 - Akkor már inkább az édes… -morogja az orra alatt, hogy csak Gary hallhassa… már ha a tapstól észreveszi egyáltalán. Nagyot sóhajt, ellenőrzi, hogy a pálcája még készenlétben van-e.
Nincs visszaút… most már nincs. Ez végleges.
De miért van ettől olyan érzése, mintha egy hatalmas nyolclábú hálójába akadt volna?   


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Wade Smith - 2009. 07. 22. - 21:29:40
Gary & Zoey

A hősködés hová vezet? Egy olyan szituációba ahol az ellenféllel meg sem lehet küzdeni mert az fél a párbajtól és a lány miatt akinek a segítségére siettem de fölöslegesen, mert ő végképp nem szeretné azt hogy ellássam Gary baját. Ilyenek ezek a Mardekárosok, ha elszabadul a pokol mindenki behúzza fülét farkát, azonban Fitzroy-nak még a szája most is nagyon nagy. Ha egyszer alkalmam lesz rá, akkor bizonyosan olyan leckéztetést kap amit soha sem fog elfelejteni, és érzem hogy ez a pillanat egyre közelebb jön. Az erdőben ki tudja hogy mi fog történni, és minden bizonnyal Gary alám fog ásni, ezért is megyek velük. Mert ez nyíltan egy csapda, amibe szerintem Zoey azért megy mert bálványozza ezt a Mardis suhancot, én pedig azért megyek bele a csapdába hogy megtudjam mit akar és talán módom lesz megküzdeni ezzel a cselszövővel. Az erőszakkal nem lehet semmit sem megoldani, és erre a Mardekáros Gary-re sem lehet hatni, azonban késleltetni és jól móresre tanítani lehet erőszakkal. Én nem vagyok hittérítő, a pálcám szavára hallgatok sokszor, és az tény hogy nem cselekszem jól, de lehet hogy a helyes ösvényen járok. Legalább is én úgy érzem. Mindig próbáltam a házam szabályainak megfelelni, és úgy viselkedni ahogy egy Griffendéleshez illik, azonban azt sehol sem mondták hogy a Griffendélesnek öntörvényűen kell igazságot osztania a pálcájával. Lassan jobban hasonlítok egy Mardisra, sem mint egy griffesre. Azonban ahogy említettem én csakis mások érdekei miatt használom a pálcám, csak épp azt nem értem hogy Fitzroy miért nincs már a gyengélkedőn? Kezdek megváltozni, vagy két évvel ezelőtt már gondolkodás nélkül odajuttattam volna.
De a lány a szemembe nézett, tekintete számomra homályos volt, ám mégsem támadó jellegű, de ez félbe szakadt mert Gary Zoey elé lépett és elé állt, amikor a lány megpróbálta elkerülni ismét elé állt, aztán Zoey-nak csak sikerül mellé állnia és átkarolta. Egy valamire való lány most ellépne és jól arcon vágná a fiút, de nem tudom eldönteni hogy hová soroljam be Zoey-t. Megtalálhatóak benne házának tulajdonságai, azonban ő még nem reménytelen söpredék, mint ez a Fitzroy. Benne még igenis van remény hogy ne legyen olyan mint a többi Mardekáros. De ezek után mondott számomra valamit Fitzroy, valamit ami jobban kihozott a sodromból, mint bármi ami elhangzott ezen a találkozáson. A "fajtád béliek" nevű kijelentés. Nem tudom hogy pontosan mire értette, arra-e hogy milyen vérből származom, vagy arra-e hogy Griffendéles vagyok, de teljesen mindegy. Bárhogy is gondolta olyan mélyen hatolt, mint egy kard szúrása egyenesen a szívembe. Én is előítéletekkel rendelkezem a Mardekárosokkal szemben, pont azért amit most is csinál Fitzroy, de ha a vérre gondol nem fogok habozni egy percig sem. A halálfalók gondolkodnak így, csak a vér szerint különböztetnek.
-Az én fajtám béliek? -Annyira elkapott a düh és eltávolodott tőlem a józan ítélőképesség hogy előkaptam pálcám és hihetetlen gyorsasággal egyenesen Fitzroy feje felé tartom, de mielőtt még az átkot kimondanám Zoey-ra nézek. Így habozok, és csak ott tartom a pálcám Gary felé, de nem mondok semmit, hanem csak Zoey-ra nézek. Nem tehetem, nem támadhatom meg Gary-t, megérdemelné, de nem Zoey előtt, ő ellenzi párbajunkat így nem támadok a Mardekárosra, de piszok szerencséje hogy itt van a lány... -Ne felejtsd el Fitzroy azt, nagy szerencséd hogy itt van Zoey, és még számolunk. -Ekkor leeresztem karom, és nem támadok, most nem, még nem, de egyszer megfizet ezért még Gary.
Megpróbáltam teljesen lenyugodni, és a lány szavaira úgy válaszoltam mintha semmi sem történt volna, rá nem is úgy gondoltam mint Gary-re. Zoey kérdése úgy szólt hogy minek tartom magam ha nem hősnek? Az szerinte hősies ha csak mások jogaiért én s harcolok és segítek neki? Ez különböztet meg minket az állatoktól, az összetartás, de ez már kezd elfelejtődni...
-Miért lennék hős? Mert segítek másokon? Mi mást tehetnék? Ezért vagyunk emberek Zoey, hogy segítsünk egymáson, és ne hagyjuk bajban a másikat. -a lányhoz tisztelettudóan tiszta és érthető hangon szóltan, és semmi nyoma sem volt az előző kirohanásomnak viselkedésemben. Ezután kicsit megvetve Gary-re nézek, de Zoey-nak mondom a szavakat: -De ezt egyesek elfelejtik, és úgy viselkednek mint az állatok. Dominanciára és felsőbbrendűségre hajtanak, nem tudják elviselni az egyenlőséget. -az hogy a származást hozta fel Gary nagyon nagy hibát vétett. Nem érdekel hogy milyen következményekkel jár, de megmutatom neki hogy egy félvér mire képes. És az erdőben hármunk számára lehet hogy nem lesz veszély, de hárman egymásra veszélyesek lehetünk. És Zoey-ra is figyelni kell, mert láthatóan nem nagyon kedvel, azonban valamiért ösztönösen megbízom benne, de nem lenne szabad, mert nagyon is csodálja és ebből még bármi kisülhet.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Gary Fitzroy - 2009. 07. 25. - 19:33:31
(http://www.frpgs.co.cc/images/e8a9jval9oaonm9hfu.png)

Szépen lépre csalom, hisz a legyet ki akarná röptében elkapni, mikor a legjobb bevárni a leszálltát, s legyinteni egyet a légycsapón. Porba hull, és volt nincs. Nem megyek ölre vele, legalábbis nem ilyen könnyen. Az túl dicstelen és száraz lenne. Nekem megtorlás kell, hogy érezzem a bosszú édes ízét: Lassú vonaglás hosszú úton. Viszont nem most van itt az ideje, ki kell várni a megfelelő alkalmat. Egy sokkal magasztosabb cél áll most előttem, ezt a kis ügyet pedig mellékesen kell elegyengetnem és sort kerítenem rá. A diskurzust egy éles tapssal zárolom. Teszek egy oldalazó lépést, megpróbálok elmenni Wade mellett, nem nagy ívben, csak hogy épp elsurranhassak, ám amikor megtenném az előre vezető lépést egy pálca szegi az utamat.
Arcom hamuszürkére vált, úgy meredek a szinte szemem előtt lebegő pálca hegyére, ami innen csak egy kis pontban összpontosul, és több nem is látszik belőle. Megtorpanok, nehezemre esik, hogy ne csináljak valami „idő előttit”.
-Ajjajj... most ki akarod szúrni a szemem? -kérdezem gyászosan, mintha a vér is megfagyott volna bennem, majd szánakozó nevetésben fakadok ki: Szép pálca, kár hogy csak dísznek van!
-Bocsáss meg, ha a kis lelkedbe gázoltam... -hümmögök szarkasztikusan, majd bosszúsan pillantok körbe, megállapodva Zo-n egy furcsálló pillantással: Már minden bolond kezébe adnak pálcát?
-Ilyen remegő kézzel lassan Zoeyt találod el...! -dohogok, még akkor is, ha az a pálca olyan peckesen áll a kezében, mintha pillanatragasztóval rögzítette volna. Mégis, amikor felemelem a kezem, kissé reszketeg mozdulattal pöckölöm arrébb az orrom előtt várakozó fegyvert. Mint egy mugli lőfegyvert, amely bármelyik pillanatban elsülhet, és akkor még csak védekezni sem tudnék.
A pálca leereszkedik, de azért még egy fenyegetésre futja... hogy sosem adják fel!
-Hallod Zoey, már rég a sírban feküdnék, ha te nem lennél! -hüledezek dramatikusan, és egy kurta fordulattal indulok el felé széttárt karokkal, bár az arckifejezése hamar tudatosítja velem, hogy ez az amihez most a legkevésbé  van kedve, így csak mellé penderülve karolom át újra, s indulok el immár vele Wade mellett elsuhanva. Szegény lány, még csak nem is tudja mibe kevertem...
-Nem biztos hogy kincs... -magyarázom kioktatóan, mintha egy tanárként szakítottam volna félbe egy buzgó kisdiákot, aki túl naiv volt.
-De! -emelem fel a hangom diplomatikusan- Valami fontos dolog lehet, ha a Rengeteg legmélyén rejtették el. -esem gondolkodóba, majd lépteimet felgyorsítom.
-Úgy érzem ma este kimaradunk... Irány a szellemszállás! -horkanok fel végül az elmélkedésből, s hangsúlyomból lelkesedés válik ki. Továbbra sem árulok el sokat, talán ezzel a burkoltsággal fel tudom kelteni annyira a kíváncsiságukat, hogy kitartsanak a kockázatos kis akcióm mellett, a végsőkig...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 26. - 19:33:00
(http://www.frpgs.co.cc/images/1dnv974s4ivwfhewtal4.png)


Nos Hannahra ismét nagy súly nehezedik, hisz itt áll két Mardekáros „úriember” előtt s szinte választóvonalként tartják számon… egyelőre… Draco nem tétovázik, miért is tenné? Ha úgy vesszük kezében tartja az aduászt, s bármikor kész felhasználni. Idősebb, felkészültebb és 100 százalékig biztos a dolgában. Nem is csoda, és reakciói is abszolút egy zöldszegélyes viselkedését tükrözik. Nem vitás, a Süveg jól ért a rá háruló feladathoz. Azonban abban sem tévedett, hogy Hannah Whitney legjobban egy Griffendéles jellemvonásait hordozza… már akkor is ilyen volt, elsősként. Nem változott meg egy szempillantás alatt, ugyanolyan eltökélt és tisztalelkű mint mindig, de a ravaszság is erősségei közé sorolható. Terve volt sok, még szép. Azonban lassan kezd kifogyni az ötletekből miszerint kötelessége megállítani Draco Malfoyt (igen pont őt) abban, hogy talán végzetes, de biztosan súlyos sérüléseket okozzon frissen megismert diáktársán.
Gondolkodik… nem egyszerű a helyzet. Viszont ő még mindig Hannah, az aki kisugárzásával néha csodákat tud művelni. Most ez nem tűnik túl hasznos „képességnek” de egy próbát megér. Valamit be kell vetni mielőtt a kiéhezett oroszlán ráveti magát a nála gyöngébb áldozatára. Lassan úgy vázolódik fel ez az ügy a leányzó szeme előtt, mintha nem is a Roxfortban történne. Valahol egész másutt. Az afrikai szavannák végtelenjében.
Draconak szemmel láthatóan nincs ínyére, hogy társa így megalázkodik előtte. Egy lánytól még ez érthető, sőt hízelgő lehet, de a leendő ellenféltől? Nem! Ez Matt nagy problémája, mert Hannah bármennyire is fürkészi imádottja tekintetét, nem lát benne mást mint harci kedvet. A győzelem mámorító ízére fáj a foga, nem vitás. Nincs is annál jobb, de pont itt és pont most?

- Nem, ebben igazad van. Csepp fogalmam sincs róla, hogyan rendezitek le ti egymás közötti nézeteltéréseiteket, de az biztos hogy ez nem a legésszerűbb módja. Mondd, ti Mardekárosok miért vágytok mindig megtorlásra, bosszúra, harcra és mások fájdalmára? Ilyen felemelő érzés volna? – teszi fel a nagy kérdést, melynek feleletére valóban kíváncsi s ezzel is időt nyer Mattnek. Valamennyit biztos… - Csak még egy kósza kérdés. Kihívnád őt párbajozni, ha nem lennél ennyire biztos győzelmedben?

Nem kívánja megsérteni. Hisz pont Hannah élcelődne Dracon? Nem. Azonban Griffendéles szíve megköveteli tőle azt, hogy méltón viselkedjen házához s annak szokásaihoz híven cselekedjen. Nem hiába tart ott, ahol.
És ekkor jön a meglepő fejlemény…

~ Vérrokon? Megsértés? Óh Matt, mibe keveredtél? Ebből a jelek szerint még én sem vagyok képes kihúzni téged. Teszem amit teszek, próbálkozom de a dolog egyre komolyabbra fordul és talán már csak a Draco által kínált lehetőség marad. Sajnos… ~

Hannah csak áll és lesi a másodéves magyarázkodását. Már nem tudja kinek higgyen… Draco hinne a pletykáknak? Nem valószínű. Itt komolyabb lehet az ügy és akkor talán mégis Matt a hunyó. Egy nyakig sáros srácot védett ilyen hevesen? Vagy mégis hinnie kéne neki?
Mindegy, ez a vita szerencsére nem közötte és a Malfoy között megy végbe. Szerencsére ő csak „lelkes” szemtanú, aki értetlenül les a két fiú tekintetét keresve. Melyik téved?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Marcus Montgomery - 2009. 08. 29. - 22:05:38
Theodor
klikk (http://www.youtube.com/watch?v=EmwJXJbH6wc)

Ugyan nem vagyok egészséges életmód fan, de néha nem árt ha az ember odafigyel magára. Most sem viszem túlzásba, csak gondoltam kijövök futni ide egyet a futópályára. Ha már ide lett kialakítva miért ne használnám ki? Egy atléta van rajtam  meg egy terepszínű térdnadrág.  A pálcám persze most is itt van nálam, még alváshoz sem veszem le. Kezdek paranoiás lenni. Nem gyengén.
Fülemben megbűvölt zene szól, olyan jó kis odab*szós rock, hogy jobban pörögjek. Hamarosan el is érem a kívánt eredményt, a pulzusom az egekbe szökik. Nem állok le, mi több még inkább ráhajtok, had tornázzak egy kicsit még rá.
Mikor már ott tartok hogy a jóistent is átkozom, bele-beleüvöltök a levegőbe. Flúgosabbnak már senki nem nézhet. Meg nem is áll szándékomban hogy ezen a véleményen változtassanak.
- Here I am! - rekesztek be.
Húúúúú.

A fejemben zakatolnak a gondolatok és nem tudom őket átlátni. Mind csak szennyes lé ami elborítja az ítélőképességem és az még hagyján. Ez van. Asszem rossz génkódolással születtem. De eddig 18 évet kibírtam vele, nem most kezdek el reklamálni. Lehet az esküvő böki a csőröm. Vagyis nem is az hogy én a nagy függetlenség élharcosa megnősülök, ahogy az sem ki a választottam mert szeretem Page-t. Csak...nem az én világom ez a tervezgetés. Én elvinném valami jó kis mulatóba az anyakönyvvezetővel és adjad neki. Pff, meghívó, vendéglista. Paréjság az egész. Én meg egy szép mamusz leszek lassan.
Dundusom, ej, te megmondtad.
Megingatom a fejem és inkább tovább rohanok a nagy messzeségbe. Mellesleg képes voltam hajnalban felkelni ezért a hülyeségért. Jobb lett volna némi kaja, pia meg egy doboz cigi és egy kényelmes hely is agyalni. Honnan a f*szból vettem a futást?
Megállok egy pillanatra és...
ORDÍTOK MINT A SAKÁL.
És jó. Kéne egy cigi.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Theodor Canis - 2009. 08. 30. - 02:18:28
Marcus
Még fent a kastélyban.

~ Soha, semmi sem változik. ~ fut át a gondolat az elméjén-

Ez is olyan hajnal volt, mint a többi. Theodor felkel és a legközelebbi tükröződő felületben megtekinti ábrázatát. Megállapítja, hogy semmi sem változott tegnap óta. A reggeli rutintevékenység elvégzése után egy közeli órára pillant. Még bőven van idő az első  óráig futni egyet. Lábujjhegyen siet fel a hálóhelyiségbe, ahol társai még csak ébredeznek. Felkap egy lenge, sötét színű nadrágot. Épp csak a térde alá ér. Fehér futócipőt kap fel és miközben felhúzza fekete pólóját, már siet is lefelé.

 Lent a parkban

Ma az északi parkot választotta ki szokásos reggeli futásához. Ilyenkor még üres szokott lenni a kastély egész parkosított területe, mert a diákok inkább tovább alszanak néhány perccel és sietnek a mosakodással, reggelivel, hogy épp időben essenek be az első órára. Ezért szeretett ilyenkor futni Theodor is. Mert senki más nem volt a környéken. Este még őgyelgő párok és magányos erdőjárók kószálhatnak, akik megbámulják és összesúgnak a háta mögött.
A mai nap más, mint a többi. Egy félnótásnak tűnő srác fut a parkban. Theo nem zavartatja magát, elkezd nyújtani. Aztán néhány bemelegítő mozdulatsort követően ütemesen gyalogolni, majd egy nagy sóhajtás után kocogni kezd. Ha valaki figyelné minden reggel, akkor az utolsó öt percet úgy jellemezné: rituálé. Ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek minden reggel. Csak ez állandó a folyton változó és egyre kilátástalanabb varázsló életében. Az állandóság pedig fontos dolog, ha az ember a gondolatait szeretné rend...

~ Attól a flúgos kiabálótól, nem lehet nyugodtan futni. ~ Theo felvonja a szemöldökét, majd óvatosan de gyorsan próbál Marcus mögé kerülni. Amennyiben sikerül, megböködi a vállát, amennyiben nem akkor is megszólítja a kiabáló fiút. Ha esetleg nem hallaná elsőre, hát majd megismétli.
- Bocs, ne haragudj. Egyesek kikapcsolódni járnak ide és nem üvöltözést hallgatni.

Amennyiben Marcus pálcát ránt, ugyanúgy végigmondja a két mondatott, de néhány lépést hátrébb ugrik és kezeit védekezően maga elé tartja.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 09. 16. - 16:55:11
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

Borongós napnak indult az egész. A nap elbújt a felhők mögé és elő sem akart jönni onnan. Eső készülődött. Nem hófehér bárányfelhők úszkáltak az égen, hanem sötét, vészjósló esőfelhők éktelenkedtek rajta. A diákok hangulata sem a legjobb volt aznap. A legtöbbjük csak céltalanul lézengett az iskolában vagy annak birtokán. Kedvetlenül járkáltak ide-oda. Sokan már bemenekültek a közelgő eső elöl, az épület védelmet nyújtó falai közé, ahol nem ázhatnak bőrig.  Csak néhányan maradtak kint. Az egyikőjük, Nicolas Baxton, épp az északi udvaron sétálgatott. Azon elmélkedett, hogy vajon a halálfaló miért ölték meg az apját. Mert az rendben volt, hogy nem akart Voldemort oldalára állni, de hát mostanság igazán kevés aranyvérű varázsló és boszorkány él. Nem értette, hogy miért történt ez, és legbelül egy kicsit sajnálta is ezt a dolgot, hiszen szerette az apját. De mióta meghalt, azóta ezt mindenki előtt titkolja, és nem mutatja ki a legtöbb érzelmét. A legtöbb emberrel undok volt, csak a háztársaival nem. Azokkal jól elszórakozott, már amelyikkel.
Lassan, céltalanul sétálgatott az udvaron, nem tudván, hogy mit is csináljon. A közelgő eső nem zavarta, sőt az sem, hogy elázik. Minek is aggódjon emiatt. Talán nem lesz tőle baja. Maximum csak egy kis megfázás. De azt meg túléli. Nem hal bele ilyesmibe, ahogyan néhány ember szokta, hogyha már egy kis láza van, akkor rögtön haldoklik.
Zsebre rakta a kezét, és ha akadt egy-egy kavics az útjában rugdosni kezdte. Nem tudott mit kezdeni magával, szinte már unatkozott. Néha megállt körbenézett, hogy senki sincsen-e a közelben. Kicsit unatkozott is, kicsit nem is, hiszen néha jól esett egy kis társaság, de néha nem. Lassan haladt az udvaron és remélte, hogy valakivel összetalálkozik akit vagy szívatni tudna, vagy egy jó haverja, mert most el kellett volna neki a társaság.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 09. 16. - 18:57:31
.::: Nicolas <3 :::.

Való igaz, ahhoz képest, hogy még a nyár közepe fele vagyunk, nagyonis elcsúfúlt az idő. Eső, bár, nem olyan nagy zivatar, csak egy kis zápor, semmi felhőszakadás. Azonban, van egy olyan lány, aki szereti az ilyen időt, az esőt - Arleth Gresham, az ötödéves mardekáros. Igaz, kicsit felrehúzott szájjal figyelte a terepet, meg hogy mibe lépkedett, de bírta a "strapát". Most egy fekete talárban volt, ami általában a mindennapi viselete - haja elengedve, csuklyája nem volt, nem is nagyon szerette.
Ez a lány az, aki nagyon ritkán szokott megnyílni az embereknek, magánakvaló, és általában a saját érdekeit tartsa szem előtt. De azért van pár olyan ember - háztársai - , akiket tisztel, és szóba áll velük, meg nem kötözködik. Ilyen például Nicolas Baxton. Ő az egyetlen, aki aranyérű, és méghozzá a háztársa is. Na igen, vele tartsa úgymond a kapcsolatot, bár nem mondhatni barátnak, mert sosem voltak barátai, vegyük úgy, hogy kedves ismerős.
Persze, otthon ezt sosem vallotta be, hogy félvér ismerősei vannak - mivel voltak azok is, bár igaz, azok kevésbé érdekelték -, mert annak nem sülne ki jó vége - vagy neki esne baja, vagy az illetőnek - , de általában az utóbbi. Épp azért, otthon inkább csak tartotta a száját.
Unta magát, így egy úgynevezett sokadik felfedező túrára indult - igen, ebben az esőben - , méghozzá azért, mert sejtette, hogy a kényes, finnyás mugli születésűek remélhetőleg nem jönnek ki ilyen időben.
Lassan szemerkélni kezdett az eső, de a lány csak lehajtotta fejét, és a földet pásztázta. Aztán, felpislogott, és egy ismerőst pillantott meg - persze csak hátból, de nyomban felismerte. Furcsa, különös, áttetsző mosoly jelent meg pár másodpercre arcán, miközben megszaporázta lépteit. Odaért a fiú mögé, majd hirtelen elélépett, mire sikerült valószínűleg azt megállítani.
- Ááh, Nicolas.Helló. Hogyhogy te, itt, ilyenkor? - kérdezte, kicsit összeszűkült szemekkel, de egy bújkáló mosollyal. Közben visszaállt szaktársa mellé, és tovább sétált, miközben tekintetét nem vette le a fiú arcáról. Úgymond, a fiú volt számára a "legfontosabb", családja után.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 09. 18. - 19:46:21
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

A fiú már ott tartott, hogy unalmában inkább ő is visszamegy az iskola falai közé, mint ahogyan sok másik, finnyásabb társa is tette, akik nagy valószínűséggel nem szeretik az esőt. Már indult is volna vissza, mikor lépteket hallott a háta mögül. Nem nézett hátra, mivel hallotta, hogy a léptek egyre gyorsabbak, és evvel arra következtetett, hogy az illető mindjárt felfedi kilétét, és mellé ér. Járását még jobban lelassította, amennyire csak tudta, hogy utolérjék. Egyszer csak egy lány jelent meg előtte, ezzel teljesen leállítva sétáját. Arleth Gresham volt az, az egyik háztársa. Nem vallotta barátjának, de egy igazán kedves ismerősének tartotta a lányt.
A srác megtorpant hirtelenjében, s elmosolyodott, amint meglátta, hogy ki is ugrott ki eléje. Arleth rögtön köszönt, s Nick mellé ment vissza, de közben nem vette le a szemét a fiúról.
- Oh, szia Arleth!- köszönt vissza illedelmesen Nicolas, s ő is a lány íriszébe nézett. Gyönyörű kék szemei, még ebben a ronda időben is úgy csillogtak, mint az ékkövek, de nem múlt el belőlük a hidegség sem. Már elég jól ismerte ahhoz a lányt, hogy lássa szemei nem vidámságot rejtene, hanem inkább hidegséget, fájdalmat. Szőke tincsei szabadon lobogtak a szélben, ami időközben megjelent, hogy ismét az eső egy újabb hírnököt küldjön a jöttéről. Nem tudta miért, de valami nagyon tetszett neki a lányban, persze nem szerelem terén, hanem egy közeli ismerős terén. Nem tudta mi lehet az, de nagyon megkedvelte amiatt a lányt, ezért is sorolta őt a közeli ismerősei közé. Talán azt kedveli benne, hogy a lány sem nyílik meg senki előtt sem, és nem nagyon mutatja ki az érzelmeit.
- Én? Kijöttem sétálni egy kicsit az esőben.- válaszolta Nicolas, Arleth kérdésre- Egy kis megfázás nekem úgy sem árthat. Nekem semmilyen betegség nem árthat.- vigyorodott el a viccelődés közben. Tekintetét még most sem vette le a lányról.
Mardekáros társa ugyanúgy aranyvérű volt, mint ő. Bár a legtöbb ismerőse is aranyvérű volt, nem nagyon akadtak köztük félvérek, maximum csak nagyon ritkán.
- És te mi járatban errefele, ilyen csúfos időben?- kérdezett vissza Nick. Keze még mindig zsebében pihent, és nem is akarta onnan előhúzni. Most már az utat figyelte, hogy ne nagyon lépkedjen bele a sárba. Az eső lába már lógott, s úgy tűnt, hogy pár perc és elered. A felhők egyre csak sötétellettek, nem nagyon akartak odébb húzódni. A kastély fölött álltak, s nem akartak mozdulni a helyükről, míg le nem zúdítottak egy jó nagy záport. Néhány csepp eső már landolt is a srác fején, de ez még csak amolyan úgymond előjáték volt. A nagy zuhé még odébb volt, az eső nagy része még csak most következett.
Ennek ellenére minden csupa sár volt, hiszen nem csak ezen az egy napon esett itt az eső. Bár Nagy-Britanniában ezt nem lehetett másképp várni. Itt mindig esik az eső. Akár télen, akár nyáron, de esik. Nicolas miközben a választ várta, körbenézett, hogy valami ülőhelyet kerítsen. Talált is egyet, ami nem úgy tűnt, hogy vizes lenne. Elindult annak az irányába és remélte, hogy a lány követni fogja majd, az ő útvonalát, a padhoz.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 19. - 20:10:11
AZENATH

Utáltam ezt.
Ragyogó, napsütötte és kellemes pénteki napra ébredtünk, mintha a madarak csicsergése is erre emlékeztetett volna: mindjárt itt a hétvége. Azonban ez a nap nem teljesen úgy alakult, ahogy én, vagy bárki más tervezte volna.
Kezdjük ott, hogy sikeresen elkéstem arról a francos első óráról. A szobában már mindenki készülődött, a tükörnél igazgatta a frizuráját és az egyenruháját, míg én javában az ágyamban jártam az álmok földjén. Valamelyik kedves barátnőm rájött hogy hé, Raelyn-t fel kellene ébreszteni. Még szerencse, különben az egész délelőttöt végigaludtam volna. Magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő ruhát nagy sietségemben: egy farmert, egy egyszerű zöld pólót, ami még ment is a szemem színéhez, arra pedig felkaptam a taláromat; a zoknim pedig felemásra sikerült, bár ez lett volna a legnagyobb gondom. A hajamat épphogy egy kicsit megkapartam a fésűvel, és máris rohantam az órára. Mivel senki sem volt már a folyosókon, nehéz volt eltalálnom a terembe, de végülis az óra második felére sikeresen beestem. Igen: hát persze hogy kaptam plusz feladatot, amiért elkéstem.
És ha mindez nem lett volna elég, sötét varázslatok kivédésén Piton felszólított, és kábé halvány gőzöm sem volt a válaszról. Mínusz pontok, remek.
Mivel egyelőre elegem volt ebből a "szép" pénteki napból, úgy döntöttem hogy jókislány leszek, és megcsinálom a plusz feladatomat alkímiából, utána pedig kezdek valamit magammal.

A felénél feladtam.
Már egész belelendültem ebbe az alkímia háziba, amikor a vége felé kifogott rajtam az egyik példa. Jellemző, a tanár a legvégére hagyta a nehezét.. Kínomban már majdnem a penna végét rágtam, de azért odáig nem süllyedtem hogy szétrágcsáljam a madártollat. Úgyhogy félredobtam a leckét meg az íróeszközt, és elnyúltam a fűben. Egy ideig így feküdtem, kicsit kitiszítottam az agyamból az alkímiát, majd körbenéztem az udvaron. Minden megszokott: a diákok kettessével, vagy csoportossával mászkáltak, nevetgéltek, csak én lennék ilyen csodabogár, hogy kijöttem házit írni?
Már lassan kezdtem megunni az ücsörgést és a magamban dúdolászást, ígyhát jobban szemügyre vettem az embereket. Láttam néhány ismerős arcot, egész felvidultam, ígyhát odaintegettem nekik hátha idejönnek.. de valószínűleg meglátták a füzeteimet, és inkább mentek a maguk dolgára.

Aztán feltűnt mégvalaki a színen.
Ha nem járt volna ide már öt éve, valószínűleg mindenki jól megbámulta volna, bár még mindig volt pár kivétel az elsősök személyében. Emlékszem, amikor idekerültünk a Roxfortba, kis 11 évesként, mindenkinek feltűnt a fiú hosszú vörös, loboncos haja. Általában hátul összefogta egy csattal, és így pont olyan tekintélyt sugárzott mint egy viking harcos. Persze sokan idegenkedve fogadták, de én rokonléleknek éreztem: tudtam, milyen ha megbámulják az embert a vörös tincsei miatt. Hát még ha fiú az illető. Aztán miután megszólalt, kedves és mosolygós személyisége mindig a felé billentette a mércét. Vagyis, úgyahogy elfogadták a társai.
Odaintegettem Nath-nak, és előző hibámból tanulva felültem a fűben, és a hátam mögé toltam az alkímiát. Reménykedtem benne, hogy a fiú odajön hozzám, és segít valamivel szebbé tenni ezt az amúgy szerencsétlen napomat.. És végre nem kell az alkímiára, meg erre a szuper napra gondolnom.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 09. 20. - 12:45:13
Raelyn

Végre...! Egy kis friss levegő. Mélyen magamba szívtam a fű illatát, a napsütés finom melegét. Kedvem lett volna nekivetkőzni, hogy mégnagyobb felületen érhessen és élvezhessem, de... Nos nincs annyira meleg sem, bár ez még a kisebb bajom. Ez a rengeteg diák mindenfelé, tuti kitörne az általános "elolvadok" mámor és özönlenének hozzám mint a darazsak a mézre. Holnap estig se vakarnám le őket magamról. Néha utálom hogy jól nézek ki. De csak ritkán. Nagyon ritkán. Szóval vetkőzős műsort nem fogok rendezni, ígyhát marad a séta.
Kár hogy nincs olyan hely, ahol félmeztelenül flangálhatnék. Még nénéméknél se. Bár ott meg aztán pláne nem. Utoljára 7 évesen rohangáltam félmeztelenül. Azóta néném sikítófrászt kapott, hacsak egy szőrszál is rontotta öltözékem összképét. Elmosolyodtam a gondolatra, és megráztam a fejem. Akkortájt nem értettem, most pedig csak röhögök rajta magamban. Ideje másra gondolni. Elvégre a sulinak  még nincs vége! Mégha ilyen borongós időket élünk is, az iskola olyan hely, ahol boldog lehetek. De csak egy kicsit. Ezt sem szabad túlzásba vinni.

Mosollyal az arcomon vágtam át az úton, belegázolva a friss fűbe. Automatikusan intettem a nőneműeknek, a fiúknak csak biccentés. Ahogy sejtettem a jó idő mindenkit kivonzott a szabadba. Lehuppantam a tóval szemközt, néztem egy darabig a fodrozódó vizet. Kezeim azonban sosem birták a tétlenséget. Gyors mozdulatokkal róttam a sorokat egy vaskos bőrkötéses füzetbe. "Legendás lények gondozása..." Jó cím egy naplónak, hogy még ne is keressék. A házifeladatok j már megcsináltam a klubhelységben tegnap. A maradékot meg majd óra elött leirom.  Végül kis idő múlva elfogy az ihlet, a penna megáll a kezemben, és csak nézem a tavat. Összecsukom lassan a könyvet, majd felálok. Tiszta mázli hogy senki nem jött oda hozzám.

Megdörzsöltem a szemem. mégcsak délután van, de alig állok a lábamon hiába a csodás környezet és illat a fáradtság az fáradság. Mikor is feküdtem le? Hajnali öt körül? Azok a rohadt házik... hónom alá kaptam könyvemet, a penna a számban talált nyugvóhelyre addig, amig megigazgattam  hajam. Ha hosszú hajad van, a minimum a napi öt alkalom hogy megnézd minden tincs a helyén van e. Meg kéne már tanulnom egy egyszerű fodrászati bübájt... Lehet az sokat segítene.

Ezen filózva lépkedtem visszafelé, mikor észrevettem Raelyn-t, aki épp buzgón integetett felém. Óvatosan végigmértem, és így még láttam a háta mögül kikandikáló könyvsarkot. Megunta volna a háziírást? nem lepne meg. Fradságomat mélyen magambatemetem, és elindulok felé. egy kis beszélgetés talán felébreszt, és különben is. Még soha nem beszélgettünk. Pedig egy évfolyam, egy ház... hogyhogy a nevén kívül szinte semmit nem tudok róla? Jó, ez igy nem teljesen igaz. Amikor nem figyel, sokszor elgondolkodva vizsgálom. Mint mindenkit magam körül. De megszólítani még valhogy nem sikerült. Persze a többiek is suttognak ezt azt. Álítólag egy virgonc jószívű kis vöröske. A lányok szerint pedig túlontúl becsületes, és szókimondó. Persze mindenki kedveli, csak kukacoskodnak. Én is azthiszem. Néha elgondolkodom, nem vagyunk e rokonok. olyan nagyon hasonlít a kisgyerekkori énemre... Vajon ha nem így alakulnak a dolgok én is ilyen lennék? A "ha" mindig rossz tanácsadó. És nem szeretem ezt a szót. Van. Megtörténik. A többi pedig nem érdekes.
Odabaktatok mellé, és mosolyogva lenézek rá. Egyik kezemben könyv, másikban penna.

- Üdvözletem széphölgy. Hívására megjelentem színe elött. Óhajt valamit? -

Játékosan meghajolok elötte, majd magamban kuncoga reakcióján lehuppanok mellé. Jobb is hogy észrevett, és idehívott. Elaludtam volna záros időn belül, ha huzamosabb ideig egyedül kellett  volna lennem.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 09. 20. - 13:54:59
.::: Nicolas <3 :::.

Egyszer – egyszer a lány is lepillantott a földre, hogy ne lépjen bele sárba, vagy esetleg gödrökbe, de inkább csak a fiún pihentette tekintetét. A válaszra ő is elvigyorodott, pár perc erejéig. A fiú volt az egyetlen, aki fel tudta vidítani, valamilyen formában, és ezért is becsülte annyira – mivel Arleth-et nem olyan könnyű „megmosolyogtatni.”
-   Valahogy sejtettem, hogy rajtad nem árthat semmi ... – jegyezte meg halkan, egy picit viccelődve. – Tudod, valamilyen szinten rajtam sem árthat egy megfázás. Nem nagyon érdekel. Nameg ... Nem árt egy kis friss levegőt szívni, most úgy sincsenek annyian kint. – motyogta egyre halkabban, aztán ...
Mivel, tekintetét nem vette le a fiúról, ennek az lett az eredménye, hogy a sárban megcsúszott, és majdnem hasraesett, de sikeresen elkapta a fiú egyik karját. Zavartan pislogni kezdett, miközben felállt, rendes helyzetbe, mivel az előbb keményen megingott, de nem vesztette el az egyensúlyát. Motyogott egy halk „bocsánatot” a fiúnak, miközben ő is zsebretette kezeit, és mostmár nem vette le a szemét a földről. Haját folyamatosan ki kellett söpörnie arcából, hogy nem takarja el előle a „külvilágot”, közben földet söprő talárja alja tiszta sár volt. Húzta a száját, meg fintorgott kicsit – de magában megjegyezte, hogy ez még mindig jobb, mintha napsütéses idő lenne, de hemzsegnének a sárvérűek. Nicolast követve, a padhoz sétált ő is, és gyorsan leült a fiú mellé.
Közben az eső mostmár nagy cseppekben elkezdett csepegni, egyre gyorsabban és gyorsabban. A lány nem vallotta be, de egyáltalán nem volt melege – sőt, nagyonis fázott, de most ez nem számított neki. Gondolatai teljesen máshol voltak ...
Apja mondata, még most, öt év után is ott csengett fülében, minden gondolata az körül forgott. Majd ha annyi idős leszel, megérted, és remélem, te is beállsz közénk, mert hanem ... Hanem nem lesz értelme az életednek. Jól tudta, hogy bár apja nem mondta, de elvárta, hogy egy szem lánya is kövesse őt meg testvéreit, hogy a lány is halálfaló legyen majd, egyszer. És az az egyszer vészesen közeledett.
Halkan szipogni kezdett, miközben lassan a fiúnak dőlt. Nem szokott sírni, nagyon, nagyon ritkán csak. Most sem sírt, csak szipogott, és próbálta visszatartani a kitörő könnyeket, sikerrel. De ... Az emlék újból elétört belőle, látta maga előtt akkori, elsős önmagát, aki szívélyesen bólint apjának, és megígéri, hogy úgy lesz, ahogy akarja. De akkor még nem tudta, hogy mibe is egyezett bele. Na meg ez az időjárás sem hoz ki belőle nevetést. Ritka pillanatok azok, amikor ezt a mardekáros lányt sírni lehet látni. De van ilyen is, naa. Kihasználni meg ... Persze, az is biztos, hogy ha mondjuk egy ismeretlennel lenne, vagy egyik rokonával, nem történt volna ez meg, de Nick az az ember, akire az életét is rábízná. És ilyen nagyon kevés van. Pontosabban ő az egyedüli.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 20. - 17:40:51
AZENATH

Végre valami jó is történik.
Nath elindult felém, és ahogy közeledett, észrevettem, hogy az ő kezében is bizony ott leledzik a könyv meg a penna. Csak nem ő is tanult? Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam, mire a fiú befutotott mellém. Már álltam volna fel, hogy köszönjek neki, így annyira kicsinek éreztem magam (bár ha felállok sem érek el maximum a válláig... nem a magas termetemről vagyok híres) Előtte még viccesen hajbókolt előttem egyet, ha kalap lett volna a fején, biztosan azt is leveszi. Hosszú hajának vöröses árnyalat most még erősebb volt, ahogy megcsillant rajta a napfény.
Aztán mivel ő is lehuppant mellém a földre, nem kellett nagy küszködelmekkel feltápászkodnom, és a tervezett pukedli is elmaradt.
 
"Széphölgyem?" Láttam, feltűnően jó kedve van ma, én is visszanevettem rá. Hát persze, péntek van, meg amúgy is vicces fiú, nem csoda hogy annyian kedvelik. A hirtelen támadt enyhe szellőbe nagyot szippantottam, és éreztem a közeledő nyár kellemes illatát.
-Egy kis szerencsét óhajtanék, uram, ami sajnos a mai nap eléggé elkerült-
Feleltem hasonló finomkodó stílusban, és előszedtem a hátam mögé tolt könyvet. Már nem takargattam annyira mivel Nath-nál is volt egy - nem volt szégyellnivalóm. Kinyitottam, pár pillanatig lapozgattam amíg oda nem értem ahhoz a bűnös példához, ami elvette a kedvem az egésztől.

-Elkéstem ma az alkímia óráról, szóval büntetőfeladatot kaptam.-
Böktem rá a könyvre hevesen, mintha az ujjamat használtam volna pálcaként, és ahogy hozzáérek az adott példához az vagy elpárolog, vagy magától megoldódik.
-Csak nem..?-  Néztem az ő könyvére pimaszul, bár nem gondoltam komolyan hogy Nath is ugyanúgy járt mint én, és plusz házit kapott. Nem mintha nálam ez lenne a megszokott, hogy elkések, eltévedek ésatöbbi (na jó, az eltévedés talán) de a mai nap tényleg összejött.
Amíg válaszolt, a vonásait tanulmányoztam - még sosem láttam ilyen közelről, hiába járunk egy házba má 5 éve. Néha köszöntünk egymásnak, vagy összekerültünk a közös társaságok révén, de semmi egyéb. Legalább megismerhetem, tényleg olyan-e mint amilyennek mondják. Hiába volt vörös haja és viccelődött, nem hasonlított a bátyámra, közelről sem. Nath-ban volt valami... rejtett komolyság, tekintély, vagy csak én láttam így? Nem is tudom. Mindenestere ahányszor ránéztem, a vikingek jutottak eszembe róla - persze ez egyáltalán nem volt negatívum. Hát még ha szakálla növesztene és kettőbe fonná a haját..! Áhh, de inkább maradjon így. Így sokkal jobb.
Aztán a könyve felé fordultam, amit valószínűleg ő is letett a fűbe az enyém mellé. Kinyitottam, és elolvastam az első oldalt: "Legendás lények gondozása".

-Szóval ha neked nincs plusz házid, mi vitt rá a tanulásra?-
Kérdeztem, de egyelőre nem lapoztam tovább a könyvben, nem tudtam hogy valami fontos dolog is lehet benne - én egy sima, egyszerű tankönyvnek néztem.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 09. 20. - 18:32:59
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

Mikor a lány megpróbált elesni Nicolasba kapaszkodott, aki rögtön, reflexből Arleth után nyúlt, hogy ne essen el szegény lány. szerecsére nem történt meg az esés, hála Nick karjának, de azért a srác megjegyezte, hogy jobban kellene vigyáznia.
- Nézz a lábad elé, mert ez a sár eléggé csúszós, és könnyen el lehet esni.- mondta mosolyogva. Csak néhány személy volt, akivel ilyen kedvesen viselkedett, és természetesen első helyen Arleth állt. a lánnyal jött ki a legjobban az összes háztárásán belül, de ennek okát nem tudta. Ő csak úgy könyvelte el magának, hogy Arleth olyan, mint ő ezért is lettek ilyen jóban. Persze nem ez volt a magyarázata a dolognak, de az igazi magyarázatot nem tudta.
Lassan elindult a pad felé, majd mikor ledobta magát az ülőhelyre, akkor látta meg, hogy a lány- pont ahogyan szerette volna- követte, s gyorsan le is ült melléje. Az eső már szinte zuhogott, s Nicolas észre vette, hogy Arleth rettentően fázik. Levette a cipzáros pulóverét, amit az iskolai talár alatt viselt és a lány hátára terítette. Nem nagyon szerette a mugildolgokat, de a ruházatukban volt egy-két darab amit Nick is szívesen felvett. Ilyen volt ez a pulóver is. Várta, hogy Arleth elfogadja-e a pulóvert, vagy inkább visszaadja. Igaz egy kicsit furcsán nézett ki a talár felett elhelyezkedő ruhadarab, de hát ha igazán fázik, akkor ez nem zavarja őt. Nick is meglepődött saját kedvességén, d ez volt a megszokott viselkedése Arleth Greshammal szemben. Ő maga nem fázott, az a pulóver is csak azért volt rajta, hogy ne fázzon annyira, ha hidegebbre fordul az idő.
A mellette elhelyezkedő lány nagy valószínűséggel valami elég rosszra gondolhatott, mivel elkezdett szipogni és lassan Nicknek dőlt. A srác elég jól ismerte, ahhoz a lányt, hogy tudja nála igen ritkák az olyan alkalmak amikor sír. Egy kicsit meglepődött, amikor érezte a rá nehezedő súlyt, de utána egyik kezét a lány hátára tette és megsimogatta, másik kezével pedig gyengéden megfogta az állát, felemelte a fejét, és maga felé fordította azt.
- Mi a baj?- kérdezte, tőle nem megszokott kedves hangon, s szemeit a lány íriszeibe mélyesztette, fürkésző tekintettel.
Arleth volt az a személy, akivel mindent megosztott, és megbízott benne, s remélte, hogy a lány is ugyanígy van ezzel. Az eső, mintha megérezte volna a rossz hangulatot, még jobban elkezdet esni, s most már villámok és hangos dörgések is társultak hozzá.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 09. 20. - 21:31:15
Raelyn

Leültem mellé, és letettem a könyvem a fűbe. Felhúztam térdem, és átkaroltam magam. Épp felé fordítottam arcom, hogy mondjak valamit, de a látványtól inkább magamba fojtom. Egyszerűen tökéletes pillanat volt. Látni ahogy a hajába kap a szél, érezni ahogy az én tincseimet is megmozgatja. Érezni azt az egyedi illatot, amit valószínűleg ő is érez, Mindketten átadtuk magunkat ennek a pillanatnak. A nagy jókedvem kicsit megszelídült. Sokkal visszafogottabban, meleg apró mosollyal hajtom fejem térdemre úgy, hogy Raelyn-t is lássam. Mosolyom kiszélesedett, mikor mondandójában visszaköszönt ugyanaz a stílus, és hozzá illő mozdulatsor.

- Szerencsét... Nos, azt éppenséggel nem adhatok, de kincseket, - előhúztam a füle mögül egy galleont, hirtelen odanyúlva, majd felmutattam neki, és a kezébe nyomtam. Végül visszahelyezkedtem kezdeti pózomba  - Csodát, varázslatot és egy kis nevetést, csempészhetek  délutánjába széphölgy. - ültemben a kézcsók elég sutára sikeredett, de hát ez van. Ez most nem a tökéletességről szól. Végül nevetős, és egyben komoly tekintettel visszaülök - Nem sokan élvezik ilyen átéléssel a természet apró csodáit. Köszönöm hogy veled élvezhetem ezt a pillanatot. - mondom neki kedvesen, kicsit sajnálva azt az apró elmúlt nyugalmat. Közben ő előszedte újra a könyvét, leplezve enyhe zavarát, de azért együtt mosolygott velem. Inkább a tanulásra terelte a témát. Ez eléggé jó terület, eléggé semleges. Mikor felteszi a kérdést nekem, először értetlenül nézek rá, majd leesik mire is céloz. Felkacagok, és megrázom a fejem.

- Ó, nem nem. Csupán csak olvasgattam! Szeretem a LLG-t – mosolygok rá, miután kinevettem magam. Hagytam, had vegye fel, és olvasson bele a könyvembe. Úgysem fog találni semmit. Csak rám reagál naplóként a könyv. Egyébként tényleg egy LLG tankönyv. Nem volt egyszerű bűbáj, meg is szenvedtem vele. De az eredmény büszkévé tett.  Na jó egy kis segítséget is kaptam hozzá.

Meglepett a következő kérdése. Felemeltem fejem, és megcsóváltam. - Nem lehet csak egyszerűen készülni valamiből? Egyébként nem volt rá különösebb okom. Szeretem az LLG-t. Pegazusok, unikornisok... mind mind csodálatos lények. Olyan nemesek, tökéletesek. Szeretek róluk olvasgatni. - az igazság az hogy imádom őket. Van bennük valami megmagyarázhatatlan. Ez az én titkos szenvedélyem.

- És te? Ha jól sejtem, elakadtál a háziddal így van? - odahajolok hozzá, hogy lássam a példákat. Rövid időn belül rájövök, hogy bizony ez nekem trollul van. - Mondanám hogy segítek, de az alkímia nem erősségem... Esetleg könyvtár? - nézek nem túl biztatóan. Végülis csak kiokoskodunk valamit.
Jó itt lenni vele. Az eddigi napok fásultsága, és unalmassága, eléggé lehangolttá tett. De most jól érzem magam. Azt hiszem élvezem. - Ha már így idehívtál, és úgysem jutunk sokra a tanulással, mi lenne ha sétálnánk egyet, még mielőtt lemegy a nap? Egész nap ülhetünk eleget... - reménykedve pillantok rád, majd csakhamar sóvárogva a tópart felé. Szórakozottan végigsimítok hajamon, és játszani kezdek a szél által előrefújt tincsekkel. Igazából azét ajánlottam fel, nehogy mégis alkímiáznom kelljen. Valahogy nem tartozik az a tárgy a kedvenceim közé. Brrr


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 09. 21. - 19:00:04
.::: Nicolas <3 :::.

Csak ült, és összeszorította ajkait. Ha nem így tett volna, valószínűleg kitört volna belőle a sírás, vagy esetleg vacogni kezdett volna, de mivel egyiket sem akarta, ezért inkább nem nyitotta ki száját. Nem figyelt a fiúra, de a pulóver súlyát megérezte hátán, mire felpillantott a fiúra.
-Köszönöm. De te megfázol ... – motyogta halkan, szinte alig érthetően, majd ismét visszahajtotta fejét. Saját magát több dolog is meglepte – először is az, hogy Nick észrevette, hogy fázik, és az is, hogy ráterítette saját pulóverét ; másodszor meg az is, hogy aggódik a fiúért. Az utolsó mondata .. Nem kellett volna kimondja azt, nem, mert kezdi felfedni magát a fiú előtt, túl sok mindent tud már róla. De végülis nem számít. Nicolasban bízott meg a legjobban, bárki közül, apja után ő volt számára a legfontosabb, így mindegy, hogy ismeri-e, úgy tényleg, vagy nem. Ő tudhat róla .. Mindent ...?
-Öhm, csak egy rossz emlék. Egy nagyon rossz emlék .. – mondta, de nem nézett a fiú szemeibe. Nem vallhatja be, mert akkor tényleg, akkor valóban mindent, mindent elárul saját magáról. Viszont ... Magában tartani is szörnyű érzés. Borzalmas. Felpillantott a fiúra, majd meghallotta annak feltűnően kedves hangját, hirtelen elkezdett belőle áradni a szó.
-Apám, és a bátyáim halálfalók. Nem tudom, mennyire szabad ezt elmondjam, vagy esetleg tudod-e, de tudom, hogy nem adod tovább senkinek, megbízom benned. Annak idején, elsős voltam ... Mielőtt a vonat elindult volna, beszélt velem apám. Elmondta nekem, hogy a Nagyúrat szolgálja, és hogy majd én is ... Hogy egyszer majd én is ... Megígértem ... De nem tudtam, mit teszek ... – hirtelen elcsuklott a hangja, és levette tekintetét a fiúról, miközben reflexszerűen megölelte a fiút. Mostmár pár könnycsepp is megjelent kék szemeiben, de cseppett sem érdekelte, már nem bírta tovább. Szorosan megölelte a fiút, és halkan, alig hallhatóan szipogott. A dörrenésekre kicsit meg- meginogott – bár hozzászokott az ilyen időjáráshoz, de azért ilyenkor nem gyakran szokott kint, a szabadban lenni.



Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 22. - 13:08:00
NATH

Feltámadt a szél.
Mármint nem a szél, hanem inkább egy apróbb szellő, és mindkettőnk rézvörös haját lagymatag táncba kergette. Nath is élvezte a helyzetet, amiből úgy gondoltam, hogy nem zavarja a különleges hajszíne.
Aztán megszólalt, én pedig ráemeltem a tekintetem, amikor előhúzott a fülem mögül egy érmét. A lélegzetem is elakadt, és meglepettem kaptam a fülemhez, de nem tudtam róla, hogy galleonokat tartanék mögötte. Összehúzott szemöldökkel mérgettem az apró kis tárgyat, amit immár a kezemben tartottam, amikor Nath egy tréfás kézcsókkal kedveskedett.
-Nem is tudtam hogy léteznek ma még ilyen fiúk-  Mondtam zavaromban, amiért ilyen kedvesen és mondhatni illedelmesen viselkedett. Először furcsa volt: talán a neveltetése miatt ilyen régimódi? Nem is tudom, kaptam-e már valaha életemben kézcsókot?.. De bizonyára csak viccelődött, így egyszerűen arra fogtam. Az érmét két ujjam közé fogtam, magam elé tartottam és mégegyszer megszemléltem.
-Köszönöm uram-  Fejemmel aprócskát meghajoltam, bár a helyzet komolyságát megtörte az arcomon bújkáló mosoly.  -Mától ez lesz a szerencsehozó kabalám-
Azzal farmerzsebembe süllyesztettem a galleont.

Szóval Nath bűvészkedik. Mik ki nem derülnek! Ő akár a pálcája segítsége nélkül is képes ilyen trükkökre. Talán én is elsajátíthatnék egy párat, gondoltam, de visszatértünk a tanulás-témára, így már nem volt lehetőségem rákérdezni. Elvettem a földről a könyvét, és belelapoztam. Igen, ez egy sima, száraz tankönyv. Bár még mindig jobb mint a legtöbbje - LLG.
Fejcsóválása valami olyasmit sugallt, hogy "Enyje leányzó, te csak akkor tanulsz ha muszáj?" Hát, rátapintott... De ezzel most szembe tudtam szállni, mivel a legendás lényeg gondozását én is kedveltem.
-Én is szeretem. Imádtam amikor először kellett hippogriffre ülnünk-
Kuncogtam magamban, amikor eszembe jutott néhányan mennyire szerencsétlenül lecsúszkáltak, rosszabb esetben estek az állatról. Nekem sem ment elsőre, így végülis magamon is nevettem.
Aztán Azenath rátért az alkímiára. Huh. Nos, nem igazán tudott segíteni, amin nem is csodálkoztam.
-Szerintem amúgy sincs megoldása, csak azért kaptam hogy ezzel szenvedjek az összes szabadidőmben-
Rántottam meg a vállamat, azzal becsaptam az alkímiakönyv fedelét. Ha szerencsém van, következő órán számon sem kéri tőlem a példát. Tenyeremet a zsebem fölé raktam - amelyikbe az apró galleont rejtettem.

Nekem sincs most ínyemre az alkímia, szóval örömmel mentem bele az ajánlatban.
-Rendben-  Mondtam, de persze észrevettem hogy a tópart felé tekintget.
-És merre menjünk? Tópart?- Kérdeztem megjátszott tudatlansággal, bár kíváncsi lettem volna mit akar ott a víznél. Csak nem fürdeni? Háát, nem mondhatom hogy nem szeretem a vizet, de... Najó, lehet csak mutatni akar valamit - jutott eszembe, és kíváncsian fordultam felé.
-Nath, tudsz még ilyen bűvésztrükköket, vagyis.. varázslatokat?-
Kérdeztem, miközben felálltam, leporoltam a ruhámat és elindultam véletlenszerűen egy irányba. Mivel nem jött válasz, megtorpantam és körbepillantottam, mivel Nath már sehol se volt mellettem. Ja, hogy nem jó felé indultam... Gyorsan visszalépkedtem mellé, vágtam egy kínos, elfojtott vigyort, és ismét elindultam - immár mellette, amerre ő is ment.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 09. 22. - 16:29:34
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

A lány kicsit meglepődött, mikor Nicolas ráterítette a pulóverét, de nem utasította vissza. Megjegyezte, hogy Nick így meg fog fázni, de a srác erről nem is akart hallani.
- Ugyan. Én nem fázok, ellentétben veled, és már amúgy is mondtam, hogy rajtam semmilyen megfázás nem tud kifogni.- mondta, mivel nem akarta, hogy háztársa megfázzon. Saját maga már nem érdekelte, de azt sem akarta, hogy Arleth miatta fázzon meg, mert nem volt képes oda adni neki a pulóverét.
A fiú kérdésére csak annyit mondott, hogy egy nagyon rossz emlék jutott az eszébe. Nick sejtette, hogy ez nem csak egy kis jelentéktelen emlék, mivel látta magán a lányon is, meg ismerte annyira Arlethet, hogy tudja nem sírja el magát minden kis apró dolgon. Ahhoz túl jól ismerte, hogy mind ezt tudja. A lány felnézett rá, majd vissza és hirtelen elkezdett belőle dőlni a szó. Szegény lány megígérte az apjának, hogy egyszer halálfaló lesz belőle. Ezek szerint ő nem akart beállni a Nagyurat szolgálni, de mégis rá fog erre kényszerülni.
Ekkor megölelte Nicolast, és már egy-két könnycsepp is megjelent az arcán. Még jobban megölelte a srácot, aki viszont nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mivel az ölelés az nem az ő területe volt. Így csak ismét Arleth hátára rakta a kezét és megsimogatta. Gondolkozott egy darabig, hogy mit is mondhatna, de semmi értelmes nem jutott az eszébe, így csak kérdezett.
- És mi lesz, ha nem állsz be közéjük?- kérdezte a lányra nézve- Amúgy meg ne aggódj én sem akarok halálfaló lenni, bár ha felajánlanák nekem, akkor talán meggondolnám.- mondta, s tovább vigasztalta a lányt. Ő igazából nem viszonyult sehogyan sem Voldemorthoz. Eléldegélt mellette, és addig nem is törődik vele, amíg az nem avatkozik bele az életébe.

(bocs kicsit rövid lett)


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 09. 22. - 17:20:58
.::: Nicolas <3 :::.

Picit gyengén, meg elcsüggedten ölelte a fiút, miközben meghallgatta szavait. Vett egy mély levegőt, majd lassan elengedte, és feléje fordult.
-   Nem tudom … De bizonyára semmi, mivel befogok állni. Igen, befogok. – motyogta, de inkább mintha magát győzködné. Bírni fogja. Menni fog. Valószínűleg. 
-   De, te tényleg … Beállnál? Komolyan halálfaló akarsz lenni? – kérdezte, kicsit elcsukló, de magabiztos hangon. Közben kék íriszeiben bátortalanul megcsillant valami, miközben levette tekintetét Nick-ről, és maga elé pillantott.
-   Bocs, hogy kiborultam. Kicsit kivagyok. Túl nagy a nyomás. De bírom. Jól vagyok. – mondta halkan, miközben megerőltetett egy gyenge, halvány félmosolyt, és egy pillanatra felpillantott a fiúra.
-   És te? Én csak bőgök itt, mint egy hisztis sárvérű, te meg semmit sem mondasz magadról. Szüleid? Csajok? – kérdezte kedvesen, miközben ismét felnézett a fiúra, bár igaz, nem sokáig. Aztán elkezdett babrálni karkötőjével. Minek is tette fel az utolsó kérdést? Valójában önmagát is meglepte, de már visszafordítani nem lehet. Ha akar, válaszol Nicolas, ha meg nem, akkor sem lesz nagy gond, sőt, semmi sem lesz.
A halálfalókra visszatérve ... Megígérte, és ő be is fogja tartani a szavát. Bár igaz, hogy rettegett egy kicsit, de biztosan elmúlik. Kínozni. Esetleg ölni ... Brr. De majd a jövő titka, hogy mi lesz.

[ Ez lett rövid. x) :P Bocsii.  ::) ]



Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 09. 22. - 21:11:08
> Raelyn <

Megkönnyebbülten mosolyodtam el, mikor belement a sétába. Hálás tekintettel pillantottam rá. Miközben felálltunk, kérdezett valamit, én pedig visszahuppantam ülésbe, annyira kellett nevetnem.
- Ne értsd félre kérlek, de 10 ujjamon meg tudom számolni hányan használták a bűvészkedés szót ez alatt az öt év alatt. - felállok, és elismerően nézek rá. - Szóval nem vagy idegen a muglik között – Vigyorodom el, majd játékosan nemet intek ujjammal. - tudni éppenséggel sok mindent tudok, de egy bűvész sosem adja ki a titkát. Épp ezért hívják V A R Á Z S L A T – nak – végül ünnepélyesen megragadom talláromat, és egy echte színpadi meghajolást mutatok be. Majd egy apró láthatatlan pálcapöccintéssel egy virágszálat varázsolok kezembe, és végül zárásképp átnyújtom. Sok haszna van a trükk, és varázslat kombinálásának. Színpadon persze tilos. Apám mindig sajnálkozott is ezen. Végül miután kimosolyogtuk magunkat, elindulunk.

- Nem muszáj a tóhoz mennünk, csak lassan napnyugta van... - elébe penderültem, és mosolyogva folytattam. Persze ahhoz hogy, ne jöjjön nekem meg kellett állnia. - A fény pedig csodálatos ahogy a vízen játszik. Nomeg, a napnyugtát figyelni a legjobb dolog. - Széles mozdulattal tárom szét karjaimat, hogy érezd a tér súlyát. - a tó felett a legjobb a kilátás, a kastélyon kívül. - Nem volt konkrét ulticélom. Tényleg nem. Na jó, ezzel most hazudok. Tudat alatt igenis volt. A tiltott rengeteg felől, a tóra vetül egy kis szikla. Ha ki tudok szökni éjjel észrevétlenül, ott szoktam figyelni a holdat. Meg a napnyugtákat. Persze sokszor emiatt lemaradok a vacsoráról... A többiek pedig azt hiszik, hogy ilyen kis buzgó mócsing vagyok, és tanulok... Én pedig meghagyom őket ebben a hitükben. Egy pillanatig elábrándoztam a dolgon, és nem hallottam hogy Raelyn nekem szegez egy kérdést.

- Bocsi... mond még egyszer. Kicsit elkalandoztam. - Mosolygok rá bocsánatkérés képp. Talán elviszem oda.. Talán. Az ilyesmit ki kell érdemelni nemdebár? Ő persze egy kis csipkelődés után, elmondja mit akart. Közben megáztatom a kezem a tó vizében, majd játékosan lefröcskölöm a kezemről csöpögő vízzel.
Rég éreztem ilyen jól magam. A lányok többsége túl kiszámítható. Talán az üdítő ebben az egészben, hogy nem akarom felszedni, nem akarom elcsábítani. Egyszerűen.... Csak szeretnék valakivel szabadon nevetgélni. Persze alaposan utána gondoltam a családfájának. De tudtommal nincs olyan rokona, aki kapcsolatban lenne nénémékkel. Arról tudnék. Ha jól emlékszem van egy bátyja, és csak az Anyja él már. Vajon mi történt az apjával...? Kár ezen gondolkodni. Talán majd egyszer elmeséli. Bezzeg nénémék sosem fognak anyámról mesélni. Mindig azt hangoztatják, hogy a suli után én viszem tovább az Vessalius“birodalmat” ahogy ők hívják... nevetséges. Már most rám parancsoltak, hogy barátkozzak aranyvérűekkel... Kicsit el is komorodom. Aztán hamar túlteszem magam rajta. Csak annyi a dolgom, hogy gyarapítsam a vagyont, és a hírnevük tiszta maradjon. Ez még teljesíthető. A barátaimat pedig még egyenlőre én választom meg...Nagyon elgondolkodhattam, mert Rae már egy ideje szólongat.
- Ne haragudj. - megrázom a fejem. Végül válaszolok neki.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 24. - 13:49:08
NATH

Nath nevetésben tört ki.
Kissé furcsálltam, sőt, zavarban éreztem magam - először azt hittem, azért teszi mert rossz irányba indultam. De ez azért annyira csak nem nevetséges dolog, hogy jókedvében a földre puffanjon...?
Aztán elnézést kért, és megmagyarázta a kis kitörését - áháá, szóval a kifejezésem miatt. Ezek szerint én kivételes személy lennék, hogy a bűvészkedés szót használtam?
Mielőtt felelhetnék, Nath a semmiből varázsol elő egy virágszálat, és átnyújtja nekem. Meglepetésemben megszagolom, de nem, nem mű. Igazi, finom illatos.
-Köszönöm, de ha ennyi ajándékkal halmozol el, nem tudom majd hova tenni őket-
Figyelmeztetem cseppet sem komolyan, aztán elindulok mellette.

-Egyébként meg a bátyámmal egy mugli városnegyedben lakunk, azért vagyok hozzászokva... Tudod milyen szerencsétlenek, amikor például eltörnek egy szép vázát, és ott sopánkodnak hogy jajj venni kell egy újat, amikor csak egy pálcapöccintés és kész? Jobb mint az új-
Lendülök bele egészen a mesélésbe. Fel sem tűnt, hogy milyen rövid idő alatt mennyire felszabadultunk mind a ketten. Talán a bűv... vagyis, varázslatok teszik.
Aztán gyorsan korrigáltam magam.
-Mármint a bátyám pálcapöccintése. Mi ugye még nem varázsolhatunk-  Sóhajtottam, aztán a fiú hirtelen előttem termett. Még időben megálltam, így megakadályozva az ütközést, de azért küldtem egy szemrehányó-mosolygós pillantást.
-Hát, rendben. A napnyugta nagyon szép.-

Lassan elértünk a tó széléhez, és a nap már lemenőben volt. Egyelőre mindent rózsaszín köd borított, az igazi, gyönyörű pirosas árnyalatokra még várni kellett. Általában ilyenkor már nem járkáltam kinn a birtokon, bár úgy tűnt hogy nem is tudtam miről maradtam le. Szemem a tó fodrozódó vizén legeltettem, amikor kaptam belőle egy kicsit az arcomba.
-Hééé-  Kiáltottam, reflexből felpattantam és arréb ugrottam a nyakamba zúduló víz elől. Azonban visszafröcskölni nem tudtam, már túl messze voltam a víztől. Szemem pimaszul megcsillant, és előkaptam a pálcámat.
-Agumenti!-
Azzal pálcám végéből vékony vízsugár lövellt ki a fiú irányába. Ha ügyes, talán még elugrott, mire én kacagva ültem vissza mellé.
Aztán egyszercsak minden vérvörösnek tűnt, ahogy a nap lassan alábukott a horizonton. Az ég, a tó vize... Egyedül a nap narancssárga korongja törte meg a hátborzongató színt. Meglepettem pislogtam párat, és tovább figyeltem a jelenséget, amíg vége nem szakad. Nath-ra sandítottam: ő is ugyanúgy el volt kalandozva, mint én.
-Ez tényleg gyönyörű.. Köszönöm hogy elhoztál ide. Jövök neked eggyel-  Böktem oldalba.
Aztán már nem is a tájat figyeltem, hanem Nath-ot. Vajon min jár az esze, hogy így elkomorult?
-Min gondolkodsz, Nath? Ugye nem az alkímián? Mert akkor felejtsd el nyugodtan-
Mondtam neki csak úgy ugratásból, bár fogadni mertem volna hogy nem szereti az alkímiát és nem erről van szó, hiszen az előző mondatomra sem jött visszajelzés. Pedig nem is mondtam rá Silencio-t...



Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 09. 25. - 19:17:20
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

A lány kezdett engedni a szoros ölelésből, majd felnézett Nickre lassan elengedve a fiút. Arleth rettentő szomorú volt amiatt, hogy egyszer majd be kell állnia Voldemort szolgái közé. Látszott rajta, hogy nem ez volt az élete célja. De a válaszából kiderült, hogy mit is fog tenni. Be fog állni. Nem fogja azt megtudni, hogy mi lenne, ha nem állna be, mert beáll a halálfalók közé. Csak az apja akarata miatt. Nicolas figyelmesen hallgatta a lányt, de nem értette, hogy miért teszi azt, amit nem szeretne. Hogy miért az apja mondja meg neki, hogy mit tegyen. 
A srác hirtelen meghökkent a kérdésen. Valóban beakar-e állni közéjük? Meglehet. Nem tudta eldönteni, hogy Arleth szemében a remény csillant-e meg, hogy nem csak egyedül kell beállnia, vagy a szomorúság, hogy egy közeli ismerőse is azzá válik majd. Kicsit nehezen, de Nicolas válaszolt a kérdésre.
- Hát ha úgy lenne talán beállnék, de még nem tudom, hogy mit szeretnék a jövőben csinálni de lehetséges, hogy az akarnék lenni.- a lányra nézett, hogy most mit reagál majd erre. Meglepődik, vagy boldog lesz, netalántán szomorú.
Arleth ismét beszélni kezdett, s bocsánatot kért, hogy az előbb kiborult. Nick ezt elnézte neki, nem volt ezzel semmi baja.
- Semmi gond nincsen.- mondta, majd érthetetlen módon megszorította egy kicsit Arlethet, és egy puszit nyomott a homlokára. Ezen ő maga is elcsodálkozott, hogy miért csinálta, s ismét próbálta elfojtani kedvességét, ami talán egy kicsi maradt benne. Nem szeretett kedves lenni, de most mégis az volt. Nem tudta ezt megmagyarázni, hogy miért, de így történt.- Nálam tudod, hogy bármikor kiborulhatsz, de ezt te is jó tudod.- ismét kedves volt. Nem tudta, hogy mi lelte, de nem akarta, hogy ez bármikor máskor előjöjjön. Csak Artlethel akart kedves lenni, senki mással. A lány kérdése közben a kék íriszekbe mélyedt. De ez nem sokáig tartott, mert ismét meghökkent, de ezúttal nem csak egy pillanatra. Lányok? És a szülei? De hát az egyik meghalt, és ezt tudja Arleth, vagy nem mondta el neki?
- Hát..- kezdett bele kicsit zavarodottan- ugye, mint tudod apám meghalt, tehát ő vele nincs semmi, anyám meg biztos megvan. A csajok meg..- ismét elakadt- Most szabad vagyok éppen.- mondta gyorsan mert nem akart erről beszélni. Senkinek sem. A lány ügyeket senkinek sem tárgyalja ki. Arlethnek meg főleg azért nem, mert, mert vele nem. Nem tudná ezt megosztani vele. Valahogy ez nem ment neki. Így ismét a lányra pillantott kicsit zavartan, hogy nem utalásképpen mondta, hogy szabad.   


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 09. 28. - 20:21:07
Raelyn

Istenien éreztem magam. Eltekintve persze a borongós gondolatoktól. Mikor viccelődve megjegyzi, hogy nem tudja hova tenni majd az ajándékaimat, kicsit sem komolyan visszavágok neki.
- Vissza is adhatod ha nem kell... De a virágért igazán kár lenne... finom illata van.

Nevettem amikor enyhe felháborodással törölgette magáról a vizet. Aztán enyhe megjátszott döbbenettel pislogtam, mikor én kaptam egy adagot a nyakamba. Végül ördögien elmosolyodtam, és elvégeztem egy szárítóbűbájt. Inkább nem ugrottam el, mert még a végén beleesem a tóba. Akkor már inkább egy pohárnyi víz, mint egy vödörnyi, és a megaláztatás vacsoránál.
Végül mindkettőnket lefoglalt saját gondolatainak árja, és a fények és színek orgiája. A naplemente gyönyörű volt de az én gondolataim nagyon elkalandoztak.
Pislogok párat mint aki álomból ébredt, enyhén megrázom a fejem, és felé fordulok. Miután elismételte mit mondott, amiből persze nem sokat halottam elsőre, enyhe fejrázással felkuncogok.
- Hát nem én vagyok az, akinek az alkímián jár éppen az esze! Neked jutott eszedbe! Egyébként pedig, csak elgondolkodtam. A családomról... a tiedről, meg úgy általánosságban. Elvárások, követelmények, küzdés... - a mosolyom szomorúvá vált. - Vajon minden aranyvérű leszármazottnak ez a sorsa? - mondom ezt inkább az épp végképp lebukó nap utolsó sugarainak, mint neki.

Végül felállok, leporolom a nem létező fűszálakat ruhámról, és a kezem nyújtom felé.
- Sietnünk kell, ha ma még vacsorázni is szeretnénk. Eléggé későre jár. - Hirtelen ólomsúllyal nehezedik rám az utóbbi napok fáradtsága. Megdörzsölöm a szemem, és megrázom a fejem. Közben ő is felállt. - Indulunk? - Keserű szájízzel gondolok, azokra a házikra, amik még az ágyamon várják, hogy befejezzem őket. Ma sem fogok hamar lefeküdni. Az óra elötti megírás ötletét elvetettem, mivel ismerem magamat. kizárt hogy be tudnám fejezni. Így marad a ma este. Még szerencse, hogy nincs sok.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 09. 30. - 18:30:51
.::: Nicolas <3 :::.


Zavarodott, kétségbeesett, tehetetlen, nem tudja, hogy miről mit gondoljon. Hülyeségeket kérdez, furán válaszol, meggondolatlan ... Nincs jól.
Kezeit becsúsztatta a zsebébe, miután magára húzta a kapott pulcsit, mert valóban, már keményen zuhogott az eső, és dörgött is, na meg villámokat is meg lehetett figyelni. A válaszra felpillantott, és kedvesen elmosolyodott.
-   Oké. Értem. Bocsi ... Az értelmetlen kérdésekért, csak kivagyok ... Túl sok minden jár a fejemben most. – félmosoly, majd ismét elfordítja tekintét. Szőke tincsei csuromvizesek, és ruhái is kezdenek elázni. Aztán Nick megszorította, és még puszit is kapott a homlokra. Érhetően elmosolyodott, miközben a fiúra pislogott, kedvesen, kicsit megszeppenve. Furcsa .. Vele örökké is kedves volt, de másokkal, megfigyelte, hogy nem ennyire ... Bár vele is így van a dolog, de azért ... Elgondolkodtattó. És a megjegyzés ... Bájos, hálás mosoly, újból. Most Arleth részéről.
-   Jajj, igen, tudom .. Ohh, bocsánat. Annyira tapintatlan vagyok ... Mondom, nem vagyok jól. Bocsi. – bűntudatosan felnézett a fiúra, ártatlan kék íriszeivel. Most komolyan nem tudja, merre van. Tudata nélkül, egyre cifrább és érthetetlenebb kérdéseket tesz fel. A szabad vagyok éppen mondatra gyorsan bólintott, valóban, kényes téma, nem ismert magára, hogy miért is hozta fel.
-   Nem megyünk be? Akármennyire is szeretem az esőt, nem akarok csurom víz lenni ... – jegyezte meg kedvesen, bár már most is csupa víz volt, de minegy. Ha Nicolas beleegyezik, felpattan, és háztársa mellett elindul oda, ahova esetleg ő javasolja. Közben néha a srác arcát kémleli, néha meg a villámcsapásokat figyeli.

[Bocsii - bocsii, a késésért, meg minden ... Most ennyire futotta, köv. hosszabb leszek. ^^ ]



Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 10. 01. - 11:07:45
NATH

Azenath nem haragudott meg a vizes kis akciómért, de mondhatjuk bosszúnak is. Jófej. De azért a virágot nem fogom visszaadni, egy ügyes mozdulattal a hajamba tűztem és ide-oda forgattam a fejem, megmutatva új hajdíszemet. Tényleg nagyon finom illata volt.
Aztán elárulta, min gondolkodott annyira - a családján. Ahogy hirtelen belegondoltam, semmit sem tudtam róla. Se azt van-e testvére, szülei... Viszont annyit igen, hogy aranyvérű. Az ilyeneket szokás tudni.
"A tiedről" - az enyémről is?
Egy pillanatra úgy gondoltam, jobb lenne ha hanyagolnánk a témát, először is mert én semmit sem tudok róla ő pedig igen rólam, másodszor mert láttam rajta hogy nem kedvence a téma, egészen elkomorultak a vonásai. Ahogyan nekem sem: akkor már ketten vagyunk.
Következő kérdése, amit talán nem is hozzám intézett - amolyan költői kérdés volt - eléggé meglepett.

-Ez a sorsa? Mire gondolsz?- Próbáltam volna elviccelni a dolgot azzal, hogy "Minden aranyvérűnek egy vöröshajú, vízzel fröcsöklő lánnyal kellesz eltöltenie a délutánt a tóparton, büntetésként?" - de inkább mégsem mondtam ki hangosan, hanem vártam, mit fog válaszolni.
-Akkor azért annyira mégsem fenékig tejfel az aranyvérűeknek, ugye?-
Kérdeztem, levonva a következtetést  a követelményekre, küzdésre gondolva, ahogy ő is említettem. Biztosan nagyon kemények...

Egy pillanatra elgondolkodtam, milyen lett volna az életem, ha mégsem kapok bagolypostát, hogy felvételt nyertem a Roxfortba. Ha nem lettem volna boszorkány, hanem egy egyszerű mugli. Kijártam volna az általánost, valószínűleg idén kezdeném a 2. iskolát, amit ha jól emlékszem gimnáziumnak hívnak. Nem vagyok otthon a témában, na. Aztán mehetnék dolgozni? Semmi varázslat, legendás lények gondozása, beszélő festmények, kviddics... Najó, unalmas a muglik élete.
Elégedett szusszanással nyugtáztam, hogy varázslók közé születtem.

Csak azt vettem észre, hogy Nath felállt mellőlem, és a kezét nyújtja. Elfogadtam és kénytelen-kelletlen én is feltápászkodtam a földről.
"Sietnünk kell"? Máris hangoztatni akartam nemtetszésemet, aztán rájöttem hogy még most sem válaszolt a kérdésemre, hogy mi is az ő sorsa. Az aranyvérűeké.
Nem akar válaszolni hasított belém, és figyeltem, ahogy megdörzsöli a szemét. Vagy csak álmos.
Zokszó nélkül elindultam mellette, bár engem most egyáltalán nem izgatott a vacsora. Ha lekésem, maxiumum összeütök magamnak valamit...
Ja, hogy Nath fiú. Nem tud főzni. Meg gondolom amúgy sem szereti kihagyni a hatalmas kajálásokat a Nagyteremben. Elmosolyodtam magamban, és máris elhatároztam, hogy egyszer csinálok neki valamit. Már csak a virágért is, meg persze a kedvességéért. Vagyis, megpróbálok csinálni valamit.
Rásandíottam, és figyeltem a tekintetét, minden rezdülését. Vajon rászánja magát hogy válaszoljon?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 10. 02. - 20:16:30
Raelyn

Rápillantottam, mélyen, és hosszan miután megszólalt, meglepett hogy egyeltalán kicsúszott a számon, egy ilyen mondat. Ha nénémék megtudják... Mindegy ezen kár rágódni. Azon viszont el kellett gondolkodnom, amit kérdezett de csak eg picit. Végül ez a gondolatmenet olyan hosszúra nyúlt, hogy el is felejtettem akkor ott megválaszolni.
De szerencsére, nem olyan mélyen, hogy ne vegyem észre, nem sok kedve van visszamenni. Nem mintha nekem nagyon lett volna. De már napok óta alig mtatkoztam étkezéseknél. Még a végén szóváteszik a pletykás ribik...

Egy darabig nem igazán sietősen lépdeltünk csendben egymás mellett, végül rászántam magam a válaszra. Mentsd, ami menthető. Azt hiszem csak össze kellett szednem a gondolataimat.
- Az aranyvérűek sorsáról kérdeztél ugye? Nos... igazándiból nem tudom a többieké milyen... Najó, ez így nem igaz. A Weasley-k például bologok, de valjuk be... szegények... A Malfoyok gazdagok... és néz rá az ifjabb Malfoy-ra nem tűnik túl boldognak.  Bár már találkoztam olyannal, is aki boldognak tünt... de a családja vagyona, pökhendivé tette, és nagyképüvé. És olyanal, is, aki megszeppent madárkaként viselkedett. Azt hiszem nevelése válogatja. De talán még megkockáztatnám azt is, hogy a szeretet kimutatásának képessége... hiánya, nem létezése is lehet az ok...Ez de drámaian hangzott. - kuncogok jókedv nélkül.
 - Az elvárásokat meg lehet szokni. az állandó negativ érzelmeket, viszont nehéz. Az én helyzetem... más. - Elgondolkodva hajtottam le a fejem. Hagytam, had hulljon egy tincs kivételesen szeliden arcomhoz lágyan. Eltűnödve néztem ahogy lépdelek. Jobb, bal. Jobb, bal.
-Mert én alapvetően a szülői hozzáállásra gondolok. Én nem emlékszem a szüleimre. Kicsi voltam amikor meghaltak. - torpanok meg és nézek a bíborvörös, és rózsaszin szinekben játszó égre,  de semmiképpen nem rá. Mert ez olyan égbekiáltó hazugság volt, hogy lassan kezdtem undorodni magamtól. De az ember őrizze meg a titkait bármi áron... Nem igaz?
- Csak az tudom hogy ami nyáron vár, inkább szól pénzről és hatalomról, mint szeretről. - Rámosolyogtam, de nem volt igazi mosoly, a szemem végtelenül szomoró volt. Abban a pillanatban ürességet éreztem, és visszasiratta lelkem a gyermekoromat.
- Kielégítettem a kiváncsiságodat? - Rögtön eszembejuttott, hogy ez a búskomorság olyasmi, ami ellen tenni kell hiszen az élet öröm!
- tudod nem muszáj ám visszamennünk Csak azért gondoltam, mert biztos vagyok benne, hogy megindul a pletyka. Túl sokan ismernek azt hiszem. Mindkettőnket. Miattam sajnos van alapjuk rá. alig jártam lenn az utóbbi napokban. –kicsit aggódva figyeltem aztán  Egy újabb kis trükk terve formálódott meg fejemben. Most már szívből mosolyogtam rá, és felkuncogtam.
- Vagy adjunk alapot ezen feltevéseknek? - villan pajkosan a szemem, mert még mindíg akad egy két diák kinn a szabadban. A suttogás pedig hihetetlenül gyorsan tud terjedni.
- Ne haragudj ha nagyon elszáltam volna ezzel a kis monológgal. Csak jó valakivel megosztani. - Újjamat az ajkára helyeztem lágyan. - De kérlek... Tartsd titokban, hogy én is ember vagyok, mint bárki más. - Kacsintottam rá és egy olyan mosolyt kapott, amit uoljára édesanyám látott az arcomon. Meleg, és szívem legmélyéről jövőt.
- ja, jut eszembe. -Gyors mozdulattal, vigyázva hogy hozzá ne érjek, elhúztam kezem a hajába túzött virág mellett, ami narancssárga árnyalataiban kezdett pompázni a vörös helyett.- Így ni. Ez sokkal jobban mutat a hajadban. - Léptem el tőle, és folytattuk utunk a kastély felé


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 10. 08. - 15:19:03
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

Az eső már szó szerint zuhogott, s nagy cseppjei hatalmas víztömeget zúdítottak Nicolas fejére. De a srác ezzel nem törődött. Pulóvere immáron Arlethen pihent, aki éppen abban a percben húzta fel magára azt, mert hát meg kellett mondani, hogy eléggé hideg volt, csak Nick nem fázott. Nem volt az a nagyon fázós típus.
A mellette ülő lány megállás nélkül bocsánatért esedezett, mert feltett néhány kérdést Nicolasnak. A srác már egy kicsit unta a bocsánat kéregetés szüntelen folyamatát, így megszólalt.
- Nincsen semmi gond. Tőlem kérdezhetsz bármit, csak nem biztos, hogy értelmes választ is fogsz rá kapni.- vigyorodott el a srác. Igaz nem szerette, hogy ha kérdezgetik, de néhány embernél ezt el tudta viselni. Most is tűrte egy darabig, de miután Arleth folyamatosan bocsánatot kért a kérdések feltevése után, megunta.
Egy kicsit elgondolkozott azon, hogy a lány hogyan akar halálfaló lenni, vagy legalábbis nem akar, hanem csak muszáj neki, hogy ha nem képes egy embert megölni. Mert hát, ahogy eddig megismerte, Arleth az a típus volt, aki igaz, hogy zárkózott az emberek előtt, de nem egy vérengző fenevad, aki egy utasításra bárkit meg tudna ölni. Egyáltalán nem gonosz teremtés a lány, csak nem nyílik meg akárki előtt. Ekkor Nicket a gondolkozásból az zökkentette ki, hogy Arleth megkérdezte, hogy nem mennek-e be, mert nem akar elázni.
- Tőlem bemehetünk.- mondta a srác vállat vonva, majd felállt. Ránézett a lányra, aki már így is el volt ázva, sőt Nicolas is, így nem értette, hogy miért kell bemenni, de hát ha Arleth azt akarja… Bár az az igazság, hogy Nicknek olyan mindegy volt, hogy most még jobban elázik-e vagy sem, mert már így is facsarni lehetett a ruhájából a vizet. Szép lassan sétálgatott az iskola épületének az irányába, s közben elég nagy csend telepedett rájuk.
- És veled mi újság?- kérdezte, hogy egyrészt megtörje a csendet, másrészt pedig, hogy ne legyen bunkó, és ne viszonozza a lánynak az előbbiekben feltett kérdését. Ismét Arlethre nézett. Haja immáron tiszta víz volt, s a szőke tincseken  vízcseppek úgy voltak, mint a gyöngyszemek. Nicolas zsebre rakta a kezét, s ismét kérdezett.
- Merre menjünk? Van esetleg erre valami féle terved?- kérdezte, mert neki fogalma sem volt arról, hogy merre tovább. 


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 10. 10. - 09:46:08
NATH


Végül megszólalt.
Hallottam a hangján hogy bizonytalan, és nem találja a megfelelő szavakat. De nem szóltam közbe, hagytam hogy kibontakozzon. Az aranyvérű családokról beszélt - de még mindig nem a sajátjáról, hanem csak úgy általánosságban.
Amit mondott, nem csak az aranyvérűekre vonatkozik, hanem úgy kábé az összes családra. Van akit elkényeztettek és pökhendi lett, van aki visszahúzódik és megszeppent madárkaként viselkedik. "Nevelése válogatja."

" Az én helyzetem... más."
Erre meglepetten kaptam fel a fejem, mert bár kissé szégyelltem, hogy nem tudtam semmit a családjáról, még most sem, így se hogy beszélt róla. Legalább valami apró kis részlet ha beugrana, ahh... Hülye fejem...
Végül kimondta, hogy a szülei meghaltak. Még jobban meglepődtem, amikor így sem jutott eszembe semmi más. Pedig így, ezek alapján már biztosan kellett volna. Magyarul, Nath ezt nem híreszteli, amit persze teljesen megértek. Van egy pár diák a Roxfortban, akiknek elhunytak a szülei. Egyesek titokban tartják, mások reklámozzák, hogy milyen kemények, vagy pedig azért hogy sajnáljuk őket... Nath nem ilyen. Ezért nem is tudtam erről - most hallom először.

-Nath- A vállára tettem az egyik kezem, és pár pillanatig ott is hagytam  -Nagyon sajnálom-  
Bátorítóan megszorítottam, majd elvettem tenyerem a válláról. Bár ha belegondolok, lehet hogy Nath jobban is járt így. Hogy nem ismerte a szüleit, és csak néhány fénykép maradt meg róluk emlékként. Ha emlékezne rájuk, sokkal nagyobb fájdalmat jelentene neki a veszteség. Én tudom.
Viszont a nyarat nem kedveli. Furdallt a kíváncsiság, miért. Valószínűleg közeli rokonoknál lakik, akik nem kedvelik, csak púp a hátukon mióta meghaltak a szülei, és állandóan sanyargatják, mindig mindenből a legjobbat várják el tőle, vasfegyelem, szigor...
Najó, tudom hogy néha kicsit szélsőséges vagyok. Nem gondoltam volna, hogy nem járok messze az igazságtól.
De egyelőre nem kérdeztem rá. Felzaklatta ez a téma, hagyjuk inkább későbbre. Talán majd egyszer elmondja magától, faggatózás nélkül.

-Ki- Feleltem, és Nath hamar le is tért arról a veszélyes ösvényről, amit az imént feszegettünk. Kicsit mérges is lettem azon amit mondott.
-Mióta érdekelnek a pletykák? Mert engem már rég nem-
Kissé megsértődve, már épp mondani akartam hogy "Félsz hogy kettőnkről fognak suttogni?" de megelőzött, és máris megcáfolta a kérdésemet. Visszamosolyogtam, de nem tudtam megszólalni, mert megint megelőzött. És befogta a számat. Kissé megilletődtem, de most nem vörösödtem el. Mikor elvette az ujját a szám elől, rámmosolygott, én pedig ugyanúgy visszamosolyogtam. Végül nem mondtam semmit - az a mosoly elárulta, hogy nyugodt lehet, megőrzöm a titkát.

-Hmmm?- Pillantottam magam felé, de mivel a virág oldalra volt tűzve, nem láttam, mit művelt vele Azenath.
-Csak azt ne mondd hogy levelibékává varázsoltad a virágom. Bár azt hallanám ha brekeg-
Tűnődtem el, és tovább sétáltam a fiú mellett. Elgondolkodtam azon amit mondott, és hirtelen elé pattantam, hogy megállítsam.
-Várjunk csak! Azt mondtad "Miattam sajnos van alapjuk rá." Tényleg?-  Szemem pajkosan megcsillant, és folytattam
-Szóval te mostanság itt töltöd az idődet... A csajokat hülyíted, mi? Lebuktál!-  Mondtam neki vádlón, bár egyáltalán nem komolyan, inkább csak hülyéskedtem. Az is lehet, hogy érzékeny pontra tapintottam, de szerintem még mindig jobb mintha a családról beszélnénk. Kíváncsi voltam vajon mit fog szólni hozzá - lelepleztem a nagy nőfalót! Bár, Nath nem úgy nézett ki mint aki kihasználná a lányokat. Dehát, nem lehet tudni...  Felvont szemöldökkel figyeltem mit felel.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 10. 13. - 15:09:39
Raelyn

Elém ugrott hirtelen, így meg kellett torpannom.
Ördögi vigyor terült szét az arcomon, meghalva a Játékos vádakat.
előre hajoltam, lágyan megsimogattam a haját, végigsimítottam az arcán, végül az állánál egy ujjammal arra kényszerítettem, hogy hajtsa hátrább a fejét, de még mindig lásson engem.
- Csak nem te is csatlakozni szeretnél a népes rajongótáboromhoz? - Végül ellépek, és mosolyom jelzi, hogy a flörtölés egyáltalán nem volt komoly.
- Ha itt, nem is, akkor máshol. Sok lány fordult már meg a karjaim közt, de legtöbbjüknek csak egy csinos, Gringots-i széf vagyok. Alapelvem az, hogy egy lány megérdemli a kedvességet, a szeretetet és a tiszteletet. Ám sok iskolabeli azt hiszi, hogy egy kedves mosoly, és az ember rögtön el is van kötelezve. Szeretek flörtölni. szeretem éreztetni másokkal, hogy különlegesek. No meg persze viccelődni. Van, akiknek nem tetszik, van akik féltékenyek, mert másnak teszem a szépet. Ezért hoztam fel, a pletyka témát. ők előszeretettel csámcsognak a magánéletem dolgain. - halkan felnevetek.
- Te kinéznéd belőlem, hogy akarattal bántsak meg másokat? Az üzleti élet nyilván megköveteli ezt, de a magánkapcsolatok terén, azt hiszem nem lennék rá képes.
Elindultunk újra egymás mellett. Már nem igazán siettünk, inkább csak élveztük.
- És te?  Sok ifjú fejét csavartad már el? vagy inkább csendesen tartogatod magad a nagy Ő-nek, ki fehér pegazuson szárnyal be a sötét csillagos égboltról álmaidba? - Szónoklati pózba vágtam magam, a mondat hatásának kedvéért, de látszott rajtam, hogy nagyon is érdekel a válasza.
- mellesleg pedig... Mond csak... az "eseted" vagyok? Lehetnék én álmaid délceg lovagja ifjú hölgy? - Megint egy kis viccelődés, és a jókedvtől mindkettőnk arca kipirosodott.
- Ha ilyen csillogó szemekkel megyünk vissza, még a végén azt hiszik ólunk, szerelmesek vagyunk...


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Arleth Gresham - 2009. 10. 14. - 18:54:32
.::: Nicolas <3 :::.

Valóban ki van akadva ... Arleth Greshamot nem mindennap látni többször bocsánatot kérni, egymás után, a meggondolatlan kérdései miatt. Vajon merre van elkalandozva?
A vicces megjegyzésre felpislog, halványan elvigyorodik, majd sebesen fel is áll. Be kell vallani, hogy annak ellenére, hogy a fiútól elkunyilta a pulcsiját, rendesen fázott, sőt, örökké sápadt kezei most pirosak voltak, bár nem igazán látszodtak ki a zsebeiből. Szája összeszorítva, a vacogást megakadályozva. Csupa sár, meg csurom víz. Ha már elindultak, menjenek egy szárazabb helyre. Gyors léptekkel közelítette meg a Kúriát, miközben választ is Nick kérdéseire, bár kicsit lassan, és szaggatottan.
- Mondjuk a klubhelyiség , megfelel ? - ez az egy hely jutott most úgy eszébe, hirtelen, a legértelmesebb hely. A nagyteremben csak vihogó libákat látni, általában a folyosókon is, meg máshol is, de a klubhelyiségben, ott nincsenek olyanok. Csakis velük egyenrangú diákok .. Persze vannak kivételek, mindenhol vannak. De azt a helyet akkor is szerette. Nem szokott sokat kimozdulni a Kastélyból, csak esetleg a birtokbra, de a Kastélyban a kedvenc helye kétség kívűl a klubhelyiség. Csendes, nyugodt, nem zavar senki senkit, nem sápítoznak az elsőévesek, a negyedikesek meg nem pletykálkodnak, stb ... Megérte ebbe a házba kerülni, tény és való ... Mostmár büszke arra, hogy mardekáros, és hogy elődei is azok voltak. Perszee, lakozik benne egy jó énje is, mint mindenkiben, csak ezt nem örökké és nem mindenkinek mutatja ki ... Otthon felkészítették rá, hogy bizonyára ide fog kerülni, ebbe a házba, a de ki volt zárva . Még most is megborzong kicsit, ha arra gondol, mi lett volna, ha annak idején, öt évvel ezelőtt a süveg nem a Mardekárba, hanem mondjuk a Hugrabugba osztotta volna. Szőrnyűség, botrány, és valószínűleg kitagadták voltna ... De nem így volt.
- Mi, tervem? Öhm, nem terveztem mára semmit, mint általában. Csak kijöttem kicsit sétálni, a nagyteremből, mivel a hollóhátasok egy csapata nagyon odavolt magáért, és picit idegesítettek. De egyéb tervem nem volt. Nem is sejtettem, hogy találkozok veled. De akkor a klubhelyiség jó lesz? – mindezt csöppnyi derűvel mondta, meg egy apró mosollyal, és csillogó szemekkel. A másik kérdésre meg ...
- Velem? Semmi különös, ahogy szokott lenni ... Tudod, unalom, tanulás, magány, unalom ... Na meg órák. Otthon meg szerintem minden rendben, bizonyára. Bár rég nem hallottam már semmit a családról, biztosan jól vannak. Ha valami lenne, szóltak volna már, vagy legfeljebb a Reggeli Prófétában írná. Szóval a szokásos, nekem unalommal teli élet. – egy apró vigyor, mivel már megszokta ezt az életét, nincs amit tennie ez ellen. Vagyis van, csaak . Nem akar, lehet, vagy nincs ambíció. De hamarosan felnőtt lesz ... Majd, szeptemberben, betölti a 17 – et. Akkor minden megváltozhat. Ki tudja. Ha erre rágondolt, kicsit el is szörnyűlködött, meg kíváncsi is volt. Apja mondatai csengettek fejében, akármikor eszébe jutott az a szó, hogy szülinap, vagy valahol találkozott a 17es számmal, akár egy könyvben, bárhol ... Lesz egy különleges meglepetésem számodra. Bizonyára tetszeni fog. Na és ezzel mire utalhat? Van egy sejtése, de bízik benne, hogy nem fog beigazolódni. Méég nem. Aztán felpillantott Nicolasra.
Mellesleg, nem véletlenül cserélte fel a kérdéseket, vagyis válaszolt a másodjára feltett kérdésre hamarabb. Pontosabban véletlenül, vagyis, ezen is látszik, hogy kicsit kivan, bár valószínúleg a semmi miatt, vagy ki tudja, az élet terhei .. ? De kicsit kivan akadva szegény, az biztos. ( x) )
- És veled, azonkívűl, amiről beszéltél? Esetleg új ismerős, vagy új mardekáros arc, akit még nem ismerek? – kedves hangnem, bátorító mosoly – a fiúval örökké is így beszélt. Nem, nem azért, mert szerelmes volt. Úgy tekintett a srácra, mint a bátyjára, olyan bátyra, amilyenre örökké is vágyott. Kettő is van neki, de egyik sem méltó semmire, amennyit törődtek a húgukkal, az semmi. Nick viszont annál többet. Nagyon fontos a lánynak, és valószínűleg ez az érzés kölcsönös.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 10. 15. - 08:21:41
NATH


Héééé!
Most meg mit piszkál? Óvatosan figyeltem, ahogy a keze közeledett az arcom felé. Attól még hogy 5 éve ház és évfolyamtársak vagyunk, ne gondolja hogy az első igazi beszélgetés után a karjaiba hullok! Már kicsit lehűlt a levegő ahogy közeledett az este, és meleg keze érintésétől megborzongtam. Államat feljebb emelte, mire én gyanakvóan összehúztam a szemöldököm - bár nem néztem volna ki belőle, hogy mást is tesz. Túl rendesnek gondoltam, minthogy váratlanul lesmároljon.
És úgy is lett, óvatosan ellépett tőlem. Diadalmas mosoly terült szét az arcomom, amiért nem estem pánikba és átláttam a kis trükkjén.
-Eszem ágában sincs- Feleltem élesen. Igazat mondtam; bár ha be akartam volna kerülni abba a bizonyos rajongótáborba, se mondtam volna meg. Valahogy az ilyen dolgokat megtartom magamnak, és főleg nem az illetőnek tálalom ki.
Mondott pár dolgot a magánéletéről, egyáltalán nem fogalmazott szemérmesen. "Sok lány fordult már meg a karjaim közt" - óh jó tudni. Ezek szerint nem nyúltam annyira mellé a feltételezésemmel. Örültem, hogy a tizenharmadik érzékem kivételesen jó megérzést sugallt.
Azt azonban nem hittem el, amit a lányokról mondott. Hogy ő csak egy "csinos Gringots-i széf" nekik, magyarán kihasználják. Rendben, lehet bennem is van egy kis feminizmus, de tapasztaltam már a fiúk milyen lazán kezdelik a nőügyeket, míg ki tudja a lányok hányszor sírják tele a párnájukat. Lásd Miles, ő ugyanez pepitában. Ha szakít az egyikkel, majd jön a másik. Szerencsére velem nem ez a helyzet: eddig egy barátom volt összesen, az is kábé két hétig tartott. Komoly kapcsolat nem igaz? Hamar rájöttünk hogy nem illünk össze, régen is volt, éretlenek voltunk.

-Aha- Feleltem, mire feltett egy kérdést, szerintem képes lenne-e bántani lányokat. Nos, nem hiszem hogy bántaná őket szántszádékkal, de attól függetlenül megbánthatja őket, nem? Igen, jól tette fel a kérdést: "akarattal":
-Nem hiszem.- Megütötte valami a fülem. -Micsoda, üzlet? Milyen biznissz?-
Kérdeztem, hisz' fogalmam nem volt arról mivel üzletelhet. Bár volt egy tippem a bűvészkedéseivel kapcsolatban.
Elmosolyodtam a kérdésén és egy pillanatra lesütöttem a szemem, de a pegazusos beszólásán elnevettem magam.
-Inkább a második változat, türelmesen várok hátha beszárnyal a képbe a herceg, és együtt repülhetünk el a pegazus hátán a végtelenbe- Mondtam kislányos vágyakozással és szépeket pislogva, mire kiöltöttem a nyelvem jelezve nemtetszésemet a csöpögős sztori hallatán (ráadásul a saját számból).
A következő mondata igazán meglepett.

-Hé ez most valami beugratós kérdés?-
Bököm oldalba, bár inkább gondoltam poénkodásnak mint komolynak a kérdését. Akkor nem így tette volna fel, ráadásul a kapcsolatait sem így tálalta volna.
-Nem- Vágtam rá, csak hogy megnézhessem a reakcióját, amin elnevettem magam.
-Nincs semmi bajom veled, de mindenki azt hinné hogy testvérek vagyunk. Meg inkább a nem-vörösek az eseteim, épp elég hogy nekem együtt kell élnem ezzel-
Mutatok a hajkoronámra, bár kétség kívül csodásan állt Nath-nak, olyan mesebeli volt a kinézete, szinte nem is valóságos.. Kiegészítettem magam.
-Egyébként nincsen olyan hogy "esetem". Legyen figyelmes, vicces de komolyan is lehessen vele beszélgetni, és nem mellesleg legyen őszinte. A külső nem minden-
Vázoltam fel előtte a véleményem, bár ahogy átgondoltam ezek mind illenek Nath-ra. Hiába, perpillanat havernak tudtam elképzelni és szerintem ő is így volt velem.
-Amúgy meg alig ismerjük még egymást, lehet párszor még találkozunk és majd hallani sem akarunk a másikról -
Mondtam, bár ezt nem tartottam túl valószínűnek.
Megérintettem az arcom: igen, már csak a tenyeremen is éreztem, hogy kissé kipirulhattam a heves beszélgetéstől meg a sok nevetéstől. Nem elpirultam, azt éreztem volna... Inkább csak jól éreztem magam.

// off: majd nézz be a Bolhapiacra :) //


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 10. 18. - 20:31:12
Raelyn


Először csak kuncogtam, majd az arckifejezését látva, hangosan nevetni kezdtem.
- Nem nem, ne nézz ilyen mindentudóan! Nem ARRA értettem. Jézusom nem falom én a nőket vagy ilyesmi. Hiszek a plátói szerelemben. - kacsintok rá. Majd elkomorodom egy kicsit, és eszembe jutnak az otthoni ügyek, ezt meg is említem, erre persze felkapja a fejét, és kérdez is.

- Igen jól hallottad... bizonyos üzleti ügyeket én intézek az iskolából a család számára. Az a hitvallásuk, hogy minél előbb kezdem, annál jobb. - rámosolygok. - Ami pedig az előbbit illeti, és csakhogy védjem magam, el kell mondanom, hogy komolyabb kapcsolatom igazából nem is volt... nem köthetem le magam. Pontosan ezek a rejtélyesen homályos családi ügyletek miatt. - Váltok kicsit viccelődően rejtelmes hangra.
A következő válaszán mosolyognom kell, mivel vizuális alkat vagyok és elképzeltem a szóban forgó jelenetet. - Látom magába is szorult némi romantika, nem veszett el teljesen a világ...

túljátszott csalódottsággal kapok a homlokomhoz, és hatalmasat színpadias sóhajjal kísérem.
- Ez az én szerencsém... - de a végén már mosolygok, és együtt nevetek vele.

- Mégis mi bajod a hajaddal? A vörös gyönyörű szín, kitűnünk vele a tömegből. Sokan szeretnének ilyen hajat, mint a mienk. Képzeld csak el hogy milyenek lennénk lila, vagy zöld hajjal... bár én a szőkétől is borzongok. Egyszer kipróbáltam. Hátborzongató volt. Mintha egy villogó szemű kobold nézett volna rám a tükörből. - elmosolyodtam az emlékre. No igen.. harmadik év eleje.. vettem egy könyvet a hajápolásról... abban találtam pár jó kis bűbájt. Még szerencse, hogy első próbálkozáskor, csak 10centit nyírtam le véletlenül a hajamból, kettő helyett... és nem az egészet.

Felsorolt nekem pár jellemvonást, és el kellett csodálkoznom.
- De hát pontosan ezek a dolgok tesznek valakit az “eseteddé” gondolj csak bele tudatlanul jársz kelsz, valaki felkelti a figyelmedet, mert valami loyat vélsz felfedezni benne, ami tetszik, amit te észreveszel, de lehet hogy más nem... Ha szereted az igazságos embereket, akkor nyilván nem kezdesz egy halálfalóval...és így tovább. Jellemvonások halmaza formázza meg azt az ideált, akinek hasonmását keressük ebben a nehéz világban. - egy barátságos mosoly, és egy  tincset újra a fülem mögé kell tűrnöm. Ha beértünk, megint rendbe kell hoznom a hajam... na igen hosszú haj átkai...
- Egyébként pedig – viccelődve megböködöm.- Igenis az eseted lennék, ha az elejétől kezdve potenciális jelöltként tekintettünk volna egymásra. De kétlem hogy ez most fennállna. Elvégre nem úgy nézel rám, mint egy rajongó fruska... és most nem akartalak megsérteni, félre ne érts. - kezdek el mentegetőzni, de csak egy kicsit. A következő mondata viszont meglepett.
- Te komolyan elhiszed amit mondasz? - felnevetek, már megint – hónapok óta nem beszélgettem ilyen jót senkivel sem! Azt hiszem kicsit elszigeteltem magam tudatlanul. Tanulás... levelezések, állandó nehézségek... Megfeledkeztem egy kicsit a körülöttem forgó világról. Belül. Kívülről persze azt hiszem semmi nem változott kedves bókok, és viccelődések... De semmi komolyabb. Még a végén stréberré fognak kikiáltani. Étkezéseken alig jelenek meg az utóbbi hetekben, és csak könyvek társaságában látni... - megint megdörzsölöm a szemem. Elég későre járhat, és lassan kezd levenni a fáradság a lábamról.
- ohh feljöttek az első csillagok... Meddig is maradhatunk itt kinn? Furcsa, de most már semmi kedvem visszamenni. - mindig is szerettem a csillagos éjszakákat. - megrázom a fejem. - ne haragudj ma egy kicsit szétszórt vagyok.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: † Nicolas Baxton - 2009. 10. 19. - 18:01:14
(http://www.frpgs.co.cc/images/5jej5ihboyyta3f5qxy0.jpg)

Arleth azonnal felállt, amikor Nicolas útnak indult. Igazából a srácnak fogalma sem volt arról, hogy merre tartanak, csak ment egyenesen előre a kastély irányába. A lány megkérdezte, hogy a klubhelyiség jó lesz-e. Nick nem tudott volna jobb helyet mondani így csak halkan motyogott.
- Igen.- válaszolta halkan, bár lehet, hogy ezt a lány nem igazából hallotta meg, mert annyira nem volt hallható. A srác udvariasságból megkérdezte, hogy mi újság Arlethel, de az csak annyit mondott, hogy nincs semmi különös. Ezek után ismét a kérdés merült fel, hogy a klubhelyiség jó lesz-e.
- Igen jó lesz, de ezt már az előbb mondtam.- válaszolt ismét a srác. Nem akarta megbántani a lányt a szokásos bunkó hanglejtésével, így most sem azt alkalmazta, mint eddig mindig, ha Arlethről volt szó.
Zsebre tett kézzel sétálgatott társa mellett, s közben elgondolkozott, hogy mit is kellene holnapra átnéznie valamelyik tantárgyból. Persze nem nagyon szokott tanulni, mert ő olyat soha nem csinál, de azért még is átnézi az éppen aktuális anyagot, hogy tudja miről is van szó. A tanulás nála szóba sem jöhetett. Ebben a pillanatban semmi használható gondolatot sem tudott felidézni, akármennyire is akarta azt. A „nagy” gondolkozásból csak Arleth újabb kérdése zökkentette ki, amelyre rögtön válaszolt is.
- Hát nem tudok valami sokat mondani most sem. Semmi új ismerős nincsen, mivel évvégén már nem is szokott olyan lenni.- mondta. Új ismerős? Ilyenkor? Eléggé furcsa kérdés volt ez Arleth részéről, de az ő dolga, hogy milyen kérdéseket tesz fel.
Az eső egyre jobban zuhogott, sötét fellegek borították a kastély és környékének egét. Egyáltalán nem úgy látszott a dolog, mint ha a felhők olyan nagy hirtelenséggel távozni akartak volna. Sőt inkább még maradni akartak legalább egy-két napot.
A két diák lassan elért a kastély épületéhez és Nicolas megcélozta egyenesen a klubhelyiséget.
- akkor irány a mardekáros klubhelyiségünk!- mondta a srác miközben tekintetét Arleth arcára szegezte.

Folytatás a klubhelyiségben!


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 10. 22. - 20:43:50
NATH


Ez az üzleti ügy kezd egyre érdekesebbé válni..
Ha már komoly kapcsolata sem lehet miatta. De vajon miért, annyira veszélyes munka? Lehet hogy sárkánytojásokat csempésznek vagy hasonló?
Egy pillanatra arra is gondoltam, hogy a halálfalókhoz van köze - de tényleg csak egy pillanatra - hiszen annál veszélyesebb dolog nem jutott eszembe, de hamar el is vetettem. Még ha nem is ismertem igazán Nath-ot, ezt nem néztem volna ki belőle, akkor már inkább törje össze a lányok szívét. A Nagyúrral kapcsolatos dolgokat inkább a mardekárosokhoz tudnám kapcsolni, persze azt sem mindegyikükhöz. Csak egy-két rejtélyesebb figurához.
Hamar tovább szaladt a beszélgetés, és láttam rajta hogy nem haragudott meg amiért nemet mondtam. Érdekes is lett volna, ha azt mondom: "Igen, persze, szívesen, te vagy álmaim fiúja!" Bár szerintem ő se várt ilyen választ. Biztosan volt már nem egy olyan lány, aki ezt mondta... Fúúh.

A vörös haj pártfogolásán eléggé elcsodálkoztam. Mindig mindenki ugyanezt mondta nekem: hogy fogjam fel mint ajándék, nagyon keveseknek adatik meg hogy kitűnhetek a tömegből, meg ilyenek.. De akkor sem szeretem ha megbámulnak, vagy irigy, bíráló tekintettel méregetnek. Mintha nem is ember lennék. Hát még ha néhány mugli a városban tudná hogy boszorkány is vagyok! Tuti kitérnének a hitükből és máglyára vetnének. Persze néhány évszázaddal ezelőtt.
-Mii!?- Szaladt ki belőlem akaratlanul, ahogy ránéztem és végigmértem, majd elképzeltem szőke hajjal.
-Nem mondod komolyan. És miért pont a szőkét próbáltad ki? Hogy alád kerülhessen a pegazus, te pedig légy a herceg?-
Ezen megintcsak nevetnem kellett, bár már ez nem volt újdonság, az egész utat végigkacarásztam. Ezek szerint a vörösek nagyon jól kijönnek egymással. Ahhoz képest ahogyan a nap indult, egész jól fejeződik be.. Najó, nem szólom el magam.

Ééés igen, visszatértünk az "eset" témához.
Hogy szeretem az őszinte és igazságos embereket. Végülis ő is őszinte, de olyan titokzatos. Lehet velem nincs rendben valami. Még ha tudnám, mi az az üzlet amiről szó volt. Ez a fenenagy kíváncsiságom...
A bökdösése ránt vissza a beszélgetésbe. "Igenis az eseted lennék!" Máris felengedtem és visszamosolyogtam rá, nyugodtan kifújtam ki a levegőt. Ha  az esetem lehetne, akkor kizárt hogy halálfaló. Hogy is jutothatott ilyen eszembe egy fél pillanatra is...? - korholtam le magamat.
-És neked milyen lány az eseted?-
Aztán láttam, hogy a szemét dörzsölgeti.
-Óóó, csak nem elálmosodtál? Az a sok tanulás..-  Avattam én is stréberré, persze nem komolyan. Hiszen itt volt az én bal kezemben is az alkímia tankönyv.

Az égre pillantottam, és tényleg: gyönyörűen felhőtlen, csillagos éjszaka volt. Akármilyen furcsa, nem szoktam ilyenkor kint járkálni. Persze szeretek kifelé bámulni az ablakon és nézni az eget, meg hallgatni a tücskök hegedülését (rokonlelkek) nade az mégsem olyan. Elhatároztam, hogy mostmár többet fogok kijönni, és ezt szóvá is tettem.
-Nagyon szép ilyenkor a Roxfort. Azt hiszem, néha kinézek majd még ide egy-egy sétára- Böktem fejemmel a tópart felé, amit már javában elhagytunk.
-Te szoktál tilosban járkálni?- Kérdeztem, mert én szeretnék néha kijönni takarodó után, de hiába van bennem a kalandkeresés, a hugrabugosok nem igazán kaphatóak ilyenekre. Úgyhogy azóta én is letettem róla, mert hát egyedül megint más. De ezután az este után, lehet hogy néha kijövök majd.
Akár egyedül is.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 10. 27. - 21:32:10
Raelyn

Felnevettem. - esküszöm ennyit nem nevettem az utóbbi időben, mint veled. Kösz, hogy rám integettél délután. - a nevetés mosollyá szelídült – Igen beismerem lebuktam a szőkeség valóban a herceg dolgokból eredt csakis a hölgyek kedvéért. Aztán rájöttem hiányozna a vörös hajkorona. Szeretem ahogy reggel a fény szikrázik rajta, és második napként csillog.

- Hm hm... Most megfogtál. Milyen lány az esetem? A flörtölő énem azt mondaná te vagy, de azt hiszem kupán vágnál ha ezt mondanám. Hmm. Mit válaszolhatnék? Szeretem a vidám, talpraesett lányokat. Akikben van spiritusz. Szeretem az őszinteséget, és a manipuláció mentes kapcsolatokat. A természetességet, és észt is szeretem. No és persze a vöröseket. - vigyorodom el ördögien. Megdörgölöm a szemem, és ő rákérdez.
- Valahogy úgy, igen. Nyugtalanul is alszom mostanság. A kettő együtt pedig gyilkos tud lenni egy hét után.

- A séta mindig üdítő tud lenni számomra is.  Roxfort pedig festőien szép. Vannak helyek, ahova inkább menekülök az emberek elől. Néha nagyon jól esik a magány, és egyedüllét. Néha pedig nyomasztóak ugyanezek. Ha nem zavarok, néha csatlakoznék hozzád. Beszélgetéssel kellemesebben telik az idő... - hirtelen feltett még egy kérdés, és lassan kapcsoltam.
- Tilosban járni? Mármint a tiltott rengetegre gondolsz? - Ami azt illeti igen, szoktam tilosban járni, csak azt hiszem ő nem arra gondolt hogy necces helyzetben elhagyom esténként a Roxfortot, hogy pár óra múlva visszasétáljak, mintha mi sem történt volna. De szerencsére ez ritka. - Néha kifejezetten szeretnék... De nem engedhetem meg, hogy az otthoniak értesüljenek ilyenekről. Eléggé kényesen kezelik a család becsülete témát. - húzom el a szám látványosan. - És te? Szereted megszegni  szabályokat?


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Raelyn Bells - 2009. 11. 03. - 12:57:11

NATH


Nath-ra mosolyogtam.
Örültem, hogy ennyit nevet és jól érzi magát. Meg persze én is.
Amint kimondta, a kezemet fenyegetően felemeltem, de végül nem vágtam kupán, csak ráijesztettem egy kicsit. Persze látszott, mennyire megrettenhetett. Ha kellene, egy kézzel le tudna fogni és onnantól nyugodtan rúgkapálhatnék.
-Vidám, talpraesett? Rengeteg ilyen lány van a suliban-
Mondtam, de aztán bevágta hogy a vöröseket - így eléggé leszűkült a kör. Ördögi vigyorát viszonoztam.
-Tudnám ajánlani Ginny Weasly-t. Pompás a hajkoronája, és gyakran változtatja a pasijait- Gyorsan lehúztam a fejem, megelőzve egy esetleges kupánvágást. Mivel ez nem következett be, megkönnyebbülten haladtam tovább emelt fővel.

Aztán rettentően megörültem azon, amit mondott.
-Persze hogy nem zavarsz! Örülnék, ha velem tartanál-
Aztán ahogy ő is beszélt a tilosban járkálásról, nagyon úgy tűnt mintha mindketten hasonló helyzetben lettünk volna. Az biztos, hogy az otthoniak közül anya nem örült volna, ha meghallja hogy a lánya szabályokat szeg, de nem is gondoltam, hogy ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a szigorral amit Azenath kap... Miles elismerő vigyorát azonban magam elé tudtam képzelni.
-Nem vagyok az a tipikus szabályszegő, de néha rámjön a kalandvágy, és olyankor mindent csinálnék amit nem szabad. Például tilkosban járkálni-
 Regéltem Nath-nak, remélve hogy nem tart még nagyon lököttnek, amiért néha kiszöknék, hogy meglessem a csillagos eget.
-Általában ilyenkor körbekérdezem a szobatársakat, akik próbálnak lehűteni mielőtt bajba keverem magam. Szerencsére sikerül nekik-
Kicsit komolyabbra és halkabbra fogtam a hangom, mert tudom, hogy a Rengeteg tényleg nem játék.

-Egyébként... el tudom képzelni, hogy egy diák elmegy oda és nem kerül elő élve-
Kicsit rémisztgetősnek meg horrorfilmesnek hangozhatott, dehát nem így van? A kentaurok, a pókok meg ki tudja még mik... Ha elmondanánk egy muglinak mindent a varázslók világáról meg a legendás lényekről - töviről hegyire - bizonyára úgy érezné magát mint aki egy rossz horrorfilmbe csöppent, és ő a főszereplő. Vagyis, inkább szeretne egy álomban lenni és felébredni, csakhogy ez a valóság. Ezért nem mondjuk el nekik - vigyorodtam el magamban.

Fel sem tűnt, hogy időközben beértünk a Roxforthoz és már csak a kapun kellett bemenni. Onnan pedig fel a hálókörletekbe. Vagy már a Nagyterembe? Azt se tudtam mennyi az idő.
-Ömm.. akkor viszlát a vacsoránál?- Kérdeztem, mert nem voltam benne biztos hogy Nath eljön - ahogy mondta, mostanság elég ritkán látni ott a tetemes leckemennyiség miatt. Meg persze azt sem tudtam, lekéstük-e már a kaját. Ha bizonytalankodott volna, bíztatóan a vállára tettem a kezem.
-Ne tanulj már annyit! Nem hiszem hogy azok az otthoniak is mindig kiváló jegyeket kaptak-
 Rántom meg a vállam, bár nem ismerem Nath családját, nem hiszem hogy ők voltak azok a gúzsba kötözött, állandóan könyvek fölött görnyedő diákok.


Cím: Re: Az északi udvar
Írta: Azenath A. Vessalius - 2009. 11. 29. - 00:03:48
Raelyn

- Ginny Weasley? Nem köszönöm. elvégre 6 bátyja van! Gondolj bele, mit ennének azok velem, ha szemet vetnék az ő drága hugukra! - kuncogtam fel.
Mosolyogva hallgatom a fecsegését, ám amikor az eltünésről beszél szélesen elvigyordom elébe perdülök és szellem riasztgatós módszerrel közel hajolok hozzá, majd mély hátborzongató hangon szólalok meg.
- gondolj csak bele... tele van rémisztőbbnél rémisztőbb lényekkel... a gallyak a hajadbaakadnak, a fák simogatnak. kicsiny izeltlábuak akaszkodnának ruhádra.. szőrös mancsok tapiznának, és félelmetes hangok, és vérfarkasok vonyítása lepné el az erdőt.... Búúúúú.
Elégedetten eltáncolok mellőle, nehogy esetlegesen egy pofont kapjak viszonzásul az ijesztegetésért, de azért mint egy jollakott napközis, nézegetem a riadt arckifejezést egy fél pillanatig.
- Valamilyen formában mindeképpen előkerülnek. - hagyom, hogy a mondat kétértelmüsége a levegőben csengjen. - Nyugi varázsló vagy. Valamilyen szinten megvéded magad, és kikecmeregsz onnan. Vagy ha más nem, megmentelek. - mosolygok nyályasan. Láthatólag megnyugszik, és folytatja.
- A muglik néha az orrukig sem látnak. Akár ha szemellenzőt viselnének. Tulságosan megvan a begyepesedett maguk kis elképzelése az őket körülvevő világról.
Beértünk a roxfortba sóhajtva vettem tudomásul, hogy lassan el kell válnunk.
- Még tart a vacsora. - Válaszolom biztató szavaira. - Mármint arra célzok, hogy hamarosan vége lessz.. - Bökök fejemmel a zsibongó nagyterem felé. - Felesleges lenne most eltünnöm amikor ilyen kedves társaság lehet az asztalszomszédom. - bokolok vidáman neki. - Amúgy pedig.. a rokonaim csapnivaló diákok voltak. - vigyorodom el szélesen, és megindulok az ajtó felé. Remélem követ.

(Bocsánat a kései írásért. Hogyan tovább?)