|
Cím: dühöngés. Írta: Richard Grosiean - 2010. 09. 05. - 14:28:45 Először áldásnak véled, de aztán rájössz, életed egyik legnagyobb hibáját vétetted. Cím: Re: dühöngés. Írta: Richard Grosiean - 2010. 10. 14. - 13:55:50 e g y e d ü l augusztus.31 Richard vagyok. Richard Grosiean. És varázsló vagyok. Nem fogom most elmesélni az egész történetem, hiszen azt úgyis mindenki ismeri. Most nem a múlt történésein van a hangsúly. Hanem az elmúlt egy hónap zűrös eseményein. Az eseményeken, melyek miatt már nem egyszer körbeszaladt fejemben az öngyilkosság gondolata. Eddig tudtam ki vagyok, és mit akarok. Voltak céljaim, álmaim. Most viszont minden romba dőlt. Egy roncs vagyok. És nem kellek már senkinek. *** - Hey, Angie! – hangom erőteljesen oszlatta szét a lánycsapatot, mely húgomat körbevette, mintha a roxfortosok egyre érzékenyebben reagálnának a hanghullámokra. Hát igen, nem én vagyok a legnépszerűbb szupertesó az már biztos… most viszont nincs időm, még arra sem, hogy azt a keveset fecséreljem, úgyhogy egy borzalmasan lesajnáló tekintetet küldtem, húgom állítólagos barátnői felé. - Ha így nézel, ne is csodálkozz, hogy nem kedvelnek. – Angela tekintete, mint mindig, ezúttal is édesanyánkat juttatta eszembe. - Mintha az utolsó pizsipartidon Sophie Belleport nem zavarta volna a nézésem. – megjegyzésem egy apró, alig észrevehető vállrándítással társítottam, majd gyorsan a témára tértem. – Nem láttad Debbie-t? Nos… igen. Ami azt illeti, menyasszonyom az állomáson láttam utoljára. Azóta, mintha a föld nyelte volna el. Már azon is csodálkoztam, hogy nem ült be hozzánk a kupéba, bár ha jobban belegondolok, megérteném, ha a nem túl kedvező társaság miatt döntött volna így. De már vagy tíz perce leszálltunk és még mindig nincs híre. Sehol sincs. És Mitch nem tud semmit. Vagy csak nem mond semmit. Nagyon remélem, hogy Angie- vel nagyobb szerencsém lesz. Az enyémekhez hasonló, világos íriszekbe tekintettem, majd kérdőn felvontam szemöldököm. - Vedd tudomásul, hogy az anyukája azóta is tiltja tőlem, és ha az apja tudomást szerez róla, hogy kis híján megrontottad Sophiet egy ártalmatlan pizsamapartin, akkor Richard Grosiean féltsed a tökeidet… te is tudod, hogy az a faszi mindent képes megtenni a lányáért. – úgy szeretem ilyenkor… olyan, mint anya. Éppen ezért csak egy pimasz mosollyal jutalmazom a dorgálásért. – Nem is értem, hogy Debbie hogy képes kitartani melletted. Én már rég kinyírtalak volna, ha ezt műveled velem. Emellett… nem, nem tudom, hol van. Miért, nem volt veled a vonaton? Arcán értetlenség tükröződik. Szuper. Ő tényleg nem tud semmit! - Nem. A peronon láttam utoljára. – csóválom meg fejem, majd megfordulok, s eltűnök a torlódó diákok tömkelegében. *** Minden itt kezdődött. Vagyis… jobban mondva még a peronon, de a ráébredésem, ami igencsak nehézkesen ment, itt ért utol és vette kezdetét. Mondanom sem kell, Debbie nem jelent meg a nagyteremben, az évnyitó lakomán sem, s később hiába virrasztottam a klubhelyiségben… nem jött el. Eldobott engem magától. Átvert. Becsapott. Megalázott. Ennyi. Cím: Re: dühöngés. Írta: Richard Grosiean - 2011. 03. 26. - 13:57:24 s e m m i szeptember.02 Richard! Baj van. Vagyis… nem tudom, mi lehet, de valami nagyon nem jó. Mikor otthon voltam, Debbie épp hányt, anyád pedig úgy körülugrálta, mint még senkit. Elég bizarr volt. Nem értem én ezt, Richard! Mi lehet vele? És miért nem ment vissza a Roxfortba? És hogy hagyhattad otthon, Richard, magyarázatot akarok! Anya nem mondott semmit, Debbie meg nem tudott. Apa is tök fura volt. Kivédte. Nem tudom mitévő legyek, abban reménykedek, te többet tudsz. Bagolyfordultával írj vissza! Bianca. *** Nos, már lassan két napja nem tudom, mi lehet a menyasszonyommal. Kérdeztem McGalagony professzort, hátha ő tud valamit, hátha őt értesítették. Azt mondta, hogy igen, anyám szólt, hogy Debbie nem akar visszajönni a Roxfortba. Évet halaszt. De minek? Nem értem. És a legborzalmasabb az, hogy nem válaszolnak, egyetlen levelemre sem. Mitch pedig feltűnően kerül. Túlságosan is feltűnően. Tessék. Ennyit az öcsémről, meg a testvéri szeretetről. Cím: Re: dühöngés. Írta: Richard Grosiean - 2011. 03. 26. - 13:58:19 s o k k szeptember.03 Richard! Nem mehetek vissza a Roxfortba. Nem mehetek vissza hozzád, egy darabig nem. A helyzet az, hogy terhes vagyok. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ha most szakítani akarsz, megértem, de ne feledd. A gyermeked… a gyermekünket hordozom magamban. Nem mertem elmondani, mert féltem, hogy azt akarnád, vetessük el. Nyugi, megtartom. Nekünk lesz a legszebb gyermekünk! Szeretlek. Debbie. *** A gyűrött levél kiesett kezemből, le a bagolysz*ros padlóra. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Tekintetem előre meredt, az ablakhoz sétáltam. A párkányba kapaszkodtam, s lenéztem. Ha most kiugranék… de nem ér ennyit az életem. Az elcseszett életem, aminek már nincs értelme. Az élet, melyet elrontottam, az élet, melyet most legszívesebben eldobnék magamtól. Igaza volt Debbie-nek. El kell vetetni a babát. De előtte még kinyírom Mitchet. Ő tudta. Ebben biztos vagyok. Sőt, ő is közrejátszott. Kijátszottak. Átvertek. Mindent elrontottak. Mindent elrontottam. Nekem ez nem megy. Nem tudom tovább ezt csinálni. Nem tudok az álarc mögé rejtőzve élni és keménynek mutatni magam, holott nem vagyok az, sőt. A fájdalom, mely bennem érlelődött egy ideje, most borzalmasan hasogat belülről. Kitörni akar, s engedek neki. Vége. A régi Richard megszűnt. Ezek után a kegyetlenebb kiadás veszi át a helyét, de előtte még… A könnycsepp legördült arcomon, s mérgesen kaptam oda jobb karommal. Nem sírhatok. Az életem tönkretettem, de nem sírhatok. Folytatnom kell tovább. És erről a kis stikliről senki nem tudhat. A gyereket meg elvetetjük, vagy ha nem, örökbe adjuk. Hát legyen. Ha azt akarják, hogy Richard Grosiean küzdjön… hát küzdeni fog! Undorodva szakítottam félbe a levelet és a hozzá csatolt ultrahangos képet, melyen még nem igazán látszódott semmi, a lényeg mégis az volt, hogy ez a leendő gyermekem első képe volt. Soha többé nem láttam azt a képet. *** Most lehet mondani, hogy kegyetlen vagyok, de egy 17 éves fiútól mégis mit várnának, mikor megtudja, hogy hamarosan apa lesz? Hogy az egész életét elrontotta. Hogy már nincs értelme semminek, hogy rövidesen és nagyon hamar fel kell nőnie. Pénzt kell keresnie családja eltartására. Azt hiszem ez a legnagyobb sokk, mely egy fiatalt érhet. Cím: Re: dühöngés. Írta: Richard Grosiean - 2011. 07. 08. - 15:29:21 o t t h o n december.21-22. Nem gondoltam volna, hogy várni fogom hazatérésem pillanatát, de eljött, s én készen állok arra, hogy augusztus vége óta először, találkozzak menyasszonyommal. Hiszen még a menyasszonyom, de már nem sokáig. Már levélben közöltem vele párszor, hogy vége, de mintha el sem olvasta volna. Ő boldog, boldogan éli meg a terhességet, s a szüleim mindenben támogatják! Próbálják elsimítani a hibám, de én sokkal egyszerűbben megtettem volna. Azt a gyereket nem szabadott volna meghagyni! Tekintetemmel rögtön az elém, és testvéreim elé kiérkező fogadóbizottságot keresem, mikor szemeim elcsípnek egy gömbölyded formát. Egy lány, szőke, csinos, s hasa gyanúsan dudorodik. Igaz, még nem olyan szemet szúró, hiszen csak öt hónapos, de engem már ez bánt. Mikor Debbie Pollimon észrevesz, mosolyogva indul el felém. Eddig édesanyám mellett állt, aki pedig Nolita-t és Mitch-et zárja karjaiba. Őt egy pillantással elintézem, hogy tudja, dühös vagyok rá, de Debbie még annyit sem kap. Hiába áll elém, hiába böki ki hasával majdnem a szemeim, hiába köszön vidáman, nem nézek rá. Mintha vak lennék, húzom gurulós táskám. Lehetőleg minél messzebb tőle. Tőlük. Csak szerettem volna magam mögött hagyni a rossz dolgokat. *** - Anya, holnap elutazok nagyiékhoz a karácsonyi bálra, Mitchhel, meg Angie-vel. Utána Jacobéknál töltöm a szünet hátralévő részét. – hangom halkan cseng a meleg társalgóban, hol csak én, és édesanyám tartózkodunk. - Kicsim, megértem, hogy dühös vagy ránk, de akkor sem csinálhatod ezt szegény lánnyal. Ő csak jót akart. Szeret téged. Elfintorodtam. Utáltam, ha így szólít, de ez volt most a legkevesebb. Arcomon nem látszottak az érzelmek, teljesen elrejtettem őket. - Azt, hogy mit csinálok vele, én döntöm el. – mintha parancsot zengnék, hangom ellenvetést nem tűrő. – Megszüli a gyermeket, és utána azt csinál, amit akar. Kap pár galleont, meg egy házat, fenn, északon, és remélem soha többé nem látom. - Házat? És miből gondolod, hogy meg is kapja? Mindent nekünk kéne fizetni. - Anya, ez a te hibád is, úgyhogy fizesd meg te is az árát. Ha az elején mellém állsz, és hagyod, hogy elvetessük, akkor most ez az egész nem lenne. – szemeim kegyetlenül összehúzom, nem hat meg anyám arckifejezése. – A te unokád. Nekem nem kell. – mikor ránézek, egy könnycseppet látok legördülni arcán. Kérdőn felvonom szemöldököm. - Csalódtam benned Richard. Hogy hagyhatod magára? - Ő hagyott magamra engem. – helyesbítek, majd felállok a fotelből. – Megyek pakolni. Előre is boldog karácsonyt, anya. – mikor elhaladok mellette, egy pillanatra vállára teszem kezem, s elmosolyodok. Igazándiból nem rá haragszok. Hiszen ő csak értem tett mindent. Ahogyan én is. - Neked is, kicsim. – szorította meg kezem, majd elengedte, én pedig magára hagytam. *** - Richard. Hova mész? – épp hogy beléptem szobám ajtaján, – melyet bezártam, emlékszem – Debbie máris faggatni kezdett. – Miért nem vagy képes rám nézni? Miért utasítasz el? - Miért? Oh, nem is tudom! NÉZZ MÁR MAGADRA! – borzalmas, hogy milyen gyorsan kihoz a sodromból. Nem elég, hogy ellenszegült, nem vetette el a gyermeket, még betört a szobámba, és annak ellenére, hogy nyilvánvalóan megtagadtam, faggatni kezd, mintha még mindig járnánk. – Csak az a bajom, hogy átvertél! - Felejtsük el a múltat, Richard. Legyünk egy boldog család. – igazándiból még így, terhesen is szép volt, de valahogy már nem tudott érdekelni. Gyűlöltem, amiért általa elrontottam az életem. Egyszerűbb őt utálni, mint saját magam. - Nem érted, hogy nem akarom a gyereket? – nézek szemébe ingerülten, majd megkerülöm, és mintha minden rendben lenne, pakolni kezdek. - Fiú lesz. Richard, fiunk lesz. Vállat vonok, és összehajtom az egyik ingem. Felőlem bármi lehet, engem nem érdekel. Még fiatal vagyok egy gyerekhez, nekem nem kell. - Még nem válaszoltál. Hova mész? - Semmi közöd hozzá, Debbie. – hangom fagyos, mintha egy vadidegenhez beszélnék. - A menyasszonyod vagyok. – tartja fel kezét, melyen az eljegyzési gyűrű csillog. – Igenis van hozzá közöm. - Nem. – állok elé. Alig tíz centi van köztünk, tekintetem semmitmondó, ahogyan szemébe nézek, és azt hiszem, mégis ezzel tudom a legjobban kifejezni érzéseim. – Mától nem, Debbie. Szakítok veled. – ennyi. Visszafordulok, s még hanyag módon hozzáteszem: - A gyűrűt megtarthatod. Miután megszülted a gyereket, kapsz egy házat, és elég pénzt, hogy fenntarthasd magad, meg a kicsit. Skóciában van egy nagyon szép ház, remélem tetszeni fog. - Mi? - Jól hallottad. – hangom teljesen nyugodt, szemben a lányéval, aki úgy hallom már elég közel áll ahhoz, hogy végleg összeomoljon, s zokogva boruljon lábaim elé. - Hogy van jogod ahhoz, hogy te parancsolgass nekem? Mi az, hogy te döntöd el, mi legyen velem? - Az én fiam is. – fordulok meg egy pillanatra, szigorú tekintettel nézve szemeibe. Tudja, hogy hol a helye. Nekem ne háborodjon fel, nekem sokkal több jogom lenne hozzá! - Mégis elfogadod? - Nem, de mégsem hagyhatom, hogy szolgaként éljen. Nem fogja tudni, hogy ki az apja, de nem élhet úgy, mint egy piszkos sárvérű. - Richard, te törődsz vele. - Nem. – torpanok meg előtte. – És szerintem örülj, hogy jószívű vagyok hozzátok, és nem teszlek ki inkább a legközelebbi híd alá. - Nem tennéd. - Ne próbáld meg. – suttogom halkan, majd leakasztom a szekrény tetejéről a jelmezem, melyet a karácsonyi bálra rendeltettem. – Nem tudod, mire vagyok képes, Debbie. - Kérlek, Richard. Mintha meg sem hallottam volna, folytatom a csomagolást. Intek pálcámmal, mire az ágyon fekvő zoknik összepárosítják magukat, s helyet foglalnak a bőröndben. - Arra gondoltam, hogy mehetnék anyámékhoz. - Azt hiszik halott vagy. – közlöm, mintha csak az időjárásról beszélnénk. - Hát most megtudnák az igazságot. - Persze, a nagyszüleimmel együtt. Megölnének. – ez tény. És engem is kitagadnának, nem kell még egy Bianca dráma. - És? – vonja fel szemöldökét. Megzsarol. Remek. Hülye ribanc. Közelebb lépek hozzá, s pálcámat hasához nyomom. Kegyetlen arckifejezéssel nézek rá. Könnyáztatta arca egy sokat szenvedett nő arca. Nemrég még megállított volna. Most már nem. - A szüleid hozzád költözhetnek. A házba, amit említettem. Elintézem. – nyelek egyet – Vagy ezt választod, vagy teszek róla, hogy ne legyen választási lehetőséged. – forgatom meg pálcám, melyet ő is biztos érez. A fenyegetés nyilvánvaló, nem is kívánok több szót vesztegetni rá. – Most pedig, ha nem zavar. Szeretnék letusolni. – vagyis menj a büdös picsába. Látom rajta, hogy próbál erősnek mutatkozni, s nem kiborulni előttem. Nagy levegőt vesz, majd bólint. - Rendben Richard. Ég veled. – búcsúzott, majd kilépett a kétszárnyú ajtón. Akkor láttam utoljára.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |