Roxfort RPG

Mind mások vagyunk, de mind egy helyről jövünk. Talán a közöttünk lévő különbségek azok, amik leginkább azonossá tesznek minket. Rajtad kívül, több millió embernek van hatalmas, barnán világító szeme, de rajtad kívül senkinek sincs olyan, mint neked. Azonosságok, melyek különbözővé tesznek minket.
Ostoba késztetést érzek arra, hogy groteszk arcot rajzoljak az egyik elvarázsolt bábúnak, ami egy süteményt emelget fel, és alá, csakhogy nem az ember szájába kínálva. Gülüszemeket, kilógó fogakat, ördögszarvakat, sőt talán még egy menő napszemüveget is kapna ha megtenném, de nem teszem. Csak ott állok, bámulok bele a színes cukorkák között elvegyülő tükörképembe. Bámulom az orromon pihenő fekete napszemüveg lencsét, ami kakukktojásként bukkan fel a szivárvány összes árnyalata között. Kezeimet lassan becsúsztatom farmerem zsebébe, hogy megvédjem őket a kora tél maró szelei elől.
Egy magasra nőtt nyurga alak, aki úgy áll ott, mint aki arra vár, hogy főbe lőjék.
Tényleg...lőjetek főbe.
Nézem a tükörben a mögöttem elhaladó arcokat, amik olyanok akár a bábú velem szemben, önfeledten mosolyognak a semmin, önfeledten rajzoltak magukra egy mosolyt egy ceruzával, egy ceruzával, aminek észre sem vették a letompult hegyét. Kihegyezetlen ceruzák, amik elmosódott alakokat, kiolvashatatlan neveket varázsolnak eléd.
Ahogyan szemeim végigfutnak a kedvezményes árlistán, szippantok egyet, és körülnézek, hogy vajon hány ember röhögte már holtra magát rajtam, aminek legjobban én örülnék, hogy végre látok itt egy istentelen embert, akinek valódi mosoly rándult az arcán.
Rángatnak.
Oldalra pillantok.
Pamutsipkás kisgyermek áll mellettem, aki a kabátom ujját huzigálja.
- Nem tudna apróra felváltani a bácsi?
Nevetek.
Ostoba kitörő nevetés.
Groteszk maszkok.
Bábúk.
Szembenézek magammal, majd újra oldalra.
Arcomra ráfagyasztja a mosolyt a kis srác, amint felvont szemöldökkel eltűnik mellőlem.
Maszkok, amiket bárki örökölhet...

Az édesség olyan, mint a drog. Ha egyszer rászoksz igazán nehezen lehet róla áttérni. Habár, ebből a szempontból egyben jobb is, hisz minden egyes émelyítő falat a mennyországba reptet, de pár kaland után nem nyír ki, mint a marihuána.
Igazából most is az édességdózisomat állítottam össze, ahogy végighaladtam a Mézesfalás tömött kirakatán, amelyben színesebbnél színesebb, ínycsiklandó finomságok feküdtek, melyekre sóvárgó tekintetet emeltek a fiatal mágusivadékok, ahogy pénzérméjeiket számolgatták.
Mintha magamat láttam volna kiskoromban. Őrült cukorkazabáló voltam, aki minden egyes fityingjét arra szerette volna költeni, hogy betömje a hasát némi nyalánksággal. Igazából ez minden gyerekre igaz volt: senki se tudott mértéket tartani. Ez egy nagyon rossz szokása volt a csemetéknek, ám mégis felettébb jó is egyben.
Volt, hogy olyat álmodtam, hogy vattacukor felhőn alszok és arra ébredek, hogy ugráló nyalókák hada támad meg, nem kis kényeztetésemre. Alattam gumicukor hegyek, csokifolyók feküdtek, szóval minden, ami egy gyereknek az eszébe juthat. Az ébredés viszont szörnyű volt. Úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban képes csemegegyilkos szörnnyé változni, berontani a kamrába és kirabolni azt.
Nem mellesleg, én tényleg imádtam ezeket a különleges finomságokat. Már gyerekkoromban is. Egyszer, amikor megtámadtam az édességes - szekrényt, még piciny koromban, egy egész bödön Mindenízű Jégkrémet faltam fel, ami maga után egy adag hasfájást is rántott, de abban viszont örömömet leltem, ahogy anyuék ott nevettek felettem és mondták: Hogyha beraknának téged  jégkrémszobába, addig falatoznál, még kiennéd magad onnan”. Milyen vicces is volt… És akkor még anyu is ott volt… Emlékek, emlékek, rohamosan közeledő emlékek és érzések…
Áh, úgy határoztam, hogy nem, nem gondolok rá, az édességadagomra koncentráltam, nehogy kifoggyak ám valamiből, mert az maga lenne a pokol.
Épp az Ugráló Pöttömgalacsinok árait nézegettem, amikor véletlen hátralendítettem a karom és valami puhába ütközött. Kissé rémülten hátrafordultam. Egy férfi állt előttem.
-   Ohh, elnézést! Ugye, nem vágtam gyomorszájon! – kezdtem egy béna szöveggel. Néha voltak ám jó húzásaim. Egy kicsit cinkes volt a jelenet.

A cukorkák olyanok, mint a világ.
Megtörhetetlenek, és több dologból állnak össze. Több színből
Mégis minden szín a másikból keveredik ki.
Önfeledten bámulok át vállam felett, és nézem a kisgyereket aki lassan eltűnik a tömegben. Figyelem a járását, a mozdulatait, minden apró részletet, ami megmutatja, hogy már gyermekként felnőtté lett nevelve.
A gyermekek nem azért tudatlanok, mert gyerekek. Azért azok, mert még nem ismerik a világot, és addig jó nekik. A tudatlan gyermeki tisztaság a legszebb, álmodni a kitalált világokról, s cukorkát majszolni, elköltve minden pénzünket.
Kezemet tarkómra teszem, és valamiért még mindig az ismeretlen kis ember felé keresgélek a hatalmas tömegben. Olyan vagyok akár a fekete bárány a fehérek között, csupán itt én viszem a színt a feketék közé. Egy nem odaillő képet a szürke mindennapokba...
Hátra fele tekintve meglátok egy fickót aki kéjesen próbál udvarolni egy hatalmas, zöld kalapos nőnek, mit sem érve.
Felnevetek.
Újra.
Hasamnál megfeszül az izom ahogyan mosolyra rándul az arcom ám, a következő pillanatban már  más vonja el a figyelmemet. Ugyanaz a feszítő érzés, a különbség a kettő közül csupán az, hogy az egyik kellemes a másik pedig kevésbé...kezem az ágyékomhoz kapom, és kissé meggörnyedek.
Eszembe jutnak a régi „ verd tökön a másikat emlékek”, bár ennek az érintésnek koránt sincsenek olyan hatalmas fájdalom okozta hatással, mint ami azoknak volt. Tekintetem leborul, s a mellettem álló lányon állapodik meg. A valószínűleg véletlenül okozott ütés rákényszerít, hogy kiadjak egy kisebb nyögést magamból, miközben hallgatom a szavakat, ahogyan a lágy női hangok elnézést kérnek.
- Gyomorszájon nem is...
Véletlenszerű mozdulatok, amiket a sors szab ki nekünk.
Nők akik véletlenszerűen vágnak ágyéktájon férfiakat, és férfiak, akiket véletlenszerűen
megagyalt egy lány.

A világ olyan furcsa. Az ember nem is gondolná, hogy a legjobb barátságnak induló kapcsolatok pár perc alatt tönkremehetnek. Vagy hogy buta kis balesetekből egészen jó dolgok sülhetnek ki. A legnagyobb ellenség a jó barátoddá válhat, és fordítva.
Én sem hittem, addig, amíg nem tapasztaltam.
Ezáltal megtanultam, hogy a legkisebb édes pillanatnak is örülni kell.
Az előttem lévő, szenvedő férfit nézem. Egy picit megijedek, és ez meg is látszik az arcomon. Nem gondolom, hogy nagyon erőset ütöttem, de a férfi tekintetén nem ezt látom.
Az idegen válaszán megtorpanok. Kezemet az számhoz kapom. "Micsoda kellemetlen szituáció." gondolom magamban. Igazából egy picit viccesnek találom, de nem merek nevetni, nehogy azt higgye rajta mulatok.
 - Én... - kezdek bele egy újabb idétlen mondatba. - Szívből sajnálom! Esküszöm, hogy nem direkt volt – kezdek el magyarázkodni. Nem minden nap történnek ilyesmik, legalábbis velem nem, így hát nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekben...
 - Segíthetek valamivel? - az idegen egyik oldalára lépek, és megfogom a karját.
Elcsodálkozom magamon. Nem értem, hogy mi van velem. Vagy 5 öt perce vagyok itt, de már egy csomó hülyeséget csináltam, hordtam össze. Azon gondolkozom, hogy talán csendben kéne maradnom.
Körbe nézek. Csak most veszem észre, hogy tömérdek gyerek vesz minket körbe, és csodálkozó tekintettel bámulnak ránk. Vannak, akik ugyan úgy reagálnak a látványra ahogy én tettem, és kezüket a szájuk elé tartják, mások viszont halkan kuncognak. Érzem, ahogy elvörösödöm. Halkan nagy levegőt veszek, majd el kezdek suttogni:
 - Jobb lenne, ha arrébb mennénk, nem gondolja? - a tömegre pillantok, és remélem, hogy a fickó rájön mire gondolok.

Miből döntöd el, hogy melyik a legkisebb pillanat aminek örülnöd kell? Talán ez a baj az emberekkel. Mindent rendszerezni akarnak, sorba rakni, értékek alapján. Öröm, és fájdalom bármikor érhet az életben, és a fájdalom mindig fáj. Ha kicsi, ha nagy.
Kezeim beprogramozva ugranak a megfelelő helyre, igazából, nem is fáj, csak a lökés, és az a kellemetlen érzés, mikor valaki ott jár, ahol nem szabad. Meggörnyedt hátam még jobban meghajol, mikor elkap a röhögés, ami már-már láthatóan verődik vissza az előttem állókirakat üvegről. Kicsit olyan, mintha álmomban lennék, nem is esik le, hogy ez valójában az utca közepe, és hogy ki is szerzett nekem, ilyen furcsa emlékrohamot, amit már réges-rég nem éreztem. Talán jobb is, ha az ember nem emlékezik...az emlékeket mindig csak a hiányérzet követi.
- Nem fájt, csak... - röhögök még mindig mint egy idióta, aztán lassan beszívom a levegőt, és megpróbálok lenyugodni. Kinyitom a szeme, és megint az az idegesítő érzés, ahogyan mindenki bámul, és az arcodba kérdez, hogy melyik bolygóról jöttél. A nevető görcs elmúlik, a gombóc pedig visszaszorul a torkomba.
- Persze, persze...
Felegyenesedem, kitűnök. Magas vagyok, amerikai, nem ide való, és most vágtak tökön. Félreállok a ház sarkába, és végül letekintek a lányra, akinek az imént okozhattam néhány kínos percet. Leveszem a szemüveget a fejemről, rácsíptetem a pólómra, és megtörlöm a nevetéstől könnyező szememet. Sóhajtok. Arcom ismét kicsit nevetésre rándul.
- Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni...

Sosem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra az életnek nevezett kaland. Csak találgathatunk, de minek? A tippek sosem adnak biztos válasz. Viszont lehet, hogy pont a tudatlanság teszi olyan érdekesekké az új dolgokat, helyeket, embereket.
Látom, hogy az idegen nevet, és én is viccesnek kezdem érezni a helyzetet. Még mindig a férfi karját fogom, amikor megkönnyebbülve hallom a válaszát. Szerényen mosolygok, de belülről igazán örülök, hogy nem ártottam senkinek.
Körbenézek a tömegen. Azok az idegesítő pillantások. Miért nem nézik a saját dolgaikat? Nem egy utcai bál részei vagyunk, amiket meg lehet csodálni. Legszívesebben megkérdezném tőlük, hogy nincs-e jobb dolguk, mint itt ücsörögni, de helyette szótlanul arrébb megyek. Egy másodpercre hátrapillantok, és látom, hogy a tömegnek nyoma sincs. „Kotnyeles nép!”
Elengedem az ismeretlen karját és ellépek tőle. Csak most veszem észre a valódi magasságát. Leveszi a szemüvegét, és végre látom az arcát. Barna szemek, sötétbarna szinte fekete haj. Teste kidolgozott. Egészen helyesnek találom, ahhoz képest, hogy inkább a világos hajúakra bukom. Fel sem tűnik, hogy milyen udvariatlanul bámulom, amíg meg nem szólal.
 - Igazából az én hibám. Nagyon sajnálom – kellemetlenül mosolyogva válaszolok. Kezet nyújtok felé, és egyenesen a szemében nézek. - Elena Pierce. Kihez van szerencsém? - a mosoly nem tűnik el az arcomról, de most sokkal szabadabb. Azon gondolkozom, hogy talán meg kéne hívni az idegent, ha már sikeresen beégettem egy rakat ismeretlen előtt, de nem szokásom férfiakat meghívni, főleg nem idegeneket.
 - Tehetek valamit, amivel kárpótolhatom a kínos pillanatokat? 

Elindulni valahonnan, és megérkezni valahová. Ez az emberek célja általában. Menni, és közben emberekkel találkozni, reménykedni abban, hogy őszinte barátokat, és szerelmeket sodor mellénk a sors szele. Milyen különös, hogy a kezdés és a cél, sokszor megegyezik.
Somolygok, és valamiért érzem, ahogyan a kövek lavinaként morzsolódnak le a szívemről, mikor a lányt is látom mosolyogni. Valamiért jól esik, hogy ő nem rúg belém, valamiért jól esik, ahogyan képes az egészet könnyedén felfogni. Bár látom az arcán, hogy sokakat a Pokolba kívánna. Nem zavar, inkább jobb kedvre derít.
Manapság már képes vagyok a földre esett poháron is hatalmasat mulatni. Talán csak a mindennapi örömöket keresem, amiből erre fele meglehetősen kevés van. Alsókarommal elhúzom a szemem sarkában felgyülemlett örömkönnyeket, eleinte fel sem tűnik, ahogyan végig mér. Egy pillanatra a földre pillantok, és vigyorogva kisóhajtom magam. Majd fel, pont bele a lány szemébe.
Nézem a a mogyoróbarna szemeket, megrezzenek. Érzem ahogyan bámul, és ez kicsit visszazökkent a valóságba. Mondjuk biztosan csak azért néz, mert magas vagyok. Hozzá képes legalábbis minden bizonnyal. Megvakarom a tarkómat, és inkább újra a tömeget keresem, ami közben már feloszlott.
Elmúlt a látni való.
Visszatekintek, és ismét szembe találom magam az élesen világító szemekkel, aminek a gazdáját még csak végig sem mértem eddig, ám a következő pillanatban önkéntelenül is végig fut a szemem az ifjú női alakon, majd vissza a kerekded arcra, és a ragyogó szemekre. Kezet nyújt, és én elfogadom, a hatalmas kezem körbeláncolja, az apró, és törékeny női testrészt.
- Philip...Philip Clapp...
Figyelem a lányt, és nem a bűbájos szépsége miatt. Bár az is leköthetne, de valamiért inkább találok benne, egy olyan különös angol vonást, ami az itteni emberekben túlságosan is sokoldalú. Hallgatom a kárpótló kérdését, és elgondolkodom. Kárpótolni akar, pedig nem tett semmit rosszat, sőt ha tudná, hogy ezzel komolyan mosolyt csalt az arcomra, mi több röhögő görcsöt, egy örök emléket, egy pozitív emléket, amit ide köthetek. A gondolkodásom alatt bambulok, át a lány tekintete mögött, aztán mintha csak arcon csaptak volna feleszmélek, és visszakapom a sajátomat a lány tekintetéhez.
- Hogy mi?!.. öö.ja dehogy, arra semmi szükség. És tényleg ne érezd magad kínosan, semmi bajom, csupán beugrott egy régi emlék...
Megint vigyorgok, amolyan féloldalasan, és közben nézem a lányt. Figyelem a vonásait, ami a saját, már majdnem harminc éves koromtól jócskán eltér.
- Mond, Te is a Roxfortba jársz?

Véletlen. Egy szó, egy fogalom, mely talán nem is létezik. Minden okkal történik, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz.
„A véletlen titkos erői tőlünk függenek, mi tudjuk kormányozni őket, mert ha ezt a hitünket elveszítjük, a véletlenek reánk rohannak és eltaposnak minket. A véletlent mindig a saját szolgánknak tekintsük, még akkor is, ha ez csak illúzió.”
Látom, hogy az ismeretlen jól mulat a történteken, és engem is egyre kevésbé zavarnak. Úgy állok hozzá, hogy a kínos pillanatokat el kell felejteni. Ha ez sikerül, akkor igazán ügyesek vagyunk, hisz egy rossz élményt nem tud egykönnyen elfelejteni az ember, főleg ha az frusztráló.
Az előttem álló férfi arcvonásait nézem. Nem hiszem, hogy velem egykorú lenne. Maga a kinézete sem olyan, mint egy 17 éves srácé. Arca komolyabb, és felnőttesebb. Mégis, ahogy mosolyog... Ott van benne az a kisfiús csíntalanság és könnyedség, mellyel megtalálja minden dolog vicces oldalát. Hozzám képes magas, de nálam ez sosem jelentett fekete pontot. Nem igazán vagyok oda az alacsony fiúkért. Mi több! Szerintem vicces, ha egy lány magasabb egy fiúnál. De ez is csak a saját véleményem.
Nézem, ahogy a jóval nagyobb kezével megfogja a sajátomat. Mosolyogva felpillantok.
 - Örvendek, Mr. Clapp!
Kezét még nem engedem el. Az imént feltett kérdésem válaszára várok, de nem kapom meg egyhamar. Philip arcát figyelem, de a tekintete máshol jár. Azon csodálkozom, hogy vajon mit láthatott, ami olyan érdekessé vált számára. Körbenézek, de semmi különöset nem észlelek. Csupán sok kicsi és nagyon varázsló, aki a Mézesfalásba, más boltokba néz be vagy éppen csak a kirakatokat bámulja. Látok egy kisfiút, ahogy egy óriási nyalókát bont. Magamra emlékeztet. Arra az időszakra, amikor még kislány voltam, aki nem foglalkozott mással, mindössze a játékbabákkal és az édességekkel. Csak akkor szentelem újra a férfira a figyelmemet, amikor végre megszólal. A tekintetem újra elkapja az övét.
Egy kicsit meglepődöttnek tűnik.
 - Igyekszem, csak elég szokatlan helyzet volt – kacagok fel. Beletúrok a hajamba, és hátraigazítom. Viccesnek találom, hogy rólam mindenkinek beugrik valamilyen emlék. Érdekel, hogy vajon mit juttattam eszébe, de nem kérdezem meg, mert nem is ismerem. Illetlen lenne egy idegent az emlékeiről kérdezgetni.
 - Igen, még mindig a Roxfort diákja vagyok. – mosolygok azon, hogy kitalálta. Mondjuk nem volt nehéz, de akár azt is gondolhatta, hogy befejeztem az iskolát. Jól halottam? Azt mondta, hogy is? Talán valamelyik roxfortos diák vagy tanár rokona? Vagy csupán ismer pár roxfortost? - Tán Maga is a diákja volt? - választok egyet a fejemben örvénylő kérdések közül. 
Ismét körbenézek az utcán. Igaz, hogy nem szokásom megtenni az első lépést, de legyen. Van, amikor el kell térni a szokásos életviteltől.
 - Lenne kedve csatlakozni hozzám? Épp sütizni készültem – mosolygok barátságosan. Elég megalázó lenne, ha visszautasítaná az ajánlatomat. Talán ez az egyik ok, amiért sosem teszem meg az első lépést... Mert félek a visszautasítástól.

Modest L. Dietricht
(http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/cupcake20.png) (http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/cupcake38.png) (http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/cupcake34.png)

Sokan helytelenítik a döntésem. És én egyetértek velük.
Végül félig-meddig mégis elhagytam a gyermekem. Talán önzőségből, talán félelemből…
Biztosan meg tudtuk volna valahogyan oldani, hogy Sorley velem éljen a Roxfortban. De végül máshogyan döntöttem. Bizonyos tanárok és diákok miatt úgy érzem, ez nagyobb kockázattal járna, mintha rábízom Verica gondoskodó szeretetére. Három gyermeket nevelt fel épségben. Okos, kedves és szép gyermekeket. Önmagamnak is alig ismerem be, de minden bizonnyal jobb kezekben van nála, mint nálam. Kezdő édesanya vagyok, egy bizonytalan, rettegő lélek. Tudom, hogy szüksége volna rám és én nem is hagyom el végleg, hiszen nekem is szükségem van ő rá. Ez a helyzet csak ideiglenes, de az én számomra nagyon is fontos. Nem felejteni akarok, csupán megnyugodni. És tenni valamit, amitől fontosnak érzem magam… A tanítás nem világmegmentő lépés, de a diákoknak megmutatni, miként lehet kedvességben és szeretetben élni, fontosabb lehet, mint azt bárki gondolná.
Természetesen igazat adok azoknak az asszonyoknak, akik bírálnak…
De engem azért megnyugtat a tudat, hogy amikor megtehetem, azonnal Meadows Parkba utazom. Az órarend miatt is szerencsésnek mondhatom magam, így minden héten minimum három napot a fiammal tudok tölteni. Mégiscsak több ez, mint, amit eredetileg remélhettem.
Ezzel persze nem mentegetni próbálom önmagam. Csak megértetni bizonyos emberekkel, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy nekem és a gyermekemnek egyaránt jó legyen. Kompromisszumokat kötök, olyanokat, amikre úgy gondoltam sosem leszek képes. Bezárva éreztem magamat a Tóvidéken. Ott volt az egész család, támogattak és segítettek, mégis legbelül magányos voltam. Egyedül a bánatommal és kétségbeesésemmel. Furcsa, hiszen ez Philip családja. Lehet, hogy éppen ez az ami zavar. Sosem éreztem igazán sajátoménak anyámék életmódját. Csupán néhány év kellett hozzá, hogy Meadows Parkhoz szorosabb szál fűzzön, mint Alythoz bármikor. Ez a szál Philip. És én nem tudom, mihez fogok kezdeni az életemmel, ha elvesztem. Ha ez az apró remény is elvész…

Borús gondolataimat szerencsére az idő nem tükrözi. A kora tavaszi esős hétköznapokhoz viszonyítva ezt a mait kimondottan szépnek és kedélyesnek lehet nevezni. A levegő még kissé nyirkos ugyan, én mégis élvezettel szívom teli vele tüdőmet. Majd a kellemes mohaillatról belépek a tömény cukorillattal belengett Mézesfalásba.
Most jóval kevesebben vannak itt, mint emlékeimben bármikor. Egy-egy kirándulás alkalmával a diákok zsúfolásig töltötték a helyiséget. Az ember csak akkor jutott ki vagy be, ha mindenki ugyanígy tett. A tömeg csupán egy emberként volt képes mozogni és egy tűt sem tudtunk leejteni, nemhogy bármit is megvenni…
Meglepően kellemes hely. Sosem gondoltam volna. A sok színes édesség és a régi szép emlékek még az én arcomra is képesek voltak egy halvány mosolyt csalni. Elégedetten néztem végig. Minden ugyanolyan, még az eladó is. Itt legalább semmi sem változott…
Végigsétáltam előbb az aszalt gyümölcsök mellett, majd a gumicukroknál végül megálltam az elvarázsolt csokicsodáknál. Sosem tudtam még ilyen alaposan mindent megnézni. Valóban úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek és már most tudtam, hogy bajban leszek a választást illetően…
Lia az aszalt gyümölcsöset szereti, vagy az Nigel? Vagy Gerson?
Egy kisebb sóhajtással ismerem be, hogy ezt az apró, hétköznapi problémát illetően tényleg bajban vagyok…

A válaszlevél hozta öröm nem tartott tovább, mint az ide út vagy a komor felhők mögül pár pillanatra kibújó napsugarak szabadsága. Ékezet nélküli a nap, a hét, a hónap, a tanítási vágy ebben a hűvös, piszkos jövőjű világban. Homályosan látni csak, hogy mi lesz a sorsuk ezeknek a falaknak, a házaknak, vagy a térnek melyen most olyan mélységes daccal és komor, szinte szívmelengetően makacs elszántsággal tör keresztül az édességbolt felé. A téli, nehéz utazó köpenyt már elhagyta a februárba fordult idővel, mégis súlyosnak érzi a ruházatát; kissé kócos, nyirkos haját melynek néhány tincse a nyakához tapad egyenesen gyilkosnak véli, s kelletlen szájízzel küzdve nyit be az ajtón. A kinti friss levegőt lecseréli a cukorka illatú helyiségre, de legalább a nyiroktól megszabadult. Mehetett volna máshova is, szállóba vagy egyenesen fel a Roxfortba, de ez a rózsaszín pamacsfelhőben úszó bolt messze a legbarátságosabb és legbizalomgerjesztőbb az egész városban – vagy legalábbis a város azon részénél, amelyet rövid itt tartózkodása alatt láthatott egészen biztos kedvesebb.

Messziről jött ember, csomagok nélkül; valami vándorló fajta lehetne, aki csak jön aztán megy, de hiába ez az első benyomás, mikor a finom anyagból készített, nehéz platinacsattal megtűzött köpeny még nemes vonású arcánál, tiszta kék szeménél és aranyos színű, göndörödő hajánál is árulkodóbb: nem, nem egy jöttment alak; a vak is látja. Talán kereskedő, vagy valamelyik aranyvérű roxforti emberpalánta befolyásos apja, aki az iskolába készül, hogy fiának ajándékot vigyen és elbeszélgessen pár tanárral. Édességet is vesz?

A pultnál álló őszhajú emberrel pár szót vált; halkan beszél, gyorsan és érdekes akcentussal; talán az sem érti mit mond, akihez beszél, de végül az öreg szemében mégis meggyullad a megnyugvás, s jó szívvel, barátságos ábrázattal a segítségére siet. Mégiscsak a fiához megy: ajándékkosarat készített. Míg a boltos az édességek között válogat a vendége megbízásából, Modest a különösebbnél különösebb, vicces és meghökkentő formájú nyalánkságokat veszi szemügyre. „Hát ilyenek ezek az angolok…” – Egy csokibéka színpadiasan elhull, mire kénytelen elmosolyodni. Mosoly? Inkább önfeledt széles vigyor. A csoki béka tesz fénylő koronát érkezésének értelmére halálával. – Mégiscsak keserű ez, nem ékezetes. Lélektükrében elhalványul a boldogfény, a pillanat hozta játékos kedv.
De ott az a csinos vásárló, aki fel sem tűnt neki elsőre, csak most, hogy alaposan szétnézett a boltban. A nála jóval alacsonyabb, élénk vörös hajú fiatalnőt ismerősnek találja, bár kissé bizonytalan a dolgában. Egy halvány, szürke emlék…

Aztán ahogy a nő megfordul, - valószínűleg megérezve a méregető, kutakodó pillantást- a kép megelevenedik. A tökéletes, fiatalos, játékbaba-szerű arcából kiragyogó élénkkék szempár ismerősebbé lesz mint bármi más, az emlék olyan valóságossá válik s közelivé, mintha tegnap történt volna.
Egy bizonytalan, ideges mosoly vész el köztük valahol félúton. Talán mégsem ugyanaz a nő. Ez rendezettebb, összeszedettebb, mint az aki ezt a munkát megjósolta neki. Több éve volt, akkoriban még nem is gondolt arra, hogy elhagyja Berlint. Nem vágyott Londonba, s a jóslat után sem érzett hasonlót, még csak komolyan sem vette.
- Mit gondol, ezekben az időkben az édesség felvidítja a gyermekszíveket? – Minden feszültséget elhesseget, bár volna oka kétkedni, a nő szemében látni véli, hogy ez az ismeretség a másik fél szerint is valós. Az érthetőbb, lassabb, és hangosabb beszédre még a boltos is felfigyelt, talán a kiskosarat is elfelejtette tovább díszítgetni színes cukrokkal.

Modest L. Dietricht
(http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/aaaa.png) (http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/ffff.png) (http://i1110.photobucket.com/albums/h448/dakreb/Avelin/icon33.jpg)


Csokoládéval bevont banánszirmok. Aszalt ribizli cukormázzal. Az ugrándozó csokibéka mellett színes gumicukrok hevernek egy tálban. De mikor feléjük nyúlok, az egyik egyenesen nekivetődik a kézfejemnek, majd onnan lezuhanva végigpattog a földön. Mikor látom, hogy ezt a pirosat követné egy lila társa, gyorsan elhúzom a kezem. A tál oldalára pillantva észreveszem a talán figyelmeztetőnek szánt feliratot; Szemtelen Szeder Szemek (színezett bevonóval). Megérdemlik a nevüket. Állapítom meg a piros bogyó felé tekintve, ami elcikázik néhány vásárló lába közt, egyenesen a nyitott ajtó felé, majd ki az utcára. Pont annyi értelmét látom, mint a csokibékának. Elugrál, ha meg akarod enni. Nem baj. Nigel unokaöcsémnek jó lesz. A kisfiú elég eleven az elkóborló cukorkák összeszedéséhez…
Lassan elveszni készülök a cukor és csoki rengetegben, mikor halvány megérzésem támad. Nem veszélyt sejtető, csak apró, kíváncsiskodó, mintha valaki megpróbálna gondolataim szövedékében utat találni, vagy kihallgatni nem létező beszélgetésemet társaimmal.
Valaki engem néz, figyel a bolt egy távolabbi szegletéből.
Igyekszem óvatosan oldalra sandítani.
A zöld szempár úgy fúrja tekintetét az enyémbe, mint aki önnön kérdéseire keresi bennük válaszait. Gyorsan szemügyre veszem inkább az éppen kezembe akadt édességet, de a kíváncsiságom annál sokkalta nagyobb, mintsem figyelmen kívül hagyjam az engem vizsgálgatót. Szép férfi, egyszerű eleganciával, aki talán úgy harmincas éveiben járhat. Igen. Bizonyara fiatalabb, mint Philip. És egyszerűen már a kisugárzásán is érezhető, hogy nem angol. Mégis valamiféle arisztokrata lehet… De vajon mit keres itt, az angliai varázslótársadalom ily távoli kis szegletében?
Apró mosoly kerül viszonzásra részemről. Talán valamiféle udvariasság, de a férfi szemében látom, hogy ez több annál. Arcán a felismerés jeleivel lép néhányat felém.
Bizonyára jósoltam már neki. Mindenki, aki számomra nem ismerős, az valamely jóslatom alanya lehetett még azon években, mikor Európát jártam. Túl sok embert ismertem meg akkor. Én pedig túl sokat változtam azóta. Meglepődnek, ha nem ismerek rájuk, én pedig meglepődöm, ha ők rám ismernek. Számukra minden jelentősebb lehetett, mint az a néhány év az én számomra. Az csak bujkálás volt, semmi több. A  mostani életem, még ha szomorúbb is, jobb annál.
- Mit gondol, ezekben az időkben az édesség felvidítja a gyermekszíveket? – Meglepődöm ezen az egyszerű, mégis számtalan elmormolt udvarias kifejezésnél sokkalta közvetlenebb mondaton. De kedvesnek ható. Így hát arcomon finom kis mosollyal fordulok az idegenhez.
- A gyermekek máshogyan érzékelik a háborút, a tragédiákat és a szomorúságot, ha kellően ügyes szülők vagyunk ahhoz, hogy jól elmagyarázzuk nekik mi történik, mégis megóvjuk a legtöbb kínunktól. Bár, természetesen ez függ attól is, hogy mekkora gyermekről van szó. De igen, az édesség bármilyen szívet felvidít. – A bolt fonott bevásárlókosarát átveszem másik kezembe, így jobb kezemet szabaddá téve a férfi felé nyújtom – Avelin McCoy Professzor. – Miután megtörténik a bemutatkozás, még mindig ismeretlenként könyvelem el a férfit. Névvel ellátott ismeretlenként. Sajnos valóban nem emlékezhetek mindenkire, akinek életem folyamán jósoltam. A pultról leveszek egy Falatka Tündérfalatot és egy Manó Mandarinos Mogyorót, majd a férfi felé nyújtom. – Ha leány a gyermek én ezt ajánlom. - Emelem fel a rózsaszín csomagot rajta egy rajzolt integető tündérrel. – Ha fiú, akkor pedig ezt. – Mutatom a kék és zöld rajzokkal ellátott, mindennél jobban csörgő zacskójú édességet. - A rokonságomban élő gyermekek imádják. - Én is rakok egyet-egyet belőlük kosaramba, aztán ismét a jóvágású idegen felé fordulok. – Mi járatban itt Roxmortsban? Mostanában nem sok szülő látogatja meg a gyermekét az iskolában. Inkább csak elviszik őket és nem hozzák vissza. Elmenekülnek. Ez a hely pedig egyre kihaltabb, nem egy turistalátványosság. Ön pedig már nem csak a kinézete, de érzékelhető akcentusa miatt is igen nyilvánvalóan külföldi. Bár, ha jobban belegondolok, a múlt héten egyik diákom azt jósolta nekem, hogy egy kellemes modorú férfi kéri majd a tanácsom. Úgy hiszem, ez megtörtént, talán plusz ponttal kéne jutalmaznom? Lényegtelen. De halljam. Valljon színt uram. Honnan ismer engem és mi szél hozta erre?

Miyuu 美優

Türelmünk és kitartásunk gyümölcse megérkezett… végre itt a roxmortsi hétvége. Mindent előkészítettünk, megvan a százfűléfőzet, a megfelelő mennyiségű hajszállal, hogy kitartson egész délutánra, és Miyuu elintézte, hogy az álcája fedhetetlen legyen aznapra. Az igazi Yvaine nem ért rá, más, bokros teendői miatt. Brandet valamennyire beavattam. Szükségem volt egy szárnysegédre, hogy zökkenőmentesen teljen a nap, aki falaz ha kell, és lekoptatja az állandóan arcoskodó barátainkat. Mert ugye ő is rátapintott a lényegre, valamilyen szinten ez mégis csak egy randi. Persze nem annak indult. Csak egy kis egyszerű sütizés, ennyiről szólt az egész. Tudom mennyire édesszájú, látom a szemeiben, ahogy csillognak, mikor megpillant egy-egy guszta mignont. És maga a tény, hogy itt lehetünk… együtt. Rengeteg mindent megmozgattunk érte. Bele sem merek gondolni, hogy milyen büntetést kapnánk, ha mégis lebukunk… az a legkevesebb, hogy elbocsátanak az iskolából. De megéri…

Azóta az este óta, hogy elkészült a főzet mintha megváltozott volna. Nem szólt semmit, ám láttam, mikor nem figyelt, hogy örömében bánat bujkál. Boldog, hiszen a főzet olyan kapukat nyitott meg, melyeket előtte már régen lezártak. Újra rendesen járhat, újra önmagának érezheti magát… ám mégsem. Ebbe az örömbe, mint egy élősködő kúszik be kérlelhetetlen kegyetlenséggel, hogy mégsem teljesen önmaga. Ha a tükörbe néz, egy teljesen más ember néz vissza. Ha engem ölel, olyan mintha egy másik lánnyal lennék. És ez pokoli, ez a kettősség fúrja azt a boldogságot amit a főzet pozitív hatása váltana ki… Tudom mit érez. Nekem is nagyon furcsa volt, hogy egy teljesen más ember bőrébe bújt. Kölcsön alakjának eredeti tulajdonosa lehetett magasabb, szőke, mások szemében csinosabb. Illegethette magát, öltözhetett kihívóbban… ez mind Yvaine volt… semmi nem volt benne ami az én Miyuumhoz illene. Én azt a visszahúzódó, szomorkás lányt szerettem meg, aki az elmúlt hónapok alatt lassan megnyílt a számomra. Nem érdekelnek a külsőségek. Nem érdekel, hogy kuncognak a járásán. Semmit nem tudnak róla. És ha a közelben vagyok már nagyon gúnyolódni sem mernek vele. Tudják, hogy nem ússzák meg szó nélkül… és ha csak szóról van szó még az volt a jobbik eset. Adtam, kaptam… ez egy ilyen „játék”, de nem tűröm, hogy bárki is kinevesse. Nem tűröm, hogy nevetség tárgyává tegyék.

De most itt vagyunk… és az az igazság, nem tudom, hogy megérte-e. Nem tudom, hogy Miyuu azért csinálja-e, mert tényleg szeretné vagy már csak miattam. El sem tudom képzelni milyen lehet a számára. Titkon én is gondoltam, hogy csórok egy adagot a főzetből, és kipróbálom Brand hajszálával. Már csak azért is, hogy tudjam milyen érzés… min kell, hogy keresztülmenjen emiatt az egész miatt. De aztán mégis letettem róla… ha megtudja, biztosan megharagszik rám.
 
Csak bámulom a kirakatot, borzalmasan sok színes szagos édesség. Branddel a rengeteg rózsaszín cuccon szörnyülködünk. Van egy sarok, ahol csak ebben a színben pompázik minden. Drazsék, cukorkák, csokoládék, sütemények… de még a székek és asztalok is. Brrr... még a hideg is kiráz, ahogy magát sprinternek képzelve futóversenyt rendez a hátamon.

Az órámra pillantok… azt beszéltük meg, hogy adunk a látszatra, és nem azonnal idejövünk. Egy darabig mi is kószáltunk a Főutcán, ám hamar megadtam magam. Türelmetlen vagyok. Addig nyúztam szegény barátomat, míg végül mégis a Mézesfalás mellett „parkoltunk” le. Egy darabig csak a benti felhozatalról beszélünk. Balszerencsémre pont kiszúrta azt a végzős hugrás lányt akiért odáig van, meg vissza… Aláírom, tényleg csinos egy nőszemély, de valljuk be, kb. három évvel idősebb nálunk, és ez több mint elég visszatartó erő. Ezért nem is tudom hibáztatni szegény srácot. A hölgyemény a barátnőivel süteményezik odabent, én meg szegény Brandet cukkolom, hogy menjen oda hozzájuk. Ám ekkor oldalba bök, és tekintetével a távolba „mutat”.

Ahogy odafordulok érzem a gombócot a torkomban… a pulzusom az egekbe szökken… ott jön Miyuu… azaz Yvaine. Eddig tartott a nagy arcom… sutyorogva megkapom a magamét kedves barátomtól, de igaza van… kölcsön kinyír visszajár. Aztán meglepődöttségemet tovább tetézi… teátrálisan feltűri kabátja ujjait – egyiket a másik után – majd rám kacsint, sok sikert kíván, és elindul be, hogy szerencsét próbáljon. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok… csak rávigyorgok, és a hüvelykujjam „felmutatásával” magam is a legjobbakat kívánom a számára.

~ Ennyit arról, hogy majd ő lekoptatja a kellemetlenkedő embereket… na de sebaj, egy kis szórakozás neki is kijár… aztán nehogy pofira essen. De nagyon nem féltem, hozzám hasonló nagydumás, majd este jól kifaggatom. ~

El is hessegetem a gondolatot, hisz megérkezett Ő, akiért egész nap görcsben volt a gyomrom. Aggódtam érte, hogy egyben ideér-e, nem lesz semmi baja, nem bukik-e meg az álcája. Ám most végre megkönnyebbülhetek.

- Szia! – köszöntöm mosolyogva, és megszokásból „levámolom” két puszival, mire persze eszembe jut, hogy lehet ezt nem kellett volna, hiszen Yvainnel nem igazán vagyunk ilyen viszonyban. Pedig előre lebeszéltünk mindent, és én már itt elrontom. Már mindegy… zavartan mosolygok. - Nem volt semmi baj? – kérdezem suttogva, és kinyitom az üzlet ajtaját, hogy előre engedjem. - Ne feledd, ma az egész üzlet csak a miénk, mindent szabad, amennyit csak akarunk. – kacsintok rá, majd őt követve belépek a várva várt helyiségbe.

Ted テッド

Amikor Yvaine-re esett a választásom, roxmorts-i kiruccanásunk álcájaként egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi zajjal jár majd. Persze, megszoktam az óraközi szünetek és a klubhelység örökös nyüzsgését, az ebédlőről már nem is beszélve. Na de azt nem gondoltam volna, hogy ez a csivitelő madárraj egyszer minden lépésemet követni fogja majd. Yvaine valóban népszerű lány volt, ám óriási balszerencsémre nem csak a fiúk, hanem saját nemének képviselői közt is. Így bár sikeresen kiiktattam a kisasszonyt, a sors bosszújaként barátnői mindenhez ragadó ragacsként követték lépteimet. Már a második oda-visszát róttuk a főutcán, és egyre erősebben kínzott a felismerés: önjelölt oldalbordáimtól mára már biztos nem szabadulok meg. Bizonyára Yvaine átkozott meg, a Roxfort harmadik emeleti mosdójából. Egy „rejtélyes illető” ipari mennyiségű hashajtót kevert a csalinak kihelyezett forró csokiba, melynek a fent említett hölgyemény két heti szigorú diéta után képtelen volt ellenállni. ÉS ezek után nem elég, hogy Yv az ezer poklot járhatja meg, de ez a „különös idegen” még az ajtót is rázárta a biztonság kedvéért. Soha nem csináltam még ilyet, ám a jó cél érdekében most kivételt kellett tennem. Olyan okot kellett találnom a távoltartásodra, amiről nem szívesen beszélsz másoknak. Bocsáss meg, Yvaine, örökké hálás leszek az áldozatodért.

-   Hé, nem ugrunk be a Vadkanba? – hallatszott a háttérből, ám mindaddig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg az egyik lány egy laza bokán rúgással nem jelezte felém, hogy a kérdés nekem is szólt – Mi van, Yv, megsüketültél?

~ Te vagy a süket… ~ hördültem fel majdnem, a fülembe üvöltöző griffendéles lány felé fordulva. Aztán inkább tagadólag ráztam meg a fejem, majd egy közeli kirakathoz léptem, mintha valami nagyon érdekeset találtam volna.

-   Majd talán később, menjetek csak.

Nem tudtam a szemükbe nézni. Féltem, hogy a tekintetem elárulna. Mert amikor a tükörbe néztem, az az egy tűnt ismerősnek. Hiába volt más a színe, a formája, ebből az egyből tudtam, hogy én még önmagam vagyok. Most is, a kirakatüveg tükröződésében, az az idegen lány nézett vissza rám: az aranyszínű tincsek, a rózsás arc, kis piros száj, kerek szemek. De a nézése, talán még a mimikája is, az enyém volt. A griffendéles lány megvonta a vállát, majd a többiekkel karöltve végre sarkon fordult, és elviharzott az utca túloldalán álló kiskocsmába. Hogy mit akarhattak ott, számomra rejtély. Alkoholos italt nem fognak kapni, töklevet meg forró csokit pedig a Mézesfalásban is ihatnak… na de Buddha mosolyogjon rájuk, s tartsák meg jó szokásukat, a frász kerülgetett volna, ha még oda is követnek.

-   Aa yokatta! ( ああよかった！) - sóhajtottam fel, s mint akinek eddig kilós súlyok nyomták a vállát, jólesően nyújtóztam is hozzá egyet.

Már épp fordultam volna a cukrászda irányába, amikor valamin megakadt a tekintetem. A kirakat, amit az imént bámultam, egy könyvesbolté volt, ám ettől függetlenül úgy tűnt, írószereket is árulnak. Ez még mindegy is lett volna, a tolltartóm dugig volt, nem is ezért érdekelt. A kirakatban egy gyönyörű, fekete tollas penna díszelgett. Nem vagyok egy nagy ornitológus, ám ha ez nem festett, biztos, hogy egy hollóé lehetett egykor. Vagy varjúé… Egy kérdést, mindenképpen megért. És valóban, a megérzéseim helyesek voltak… bár az eladó megpróbált rábeszélni egy piros pennára, ám nem hagytam magam. Nekem a hollós kellett. Vettem mellé egy díszdobozt, s kifelé menet már széles mosollyal süllyesztettem tarisznyámba legújabb szerzeményemet. Utoljára még tettem egy kis kitérőt a kirakat felé, s tükörként használva helyre igazítottam pár kósza tincset. Majd, mint aki jól végezte dolgát, indultam meg a pár házzal odébb álló Mézesfalás felé. Úgy tűnt, a szerencse végre mellém szegődött, ezen a rövid szakaszon nem botlottam bele senkibe. Elsietek egy ószeres, majd egy pékség mellett, kikerülök egy sült gesztenyés standot, s már látom is Ted-et. Mennyi ideje várhat rám? Ó jajj… Szeretnék azonnal odafutni hozzá és átölelni, ám nem tehetem. Ehelyett csak kényelmesen, lassan, ahogy azt Yvaine is tenné, sétálok oda hozzá.

-   Szia. Csak így egyedül? – kérdezem cinkos mosollyal ajkamon, s közben igyekszem a röhögést magamba fojtani.

Aztán Ted felém fordul és egyszerűen megpuszil, ahogy szokott. Csak ennyi kellett: abban a pillanatban el is felejtem, kik vagyunk és hol. Nem gondolok Yvaine-re, vagy az iskolatársainkra, még azokra se, akik pár méterrel arrébb éppen felénk fordulnak. Csak mosolygok, behunyom a szemem és rá gondolok. Hogy milyen jó az illata, meleg és puha a bőre. Jó hallani a hangját, pedig tegnap este találkoztunk utoljára, ám máris annyira hiányzott. Mert még neki se mondtam soha, de amikor esténként elválunk, s visszaindulok a hálóba, az olyan, mintha nem kapnék levegőt, s a vérem is megfagyna. Ám, ha megfordulok, és a hűlt helyét nézem, az még ennél is sokkal fájdalmasabb…

-   Nem, most már minden rendben. – rázom meg a fejem.

Ted ajtót nyit és én bátran lépek a helységbe. Végre… eljött az idő! Odabent a színek és formák kellemes összhangja fogad: az asztalok a székek, a teáscsészék, és a különféle finomságokkal megrakott polcok sorai. Az egész olyan, akár egy óriási babaház.  Legalábbis ez jutott eszembe róla már az első napon, amikor erre vetett a sors. Legalább már egy éve nem jártam itt, de ez a hely talán már száz éve is pont ilyen volt: sose változik. Ted megjegyzésére felcsillan a szemem: nem is gondoltam másra. Ma én itt felfalok mindent! No, talán a falakat meghagyom, legyen hova jönni legközelebb. Persze, végül magamba tömtem egy nagy puncsos sütit, meg egy fél szelet epertortát és úgy éreztem, tele vagyok.

-   Ó jajj… - meredek a szép piros eperre a süti tetején – Pedig nem is reggeliztem… és még forró csokit se ittam, pedig abból is van epres.

Félrebiggyesztett ajkakkal lesek Ted-re, ám aztán a pár asztallal arrébb ülő társaságra siklik a tekintetem. Kezem megremeg, a villa csörögve-zörögve koppan a tányéromon. Összehúzom magam, amennyire csak lehet, s igyekszek Ted takarásában maradni.

-   Az-az-azzz nem Brand? – hasalok bele majdnem a sütibe, épp csak egy hajszál választja el fehér pulcsimat a rózsaszín foltoktól – Észre fog venni…

Miyuu 美優

Kezdeti idegességem már teljesen elmúlt mire kikértük a magunk szerény tálcányi süteményét. Jómagam úgy voltam vele, hogy kóstoljunk meg minél több mindent, ezért inkább az apróbbakból kértem egy tucattal. Falatnyi csöppségek, és persze egy szelet elmaradhatatlan Rémesen krémes. Imádom az ízét, ám sokat nem tudok enni belőle, épp az édes-krémes íze miatt. Miyuu szokás szerint epres süteményt falatozik, sosem fogom megérteni, hogy hogyan nem tud betelni vele, de bánni nem bánom. Ha ennyire a kedvence ki vagyok én, hogy szóvá tegyem. Kérek még két forró csokit, egy epreset, és egy hagyományosat.
 
Szinte már az orromban érzem a gőzölgő barna massza illatát, és eszembe jut, amikor drága édesanyám ezzel ébresztett minden szombat reggelen. Ám mielőtt elmerülnék emlékeim tengerében, és elfeledkeznék arról, hogy hol is vagyok, Miyuu szokás szerint a valóságban tart… és én el sem tudom mondani mennyire hálás vagyok ezért. Nélküle annyira más lenne minden… ez alatt a néhány hónap alatt teljesen felforgatta az életem ez a lány… de nem hiányzik a korábbi. Boldog vagyok a jelenlegi valómban.

Mosolyogva hallgatom játszott panaszkodását, persze tudom nagyon jól, hogy a szeme kívánja, és néhány ritka alkalmat leszámítva sosem tud egyszerre sokat habzsolni, de korábban sosem láttam még lányt süteménynek így örülni. De sebaj, nem sietünk… lesz időnk felfalni mindent.

- Ajj te, annyi baj legyen, de a forró csokinak még szoríts helyet – kacsintok rá – az már úton van, mindenképp meg kell kóstolnunk.

Ránézek és Miyuu-t látom… nem a szőke Yv ül velem szemben. Lebiggyesztett ajkakkal, barna, meleg szemeivel néz rám meleg. Hollófekete hajzuhataga vállát borítja, apró ujjai között biztosan fogja a süteményes villát. Látom rajta a vívódást, a vágyakozást, a rózsaszín sütemény tetején megpihenő gyümölcs iránt, ám ekkor koppan a villa, és én is összerezzenek. Ijedten nézek rá, hogy minden rendben van-e, és a furcsaság tovább fokozódik, Miyuu összehúzza magát, majdnem belehasal az előtte pihenő sütibe.

„Az-az-azzz nem Brand? Észre fog venni…”

Már megijedtem, azt hittem valami baj történt, de amikor említi Brand nevét nagy kő esik le a szívemről.

- M-m, semmi baj, ne félj – súgom neki kedvesen. Nincs mitől tartanunk. Még reggel beszéltem vele, persze nem mondtam el mindent, csak annyit, hogy ne lepődjön meg a mai nap, ha szokatlan dolgot lát, nem minden az, aminek látszik. Még szerencse, hogy félszavakból is értjük egymást. Brand sokszor falazott nekem, mikor nagy szükségem volt rá, tőle nem tartok, hogy kiadna minket. Minden okés. – kacsintok rá bíztatóan, és megfogom az asztalon pihenő kezét.

Fél szemmel magam is oldalra sandítok, kíváncsi vagyok, hogy hogy áll a barátom szénája… a lányok kacagnak, Brand pedig elemében van, egyenesen dől belőle a hülyeség. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, és szemeivel, egyetlen egy pislantással jelzi felém, hogy minden rendben van. És ekkor világosodom meg mit is tesz. Ahogy lopva körbenézek, a cukrászda vendégei többnyire csak feléjük sandítanak… mi mintha itt sem lennénk. Magára vonja a figyelmet, és közben teszi a szépet a szíve hölgyének… kellemeset a hasznossal.

~ Te aljas csirkefogó te… ~

Megállom, hogy hangosan felröhögjek, helyette csak vigyorgok egy jó nagyot, majd a pár másodpercig tartó intermezzo után tekintetem újra Miyuu-t keresi.

- Senki sem fog minket észrevenni, ne aggódj – suttogom neki továbbra is – ha bárki is nézelődne, úgyis csak az ő asztalukon akad meg a szemük. Brand gondoskodik róla, hogy feltűnőek legyenek.

Ahogy megfeledkezem magamról, ujjaim a kézfejét simogatják… ám majdhogynem azonnal érzem a különbséget. Miyuu kezének érintése teljesen más, bőrének puhaságát már rég megszoktam, és ugye ekkor tudatosul bennem, hogy megint bolondságot csináltam. Mi van, ha meglátnak? Vicces, az előbb pont emiatt nyugtattam őt, és most én vagyok, aki ugyanazon rugózik.

- Bocsánat, megint hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam volna. – húzom vissza zavartan a kezem. Szerencsénkre megérkezik a két gőzölgő pohárnyi forró csoki. Nyamm, már az illatától is összefut a nyál a számban. Erről jut eszembe…

- Mit szólnál, ha vinnénk magunkkal a Roxfortba egy kis túlélőcsomagot… mézesfalás módra? Lenne nasi bőven vacsi utánra is. Ó, és még valami. Este össze tudunk futni a titkos szobánkban? – hajolok kissé közelebb, s kérdezem suttogva. - Szeretnék mutatni neked valamit, van egy apró meglepetésem a számodra. – igyekszem magabiztos lenni, de azért izgulok na. Érzem bolond szívem megint úgy kalapál, mintha több száz métert sprinteltem volna.

~ Azt hiszem most már hibátlanul megy… szeretném megmutatni, és eljátszani amit neked írtam. Remélem tetszeni fog… rengeteget gyakoroltam, csak a ma estéért. ~

- Mit mondasz? – és óvatosan aprót kortyolok a forró italba, vigyázva, hogy ne égessem meg az ajkaimat.

Ted テッド

-   Ó, értem.

Sokszor falazott már neki. Ahha. Na de miért? Ennyire gyakran járna cukrászdába? Fogalmam sincs, hogy miért, ám egy ütemet kihagy a szívem. Fáj a gondolat, hogy más lányokkal is így ülhet itt. Ugyanígy mosolygott rájuk, vagy megfogta a kezüket. Bár miért is zavar ez engem ennyire? Aranyos, kedves srác, ráadásul, ha mosolyog… Az lenne a furcsa, ha nem fürtökben lógnának rajta a lányok. Semmi okom a neheztelésre. Inkább örülnöm kellene, hogy most itt van velem. Egyébként meg, nem azért küzdöttünk annyit ezért a napért, hogy aztán puffogva töltsem el. Ma nem történhet semmi rossz. Rámosolygok Ted-re, és visszahuppanok a székemre.

-   Kiváló terv, ez nekem eszembe se jutott.

Újra a süteményre nézek, elhatározom, hogy ha mást nem is, de az epret legalább megeszem. Már nyúlnék is a villámért, ám a mozdulat valahogy nem természetes. A másik kezemet, amivel eddig az asztalon támaszkodtam, fogja valaki. Oda se kell néznem, és tudom, hogy Ted az. Annyira természetesnek tűnt, hogy eddig nem is kapcsoltam, ám most akarva-akaratlanul is rózsaszín pír önti el arcomat. Pedig annyiszor ültünk már így, fáradtan a lim-lomos szobánkban, leckeírás után. Csak ültünk a heverőn, és szótlanul bámultuk a falat. Közben alig hallhatóan cicergett a zene Ted füleséből, bár maximumra állítottuk a hangerőt. Jó érzés volt, annyira természetes és pihentető. Ám most, egy ilyen nyüzsgő helyen ez más volt. Hiába nyugtatott meg Teddo-kun pár pillanattal ezelőtt, mégis féltem, hogy valaki megláthatja. Még a végén azt hinnék, Yvaine-nel randizik! Zavartan bámulom tovább a süteményem, s újra felveszem a villát. Nem merem és nem is akarom arrébb húzni a kezem, amíg Ted észre nem veszi. Eddig ez eszembe se jutott, ám kis szívem most egyre szaporábban kalapál.

-   De-deeto… (でデート)- suttogom alig hallhatóan, majd amikor Ted elengedi a kezemet, gyorsan elrejtem én is az asztal alá - Semmi baj. – folytatom aztán kicsit határozottabban – Brand szerintem épp viccet mesél. Vagyis nagy a ricsaj az asztaluknál. És hát… igen, ez jó ötlet. Úgyse tudnám ezt itt mind megenni. Vigyük inkább haza, kár lenne itt hagyni.

Bólogatok magamnak, majd határozottan beleszúrom a villát az eprembe. Régebben, amikor még a szüleimmel mentünk sütizni, mindig a végére hagytam, mert ez volt a legfinomabb része. Ám most szükségem volt rá, hogy erőt öntsön belém. Egy harapás majd még egy, és a gyüminek már hűlt helye van. Én pedig máris otthonosabban érzem magam.

-   Tudod, szerintem Anglia nem olyan jó hely. Mindig rossz az idő, vagy ha nem is mindig, de sokszor. Az emberek is olyan mogorvák, talán pont emiatt. Lehet, csak a honvágy mondatja ezt velem, de nem sok dolog van, ami jobb lenne itt, mint otthon… - mondom, bár kicsit olyan, mintha inkább a sütinek címezném, mint Ted-nek… még mindig nem merek felnézni – Kivéve persze a sütiket. – mosolyodok el – Otthon, Kiotóban is vannak európai stílusú cukrászdák. Gyönyörű süteményeket készítenek, mind egy-egy külön műalkotás. És persze finomak is! Néha, ha vásárolni mentünk a nagyáruházba, beültünk anyuval egy szelet tortára. Sajnos ezek otthon nagyon drágák, három-négyszáz yen belőlük egyetlen szelet. Ráadásul nagyon picik, így nem igazán éri meg. Akkoriban Obaasan már elég nehezen járt, így hozzánk költözött Kiotóba, hogy ne legyen egyedül. Előtte elég messze lakott Okinaván, nehéz lett volna úgy ápolni. Eleinte még ő segített nekünk, de a vége felé már anyának otthon kellett maradnia vele. Így az ő fizetése kiesett, apa pedig hiába dolgozott annyit, nem mehettünk cukrászdába bármikor.

Újra a sütibe mélyesztem a villámat, és lekanyarítok egy kisebb darabot. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, egy falatot se hagyok itt belőle. És nem csak azért, mert nem szeretem a pazarlást, hanem mert ezt a sütit Teddo-kuntól kaptam. És pont ezért sokkal többet ért nekem, mint egy kiotói cukrászda 400 yen-es sütije. Akkor is megenném, ha belehalnék.

-   Amikor ideköltöztünk sokat sírtam. Annyira félelmetesnek tűnt ez a hely. Úgy éreztem magam, minta egyedül állnék egy kavargó, szürke tömeg közepén, és nem találnám a haza utat. De most mégis örülök, hogy itt lehetek. Anya újra dolgozhat, nem kell miattam otthon maradnia. Az se bánt, hogy a varázslók nem tartanak igazán közülük valónak vagy, hogy sárvérűnek neveznek. Ezek csak szavak. Én igazán boldog vagyok, hogy most itt lehetek veled, és finom sütiket ehetek egy ilyen szép helyen. Hiába esik annyit az eső és hiába szürke az ég, ez a nap van olyan szép, mint a nyár Okinaván. Arigatou, Teddo-kun. – nézek fel végre mosolyogva – Nem is tudom, mi lehet az a meglepetés, de nagyon várom. Ezek után a nyári szünet borzasztóan unalmas lesz. Nincs is kedvem hazamenni…
  

Miyuu 美優

Csak mosolyogva hallgatlak és nézem ahogy falatozol. Arcodon pír… így is aranyos, de az „igazi” Miyuu sokkal aranyosabb. Ki tudja, még lehet én is elvörösödtem az előbb lányos zavaromban… de meg is érdemlem, felelőtlen vagyok. Vissza kell fogjam magam. A végén még, ha Brand terelése mellett is észrevesznek, azt fogják hinni, hogy Yvainnek csapom a szelet… ami viszont, mint tudjuk, nem igaz. Márpedig ez sok, igen kellemetlen kérdést és szituációt szülne a közeljövőben. Mint ahogy az is, hogy abba kell hagyjam ezt a folyamatos összehasonlítgatást, mert csak saját magam kergetem vele az őrületbe, és feleslegesen komplikálom a dolgokat.

Eltűnt az eper is, újra jókedvű vagy. Továbbra is csak mosolyogva hallgatlak, ahogy az angliai élményeidről beszélsz, nem akarok közbevágni, és amúgy is… szeretem hallgatni ahogy mesélsz, legyen az bármi, szomorú vagy vidám dolog.
 
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire megviselt Anglia. Bár… ha jobban belegondolok… amit az emberek itt időjárásnak csúfolnak, ez a folyamatos szürke, nyálkás esős borzalom, erősen rányomja a bélyegét az ember hangulatára. A miénkre is, akik itt születtünk, nemhogy egy távol keletről ideköltözőnek.

Rám nézel… szemed ragyognak, és én az igazi arcodat látom.

- M-m, én köszönöm, hogy eljöttél velem, hogy itt vagy velem… Nélküled én sem lennék itt… nem lenne rá okom.– mondom félénken mosolyogva. – Az esti meglepi pedig igazán semmiség, csak egy apróság… nem egy nagy dolog, de remélem tetszeni fog. – kacsintok rá.

Aprókat kortyolok a forró csokimból, hagyom, hogy a kellemes meleg átjárja a bensőmet… érzem, hogy a csokoládé íze szétterjed a számban.

- Tudod, először vagyok itt valakivel… a fiúk ebben az esetben nem számítanak, együtt csak ökörködtünk. Úgyhogy pontosítanék, te vagy az drága Miyuu, az első akit elhívtam bárhova is… –  nagyot nyelek,de akkor is folytatom, ha már belekezdtem – el sem tudod képzelni milyen boldog voltam, mikor ott, a sötét óratoronyban igent mondtál nekem. – suttogom a szavakat, s zavarban vagyok. Ha rajtam múlik a nyarad sem lesz unalmas, ez megígérem neked…  Lehet, hogy helyenként esős, szürke, de mindenképp emlékezetes. Ha tudunk, találkozzunk kérlek, a miénk lesz egész London… sőt, ha van kedved Walesbe is elmehetünk. Ott élnek az apai nagyszüleim… van egy hatalmas birtokuk, rengeteg nyuszival… szerintem tetszene, szívesen megmutatnám neked… ahogy Anglia szebbik oldalát is, mert van olyan is.

~ Remélem nem ijesztelek el az őszinteségi rohamommal… ~ csak jönnek belőlem a szavak... egyik mondat a másik után, alig gondolkodom. Csak elmondom azt ami már rég nyomja a lelkem, amit már rég el szerettem volna mondani.

- Mióta közelebbről ismerlek, és vagy nekem, minden megváltozott. Miattad látom újra szépnek a világot, mondhatnám úgy, hogy az eddigi fakóból újra színes lett. Épp ezért, nem fogom hagyni, hogy sárvérűnek hívjanak… egy ilyen csodálatos lányt, egy ilyen negatív szóval megbélyegezni… megbocsáthatatlan. Nem érdekelnek az ideológiák. Az én édesanyám is becsületesen dolgozott, és lehet, hogy nem rendelkezett varázslói felmenőkkel, mégis saját erejéből érte el azt amit, és tiszta szívvel élt… ez az amit sokan nem mondhatnak el magukról a mai világban. Pontosan ez az az ok, amiért így látatlanul is végtelenül tisztelem a szüleidet. Mertek változtatni, nekivágni az ismeretlennek, egy teljesen más kultúrának. Nem tudom, hogy nekem lenne-e ehhez erőm.

Újra kortyolok, tekintetemmel a tiedet keresem… szeretném megfogni a kezed, de tudom, nem lehet... szeretnélek magamhoz ölelni, de tudom, az már túl feltűnő lenne. Úgyhogy inkább tovább folytatom.

- Brand családjában sincsenek nagy varázslók, az édesanyja járt ide a Roxfortba, még réges rég… sokat beszélgettem vele, így is lettünk jó barátok. Azóta segítjük egymást, ha a másiknak szüksége van rá. Ő falazott, mikor éjjel kilógtam a főzet hozzávalóiért, amikor esténként együtt voltunk a lim-lomos szobánkban… és most is... - mondom, és egy pillanatnyi szünetet tartok.

- Remélem, nem untatlak, csak csapongnak össze-vissza a gondolataim, – folytatom, s visszatér az arcomra a félszeg mosoly - még egy epres sütit? Esetleg csak epret? - kérdezem incselkedve.

Ted テッド

Ahogy Ted a nyári lehetőségekről beszél, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Jó dolog elképzelni ezt a sok mindent. Wales biztosan nagyon szép, láttam róla képeslapokat, és olvastam cikkeket az újságokban. Apa szerette volna, ha egyszer szünetben elmegyünk oda a családdal. Megnézhetnénk azt a rengeteg várat és mezőt, az aranyos báránykákat, vagy a csodaszép sziklákat a tengerparton. Sétálhatnánk az alacsony, kőkerítéssel szegélyezett utakon, a kedves kis borostyán futtatta házak között. Sok-sok fotót készíthettünk volna, amit aztán beragasztunk a családi albumba… a közös emlékeinket. Terveztük, de végül valahogy sosem jött össze. Szeretek a családommal utazni, jó dolog egy kicsit együtt lenni, kilépni a szürke hétköznapokból. De azt hiszem, most már inkább Ted-del szeretnék elmenni. Meglátogatni a családját, megismerni a szeretteit, látni azt a helyet, ahol a gyerekkorát töltötte, az első nyarait… Jó lenne megnézni a házat, vagy a zöld legelőket, végigölelgetni azt a sok nyuszit.

Igazából annyi mindent szeretnék még csinálni vele, hogy arra egy egész élet se lenne elég. Annyira szeretném visszaforgatni az időt, hogy lehetőségünk legyen mindenre. Hogy ne lehessen semmi, ami közénk áll vagy visszatart. De igazán már az is jó lenne, ha Londonban csak pár napot együtt tölthetnénk. Menjünk el együtt moziba vagy állatkertbe, jó? Szeretnék sok szép és kedves emléket gyűjteni még, hogy legyen mit magammal vinnem. Szeretnék így emlékezni rád, amilyen most vagy, ilyen őszintén boldognak.

-   Hontou? Hontou ni? ( 本当に？) – szipogok halkan – Teddo-kun, te tényleg így gondolod?

Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. Annyira, de annyira sok mindent mondott Ted egyszerre, ráadásul az is olyan hihetetlenül hangzott. Valóban ennyire boldoggá tenném? Tényleg ennyire sokat jelentenék neki? Képtelen vagyok a kérdéseire válaszolni. Már egyáltalán nem érdekelnek a rózsaszín sütik vagy a gőzölgő forró csoki. Azzal meg, hogy sárvérűnek hívnak… ez biztos nagyon fontos lehet egy aranyvérű varázsló számára, de ezzel eddig se foglalkoztam. Számomra nem volt jelentése. Ted épp maga mondta el, mennyire nincs benne érték, hogy nem a származás teszi az embert azzá, ami. Ezek a szavak és mind, amik Brand-ről és a családjáról szóltak, egyszerűen elszálltak a fülem mellett. Csak azt az egy mondatot hallottam…

-   Atashi wa… sore wa… atashi dake ka zan'nenda to omotta. (私はそれは私だけか残念だと思った。) – gördül le az első könnycsepp az arcomon, s a hangom is elcsuklik, bármennyire is küzdök ellene.

Tekintetem elkapom Ted-ről, nem akarom, hogy lássa az arcomat. Ehelyett inkább a térdemet bámulom, s a kezeimet, ahogy az asztal alatt ökölbe szorulnak. Annyira szeretném elhinni. Ha ez igaz lehetne… Eddig azt gondoltam, azért tölt velem annyi időt, hogy ne legyek egyedül. Mert sajnál, ahogy mindenki más. Persze, eszembe jutott, milyen jó lenne, ha csak önmagamért kedvelne. De az utóbbi pár évben megtanultam, hogy az emberek máshogy vannak összerakva. Sajnálkozva néznek, és összesúgnak a hátam mögött, mondván „Szegény, milyen nehéz lehet neki…” És ez igazán nem is baj, mert csak a jó szándék vezérli őket. Ezért nem is gondoltam, hogy az életet élhetném másképp is. Ez a pár szó, amit az imént mondtál Teddo-kun, annyira sokat jelent nekem. Mert a szeretet, ha nem viszonozzák, borzasztóan magányossá teheti az embert. Én pedig félek teljesen egyedül maradni.

-   Nem akartam, hogy csak szánalomból legyél velem. – záporoznak most már a könnyeim, egyik csík a másik után szántja arcomat. Nem vagyok benne biztos, hogy jól fejeztem-e ki magam, csak mondom, ami és ahogyan az eszembe jut. Az ölembe nézve könnyebb, nem lennék képes mindezt Ted szemébe mondani. – Ne haragudj… Csak annyira megkönnyebbültem.

Miyuu 美優

Mint ahogy már korábban is megesett, ismét megbizonyosodhatom a szomorú valóról… Ha zavarban vagyok, két véglet történhet velem. Az első esetben beszélek… rengeteget, a másodikban pedig elnémulok. Az előbbi már megtörtént, az utóbbi most következett be. Elcsuklott a hangod, és arcodat hamarosan könnycseppek csíkozzák… tekinteted elszakítod az enyémtől, és inkább lefelé bámulsz. Én pedig leblokkoltam… miattam könnyezel…

~ Biztosan megijesztettelek azzal, amit az előbb mondtam. Túl őszinte voltam? ~

Szívesen csapkodnám a fejem a közelben lévő falba, de szó se róla, az nem lenne túl romantikus. Igazán várhattam volna ezzel estig… minek kellett előre kinyitnom a számat… a fenébe is. Most még át se tudlak ölelni, megvigasztalni… esetlenül szerencsétlenkedhetek az asztal túloldalán…

Csak hallgatom a dallamos szavaidat, és szokás szerint szinte egy árva szót sem értek belőle. Egyedül a „hontou” ismerős, azt hiszem ezt már korábban többször is használtad… ám a hangsúly… már azelőtt megvan a mondanivalód, hogy angolul folytatnád.

- Mindent amit mondtam a lehető legkomolyabban is gondoltam… - bólintok elszántan, és látszik rajtam, hogy alig bírok egy helyben maradni. Legszívesebben, már melletted lennék. De ne pityeregj kérlek – nézek rád aggódva – ugye nem ijesztettelek el? Nem tudom megállni, és az asztalon a kezemet feléd nyújtom… csak reménykedem, hogy észreveszed, és újra érezhetem ahogy apró ujjaid a tenyerembe siklanak.

Ám amikor végül elmondod, hogy mi gyötört eddig… hogy azt hitted, csak sajnálatból, szánalomból voltam veled… olyan érzésem van, mintha legalább egy úthenger száguldott volna át rajtam. Kipréseli belőlem a levegőt, teljesen kilapít, aztán összetörve otthagy.

- M-m… - rázom meg szomorúan a fejem – azért voltam, és vagyok veled, töltöm veled a szabadidőmet, mert egész egyszerűen boldog vagyok, ha a közelemben vagy. Szó sincs semmilyen sajnálatról… te egy igazi angyal vagy Miyuu-chan… az én angyalom. És nem tudom… - akad el a szavam, és egészen fülem hegyéig vörösödök el az eddigi mondandóm miatt – miért kellene haragudnom.

A szabad kezemmel zsebkendőt vadászok elő a kabátom zsebéből, és félénken mosolyogva nyújtom át neked. - Te ne haragudj, hogy így letámadtalak ezzel az egésszel… nem gondolkodtam, csak úgy kibukott belőlem. Bocsánat.

~ És este elmondok neked mindent… mikor újra az igazi Miyuu leszel, nem álcában, más bőrében... A te arcodat szeretném közben látni… téged szeretnélek átölelni. ~

 Ted テッド

Gomenasai. Kérlek, bocsáss meg nekem. Egyszer már megfogadtam, hogy nem sírok többé. De én sajnos ilyen vagyok. Akár bánat, akár boldogság ér, örökké csak záporoznak a könnyeim. Most egyszerre érzem mindkettőt, így kérlek, még most az egyszer ne haragudj rám, rendben?

Tudod, Teddo-kun, számtalanszor játszottam már le magamban, milyen lett volna az életem, ha másképp alakul, és egészséges maradok. Már nem is emlékszem rá, mire vágytam régen, amikor még nem tudtam semmit. Annyira fiatal voltam még. Talán balerina szerettem volna lenni, vagy festőművész: mint bármelyik kislány, én is rózsaszín álmokat dédelgettem. A maszkot hordó, beteg emberek az utcán, vagy egy kerekes szék látványa legfeljebb arra az egyetlen percre kötött le, amíg arrébb nem néztem, és nem találtam valami sokkal érdekesebbet.

Nem vagyok angyal. Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, és nem is fogok meggyógyulni, egész nap csak sírtam. Azt kívántam, bárcsak valaki más lenne beteg helyettem. Nem gondoltam át, és nem is érdekelt, kire szórok átkot. Nem foglalkoztam az emberekkel, csak magamat sajnáltam. És az évek során ezt is kaptam másoktól: sajnálatot. Azóta persze sokat változtam. Azzal, hogy egyre inkább segítségre szorultam, hogy egyre több időt töltöttem a kórházban, máshogy kezdtem látni az engem körülvevő embereket. Kedvesek voltak hozzám, végtelen türelemmel segítettek, egyengették az utamat. Azt hiszem, talán több szeretetet is kaptam, mint egy átlagos lány. Szerettem volna ezt valahogy viszonozni, az álmaim, a képem a jövőről lassan megváltozott. Én is segíteni akartam másokon. Talán, ha nem lennék beteg, egyáltalán nem is akarnék orvos lenni. A betegségem tett azzá, amilyen most vagyok.

Akármennyire is kedves vagy velem, akármennyire is azt mondod, engem kedvelsz és, hogy önmagamért vagy velem, én tudom, hogy ez sajnos csak részben igaz. Egy idő után nem fogok tudni sétálni veled, kézen fogva, ahogy azt igazán szeretném. Nem mehetünk el a vidámparkba vagy az állatkertbe, ahogy a többi normális fiatal: folyton oda kell majd figyelnünk mindenre, nehogy valami bajom essen. Nem táncolhatunk a karácsonyi bálon, és talán már a RAVASZt se tehetem le veled. Annyi mindent szeretnék tenni még… bármit, amire egy hétköznapi, normális lány is vágyik. De mondd, Teddo-kun, te képes leszel végig itt maradni velem?

Megfogom a kezed, és csöndesen hallgatom, amit mondasz. Lassan megnyugszom, ám ezzel együtt egyre kínosabban is érzem magam. Szerettem volna, ha ez a nap vidám és felhőtlen lenne. Ha nem gondolnánk arra, ami eddig történt, vagy ami ezután vár ránk. Ez az egy nap lett volna az, amikor egyszerűen csak boldogok vagyunk. Borzasztóan szégyellem magam, és nem csak azért, mert nem tartottam magam az elhatározásomhoz, hanem mert ezzel téged is elszomorítottalak. Mély levegőt veszek, majd némán bólintok, s közben szabad kezemmel esetlenül törölgetem az arcomat. Óvatosan Brand-ék asztala felé sandítok, róluk az előbb teljesen meg is feledkeztem. Eddig elég nagy zajt csaptak, már egészen hozzászokott a fülem, ám most mégis annyira nagy volt a csend… Az egyik felsőbb éves lányéval épp találkozik a tekintetem. Nem vagyok benne biztos, de mintha szánakozva nézne felénk.

-   Köszönöm. – veszem át a felém nyújtott zsebkendőt, s megtörlöm vele a szemem – Olyan vicces vagy te Ted, egészen belekönnyeztem.

Ez utóbbit már hangosabban mondom, hogy a távolabbi asztaloknál is jól értsék. Mosolygok. A lány elfordul, és végre ő is csak a csészékkel zsonglőrködő Brand-re figyel. Sajnálom, Teddo-kun, nem mondhattam el, mennyire boldoggá tettek a szavaid. Talán majd egyszer, ha nem leszünk az iskola falai közé zárva. Bár nem tudom, lesz-e valaha elég bátorságom ehhez.

-   Nahát, habos lett az orrod! – nevetem el magam végre, majd épp úgy törlöm le mutatóujjammal a kis fehér foltot, ahogy egyszer régen te tetted – Mondd, mit szólnál hozzá, ha hamarabb mennénk el Wales-be? – kérdezem már jóval halkabban, majd a hatás kedvéért rád is kacsintok – Szökjünk meg.

Miyuu 美優

Követem a tekinteted, látom merre nézel… és ekkor tűnik fel a csend. A csend ami érezhető a levegőben, mint egy őszi hajnalon a sűrű köd, amit harapni lehet. Érezhető a levegőben, ránk nehezedik, mintha a vállamra szállt madár apró teste hirtelen ólomból lenne és teljes súlyával a földbe passzírozna. Nem nézek oda… nincs rá szükség. Tudom, hogy minket figyelnek. Vége… lebuktunk… elrontottam. Pillanatok alatt tör rám a kétségbeesés, de igyekszem úrrá lenni rajta. Ki kell találjak valamit… valami frappánsat amivel menthetem a szituációt. DE MIT???

Az agyam leblokkol, és mint egy fuldokló próbálok valamilyen ép kapaszkodót megragadni. Egy logikus gondolatot, egy szalmaszálat, bármit.

„Olyan vicces vagy te Ted, egészen belekönnyeztem.”

Dermedtségemet a hangod oldja, mintha álomból ébrednék. Alig hiszek a fülemnek.

„Nahát, habos lett az orrod!”

Csilingelő nevetésed tölti be a helyet, és abban a pillanatban feloldódom. Megkönnyebbülök… és meg is lepődöm, ahogy apró ujjaddal az orrom hegyét érinted. Tényleg habos lett volna? A forró csokitól még akár lehet is, de kit érdekel! Azért persze zavarba jövök… nem szoktam hozzá az ilyesmihez… sőt, épp ellenkezőleg, de szerencsémre a távoli duruzsolás újra folytatódik… Aztán önkéntelenül is megérintem magam is… épp ott ahol az előbb tetted… Ne kérdezd, magam sem tudom miért, csak somolygok magam elé.

- K-köszönöm – suttogom megilletődve, és továbbra is zavartan mosolyogva. Megszökni? Walesbe? Még a lélegzetem is elakad az ötleted hallatán… az arcodat fürkészem, hogy tényleg komolyan gondoltad e… de nem tudom eldönteni, pedig még rám is kacsintasz. - Tényleg? Tényleg komolyan gondolod? – kérdezem suttogva, ahogy kissé közelebb hajolok. Annyira hihetetlen… biztosan csak képzelődöm. - Szökjünk meg, csak mi ketten?

Azonnal vad pörgésbe kezdenek az agyam fogaskerekei, hogy hogyan tudnánk ezt megoldani. Csak bólintok… - Estig kiötlök valamit, mit szólsz hozzá? – kérdezem immár bátrabban, hiszen már van is egy ötletem, de előtte még utána kell kérdezzek egy-két dolognak.

Este… Újra eszembe jut, mit is tervezek. Érzem, ahogy a pulzusom megugrik, meglódul a szívem… lámpaláz, tudom jól, és azzal próbálom nyugtatni magam, hogy erre még ráérek később is, addig van még néhány órám.

- Wales csodás hely, biztosan tetszene. – terelem tovább a szót. Kis koromban nyaranta nagyon sokszor voltunk ott a szüleimmel. Mióta… a Roxfortba járok, már ritkábban jártam arra. Tavasszal és ősszel meseszép egy hely. Hatalmas zöldellő és virágzó mezők, és van egy kis erdő is a birtok szélén. Rengeteget csatangoltam arra, hiába mondták, hogy nem szabad. Akkoriban volt ott egy kis patak is… remélem megvan még. – behunyt szemmel nagyot sóhajtok. Mintha most is érezném azt a friss illatot, az engem körülölelő természetet.

Lassan felnézek, és tekintetemmel a tiédet keresem, hogy aztán újra rád mosolyogjak.

- Képzeld el, ahogy kint fekszünk a zöld mezőn, a vörös pipacsok között, és csak bámuljuk az eget… a felettünk átúszó bárányfelhőket. Találgatva, hogy vajon melyik mihez hasonlít a leginkább. Már alig várom! – kacsintok rád. Látszik, hogy pillanatról pillanatra egyre jobban beleélem magam a dologba. Nem is gondolok arra, hogy milyen következményei lehetnek a dolognak… most nem. Mit szólnának hozzá a szüleid? Hogy fogadnának minket a nagyszüleim? Mi történne a roxforti életünkkel? Tudatom mélyén ezek a kérdések mind ott sorakoznak, ám még csak egy „sötét szobában”. Nem adok esélyt arra, hogy a felszínre törve, magukat valóssá téve megtörjék a képzelet varázsát.

 Ted テッド

Mire felfogtam volna, mit mondtam, már ki is csúszott a számon. Magam se gondoltam volna, hogy egyszer majd egy ilyen merész ötlettel állok elő. Én? Soha egyetlen szabályt se szegtem meg… mindaddig, amíg közelebbről meg nem ismertem Ted-et. Azóta, majd minden este kiszöktem a hálókörletből, hogy a titkos szobánkban találkozhassunk. Részt vállaltam a bájitaltan szertár kifosztásában, hogy megfőzhessük a Százfűlé főzetet. A tiltás ellenére eljöttem Roxmorts-ba és… most én vagyok az, aki azt kéri, hogy szökjünk meg. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, ennyi szabályt áthágok majd, én biztosan kinevetem. Ám így visszagondolva, minden egyes lopott perc, amit a tilosban Ted-del tölthettem, pazar volt és izgalmasabb, mintha egy kalandfilm hősnője lennék. Ha visszaforgathatnánk az időt, és az egészet újra kezdhetném, semmit se csinálnék másképp. Az eddigiek után még a szökés gondolata se tűnt olyan hihetetlennek. Milyen jó is lenne… csak mi ketten. Már a gondolattól is hevesebben ver a szívem. Menjünk most azonnal!

-   Úgy tudom, minden kijáratot lezártak, a dementhor-ok pedig szinte biztos, hogy észrevennének… - motyogom inkább csak magamnak – De nem is ez az egyetlen lehetőség.

Nem kell az iskolából indulnunk, hiszen itt van Roxmorts, ahová most már könnyedén eljöhetünk. Csak tovább kell mennünk egy picit, túl a főutca nyüzsgésén. A Százfűlé főzet miatt úgy nézünk ki, ahogy akarunk, csupán a megszerezhető hajszálak szabnak határt. Most is csak pár utca választ el… Az utolsó gondolatsort már kimondani is félek. Ha itt tervezgetünk, ahol annyian hallgatózhatnak, még mielőtt kitalálnánk merre vagy hogyan, rég lebuknánk. Főleg most, hogy az előbbi kis intermezzóval magunkra vontuk a figyelmet. Nem, ezt majd máskor beszéljük meg… este, „A szobában”.  

-   Rendben. – bólintok – Én is így gondoltam.

Hihetetlen, hogy mennyire izgatott vagyok. Egy ilyen meggondolatlan, gyerekes ötlettől! Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz: be kell ismerjem, ez lenne az utolsó lehetőségem a kalandra. Ha most nem, akkor már soha. Hallgatom, ahogy Wales-ről mesélsz, a gyönyörű tájról, a gyermekkori nyaraidról. Vágyom rá, hogy ezek az emlékek közösek legyenek, hogy én is láthassam mindazt, amiről most legfeljebb csak ábrándozhatunk. Szeretlek hallgatni ilyenkor, ahogy csak mondod és mondod, mintha ébren is álmodnál. Az arcod ilyenkor egészen megváltozik, és tudom te tényleg ott vagy, azon a varázslatos mezőn, fekszel a virágok között és fogod a kezem. Annyira hihetően hangzik…

-   Igen, az nagyon jó lenne. – nyílnak széles, boldog mosolyra ajkaim – Sosem láttam még igazi nagy pipacsmezőt.

Egy röpke pillanatra még el is hittem, hogy mindez lehetséges. Persze, ha jobban belegondolok, nem is biztos, hogy messze jutnánk. Csak hátráltatnálak: amikor nem dolgozik bennem a főzet, rendesen még járni sem tudok.  És ha mégis sikerül, és csak később fognak el, mi lesz velünk? Nekem már nem számít, de mi fog történni veled? Előtted még ott az egész élet. Őszintén, tiszta szívemből vágyom rá, de nem várhatom el ezt tőled. Aprót sóhajtok, mellkasomban a vad dübörgés lassan alábbhagy. Ám kívülről továbbra is mosolygok, mintha mi sem történt volna. Legyen ez a mi napunk, teljesen, mert talán ez lesz az utolsó, amit így, a közös álmainkkal együtt tölthetünk.

-   Hé, Ted, tömjed a búrád, mert idő van! – szakít ki gondolataimból Brand.

Csattogás-csoszogás, csikorgó hangok szűrődnek át az asztalunkhoz. A többi diák már pakol: közeledik a gyülekező ideje. Nemsokára indulunk vissza az iskolába. Egy röpke pillanatig csak meglepetten pislogok: sírni tudnék, úgy érzem, ellopták az időmet. Ráadásul, még az ajándékomat se tudtam odaadni neked. Istenkém, most mit csináljak? Forgatom a fejem rémülten jobbra-balra, kezemmel a szomszéd széken pihenő táska után nyúlok. Gyorsan, mielőtt erről is lemaradok! Aztán… kezem a semmibe markol. Egyszerűen elnyúlok a táska mellett, újra és újra. A levegő is bennem szorul, rémülten meredek magam elé, majd a táska irányába fordulok. A tarisznyám ott hever a széken, ahogy eddig, csak én mértem fel rosszul a távolságot. Vagy mégse?

~ A főzet… a hatás múlik. ~ hasít belém a felismerés: kezdem elveszíteni az uralmat a testem felett.

-   Mennünk kell, most azonnal! – súgom oda Ted-nek és csak remélem, hogy érteni fogja, mire gondolok. Mert ha most nem indulunk el, nagy bajban leszünk! Ki kell jutnom a mosdóba, hogy bevehessek még egy adagot a főzetből. Aztán spuri vissza az iskolába, mert még egy adag már nem lesz nálam.

Köszönöm a játékot! ^.^

Miyuu 美優

Lezártak mindent… igen tudom. Nekem is ez jár a fejemben. De valahogy megoldjuk… ebben biztos vagyok. Ha ide sikerült kijutnunk… bármit elérhetünk. Csak mosolyogva nézlek, és látom milyen boldog vagy. Bármit megtennék, hogy ilyen vidám maradj. Pipacsok…

Képzeletem tovább szárnyal… a réten van egy hatalmas lombú, terebélyes fa. Az egyik kedvenc helyem volt. Mindig fent henyéltem, pont jól nőttek az ágak, akár még el is lehetett feküdni rajtuk. Lent kecskék és birkák legeltek, a nem túl messzi erdőből pedig folyamatos madárfütty hallatszott. Teljesen olyan volt az egész, mintha csak álmodnám… mintha csak egy mesében lennék. Szeretném neked megmutatni… ezt az egészet. Mindent. Önző vagyok, mert veled szeretnék legközelebb odamenni. Annyira beleéltem magam ebbe az egészbe… Apránként bejárnánk az egész környéket, és szinte látom magam előtt az arcodat, hogy mekkora boldogsággal töltene el.

Igen, eldöntöttem. Ha máskor nem is, de nyáron biztosan „elloplak”. De, hmm… talán titokban mégis megkérdezném a szüleidet, hogy tudjanak róla… még nem tudom. Ez még a jövő zenéje.

- Akkor majd én mutatok neked... hatalmasat! - kacsintok rád, biztosítva, hogy tényleg így lesz.

Az ábrándozásból Brand kellemetlen hangja hoz vissza a valóságba, ahogy látom te is hasonlóan érzel, hiszen majdnem egyszerre fordulunk a hang felé. Diáktársaink lassan készülődnek, majdhogynem az egész vendégsereg egyként mozdul.

Nem akarom elhinni, hogy így eltelt az idő, hiszen még csak most jöttünk… alig ettünk pár falatot, alig váltottunk néhány szót, és már mennünk is kell? Tényleg úgy érzem magam, mintha megloptak volna. Meg akarnak fosztani egy olyan dologtól, amit nem akarok elengedni. Francba-francba-francba! Sáskák járják végig a falut, én még maradni akarok. Ahogy látom arcod a bennem támadt keserűség új külsőt ölt, és még rosszabb. Neked is rossz, érzem te is maradnál még. Annyira sajnálom… ne haragudj rám.

- Jól van már, nem kerget a tatár! – kiáltok vissza a barátomnak, talán kissé kedvetlenebbül, mint szerettem volna.

Magam is szedelőzködni kezdek, te is a táskádért nyúlsz, ám ami akkor történik… megfagy bennem a vér. Biztosan csak beképzeltem, nem lehet semmi baj, hiszen…

„ – Mennünk kell, most azonnal! ” – suttogod remegő hangon.

Mintha kés fordulna a szívemben… látom a szemeidben a riadalmat, a félelmet… csak bólintok. Pillanatok alatt összekapom a cuccomat, hogy ha kell, akkor a segítségedre legyek. Ugrásra készen várom meg amíg eljutsz a női mosdó felé, és mikor rendezem a számlát is csak az jár a fejemben, hogy vajon sikerült-e időben bevenned a főzetet. Kínkeservesen telnek a percek mire újra megjelensz… immár újra mosolyogva… csak ekkor engedek ki, és tudom, hogy nem lesz baj a visszaúton.

Brand eközben odakint már tülkön ül, látszik rajta, parázik hogy el fogunk késni… de nem zavartatom magam. Még egy utolsó pillantás… egy mosoly… arcomat érintő ajkaid puha érintésének emléke… és a lopott búcsúzó mondat… akkor este a szobánkban. Ezek után immár vidáman, és felszabadultan lépkedek vissza az iskola zárt falai közé, mert tudom, hogy ma még újra látlak.

Köszönöm a játékot! ^.^