Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:43:57



Cím: Udvarok
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:43:57
A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Raquel Palmer - 2010. 07. 15. - 18:18:27
Andromeda

Most különösen szépen indult a reggel. Órák... fúh, igen, az órák. Nem mindig szerettem bejárni mindegyikre, de valahogy mégis rászántam magam. Ennek ellenére mégis inkább szívesebben beülök egy sarokba, és megvárom, míg elmúlik a tanulhatnékom, mintsemhogy nekiálljak. Az csak időpocsékolás. Bár mostanában mégis inkább megtanulom azokat az anyagokat, amiket én is fontosnak találok, mert manapság nehezebbek, és... többször is át kell olvasni őket, hogy megmaradjon minden a fejemben. Órák után pedig végre fellélegezhettem, és megkönnyebbülten válthattam irányt a folyosókról az udvarra. Mindig olyan jól jött a fejfrissülés az órák után, legalább kiszállhattak a sötét, vagy rossz gondolatok. Már nem mintha gondoltam volna valamire, mert egy ideje mintha megállt volna bennem minden... a szívemen kívül, mert az ha megállt volna, most nem itt lennék, hanem valahol lent a föld mélyén. Hmmm... akkor már legalább beszerezhetnék előre egy üvegkoporsót, csak az meg azért nem lenne előnyös, mert azon keresztül látnám a férgeket, csúszómászókat, csótányokat.

Csótányokat? Vrár... amint rájuk gondoltam, ki is rázott a hideg. Jobb lesz, ha nem törődöm ilyenekkel. Jó, fogjuk arra, hogy hideg van. De mondhatnám ezt akárkinek, nem hinné el, mert hétágra süt a nap. Tovább haladtam, s azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A fenébe! Nem hoztam magammal a gitárom, és már bemenni meg nincs kedvem érte. Hogy milyen balszerencsés is vagyok... vagy inkább túl könnyen feledkezek meg a fontosabb dolgokról. Idegeskedtem is miatta, s ennek következményeképp dühömben leültem egy padra fortyogni. Amolyan gyors levágás volt, mintha más valakit dobtam volna le erre az ülő helyre.
Egy ideig még meredten néztem magam elé... senkit sem láttam rajtam kívül az udvaron, ha pedig mégis, akkor egyik arc sem volt köztük ismerős. Kicsit szomorkás kedvemben voltam, így hát rákönyököltem a térdemre, majd beletemettem arcomat, és megint csak távolra pillantottam. Hogy mennyire bírom magamat szívatni! Másoknak meg se kell tenniük. Talán, ez a legnagyobb sérelem, ami engem ért, hogy bent hagyom a gitáromat. Más már nem is tudna nekem olyat mondani, amivel darabokra törhetne, mint egy ócska tükröt.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem gyorsan, vagy legalábbis próbáltam. És ezt inkább azzal tettem lehetővé, hogy elővettem egy pennát, és egy pergament, vagy mindegy, hogy mi volt az, csak olyan dolog legyen, amire tudok firkantani egy-két mondatot... most mondat írogatása helyett rajzolgattam. Nem is tudom, mit, vagy éppen miket. Persze, később elfogott valamilyen érzés, mintha valaki közeledne felém, és le akarna teperni... szóval, a rajzolásból fel is kaptam a fejem.
- De fura érzésem van... - meg is jegyeztem magam előtt. Általában azt is megérzem messziről, ha figyelnek, és azt is kiszúrom, hogy ki az a valaki.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Andromeda Bucksworth - 2010. 07. 15. - 18:22:49
(http://www.kepek.us/images/nc8j9jmzq9xlgmhsl3l0.png)


*Még csak év eleje van, de már azt se tudom, hova kapkodjam a fejem annyi minden történik itt Roxfortban. A tanórák persze jócskán lekötik figyelmemet, de azért az évnyitón tapasztaltak még mindig nem hagynak nyugodni. Egyre inkább kétségek között vergődök. Vajon mi lesz most a Roxforttal ezek után a gyökeres változtatások után? Ám most valahogy nincs kedvem ilyen dolgokon tépelődni. Majd az idő előre haladtával megtudunk mindent, hogy mi folyik itt. A hangulatom tehát koránt sem mondható rózsásnak. Már csak azért sem, mert Fiducia keltetett fel. A kishúgom csak társaságot akart, én mégis ráförmedek miután nagy nehezen kikászálódok az ágyikómból, és felöltöm az iskolai uniformist.*

-Fidu... Megtennél egy szívességet? Ne lógj mindig a  nyakamon. Van ám egy másik nővéred is, ha nem tudnád. Nyaggasd őt is egy kicsit, ha kérhetlek. Barátkozz az évfolyam társaiddal, meg a háztársaiddal egy kicsit. Na mit szólsz az ötlethezl?
*Próbálom egyengetni húgocskám útját egy kicsit. Jó, lehet, hogy nem voltam a legbarátságosabb vele, ezért rögtön jóvá teszem, és jól a karjaimba zárom Őt, hogy érezze nincs egyedül, és szeretem a magam módján. Miután eleresztettem Rám mosolygott, és elindult a klub helyiségbe... A taktika tehát bejött. Ugyan nem vagyok beképzelt hólyag, de néha zseniális ötleteim is vannak. Most, hogy Fidut kivontam a forgalomból arra mehetek, amerre az Én lábaim visznek. Jó ötletnek tűnik az, hogy egy kicsit elűzzem a rossz hangulatomat egy kicsi zenével a szabadban. Tehát miután kihalásztam gitáromat a tokjából úgy döntök, hogy lemegyek az udvarra egy kicsit relaxálni.

A kastély nyüzsög a diákoktól, és ki ki vérmérsékletének megfelelően tanul a folyósokon, vagy pedig egymást szapulja. Én azonban csak egyenesen a célom felé megyek. Néha hol kíváncsian pásztázó, hol irigykedő tekintet rekesztüzébe tévedek. Sebaj. Már megszoktam. Hol azért bámulnak -elsősorban a fiúk- mert szépnek találnak, hol pedig irigykedve a lányok. Mintha lenne rá okuk. Hisz mi olyan szép rajtam? Csak egy északi típusú lány vagyok, semmi több. Ahogy kiérek az udvarra jól esik a kis őszi szellő. Nem állom meg, hogy bele ne túrjak a vállaimra aranyköpenyként omló szőke hajzuhatagomba. Imádtam mindig is, ahogy a hajamba kap a szél... Egy röpke percig tart ez a pillanat, nem tovább. Már folytatom is utamat az iskola udvara felé hű társam, a gitárom társaságában. Ahogy kiérek az udvarra megpillantom az egyik jó ismerősömet, Raq-ot. Ahogy látom valamivel nagyon ügyködik az ötödikes háztársam. Ám valahogy mintha megérezte volna közeledtemet, ugyanis meg is jegyzi félhangosan magának, hogy furcsa érzése van.*
- Nyugi, csak én vagyok az, Andy. Mi jót csinálsz? Egyébként nem bánod, ha leülök melléd?

* Próbálok meg kontaktust létesíteni a leányzóval. Remélem nem zavartam meg semmiben. Mindenesetre nem árt, ha egy kicsit visszafogok a heves stílusomból, azért inkább engedélyét kértem tőle. Legalább akad még a Roxfortban valaki, akivel jól ellehet beszélgetni...*


Cím: Udvarok - Vulkanov professzor
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 06. 16. - 15:10:12
Dimitrij Ivan Vulkanov

December 1.


Habár a kastély bővelkedik az olyan zugokban, ahol magában lehet az ember, ha úgy akarja, egy idő után már a falak is fojtogatóan hatnak, főleg, mikor valakivel ennyi minden történik, mint vele. Shay ugyan tudta, nem lesz túl kellemes az idei tanéve, azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyire a sűrűjébe kerül, s korábbi szürke kis valója helyett ma már rengeteg sötét pillantást zsebelhet be egyetlen folyosó séta során is. "Tanárok", diákok, természetesen egy kifejezett "csoport" tagjai ezek mind, de már nem suhan tova rajta a tekintetük. Épp ellenkezőleg, végigmérik gyanakodva, mintha azt találgatnák, vajon épp most is sántikál-e valamiben. Természetesen vitathatatlan, hogy minden joga és oka megvan ennek, de ez most lényegtelen.
Az események eme válfaja mostani kicsit komor hangulatának csak egy kisebb kiváltója, elég sok minden nyomja még a lelkét. Semmi biztató hírt nem kapott még az öccséről hazulról, a szívügyei sem alakulnak jól, sőt. Szóval a Mosolykiránylánynál is eltörni látszik valami. Nem akarja hagyni magát, s ehhez kell, hogy kicsit kiszellőztesse néha a fejét, egyedül, valami elhagyatott helyen. Ezért halad most az udvarok felé, távol majdnem a temetőnél. Az utóbbi pár napban szinte törzshelyévé avanzsált a hely, s abban a pár órában, amikor nem szólította Minticzhez a kötelessége elsétált egészen eddig. December lévén egyáltalán nem kellemes már az idő, de ha valakinek kellően nyomott a hangulata, inkább ez a vonzó. Érezhető már a tél közeledte, vastag, fehér pamacsokban úsznak a felhők a sötét égbolton, szinte minden percben havat ígérve a kint kószálók fejére, pedig az előrejelzés még egy darabig nem jósol az áldásból. Sötét van már, pedig még nincs is vacsoraidő. A hugrás karjait mellkasa előtt összefonva közeledik szokásos helye felé, olykor merengve figyeli, ahogyan kifújt levegőjének fehér gőzfelhője néhány pillanat alatt a semmibe foszlik. Pálcája kéznél, már sosem lehet tudni, mikor bukkan fel ellenség, de a feltételezett barátokkal is óvatosan kell ám bánni. Elég egyetlen kétértelmű megjegyzés, a következő pillanatban pedig már elfúló szenvedéllyel próbál a nyakadba lihegni. A barátság olyan vékony alapokon egyensúlyoz...

A lány orcáját már lassan vörösre csípte a hideg, most átkozza csak magát, mert a sapkáját bent felejtette a hálóteremben. Sajnos túlságosan sietett, próbált kimenekülni, kihasználva, hogy a mugliismeret professzort más munkára kötelezték, így adódott egy újabb szabad délutánja és estéje. Most azonban a szabad perceket, talán okulva a múltkori balhéból, nem szabályszegésre, butuska próbálkozásokra fordítja. Nagy sokára érkezik csak meg a keresett helyre, csak nem régen fedezte fel azt a magányosan terpeszkedő padot, ami bár láthatóan nem most került oda, az is nyilvánvaló, már jó ideje áll ott a már lombtalan fa árnyékában. Tekintve, nem egy növénytudor, gőze sincs, milyen fa is ez, de egyáltalán nem is érdekli.  Egyetlen pálcaintéssel javít a környezeten, mégsem lenne okos dolog a jéghideg falécre ülni, így bűbájjal felmelegíti a helyet, majd egy óvatos lépéssel fellép az ülőrészre és a támlára helyezi le bájos hátsóját. Térdeire könyököl, állát tenyereibe támasztva fürkészi a sötétbe burkolózó temető árnyait, a másik irányban az óriási tó gyéren csillanó türkét. Nagyokat szippant a hideg levegőből, mintha ezzel sikerülne bármennyire is kitisztítani a fejét, a zavaró gondolatokat… szereti ezt hinni.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 06. 29. - 12:11:54
Miss Scarborough

(http://i51.tinypic.com/2s9xd36.jpg)
• • •
„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   A madár tekintete vadul cikázott a fák sűrűjében, lábait nyugtalanul pakolgatta ide-oda, vastag karomon, tollait enyhén felborzolta a hűvös, északi szél, a hópelyhek, melyek most csak elvétve szállingóztak, vagy a fák tetejéről fújta ránk a szél, apró, nedves foltokat hagytak puha tollazatán. Ana imádta a telet, s mint olyan, a havat, na meg persze a természetet, és a vadászatot, elvégre egy ragadozó kabasólyomról van szó. Egy gyönyörű, fenséges állatról, mely méltósággal repked a Roxforti parkban, minden más madarat maga mögött hagyva, mind gyorsaságban, mind pedig szépségben, és erőben. Ő itt a legjobb madár, s ezzel ő is tisztában van.
   Értelmes tekintetével most szemembe nézett, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam neki, mire szárnyait széttárva elrugaszkodott karomról, s belevetette magát a repülés vadító élményébe. Imádtam Ana-t. Igazándiból csak őt szerettem ebben az idegen világban, melyet Anglia nyújtott számomra.
   Kezem zsebre tettem a fekete kabát egyik alsó zsebében. Elég hideg volt, már így december elején, de aki a fagyos, északi időjáráshoz szokott, annak meg se kottyan ez a télnek csúfolt évszak, itt a Brit szigeteken. Nem tudják ezek, mi az igazi tél, vagy a rendes hó katasztrófa. Ami itt hidegnek számít, az nekünk meg sem kottyan.
   Lépteim az ódon temető felé vezetnek, melyet a diákok általában szívesen elkerülnek, tekintve, hány halottal szolgálhat az aprócska parcella. Nem is csodálom, hisz nem ez a hely a Roxfort legpompásabb része, én mégis kedvelem. Nálunk kicsit másabbak a sírok, illetve a temetési szokások.
   De nem, nem a temetőbe megyek. Ki vagyok, hogy megzavarjam az ismeretlen holtak százéves nyugalmát? Hogy jövök én ahhoz, hogy belépjek egy teljesen idegen temetőbe? Nem, viszont van egy eldugott kis udvar, ahonnan tökéletesen rálátni a sírokra, és ahol manapság egyre több időt töltök, egyedül, persze Ana társaságában, aki imád késő délután vadászni.
   Általában üres, elég kihalt ez a hely, így nem csoda, hogy meglep, egy diák ücsörög a padon, legalábbis diákforma, mivel tanárnak nem mondanám, bár manapság ki tudja, hisz nézzenek csak rám, de ha tanár lenne, ismerném, és nem az.
- Üdv. – köszönök neki előzékenyen, tekintve, nőből van, s nem túl bő lére eresztve a dolgot. Hasonlóképpen ülök le mellé a padra, és mélyen zsebembe nyúlok. Egy doboz cigit húzok elő. Felpattintom tetejét, és a kisasszony felé lököm, gálánsan, s jól nevelten, megkínálva belőle. Lehet, hogy diák, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek vele jófej, na meg erről úgysem fog tudomást szerezni senki. Ja, és ki mondta, hogy mindenféle hátsószándék nélkül vagyok most itt? Hisz senki sem tudhatja, csakis én.
   Keresem a szemkontaktust, majd veszek én is egy szálat, és pálcám végével meggyújtom. Ah, isteni. Már mióta vágytam erre!

   


Cím: Re: Udvarok
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 07. - 12:21:59
Dimitrij Ivan Vulkanov


Gondolatainak sűrű, sötét rengetegében bóklászva, bízva abban, hogy itt, távol a kastély forgatagától, a halálfalók jelenléte okozta rettegés látványától egyedül lehet egy kicsit, nem zavarja meg senki. Sokak arcán még most is látni az aggodalmat, a félelmet, ettől pedig már ő is meg tud csömörleni. Olyankor, mikor rájuk néz, egy pillanatra elcsodálkozik saját magán, azokon a dolgokon, amiket eddig tett, amióta visszatértek ide. Fogalma sincs, honnan van benne ez a bátorság, magában vagányságnak hívja, Minticz pedig inkább ostobaságnak, fölösleges hősködésnek. Igaza lehet. De ezt nem mondhatja meg neki. Egyrészt mert nagyon mókás, amikor megrándul egy izom az állán egy-egy lázadó megjegyzésére, másrészt, mert akkor igazat adna neki, és úgy tűnne, fölöslegesnek tartja az akciókat… ez sem kizárt, de élvezi őket. Még a büntetések ellenére is.
Térdein könyököl, a sötét horizontot figyeli semmibe meredő, üveges, zöld tekintettel, álla tenyerén pihen. Annyira elkalandozik saját fejében a különböző, most őt érdeklő gondolatai között, hogy fel sem tűnik számára a közeledő. Talán, ha a pálcája meg lenne gyújtva is csak egy mozgó kis csillagként tekintene rá..

Léptek zörgő moraja az avaron, valahol a távolban, vagy csak a fejében léteznek a hangok? Egészen addig nem tudja eldönteni, míg a szeme sarkából valami sötét mocorgásra nem lesz figyelmes. Nehezen sikerül kiragadnia magát vissza a valóságba, hosszan kell ráznia a fejét, és néhány pillanatra a szemeit is össze kell szorítania. Eztán is eltelik még néhány pillanat, míg a közeledőre tud fókuszálni, fényt erre már csak a csillagok adhatnának, de azokat eltakarja a vastag, fehér felhőréteg, mely égi áldással fenyeget. Alkatra sem igazán sikerül eldöntenie, kit is fújt el eddig a szél, arcát pedig sokáig vonja titokzatos homályba a délutáni sötétség. Első gondolata, hogy pálcájáért kellene nyúlnia, de ekkor már elég közel kerül hozzá, így már felismeri a férfit. Már hogy a fenébe ne ismerné fel, hiszen majdnem mindent tud róla. Nem épp egy rajongóról van szó Shaelynn esetében, ez valahogy együtt jár a fejlődésével, anyja és apja nyomán szinte mindent tud a kviddicsről, akármelyik ország csapatáról is legyen szó. És már régóta tudja, hogy Vulkanovot egészen idáig üldözte a múlt. Legalábbis saját feltételezése szerint, meg néhány pocskondiázó újságcikk szerint is.
- Óh… üdv! – nehezére esik magáznia a férfit, pedig professzor lévén kötelessége lenne, de hát… nem könnyű egyáltalán professzornak tekintenie. Még emlékszik, ahogy 13 évesen ott csápolt a Világkupa döntőn a bolgárok győzelméért… Zavartan pirul el egy kicsit, de szerencséjére ezt a jelen körülmények között nem könnyű kiszúrni. Halvány mosoly kúszik arcára, pedig nincs épp a legrózsásabb kedvében, mégis egy ilyen alkalom, tud valamit dobni a kedvén. Senkivel nem akart találkozni, de Vulkanov eszébe sem jutott… valahogy elküldeni a férfit, vagy lelépni innen sincs kedve. Noha, amikor előkapja a dohányt, némileg lohad lelkesedése. Fintorogva utasítja el a felkínált koporsószeget, kezét is feltartva.
- Nem köszönöm… - egyrészt, mert tilos, másrészt, mert utálja, harmadrészt, mert a szagától is rosszul van, és mint olyan, utál büdös lenni… - …azt hittem ez mindenki számára tilos az iskola területén – jegyzi meg nem minden célzatosság nélkül, amikor meg is gyújtja, de persze nem fog rászólni, hogy oltsa el… Néhány pillanatig a felfelé tekergő kékesfehér füstkígyót figyeli, amely mintha lassabban oszlana el, mint általában. Talán a légkör miatt, vagy valami spéci anyagot szív a prof, bár épp olyan büdös, mint akármelyik másik, amelyiket az orra előtt szívtak, legalább ő nem a képébe fújja.
- Feszült? – kérdezi meg hirtelen, ártatlan zöldekkel fürkészve az exkviddicssztár tanerő üresnek ható ábrázatát. Angyalian bájosan tekint rá, mintha nem is ő lenne az a Scarborough lány, aki volt olyan botormód vakmerő, hogy betörjön egy halálfaló irodájába, megkísérelve ellopni valami nagyon értékeset.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 07. 14. - 12:44:32
Miss Scarborough

(http://i51.tinypic.com/2s9xd36.jpg)
• • •
„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   A cigarettával számban, felvont szemöldökkel nézek a lányra, mintha nem hinném el, hogy ilyet kérdez… és mégis. Hmm… vajon mit kereshet itt egy ily gyenge virágszál? Ahelyett, hogy elbújna a háború elől, még ki is teszi magát a veszélynek. Itt bárki megtámadhatná. Akár én is…
   Elmosolyodok. Tetszik pimaszsága, és hogy hiába vagyok professzor, meg kviddicslegenda, nem fél kimondani, amit gondol. Pedig általában a diákok fékezik nyelvüket jelenlétemben. Amióta pár mardekárost kegyetlen büntetőmunkára küldtem felvágott nyelvük miatt, pláne. Megérdemelték.
- Amiről nem tudnak, nem fáj nekik. – vonok vállat, s a füstöt kifújva rámosolygok. Főleg Crasso. – Te persze csak tartsd be a szabályokat… máskülönben pontlevonással kéne sújtanom, s az nem lenne túl szerencsés, nemde? – tegezem, hiszen fiatalabb nálam, és egyébként sem rajongok érte, hogy magázódjunk. Nekem persze azért adják meg a tiszteletet… ha már eddig jutottam.
   Egész biztosan tudja, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam, ha másról nem, csibészes mosolyomról, azt viszont nem hiszem, hogy tudja, minden lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tenném, bármilyen apróságról is legyen szó. Nálunk, a Durmstrangban nem volt ilyen pontverseny, hogy miért, nem tudom, de nekem tetszik! Mármint erről az oldalról élvezem. Nem tudom, diákként hogy vélekednék róla.
   Kérdését hallva ránézek, s elcsípem a zöld íriszeket, ahogyan engem fürkész. Pár másodpercig mélyülök csak el bennük, de egy tapasztaltabb legilimentornak épp elég ennyi, a keresett információ kiszűrésére, sőt… én még extrákat is találtam.
   Remélem, tudod, hogy most megfogtalak.
   Ittam gondolataid ezüstös kelyhéből. Élveztem.  
   Nincsenek titkaid előttem… A gondolatok szinte tébolyító érzéseket keltenek bennem. Úgy érzem, mindenre képes lennék.
- Úgy nézek ki? – kérdezek vissza, mintha az imént egyáltalán nem turkáltam volna a fejében, akarata ellenére. Lehet, hogy illetlenség az ilyen, de hé! Nem illemtanár vagyok, sőt, még tanári képzettségem sincs!
   Shaelyn Scarborough, hugrabug. Manapság sokat mond ez a név, főleg ha az ember a tanáriban tölti ideje nagy részét, akár akaratlanul, akár nem, az ember könnyen elcsíp dolgokat. Jól felbosszantották Crasso-t. Én sem tettem volna jobban.
- Shaelyn Scarborough. – ejtem ki hangosan nevét, majd elmosolyodok. Lassan fújom ki a füstöt, s tekintetem a sötétségben jártatom. Ana hamarosan visszatér legújabb zsákmányával. Általában gyorsan vadászik, s ezt szeretem benne. – Az egyik kardos lány. Hugrabugos létedre kissé merész vagy, nem gondolod? – vonom fel szemöldököm, s pár másodpercre tincseit fürkészem. Már amit látok belőlük a sötétben.
   A cigarettát a pad háttámlájának tetején nyomom el, majd előre hajolok, kezeimet térdeimen támasztom ki, s várakozón nézek a lányra. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy mondjon valamit, vagy, hogy tegyen valamit. Mindenesetre jól esik kicsit megszabadulni a hétköznapok monotonitásától, és csak bambulni. Még ha kívülről nem is túl szép látvány.



Cím: Re: Udvarok
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 19. - 19:10:29
Dimitrij Ivan Vulkanov


A jelen eseményeinek köszönhetően mostanra a hugrás számára teljesen jelentéktelenné vált egyes esetekben, hogy ki hívatja magát professzornak. Elég, ha csak Watsonra vagy de Crassora gondolunk, mindkettő csak koszos halálfaló, akik úgy érzik, hasznosat tesznek azzal, ha megkeserítik a diákok életét. Sajnos ezzel a ranggal eszet nem osztanak épp ezért szánalmas, ha olyanok követelik ki maguknak a tiszteletet, akik semmi értékelhetőt nem tettek érte. Igazából Vulkanov is ebbe a kasztba sorolható, s eltekintve érdekes múltjától, a rég elért eredményeitől, nincs benne túl sok értékelhető. A büntetőmunka manapság, legyen az bármilyen kegyetlen, keveseket hat meg. S ha valaki mardekárost büntet, inkább vastapsot kap a másik három ház diákjaitól, mintsem arra gondolnának, nekik is rettegniük kellene tőle. Ez egy jó pont tőle, épp ezért nyit felé Shay is úgy, ahogyan, noha fenntartással, mégsem ellenségesen. A megjegyzésén azonban kénytelen felnevetni…
- Nem tudom, van még mit levonni a Hugrabugtól? – kérdezi aztán cinikusan, de tartva azt a heccelődő hangsúlyt. – Egyébként nem ezért, egyszerűen nem látom értelmét – rántja meg a vállait. Ő és a szabálybetartás? Ez a pasi csúnyán el van varázsolva, bár ezen sem lepődik meg. Szemöldökeit összehúzva veszi jobban szemügyre a cigarettát, a füstöt, s bár elveivel ellenkezik, mélyeket szippant a füstből.
~ Lehetséges lenne, hogy megint be van szívva? ~ teszi fel a kérdést, természetesen csak gondolatban, s nagyobb figyelemmel szemléli az arcát, a szemeit…
Tesztlap…
Talárigazgatás a tükör előtt…
Sean és ő abban a koszlott raktárban, épp otthagyja ő pedig bánatosan néz utána…
Minticz, amint a padlón ül, nem messze tőle, rossz bőrben, és magyaráz neki…
Képregény, gúnyrajzok…

Pupillái tágak, s mintha csak fotókat nézegetett volna a múltról, ám ez kellemetlen sajgást idéz elő a fejében. Mire úgy érezné, küzdeni akar ellene, az egész érzés el is tűnik. A pulzusa egyik pillanatról a másikra emelkedett meg… már megint elbambult volna? Nem. És pillanatok múlva le is esik neki, mi történt vele az imént. Arca haragos vörösre gyúl, s rémesen zavartan tekint fel Vulkanovra…
Néha elég egyetlen pillanat, hogy a rólunk kialakult képet alapjaiban rendítsük meg, vagy épp szilárdítsuk meg. Jelen pillanatban az előbbi valósul meg, a lány tekintete térdeire vetül, kezei épp egymásba kapnak, ujjai pedig bőrébe marnak. Vesz egy nagyobb levegőt, csak szeme sarkából látja, ahogy a férfi mocorog…
- Nos… inkább vagyok ilyen, minthogy hagyjak mindenkit belém rúgni. Tudja, hogy van ez, minden rendszer maga neveli a lázadóit – jegyzi meg cinikus éllel hangjában, majd felemelkedik a padról. Ha a professzor azt gondolta, még ezután is itt marad vele csacsorászni… tévedett.
- Tudja, azért vagyok hugrabugos, mert, ha a helyzet úgy hozza, előbb szóban próbálok megegyezni, aztán, ha nem megy, akkor jöhet a pálca. Javasolnám magának is, ha érdeklik dolgok, lehet kérdezni… - biztos egyértelmű, miről beszél - …egyáltalán nincs joga ok nélkül használni ezt a bűbájt, akárkinek is képzeli magát! – vet még egy rosszalló pillantást oldalra, véletlenül sem a szemeibe… - Nem tudja véletlenül McGalagony Professzor hol van jelenleg? – torpan meg egy pillanatra, néhány lépést követően – Felejtse el! Megkeresem! – igen, egyértelműen az a célja, hogy szóljon a tanerőnek arról, ami történt. Nem, nem a házvezetőnek, egyből az igazgatónak, talán bokros teendői mellett rá is tud néhány percet szakítani.
- Viszlát! – veti oda zaklatottan, s feltett szándéka minél előbb elhagyni a helyszínt.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 07. 21. - 17:10:27
Miss Scarborough

(http://i51.tinypic.com/2s9xd36.jpg)
• • •
„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”


   A lány fejéből kiolvasott információ nem valami sok, többnyire csak olyan képek, melyeket bármely másik diáklány fejében láthattam volna. Egyáltalán nem értékes, de roppant érdekes. Ritkán láthatjuk Minticz barátunkat ennyire szétcsúszva, ez roppant szórakoztató információ. A tökéletes professzornak vannak ilyen pillanatai is, melyeket úgy látszik kollégáival nem, de diákjaival megoszt. Különös. Merész. Eszembe nem jutna diákok előtt kimutatni érzelmeimet, és jelenlegi érzelmi állapotom. Nem arról van szó, hogy nem merem. Nem akarom, hisz semmi közük hozzá, a gondolat pedig, hogy én diákokkal alakítsak ki szorosabb baráti viszonyt, főleg ily gyenge virágszálakkal, nos… bizarr.
   Szavaim hagyom, had nyelje el az éjszaka csendje. A cigarettát elnyomom, még a levegőbe szimatolok, s érzem azt a kevéske füstöt, mely maradt. Mikor megszólal, érdeklődve nézek rá. Most nem keresem a szemkontaktust. Oh, milyen bölcs szavakkal untatja közösségét. Ejnye. A koraérettség büntetendő. Vagyis tizenhét évesen mondjuk nem nagy baj, ha érett az ember… de ha azt nézzük, hogy még sokszor én sem gondolkodom felnőtt fejjel.
   Egy vállrándítással jelzem, hogy a rendszer meg a lázadói szerintem mennyire rendjén vannak, közben pedig kíváncsian figyelem, ahogyan feláll a padról. nocsak, nocsak, távozni készülünk? Azt hiszem, Miss. Scarborough nem ismeri a szabályokat.
   Valaki észrevette, hogy a csúnya tanárbácsi nem volt jó kisfiú. Hűha.
   Szavaira nem pirulok el, nem kezdek szégyenkezni, vagy rosszul érezni magam, de azért a mímelt, fájdalommal dúsított grimasz nm hiányozhat arcomról. Vajon miért nem érzem át, milyen rossz is neki? Jó, talán igaza van, nem kellett volna használnom a legilimenciát, valóban nem volt egy ragyogó ötlet, de nem bírtam ellenállni ily fiatal, s forró elmének. Még nem is védekezett.
   Ajh… bocsánatot kéne kérnem, de olyan nehéééz.
   Dühös kirohanását mosolyogva figyelem, és egy tapodtat, sem mozdulok, vagy teszek azért, hogy bármivel is jobb legyen. Megvárom, míg elindul. Mély levegőt veszek, s lassan kiengedem. Nem kell sietni, nem hajt a tatár, szokták mondani.
   Kényelmesen nyúlok talárom belső zsebébe, s húzom elő pálcámat. Lelépek a padról, és kiegyenesedek egy jól eső, kényelmes nyújtózkodás keretében, majd a lány felé nézek. Bájos. Lustán, s könnyedén intek pálcámmal, mire a sötétből egy fekete téglafal alkot torlaszt a Roxfort és a távoli udvar között.
- Kislány. – szólalok meg jól hallhatón. Hangomból kivehető a gúny, s ha ismerne, felismerne benne csöppnyi megbánást is. – Mennyit javít a helyzeten, ha azt mondom: sajnálom? – szegezem neki a kérdést, miközben zsebre tett kézzel sétálok felé. Nem, nem félek tőle. Akár meg is támadhatna, de biztos vagyok benne, hogy előbb rántanék pálcát, minthogy ő elküldhetné saját átkát. Egyébként is… a saját érdekében nem támad rám. 
   Nem, nem arról van szó, hogy berezeltem Minervától. Tudom, hogy nem lennének túl súlyos következményei a dolognak, bár sokaknak tetszene, ha ily módon távoznék az iskolából, s ezt mégsem engedhetem. Egyébként meg legyen büszke magára. Egy diáknak sem mondtam még, hogy sajnálom.
- Nem fogom többet a legilimenciát használni… veled szemben. – adom meg magam végleg, és próbálom megmenteni a beszélgetést. Nem tudom, miért kapkodok ennyire a lehetőségért, talán mert borzasztó kíváncsivá tett…- Cserkészbecsszó. – sóhajtok egy bűbájos mosoly keretében, melyről tudom, hogy a lányok pisilnek érte. Karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, ahogyan megállok előtte, s ránézek.
   Talán most az egyszer… nem hazudtam. 
- Egyébként Minervát utoljára az irodájában láttam. – húzom össze szemeim, s adom meg a választ kérdésére, most, hogy már biztos vagyok benne, nem áll szándékában elmenni. Vagyis csak remélem, hogy jók a megérzéseim.



Cím: Re: Udvarok
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 26. - 12:57:09
Dimitrij Ivan Vulkanov


Shannon Minticzről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy az érzelmeiről beszélne, egyáltalán kimutatná őket bárki számára, azt nem. Ha mégis előfordulna, ő maga lenne az első, aki aztán valami módon azt is megcáfolná. Mesterien zavarja össze az embereket, az egyik pillanatban támogatja vagy épp elismeri őket, a másikban pedig megrója őket ugyanazért. Shaelynn sem részesül sokkal többen, vagyis ez nem pontos, ő több ilyenben részesül, hiszen tesz is ezekért a szentbeszédekért rendesen. Mindazonáltal elég mély sokkot okozott az a beszélgetés, amely most a fejéből Vulkanov szemei elé került. Épp akkor ecsetelte neki, egyik eszméletvesztését követően, hogy törölni szerette volna az emlékeit. A rohama miatt volt rossz bőrben, nem érzelmi kilengése miatt.
Részéről magasról ejt a professzor úr gunyoros mosolyára, és lesajnáló tekintetére, nem is néz rá, épp feltett szándéka szépen magára hagyni velük. Igen, már az első pillanatban tudja, nem volt jó ötlet hátat fordítani a férfinak, ezzel tulajdonképpen céltáblát festve a hátára. Tekintve, a legilimentciát is mindenféle szánom-bánom nélkül használta rajta, egyáltalán nem lenne meglepő, ha most valami átkot bocsátana rá. Lehet hívni naivnak, de egy pillanatra azért felmerült benne, talán ép bőrrel, és mindenféle akadály nélkül hagyhatja maga mögött ezt a helyet, s már most megfogadja magának, ide sem tér vissza többet.
Fejében már kezdi fogalmazgatni mondandóját, s még mindig feltett szándéka McGalagonyhoz menni, gondolataiba mégis egyre erőszakosabban fúrja be magát, hogy talán inkább… Szemei előtt aztán elsötétül minden, s ő majdnem nekigyalogol az elé húzott falnak. Megtorpan, de nem fordul meg, a megszólítást is csak egy nagyobb szusszanással reagálja le, semmi egyebet nem tesz vagy mond. Kezei mellkasa előtt fonódnak össze, szíve kissé hevesebben ver, nem egészen elhatalmasodó indulata miatt. Bár nem érdekli, ha megátkozzák, most nem igazán vágyna fájdalomra, és a gyengélkedő ágyaiból is elege van már. A kérdésre aztán mégis megfordul, ajkait rágcsálja, s gyanakvón, hitetlenül fordul felé. Mégis… egy apró pici része, szeretné elhinni.
- Talán… egy kicsit… - szemöldökeit összevonva fürkészi a tanerő arcát, szemeit gondosan kerülve természetesen – ha… nem bazsalyogna úgy hozzá, még hihető is lenne – még mindig morcos egy kicsit, akaratán kívül enyhült ebben biztosak lehetünk… A tőle szokásosnak vehető, várakozó állást veszi föl: kis terpesz, csípőkitolás, karba font kezek, szemöldökfelvonás, homlokráncolás. Helyzetén csöppet sem könnyítenek a további szavak, sem a cserkészbecsszó, amelyet ő is szokott használni. A mosoly, ugyan nem kegyelemdöfés számára, Vulkanov nem tartozik az ideáljai közé, de egy apró válaszmosolyt kicsal belőle is. Hallatlan.
- Ez jó hír! – bár ő is itt próbálkozott volna először, jó majdnem biztosra menni, így talán megspórol magának néhány percet. Nos, akkor nincs további oka a maradásra, áll, várakozik, közben továbbra sem tekint a szemeibe, de Vulkanovra néz..
- Megszüntetné? – mutat kissé türelmét vesztve a mögötte terpeszkedő kőfalra. Megtenné ő maga, de akkor elő kellene vennie a pálcáját…


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 08. 03. - 12:34:39
Miss Scarborough

(http://i51.tinypic.com/2s9xd36.jpg)
• • •
„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   Egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki ennyire sértődékeny, sőt, nem is, hogy valaki ennyire érzékeny legyen! Istenem, nem fejeztem le, vagy átkoztam meg, egy egyszerű kis legilimencia nem a világ. Százakon alkalmaztam már, és senkit nem érintett ily mélyen a dolog. Jó, mondjuk az is igaz, hogy volt, aki aztán meghalt… rá pár percre. De az most akkor sem halálos bűn, sőt, még akkora sem, hogy ekkora ügyet kéne belőle csapni.
   Ajh, cicám, ugye tudod, hogy ha akarom, azt akarod, amit én? Ha azt akarnám, ezt az egészet elfelejtenéd. Nem emlékeznél semmire.
   Ugye tudod, hogy oly könnyen kezeim közé kaparinthatnálak, oly könnyen törhetnék bele csontjaidba, oly könnyű lenne megkóstolnom finom, puha húsod. Ujjaim véred vöröse áztatná… ha akarnám. És még megerőltetnem sem kéne magam. Ugye tudod, hogy engem nem hat meg a „lányokat nem bántunk” szöveg, meg az esetleges büntetés, amit egy ilyen ügy után kapnék.
   Remélem tisztában vagy vele, hogy ha messzire mész, egy alvó szörnyeteget zavarsz fel.
   Úgyhogy én a helyedben eltűrném a bazsalygást, hiszen a vicsorgó fogaknál, meg a vérre éhező tekintetnél még mindig jobb, nem? Aww… pedig csak egy Imperio kéne, és úgy táncolna, ahogy én akarom. Milyen egyszerű lenne kimondani. Megfosztani akaratától, s utána nem is emlékezne semmire. Milyen egyszerű, mégis milyen barbár megoldás lenne. Nem lehetek barbár, elvégre tanár vagyok. Moderálnom kellene magam, máskülönben mások teszik, azt meg nem igazán ajánlanám nekik. Így mindenkinek jobb, elvégre mindenki élete megmarad. Lehet, hogy nem tűnök veszélyesnek, de ez csak akaraterő kérdése.
   Csak apró vállrándítással felelek. Rendben, Shay. Ha nem akarsz, nem kell hinned szavaimban. Jogos, hiszen magam sem tenném, de ezek után mondd, mégis mit vársz? Szerinted így én meg fogok bízni benned? Hiszek majd süket dumádban, mely azt ígéri, nem árulkodsz? Oh, nem! Ne nézz már hülyének!
   Ő rám néz, én pedig rá. Az a két méter távolság még mindig fennáll köztünk, de abszolút nem kívánom csökkenteni. Ráérünk még beszélgetni, ahogyan a köztünk lévő távolság lebomlasztására is szakíthatunk időt. És ebben a kérdésben egyáltalán nem érdekel a lány véleménye. Attól, hogy a diákoknak lassan több joguk lesz, mint nekünk, nem fogom minden kívánságát teljesíteni, csak mert elkényeztetett, és beképzelt, és azt hiszi, neki bárki bárit megtesz. Egyelőre én vagyok a főnök, aki ezt a helyzetet irányítja, és nagyon jó, ha ezzel tisztában van. Kisasszony.
   Kezeim lazán összefonom mellkasom előtt, és mint aki nagyon jól szórakozik, nézek rá, meg ahogyan mutat, az általam alkotott falra. Hé, tök jó kis fal lett! Minek is bontanám le? Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk, nem? Oh, hogy neked még nem mondtam?! Bocsi.
- Nem. – vonok vállat kérdésére, és gúnyosan nagy szemeket meresztek felé. – Miért, talán untatlak? – arcomra nagy megjátszottsággal kiül a felismerés, és visszafogottan elnevetem magam. – Csak nem azt mondod, hogy nincs ínyedre a társaságom? Oh, milyen kár. – leeresztem kezeim, s pálcám végével megvakarom hátam. – Nem kell sietned, még ráérünk. – az égre nézek, ahol már megjelentek a csillagok is. – Korán van még. – húzom fel szemöldököm, és a szokásos, szemtelen vigyorommal nézek felé.
   Remélem tudod, hogy egy könnyen nem szabadulsz, kislány.



Cím: Re: Udvarok
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 08. 08. - 00:16:51
Dimitrij Ivan Vulkanov



Erről az oldalról nézve, semminek semmi értelme azok közül, amik most történnek vele. Azt hitte, beszélgetni fog egyet, előhozza esetleges kínos kérdéseit, és hasonló finomságok. Csak a szokásos. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra a fejében turkálnak, amire a legérzékenyebb. Mindenkinek vannak ilyen pontjai, neki ez az. Egyszerűen ilyen reakciót vált ki belőle mindennemű agymanipulálás legyen szó emléktörlésről, legilimenciáról vagy Imperiusról. Lehet ezért hisztisnek és elkényeztetettnek tartani, de akkor is így fog érezni.
És igen, van rejtegetnivalója is, még akkor is ha csak egy diák, egy tanár elől rengeteg mindent kell elrejtenie. Nem volna túlságosan kellemes dolog, ha kiderülne, egy kis részt az ő keze munkájának köszönhetők a grafittik a falakon szerte az iskolában, hogy társaival DS edzéseket tartanak és különböző módokon viszik véghez az ő kis föld alatti mozgalmukat. Nem, erről senkinek sem szabad tudomást szereznie, amíg nem tudni, mennyire megbízható. Meg amúgy is... mi lett volna, ha meztelenül áll azelőtt a tükör előtt?? Naugye. Még hogy érthetetlen a felháborodása.
Shayről nem árt tudni, hogy egyik pillanatról a másikra képes tűzből vízbe átmenni, az egyik pillanatban képes a legnagyobb vehemenciával vitázni, a következőben pedig, mintha mi sem történt volna társalogni ugyanazzal az illetővel. Csak valami érdekesség kell, akár egy tárgy, egy kedves gesztus, jól megjátszva. Ha kizökken, pillanatok alatt elfeledi sérelmét, mely pillanatokkal korábban még világméretű gaztettnek minősült a szemében. Egyelőre azonban még itt tartunk, de mit kell ezen csodálkozni? Hiszen a férfi maga is hallotta a lány hírét, s az előbb azt is sikerült megállapítania, hogy kardos. Akkor? Akkor miért ne viselkedhetne így? A hugrabugosok között is akad olykor egy fekete borsószem, ez mostanság meglehet, éppen Shaelynn.
Hamar nyilvánvalóvá válik, Vulkanov nem óhajt szívességet tenni és a falat eltüntetni az útjából, bezzeg a legilimenciára nem kellett kérni, de arra sem, hogy ne sétáljon tovább, maradjon inkább a hatodéves társaságában. Milyen egy elkényeztetett fruska ez a lány... A nemleges válasz ugyanakkor meglepi, szemöldökét is felhúzza, mintha rosszul hallotta volna. De mindjárt kiderül, hallásának semmi baja, a fal marad, ahogyan ő is itt reked. Néz a férfi irányába, értetlenül fürkészi, szeretné tudni a céljait, mégis mit akarhat, hiszen semmi rosszat nem csinált. Sőt tulajdonképpen semmit nem csinált, mindössze felállt a padról és megpróbált távozni, meglehet, mire a kastélyhoz érne, már el is feledné ezt az egészet, lehet el sem érné a kastélyt, mert találna valami érdekesebb helyet, vagy McGalagony irodájáig nem érne el, mert tegyük fel, eszébe jutna máshova menni. Lassan a nagyteremben is kezdetét veheti a vacsora.
Szemeit megforgatja a kijelentésre, korán van, de mihez? Miért nem mehet vissza, vagy legalább el innen? Nem mutatná ki, de kezdi kicsit megijeszteni a helyzet, bár a feszült szusszanásból talán ki lehet érezni. Ajkát harapdálva veszi szemügyre a birtok látható részeit, ami nem sok van tekintettel a napszakra, de lévén a csillagok nem érdeklik, megszólalni pedig nem óhajt, kell valami pótcselekvés. Jobb híján, és mivel nem mozdul vállát a falnak támasztja, karjai továbbra is egymásba fűzve mellkasa előtt. Eltüntethetné ő maga a falat, ha másképp nem, hát kirobbanthatja, vagy egyszerűen átváltoztatja egy vödör lepkévé... vagyis nem.. lepkévé nem, halálra rémülne tőlük, és amilyen szerencsés, az egyik úgyis rárepülne, akkor lenne már itt hisztizés. Egyelőre azonban egy hangot nem szándékszik kiadni a torkán, nem hogy visongani, azonban kíváncsi, miért kell itt rostokolnia, s reményei szerint a férfi közli is azokat.
Azért nem kérdezi meg, mert a "Mit akar tőlem?" kérdés elég hülyén festene, mert ugye miért akarna tőle bármit is, de valamiért mégis marasztalja. Szemeit összeszűkíti, szemöldökeit összevonja, ettől kicsit morcosnak tűnik a tekintete, de most gondolkodik, magában a menekülést tervezgeti, kívülről inkább úgy tűnik, azon jár az agya, mik Vulkanov szándékai most, hogy itt tartja a hugrást.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dimitrij I. Vulkanov - 2011. 08. 15. - 17:35:27
Miss Scarborough

(http://i51.tinypic.com/2s9xd36.jpg)
• • •
„Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.”

   Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk…
   De mégis miről beszélgessek vele? Egy diákkal, akivel most futok össze először, mert, hogy nevével már bizony találkoztam. Igen, olvastam az aktáját is. Érdekes…
   Talán az időjárás megfelelő téma lehet, vagy Shannon. Nem, nem pont egy diáknál fogok a kollégáim után kutakodni, sőt, egyáltalán nem fogok kutakodni a kollégáim után, főleg nem Shannon után, kiről tudom, hogy abszolút nem képvisel semmiféle rossz oldalt, így félnivalóm sincs tőle. Nem, viszont van valami, amiről talán megkérdezhetném, de… tejesen feleslegesen. Hiszen amit tudni akarok, megtudhatom mástól is, nincs szükségem egy ilyen kislány segítségére. A végén még azt fogja gondolni, hogy ő segített ki a bajból, vagy, hogy lekötelezve érzem magam. A francokat. Van erre más, sokkal megfelelőbb személy is.
- Tudod mit… menj. – pálcámmal fáradtan suhintok, arcom teljesen érzelemmentes.
   Elengedem, hiszen nem éri meg vele bajlódnom. Az információt, a titokzatos Seregről mástól is megtudhatom, sokkal egyszerűbben. Ismerek én olyan diákokat, akik szíves örömest dalolnak, és még nem is kell a Mardekár csarnokaiba eveznek értük. Elég lesz néha kivonnom egy-két embert az órámon, s míg a többiek a magasban repkednek, hipp-hopp megtudom, amit akarok. Nem fogok egy ilyen beképzelt fruskával civódni, meg alkudozni, s végképp nem tűröm el ideges ciccegését, meg szemrehányó tekintetét sem. Ha annyira menni akar, hát menjen, nem érdekel, nekem nem ér ennyit ez az egész.    
   Hátat fordítok neki, s ezennel teljességgel lényegtelennek is tekintem személyét, ahogyan ezt az egész ostoba kis csevejt is. Úgy hagyom magam mögött, mintha semmisem történt volna, s bizony az én szemszögömből nem is volt nagy dolog. Lazán, alig észrevehetően vállat vonok, csak úgy magamnak, és egy újabb szál cigiért nyúlva lassan kullogok vissza a padhoz. Pálcám már zsebemben nyugszik, így neki sem kell félnie, sőt, egyébként sem kellene. Lehet, hogy az imént még faggatni akartam, mostanra azonban utolért józan eszem, és már másként látom ezt az egészet. Úgy gondolom neki ez még örömére is válhat, mert szaladhat óvodás módon árulkodni az igazgatónőnek.
   Jézusom, a Hugrabug gyenge virágszálát, Shaelynn Scarborough-t legilimenciával kínozták halálra! Oh, hogy meg ne essen rajta a kicsi szívem.
- Menj nyugodtan, nincs több fal. – mormogom, miközben meggyújtom a cigit. Ha már így alakult, akkor örüljön frissen kelt szabadságának, és örülj világ, távozz, kicsim. Örülj neki, hogy meggondoltam magam, több ilyen úgysem lesz.
   Nagy levegőt véve, teljes nyugodtsággal fészkelem fel hátsómat a pad háttámlájára, és kezdek újból pöfékelésbe. Ezután már nem zavar meg semmi, nincs semmi más, csak édes, kavargó gondolataim. Egyedül maradtam, ez nekem pedig tökéletesen megfelel, egészen addig, míg Ana vissza nem tér a vadászatból, ami kivételes esetekben elhúzódhat akár egy óráig is. Addigra az éjszaka fellegei elfoglalják egünk boltját, s a hűvös levegő még inkább a tájra telepszik, én pedig, mint valami nemes berendezés mégnemesebb része, a padon pöfékelve szívom el azt a maradék négy szál bagót, melyet magammal hoztam.
   Egyedül.
   Jókedvvel.
   Mosolyogva. Mert engem semmi nem billenthet ki egyensúlyomból.
   Semmi, és senki nem képes arra, hogy valódi érzelmet varázsoljon arcomra. Ebben az iskolában legalábbis nem.


Köszönöm a játékot! :)


Cím: Re: Udvarok
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 09. 02. - 12:49:50
Dimitrij Ivan Vulkanov



Kevés férfi képes előre gondolkodni, felmérni tetteinek következményét, de biztosan nem Shay lesz az, aki emiatt szót emel bármikor is. Tekintve, ő sem mindig néz előre, mi van, ha most ezt teszi, ezt mondja. Nem kenyere senki egóját pátyolgatni, így ha mond valamit, akár bántót, akár kedveset, azt bizonyosan őszintén, szívből teszi. Kivéve, amikor a jó ügy érdekében, vagy, hogy ne kerüljön büntetésbe, nem mond igazat, vagy… ahogy jelen helyzetben is teszi, hallgat. Hallgatni arany, tartja a mondás, amellyel a hugrabugos még sosem találkozott korábban, de cserfessége és meggondolatlan visszaszövegelése nem is ennek köszönhető.
Egyszerűen ilyen. Az új tanév pedig még ilyenebbé tette. Ahogyan korábban is mondta, a rendszer maga neveli az ellenállóit is. Hiszen a halálfalók is valami ellen alakultak ki, ahogyan a DS is első virágzása idején Umbridge és a tanítási módszerei ellen jött létre, majd pedig a megszállás és rendszerváltozás miatt álltak ismét össze. És küzdenek. Nem érdekli őket, ki látja az értelmét és ki nem, ha csak maguknak adnak erőt ezzel, hogy kibírják, amíg minden jobbra fordul, már akkor is megérte. Ők tanulnak, s ha majd végre kikerülnek innen, szabadon, akár Rend-tagként folytathatják, akkor már komoly ellenszegülőkként. Szép tervek.
Egyelőre azonban ebből a krupszorítóból kellene kimásznia. A falat megszüntethetné ő is, de most az egyszer belegondol abba, ezt talán ellenszegülésnek venné Vulkanov, plusz talán még kitalálna valami mesét, ami miatt pontot von a háztól, valami idióta büntetőmunkára küldi. Mert igen, bármelyik kitelik tőle. Attól, mert nem vette fel az óráját, híre neki is van, ahogyan arról is mindenki tud, milyen módszerekkel büntet. Shay azon sem lenne meglepődve, ha maga a reptan tanár híresztelné, hogy félelmetesnek tűnjön.
Karjait összefonva maga előtt áll, s a tanerő válla felett néz el a távolba, várakozón. Részéről mindegy, mi történik, beszélgetés, szitkozódás, vagy ez a valami, amit az előbb is csinált, amitől kitörte őt, Shayt a frász. Igen, most már kicsit idegesebb, nem a zaklatott formából, hanem az aggódóbból. Szája belsejét alig észrevehetően harapdálja, s egyre kényelmetlenebb a falnak dőlve várakozni az ítéletre. Igen, mondhatna valamit, de semmi olyan nem jut eszébe, ami ne lenne legalább egy kicsit számon kérő, utálkozó és indok arra, hogy Vulkanov is felhúzza magát és mindazt, ami a fejében megfordult kegyetlenkedés, át ne ültesse a gyakorlatba.  Akárhogy is… ezt elrontották, de ez csalódottságot csak a lánynak okoz, valahogy nem így képzelte az első privát beszélgetését az egykoron még „nagy”-nak számító Dimitrij Vulkanovval.
A csöndterápia végül is eredményre vezet, a férfi feladja. Shay felszusszan, most emeli csak a tanerőre zöldjeit, amikor csak a hátát láthatja. Most biztonságos, remélhetőleg a tarkóján nincs szeme. A fal hirtelen tűnik el háta mögül, ennek megfelelően meg is billen egy kicsit, de néhány pillanatnyi kalimpálással sikerül megóvnia magát egy eséstől. Mivel a férfi gyakorlatilag innentől kezdve, vagyis a trollmordulást követően tulajdonképpen levegőnek tekinti, még köszönésre sem méltatja, nem fárasztja magát semmi szövegeléssel.
- Viszlát! – veti oda, majd azonmód sarkon is fordul, s megragadván a lehetőséget sietős léptekkel veszi az irányt a kastély felé. Még egy pillanatra visszanéz válla felett, hogy tegyen egy megjegyzést a dohányzással kapcsolatban, de végül is csak megrántja vállát, mérgezze csak magát, ahogy jól esik, őt aztán hidegen hagyja ez egyszer.
A sietős lépteket aztán szökdécselés váltja fel, de út közben meggondolja magát, s a kastély helyett a rét felé viszi az útja, ahol a kivételesen üresen csüngő hintát szemeli ki új helyéül. Újra kusza gondolataiba réved és hamarosan meg is feledkezik az inzultusról. A vacsorára pedig ismét mosolygósan érkezik.


Szívesen!


Cím: Re: Udvarok
Írta: Angelle Aureole - 2012. 01. 04. - 17:31:55
Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok


A hópelyhek nem válogatnak, és mindent óvón betakarnak.
Minden rosszat, minden mocskosat elfednek. Várta már őket és nincs olyan perc vagy pillanat, amikor ne vágyna közéjük.
A tél mindig megrészegíti… olyan bűvkörébe vonja, melytől képtelen szabadulni, bár az igazsághoz talán hozzátartozik, sosem akart. Lukas órája lesz, utána pedig gyógynövénytan. Ki kellett jönnie, látnia kellett, adóznia ennek a gyönyörű tisztaságnak. Ott, ahol nem zavarják…
Egyszerűen ki kellett szabadulnia. Nem bírta tovább bent a sötét, hideg falak között. Az utolsó tíz percben sem. Nem emlékszik, hogy valaha is hasonlóhoz folyamodott volna, de… hirtelen (?) ötlettől vezérelve eljátszotta, hogy menthetetlenül csuklik. Talán soha nem talál majd választ a miértekre, a végeredményért azonban megérte. És persze a tanerő meglepődött tekintetét látva. Mintha egyszer hallott volna valami csúnya balesetről, amiben az idősödő boszorkány és egy folyamatos csuklást előidéző átok szerepelt volna…
McGalagony furcsán nézett rá, mintha akkor látta volna először. Mégis, amikor túltette magát az első döbbeneten, egy türelmetlen mozdulattal kihessegette, annak reményében, hogy a Madam majd kezd vele valamit…
Ennek ellenére nem siet, akkor sem, amikor végre a vágyott cél közelében érzi magát. Hagyja, hogy a látvány felkarolja, mikor kiér az iskola ódon, mágiával telt falai közül. Szinte fellélegez, ahogy a hideg levegő karcosan végigjárja a testét, mellkasába kucorodik, a ruha alatt is megborzolva érzékeit. Játékosan zongorázik végig az évszak a gerince mentén, ám cseppet sem bánja, ahogy az sem, mikor a talpa alatt finoman megroppan a hó. Furcsa… hogy nem veszi észre a lábnyomokat, melyek megbújva titkolják; nincs egyedül. Honnan is láthatná, amikor tekintetét fogva tartják az óvatosan ringatózó pelyhek? A könnyező ég…
Még az sem tartotta vissza, hogy az öltözéke nem megfelelő. Sál, kesztyű… melegebb felső nélkül télvíz idején könnyedén megszenvedi az a törékeny porhüvely, melybe kényszerült. Az a sápadt, törékeny test. Az udvar közepén áll meg, az ég felé fordulva, karjait finoman maga mellé emelve. A hattyúszín tincsek egészen fenekéig olvadnak, szétfolyva, óvón takarva a vékony alakot. Ajkain ritkán látott vendég, szelíd mosoly kucorog, szemeit lehunyja, hogy tisztán érezhesse az arcát érő és ott elolvadó télkönnyeket.

„Komolyan beszélsz?” – kérdezi a kislány, gyanakvóan tekintve hol a fekete ingben és nadrágban álldogáló, karjait maga mögött összefűzött bátyjára, hol az erkélyen túli, végtelennek tetsző fehérséget fürkészve.
„Nem hiszel nekem?” – cinkos, kifürkészhetetlen, pengevékony mosoly. A kislány porcelánfehér arcán pírrózsák nyílnak.
„Kérdésre kérdéssel nem illik felelni!” – szűri apró gyöngyfogai közt, szemérmesen lesütve pillantását. Nem szeret ellent mondani a bátyjának.
A közel arasznyival magasabb és alig pár évvel idősebb fiú közelebb lép hozzá, az apró, sápadt kezet a kezébe zárja, majd finom mozdulattal, tenyérrel felfelé fordítja. A korláton túlra tartja a kis tenyeret, hogy a dagadt, puha hópelyhek a sápadt, hideg bőrhöz érjenek.
A kislány akaratlanul is lehunyja a szemét.
„Nem érzed…?” – hallja bátyja hangját. Egészen közelről, fülében, benne.
„Ilyen lenne?”


„Ilyen lenne…?”
„Ilyen lenne…?”
– visszhangzik még, egészen addig, míg egy másik hang erőszakosan el nem söpri.
A seszínű pillák megremegnek, lassan nyitja csak a szemét s engedi ki egy apró sóhajjal a feleslegesnek vélt levegőt.
Ha az „elkövetők” között volt is, szoborszerű vonásai nem árulkodnak róla, ahogy ráérősen, még mindig hátradöntve fejét, a fiú felé fordítja szép arcát, konstatálva létezését.
Parancsolsz? – kérdezné, de nem teszi. Csupán a seszínű szemöldökök futnak leheletnyit feljebb, szinte észre sem vehető. Az álomittas higanytekintet mélyén azonban megcsillan valami, árulkodó jele annak, hogy… akaratán kívül rángatták a valóságba. Amit ritkán enged és még annyira sem díjaz…
Ennek ellenére, mintha meg sem hallotta volna az előbbi szavakat, újfent visszafordul az ég felé, hunyt szemmel.
Fogalma sincs, miről hadovál ez a kis kölyökképű bunkó.
Egyébként is, hogy jön bárki ahhoz, hogy ő hol kívánja élvezni a havat, azt a békét és tisztaságot, amelyre születése óta áhítozik? Sápadt ajkai csak hosszú szívdobbanások múlva nyílnak, mikor már úgy tűnik, abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy „társasága” akadt.
-   Nincsenek haverjaim, a dementorok pedig nem találnának semmi ínycsiklandozót bennem… - mondja még mindig az ég felé emelve arcát, lusta, tényszerű hangleejtéssel.– Ámbár a Gyengélkedőre kölcsön adhatom a bérletemet, úgy tűnik, szükséged van rá...
És nem, itt nem a fizikai sérülésekre gondol. Bár egyúttal paradox nyílt burkoltsággal a másik tudtára adta, hogy ő igenis visszajáró vendég. És bármit is mutasson a köpenyén díszelgő jelzés, mindenkinek vannak problémai, csak van, aki képes elfogadni azok létezését és tenni ellenük na meg az… aki sértett vadként támad az első elébe kerülőnek, aki nem is biztos, hogy részese a sérelmeknek.
A dementor haverja pedig előbb venné elő az ifjút, mint őt, hiányos szeretetcsomagja lévén, amiből nem szívhatna éppen túl sokat.
Ami boldog az életében, messze van innét… nagyon messze. És nem is igazán boldogság. Inkább mély, húsba maró, lelket tépő, eszelős ragaszkodás. Nincs benne semmi boldog, csupán… szenvedélyes. A kettő pedig közel sem említhető egy lapon…
Szóval…
-   Ha ennyire zavarok miért nem mész el Te? Vagy rántasz pálcát és átkozol meg, ahogyan egy olyan diáktól illik, aki szerencsétlen szerepet kapott ebben a nagyra szabott, cirkuszi előadásban? – kérdi szenvtelen közönyösséggel.
Nem is igazán érdekli a válasz. Most nem. Csak a télkönnyek… amelyek tisztára mossák arcát, egész lényét. Mióta vár erre?
Bár örökké a tél uralkodna…
Nem is sejti, hogy óhaját valóban kimondta.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dennis Salvation - 2012. 03. 20. - 19:23:06
                      Angelle

[a kezdő, ami véletlen törölve lett:

Tél van... Gyönyörű, hófehér tél, mit talán a legtöbb diák örömmel vár. Hogy hópelyheket összegyúrva, gombócokat hajíngálhassanak egymásnak, vagy hóembert építsenek, vagy kitudja még mit. Mugli szokások ezek, de Dennis ezer örömmel űzte őket, sőt még most is örömmel űzné! ÉS talán fogja is űzni, hogyha megéli, hogy hazamehet.
 Sötét Varázslatok Kivédése óra volt, amit már csak álnévként nevezhetnek így a diákok. Csak azért, hogy a látszat meglegyen, hogy igen, még minden rendben van az iskola területén. De már mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben, nagyon-nagyon régóta nincs rendben. Körülbelül, mióta megkezdődött az év.
 Szóval, óra volt, és gyakoroltak a diákok. Crutiot. Természetesen kellett hozzá alany, akin bátran gyakorolhatnak, és milyen diák is a megfelelő erre? Egy olyan, aki nem aranyvérű és szeret bajt keverni. Külön szerencse, hogyha az ilyen illető, egy Griffendéles csemete. Még nagyobb szerencse, hogyha bajt nagyon nem is kell kevernie, csak származását visszavezetni, és rájönni, hogy bizony felmenő rokonsága, telejsen aranyvérű, tiszta boszorkányok és varázslók, csak egyedül az ő apja volt olyan sületlen, hogy egy mugli asszonyt vett feleségül. És így lett félvér. Nem is kell, már sok indok, tökéletes ennek a varázslatnak a gyakorlásához.
 Dennis nem emlékszik, volt-e valaha rosszkedvű. Mindig is szidta ezt a helyet, mert úgy igazán, a muglik közt, netán még a sárvérűekkel érezte magát igazán jól. Ennek ellenére, jól érezte magát itt is. Szórakozhatott, becsempészett öngyújtójával és gördeszkájával üthette el idejét... Most pedig egyik sincs. Sőt! Semmi sincs... Ráadásul, crutiot gyakoroltak rajta.
 Még szerencséje, hogy a Mardekáros kiskölykök is a nulláról kezdik az ilyen átkok művelését, amit sokan még elsajátítani se tudnak, így különösen nagy baja nem esett... De ami vele történt, amit megélt ezen az órán, egyszerűen megbocsájthatatlannak érzi. Pokolra kíván mindent, mi a varázslóvilághoz tartozik, legfőképpen a Mardekárosokat és a Piton professzort.
 Még mindig remegnek lábai, lassan halad, és sapkáját is egyre csak húzza arcára, min még mindig kivehetőek, mennyire meggyötörték nem olyan régen. Nem emlékszik kik voltak ott, kik mondták az átkot, kik csinálták jól, és kik pocsékan. Csak a zöld egyenruhára emlékszik, meg a szőke fejekre. Igen, a legtöbb szőkefürtös volt. Sötétebb, világosabb, de mind-mind szőke. Fiúk, lányok egyaránt.
 A kis udvarra lépve, egy nagy, remegő sóhaj szakad fel belőle. Soha nem járt itt azelőtt, hiszen, mindig a nyüzsgő helyekre igyekszik, ahol csak úgy folyik az élet, de most... Ugyan ki ismerne rá? Alig tud összerakni egy épkézláb mondatot, mindene remeg. Nem... Nincs szüksége arra, hogy bárki így meglássa.

 
 Egy padhoz siet, ahová azonnal, hanyagul le is dobja magát. Havazik... Csak apró pelyhek hullanak, éppenhogy néhány szállingózik le arcára, így azok hamar meg is tudnak olvadni, hogy kellemesen hűtsék a fájdalomtól piros arcát. Ám, ahogy kényelembe helyezkedett, szinte alig észrevehetően hangokat hall. Inkább csak léptek zaját. Olyan igazán halk léptekét, miknek gazdája talán még méterekre van tőle.
 Fejét fel is kapja, és a hang irányába fordulva, képtelen közelségben egy lányt vesz észre. Túl halkak léptei, hogy ilyen közel legyen.
 Tekintetével elidőzik a világos haján, és hasonlóan világos bőrén... Főképp azon, hogy majdhogynem elveszik a hóban, egész lénye, olyan vakítóan fehér. Talán csak sötét kabátja igazolja, hogy bizony ez a valaki, nagyon is e világi, és nem valami halucináció, mit az előbbi átok miatt lát. Bár lehet még így is az, hiszen nem lehet ilyen szerencsétlen, hogy bizony a sötét kabáton a Mardekár jele villanjon fel.
 Düh rohan végig rajta, ahogy a zöld jelet felismeri. Mérhetetlen düh, elvégre, most gyűlöl midnenkit, aki egy kicsit is Mardekáros. Vagy éppen zöld cipőfűzőt visel...
- Remélem csak áthaladóban vagy. Bérleteket nem én kérek, de ha gondolod szólok valamelyik dementor haverodnak, hogy ellenőrizze a jegyedet, és közölje veled, hogy bizony itt nem szálhatsz le.
Talán még életében nem fogalmazta meg így, hogy "húzz innen", főleg nem egylánynak. Kissé el is szégyelli magát, hiszen apjától mégiscsak azt tanulta, hogy a lányokkal szépen kell bánni. De ő egy Mardekáros! És ki tudja, az is lehet, hogy köztük volt, a mai órán gyakorlóknak! Lehet pont ez a valaki volt, aki a legjobban művelte a sötét varázslatot...
 Ám az is lehet, hogy szegény lány, csak véletlen erre tévedt, és semmi köze az incidenshez.]


Mostani:

Csípős kérdésére, mondhatni "hála az égnek" csípős választ is kap. Valahol mélyen sosem kedvelte igazán azokat, akik elmenekülnek csípős beszólásai elől. Őszintén szólva, nem tudni miért. Magáért a vitákért, a kiabálásért, vagy netán a már verekedésbe torkolló harcokért szerette, vagy pedig egyszerűen csak, mert szeretett másokból néha, még ha csak egy kis időre is de gúnyt űzni. Sosem volt erőssége a "jó oldalon" állni, de csínyeken és vitákon kívül... Nos messzebbre sosem ment.
 Így akármennyire is van gyűlölködő állapotában, kicsit előrébb hajol a padon és úgy kezdi méregetni a visszaszólt leányzót. Igyekszik figyelmen kívül hagyni a zöld-ezüst jelzést, és inkább a másik arcán keresni valamit. Mondjuk valami ismerős jelet, netalántán halovány megbánást, vagy bármit, amit egy emberi arc képes mutatni. De nagyon úgy tűnik, ez a lány teljesen olyan akárcsak a hó... Nem csak színében hasonlít rá, hanem még talán abban is, hogy ugyanolyan hűvös, jeges. Az is lehet, hogy csak így elsőre tűnik ennyire ilyennek, és hogyha bent találkoztak volna, mondjuk egy kandalló előtt, akkor már kevésbé lenne ennyire fagyott, ennek ellenére, most a legkevésbé sem tud semmi érzésszerűt kivenni arcán. Talán csak annak a halovány árnyékát, hogy bizony megzavarta.
 Nem találkozott még ilyennel, bárhogy is kutat fejében. A lányok mosolyognak, boldogak, vagy... Netalántán hisztiznek, vagy bömbölnek. Szóval, ők inkább érzelgősek. Erős sztereotípia, való igaz, de egy Dennistől ne is várjunk sokat.
- Gyengélkedőre van mos' a legkevésbé szükségem. Nem még bérletre oda, de nagyon köszönöm kedvességedet. - persze, ő már nem olyan tárgyilagos, és hűvös, mint a szőke hajú. Ő nem tudja úgy palástolni érzéseit, így szépen kihallatszik minden szavából, hogy a legkevésbé sem köszöni szépen, sőt inkább még mindig azon van, hogy a lány távozzon.
 Mindezek ellenére, mégis úgy tűnik, erről a hölgyeményről minden lepereg. Akárcsak a hópelyhek aik végigfutnak arcán, vagy éppen kabátjára hullanak. Egy pillanatra megragadnak, de vagy eltűnnek, vagy csak tovább csusszannak róla. Az is lehet, hogy arcával eggyéválnak, és azért ilyen hófehér! Micsoda gondolatok már ezek, talán órákat is képes lenne még gondolkozni...
 De újra csak csípős megjegyzést kap, amire akaratlanul is minden izma összerándul, kis híján még a padról is felemelik, szerencséjére azonban kellően fáradt ahhoz, hogy ne álljon fel. Ennek ellenére kezei ökölbe szorulnak, és úgy néz végig, a most már egyre biztosabban abban a hitben élő mardekárosra, hogy bizony ő valami felsőbbrendű lény.
- Nos drága nacsasasszony. Úri-bunkó-ember megmondja a véleményét, kinyitja a száját, és cselekszik is ha kell, de nem adja meg azt az élvezetet, hogy maj' még a másik miatt kerüljön bajba. Amúgy is, semmi szükségem átkokra, nem élvezném annyira, mintha mondjuk álmodba' levágnám azt a szép hajacskádat, és reggel végignézném, hogyan visítod gyűlölettől tele a nevem. Eccerű lélek vagyok én.
Bár ha jobban belegondol, nem biztos, hogy meg tudná tenni, hogy egy ilyen hajzuhatagot tényleg levágjon. A lányok hosszú hajjal szépek. Ez a lány pedig, bármennyire is ellenszenves... Nos meg kell vallani, még egy ilyen Dennis szerű "félszerzetnek" is szemet gyönyörködtető látványt nyújt... Milyen kár, hogy mardekáros... Milyen kár, hogy ennyire hűvös teremtés...
 Csendben figyel csak tovább, és úgy vár további reakcióra, ami biztos megint valami csípős, lekicsinyítő jelző lesz. Mondhatni már, hogy valamennyire hozzászokott, bár testtartása, még mindig nem erről árulkodik. Régi sérelmek sora, netalántán tényleg az a "szerencsétlen szerep", amiről a lány is beszélt, az nem hagyja nyugodni. Az pedig megint csak pláne, hogy egy lánytól "kell" elviselnie ezeket a szavakat, ami férfi becsületének nem tesz a legjobbat. Megtehetné, hogy elmegy, de akkor úgy érezné, veszít, hogy legyőzi egy mardekáros... Ahogy percekkel korábban is.
Micsoda forró fejű lény is vagy te Dennis! Ahelyett, hogy tényleg inkább csendben maradtál volna, és vártál volna, még eltűnik...
 Megjegyzés helyett azonban elsőnek, csak egy gondolatot kap, mi úgy tűnik véletlen szaladt ki a fekete kabátos száján. Félre is biccen erre feje, mintha nem értené, hogy mégis mit is beszél a másik. Egyáltalán, hogy jön ide a hideg tél, azon felül, hogy tényleg az van? Miért kell neki másról beszélnie, vagy honnan jött ez az egész? Furcsa ez a valaki...
- Szóva' szereted a telet? Tudod, akkor jó csak, hogyha lehet menni szánkózni, vagy hógolyózni, de gondolom, neked erről vakerálhatok órákat. Egyáltalán, te t'od milyen az?
 Kérdése, ahogyan egész lénye, bunkónak hathat, mégis hangszíne most megváltozott. Mintha csak érdeklődőbe csapott volna át, és tényleg úgy kérdezné, mintha az imént történt szóváltások meg sem történtek volna. Igen, jellemző rá, hogyha aranyvérű közelében van, imád a saját mugli dolgaival kérkedni, amiről legtöbbjük alig tud valamit, vagy éppen semmit sem.
 Fel is emelkedik a padról, és a hópelyhek közé nyúl, hogy egy hógolyót gyúrjon magának, amit csak két keze között kezd el dobálni. Arcára vészes mosoly húzódik, még fejében valami nagyon "gonosznak" a körvonala kezd kirajzolódni.
- Ha gondolod, akkor megtanítom neked, hogyan intézik el az ilyet "mugli-módra", netalántán úri-bunkó módra, ha úgy jobban dukál kegyednek. Hiszen kitudja, lehet egyszer becsusszan egy újabb jégkorszak, és kívánságod netalántán teljesül, és akkor biztos lehetsz benne, hogy ilyenektől egy idő után nem szabadulsz. Elvégre, a nyári szünetben neked is haza kellesz maj' menned, nemde?! És gondolom, a többi félért, vagy éppen sárvérű barátomat sem kíméled meg a megjegyzéseidtől. Nos?
 És már el is dobja a hógolyót, egyenesen a lány háta közepének. Harcot szeretne annyi biztos! Hiszen, átkot tényleg nem szórhat, elvégre az ő szerepkörében nincs benne az, hogy csak úgy megtehetné, mint mondjuk az előtte lévő zöld-szürke jelet viselő. Így marad neki az egyszerűbb megoldás, amit nem róhatnak fel, hacsak nem "mugli eszközök használata" miatt, nem küldik be megint valami Sötét Varázslatok Kivédése órára.
 Ahogy puffan a lány kabátján a hógolyó, úgy már nyúl is a következő után, hogy mégegyet gyúrjon, amivel megtorolhatja, ha netán a másik nemet mond, vagy "elmenekül". Vagy csak szimplán nem vesz róla tudomást. Elvégre, ez is előfordulhat.
 Mindenesetre, jó mókának ígérkezik, főleg, hogyha tétje is van a dolognak. De adjunk csak még neki egy kicsit!
- Aki nyer, az megfürdeti a másikat! - természetesen Dennis biztos benne, hogy erről sem sokat tud a lány, valamint abban is, hogy bizony aki ma itt nyerni fog, az saját maga lesz!


Cím: Re: Udvarok
Írta: Angelle Aureole - 2012. 03. 29. - 21:48:02
Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok



Szavai, csak mert nem takarnak érzelmeket, egyáltalán nem gúnyosak. Azaz… talán meglehet, egy csöppet, de az sem a fiú felé szól, akármennyire is elképzelhetetlennek tűnhetne ez a tény…
Ugyan miért kellene bárminek is mutatkoznia az arcán? Van annyira kiforrt személyiség, hogy tisztában legyen azzal, mit tesz vagy jelen esetben mond. És ritkán bán meg bármit is…
Ez meglehet látszik is a szoborszerű vonásokból vagy a szenvtelen, lusta pillantásból, esetleg a ráérős, finom mozdulatok árulói. Nem különösebben hatná meg, ha tudná, mi jár a másik fejében. Céllal érkezett, az ismeretlen pedig – bár ezek szerint hamarabb itt volt – udvariatlanul túlreagálta Angelle jelenlétét. Ami még nem is lenne szokatlan, ha nem folytatná a verbális huza-vonát, hanem lelépne szépen. Vagy kevésbé tetszetősen, tovább puffogva tenné…
…ez olyasfajta részletkérdés, ami már cseppet sem érdekli a végeredmény tekintetében.  
Ráadásul… ha igazán pimasz lenne, finoman meghajolna a nagyon szépen köszönömre, de most csupán egy pillanatnyi, hamar tovatűnő elégedettség szikra csillan ködös tekintete mélyén.
Nem véletlenül tartják: az ember magából indul ki. A fiú szavaiból annál inkább kicseng a gúny… nem mintha bármi hatása lenne, azon túl, hogy hirtelen nem tudja eldönteni: idegesíti-e ez a szövegáradat vagy tulajdonképpen szórakoztatja annak tartalma…
Finom sóhaj szökik ki a sápadt ajkak közül.  
-   Látszik – reflektál lustán a hajvágó ötletet teljessé tévő, lélek minőségét taglaló részre. – Mert ha nem így lenne, éreznéd, hogy ez a gyermetegen felesleges ötlet több sebből vérzik.
Mit vérzik… patakzik!
Egyébként is… - mint ahogyan azt tapasztalni volt kénytelen a griffendél toronyban – náluk sem egyszerű megközelíteni a lányok hálóját. Másodszor… fogalma sincs, mikor aludt utoljára éjszaka, tehát a közvetlen közelébe jutás is okozna némi problémát… harmadszor… a gyenge hangszálait meggondolatlan dolog lenne kitenni holmi… visítozásnak.
A varázserejét annál inkább próbára tenné, miféle válogatott átkokkal és rontásokkal keserítené meg az eddig jótékony ismeretlenségbe burkolózott fiú életét. Van alattomosabb… a crucio-nál.
Talán olyannak tűnik, akit érdekel, mi lesz azzal a szánalmas porhüvellyel, melyet elviselni kénytelen, de a lehangoló tény: cseppet sem, romba döntené ezt a képzetet. Márpedig: boldogok a tudatlanok, nemigaz?
-   De ábrándnak megteszi, ha… az _egyszerű lelked_ simogatja az ilyesmi.
Nem véletlenül hagyta ki a boldogság szót. Szinte biztos benne, hogy a „suhanc” csak sértett büszkeségének romjain lejtene győzelmi táncot, ám valódi elégtételt nem okozna neki az ő… hm, visítozó alakja. Ahhoz túl… szelídnek tűnik a fiú. Olyan ugat a kutya, de nem harap típusnak.
Ezeket az egyszerű gondolatokat fűzögeti ki nem mondottan, míg figyelmét magával nem ragadja az ismereteit firtató lekicsinylés. A higanytükrök álmos ködössége tovatűnik, s bár ezúttal nem fordul a fiú felé, érzékei akaratlanul is kiéleződnek a további szavakra, miközben paradox mód igyekszik kirekeszteni gondolatai közül a már-már idegesítő mellékzöngéket.
Mindent… tud a télkönnyekről és arról, ami hozzájuk köthető.
Ha az „otthonának” nevezett helyen kellene töltenie az idejét, nos… lovas-szánokkal közlekednének. Mi mással télvíz idején?
Lekicsinylése talán meg is mutatkozik vonásain, a deresnek tetsző pillák árnyékot vetnek higanytekintetére.
Több figyelmet nem is szentelne a másiknak – ez már így is jóval több, mint ami a részéről „normális” – de csupán alig percnyi ideje van, hogy ringatózzon az álomképek közt, visszaidézve egy gondtalannak tetsző élet árnyalakjait.
Érzi, ahogy a hátának csapódik a hógolyó, az emlékek pedig, akár a megijesztett pillangó – tovarebben.
Seszínű pillái rebbennek csupán, álmos tekintete pedig az egybefüggő szürkének tetsző égre vándorol.
Nos?” – csendül a kérdés.
-   Nem csak egyszerű, mazochista is vagy, ha ennyire vágysz a figyelmemre.
Vajon honnan veszi ez az ismeretlen „kölök”, hogy majd alkalmazkodik a szabályaihoz? Nevetségesen naiv feltételezés… mégis megfordul. Feltehetőleg eddigre már elkészült a következő hógolyó is.
Higanytekintete szenvtelenül mélyed a másikéba, majd fut rajta végig lustán, felmérve „ellenfelét”. Ha látta is már, valahol… valamikor, nem hagyott benne mély nyomokat. Sajnos, a fiúnak eddig jó. Nem becsüli alá, cseppet sem. Fizikailag esélye sincs… tökéletesen tisztában van vele. Ugyanakkor nem fegyvertelen…
Ha jön a következő golyó, ha nem, ráérősen hajol le. A hattyútincsek engedelmesen követik a mozdulatot, függönyként takarva törékeny alakját. Térdét sem kell hajlítania, ha a földig kíván nyúlni. Tejfehér ujjai puhán szántanak a hóba, maroknyi részt harapva ki egybefüggő takarójából.
Felemelkedik, szenvtelenül lustán gyúrva meg a maga munícióját.
-   Azon gondolkodom, egyáltalán méltó vagy-e arra, hogy a télkönnyek hozzád érjenek…
Ez már-már felér egy arculcsapással, de mindenki a saját fegyverével küzd… és nem sokan bírják cérnával az olykor szándékoltan bicskanyitogató stílusát. Márpedig ha így áll a helyzet, a fiú ma… fürdeni fog.
-   És mi számít nyerésnek? – dönti félre szép fejét.
Csak a miheztartás végett…
Egyik keze tenyérrel felfelé, mintha maga télbefagyott Aphrodité állna ott, kezében a híres almával… amit ezúttal a hóból gyúrt labdacs testesít meg.
Időt húz? Meglehet… de ha bárki kérdezné, magától értetődően felelné: stratégiát gyárt.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Dennis Salvation - 2012. 05. 15. - 23:02:03
                      Angelle

Felettébb zavaró tud lenni, ha ellenfeled valaki olyan, aki a végtelenségig kiismerhetetlen. Nem tudja megmondani Dennis, találkozott-e már ilyesmi szerzettel, mint ez a lány...
De!
Egy emlékkép rohan  elé, amiben megjelenik nagybátya, nagynénje, és nekik a flancos kis családja. Szinte sohasem látott az ő arcukon sem semmit, csak azt a rideg, szinte már-már érzelemmentes kifejezést, amivel mindenkit köszöntöttek, mikor a hatalmas kúriába beléptek.
~Ezt biztos valami úri etikett szabály, hogy olyan fejednek kell lenned, mint valami jégszobor.~ Nyugtázta magában még akkor, és ahogy ezt a lányt elnézi. Nos úgy tűnik, kénytelen mégegyszer ezt nyugtázni. Az úri emberek mind-mind kiszámíthatatlanul nyugodtak, kiegyensúlyozottak és feletébb rühellik, ha családjuk gyönyörű aranyfonalán, ami szervezett házasságok hosszú sorának köszönhetően maradt fenn, egy apró csorba is esik. Feltételesen ez az apró csorba a Salvation családban apja Jordan, aki muglihoz ment feleségül, majd végül ő maga is Dennis, aki mint félvér tengeti mindennapjait muglik közt. Ugyan gondolná valaki, hogy aranyvérű, kúriás család sarja, egy ilyen szerzet mint ő? Vajon mit szólna hozzá a lány?
 Nos erősen valószínű, hogy semmit sem. Úri szabályzat, semmin sem meglepődni, és semmivel sem törődni. Pompás!
 Ezért is maradt egyetlen fegyvere a hógolyó, amivel úgy gondolja, valahogyan talán sikerül mégicsak, mondjuk csak egy kis dühöt kicsalogatni belőle.
 Állj!
 Mióta célja neki ez? Miért akarja mindenáron, hogy a lány valamit is reagáljon? Valószínű azt szeretné már végre elérni, hogy egy ilyen nyugodt ember valahol meginogjon... Csak látni egyszer, hogy milyen ha egy nemes valaki egy kicsit kiborul, vagy reagál. Vagy csak egyszerűen tudni, hogy a lány igenis érez valamit, és nem csak van, mint egy hóember. Igen... Ez a legjobb jelző rá.
 Igaz külsőben semmi hasonlóság nincs közöttük, mert akármennyire is idegesítő és mardekáros és szőke és nemes, ez a lány bizony szép és kecses alakkal lett megáldva. Talán arcának és hajának színe az, ami miatt a hóemberekhez lehetne hasonlítani. Bár lehet inkább jégszobor?
 Mindenesetre Dennis elsődleges célja most az lett, hogy ezt a jégszobrot megolvassza... Meg kell valahogyan. Bár valahol érzi, hogy már most kudarcot vallott ez a küldetése.
- Nem is tudom mire vágyok valójában tőled... – de tudja, egy minimális érzésre!! - ... mindenesetre felettébb fasza érzés az a tudat, hogy még mindig hátra-hátra fordulsz.
 Riasztó csend telepszik ekkor rájuk, miben csak úgy visszhangoznak a hóban tett ropogós léptek. Már-már nevezhető, olyan vihar előtti félének, valami sokat sejtető, de korántsem kellemes csendnek. Elvégre, tudja jól, hogy egy mardekárossal húzott ujjat. Nem éppen szabályokról híresek... Mondjuk a fiú sem, hiszen ahol csak lehet, mindig megkerüli őket. Bár van annyi különbség, hogy nem csak a maga hasznára kerüli meg azokat. Az előtte álló viszont...
 Talán csak annyi előnnyel indul, hogy lány. Viszont nagy hátránya, hogy valószínű az aranyvérű sokkal jobban jártass a mágiában, semmint ő maga, aki inkább átaludta a legtöbb bűbáj órát, miszerint "leszarom rocksztár leszek és teszek az egész csiribú-csiribá-ra!". Avagy, az is lehet, hogy még egyenlőek is az esélyeik.
 Végül újra a lány szólal meg, mire egyszerűen összehúzza a szemét Dennis. Eddig is hallotta, hogy valami "különleges nyelven" beszélt a lány. De most még inkább elkápráztatta ez a finomság. Emlékeztette valakire, bár az a valaki sokkal inkább lelkes volt, nem volt rideg, és bizonyos helyzetekben képes volt magát elengedni. És nem volt mardekáros. Bár, az ő finom szavai sem értek fel ehhez...
 Szólni kívánna, bár nem tudja igazán megfogalmazni, hogyan is. Kérdezni akar, vagy válaszolni, gúnyt űzni, vagy csak kacagni. Inkább válaszolnia kéne, valami igazán csípőset, mert kicsit sem kellemes, mit e mögött a finom szavak mögött mondott valójában a hóhajú. De az, ahogyan tálalta, hogy habos tortába burkolta gyilkos kését... Túlságosan is magas labdának bizonyult Dennisnek.
 Egy biztos, erről senkinek nem fog beszélni. Főleg nem otthoni barátainak, hogy bizony van valaki, aki képes volt őt szócsatában, egy ilyen megfogalmazással lekörözni. Minden elismerése... Azért legfőképp, mert most már tényleg elérte a lány, hogy érzést akarjon kicsikarni belőle.
 Az nem lehet, hogy ilyen szavak mögött, ne lapuljon valahol egy kis fikarcnyi érzés is, a teringettét már! Felettébb idegesítő tud ez lenni, egy olyan egyszerű szerzetnek, mint Dennis maga.
- Az nyer, aki hamarabb eléri a másiknál, hogy az már a földön van, és azért könyörög, hogy végre valahára legyen vége. Avagy, aki tovább bírja, az a győztes.
 Félmosoly húzdóik arcára. Nem tudni mikor volt már utoljára ilyen, hogy nem gúnyos vigyor, vagy éppen egy gonosz kacaj szakadt volna fel belőle, csak egyszerűen egy félmosoly. Nyernie kell!
 Talán nem is a szégyen bántaná igazán, hogyha veszítene, hanem, hogy elszalaszt egy olyan lehetőséget, hogy bizony lássa, egy mardekáros ugyan hogyan is reagál egy fürdetésre. Egy aranyvérű, nemes, csinos, mardekáros. Szóval, egy olyan valaki, mint aki éppen előtte áll!


Cím: Re: Udvarok
Írta: Angelle Aureole - 2012. 05. 28. - 22:10:05
Dennis

Az egyszerű igazságok a legnagyobb igazságok



Ugyan, mit tudhat egy ilyen fiú arról, milyen „maszkokat” hordani és szabályok szerint élni? Éppen annyit lát belőle, amennyit ezen színdarabok szereplői láttatni engednek. Ez pedig édes-kevés és nem titkoltan megjátszott. Az ereikben ugyanúgy vörös vér folyik, noha való igaz…
A vérvonallal örökölt mágia mely bennük lángol jóval finomabb, árnyaltabb, mint az, mely a félvérekben vagy a sárvérűekben buzog. A mágia nem válogat, akit arra érdemesnek talál, megáld, de megbecsüli azokat, akik vérvonalukban tovább hordozzák…
Ennyi… nem többről van szó, s ez az a hatalmas szakadék, melynek ő elméletileg azon az oldalán áll, akik úgy hangoztatják, ők az egyedüliek, akik érdemesek a varázsló vagy boszorkány megnevezésre. Elméletileg. Az igazság azonban – melyet csupán ő ismer -, ennél jóval árnyaltabb…
S az ifjú talán arra nem gondolt, hogy azért oly szófukarok s szoborszerűek, mert olyan titkokkal élnek s hallgatnak el, melyeknek jobb nem a felszínre kerülni. Mindenkinek jobb.
A fiú egyszerűségét az is alátámasztja, hogy ilyen apróságok elégedetté teszik, minthogy újra és újra a háta mögé pillant. Vajon miért nem csodálkozik ezen? Noha csak az egyik seszínű szemöldök siklik finoman feljebb a szavakra.
-   Botor dolog lenne, ha nem tenném, nemigaz? – a kérdés egyértelmű választ sejtet.
Nem rejti véka alá bizalmatlanságát. Szenvtelen nyugalma is csupán annak hozadéka, hogy megtanulta, hogyan védje meg magát. Reméli, a fiú sincs ezzel másként, mert ő nem fog válogatni az eszközökben a győzelem érdekében…
A bosszú fogalmától eleve hányingere támad, s egyetlen ellenszere, hogy elvegye bárki kedvét attól, hogy keresztbe próbáljon tenni neki – a megelőzés. Amit persze nem köt a fiú orrára. Miért tenné? Nem ismerkedni jöttek, és elég valószínű, hogy az utóbbi percek nem hozták meg hozzá az étvágyat egyik féltől sem…
A legtöbbekbe persze szorult annyi életösztön, hogy távol maradjanak az aranyvérű, „nemeseknek” nevezettektől – főként ami az utóbbi időket illeti.  
És még többen vannak tán azok, akik sosem látták a kirohanásait.
A hógolyóval a kezében áll, ugyanolyan érzéketlen figyelve a másikat, a másikra. A feltételen nem lepődik meg. Hagyjuk a sallangokat. Nézzük pőrén, csupaszon a tényeket. Ugyan mi másra vágyhatna egy fess, fiatal ifjú, mint… megalázni egy törékeny leányt, hm? Aki nem tett többet, minthogy beletúrt a másik büszkeségébe azzal, hogy… megpróbálta figyelmen kívül hagyni.
~Őrült vagy…~
Szívós, makacs, pofátlan… és örült. Kár, hogy a legutóbbi kategóriát - ugyan két lépés távolságból de -, még kedveli is. Mert ugye… szórakoztatóak. Ahogyan a suhanc is a maga szertelen, kölyökkutya módján. Még nem tudja, mit szabad és mit nem… játszik. Határokat feszeget. Egészen addig, míg meg nem kapja az első nagyobb pofont. Ő pedig nem kéreti magát megadni ezt, ha már rá esett a választás…
Néhány ráérős lépéssel növeli meg köztük a távolságot, a higanyszín pillantás nem ereszti Dennis tekintetét.
-   Egy valamit jobb, ha tudsz és belekalkulálod a „játék” végkimenetelébe. Sosem könyörögtem még… - csendül hideg-érzéketlen, a tejfehér ujjak leheletnyit szorítanak a kezében tartott golyón.
-   …és nem ma fogom elkezdeni – simulnak annál puhábban a szavak, hogy mikor az utolsó is lepereg a fagyott ajkakról, azok finom, számító mosolyra húzódjanak.
A szavak az ő igazi fegyverei, mégsem „mutogatja” őket sűrűn… az okos nem fedi fel minden ütőkártyáját. És igen… képes lenne úgy elmondani egy kivégzést, hogy az egy könnyed, rózsaszín cukormázba mártott esti meseként is megállná a helyét…
A szavak mögött bújik meg az igazi páncél, de ezt a páncélt… még senkinek sem sikerült áttörnie. Megrepeszteni is csupán egy embernek… talán a másik meglepődne, ha tudná, az illető ugyanannak a háznak a színeit viseli magán, amelyet ő. De persze… ez is megbújik az elnéző, mégis vészjósló mosoly mögött.
Gyorsnak és okosnak kell lennie, ha meg akarja nyerni ezt a küzdelmet, hiszen nagyon is tisztában van vele, madárcsontjai és törékenysége lévén – melyhez szerencsétlenül gyönge és beteges fizikum társul – nem engedik meg a hosszú, kitartó csatát. Viszont megkövetelik, hogy pont ezért, ne engedje a közelébe a fiút… aki akár könnyedén össze is törhetné egy meggondolatlan mozdulat nyomán.
Bár kiszolgáltatottnak tűnik – hiszen nincs kezében a pálcája – kár lenne ebbe a hitbe ringatózni.
Nem tudni, miért ezt a pillanatot választja, hogy megszabaduljon a télkönnyekből gyúrt fegyvertől.
Magasan, ívelten emelkedik, majd zuhan a labdacs, egyértelmű, hogy nem egy erős támadás hírnökeként közelítve. Viszont pont ebből kifolyólag, a hószín teremtésnek még célba érése előtt van ideje fagyott ajkai elé emelni puhán a tenyerét, s elsuttogni a varázsigét, Dilabor. A higanyszín tekintet egy csalóka szívdobbanásig megvillan, s puhán, szinte lágyan fúj egyet, akár a pitypangra szokás, hogy amaz szétszórja magjait. Csakhogy… az ige nyomán a hógolyó, Dennis arca vagy épp feje fölött egy arasznyival széthullik, apró, pici télkönnyeket csókolva a fiú meleg bőrére, kócos hajára.
Amely télkönnyek akár jégszilánkok is lehettek volna, ha úgy akarja…
-   Ha már magadnak követelted a figyelmem… - szegi fel állát finoman, újra, immár utoljára mérve végig „ellenfelét” - …ne untass.
A menedék első állomása pedig… az udvar közepén álló, néma szökőkút, melynek pereméről szintén kölcsönöz egy hógolyóra valót a télkönnyekből. Megalázó így összegyúrni őket, amikor… egyébként is összetartoznak. A vezeklés azonban nem előzheti meg a… győzelmet.  


Cím: Re: Udvarok
Írta: Peggy Murphy - 2012. 09. 20. - 19:55:33
(http://i49.tinypic.com/2cpb7yd.png)
Kinek?: Arianna M. Meriwethernek | Ezt hallgattam: katt! (http://www.youtube.com/watch?v=w_DKWlrA24k) | Megjegyzés: Hello darling!

Kis korom óta elég magányos gyerek vagyok, és mióta a nagymamám mély álomba merült, azóta még elhagyatottnak érzem magam. De azért még mindig bízom abban, hogy nagyi végre kialussza magát és felébred. Anya mindig azt mondja, hogy a nagymama azért nem jön vissza, mert most épp Supercalifragilisticexpialidocious úrra vigyázz, azonban én biztos vagyok abban, hogy nincs igaza, hisz, ahogy mondtam a nagymamám csak előrealussza az összes alvással töltendő óráját, hogy amikor felkel, éjjel-nappal velem lehessen.
Tegnap, pszichológia órán valakitől megint megkaptam, hogy agyalágyult vagyok és hogy miattam és a hozzám hasonló diákok miatt lett plusz egy tanóránk. Persze ez semmiféleképpen nem lomboztatott le, hisz engem mindig is érdekeltek az emberek és az érzéseik.  Először, amikor a tanárra vártam, azt hittem, hogy valami fehér ruhás, vállig érő, göndör, szürke hajú, bagoly szemű néni lép majd be, aki a kezében egy kör alakú papír tart majd, amin egy spirál lesz, amit az óra elején elkezd majd pörgetni annak érdekében, hogy mindenki mámoros állapotba kerüljön és elmondja neki minden baját. Ez talán egy kicsit félelmetesen hangzik, de bevallom, csalódott voltam, amikor az ijesztő, elképzelt hölgyike helyett egy bácsikát találtam a teremben, akiről először mindenki azt hitte, hogy a repüléstan tanár, majd kiderült, hogy senkinek sem volt igaza, hisz az előttünk álló ismeretlen egy teljesen más személy volt, aki nem, nem egy hasonmása vagy egy magával elégedetlen ember volt, aki százfűlé-főzettel elérte, hogy olyan helyes legyen, mint Dimitrij tanár… Dobrev úr csupán a kviddicsmókus ikertestvére.  A csalódottságom azonban azért volt nagy, mert beleéltem magam abba, hogy végre élőben is láthatok ilyen pörgő spirált és megtudhatom, hogy vajon tényleg igaz e a mese, miszerint az a micsoda képes elvarázsolni az emberek elméjét. A pörgő találmány helyett egy-egy, iszonyú sok kérdésből álló teszt helyezkedett minden asztalnál, amire úgy kellett válaszolnunk, hogy bekarikázzuk azt, ami a legjellemzőbb ránk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a transzba esés sokkal könnyebb lett volna, mint ez az egész macera, azonban a teszttel sem volt annyira nehéz megbirkóznom...  

Imádom a telet és sajnálom, hogy alig egy hónap múlva véget ér. Utam az udvarok felé vezetett, ahol még igen vastagon áll a hó, hisz itt elég kevés diák jár, így hát senki nem taposta még ki az egészet. Az iskolában mindenki azt mondja, hogy itt csak azok jönnek, akik magányra vágynak. Biztos azért terjesztik ezt, mert nem tudják, hogy télen én azért látogatom meg gyakran ezt a helyet, mert szeretem csodálni a megszámlálhatatlan hópelyheket.
Egy nagyobb kupac hó előtt állok és boldogan elmosolyodom. Összehúzom a sálam és a kabátom, megigazítom a sapkám, háttal fordulok a kupacnak, majd ledobom magam. A lábaim intenzíven jobbra-balra mozognak, a kezeim pedig fel-le.  Rég csináltam angyalkát a hóban, pedig ezt jobban szeretem még a hóemberépítésnél is. Egyszer csak megállok és a szürke égből érkező hópelyheket kezdem el nézni. Micsoda gyönyörű látvány…


Cím: Re: Udvarok
Írta: Arianna M. Meriwether - 2012. 09. 22. - 09:03:48
(http://i1243.photobucket.com/albums/gg560/Arianna_Meriwether/peggy_szj_zps19562877.png)
Néha már az agyérgörcs kerülget, amikor a tanórákon eluralkodik rajtam a gyűlölet. Mert egyszerűen nem, nem bírom elviselni, hogy olyan személyekkel vagyok összezárva, akiknek a pokol kénköves, büdös bugyraiban kellene égniük, nem pedig gyerekeket tanítani 'illemre'. Épp ma, az utolsó óránk pszichológia volt. Én behúzódtam az egyik sarokba, a terem legtávolabb eső részébe, hogy minél messzebbről csodálhassam az órai filozofálást, amelyet én gyökerestül megvetek. Mellém egy mardekáros lány huppant be hely híján és már az óra előtt úgy méregetett, mint egy rossz vipera. De én csak megemeltem a bal szemöldököm, s mikor elkapta a fejét unottan a pszichológia könyvbe bámultam, majd az osztályra, majd újra a könyvbe.
Egyik sem volt túl érdekes. Az osztályt csupa ismerős arcok alkották, némelyek már jól meguntak, némelyek pedig még mindig kedvesek, érdekesek.
Nem sokáig időztem az arcokon, inkább megigazítottam a sálam és a székemben kényelmesen hátradőlve a könyvet lapozgattam. Muglielennes kiadás. Hm, gratulálok a megírójának, biztos annak se volt ki mind a négy kereke, meg annak se aki ilyen 'fajgyűlölő' könyvet engedélyezett az iskolában...
Az óra sem volt izgalmasabb a szünetnél. Bejött Dobrev, mármint Dobrev 2, aki habár hasonlóképpen jól nézett ki, mint Dobrev 1, azért mély megvetésemet küllemével nem igazán múlta felül.
Főképp nem azzal a száraz óramenettel, amit leprodukált nekünk. Teszt töltés, kiváló. Amondó vagyok, hogy a pszichológiát nem papírra kell vetni, hanem gyakorolni. Eszméket felhozni és vitázni, mert ezzel nem leszünk se jobbak, se okosabbak, főként, hogy csak a rendszernek adunk plusz információkat magunkról. Ennek fényében én nemes egyszerűséggel össze - vissza ixelgettem, így jóval hamarabb elkezdtem a fejemet az asztalnak támasztani, mint a többiek.
A mellettem ülő, zsíros hajú kígyó sunyi képpel figyelte, ahogy unalmamban kész művet rajzolok a papíromra, aztán fogta a pennáját és míg én a táskámban kutattam valami dugi élelemért gyönyörűen ráfirkantotta, hogy „Rohadék Dobrev!”.
Először észre sem vettem, csupán épp akkor figyeltem fel rá, mikor a teszteket Jonathan (Dobrev 2, ugyebár) beszedte. Azzal vége is lett az órának és a kedves kis gonosztevőm épp kissliszant volna a tömeggel, amikor megragadtam a talárjánál fogva és a tanári asztalhoz rángattam.
 - Jelezni szeretném, hogy a papíromon található mocskolódás eme kedves kislány bűne, aki nagyon szívesen bocsánatot fog kérni Magától - mondtam és azzal sarkon fordultam. Bosszúból útközben egy ragacskát dobtam a lányt nyitott szájú táskájába, nehogy már valaki is beszennyezze a csudijó kis hírnevem.
Sebes léptekkel kivágtattam a teremből és még épp láttam Peggyt eltűnni a sarkon, úgyhogy azonnal utánairamodtam. Talán jobb lenne vele ülni pszichológián, mert következő órán felnyársalom a padtársamat, aztán mehetek büntetőmunkára. Szóval inkább Peggy, kinek fel - feltűnő alakját kocogva követem egészen az udvarokig. Mire kiérek, már nem látom sehol a lányt, csak a hulló hópelyheket melyeken taposva ropogó hangot hallok. Aztán kiszúrom. Épp hóangyalt készít, a földön fekve. A kis bohó.
Talán ezért is kedveltem meg. Meg talán azért, mert együtt nőttünk fel és ez lehet az indoka annak is, hogy soha nem tituláltam dilis hugrásnak, mint a háztársait. Hisz kezdetektől fogva ő volt a játszópajtásom.
Lenyúlok a hideg hóba és piros, már - már megfagyott ujjaimmal megpróbálok golyót formálni a megfagyott vízből és amint csak lehet meg is válok a gombóctól, egyenesen Miss Murphy kabátjára irányítva a dobást. Aztán gyorsan odalibbenek hozzá és leheveredem mellé a hóba (hátha még jobban megfázok ebben a hideg időben).
 - Üngyürü - püngyürü ici - pici dinnyés drazsé - ragadom meg gyengéden hideg kezemmel a pofikáját és mint az öreg nénik megnyomorgatom az arcbőrét. Ez afféle köszönés nálunk. - Még egy pszichológia óra és megőrülök az unalomtól - jegyzem meg, várva, hogy mondd valamit.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Peggy Murphy - 2012. 09. 29. - 18:37:35
(http://i49.tinypic.com/2cpb7yd.png)
Kinek?: Arianna M. Meriwethernek | Ezt hallgattam: katt! (http://www.youtube.com/watch?v=fWNaR-rxAic) | Megjegyzés: Bocsánat a késért!

Figyelemmel kísérem az ég alatt hulló, nagy és kicsi hópelyheket. Megigazítom az enyhén lecsúszott sapkámat, majd szorítok egy picit a sálamon. Párat pislogok, majd nagyra nyitom a szám és várom, hogy az arra tévedő pelyhecskék a csapdámba essenek, miközben olyan hangot adok ki, mint amikor az orvos azt mondja, hogy nyisd nagyra a szád. Pár másodperc múlva összezárom az ajkaimat és csámcsogni kezdek, hogy megérezzem a tiszta hó ízét. Mindig is szerettem havat enni, bár a szüleim arra próbáltak megtanítani, hogy nem egészséges és szokjak le erről a szokásomról. Eddig nem igazán jártak sikerrel, de ha eltitkolom, az nem fáj senkinek. Ha nem kérdezik, nem mondom, ez pedig nem bűn. Csak akkor lenne az, ha rákérdenének, én pedig nem mondanék igazat.

Jól esik egy kicsit egyedül lenni és kipihenni a mai tanórákat. Nem mintha teljesen ki lennék merülve, hisz szeretek tanulni és itt mindig érdekesek a tanórák, ugyanis minden sokkal extrább. Nem úgy, mint a mugli iskolákban… Vegyük példának a testnevelés órát és a repüléstant. Amíg a muglik csak futnak és ugrálnak, addig mi repülünk, ez pedig sokkal érdekesebbnek hangzik, nincs igazam? Persze kivéve azoknak, akik félnek a magasban. A mugli iskolákban talán csak az a jó, hogy nincsenek átnevelési órák, senki nem próbálja a másikra erőszakolni a véleményét és nem akarja, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Ezen kívül nincs vérszerinti megkülönböztetés, mindenki egyenlő a másikkal. Természetesen, mint minden iskolában ott is van kiközösítés, de ahogy itt is, nincs olyan ember, akinek egyetlen egy barátja sincs. Talán nem lenne gond, ha lenne egy „Hogyan barátkozzunk óra?”. Nem mintha nekem nehezemre esne, csak mégis jó lenne néha tanácsokat kapni és megtanulni, hogy hogy reagálnak az emberek a különféle dolgokra, szavakra.

Mélyen felsóhajtok, és a hóba markolok, amikor valami eltalálja a kabátomat. Az arcomra teszem a kezem. Nem tudom, hogy mit szeretnék ezzel elérni, ez amolyan reflex. A hideg, a kesztyűmön ragadt hó az arcomhoz érve elolvad. Felülök, majd megdörzsölöm a szemem. Azt hiszem, belement egy kis hó, ami nem igazán kellemes érzés.
Egyszer csak valaki megragadja a két oldalamat és meghúzogatja azokat.
- Hééééj! – szólalok meg egy kicsit csípős, mégis kislányos hangon, mert nem tetszik, hogy először megdobálnak, aztán pedig gumilabdának nézik a fejem. Meghallom az ismerős hangot és kinyitom a szemem. Velem szemben egy szőke, ismerős griffendéles áll – Arianna.
- Ugye tudod, hogy nem szeretem, ha megnyomorgatnak, mert ez mindig azokra az ijesztő nénikre emlékeztet, akiknek nagy bagolyszemük van, és úgy húzzák-nyúzzák a gyerekeket, mintha szegényeknek nem lennének érzéseik? – kérdem, miközben keresztbe fonom a karjaimat és szinte már gyerekes, vicces sértődöttséggel nézek Arira.
- Nem tetszett? – préselem össze az ajkaimat és Ariannara pillantok, amikor a pszichológia óráról kezd el beszélni. Igaz, hogy én is másra számítottam, de véleményem szerint nagyon érdekesek voltak a kérdések. A teszt pont megfelelő volt arra, hogy a pszichomókus közelebbről is megismerhessen minket. Mert végül is csinálhattuk azt is, hogy bemutatkozunk, de az nem lett volna olyan izgalmas és a tanár úr is max. csak a nevünket jegyezhette volna meg. Persze, attól még, hogy kitöltöttünk egy hosszú tesztet, nem biztos, hogy a doki mindenkit igazán meg fog ismerni, hisz biztos voltak olyanok is, akik random csak bekarikáztak valamit annak érdekében, hogy gyorsabban végezzenek.

Felállok, tenyereimmel lesöpröm a nadrágomra fagyott havat, majd összegyúrok egy kis hógolyót és Ariannára pillantok.
-  Egy hóembert? – kérdezem meg, miközben mosolyogva előrenyújtom a tenyeremben lévő fehér, kis hólabdát. 


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 03. - 23:56:23
Louise


 Varjak. Tűz. Füst. Leomlott épületek. Halottak. Egy ember hosszú, fekete ujjakkal. Nincs arca. Vörös palástja van. Elsorvad a fű ott, ahová lép. Egy lány felé tart, aki egy fémkerekes székben ül. Mindketten kinyújtják a kezük. Az arctalan odaér, összeér az ujjaik vége. Mindketten meggyulladnak...
 
 Ahogy felpattannak a szemeim, tudom, hogy megint csak álmodtam. Az utóbbi időben nem nagyon voltak álmaim, az utolsó talán már egy hónappal ezelőtt, akkor egy kék meg egy zöld mókust láttam veszekedni egy mogyorón. Ez a mostani azért jóval ijesztőbb volt, még a fejem is megfájdult tőle. Igaz, azt talán a három korsó mézsör okozta előző este a Roxmortsban. Ez az előző péntek este volt az első tűrhetőbb idén, talán mert végre nem láttunk dementorokat. És abból, ahogy a Nap besüt az ablakon, úgy tűnik, hogy már dél körül járhat az idő. Áh, nem érdekel, hétvége van.
 Tizenöt perc szenvedés után, amikor rájövök, hogy úgysem tudok visszaaludni, annál is inkább, mert ki kell mennem, azért nagy nehezen felkelek, és megejtem a reggeli rutint, gyorsan elugrok a zuhanyzóba, kicsit rendbe szedem magam, elmegyek enni (igaz, most ebéddel indítok reggeli helyett), azután megnézem a postám. Anyáék szokás szerint megírták, hogy minden rendben, úgyhogy hasonlóan őszintén megírom, hogy itt is, tökéletesen megy minden, még véletlenül sem állok bukásra bájitaltanból. Clarice is írt, erre lehet egy kicsit több időt szánok, valamikor este válaszolok neki, kivéve, ha összefutunk a klubhelyiségben, akkor inkább rászánok öt percet, hogy élőszóban meséljem el, hogy mi is van velem mostanában.
 A következő pár órám teljesen szabad, estére terveztünk valami programot a szobatársaimmal a szobán belül, addig feltétlenül kellene tanulnom. Persze, az fontosabb, hogy dokumentáljam az álmaimat, úgyhogy az erre a célra tartott füzetemmel az udvar felé veszem az irányt. Ma kellemesen süt a Nap, meleg van, mégsem hiszem, hogy sokan lesznek kint, úgyhogy senki nem fog zavarni rajzolás és jegyzetelés közben. Tényleg elég kihalt az udvar, csak nagyon messze, a tónál látok sétálni két embert, a többiek valószínű vagy tanulnak, vagy elbújtak T.K. elől, vagy még másnaposabbak, mint amilyen én voltam reggel.
 Leülök a kedvenc dombom lábához, aminek pont kényelmes szögben tudok nekidőlni, a talárom leterítem magam mellé a fűbe, azután a kezembe veszek egy ceruzát, és elkezdem megalkotni az arctalan alakot. Elvileg csinálhatnám varázslattal is, de gyerekkoromban is kézzel csináltam, és hát így szórakoztatóbb is, mint kétszer rábökni a papírra, és azt mondani, hogy Skiccus Papyrus. Jó, biztosan nem ez a varázsige, de ez a lényegen nem változtat.
 Repül az idő, nem is tudom, mennyi ideig tart, mire befejezem az utolsó fekete ujjat is, amik a még megrajzolatlan lány felé nyúlnak. Talán húsz perc volt, talán már egy óra is eltelt, de mégsem unok bele, rögtön elkezdem megalkotni a következő alakot. De csak arra jut időm, hogy megcsináljam a tolókocsis lány fehér, vékony ujjait és a kézfejét, amikor gyors léptek zaja üti meg a fülem. Egy érdeklődő pillantást vetek a felsős lányra, aki mintha sietne valahová. Hollóhátast csak akkor láttam így futni, ha valami visszakerül a könyvtárba, de csak egy példány van belőle, és még húsz háztársa pályázik rá. Az viszont nem erre van, és ma ráadásul szombat is van, úgyhogy ötletem sincs, hová fut.



Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 04. - 09:02:01
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

Már amikor elindultam a könyvtárból, tudtam, hogy sietnem kell.
A vállam felett folyton hátrapillantva kacskaringóztam a folyosókon, hogy egy kis egérutat nyerjek. Hasznomra vált, hogy egész évben igyekeztem szinte mindenhová láthatatlanul eljutni, sikerült jobban kiismernem a kastély falait ebben az egy évben, mint az összes többiben együttvéve.  Szombat lévén mással nem is találkoztam. A régebben tömött találkahelyek az év során fokozatosan kiürültek, ahogy szorult a hurok.
Benéztem egy újabb folyosóra, és mivel nem láttam senki gyorsított léptekkel vettem be a Birtokra nyíló ajtót. A lehető legkisebb résen préseltem ki magam, és ismét szedni kezdtem a lábaimat, hogy még azelőtt beérjek a fák takarásába, mielőtt a három mardekáros idióta beér. Eddig megúsztam a figyelmüket, de úgy tűnik most valamivel felkeltettem az érdeklődésüket. Eszem ágában sem volt az áldozatukká válni, ezért az első jelre elhagytam a terepet.
Mivel a birtok placca nyílt terep volt, ezért a jobb kezem folyamatosan a pálcámon tartottam. Nem voltam kíváncsi semmilyen meglepetésre, csak el akartam jutni végre a fákig. Már csak néhány méter választott el, amikor hallottam, hogy megnyikordul az ajtó, ezért futni kezdtem, be a legközelebbi domb mögé. Majd onnan kitalálom hova tovább.
Mikor bekanyarodtam a domb mögé földbegyökerezett a lábam. Csömörből vödörbe.
Egy mardekáros fiú ült a földön. Tudtam, hogy nem az üldözőim közül van, de ez a tény egy cseppet sem nyugtatott meg, hiszen ha utolérnek, beállhat közéjük, vagy feltartóztathat addig, ameddig be nem érnek és akkor nekem végem.
Tudtam, hogy nem kezdhetek a fiúval semmit, mert ha az a másik három marha beéri tudni fogják, hogy én voltam és nem csak a gyengélkedőre kerülök, hanem leginkább valami sötét rémség mélyére, vagy még rosszabb.
Másodpercek alatt állt elő az agyam az egyetlen megoldással, amiben hirtelen nem talált hibát.
- Te ott! – szóltam végül oda neki, és igyekeztem fenyegető lenni. A hangom kibírta, de a kezeim remegtek az elfojtott félelemtől. Nem akartam, hogy megtaláljanak. – Különítményes vagy? – léptem hozzá közelebb. Volt időm megfigyelni a különítményesek arcát, de a fiúé nem rémlett közülük. Ettől viszont még nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Azt is tudtam, hogy nem lehet aranyvérű, mert az ő névsorukat is betéve tudtam. Mindenre fel voltam készülve. Az esélyeim ezzel a fiúval pedig már nem is voltak rosszak. Ha csak egy kis jóindulat is szorult belé, vagy ha meg tudom vesztegetni... Alsóbb éves. Talán menni fog. – Nézz ki a domb mögül, és mondd meg, hogy látsz-e valakit. Nem akarlak megátkozni, de megteszem, ha nem mozdulsz meg – mondtam neki, bár nem állt szándékomban bántani. Mindössze egy nyelvragasztó rontást küldtem volna rá, hogy ameddig elfutok, legalább csendben legyen.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 04. - 14:20:31
Louise

- Nem, nem vagyok- kicsit meglepett a kérdés, bár szerintem logikus a válasz. Ha különítményes lennék, sanszos, hogy most éppen nem rajzolgatnék, hanem elsősöket vagy az elsősök kisállatait kínoznám. Vagy fontoskodnék valahol. Nem igazán kedvelem őket, olyanok, mintha összegyúrnánk egy prefektust valami kötekedő bunkóval, ez pedig nem túl jó kombináció.
 Egy pillantást vetek a földön heverő taláromra, aminek az egyik zsebében van a pálcám, bár fogalmam sincs, melyikben, úgyhogy mire előkotornám, összenövesztené az ujjaimat, ha tényleg meg akar átkozni. Nincs kedvem a hétvégét a gyengélkedőn tölteni, úgyhogy felállok, kicsit feljebb mászok, és kipillantok a domb mögül. Meg is pillantok három felsőst a házamból, valószínű előlük bújt el a lány.
 Egy pillanatig elgondolkozom rajta, hogy mit csináljak, amikor odakiabálnak, és azt kérdik, láttam-e valakit. Elsősorban azért döntök úgy, hogy segítek neki, mert nem vagyok spicli, másodsorban pedig azért, mert a mi családunk sem áll jól a jelenlegi rendszerrel, biztosan azért követik. Persze lehet, hogy mondott nekik valami rondát, vagy csinált valamit, amit nem kellett volna, bár akkor szerintem nem csak ez a három lenne a nyomában. Felemelem a kezem, és a mutatóujjammal rábökök a pár száz méterrel arrébb lévő ajtóra, ők pedig rögtön futnak tovább. Az egyik még meg is köszöni a segítséget.
 Ahogy eltűnnek, megfordulok, és visszacsúszok a dombocska aljához, hogy újra helyet foglaljak ott, ahol az előbb ültem. Most kicsit közelebb a taláromhoz, ha mégis meg akarna átkozni, akkor azért jó, ha adok egy kis esélyt magamnak. Bár gondolom, így már nem igazán van rá oka. Felveszem a rajzomat, és elkezdem tanulmányozni, hogy honnan tudnám folytatni.
 - Udvarlók?- rámosolygok a lányra, aki talán egy kicsit megnyugszik most, hogy lekoptak róla. Nem lehet túl jó, ha rád szállnak, és mostanában már nem is kell érte különösebben megdolgozni, elég, ha rosszul sikerült születned. Apa elég rosszul áll felmenőkkel, elképzelhető, hogy egyszer még engem is elő fognak szedni, bár azért én nem tűnök ki annyira. - Amúgy Caelius vagyok. Téged hogy hívnak?- sanszos, hogy nemsokára sprintel tovább, bár ha van esze, nem megy rögtön vissza a kastélyba, mert még simán összefuthat velük, ha a klubhelyisége felé indul. Biztosan arrafelé keresik.
 - Mit akartak?- annyira persze nem kell sok fantázia hozzá, hogy rájöjjek. Nem voltak elég rondák hozzá, hogy ennyire gyorsan fusson, ha tényleg udvarlók, szóval meg akarták átkozni. Furcsa, hogy valaki képes arra áldozni a szabadidejét, hogy náluk lényegesen gyengébbeket bántson, pedig abban nincs semmi kihívás, és nem is szórakoztató.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 06. - 21:17:54
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

Miután megerősített abban a gyanúmban miszerint nem különítményes, végre megmozdult és felmászott a domb tetejére. Nem kerülte el azonban a figyelmem a talárja felé vetett pillantása. Majdnem biztos voltam benne, hogy valahol abban van a pálcája. Ahogy mászott úgy emelkedett a pálcát tartó kezem is és a nyelvem hegyén volt az átok, ha netán mégis be akarna köpni. De nem tette. Kifújtam a levegőt, amikor halottam a lépteiket távolodni és leguggoltam a domb mellett. Ez túl közel volt, túlságosan közel. Ha nincs ez a srác, megtaláltak volna.
Nézem, ahogy visszacsúszik az előző helyére. Nem különösebben ellenséges az arca és nem tűnik veszélyesnek sem. Talán negyedéves.
Lehuppantam a fenekemre és az arcomat a kezembe temettem. Még mindig remegett a kezem a félelemtől, de a megkönnyebbülés hulláma is elkezdett átjárni, és úgy éreztem magam, mintha lebegnék. A fiú kérdésére eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, de már nem éreztem magam fenyegetve a jelenlétében. Ártalmatlannak tűnt.
- Nevetni fogsz, de az egyikkel majdnem randiztam tavaly – mondtam neki, és ismét eszembe jutott, ahogy Herold, a legmagasabb a három közül egyszer elhívott Madam Poddifoot kávézójába. Akkor lekoptattam, mert egy seggfej volt, de azt sosem hittem volna, hogy ilyen felállásban játszunk majd tovább. A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése szinte már a részemmé vált, és utáltam. Bárki, aki csak akart azt tehetett velem büntetlenül, amihez csak kedve szottyant. Reflexből néztem körbe, de nem láttam senkit, ezért jobbnak láttam maradni. Valószínűleg az a három idióta még itt ólálkodik. – Louise vagyok – mondtam neki, és erőltetetten viszonoztam a mosolyát. Mostanában elszoktam a mosolygástól. A fiú békésen nekiállt folytatni a rajzát, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy füleltem a neszekre és rendszeres időközönként körbenéztem. A paranoia átok és áldás is. Megment a komolyabb helyzetektől, és fokozott óvatosságra kényszerít, de elszigetel minden jótól is.
- Elátkozni, megdobálni, megtépni, fogalmam sincs – válaszoltam neki suttogva. Bele sem akartam gondolni. – Undorító, hogy emberek képesek ezt tenni másokkal puszta kedvtelésből. Mit rajzolsz? – kérdeztem inkább, és egy picivel közelebb araszoltam a fiúhoz és a fákhoz is.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 07. - 00:01:07
Louise

 
A lánynak igaza van, tényleg felnevetek, amikor megemlíti, hogy a három őt üldöző különítményes egyikével randizni készült. Abból, hogy csak majdnem, talán ki is lehet következtetni, hogy miért nézték ki maguknak, sokan nem bírják elviselni a visszautasítást. Lehet, hogy nekem sem nagyon menne, de ezt valószínű idén már nem tudom meg, az összes lány bezárkózik mostanában.
 Nagyon úgy tűnik, hogy sikerült egy kicsit megnyugodnia, tényleg nem valószínű, hogy ide visszajönnek, de azért elég feltűnő, hogy mennyire feszült, mennyire figyel rá, hogy elfusson a következő pillanatban, ha mégis feltűnnek. Nagyon rossz lehet, ha folyamatosan ilyesminek vagy kitéve, folyamatosan bántani akar valaki, figyelned kell a hátad mögé, és minden napod jó, amikor időben zárod be magad után az ajtót, és már csak a külsején koppannak, akik kergetnek. Amíg nem jártunk a Roxfortba, Clarice-t is gyakran piszkálták a mugli gyerekek a játszótéren, de ő legalább nem volt egyedül, én pedig mindig tettem róla, hogy aki bántani akarta, nagyon megbánja. Louise úgy tűnik, hogy egyedül van, nem segít neki senki.
 Ha az én háztársamra szállnának rá csoportosan egy másik ház diákjai, összetrombitálnánk a fél Mardekárt, elkapnánk őket, és addig átkoznánk őket, amíg azt nem hiszik magukról, hogy trollok, és a külsejük alapján hihető is lenne mások számára, amikor ezt állítanák. Nem tudom, mi van a Hollóhátas fiúkkal, hogy nem tesznek hasonlóan. Talán örülnek neki, hogy nem ők állnak a figyelem középpontjában, és inkább tanulmányozzák az ostoba könyveiket, és reménykednek benne, hogy ez így is marad. Ha ez így van, örülök neki, hogy már jó előre tudtam, hogy nem akarok oda kerülni.
 A kezem egy pillanatra megállt, a ceruza hegye az alkar egyik vonalának felénél tartott, ahogy a lány ránézett. Ösztönösen készültem rá, hogy elfordítsam, mert ez a rajz megint egy ijesztőbb volt, olyasmi, amit nem akarom, hogy mások lássanak. Ha otthon megtudják, hogy még mindig álmodok, az garantáltan felforgatná az életemet. De végül nem takarom el a papírt, az egyszerre megsértené, és még kíváncsibbá tenné a lányt, és amúgy sem tudja, hogy mi ez. Nem is akarom elmondani, úgyhogy pár másodpercig eltart, mire kitalálok valami hazugságot.
 - Ja, semmi különöset. Sokszor szoktam rajzolni, most épp lerajzolok valamit, amitől félek. Segít, hogy egy kicsit kevésbé féljek tőle- ha úgy vesszük, nem is igazán hazudtam. Félek az álmaimtól, félek, hogy egyszer kiderülnek, bár nem ezért szoktam lerajzolni őket. Pedig lehet, hogy ez tényleg működne, a következő rajzomban megcsinálom a családtagjaim inferusokként. A mumusnál nem volt vele különösebb problémám, még tíz évesen olvastam róluk valami kalandtörténetben, és tudtam, hogy attól félnék a legjobban, hogy egyszer így látom a családom vagy a barátaim, de a valóságban egy commiculus nem oldaná meg a helyzetet. A valóságban semmi nem oldaná meg a helyzetet, ennek tényleg csak annyi haszna lenne, hogy jobban tudjak mumust űzni. Másnak viszont lehet, hogy segítene ez a módszer. Ha T.K.-ról több rajz lenne, akkor lehet, hogy nem félnének tőle annyira az emberek. - Szerintem érdemes kipróbálni- kivéve, ha emiatt szembe fordulna azzal a három fiúval. Attól, hogy nem fél tőlük, még megátkozzák.
 Egy kicsit én is figyelem a hangokat, de nem hallok senkit. Miért is gondolnák, hogy hazudtam nekik? Biztosan bent keresik, ha nem unták még meg, és nem kerestek másik alanyt, akit piszkálhatnak. Áh, valahogy nem tudom megérteni őket, ha ezt valami kötekedős, nagyképű idiótával csinálnák, akkor tényleg humoros lenne, ahogy fordított szerepben látnák, és megsemmisítik az egóját. Ráadásul az a gyerek még magából csinál hülyét, mert mindenki tudni fogja, hogy annyi a problémája a csajjal, hogy lekoppintotta.
 - A barátaid amúgy nem szoktak neked segíteni, ha bajba kerülsz?- lehet, hogy a kérdésemmel megsértettem, mert vagy nincsenek barátai, vagy a barátai gyengébbek, vagy a barátai a szökevények vagy az iskolában bujkálók között vannak, vagy a barátaival történt valami, de komolyan érdekel a válasz.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 07. - 12:28:57
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

A pulzusom kezdett visszaállni a normális értékre, én pedig igyekeztem megnyugtatni magam, hogy most már minden rendben. Ebben az is segített, hogy végre nem voltam egyedül. Caelius helyes kölyöknek tűnt, bár a mardekáros mivolta még mindig aggasztott egy kicsit. Régebben nem voltak előítéleteim a mardekárosokkal szemben, sőt nem eggyel közelebbi kapcsolatban is álltam. Kedveltem bennünk, hogy ők sem rohannak fejjel a falnak, és mindig van egy B-tervük, amivel saját magukat valahogy kimentik.
Ez a felfogás mindig is közel állt hozzám, habár csak ebben az évben értettem meg igazán miért olyan fontos, hogy legyen egy menekülő utad minden helyzetből. Ez a túlélés záloga. Figyelj, maradj csendben, és minden eshetőségre készülj fel. Nem véletlenül volt felírva az egyik füzetem hátuljába az összes különítményes neve, akit csak láttam valaha is kószálni a folyosón. Vagy az, hogy igyekeztem megfigyelni ki kivel vegyül, és vajon melyik oldalon áll.
Caelius azonban eddig lekerült a radaromról, hiszen ahogy most sem, eddig sem tűnt ki számomra a tömegből, és nem tűnt úgy mintha félnem kéne tőle. Azért pedig, hogy hazudott annak a három idiótának végtelenül hálás voltam. Néztem, ahogy rajzol, és bár nem láttam pontosan mit, azt láttam, hogy ez megnyugtatja. Sokszor kívántam már, hogy bárcsak én is tudnék rajzolni, és lerajzolhatnám én is, amitől félek, vagy ami tetszik. Caelius magyarázata érthető volt, bár nem tudtam neki mi félnivalója van. Talán neki is vannak muggli felmenői, vagy valaki, aki olyan helyen dolgozik, ami könnyű célponttá teszi, vagy csak simán fél, mert gyerek, és nincs, aki megvédje. Nem tudhattam az indokait, de nem akartam kérdezősködni, viszont az érdekelt, hogy pontosan mit is rajzol. Azonban ezt sem kérdeztem meg, mert nem akartam túl személyeskedőnek tűnni. Ha szeretné, majd megmutatja.
Amikor arról kérdez, hogy a barátaim miért nem segítenek nekem, halkan felnevetek.
- Régebben nem voltam túl kedves, szóval nem igazán vannak barátaim – mondom neki szomorúan. Tényleg csak magamat hibázathatom, hiszen régebben minden, ami számított nekem, az volt, hogy kitűnjek a tömegből és legyek valaki. Az nem érdekelt, hogy nagyobb valaki lehettem volna, ha kevesebb ember, de jobban ismer. Megelégedtem azzal, hogy sokan ismerik a nevem mindenféle mendemondákból. Számomra ez tökéletesen megfelelt, csak abba akkor még nem gondoltam bele, hogy mennyire elveszett az ember, ha amikor szükség lenne barátokra, csak szánakozó félmosolyokat és rideg közönyt tapasztal. Nem voltak soha igazi barátaim, ebből kifolyólag pedig nem volt olyan, aki most megvédene. Nem mintha arra szükségem lett volna - köszönöm szépen tökéletesen meg tudom védeni magam. Viszont jó lenne beszélgetni valakivel arról, ami velem történik. Valakivel, akit ez érdekel, és nem fordul el tőlem egyik pillanatról a másikra. Az elmúlt néhány hónapban átértékeltem az eddigi életemet és mivel már nem volt kinek játszanom az agyam, a felszínes imázsom is a múlté lett. Nem érdekelt már az, hogy a középpontban álljak, és számtalan embert hülyítsek a csinos arcommal, meg a butácska hozzászólásaimmal. Sokkal inkább vágytam igazi kapcsolatokra és biztonságra. – Ezt mind csak magamnak köszönhetem, hidd el – sóhajtottam és elfordítottam a fejem. - De remélem azért neked vannak barátaid, akik kiállnak érted – mondom és rámosolygok. – A mardekár híres az összetartásról. Melyik évfolyamra is jársz?


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 07. - 19:55:41

Louise

 
Végtelenül hálás vagyok a lánynak, hogy nem állt neki firtatni a rajzos témát, mert akkor a beszélgetés további részét kénytelen lettem volna végighazudozni. Szívesen beszélnék valakivel az álmaimról, de senkiben nem bízok annyira, hogy találjak beszélgetőpartnert hozzá. A barátaim nem igazán képesek megtartani a titkokat, és amúgy sem tudnának sok dologban segíteni, Clarice pedig lehet, hogy elmondaná anyáéknak.
 Egy kicsit megdöbbent, hogy állítása szerint nincsenek barátai, valahogy nehezen tudom ezt elhinni. Nem tudom, milyen lehetett régen, hogyan viselkedhetett másokkal, de a jelenlegi személyisége alapján annyira nem lehetett kibírhatatlan, hogy öt-hat év alatt egyetlen barátot se találjon. Igaz, ha én lennék olyan helyzetben, hogy legálisan lehet engem kínozni, és támogatja is a rendszer, nem tudom, hogy az én barátaim segítenének-e nekem, avagy én segítenék-e nekik. Szeretem azt gondolni, hogy igen, de nem igazán akarom tudni a választ.
 - Aham, vannak barátaim, elég sokan- három közelebbi barátom van, meg legalább egy tucat távolabbi. A távolabbi barát nagyjából annyit tesz, hogy ha bemegyünk a kocsmába, és éppen ott vannak már, akkor az ő asztalukhoz ülünk, ha látjuk őket, köszönünk nekik és beszélünk velük pár szót, ha több ember kell valamihez négynél, őket hívjuk és ha meccs van, melléjük ülünk a lelátón, és nagyjából ennyi. Azért őket is ugyanúgy a barátaimnak tekintem. - Negyedik. Te?
 A szemeim nagyobbrészt a lányon tartom, és csak kevesebbet rajzlapon, de már így is kezd elkészülni a másik alak, gyakorlatilag úgy, hogy oda sem nézek. Már csak egy fontosabb pont hiányzik a tolószékes lányról pár apróságot leszámítva, a kifejezéstelen arc, egyelőre ugyanúgy arctalan, mint a fekete alak. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább fogok még dolgozni ezen a rajzon, nem műremeket akarok, csak megeleveníteni azt, amit láttam álmomban.
 - Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy nincsenek barátaid- jó, fogalmam sincs, hogy milyen is általában ez a lány, de eddig barátságosnak tűnik, valószínű régen egyáltalán nem ilyen volt, ha nem sikerült barátokat szereznie eddig. Egy pillanatig bámulom még a rajzlapot, aztán inkább leteszem magam mellé. Úgy tűnik, még legalább egy pár percig biztosan marad, úgyhogy addig felfüggesztem a rajzolást. Eddig is figyeltem rá, de nem akarom, hogy úgy érezze, hogy nem érdekel, amiről beszélünk. - Nem tudom, milyen voltál régen, de szerintem most könnyen találnál barátokat. Esetleg próbálj meg bocsánatot kérni azoktól, akik haragszanak rád valamiért, lehet, hogy használ- egy kissé közhelyes tanácsokat sikerült adnom, és nem is biztos, hogy pont nekem kellene őket osztogatni, mert elég sok embert sikerült már megsértenem, de ki tudja, lehet, hogy neki segít.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 08. - 08:41:21
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

Ahogy ücsörgök Caelius mellett, nagyjából rálátok a rajzára, bár nehéz innen megállapítani, hogy mit is látok. Talán két alak, és az egyik vagy gyerek, vagy ül, de ebben sem voltam biztos, viszont nem kérdeztem rá, csak figyeltem, ahogy egy pillanatra kimerevedik az arca miután elárulom, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Nem nagyítottam fel a dolgot és nem is hazudtam. Tényleg senkit nem érdekelt, hogy mi van velem.
Hát, akkor legalább ő nincs egyedül, mosolygok rá. Remélem a sok nála nem ment rá a minősségre.
- Az jó – mondom neki és megigazítom a talárom egy kicsit. – Hatodikba járok.
Caelius végül letette a rajzát, bár gondosan lefordította. Nem mondtam volna meg róla ránézésre, hogy művészlélek, de abból a néhány pillantásból is, amit a rajzra vetettem, látszott, hogy van hozzá tehetsége. Kíváncsi vagyok mit jelenthetett számára az a két alak, és miért fél tőlük.
Egy kis ideig csendben voltunk, ami tökéletes volt arra, hogy megint hallgatózzak, de úgy tűnt az üldözőim teljesen leváltak rólam. Mondjuk azt nem kockáztattam volna meg most rögtön, hogy vissza is menjek, plusz azt terveztem, hogy a másik oldalon fogok bemenni a kastélyba. Nem akartam bevállalni, hogyha a kedvemért a közelben maradtak belesétáljak a csapdájukba. Így is végig futott a hátamon a borzongás, amikor belegondoltam, hogy még vissza kell majd jutnom a klubhelyiségbe. Nem is beszélve a hétfői óráimról, amikre szintén el kell jutnom. Megint a tenyerembe hajtottam a fejem. Fáradt voltam, elfáradtam ebben az egészben, hogy mindig nézzek hátra, hogy ne bízzak senkiben, hogy figyeljek az apróságokra. Kimerítő volt a folytonos rettegés, és csak azt vártam, hogy végre vége legyen. Mindenképpen szerettem volna túlélni, de ha ez tovább folytatódik, akkor már annak is örülnék, ha csak simán vége lenne, így vagy úgy. Csak a feszült várakozás szűnjön meg.
Caelius hangjára kaptam fel a fejem.
- Régebben csak a feltűnés érdekelt – mondtam neki szomorú mosollyal. – Nem zavart, hogy az emberek csak azért barátkoztak velem, mert ők is feljebb akartak kerülni, vagy, mert olyan pasival jártam, akinek a barátai tetszettek nekik. Nagyon felszínes voltam – néztem el róla a távolba. Furcsa volt feleleveníteni a régi időket, mert olyan, mintha nem is ebben az életben történt volna mindez. Teljesen más síkra került. Még az emléke is homályos volt a régi énemnek. – Mindig igyekeztem olyan embereket magam köré gyűjteni, akikből hasznot húzhattam – mondom neki, és nem is tudom, miért mesélem. Nem úgy néz ki, mintha Caelius az én hibámba esne bármikor a közeljövőben. – Csak ezek az emberek nem tartanak ki melletted. Elsőben és másodikban volt néhány igazi barátom, de ők meg azért hagytak ott, mert nekem meglett az, amit ők akartak, a figyelem. Szóval végül is ők sem voltak túl igaz barátaim, vagy legalábbis nem volt ideje kialakulni egy szoros barátságnak. Csak azt akartam ebből kihozni, hogy nincs kitől bocsánatot kérnem. Ki, mint veti ágyát… - fordítottam el a fejem.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 08. - 18:47:08

Louise

 
Ránézésre is gondoltam, hogy Louise felettem jár, bár azt nem igazán sikerült megtippelnem, hogy pontosan melyik évfolyamba. Nem tudom, hogy szerencse-e, hogy még van egy éve, vagy jobb lenne, ha idén tudna végezni. Munkát valószínű nem kapna, de talán jobban el tudna tűnni, amíg ez az egész megváltozik. Ha megváltozik egyáltalán, bár ha nem, külföldön talán el tudna rejtőzni. Viszont így, hogy van egy éve, talán jobb neki, amíg csak az ilyenek piszkálják, nem a szüleik.
 Nagyon rossz lehet barátok nélkül, főleg úgy, ha évekig azt hiszed, hogy vannak, aztán kiderül, hogy nincsenek. Utána biztosan azért nem tudott újakat szerezni, mert már nem nagyon tud megbízni az emberekben. Nem is lehet könnyű másodszorra is nekifutni valaminek, amivel először rossz tapasztalataid voltak.
 Talán szerencsés lenne témát váltani, abból, hogy mennyire negatívan látja saját magát a múltban, elég egyértelmű, hogy a lány nem szívesen beszél róla, de akkor biztosan szólna. Szerintem nagyon más megoldás nem lenne, mint most helyrehozni a dolgokat, amiket régen elrontott, akkor legalább addig békén hagynák, amíg nagyon bedurvul a helyzet. Aztán, ha muglik a szülei, egyszer úgyis előveszik, és akkor sajnos már pár barát a Roxforton belül nem sokat ér. Én biztosan nagyon régen leléptem volna már az iskolából, és beállok a lázadók közé, ha ennyire kilátástalannak tűnne a helyzetem itt. Vagy legalább az iskolán belül tűnök el, állítólag itt bent is vannak rendszerellenesek, akikre folyamatosan vadásznak a háztársaim, eredménytelenül.
 - Akkor próbálkozhatsz más emberekkel, akiket nem ismersz még annyira, és akik ugyanazokat a dolgokat szeretik, mint te. Kviddics pölö? Azt mindenki szereti- legalábbis, nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet nem szeretni. Valószínű úgy, ha egyszer kipróbáltad, béna voltál, és bekapcsolt a savanyú a szőlő effektus, esetleg rögtön az első válogatáson történt veled valami, ami nagyon fájt vagy nagyon megijedtél tőle, de az sem feltétlenül eredményezi azt, hogy megutáld. Lőttek már hasba gurkóval az egyik válogatáson, egy hónapig látszott, de azért még ugyanúgy szeretem a kviddicset.
 - Mit szoktál csinálni amúgy szabadidődben?- rámosolygok, annyira barátságosan, amennyire csak tudok. Biztos van egy csomó dolog, amit szeret csinálni, és amit együtt csinálhatna valaki mással. Például biztosan sokat olvas, ha a Hollóhátba osztotta a süveg, vagy sokat tanul, és akkor máris csak annyit kell tennie, hogy korrepetál valakit, aki rosszul tanul. Ami azt illeti, nekem sem ártana egy kis segítség bájitaltanból, de szerintem ahhoz úgysem lenne türelme, hogy velem megértesse az anyagot.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 11. - 11:42:40
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

Néztem egy darabig magam elé, és hagytam, hogy Caelius feldolgozza, amit neki mondtam. Nem tudtam, hogy milyen következtetést fog levonni mindebből, csak azt reméltem, hogy rendesen a fejébe vési a hibám és soha nem akad majd össze ilyen emberekkel, és hogy ő maga sem válik ilyenné. Nem úgy tűnt, hogy hajlama lenne rá, de egy rossz példa azért még nem árthat. Szerettem volna, ha megmarad ilyen kedvesnek és nyitottnak. Talán az, amit a legjobban utáltam ebben az új varázsvilágban, az volt, hogy a gyerekekből túl korán felnőtteket akartak csinálni. Elhitetve velük, hogy a rendszernek szüksége van rájuk, hogy kémkedjenek, spiclik legyenek és a többi. Undorító. Minden gyereknek kijár a gyerekkor, és ez az, amit most elvesznek tőlünk. Hogy lesz majd normális ember abból, aki már tizenegy évesen is kínzásokkal körülvéve élt? Hát sehogy. Vagy pszichopaták lesznek és folytatják a hagyományt, vagy érzelmi fogyatékosok és szorongók lesznek egész életükben. Csak reméltem, hogy ez Caeliushoz nem fog elérni, mert aranyos gyereknek tűnt. Nem lett volna szívem ettől megfosztani.
- Akkor próbálkozhatsz más emberekkel, akiket nem ismersz még annyira, és akik ugyanazokat a dolgokat szeretik, mint te. Kviddics pölö? Azt mindenki szereti – mondta végül, én pedig elmosolyodtam. Valami hasonló válaszban reménykedtem. Igazán aranyos volt tőle, hogy megpróbált segíteni, bár sok esélyt nem láttam az új barátok szerzésére.
- Hát, nem is tudom – mondtam neki végül és meglöktem a vállammal. – Szereted a kviddicst, Caelius?
Vártam, hogy veszi-e a lapot, és közben hallgatóztam, meg forgattam a fejem. Ne akartam, hogy azt higgye untat a társasága, de mostanában egy percre sem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy lankadjon a figyelmem.
- Hát a szabadidőmben mostanában leginkább olvasok., vagy profi szinten parázok – válaszolom az igazsághoz híven. Mostanában tényleg nem csináltam semmi mást. Régebben szerettem kijárni a barátaimmal az udvarra, smárolni fiúkkal mindenféle folyosókon. Körmöt festeni és sminkdélutánokat tartani, vagy bármit, ami kicsit is szórakoztató volt. Viszont mindez már a múlté. Mostanában még a saját körmöm sem merem kifesteni, nehogy az hívja fel rám a figyelmet. – Mit javasolsz, milyen új hobbikba kezdjek bele? Nincs valami jó ötleted? – kérdeztem tőle. Sosem tudni, hogy kinek mi fordul meg a fejében, lehet, hogy Cael valami fantasztikussal fog előrukkolni. Végül is művész lélek.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 11. - 15:24:00

Louise

 
Örülök, hogy végre mosolyog, bár nem tudom, hogy ez mennyire őszinte vagy boldog, de legalább mosolyog. Szerintem a legrosszabb dolog, amit az új rendszer hozott magával, az emberek új hozzáállása. Ha továbbra is próbálna mindenki úgy viselkedni, ugyanúgy mosolyogni, pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, minden más lehetne. Én is viszonylag jól érzem magam az optimistább hozzáállásomnak köszönhetően, pedig én még attól is félhetnék, hogy bukok.
 - Aham, persze, már gyerekkoromtól kviddicsezni szeretnék. A nővéremmel minden évben próbálunk bekerülni a csapatba, remélem, hogy jövőre már drukkolhatsz ellenünk- széles mosollyal nézek a lányra, úgy tűnik, hogy már egy kicsit jobb kedve van. Jövőre már ötödikes leszek, úgyhogy akkor már tényleg ideje lenne bekerülni a csapatba. Sokan ki fognak öregedni, de legalább tízszeres túljelentkezés lesz, úgyhogy nyáron muszáj lesz gyakorolgatni. Úgy tűnik, Louise nem annyira rajong a kviddicsért, talán azért, mert nem nézte már gyerekkorától kezdve a meccseket, bár ez még önmagában nem lenne ok. Ha ma látnék először kviddics meccset, szerintem ugyanúgy tudnám, hogy ezt nekem játszanom kell. - Egyébként, inkább Cael-nek hívnak a barátaim, nyugodtan szólíthatsz így- aztán nem tudom, mennyire leszünk barátok, nem nagyon voltak még a házon kívül barátaim, a hugrások egy kicsit bénák, a griffesek utálnak minket, a hollósokat meg ritkán lehet könyvön kívül látni, mindig jó mélyen elbújnak bennük. Meg elvileg nem is nagyon szabadna beszélgetni a mugli-szülöttekkel, de hát nincs rájuk írva, és nem voltam soha különösebben szabálytisztelő. Egy pillanatra azért én is körbefülelek, amikor látom, hogy Louise így tesz.
 Egy kicsit elgondolkozok, hogy milyen hobbikat kéne javasolnom, miután egyet mondott, ami tényleg nem csoportos tevékenység. Én szabadidőmben rajzolok, kviddicses dolgokat nézegetek, olvasok valami érdekesnek tűnő kalandregényt, néha varázslósakkozok, vagy a barátaimmal csinálok valamit, például elmegyünk Roxmortsozni, játszunk valamit, vagy valami más számára teljesen értelmetlennek tűnő, de szórakoztató ostobasággal múlatjuk az időt. Nem tudom, hogy Louise mit szeret csinálni, bár a lányok általánosságban szeretnek szépítkezni meg vásárolni, meg ezeket az unalmas romantikus történeteket olvasgatni. Ezek mondjuk nem minden lányra igazak.
 - Sajnos nem tudom, mit szeretsz csinálni, érdemes kipróbálni minél több dolgot. Varázslósakk? Valami más játék? Én az új barátaim vagy Roxmortsban szerzem, vagy odajönnek, amikor a klubhelyiségben beszélgetünk a kviddicsről, és nézegetünk valami újságot. Tényleg bármi jó, a fontos csak az, hogy érdekeljen a téma, és szeresd, akkor máris találkozol emberekkel, akikkel van bennetek valami közös. Sajnos, konkrétabbat nem tudok mondani, nem igazán tudom, hogy szórakoznak a lányok- egy félmosoly kúszik az arcomra, ami ott is marad még jó néhány másodpercig, miközben felpillantok a felhők felé. Sajnos, tényleg fogalmam sincs, hogy mit szeretnek a lányok, Clarice ugyanúgy szereti a kviddicset, mint én, meg ugyanúgy olvasgat, csak más típusú könyveket, meg ugyanúgy van egy macskája, aki remélhetőleg nem olyan agresszív szörnyeteg, mint az enyém, ha nagyobb lett. Az egyetlen szenvedélye, amit nem tudok megérteni, hogy vásárolgat olyan dolgokat, amik tök unalmasak, és inkább rábízom anyára, hogy vegye meg nekem, pölö ruhák, táskák, tisztálkodási eszközök. A vásárlást a lányok általában szeretik, ahogy a sminkeket, a ruhákat és az ékszereket is, de biztos akkor is szórakoznak valahogy, ha épp kifogytak a pénzből. Csak fogalmam sincsen, hogy.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 15. - 23:27:42
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

- Aham, persze, már gyerekkoromtól kviddicsezni szeretnék. A nővéremmel minden évben próbálunk bekerülni a csapatba, remélem, hogy jövőre már drukkolhatsz ellenünk – feleli a kérdésemre, mire megint elmosolyodok. Határozottan kezdem megkedvelni.
- Miért ne drukkolnék inkább nektek? – kérdezem és megrántom a vállam. Sosem voltam hatalmas kviddicsfan. Egy: durva sport. Kettő: sport. Három: a legizgibb, amikor valaki leesik a seprűjéről. Durva. – És a nővéred melyik házba jár? Ismerhetem?
Abból, hogy azt mondta drukkolhatok ellenük, arra tippeltem, hogy a nővére is mardekáros. Ami nem lenne meglepő, mert elég gyakori, ha egy család tagjai ugyan abba a házba járnak. Végül is, ugyan azt hozzák otthonról. Vagy csak Caelius annyira beleélte már magát, hogy a csapathoz számítja magát is. Minden esetre kívántam neki, hogy bekerülhessen a csapatba. Meg, hogy legyen egyáltalán még csapat jövőre.
- Egyébként, inkább Cael-nek hívnak a barátaim, nyugodtan szólíthatsz így – mondta, mire ránéztem. Ez nagyon kedves gesztus volt tőle, amit már régen tett meg bárki is az irányomba. Még akkor is, ha nem láttam sok rációt abban, hogy tudnánk találni sok olyan helyzetet, amikor nem fenyegető a származásom. Eszem ágában sem volt bajba keverni ezt a srácot, főleg azok után, hogy ember számba vett. Sőt, még a barátságát is felajánlotta.
- Én csak Louise vagyok, vagy maximum Lou – vontam meg a vállam. – A tiédből jobban hangzik a rövidítés. A Lou olyan, mintha valami kettyós lennék – forgattam meg az ujjam a halántékom mellett. – Ne érts félre, közel állok ahhoz, de azért adjunk a látszatra – dobtam hátra a hatás kedvéért a fonatomat. Régebben jobban nézett volna ki ez a mozdulat a kiengedett hajammal, de azért már ennek is örültem. Mert ez a pillanat könnyed volt. Barátságos, egyszerű és maradandó. Ez a srác édes volt és tetszett az optimizmusa. Sokkal több ilyen emberre lenne szükség a mai világban, és kevesebbre a beletörődő szürkéből, mint én.  – Különben meg kéne valami új becenév, ha már új hobbim lesz.
- Sajnos nem tudom, mit szeretsz csinálni, érdemes kipróbálni minél több dolgot. Varázslósakk? Valami más játék? – javasolja Cael. Aki ezentúl csak simán Cael.
- Imádok varázslósakkozni. Szerintem ez hollós betegség, mert majdnem mindenki játssza nálunk, de még mindig fenn áll a probléma, hogy senki nem áll velem szóba. Pláne nem a klubhelyiségben – sóhajtom, és eszembe jut, hogy régebben mennyit játszottam. Tényleg szerettem a játékot, mert élvezettel töltött el a tudat, hogy puszta logikával győzhetek le valakit. És sokszor győztem.
- Én az új barátaim vagy Roxmortsban szerzem, vagy odajönnek, amikor a klubhelyiségben beszélgetünk a kviddicsről, és nézegetünk valami újságot – folytatja. Le vagyok tőle nyűgözve, de egy kérdés felbukkan a fejemben. Hogy a jó életbe került ez a fiú a mardekárba? Túl kedves a többi mardekároshoz képest, és segítőkész, plusz bátor, amiért velem is szóba áll. Tutira valami kis simlis, aki úgy túljár az eszeden, hogy észre sem veszed. - Tényleg bármi jó, a fontos csak az, hogy érdekeljen a téma, és szeresd, akkor máris találkozol emberekkel, akikkel van bennetek valami közös. Sajnos, konkrétabbat nem tudok mondani, nem igazán tudom, hogy szórakoznak a lányok – mosolyodik el, mire én is elmosolyodok. Eszembe jut, hogy miket is szeretnek csinálni a lányok.
- A lányok szeretnek vásárolni, pletykálni, csokit enni, körmöt festeni, olvasni és különböző pasikat az ujjuk köré csavarni – nosztalgiázok egy fáradt mosollyal az arcomon. Annyira gyermekinek tűnik minden a felsoroltak közül. Tényleg olyan, mintha nem is én lettem volna, aki néhány hónappal ezelőtt még csak azzal foglalkozott, hogy minél népszerűbb legyen néhány agyatlan liba körében. – De azok a lányok nem sárvérűek, nem egy háború kellős közepén csücsülnek az Ide célozz!-tábla alatt, és legfőképpen nem tudják, hogy mit jelent a felelősség, meg a szabadság. – Nem akartam ide visszakanyarodni, de ahogy mindig, a gondolataim átvették az irányítást. Esélyem sem volt, hiszen minden nap minden egyes percében ez vett körül. Nem volt más impulzus, ami elterelte volna a gondolataim folyamát. Csak a háború, a magány és a szabadulás reménye. Visszanéztem Caelra, és tudtam, hogy ezt most akkor is fel kell függesztenem egy kicsit. Ő csak egy srác, akit szerencsére ennek a mocsoknak egy jó része eddig elkerült. Nem akartam belerángatni csak azért, mert nem vagyok képes félretenni saját magam egy kis időre.
- Cael, te hogy a fenébe kerültél a mardekárba? Kedves vagy, aranyos és segítőkész – mondtam neki inkább. – Mit tudsz? - kérdeztem egy erőltetett félmosollyal.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 16. - 18:14:35

Louise

 
- Jó, háromból két meccsen nekünk is szurkolhatsz, úgy gondoltam, hogy a saját házad ellenin szurkolnál ellenünk- érdekes kérdés, hogy én kinek szurkolnék például akkor, ha egy másik házból származó barátom játszana ellenünk. Nyíltan biztos a Mardekárnak, de azért talán örülnék annak is, ha ennek a barátomnak lenne pár jó megmozdulása, és másik bénasága miatt veszít csak. Például elkapja a cikeszt, de így is bebukják, mert akkor az majdnem olyan, mintha nyertes lenne. - Ő is mardekáros, ötödéves, nem tudom, hogy ismerheted-e. Clarice-nek hívják, világos bőr, vörös haj, nálam kicsit alacsonyabb.
 Elmosolyodtam rajta, ahogy a lány előadta ezt a beceneves dolgot. Nekem tetszett ez a Lou becenév, nem igazán ugrott be róla, hogy dilis lenne, aki viseli, az szerintem utólag tapad rá az ember nevére, ha a tulajdonosa kiérdemelte. Egyelőre tök jól hangzik az én nevem is, meg olyan jó hangzása van a becenevemnek, de ha ez valaki másnak a neve lenne, akinek kéne gúnynevet találnom, erőlködés nélkül menne. Vannak, akik a legbénább hangzású nevekkel se lesznek kigúnyolva, és vannak, akiket jobb hangzásúakkal is megtalálják. Az új becenéven elgondolkozok egy pillanatra, de olyanok jutnak eszembe, amik egészen biztos, hogy nem jönnének be neki. Lolo, Lusy, Luse. Valahogy egyik sem az igazi, de azért majd felsorolok mégis néhányat, ha szeretne új becenevet.
 Egy kicsit visszafogottabb mosollyal hallgatom, ahogy elmeséli, miket szeretnek általában csinálni a lányok, ezt mindig is szerettem volna tudni. Annyira különleges dolgok igazából nincsenek azok között, amiket a lányok szeretnek, van megfelelő párja legalábbis a fiús dolgok között is. Eszembe is jut, amikor tegnap kinevettünk valakit Roxmortsban, amiért az iskolában elszúrt egy varázslatot, és megnyúltak a fülei. A mosolyom azonban eltűnik az újabb témaváltás után, és egy kicsit bámulom az eget, bár most sincs rajta semmi érdekesebb, mint eddig. Sajnos, az új rendszerben tényleg nagyon nehéz lehet barátokat találnia. Most nem tudom rögtön, hogy mit mondjak, egy kicsit gondolkoznom kell rajta. Még mindig az eget bámulom, amikor végül válaszolok.
 - Apa is sárvérű, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, milyen lehet most annak lenni, csak azt látom biztosan, hogy rossz. De szerintem ettől még nem szabadna lemondani mindenről, amit szeretsz. Csokit enni, körmöt festeni és ujjakat csavarni most is tudsz, nem?- újra rámosolygok, de már nem igazán vidáman, gondolom, látja is, hogy ez már csak megszokás. Eszembe jutott egy rövid időre, hogy apa hogyan viselheti, bár neki legalább ott van anya. Barátai nem tudom, mennyire maradtak, bár elég kevés barátjára emlékszem, egy darabig csak lábakat láttam belőlük, utána meg vagy unalmasnak találtam a társaságuk, vagy eleve elküldtek, hogy játszunk a gyerekeikkel. - Esetleg megpróbálhatnál másokkal barátkozni, akik hasonlóan vannak, mint te. Köztük biztos van, aki megértene- bár nem tudom, hány sárvérű maradt a kastélyban, és közülük mennyivel jönne ki a lány, de ez is egy jó lehetőség lenne új barátokat keresni. Lehet, hogy én is összehaverkodnék Draco Malfoy-jal, ha a szőkék ellen hoznának törvényeket, a rossz időkben lehet rátalálni a legjobb barátokra, akivel osztozkodunk a rosszban. A szobatársaimmal például az első közös büntetőfeladatunkon lettünk igazán jóban.
 Egy kicsit elmosolyodtam, ezúttal már egy fokkal jókedvűbben, ahogy a Mardekárról kérdezett. Nem tudom, hogy ez a sztereotípia milyen régi lehet, T.K. előtt volt-e már, de azóta valahogy úgy van vele mindenki, hogy mindenki gonosz, vagy legalábbis gonoszkodó a házunkban, mert sok a halálfaló, aki innen kikerül. Pedig ha T.K. griffes lett volna, biztos ott lenne inkább sok közülük, mert a klubhelyiségben könnyebb szervezni. Azért ijesztő a gondolat, hogy lehet, hogy pont azon a kanapén ült egyszer, ahol én ülök mostanában.
 - Igazából nincsenek sokkal többen az idióták nálunk, mint a Griffendélben például, a barátaim között nincs nagyon kötekedős, legfeljebb néha fordul elő, hogy megátkoznak valakit. Amúgy meg, nem tudom, miért oda rakott a süveg. Meg fogsz sértődni, de azt külön kértem tőle, hogy ne a Hollóhátba rakjon- és azt hiszem, ezt még ma sem bánom, bár kétlem, hogy ezt külön kellett volna kérni, ilyen tanulási hozzáállással. - A másik három ház közül, így utólag belegondolva, elég logikus volt a Mardekár. Főleg az jellemző rám, hogy mindenáron meg akarom valósítani, amit egyszer elhatároztam- még mindig komolyan gondolom, hogy egyszer profi kviddicsező leszek, még úgy is, hogy ezen már sokan csak mosolyognak, ha megemlítem. Más dolgok is jellemzőek rám a Mardekárból, eléggé társasági ember vagyok, szeretek a középpontban lenni és irányítani, és abból, hogy mennyire szeretek más önjelölt erős embereket megátkozni, azt hiszem, szeretem a hatalmat is. A ravaszság viszont lehet, hogy kicsit hiányzik belőlem, elég sokszor kerültem már büntetőmunkára.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 23. - 21:48:13
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

- Nem túlzottan érdekel a kviddics, bár igazad van, valószínűleg szolidalitásból a saját házam színében mennék. Mostanában elég pocsékul teljesítünk – vontam meg a vállam. A mostani kviddics állással nem voltam tisztában, lévén hogy egyik meccsre sem merészkedtem ki és csak fél mondatokat kaptam el, de az elmúlt évek tapasztalata miatt következtettem arra, hogy most sem vagyunk a toppon.
Rémlett egy vörös hajú ötödéves mardekáros, de nem mertem volna rá megesküdni. – Talán látásból ismerem a nővéred, de nem vennék rá mérget.
Nézem, ahogy elmosolyodik, és szinte biztos vagyok benne, hogy magában beceneveket gyárt a nevemhez. Hát remélem neki több szerencséje lesz, bár ami fura, hogy sosem ragadtak rám becenevek. Régen sem hívott senki Lou-nak, vagy más egyébnek. Mindig simán, egyszerűen és bonyolultan Louise voltam. Leginkább a hangsúly különböztette meg az embereket. Voltam Louise csak így simán, mindenkinek. Louise, szexin és egyszerűen az ökröknek. Valamint Louise felkiáltó jellel utána, a sok féltékeny libának. De becenév, az sosem volt. Talán, amikor nagyon kicsi voltam anya hívott Loo-loonak, de leszokott róla mielőtt még iskolába mentem volna.
- Apa is sárvérű, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, milyen lehet most annak lenni, csak azt látom biztosan, hogy rossz – mondja, mire más szemmel kezdek rá nézni. Bár, ő talán nem látja, én pontosan tudom, mivel kellhet az apjának most szembe néznie, és hálás vagyok a Roxfort elszigeteltségéért. Ide minden tompítva érkezik, ennyi megmaradt az iskola régi erejéből, ha más nem is. - De szerintem ettől még nem szabadna lemondani mindenről, amit szeretsz. Csokit enni, körmöt festeni és ujjakat csavarni most is tudsz, nem? – felnevettem Caelius pozitivitásán. Kezdetem őt nagyon megkedvelni, és szürke, jelentéktelen kisegérnek látni magam mellette. Az optimizmusa mellett nem éreztem magam jól, az önsajnálatom csak úgy szenvedett ennyi melegségtől és gyermekiségtől.  Egy öreg, kiégett hippinek éreztem magam, aki a sok drogtól betompult és már nem érdekli semmi, már nem hisz semmiben. Abba akartam hagyni a kedvéért az önsajnálatot és nem akartam elkeseríteni azzal, hogy annyit stresszelek a mindennapokban, hogy eszembe nem jutna körmöt festeni, pláne azért nem nehogy aztán azzal kilógjak a tömegből. Valamint az apja helyzetéről sem akartam felvilágosítani. Nem akartam sem elszomorítani, sem az ördögöt a falra festeni. Mindenkinek ilyennek kéne lennie ebben a cseszett időszakban, mint Cael. Akkor talán nem lenne ekkora a sötétség. Caelius kicsit Eledirre emlékeztetett, és úgy tűnt levonhatom a következtetést, miszerint a fiatalabbakat nem fertőzte még meg ez a sötét mocsok. Talán még sem lesznek annyian szorongó felnőttek. Talán csak én vagyok ennyire akaratgyenge.
- De azt éppenséggel tudnék – mondom neki és igyekszem egy hihető mosolyt összehozni. – Talán ha visszamegyek a szobámba ki is festem a körmöm – mondom, de tudom, hogy úgysem teszem meg. Nincs feltűnés.
- Esetleg megpróbálhatnál másokkal barátkozni, akik hasonlóan vannak, mint te. Köztük biztos van, aki megértene – mondja, mire bevillan egy beszélgetésem az utolsók közül, még kora januárból. Owen. Vajon mi lehet most vele? Vele beszéltem utoljára az érzéseimről, bár akkor még korán sem éreztem magam ennyire rohadtul. Akkor még csak három hónapja nem állt velem szóba szinte senki, de azért még akadtak bátrak. Azóta sok minden változott - húzódott el a szám. Azóta még zárkózottabb és magányosabb lettem, szinte már az őrület kerülget. Akkor még csak szomorú voltam és féltem.
- Nem próbáltam még más hozzám hasonlókat megkörnyékezni – vallom be és lehajtom a fejem. Igen, eddig is tudtam, hogy a szituációmért én is felelős vagyok. De a paranoiám és az életösztönöm mindig azt diktálta, hogy inkább legyen magányos, mint halott. És valahogy még most is inkább hajlok efelé. – Nehéz barátkozni, ha olyan paranoiás vagy, mint én. És az a baj, hogy nem csak én. Láttál mostanában sárvérűt a folyosón viháncolni? Kétlem. Minden hozzám hasonló behúzza a fülét-farkát. Még a bátrabbak is várnak a megfelelő alkalomra – mondom neki, aztán megrázom magam. Elég az unalmas és lehangoló témákból. Kicsit önző módon magamba akarom szívni Cael jókedvét és lazaságát ezért csak mosolyogva bólogatok, amikor elkezd válaszolni a kérdésemre.
- Igazából nincsenek sokkal többen az idióták nálunk, mint a Griffendélben például, a barátaim között nincs nagyon kötekedős, legfeljebb néha fordul elő, hogy megátkoznak valakit. Amúgy meg, nem tudom, miért oda rakott a süveg. Meg fogsz sértődni, de azt külön kértem tőle, hogy ne a Hollóhátba rakjon – meglep, amit mondd. Valahogy a hollót én mindig is semlegesnek láttam. Tény, hogy jobban kijövünk a Mardekárral, mert a tudás nem mindig feltételez becsületet és bátorságot is, azonban gyakran jár ravaszsággal, de olyat még nem hallottam, hogy valaki kifejezetten ide ne akart volna kerülni.
- Nem sértő, inkább csak furcsa – vonom meg a vállam. – Miért nem akartál ide kerülni? Én szeretem a hollót. Mindig van egy-két fura fazon, és utálom a buta embereket, ami szerencsére nálunk kevés van. Mondjuk, nem tudom, hogy jut be néhány címeres gyökér hozzánk, akik csak magolni tudnak. Valahogy nálam sosem a magolás jelképezi a tudást – merengek el, és kicsit elkanyarodok az előző témától. – Visszatérve, tudom, hogy a mardekárosak nem gonoszak meg semmi ilyesmi, vagy legalábbis nem mindegyikük – teszem hozzá kiegészítés képpen, miután eszembe jut, hogy kik miatt is ücsörgök itt. –, csak nem jellemző rájuk ez a fajta pozitivitás. Ha nem a Hollóhátba kerültem volna, szerintem én is mardekáros lennék. Csak nem sok ott a sárvérű – mosolygok rá.
- A másik három ház közül, így utólag belegondolva, elég logikus volt a Mardekár. Főleg az jellemző rám, hogy mindenáron meg akarom valósítani, amit egyszer elhatároztam.
- Szép. Ebben akkor hasonlítunk, meg abban is, hogy a Griffendélből és a Huggrabugg-ból alapból kiesünk. Túl önző vagyok én oda – mosolyodom el. – A bátorságról meg ne is beszéljünk…


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 26. - 23:43:07

Louise

 
Egy kicsit meglepett, hogy tényleg nem szereti a kviddicset, de nem kezdtem el ecsetelni, hogy miért is kellene szeretnie. Ha valaki nem szeret valamit, nem igazán lehet vele mit csinálni, és nem is biztos, hogy erőltetni kell. Sokan azt nem értenék meg a Hollóhátból, hogy hogyan nem szerethetnek mások tanulni.
 Egy kicsit elmosolyodok, amikor Louise megemlíti, hogy legalább a körmét ki fogja festeni, bár valószínű egyedül nem túl szórakoztató. Legalábbis, gondolom az benne a szórakoztató, hogy mutogatják a lányok egymásnak a kifestett körmeiket, legalábbis ha én lány lennék, és körmöt festenék, akkor mutogatnám másoknak.
 Nem igazán tudom, hogy ki milyen vérű, leszámítva azokat az aranyvérűeket, akik folyton a családfájukkal kérkednek, de ahogy a mellettem ülő lányra nézek, és ahogy beszélgetek vele, nem igazán tudom megmondani róla, hogy sárvérű, szerintem a többiről is csak akkor lehet megmondani, ha nincsenek rendben a papírjai. Valamit magyaráztak más módszerekről az átneveléses órán, de nem jegyeztem meg. Egy dolog feltűnő nekem a Hollóhátas lányon, látszik rajta, hogy nagyon fél attól, ami körülveszi.
 - Biztosan ismersz a Hollóháton belül is olyanokat, akiknek mugli szüleik vannak, csak menj oda hozzájuk, beszélgess velük valamiről, próbálj meg nekik segíteni valamiben, de akár az is működhet, ha nyíltan megmondod, mit szeretnél. Tényleg könnyű úgy barátokat szerezni, ha közös bajotok van, a legjobb barátaimat egy büntetőfeladaton szereztem- nem tudom, mi lett volna, ha nem kell egy egész estén át együtt padokat letakarítanunk. Valószínű akkor is jóban lennénk, de segített az összebarátkozásban, hogy együtt hallgathattuk Friccs sajnálkozását, amiért elmúlt a középkor, és már nem lógathat ki minket egy éjszakára a csuklónknál fogva egy ablakon. - A folyosókon nem kell figyelmet felhívni magatokra, de szerintem azzal semmit nem tudnának kezdeni, ha a klubhelyiségetekben összeülnétek beszélgetni.
 Egy pillanatra megint eszembe jut a süveg, ahogy előkerül a téma. Eszembe jutnak azok az érzések, amik akkor elfogtak, amikor felsétáltam az emelvényre, örültem, hogy végre hivatalosan is a Roxfort része leszek, ahogy beosztanak egy házba, de azon annyira nem szorongtam, hogy melyikbe. A Hollóhátnak tényleg nem örültem volna, de nem tartottam tőle, hogy berak oda, ha tényleg egy kicsit is belém lát.
 - Hát, először is azért, mert utálok tanulni. Van pár dolog, ami nagyon érdekel, meg van egy csomó, ami egyáltalán nem, az utóbbiakat egyszerűen nem tudom megtanulni, és nem is akarom. A másik ok az, hogy nem akartam strébernek tűnni… ez nem jelenti azt, hogy te az vagy, nem úgy értettem, csak akkor én úgy gondoltam, hogy aki odamegy, az folyton tanul, és nem akartam, hogy folyton tanuló emberek vegyenek körül- egy pillanatra elfordulok, csak a szemem sarkából nézek gyorsan oda, hogy mennyire lett dühös. Minden háznak vannak negatív sztereotípiái, remélem, hogy nem húzza fel magát rajta, hogy egyet előszedtem. Különben is három éve volt már, most már nem gondolom, hogy minden Hollóhátas stréber, van néhány, aki csak simán okosnak született, vagy nagyon nagy tervei vannak, és azért tanul.
 - A hugra szerintem nálam is kiesik, túlzottan szeretek ahhoz kötekedni, hogy oda kerüljek. Igaz, én a többi kötekedő közül válogatok, ha valakit kedvem van megátkozni, de azért csak megátkozok végül valakit- egyszerűen túl szórakoztató látni, hogy valaki, aki imád gonoszkodni, hirtelen az áldozatai helyére kerül, és általában nem tudom kihagyni. Talán azért vagyok ilyen, mert túl sok ilyen mugli gyereket láttam a játszótéren, talán másért, de már mindegy, ilyen vagyok. - Griffendél… nem tudom. Szeretem azt gondolni magamról, hogy bátor vagyok, de nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy igazán bátornak kellett volna lennem, és lehet, hogy nem vagyok az. Te viszont bátor vagy szerintem, hogy még mindig itt vagy, és minden nap ki mersz menni a folyosóra- akármennyire benne van, hogy meghalsz, ha elkapnak, azért mégis könnyebb lenne megszökni, elbújni, és futni, ahogy az a griffes srác is csinálja. Békén hagyják, harcolhat, ha bántani akarják, ha pedig veszít, vége van egy másodperc alatt, nem kell hónapokig elviselnie azt, amit Louise elviselt eddig. És gondolom, ha most azt mondaná, hogy elhagyja a Roxfortot, és tovább él mugliként, azt is megtehetné, még örülnének is neki. Valószínűleg ez lehet a céljuk is.
 - Az előbb azt mondtad, hogy te is nagyon meg akarod valósítani a célodat. Ha nem titok, elárulnád, mi az?


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 29. - 09:49:11
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zpsc8eb2b3e.png)

+12 - Csúnya szavak!

Miközben Cael válaszára vártam elgondolkoztam azon, hogy talán mégis csak kifestem a körmeimet, ha még nem száradtak be a lakkjaim. Nem, mintha azon ne lehetne segíteni egy mozdulattal. Mármint konkrétan erre való varázsigét nem ismertem, de nem hiszem, hogy ártanék azzal, ha használnám a bűbájt, amivel a bájitalokat szoktuk felhigítani egy picit. Egy próbát megér.
- Biztosan ismersz a Hollóháton belül is olyanokat, akiknek mugli szüleik vannak, csak menj oda hozzájuk, beszélgess velük valamiről, próbálj meg nekik segíteni valamiben, de akár az is működhet, ha nyíltan megmondod, mit szeretnél – mondja, és a hangulata meg az optimizmusa kezd átragadni rám. Ráadásul folyton eszembe juttatja a beszélgetésemet kora januárból Owennel, aki szintén arra biztatott, hogy ne adjam fel. Neki még azt mondtam, hogy én sosem adom fel. Mára már tudtam, hogyha úgy hozná a helyzet, lehet, hogy a rövidebb utat választanám. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
- Nem sok, de nálunk is van néhány különítményes besúgó, akikre oda kell figyelnem. Nekem még nem is annyira, de a többieknek, akiket ez bajba sodorhat. Ezért nem beszélgetek senkivel a klubhelyiségben – válaszolom. – Nagyon oda kell figyelnem, de néha adódik olyan alkalom, hogy egy másik sárvérű és én maradunk utoljára lent. Talán legközelebb megszólítom.
- Tényleg könnyű úgy barátokat szerezni, ha közös bajotok van, a legjobb barátaimat egy büntetőfeladaton szereztem – meséli, mire elmosolyodom.
- Én csak egyszer voltam büntetőmunkán, elsőben. Felborítottam két asztalt is bájitaltanon, amikor véletlenül felrobbantottam az üstöm és megijedtem. – Életem egyik legmegalázóbb élménye volt sokáig, de így visszagondolva már inkább csak vicces. – Piton meg elküldött egy hét büntetőmunkára rezzenéstelen arccal. Arról sem volt fogalmam, hogy mi a különbség egy uncia szalamandra farok és békanyál között, igazságtalan volt tőle – jelentem ki. Ez mélyen megmaradt bennem. Azóta nem kedveltük egymást túlzottan, és először örültem, hogy Lumpsluck leváltotta – egészen addig, ameddig meg nem ismertem. Idegesítő egy szarházi. Egészen új szintre emeli a benyalás művészetét, és mindezt úgy, hogy kihasználja a tanár-diák viszont. Brrr. Őt sem kedveltem túlzottan.
- Szóval miért is vagy anti-hollóhátas? – kérdezem tőle és játékosan meglököm a vállammal. Ízlések és pofonok, szerencsére nem vagyunk mind egyformák.
- Hát, először is azért, mert utálok tanulni. Van pár dolog, ami nagyon érdekel, meg van egy csomó, ami egyáltalán nem, az utóbbiakat egyszerűen nem tudom megtanulni, és nem is akarom. A másik ok az, hogy nem akartam strébernek tűnni… ez nem jelenti azt, hogy te az vagy, nem úgy értettem, csak akkor én úgy gondoltam, hogy aki odamegy, az folyton tanul, és nem akartam, hogy folyton tanuló emberek vegyenek körül – fordult el. Gondolom azt hitte, hogy megbánt vagy ilyesmi. Egy sosem néztem le embereket, ha más volt a véleményük, mint az enyém – egy bizonyos pontig. Kettő pedig elég régóta érzéketlen voltam már a kisebb sértésekre. Ez pedig még csak nem is volt az.
- Jól gondoltad – mondom neki mosolyogva. – Nálunk tényleg majdnem mindenki szét tanulja magát, és ha leülsz este a klubhelyiségben, szinte csak tanuló emberek vesznek körül. Meg van néhány sakkozó és olvasó is – teszem hozzá egy vállrándítás kíséretében. - A Hollóhátban sosem nézzük ki a fura embereket, mert nálunk egy kicsit mindenki az. Nagy a szórás, mert leginkább a tudásszomjunk, és annak különböző területeken való felhasználása köt össze minket. Egyszerűbben, a nagyravágyás. Szerintem egy kicsit minden hollós beképzelt és egocentrikus, mindannyian a saját kis világunk napjai szeretnénk lenni. A tudás hatalom – mondom neki és megint megbököm. Ezt tényleg így is gondoltam, minél többet tudsz, annál értékesebb vagy. Plusz mindig is vonzott az, hogy kiemelkedjek és a kíváncsiságom sem volt éppen hátráltató tényező.
- A hugra szerintem nálam is kiesik, túlzottan szeretek ahhoz kötekedni, hogy oda kerüljek. Igaz, én a többi kötekedő közül válogatok, ha valakit kedvem van megátkozni, de azért csak megátkozok végül valakit.
- És előbukkant a mardekáros éned! – fonom össze az ujjaimat. – De magasabb és nemesebb szinten sajátítottad el házad specialitását, ő nemes Cael a gyengék védelmezője – mondom neki játékosan. Elég normális volt ahhoz, hogy vegye a lapot.
- Griffendél… nem tudom. Szeretem azt gondolni magamról, hogy bátor vagyok, de nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy igazán bátornak kellett volna lennem, és lehet, hogy nem vagyok az. Te viszont bátor vagy szerintem, hogy még mindig itt vagy, és minden nap ki mersz menni a folyosóra – mondja, és ezzel meglep. Szerinte én vagyok bátor. Néhány pillanatra lemerevedek, mert nem gondoltam volna soha, hogy ezt a képet közvetítem kifelé.
- Igazán jól esik, hogy ezt gondolod – válaszolom lassan. Még nem igazán forrt ki bennem mit is fogok mondani. – De én nem vagyok bátor – sóhajtom. – Az hogy itt vagyok semmilyen szinten nem kapcsolható össze a bátorságommal. Egyszerű logikus döntés volt. Mivel voltam olyan naiv és buta, hogy visszajöttem ebben az évben, a lehetőségeim tárháza elég csekély. Menekülök, és a szüleimet megkínozzák és/vagy meg is ölik, nekem pedig rohadt sok szerencse kéne, hogy megússzak egy fejvadász portyázást, plusz ki tudja meddig fog ez tartani, hacsak nem örökké – fújom ki a levegőt. – Nem egy opció. Túl nagy lenne a kockázat és még a saját menekülésem sem lenne biztos – érvelek. – Ezzel szemben maradhattam is, így a szüleimet nem zargatják, és engem sem keresnek. Nem vagyok feltűnő, sem pedig elsőszámú célpont. Ha az esélyeimet nézzük a túlélésre, így volt a legnagyobb. És ha már kérdezted a legfőbb célom, hogy ezt az egész szarságot túléljem és aztán majd lesz valami. Ha már ezt túlélem, teremtek magamnak lehetőséget a tovább lépésre. Le akarok tenni valamit az asztalra – mondom neki egy kicsit elszántabban, mint ahogy éreztem magam.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 29. - 22:18:11

Louise

 
- Én talán tizenkilencszer vagy hússzor voltam eddig büntetőmunkán. Piton prof annyira nem durva ilyen szempontból, beszélgettem az órán, és utána meg kellett hámozni valami növényből egy vödörrel, ami némaságot okoz, ha lenyelik. Rosszabb a helyzet, ha lepasszol Friccsnek- Umbridge mellett Friccs a legrosszabb büntetőfeladat szempontból, a többi nagyjából elviselhető volt, azt leszámítva, hogy mindig elvitték a szabadidőm. Azért mégis jó, hogy voltak, az eddigi következtetéseim alapján, aki nem volt legalább egyszer, az unalmas alak.
 Egy kicsit meglep, ahogy a lány meglök, és nem sokon múlik, hogy sikeresen el is dőljek, ezt az egészet pedig valószínű olyan arckifejezéssel koronáztam meg, mintha leugranék egy seprűvel a lábam között az erkélyről, és esés közben rájönnék, hogy az nem egy Nimbus 2001, hanem egy partvis. Ahogy visszanyerem az egyensúlyom, azért én is vele mosolygok, örülök, hogy kicsit jobb kedve lett.
 Ahogy reménykedtem benne, annyira nem sértődött meg azon, hogy lestrébereztem a házát, sőt, úgy tűnik, hogy osztja a véleményemet ezt illetően. Nem kifejezetten rossz dolog persze, ha valaki szeret tanulni, csak aki folyton belebújik egy könyvbe, meg minden órára készül, azzal nem lehet semmi érdekeset csinálni, nem lehet vele beszélgetni. Néha mi is tanulunk együtt, de mi azon is elröhögünk, hogy mennyire nem értünk semmit, ha viszont egyedül lennék azzal, hogy nem megy valami, kifejezetten rosszul érezném magam. Ha sokan nem tudunk valamit, az nehéz, ha én egyedül nem tudom, akkor gyengeelméjű vagyok.
 - Hát, nem tudom, én nem érzem magam hatalmasabbnak attól, ha tudok gyomorrontás elleni bájitalt kotyvasztani- ezúttal nem készülök felborulni, és vissza is bököm a lány vállát, miközben rámosolygok. Utoljára Clarice-szel löködtük így egymást 8-9 évesen, leszámítva, amikor tegnap felborítottam Matt-et székestül, kicsit furcsa, hogy ilyen gyorsan összebarátkoztam valakivel, aki még fél órája sincs, hogy meg akart átkozni. Pedig hollós.
 - Hát, igazából nem azért csinálom, hogy megvédjek másokat, csak simán jó érzés. Egyszer próbáld ki mindenképpen, csak arra kell figyelni, hogy egyedül legyen, és kezdésnek vedd el a pálcáját. Meg az sem árt, ha nem miniszterhelyettesek a rokonai- egy gyors pillantást vetek a taláromra, amiben a sajátom van, és egy pillanatra komolyan elgondolkozom rajta, hogy most mennyire remek célpont lennék, ha megfogadná a tanácsomat.
 Azzal együtt, hogy logikusan meg tudja indokolni, hogy miért van még itt, és valószínűleg éppen úgy állna rám és a családomra is, ha én akarnék megszökni, nem tudom, hogy kibírnám-e akár értük is itt ilyen hosszú ideig. Akármennyire tudja, hogy maradnia kell, akkor is bátor, hogy megteszi, szerintem futni sokkal könnyebb akkor is.
 - Ha nem titok, elárulod, hogy pontosan mit tervezel csinálni, ha kicsit lenyugodott minden? Mi leszel, ha nagy leszel?- nagyjából ugyanazzal a mosollyal, ami már egy ideje az arcomon van, felhúzom magam elé a térdeim, hogy rájuk tehessem a karjaimat. Lehet, hogy neki van valami reális életcélja, legalábbis kell, hogy legyen, ha lassan végzős lesz, én még ráérek módosítani, ha jövőre sem vesznek be kviddicsezni.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 07. 29. - 23:55:40
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

- Tizenkilencszer? – hökkenek meg, majd el is nevetem magam. – Cael nagyon vagány vagy, de még meg kell tanulnod elfedni a nyomaidat – kacsintok rá. Nem mintha az ilyenekben végtelen nagy tapasztalatom lenne, de azt megtanultam, hogyan magyarázzam ki magam az egyszerű hétköznapi helyzetekből, Plusz régebben sosem voltak pánikrohamaim stresszhelyzetekben. Ami megkönnyítette a dolgom, ha hazudnom kellett. – Friccs egy szenilis barom. Azt sem értem, hogy engedhetik gyerekek közelébe. A poros macskájától meg a hátamon futkos a hideg. Az a cucc iszonyatosan ijesztő – borzongok meg, ahogy eszembe jut Mrs. Norris szeme, ahogy felvillan a sötétben. Brr.
Kinevetem Caelt, amikor eldől oldalra. Régen éreztem már ennyire gyereknek magam, de jól esett. Jó volt vidámnak lenni, jó volt nevetni és jó volt elhinni, hogy van jövőm.
- Hát, nem tudom, én nem érzem magam hatalmasabbnak attól, ha tudok gyomorrontás elleni bájitalt kotyvasztani – válaszolja, amikor azt kérdezem, miért nem pártolja a házam.
- Most, hogy mondod, én sem tudok – veszem végig a fejemben lévő bájitalokat, de nem emlékszem erre. Lehet, hogy Caelt nem hozza lázba a dolog, de én tudtam, hogy ma este utána fogok nézni a tankönyvemben, mert a tudásszomjam sosem engedte meg, hogy szemet hunyjak valami felett, amit nem értek, vagy nem tudok. Vele ellentétben én nem véletlenül kerültem a Hollóhátba. Sosem tudni, hogy mikor lehet szükségem az ilyen apróságokra. A tudás hatalom. Újra meglököm, de ez most nem éri váratlanul, és még rám is mosolyog. Lehet, hogy nevetségesnek tartja ezt a lökdösődést, de én most nem tudom magam túltenni ezen az újonnan szerzett lendületen. Cael jó hatással volt rám, és már nem csak azért mosolyogtam, hogy elhitessem, jó kedvem van. Tényleg jó kedvem lett. Talán van abban valaki, hogyha a tested fizikailag kényszeríted valamire, egy idő után az agyat elhiszi, hogy ez a valóság.
- Hát, igazából nem azért csinálom, hogy megvédjek másokat, csak simán jó érzés – válaszolja, a lükeségemre, és örülök, hogy nem sértődött meg. - Egyszer próbáld ki mindenképpen, csak arra kell figyelni, hogy egyedül legyen, és kezdésnek vedd el a pálcáját. Meg az sem árt, ha nem miniszterhelyettesek a rokonai.
- Szóval minél kisebbre támadok annál jobb – mosolyodok el. – És legyek jó alattomos is – számolok kettőt az ujjaimon. – És az sem baj, ha valami igazán csúnyát csinálok, csak legyen vicces. Hmm, mindenképpen kipróbálom majd, amint nem nyírnak ki érte – nézek rá bután vigyorogva és szinte furcsán boldog vagyok. Talán túl sokáig voltam depressziós, és most extra dózisban tört rám a vidámság a legkisebb apró mosoly miatt is. De jelen pillanatban nem érdekelt. Csak jól akartam érezni magam. Ha lett volna nálam körömlakk, talán megkérem Caelt, hogy fesse ki a körmöm.
- Ha nem titok, elárulod, hogy pontosan mit tervezel csinálni, ha kicsit lenyugodott minden? Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi, mire csak megvonom a vállam. Átugrom az ön sajnáltató részt és megpróbálom elképzelni, mit is csinálnék, ha lenne rá lehetőségem.
- Szívesen dolgoznék a Minisztériumban, már ha megint nem lesz annyira korrupt – teszem hozzá. – Mondjuk a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán. Szeretnék sokat utazni és nyelveket tanulni – mondom neki, miközben elképzelem, ahogy egy elegáns talárban és csinos magassarkúban végigvonulok a Minisztérium folyosóin és teszem a dolgom. – Mindig fontos emberként láttam magam, és tényleg akarok alkotni valamit, ha nagy leszek – nézek vissza rá és szándékosan ismétlem meg azt, amit ő mondott. – És te mi akarsz lenni, Cael? Auror? Kviddicssztár? Műkorcsolya bajnok? – kérdezem tőle vigyorogva és úgy érzem hónapok óta először, hogy semmi sem szegheti kedvem.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 07. 30. - 22:24:50

Louise

 
- Annyira nem csinálom azért rosszul a nyomeltüntetést, a barátaim most is büntetőmunkán vannak- nem volt nagy történet, kicsit késtünk Roxmortsból hazafele jövet, és úgy döntöttünk, hogy különböző utakon megyünk vissza a klubhelyiségbe. Mi négyen vagyunk, Friccs meg a macskája csak kettő, úgyhogy így megvolt a kettő az egyhez esélye mindenkinek, Matt pedig valami különítményesbe futott bele, úgyhogy végül én jutottam csak vissza. Ha nem lennénk mardekárosok, akkor biztos nagy bajban lennének, de így valószínű csak takarítaniuk kell. - Hát, Friccset valószínűleg nem sokan szeretik, de valakinek mégiscsak muszáj itt takarítania. A macskájával meg valószínűleg nagyon jóban lenne az enyém- Zordon természete valószínűleg tökéletesen illene ahhoz a macskához, mindketten hasonlóan utálnak mindent magukon kívül. Nem tudom, mitől lett ilyen, kicsinek aranyos volt még. Lehet, hogy van benne egy kis mantikór vér.
 - Hát, nagyjából igen, ennyi a lényeg, csak az a fontos, hogy te legyél az első, aki elbánik vele, vagy legalábbis ne legyen hozzászokva, mert csak úgy humoros- még mindig emlékszem rá, hogy az a gyerek, aki éppen egy elsőst bántott, milyen arcot vágott, amikor eltörtem a pálcáját. Egyszerre volt a sírás és a dühkitörés között, és mivel elfutott, valószínű az előbbi formájában jött ki belőle. Nem is láttam azóta, fogalmam sincs, mi lett vele.
 Figyelmesen hallgatom, ahogy Louise azt ecseteli, hogy mit szeretne csinálni a minisztériumban. Én is szívesen utazgatnék, de ahhoz nem lenne türelmem, hogy indiai turistákkal veszekedjek, mert nem megfelelő nekik a szállás, amit kaptak, nincsen benne szöges ágy, és jönnek reklamálni. Ilyen munkát egyszerűen nem tudnék csinálni, és akkor még ott az a rengeteg papírmunka. Apának folyamatosan töltögetnie kellett mindenféle papírt.
 - Hát, remélem sikerül megszerezned ezt az utazgatós munkát egyszer, de arra készülj fel, hogy a minisztériumban azt is le kell majd írnod, kilenc példányban, ha egy francia utazótól ellopják a békáját- kár, hogy elsőben nem kérdeztem meg a francia lányoktól, hogy ott milyen a csokibéka. Azt is el tudom képzelni róluk, hogy nem csokiból van, hanem egy igazi béka mellé rakják be a Merlin-kártyát.
 - Nagyjából ezek, igen, a korcsolyás részt leszámítva- elmosolyodok, ahogy felnézek a felhőkre. Valahogy soha nem érdekelt, hogy egy irodában üldögéljek majd, olyan munkát szeretnék kapni, ami érdekes. Régen, gyerekkoromban még a mostaniaknál is irreálisabb ötleteim voltak, például a kincsvadászat, de most már beérném a hétköznapibb dolgokkal is. Újra a lányra nézek. - Elsősorban a kviddicsezés érdekelne, akkor én is tudnék utazgatni, lennének rajongóim, és jól is érezném magam. És jól is keresnék, ha jól csinálnám. Csak nem sok esélyem van, ha nem kerülök be még a Roxfortban a csapatba. Auror is szívesen lennék, az is elég érdekes munka, de a kviddics sokkal jobban érdekel- elég sok érdekes munka van még, azokhoz viszont nem tanulok eleget. Majd ha nem vesznek fel kviddicsezni, neki kell állnom sajnos.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 08. 01. - 22:50:41
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

- Annyira nem csinálom azért rosszul a nyomeltüntetést, a barátaim most is büntetőmunkán vannak – válaszolta talán kicsit büszkén is. Hát, végül is, ez is valami. - Hát, Friccset valószínűleg nem sokan szeretik, de valakinek mégiscsak muszáj itt takarítania. A macskájával meg valószínűleg nagyon jóban lenne az enyém.
- A-a, Friccsnek itt a lábatlankodáson kívül semmi dolga nincs, nem takarít ő semmit. Azt a manók csinálják – javítom ki, mert nem tudok felette elsiklani. Hollóhát. – A pontos szerepére még nem tudtam rájönni, azon kívül, hogy idegesítő, és utálja a gyerekeket – forgatom meg a szemem. Ez tényleg talány volt számomra. Csak arra tudtam gondolni, hogy valaki beprotezsálta ide, amikor még fiatal volt, mert nem tudtak vele mit kezdeni. és jobbnak látták, ha megszabadulnak tőle, de „mégsem”. – Miért lennének jóban? Csak nem a te cicád is egy régi, ijesztő porfogó, ami néha történelmet hány fel?
Csak viccből vezettem le, hogyan is fogok majd megátkozni valamit, de amikor Cael rábólintott a logikámra, felnevettem. Nem éreztem rá késztetést, hogy megátkozzak valakit, de jó tudni, hogy elméletből tökéletesre vizsgáztam.
Amikor a Minisztériumi munkáról és az utazgatásról beszéltem, láttam, ahogy összeráncolja a szemöldökét, aztán már értettem is, hogy miért.
- Hát, remélem sikerül megszerezned ezt az utazgatós munkát egyszer, de arra készülj fel, hogy a minisztériumban azt is le kell majd írnod, kilenc példányban, ha egy francia utazótól ellopják a békáját – mondja még mindig összehúzott szemöldökkel, mire csak megvonom a vállam. Nem terveztem megállni azon a szinten, ahol ez még hozzátartozik a munkakörömhöz. Egyértelműen magasabb pozícióra vágytam, ahol ezt már mások csinálják nekem.
- Végig kell másznom majd nyílván a ranglétrán, de nem akarok egész végig papírmunkával bajlódni – mondom neki hangosan is. – Inkább foglalkoztat, hogy esetleg két Mágiaügyi Minisztérium között legyek követ, vagy valami hasonló. És a tieidet eltaláltam?
- Nagyjából ezek, igen, a korcsolyás részt leszámítva – mondja, miközben felpillant az ég felé. - Elsősorban a kviddicsezés érdekelne, akkor én is tudnék utazgatni, lennének rajongóim, és jól is érezném magam. És jól is keresnék, ha jól csinálnám. Csak nem sok esélyem van, ha nem kerülök be még a Roxfortban a csapatba. Auror is szívesen lennék, az is elég érdekes munka, de a kviddics sokkal jobban érdekel – mondja beleélve magát, én pedig élvezettel hallgatom.
- Szóval akkor kviddicssztár – szögezem le. Nem mondom, hogy meglep vele. Úgy tapasztaltam, hogy ez a két favorit szakma a varázslók körében. Nem mondom alkalmanként én is szerettem repülni, de leginkább azt élveztem benne, hogy megtehetem. Az, hogy repkedéssel keressem a kenyerem nem vonzott túlzottan. De mivel Cael olyan lelkes volt én is megengedtem magamnak egy mosolyt. – Ha jól tudom idén sokan kiesnek a mardekár csapatából, szóval minden esélyed meg van, ha kicsit is tudsz repülni – bíztatom. – És melyik csapat a kedvenced?


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 08. 02. - 00:34:36

Louise

 
- Annyit kell tudni arról a macskáról, hogy folyton bebújik az ágyak alá. Amikor elsősök voltunk, és egy évfolyamtársunk átjött hozzánk, úgy összekarmolta, hogy a gyengélkedőre került, és elterjesztették, hogy egy sárkányfiókát nevelek az ágy alatt- bár nem értem, hogy miért gondolta azt a srác, egy sárkányfióka nem összekarmolta volna a kezét, hanem megsüti. Azért jó kis történet lett belőle. - Biztos nagyon aranyos kismacskáik lennének, ha összeállnának Mrs. Norris-szal. Friccsnek meg lehet, hogy tényleg annyi a funkciója, hogy ne akarjunk büntetőfeladatra kerülni.
 Mosolyogva hallgatom Louise-t, és reménykedek benne, hogy egyszer sikerül tényleg elérnie, amit szeretne. Ha megszűnik ez a sárvérűeket korlátozó dolog, akkor sem hiszem, hogy ez a ranglétra-mászósdi olyan könnyű, nem tudom azt sem, hogy apa meddig jutott, de elég sokszor kellett még kiszállnia gyerekek varázslóbaleseteihez, úgyhogy biztos nem volt olyan magasan, amilyenre Lou szeretne jutni. Ha nagyon akar, akkor biztos fel is jut majd addig, ameddig szeretne, nagyon kitartónak tűnik.
 Miközben a kviddicsezésről beszélek, néha-néha vetek egy pillantást a lányra, de úgy tűnik, hogy annyira nem unja, és nem csak udvariasságból kérdezett vissza, pedig biztos, hogy a századik kviddicssztár-auror jelölt lehetek. Hallottam már Matt-től is, hogy ezeket a szakmákat túlzottan sokan célozzák meg, és egy lehet az ezerből, akinek sikerül elérnie, amit akar, de szerintem nekem sikerülni fog. Felesleges elkezdeni is, ha úgy állok hozzá, hogy nem fog sikerülni.
 - A Wigtown Wanderers a kedvencem. Az egyik legjobb skót klub, oda szeretnék bekerülni, elég jók, bár nem nagyon nyertek mostanában- pont a terelőikkel van baj, legalábbis ahogy a meccsek statisztikáiból lejött. Elég kevés embert ütnek ki, náluk meg minden meccsen lecsapnak egy-két hajtót, sokszor úgy, hogy nem is tud visszajönni játszani. Ha oda bekerülök, és jól fogok játszani, akkor lehet, hogy feljavulnak, és nem is nagyon kell jobb klub, bár nem hiszem, hogy visszautasítanék egy jó ajánlatot. Ehhez persze először az kell, hogy a Mardekár csapatában játszhassak, méghozzá jól. - Most tényleg elég sok a hetedéves, és másodiktól járok a válogatásokra, úgyhogy jó esélyem van rá, hogy felvesznek jövő év elején. A nyarat azért gyakorlással fogom tölteni, biztos ami biztos- nem sokat repültem még, de nem nagyon esek le a seprűről, terelőként pedig tényleg nem ezen van a hangsúly, hanem hogy mennyire ütök erősen és pontosan, úgyhogy nyáron főleg az erőnlétemen kellene javítani. Most sincs vele azért különösebb probléma, és nem is akarok akkora lenni, mint Monstroék, de ezen múlik a siker a válogatáson. - A seprűm sajnos nem az igazi, a versenyseprűk némelyike háromszor gyorsabb, de remélhetőleg még jövőre is meglesznek a csapat Nimbus 2001-esei- bár megbízható seprű, a Meteor sajnos még a suliban sem igazán versenyképes már, eljárt felette az idő, talán még a szertárban is akadna jobb. - Ami az aurorkodást illeti, ahhoz lehet, hogy nem tanulok elég jól, nagyon utálom a bájitaltant, úgyhogy a legjobb lehetőség az, hogy kviddicsezek. Ha az sem jönne be valamiért, akkor pedig még mindig elmehetek portrékat rajzolni- egy széles mosollyal az arcomon vetek egy pillantást a rajzos füzetemre. Ez persze nem volt komoly, kézzel senki nem rajzol olyan jól és gyorsan, mint varázslattal.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 08. 15. - 17:05:54
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

- Annyit kell tudni arról a macskáról, hogy folyton bebújik az ágyak alá. Amikor elsősök voltunk, és egy évfolyamtársunk átjött hozzánk, úgy összekarmolta, hogy a gyengélkedőre került, és elterjesztették, hogy egy sárkányfiókát nevelek az ágy alatt – meséli. El sem tudom képzelni, hogy milyen macskája lehet. Talán az is valami keverék – a varázslók még a sima házimacskákat is képesek túltenyészteni.
- Erre nem emlékszem – csóválom meg a fejem mosolyogva. – De a sárkányoktól kiráz a hideg a Trimágus tusa óta. Ha Merlin kegyes hozzám, soha többé nem kell látnom egyet sem. De a macskádat szívesen megnézném, meg azt is, hogy néznének ki a kölykeik Mrs. Norris-szal. – Láttam magam előtt, ahogy gonosz piros szemű kismacskák karmolásszák az elsősöket.
- Biztos nagyon aranyos kismacskáik lennének, ha összeállnának Mrs. Norris-szal. Friccsnek meg lehet, hogy tényleg annyi a funkciója, hogy ne akarjunk büntetőfeladatra kerülni – gondolkozik el rajta ő is. Hát, a fene se tudja.
- Tényleg nem tudok jobbat kitalálni, pedig hat éve ezen gondolkozom – húztam előre a befont copfom és nekiálltam birizgálni a hajam végét. – Elsőben azt sem értettem Hagrid miért van…
Szóval erősen beletrafáltam a jövőképébe, ami megmosolyogtatott. 
- A Wigtown Wanderers a kedvencem. Az egyik legjobb skót klub, oda szeretnék bekerülni, elég jók, bár nem nagyon nyertek mostanában – vonta meg a vállát. Nem ismertem a csapatot, a nevük nem mondott nekem semmit. Sosem voltam jó a kviddicsben, ismerem a szabályokat, de nagyjából ez ki is meríti a dolgot.
- Talán, majd ha bekerülsz hozzájuk – rántok egyet a vállamon én is és kinyújtóztatom magam előtt a lábaimat, hogy aztán hátra dőlhessek. Régen heverésztem utoljára az udvaron. Pedig mindig is lenyűgözött a Roxfort birtoka. A hegyekkel, a tóval, a zöld különböző színeivel. – Persze, ahhoz tényleg nem ártana először az iskolai csapatban játszanod.
- Most tényleg elég sok a hetedéves, és másodiktól járok a válogatásokra, úgyhogy jó esélyem van rá, hogy felvesznek jövő év elején. A nyarat azért gyakorlással fogom tölteni, biztos ami biztos – meséli. Hát, arról, hogy én hol fogom tölteni a nyarat, még fogalmam sincs. Igazából már azért is hálás lennék, ha egyáltalán megélném a júniust.
- Melyik posztot céloztad meg? – kérdezem és behunyom a szemem, de közben azért hallgatózok. Ha már kviddicseznem kéne tutira terelő lennék a legszívesebben, mert ott nem csak a gyorsaságon és a repülésen múlik a dolog, hanem mindig figyelni és gondolkozni kell, hogy mikor és kit a legcélszerűbb kiütni. – Van saját seprűd, Cael?
- A seprűm sajnos nem az igazi, a versenyseprűk némelyike háromszor gyorsabb, de remélhetőleg még jövőre is meglesznek a csapat Nimbus 2001-esei.
- Úgy tudom, hogy még megvannak, bár nem szoktam különösebben a seprűket nézegetni – nézek fel rá ismét. – Ha jól tudom Malfoy anno azokkal vette meg megának a helyét – vontam vállat. Régi pletyka volt, amiről szinte mindenki tudott. Sosem foglalkoztatott Malfoy jelleme különösképpen, de ez a hír végigjárta a kastélyt az első mardekáros meccs után. Mindenki el volt ájulva az új seprűktől, de attól még újra a Griffendél nyert abban az évben is – hurrá!
- Ami az aurorkodást illeti, ahhoz lehet, hogy nem tanulok elég jól, nagyon utálom a bájitaltant, úgyhogy a legjobb lehetőség az, hogy kviddicsezek. Ha az sem jönne be valamiért, akkor pedig még mindig elmehetek portrékat rajzolni – fűzte hozzá Cael még az előző témához. Szerettem volna én is tehetséges lenni valamiben, de hát Isten ad és elvesz – én pedig okos és csinos is vagyok -, nem várhatunk el mindent.
- Egyszer rajzolhatnál rólam is egy portrét, még soha senki nem rajzolt le – mosolyogtam rá. - Sosem mennék el aurornak, ami azt illeti. Ha vége lesz a háborúnak, és túlélem egészen biztos valami erőszakmentes állást fogok magamnak keresni. Ha a Minisztériumba nem kerülnék be valami véletlen folytán, előbb árulnék könyveket a Flouris and Blotts-ban minthogy aurornak álljak.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 08. 18. - 23:23:47

Louise

 
Igazság szerint fogalmam sincs róla, hogy mit csinálna Zordon Mrs. Noris-szal, de nem biztos, hogy kismacskát. Clarice cicáját nagyon nem szereti, lehet, hogy Mrs. Noris-szal is összeverekedne inkább, de ha mégis lenne gyerekük, az valószínűleg már nem is macska lenne igazán, hanem átsorolnák egy másik fajba, és rádobnának minimum egy XXXX minősítést.
 - Nekem tetszettek a sárkányok, bár ha nekem kellene egyet legyőznöm, akkor nem tudom, mit csinálnék. Potter asszem olyan idős volt, mint én most, de tényleg ötletem sincs, mit csinálnék- a saját seprűmmel biztosan nem tudnék meglépni egy sárkány elől, és nem tudom, hogy mennyit ér rajtuk egy átlagos varázslat. Gondolom, egy pár kábító átoknak nem lenne semmilyen hatása.
 - Terelő szeretnék lenni, termetre az felel meg leginkább. Fogónak meg őrzőnek lassú lennék, bár szerintem hajtónak is jó lennék, terelő szívesebben lennék. Még úgy is, hogy van otthon kvaffom- igaz, hogy gurkót kértem hét évesen, de természetesen azt nem kaptam, összetörtem volna vele mindent a szobában, de lehet, hogy saját magamat is. Nem is nagyon láttam, hogy kviddicsen kívül bárkinél lenne gurkó, de lehet, hogy egyszer még szerzek egyet, és elküldöm valakinek. Vicces lenne, főleg, ha a szobájában nyitná ki.
 - Malfoy azért egész jó fogó volt, nem biztos, hogy a seprűk miatt került be a csapatba- igaz, biztos nagyot dobott a jelöltségén, de azért a Hugrabugot meg a Hollóhátat többnyire megvertük, és ezeken a meccseken ő kapta el a cikeszt, csak Potter ellen veszített mindig. Lehet, hogy az is csak azért volt, mert túlzottan arra koncentrált, hogy megalázza, pedig nem jó belevinni a kviddicsbe az ellentéteket. Az szerintem csak zavaró tényező, ráadásul nem is jó, ha valaki sportszerűtlenül játszik. Ha bekerülök, én sportszerűen fogom arcon gurkózni az ellenfeleimet, meccs után még bocsánatot is fogok kérni, meg meglátogatom őket a gyengélkedőn.
 Ahhoz képest, hogy korábban azt mondta, hogy utálja a kviddicset, egész jól elbeszélgettünk azért róla. Igaz, hogy ő főleg kérdezett, én meg beszéltem, de azért nem úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyja a kviddics. Biztosan azért, mert a barátai kviddicsezők voltak, és drukkolt nekik, bár az is lehet, hogy a szíve mélyén mégis érdekli a játék valamilyen szinten.
 Egy kicsit meglepődök, és csendben hallgatom, ahogy a lány arról beszél, hogy miért nem akar auror lenni. Persze, nem ez lep meg, sokan nem akarnak több erőszakot, több veszélyt, több izgalmat, ha már megtapasztalták, inkább az lep meg, hogy azt kérte, rajzoljam le. Még soha nem kért ilyet tőlem senki, és nem is rajzoltam még le semmit, ami nem a fantáziámban volt. Zordont próbáltam meg párszor, amikor aludt, de szinte azonnal felkelt mindig, és gyorsan arrébb ment, nehogy jól sikerüljön a rajz.
 - Ha gondolod, lerajzollak most is. Persze csak ha nem zavar, hogy esetleg béna lesz, ritkán rajzolok portrét- annyira ritkán, hogy ő lesz az első. Felülök, a félkész rajzot leveszem a többi papírlapról, hogy egy tisztára alkothassak, ha igent mond, közben pedig egy kicsit tanulmányozom az arcát is. Látszik rajta, hogy ritkán érzi jól magát, ritkán mosolyog mostanában, ha jól sikerül a kép, akkor remélhetőleg az lesz a fő funkciója, hogy emlékeztesse őt rá, hogy nézett ki ebben az évben, és nem kell tükörbe néznie hozzá, hogy viszontlássa. Már ha egyáltalán élethűre sikerül a rajz.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 10. 05. - 20:31:59
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

As he told me that he liked dragons a few memory flashed back from the Triwizard tournament . It was incredibly scary how those huge creatures tried to burn down students. Though, for me the fact that careful grown up people let kids deal with them for the fun of it was the most shocking part. Just to prove how capable they’re. I remember thinking how awfully stupid and primitive people can be.
“Well, for starter, the curse that Victor Krum used was a brilliant one so I bet it wasn’t him who came up with it. He might be a very good quidditch player but he is one of the dumbest people I ever met. Which also means that somehow they knew that there’ll be dragons and that brings up the question that if they know then was it a fair game? Or did the others know it too? So many questions…” I have been thinking about it for months after it was over. And now that it was brought up I get caught up in it again.
He tells me he wants to be a beater which I’d want to be if I must choose –which thanks Merlin I shouldn’t.
“I rather just watch it you know. I never really liked playing ‘cause I have a thing with height and brooms. I read that a lot of muggleborn never get used to flying. It’s just so unnatural for us. It makes me uncomfortable.” I didn’t know why I was bubbling. I wasn’t feeling nervous. It might be the fact that I haven’t spoken to anyone this freely for a very long time. It felt rather calming. Cael was really a good person. So much better than I was. He had this light aura around him which let you get at ease very quickly. It felt nice to talk about unimportant things and light topics. After the darkness I’ve got used to this year it was like a very bright ray of sunshine. I didn’t realised that I closed my eyes but when I opened them the world seemed brighter. I felt the spring breeze brush through my hair and it was nice.
He continued on talking about quidditch so I just closed my eyes again and listened.
“I wouldn’t know I’ve only seen him play like five times and out of five he lost two games against us. But if you say so. I never really played attention to him.”
He turned his sketch pad and put a plain paper before him while he asked  if he could draw me down now.
“Sure thing and don’t worry you’ll be great.” I said and then I sat up to unfold my hair. “Do you need me to do anything? Smile or look any particular direction?”


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2014. 10. 15. - 00:02:39
Louise

 
When Lou tells me that Krum may have cheated, I can not say anything in his defend. I do not know him, I’ve only heard second-hand informations about him, but I doubt he is good enough for a dragon. I read about dragons a lot of books when I was younger, and if I remember well, only a few jinx and curse work correctly on them, their skin resists the avarege spells.
 - I never though about that. I couldn’t watch the dragon part, I was ill- world is so unfair. But this is interesting, with preparation, I might could to this too. But I don’t think I would try it- I like interesting things, and I got lots of injuries caused by bad ideas and carelessness, but I am still smart enough to know when I have to be serious. Fighting a dragon is like suicide, even fighting a 7th class student is suicide, if I don’t start the fight with a fast disarmament.
 - Pity, I would like to play with you. I don’t believe this blood-status thing can affect in anyone’s Quidditch abilities. For example, our former beaters were purebloods, and they were really poor players. There are lots of muggleborn beaters, who could best them both riding on a muggle hoover. - Crabble and Goyle were the worst Quidditch players I’ve ever seen, I gave them applause everytime if they did not hit one of our own. I am not sure they could play a match without miss the opponent and hit a Slytherin player. - I don’t care about this entire pureblood fashion after all, I really can’t see the differences, I only see differences between a human and an other human. My sister is smarter than the Weasley girl from the Griffyndor, I am prettier than Malfoy, and we are half-bloods. And you are a better person, than most of the pureblood students I know- of course, I don’t have a problem with purebloods, I have pureblood friends, but I did not choose them as friends because of their family name. I really can’t tell at the first sight, who is pureblood, and who isn’t, excluding the irritatingly overconfident ones, whose look advertise their status. But this isn’t a perfectly safe way, I am overconfident enough too.
 I didn’t feel myself in safe until the death of Dumbledore, and it is not just about dad. It’s like something scary under my bed, on the ceiling, behind me. Something I try to ignore, but I know it is there, and if I stop ignore it, I must face it. I always turn away, I make my best efforts to continue my normal life, but now, as I tell my opinion about this wicked system, I feel myself lighter. She may tell it back, but it’s still a good feeling. I trust her.
 - Of course, he is nothing special, but he wasn’t bad. Expect a few years, all four teams were balanced, maybe hufflies had a bit weaker team than the others. Quidditch would be boring, if we could predict the results- Malfoy really wasn’t a Krum-calibered player, but without him, Slytherin is weaker. I hope when I will be part of the team, he will have a good replacement. If we won’t have a good catcher, I’ll always have to target the opponent’s first.
 I smile again as she sit up, but I am really nervous. I am not sure about myself, this is the first time I try to draw a portrait, and I want to create a perfect art. After a blink and a deep breath, I turn to Louise, and lay the drawing board on my knees. Before I answer to the questions, I swiftly size up the distance and the scales. As I study her face, I notice she is very beautiful, even this entire year could not affect it.
 - Well… may you look behind me, at a tree or a cloud? You don’t have to smile, but I think it fits well for you- I also smile when I draw the first line. I understand if she finds smiling hard, but I think she is much more beautiful, if she’s happy. Pictures with smiles are better for memories, and she can see a much happier Lou in the grey lines, and this can help her in the next months. If I can give her back realistically.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2014. 10. 16. - 10:36:02
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

[He’s so silent after I tell him about the tournament. I bet he’s thinking about it being fair or not after all – or at least I hope.
“I didn’t mean to say that Krum is a bad person just that he’s not the brightest.” I start to defend myself but then Cael starts to talk.
“I never thought about that. I couldn’t watch the dragon part, I was ill - world is so unfair. But this is interesting, with preparation, I might could do this too. But I don’t think I would try it.“ He says slowly as if he was trying to imagine what it’d be like to fight against dragons. Well, even thinking about it gave me chills.
“Wise. I’d probably run the first occasion I see. Knowing how to defeat a dragon and actually doing it are two whole different things. They’re huge and can breath fire and all… Brr. Merlin help, I never see one again and even that’d be too soon.” I said and then crossed my legs at the ankle. Occasionally, I still kept quiet for a while to listen to my environment but it was all peaceful and evilslytherin-free.
“Pity, I would like to play with you. I don’t believe this blood-status thing can affect in anyone’s Quidditch abilities. For example, our former beaters were purebloods, and they were really poor players. There are lots of muggleborn beaters, who could best them both riding on a muggle hoover.” I laughed at the image. Crabble and Goyle trying to escape from a guy on my gram’s ugly hoover. But the other part of the sentence made me lay up straighter.
“I never said that there wasn’t any brilliant muggleborn player. I only said that some of us will never get used to flying because of its unnatural for us. We were raised in the world where flying all by yourself is still just a dream. Imagine our discomfort when we learn that this isn't just possible but very common here. So I’m not saying that there aren’t any good players but that it could be a reason behind a muggleborn not really into flying.” I argue. It felt nice to have someone to argue on something with in a very peaceful manner. Without real hard feelings just because of the fun of it.
“I don’t care about this entire pureblood fashion after all, I really can’t see the differences I only see differences between a human and another human. My sister is smarter than the Weasley girl from Griffyndor, I am prettier than Malfoy, and we are half-bloods. And you are a better person, than most of the pureblood students I know.” I felt my smile widening at his last statement. He was really a genuine person.
“You’re not just cuter than Malfoy but way better as well. That’s why I like you. But promise me you won’t just tell anyone your opinion about this whole situation. You’re right, of course, and every well socialized normal person knows that but currently they don’t have the upper hand.” I fully turned on my side to face him. He was really cute but he just shouldn’t trust anyone, not even me. Okay it was safe to say that nowadays my words are like shit so I mean no harm to him but still. “Just promise me you won’t play brave when it’s better to run and that you keep your mouth shut when it’s needed.  You’re way too nice for the world now Cael, but other people are not.” I looked into his eyes to show him I’m more than serious. I was a child but I learned my ways, he was a child too but he was so good that I couldn’t decide how smart he really was. If he could be tricked into something or not. I wanted to tell him to be careful. I didn’t want to scare him just show him the reality of it. “Anyways, lets just not talk about Malfoy, he’s nothing special.” I hoped we could jump back to something light and Cael picked up my thoughts as he continued about Quidditch.
“Of course, he is nothing special, but he wasn’t bad. Expect a few years, all four teams were balanced, maybe hufflies had a bit weaker team than the others. Quidditch would be boring, if we could predict the results.”
“Yeah.” I still didn’t really care about the game. “That’d be terrible.” I teased. Than I looked behind him as he instructed. I found a very nice tree I could stare at. I put a light smile on my face. It wasn’t that big of an effort after talking to Cael. He was like fresh air.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2015. 02. 03. - 00:00:12

Louise

 
Miközben rajzolok, és hallgatom a lányt, ahogy figyelmeztet rá, hogy mit szabad, és mit nem, mi az, amit nem lehet mondani, egy kicsit elszomorodok. Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy mi történne, ha ugyanezeket a dolgokat egy másik mardekárosnak mondanám, akár egynek az úgynevezett barátaim közül. A legközelebbi barátaim talán nem mondanának vagy tennének ellenem semmit, esetleg ők is figyelmeztetnének, hogy vigyázzak rá, mit beszélek, de biztos, hogy a jelenlegi barátaim közül vannak, akik rögtön elárulnának, ha elmondanám, amit gondolok. Igaz, régen gondolom a T.K. pártján állók voltak hasonló helyzetben, azt mégsem hiszem, hogy ha egy tizenéves gyerek az ő elveit hirdette volna, Dumbledore megkínozza. Legrosszabb esetben talán büntetőmunkát kap, és értesítenek valakit, hogy ellenőrizzék egy családját, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az igazgató egyszerűen csak elmagyarázta volna neki, miért nincs igaza. Abból, hogy erőszakot kell alkalmazniuk azok ellen, akik nem az ő oldalukon állnak, világosan látszik, hogy ők azok, akiknek nincsenek valódi, erős érveik, nincs igazuk.
 - Ne aggódj, tudom, kinek mit mondhatok- rámosolygok a lányra, bár sajnos, nem tudom, hogy meddig marad így. Ha ez a világ ilyen lesz életem végéig, szinte biztos vagyok benne, hogy választanom kell: kockáztatok, fellázadok ellene, vagy megváltozok, lassan elfogadom azt, hogy megváltozok. Nincs harmadik lehetőség, mert egyszer úgyis tennék valamit, amivel elárulom magam, és bajba keverek vele mindenkit, aki fontos nekem.
 Bár természetesen nem sikerült többet alkotnom ennyi idő alatt egy vázlatnál, azt azért viszonylag elégedetten láttam, hogy nem haladok olyan rosszul, mert hasonlít a rajzom a lányra. Nem annyira nehéz ez, mint hittem, sokkal egyszerűbb, mint némelyik álmom visszaadni, ahol nem volt több időm egy-egy pillantásnál, néha pedig még annyim sem volt, csak egy furcsa, erős érzés, konkrét kép nélkül, amit próbáltam megrajzolni.
 Egy pillanatra elgondolkozok a lány válaszát hallva, hogy tényleg folytassam-e a kviddicses témát. Szemmel láthatóan unja már, amit meg is értek, én sem szívesen beszélgetnék olyan dolgokról, ami a lányokat érdekli általánosságban. Persze, a kviddics érdekel sok lányt is, de nem ők a többség, és ennek a kisebbségnek a nagyobb része is inkább a játékosok iránt érdeklődik, mint a játék iránt.
 - Mesélnél róla, milyen a muglik világa? Persze csak ha nem probléma- egy pillanatig elgondolkozok rajta, hogy mégis mi újat hallhatok. Láttam sok dolgot, ami a muglik mindennapi életébe tartozik, sokat mi is átvettünk, de mégis más lehet, ha csak az vesz körül, és semmi varázslat. - Az olyan dolgokat, mint a tévé, meg a rádió, ismerem, szóval nem állok olyan rosszul ez ügyben, mint sok más varázsló, de azért mégis varázslók a szüleim, úgyhogy azért más. Nem nehezek a mindennapok varázslatok nélkül?- még az a néhány alkalom, amikor lepucoltam az ablakokat kézzel, is elég durva volt, és vannak olyan dolgok, amiket nem tudom elképzelni, hogy lehet varázslat nélkül csinálni. Például, ha eldugul a lefolyó, akkor nem tudom elképzelni, hogy valaki abba kézzel belepiszkál, és nem lesz azonnal rosszul.


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2015. 02. 26. - 17:08:32
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

- Ne aggódj, tudom, kinek mit mondhatok – mosolygott rám Cael. Láttam az arcán, hogy megrágta, amit mondtam neki, és nem csak felindulásból nyögte ki a választ, úgyhogy nem erőltettem tovább a dolgot. Helyette csak tovább nézem a fát Cael mögött.
Tényleg egyszerű volt vele beszélgetni. Tudtam, hogy a mardekárosok általában megnyerő emberek, de Caeliusra nem pont ezt a szót használtam volna. Hiányoltam belőle az a nem is tudom, nyilvánvaló ravaszság, vagy számítás. A többiek le se tudták volna tagadni. Mindig másképp csillogott tőle a szemük.
- Mesélnél róla, milyen a muglik világa? Persze csak ha nem probléma – kéri, amivel kizökkent a gondolataimból, és egy pillanatra felé libben a tekintetem, mielőtt megint a fára szegezném.
- Mire vagy kíváncsi pontosan? – kérdezem. Fogalmam sem volt, hogy hirtelen mire is kíváncsi. A mugli sportokra? A természettudományokra? A belső égésű motorok működésére? Egyik témától a másikig táncolt az agyam rövidebb idő alatt, mint hogy bármelyiket is kifejthettem volna hangosan.
- Az olyan dolgokat, mint a tévé, meg a rádió, ismerem, szóval nem állok olyan rosszul ez ügyben, mint sok más varázsló, de azért mégis varázslók a szüleim, úgyhogy azért más. Nem nehezek a mindennapok varázslatok nélkül? – kérdezi, aztán elég fancsali lesz a képe.
- Szórakoztató, hogy sok varázsló azt hiszi a muglik valami középkori népcsoport, pedig szerintem lényegesen előrébb járnak, mint a varázslók. Alig várom, amikor végre rájönnek, hogy mennyivel praktikusabb egy telefon, mint a baglyok – válaszolok anélkül, hogy a kíváncsiságát kielégíteném. Mély levegőt veszek és a személyes érzéseimet félretéve próbálok megfogalmazni egy Cael számára is élvezetes választ. – Hogyan is mondjam? Mugliként minden picit lassabb és nagyobb erőfeszítésbe kerül, de nincs olyan, amit mi tudnánk ők meg nem. És néha a módszereik hatékonyabbak. Ha félretesszük az emberi természetet, a féltékenységet, a félelmet az ismeretlentől, meg az ismeretlen elpusztításának kényszerét, szerintem rendkívül innovatív lehetne, ha össze tudnánk dolgozni. Gondolj csak bele, a mugli gyógyszerek talán nem olyan hatékonyak, mint a bájitalok, viszont a muglik módszere a betegségek felfedezésére lenyűgöző. Olvastam egy cikket még tavaly nyáron, amiben a különböző betegségek diagnosztizálására használt eljárásokról írtak nagyvonalakban. Ráadásul a mugli kultúra annyival színesebb, és nem is beszéltem még a tudományokról. Hány varázsló tudja mi az a fotoszintézis, esetleg a másodfokú egyenlet? Vagy a spektofotometriai mérés? Szerintem nem sok – fújom ki a levegőt. Magamat is megleptem, hogy ennyire belemerültem a témába. Egy pillantást engedtem magamnak Cael arcára, aztán viszont úgy döntöttem hagyok neki egy kis időt, hogy kiragadja a mondandómból azt, ami érdekli.



Cím: Re: Udvarok
Írta: Caelius Edevane - 2015. 03. 02. - 01:41:13
Lou

 
Egy kicsit biztosan furcsa lehet, hogy rákérdeztem valamire, ami ennyire egyértelmű, de én tényleg nem úgy képzelem el a muglikat, mint sok aranyvérű varázsló, aki soha nem járt muglik között. Nekünk van tévénk, voltam már moziban, néhányszor ültem már autóban is, sőt, párszor már majdnem a szélvédőre is sikerült felkenődnöm. Aberdeenben sokszor elég vadul vezetnek.
 - Nem tudom, valahogy a bagoly az személyesebb- igaz, hogy ma már a muglik mindent telefonon intéznek, de szerintem egy kézzel írott levél azért mégiscsak sokkal személyesebb. Arra rá kell szánnod legalább egy órát, ha beleveszed azt az időt is, amit azzal töltesz, hogy elhajolsz a szobatársaid által dobált párnák elől, vagy kinyitsz egy csokibékát, és az összeugrálja a papírt, úgyhogy kezdheted elölről. Telefonon lehet, hogy hallhatnám anyáék hangját, de valahogy elveszne az egésznek a varázsa. Én nagyon szeretek levelet kapni, még akkor is, ha a legtöbb levél Clarice-től jön, akivel bármikor találkozhatnék a klubhelyiségünkben.
 Még ha nem is értem a szavak jelentős részének jelentését, az a rész különösen érdekes, hogy a mugli orvostudományt bevonhatnák a miénkbe. Én ugyan kifejezetten utálom a kórházakat, sőt, félek tőlük, de a nővérem betegségére talán lenne valami gyógymódjuk nekik, amit a varázslók kihagytak. Láttam kórházas sorozatot, ahol ugyan gusztustalan volt, hogy felvagdalták az embereket ahelyett, hogy egyszerűen varázslattal helyrerakták volna a dolgokat, tényleg más, mint a mienk. És mivel a muglik is életben maradnak, a visszamaradottságuk mellett kell lennie valaminek, amiben ők a jobbak.
 - Spektofomiomio... na, mindegy, szóval, az micsoda?- persze, a másodfokú egyenletről is csak halvány sejtéseim vannak, és a fotoszintézisnél is csak sejtem, hogy valami fényképezési technika lehet, de ezt illetően ötletem sincs. Sok tudomány van mindkét világban, amiről gőzöm sincsen, mert valahogy kicsúsztak az érdeklődési körömből. - De úgy értettem amúgy, hogy milyen úgy élni, hogy hiányzik egy csomó dolog. Például nem tudsz dehoppanálni, nincs zsupszkulcs, úgy például hogy lehet bejárni dolgozni, nyaralni, vagy akár bevásárolni? Én is lementem gyalog néha, amikor azt akarták otthon, hogy ne legyek útban, de olyan elképzelhetetlen, hogy minden időd az utazásra megy rá. Vagy mondjuk az, hogy nincsenek csokibékák...- igaz, van helyette más, és ahogy elgondolkozok, rá is jövök, mégsem hiányzik nekik olyan sok dolog. Nincsenek mozgó mesekönyvek, de van tévéjük, nincsenek varázslatok a háztartási munkákra, de vannak rá gépeik, és még a kviddics unalmas, repülés nélküli változatát is megcsinálták a szórakoztatásukra. Viszont én nem szívesen élnék mugliként, de rengeteg mugli élne szívesen varázslóként, ennek pedig mégis van valami oka.
 - Húh... kész van. Remélem, hogy jó lesz- kiszedem a rajzot a többi közül, és odaadom a lánynak. Így ránézésre nem lett rossz, mint rajz, de mégis, ahogy nyújtom neki, máris annyi mindent látok, ami a lányon más. Nem érzem úgy, hogy sikerült visszaadnom, valami nem tökéletes vele így sem. Persze, első portré, de neki ez az egy fog megmaradni.
 - Remélem, hogy összefutunk még. Nekem sajnos mennem kell lassan, már biztos hiányolnak- nem tudom, mennyi ideig lehettem távol, de szívesen maradnék még. Régóta nem tudtam senkivel igazán komoly dolgokról beszélgetni, a gyerekes témákat meg kezdem lassan, de biztosan megunni, mert már nem olyan körülöttünk a világ. Felállok, és egy mosoly kíséretében búcsút mondok a lánynak, hogy elinduljak, vissza a klubhelyiségembe. Remélem, hogy nem fogják többet bántani szegényt, és akár így, akár úgy, de valahogy mégis boldog élete lesz.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Udvarok
Írta: Louise Lott - 2015. 03. 02. - 20:09:24
(http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/cael_zps6c3dcc5f.png)

- Nem tudom, valahogy a bagoly az személyesebb – feleli egyszerűen Cael, nem lehetek benne biztos, de még talán a vállát is megvonta.
- Ez igaz – értettem vele egyet. – És megvan a maga helye, meg ideje is a levélírásnak. Viszont krízishelyzetekben, vagy amikor csak nagyon beszélni szeretnél valakivel, akkor a telefonok sokkal praktikusabbak – érvelek, de igyekszem közben nem mozdulni, majd folytattam a monológom. Elkapott a hév. Beleéltem magam, teljesen. Hiányoztak a könyveim, az, hogy egy bagoly és anyáék küldtek újabbakat és újabbakat, egészen addig amíg minden apró információt ki nem nyertem az előzőből.
- Spektofomiomio... na, mindegy, szóval, az micsoda? – Halkan felnevetek és muszáj Caelre néznem. Aranyosan összezavarodottnak tűnik.
- Spektofotometriai mérés. Különböző anyagok összetételéknek kiderítésére alkalmas. Nem annyira érdekes, mint ahogy azt a neve sugallná. Egy fénynyaláb segítségével megvilágítanak egy edényt, amiben az anyag van és az… mindegy, nem fontos. Voltam néhányszor fizikus táborban – vontam vállat. Szerettem azokat a táborokat, körülvéve a mugli tudományokkal, kísérletekkel, hasonló érdeklődésű emberekkel. Visszaemlékezni is nehéz volt, ebből a mocsokból, pedig a legutolsó csak néhány hónapja volt, a nyári szünetben.
- De úgy értettem amúgy, hogy milyen úgy élni, hogy hiányzik egy csomó dolog. Például nem tudsz dehoppanálni, nincs zsupszkulcs, úgy például hogy lehet bejárni dolgozni, nyaralni, vagy akár bevásárolni? Én is lementem gyalog néha, amikor azt akarták otthon, hogy ne legyek útban, de olyan elképzelhetetlen, hogy minden időd az utazásra megy rá. Vagy mondjuk az, hogy nincsenek csokibékák... – Most tényleg felnevettem. Számomra természetes volt, hogy egyik világban éppen ugyan annyira természetesen mozogjak, mint a másikban. Mindig meglepő volt szembetalálkozni a varázsvilág zárt rendszerének hátrányaival.
- Van autónk, vannak repülők, amik olyan messzire visznek, amilyen messzire csak akarod. Vannak űrhajóink. Lefogadom, hogy még egyetlen varázsló sem járt az űrben, hogy közelről is megnézze a csillagképeket, a muglik viszont már a hatvanas évek elején képesek voltak kutyákat felküldeni, majd űrhajósokat is. Olyan tudás birtokában vannak, amit sok varázsló fel sem tud dolgozni. A mindennapok pedig, lassabbak, de semmiben nem szenvednek hiányt. A csokibékák helyett pedig ott van a belga csoki. Hidd el nekem, ezerszer lekörözi a csokibékákat, csak rohadt drága. – Hirtelen érezni kezdtem a számban a csoki ízét, amiről beszéltem. Apa régebben gyakran hozott.  Elbámultam a feje felett, és hagytam, hogy gondolkozzon az elhangzottakon. Engem is lekötöttek a saját fantáziáim.
- Húh... kész van. Remélem, hogy jó lesz - szakította meg a csendet Cael, és felém nyújtotta a lapot. Először az arcára néztem, aztán a lapra. Hihetetlenül szépen rajzolt, és nem volt nehéz felismernem saját magam. Csak az arckifejezés tűnt távolinak, a mosollyal meg a csillogó szemekkel. Örültem, hogy arra kért mosolyogjak, mert tényleg más lett tőle a végeredmény. Csak néztem a ceruzavonásokba örökített másom és nem tudtam betelni vele. Hogy a saját látványom keltette hiúságom, vagy a csodálatom volt nagyobb, az nem tudtam volna megmondani. Végül csak egy révedő mosollyal néztem fel Caelre, aki már a ceruzáit pakolta.
- Köszönöm, Cael – mondtam neki, de nem csak a rajzra gondoltam közben. Hanem az egész délutánra. Nem volt egy momentum sem, amit megbántam volna. Ha barátok nem is voltunk, az biztos, hogy sokáig hálás leszek neki, ezért a szelet emberségességért.
Néztem, ahogy feláll, és nem tartottam vissza. Minden ösztönös reakciómat kiszorítva még a pálcámért sem nyúltam, amikor a talárjához ért.
- Remélem, hogy összefutunk még. Nekem sajnos mennem kell lassan, már biztos hiányolnak – látom rajta, hogy talán még maradna, és bántam is, hogy mennie kell. Nem mondtam semmit, csak néztem utána, amíg el nem tűnt a domb mögött, majd a tekintetem visszatévedt a lapra, ami előttem hevert a fűben.


Köszönöm a játékot!