Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:50:11



Cím: Folyosók
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:50:11
Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 19. - 21:43:47
# Sydney Hathaway


Este. Ezek a legnehezebbek, mint amikor beteg az ember… teljes a hasonlatosság, este és az éjszaka folyamán jön ki a nyavalya nagyja, hogy aztán másnapra újra enyhülve, de még mindig mardosva a testet maradjon meg. Ez a helyzet velem is, körvonalakban, csak nem a megszokott értelemben vett sebről beszélünk, hanem arról a bizonyos lelkiről, amit ha feltépnek, sokkal jobban fáj és éget, mint a külszíni. Ezek bizony az idők végezetéig megmaradnak, sem éltében, sem holtában nem szabadulhat tőle, akit egyszer elkapott. Itt már nem lehet apróságokról beszélni, mert ami képes beletépni a legmélyebb bugyrokba, az csak és kizárólag komoly lehet.

Csendesen forgolódtam az igencsak kényelmes, puha ágyamban. A paplant már réges-rég lerúgtam magamról, mert csak zavart… tudtam, hogy úgysem fogok tudni a megfelelően elhelyezkedni, elősegítendő az esetleges pihenésemet, mert újra és újra ugyanazok a képkockák játszódtak le a fejemben. Nem akartak szűnni, egyre csak peregtek, amikor odafutok az élettelen testéhez, és szédülve, önkívületi állapotban méregetem. Akkor, abban a pillanatban nem akartam elhinni, hogy többé nem láthatom, többé nem találkozhatok vele… nem maradt belőle más, csak az emléke, amely azonban olyan mélyen ivódott a lelkembe, hogy onnan soha többé nem veheti el senki. Általában mindig mosolygósnak láttam álmaimban, amikor megjelent… olyankor biztos voltam benne, hogy figyel rám, és óv engem… de voltak az éjszakák, mint ez is, amikor a rémkép erősebben dominált. A hátamon feküdtem, és a nyakamban lévő nyakéket szorongattam a jobbommal, azon morfondírozva, hogy mivel enyhíthetném a fájdalmat. Nap közben mindig sétálni szoktam a szabadban, az megnyugtat… a friss levegő üdítően hat, és ha átjárja a szervezetem, kissé megkönnyebbülök. Mivel azonban már takarodó után voltunk, ezzel nem számolhattam… volna… az utóbbi időben azonban rendre büntetőmunka gyanús helyzetekbe keveredtem az apróbb kihágásaim miatt. A házvezető egyelőre elnéző volt velem szemben, de érezni lehetett, hogy már feszegetem a húrokat. Mély sóhajtást követően, kezemmel megtámasztva a lepedőt toltam fel magam ülő helyzetbe. Mindenki aludt rajtam kívül. Kikászálódva az ágyból belebújtam a holnapra gondosan előkészített ruháimba, magamra kaptam a talárt, majd kiosontam az ajtón. Tisztában voltam vele, ha elkap egy tanár, vagy akár egy prefektus, az megrovással jár, de muszáj volt járnom egyet, egyszerűen nem láttam más megoldást, ha reggel nem akartam egy rosszabb állapotban lévő infernusra hasonlítani.

Átszelve a folyosót a csigalépcső tetejéről óvatosan kikukkantottam, van-e lent őrszem a klubhelyiségben. Mivel minden csendes és nyugodt volt, így átsuhantam rajta, majd a képhez érve kijutottam a folyosókra. A szeszélyes lépcsők már nem voltak annyira szeszélyesek, egyiknek-másiknak kiismerhető volt a mozgása. A griffesek feletti szinten volt egy folyosószakasz, tágas, nyitott ablakokkal, széles párkányokkal. A lépcsőházból bekukkantva az ember csak a sötétséget láthatta… a túloldalon lévő ajtón pedig csak a kiszögelléseket, a párkányt már nem… megfelelő hely egy éjszakai bliccelőnek. A vadászoknak végig kellett nézniük minden egyes ablakot, ha el akarták kapni a tilosban járót, mert pont úgy estek, hogy egyik ajtóból sem voltak kifürkészhetőek, köszönhetően a fényviszonyoknak, és az elrendezésnek.



Elérve a folyosószakaszt csendesen húztam be magam után az ajtót, egy disaudiot mormolva rá, ha esetleg korából fakadóan nyikorogna, ne hallhassa meg senki sem. Természetesen, miután sikeresen becsuktam, a varázsigét hatástalanítottam, nehogy ezzel bukjak meg… az esetlegesen és véletlenül erre tévedő személy pont egy ilyen apróság miatt gondolja, meg kell vizsgálnia a helyet. Jó pár lépést tettem előre, mert valahol középtájon akartam elhelyezkedni, ahol kevesebb az esély a szemmel vételezésre. Persze, ha már úgy dönt az illető, átsétál, úgysem lesz mit tenni. Megléphetnék animágusi alakot öltve, de ilyen helyzetekben felesleges a futás… olykor valóban hasznos, ha a szükség tényleg úgy hozza, de ez közel sem nevezhető annak.

A kiválasztott párkány elé lépve felhuppantam rá, majd kényelmesen megvetve a hátam ismét kihalásztam az iskolában órák alatt kötelezően viseletes ing alól a nyakéket, és méregetni kezdtem. Mindig valamiféle választ reméltem tőle, talán a reménytelen helyzet megoldásának kulcsát… talán csak valami apró üzenetet, amit a testvérem rótt rá alig láthatóan… de soha semmi… csak a nyakék és fájdalmas valóság. Olyannyira elmerültem, hogy már csak cipőkoppanások hangjára lettem figyelmes… nem számított ki az, sokkal fájdalmasabb volt az emlék, mint amilyen büntetőmunkára ítélhetnek… az is csak megváltás, mert addig elfoglalom magam.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 20. - 00:11:50
„amit ha feltépnek, sokkal jobban fáj és éget”
Arion.

Ma a többiek úgy döntöttek, hogy a legmesszebbre én menjek – mert ugye én vagyok a legkisebb és hát nem kenyerem az ellentmondás, így hát szó nélkül elvállaltam. A házunk ugye a keleti szárnyban található, így gyönyörűen át kell caplatnom a másik oldalra, hogy ellenőrizzek. Néhány hete vagyok még csak prefektus, és eddig még szerencsére senkit sem füleltem le. Lehet, hogy azért, mert még év eleje van és ekkor még tartanak az „egész évben tanulni fogok és jó leszek”-jellegű fogadások, de nem hiszem, hogy egész évben ilyen mázlim lenne, mint eddig. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy-két Benjamin-jellegű csínykedvelő, akit elő kell majd állítanom.
Az egész épületben félhomály van a forgalmasabb részeken, de a legtöbb helyen immáron koromsötét honol. A diófából készült pálcám ezúttal – mint minden járőrözés alkalmával a kezem ügyében van, s ahol semmit nem látok, ott muszáj vagyok egy lumost suttogni, még akkor is, ha utálnak miatta a portrékon ücsörgő és szunyókáló, kőkorból származó varázslók és boszorkányok. Igazából nem tudnak ártani nekem, hisz csak a dolgomat végzem, ahogyan ők is, mielőtt valaki megfestette őket.

Egyszer-kétszer megbotlom a lábamban vagy a küszöbben – ezen nem is lepődök meg, mert származásom ellenére a balszerencse üldöz, nem pedig mellém áll. Csodálkozom is, hogy miért pont rám esett a választás a prefektusi gárdát illetően, hiszen ilyen kétbalkezes lúzer nem sok szaladgál az iskolában, szóval bizonyára lett volna szalonképesebb ember a helyemre. De ők tudják.
- Lumos!
Csak halkan suttogom, a saját érdekemben. Elsőre igencsak vakít, pedig egy piciny kis fényforrás az egész a pálcám végén, mindössze azért, hogy kevesebbet bukjak fel. Bár, szerintem nekem ez sem elegendő, egy bányászlámpa kellene a fejemre, vagy egy jó erős reflektor… de ebben sem vagyok biztos, hogy elegendő lenne számomra, sőt!
Érzem a huzatot, amely a nyitott ablakok és ajtók között cikázik, felborzolva jó alaposan a hajamat – nem is én lennék, ugye? Halk lépteimet tovább folytatom ennek ellenére a nyugati szárny össze-vissza folyosóin.

Annyira fölöslegesnek tartom ezt a kört, de komolyan! Tuti, hogy azért küldtek ide, hogy szívassanak, hiszen erre a Griffendélesek járőröznek… vagy nem? Ezt nem mondták el a tájékoztatón, csak hogy járőrözni kell. Mindegy is, lehet említették, de bizonyára elbambultam egy fél pillanatra. Általában akkor mondják a fontos infókat, amiket nem tudok leírni, mikor épp leesik a pennám vagy egy fél pillanatra elbambulok. Ezért nyilván én vagyok a hibás, de a pennásért igazán nem!

Amint ilyesmiken merengve lépkedek a szeles folyosón, megakad egy alakon a szemem. Meglepetésemre nem kezd el rohanni, mint valami hülye, hanem türelmesen megvárja, míg odaérek. Bár lehet, hogy nem is hallja, hogy jövök, mert már talán elaludt ott a nagy ücsörgésben. Majd jól kiesik az ablakon! Még csak az hiányozna!
Most tudatosul csak bennem: életem első igazi rajtaütése! Tisztára egy mugli akciófilmbe illő jelenet: rajtaütés, majd a rendőr – vagyis ezúttal én – sorolnám a bűnös jogait, ahogyan az jól bevett szokás. Azonban ez elméletben jól hangzik, a gyakorlat korántsem megy ilyen zökkenőmentesen. Túlságosan anyámasszonykatonája vagyok egy ilyen dologhoz, de milyen menő lett volna!
Odalépek a bűnös mellé, és a pálcámmal megvilágítom az arcát, hogy ébren van-e vagy alszik, meg ugye nem ártana felismerni, hogy kivel van dolgom. Arcról biztos megismerem, kivéve, ha elsős. Őket még nem láttam olyan sokat, hogy megismerjem az arcukat azonnal.
Már közvetlenül mellette állok, és a pálcám fénye kékes árnyalatúra festi sápadtnak tűnő arcát. Iskolai talár van rajta, ebből arra következtetek, hogy elég régóta ülhet már itt.
Jajj, csak legyek egy kicsit magabiztos, hajrá!
- Gyere be azonnal a párkányról, még kiesel a végén! Nem vagy eszednél! – jó, talán elegendő, biztos hallott valamicskét belőle, még ha alszik is, de nem úgy fest.
Ha egy kicsit is figyelmesebb, akkor a szintén kékes árnyalatúra színezett taláromon megpillanthatja a prefektusi jelvényt, és akkor innentől kezdve tudhatja, hogy mi vár rá. Bár úgy nézem, hogy felsőbbéves, szóval bizonyára tudja, hogy mi a teendő ilyenkor.



Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 20. - 17:23:03
# Sydney Hathaway

A koppanások egyre csak közeledtek és közeledtek, szinte bal- és vészjósló visszhangot verve a folyosó egyre korosodó, helyenként mohásnak tetsző falain. Az érkező nem a lépcsőház felől jött, a keleti szárny felől vezető utat választotta. Ez a számításaim szerint három dolgot jelenthetett. Az első voks egy griffendéles prefektus, hiszen a szárny, a helyszín egyértelműen stimmel. A második a keleti szárnyból kiindulva a hollóhátas díszvendég. A legutolsó pedig egyértelműen egy tanár, noha nekik eleddig nem tartozott a bevett szokásaik közé minden napra egy kis sétát beiktatni. Sokan biztosan megpróbáltak volna kereket oldani, félvén a kirótt büntetés elől… erre pedig a sötétség miatt akár esély is lehetett volna, de egyszerűen feleslegesnek tartottam bármit is csinálni. Ténylegesen úgy voltam vele, hogy addig is elfoglalom magam, amíg az esetleges büntetőmunkát végzem. Foley professzor az évnyitót követő pár napban mindig eltekintett tőle, és próbált lelket önteni belém, annak ellenére, hogy jó párszor közöltem már vele, ne kivételezzen, mert nem szeretnék különleges elbánásban részesülni. Mindenkinek megvannak a maga problémái, amit önmagának kell megoldania, ennyire egyszerű a képlet. Tragikus, ami történt, de nem akarom azt, hogy emiatt másképpen viselkedjenek velem. Elvégre, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki, ugyanabban a bánásmódban is kell részesülnöm.

Nem pillantottam oldalra, csak amikor az érkező megemelve a pálcáját az arcom felé világított az annak hegyét díszítő, lumos igének köszönhető haloványkékes fénnyel. Minthogy a szemeim az éjszakai sötétség viszonyait szokták, a fényforrás hatására természetesen hunyorogva, alig kilátva a szemhéjaim alól próbáltam felmérni, kivel is lehet dolgom. Megemelve jobbomat a varázstárgy elé helyeztem azt, hogy némileg tompítsam a hatást, ezzel együtt pedig a szemembe nyilalló szúró fájdalmat. A folyosó árnyhatásainak köszönhetően csak egy sötét pacát sikerült kivennem, olybá festett az illető, mint valamiféle füstgomoly szellemkép… csak a hangja árulta el, hogy egy lánnyal van dolgom. Legalábbis reméltem, mert ha mégsem, az igen komoly kérdéseket vetett volna fel bennem.

A hallott mondatot értékelve azonnal summáztam magamban, olyan emberrel van dolgom, aki valószínűleg első ízben viselhette prefektusi kitüntető címerét. Egy határozottabb, tapasztaltabb másképpen állt volna a dolgokhoz, ezt bizton mondhatom a közelmúlt eseményeinek fényében… hiszen párszor már sikerült meglátogatnom a házam fejének irodáját. Az utasításnak hangzó, azonban dallamosan csengő hangszín alapján inkább kérésnek betudott formát követően elfordítottam a fejem, hogy amíg tápászkodom, ne kelljen kifolynia a szemeimnek. Oldalra dobtam a két lábamat, majd a kezemmel eltaszítottam magam, hogy végül a folyosó hideg betontalaján landolhassak. Leporolva, és kisimítva a taláromat vártam a fejleményeket, vajon mi lesz a következő lépés. Természetesen éltem a gyanúperrel, hogy a címerem alapján a megfelelő személyhez vezet. Újra felé fordítva szürkésen borókás tekintetemet állapítottam meg, hogy egy közel velem magas lányról van szó… a foltok lassan alakultak át, így egyre formálódott a sziluettje, és öltött képet az engem megfogónak. Letekintve egy pillanatra a mellkasára azonnal feltűnt a jelvény mellett a hollóhát címere is.
- Mehetünk is?
Kérdeztem tőle szűkszavúan, általában nem tellett többre a részemről pár szónál. Berögződött szokás volt. Amióta meghalt a testvérem, még kevesebbet beszéltem, mint annakidején… már ha ilyet lehet egyáltalán mondani. Azelőtt sem tartoztam a közlékeny emberek népes táborába, inkább a szűkszavú, csak akkor, amikor szükséges felszólalókét erősbítettem. A kérdés közben megemeltem a balomat, majd az ingem és talárom felett mellkasomon lógó medaliont körbemarkolva visszasüllyesztettem az ereklyét a helyére, a felső ruházatom rejtekébe.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 20. - 22:07:11
„borókás tekintet”
Arion.

Igazából valami olyasmire számítottam, hogy majd jól lehurrog, vagy legalábbis megjegyzi, hogy ne tartsam az orra alá a világító pálcámat, de ezzel szemben semmi szóbeli reakció nem érkezett a felszólításra. Meglehet, hogy inkább kétségbeesett üvöltésnek hallatszott, mivel erélyesen nem igazán szoktam felszólalni, itt pedig úgy kellett volna. Jól van na, hát gyakorolni kell! Pár hónap múlva már biztosan nem leszek ilyen kétballábas. Csak a jobbját emelte fel, hogy jobban megszemlélje a rajtaütőt, vagyis engem. A kis fényforrás nem igazán világította meg az arcomat, de valamicskét biztosan ki tudott venni a fejemből.

Hátrább lépek pár lépést, hogy akadálytalanul bejöhessen az ablakból, ha már szóltam neki, hogy ejnye-bejnye. Figyelemmel kísérem a mozdulatsort, ahogyan félig megvakulva a pálcám fényétől leugrik a párkányról – remélem, hogy a megfelelő irányba – ugyanis én sem látok ám sokkal jobban, de ha meg nem lenne a fény, akár meg is lóghatna előlem, az pedig nem lenne szerencsés. Mikor sikeresen földet ér a folyosó talaján, ekkor tudom csak jobban szemügyre venni a bűnöst: Griffendéles – mutatja a talárján díszelgő címer.
Valami bigyó lóg a nyakában, valami medál vagy valami hasonló, azt babrálta éppen, amikor elkaptam. Most is macerálja, el is rejti előlem, még mielőtt jobban meg tudnám nézni magamnak. Biztos valami lánytól kaphatta vagy ilyesmi. Na ilyet nem fogok én soha kapni egy fiútól sem.

Úgy hallom, hogy volt már dolga hozzám hasonlóval, hiszen tudja, hogy a rajtaütés után mi következik. Nos igen, vinnem kellene de Crasso tanár úrhoz, az újdonsült házvezetőmhöz, aki az új rendszernek köszönhetően igencsak szigorú, legalábbis szigorúsága sokszorosa az egykori házvezetőmének, Flitwick professzornak. A professzor bizonyára megdorgálta volna a fiút és könnyedén elhajtotta volna annak reményében, hogy jó útra tér, de ezek az idők már elmúltak, már más szelek fújnak. Rossz, hideg szelek.

- Nos igen. Úgy látom, tudod, hogy mi következik. Én hollóhátas vagyok, és a szabály szerint a házvezetőmnél kell megjelennem veled. Át kell jönnöd velem a keleti szárnyba, ott van de Crasso tanár úr irodája. – mondom a hivatalos szöveget, bizonyára az agyára ment már az évek alatt. Nem tudom, hogy hányadikos lehet, talán felsőbb éves, elég ritkán látom a folyosón. Az udvaron észrevettem már párszor, általában egyedül ücsörög.
Olyan szomorkásnak tűnik a tekintete még ebben a szörnyű fényben is, nincs szívem még büntetőmunkára is küldeni.
Ajj, én meg a lágy szívem! Szörnyű vagyok! Viszont nem úszhatja meg annyival, hogy elengedem, valamit természetesen kérnem kell a jóságomért cserébe, de hogy mit, azt még nem tudom. Azt sem tudom még, hogy kivel van dolgom, talán előbb jobb lenne, ha kifaggatnám. Prefektus vagyok, nem? Fel kell vennem a jegyzőkönyvet, vagy mi… A pálcát meg talán el kellene oltanom, hogy nehogy lefüleljen egy portré és beköpjenek valakinek, például a házvezetőmnek, mert akkor jól kikapok, pedig én sosem járok tilosban, és oda lenne az imázsom! Nah, mondjuk annak mindegy, szürke egér maradnék attól, szóval igazából mindegy is, szerintem míg nem lettem prefektus, nem is tudtak a létezésemről.

Eloltom egy könnyed mozdulattal a pálcát egy nox-ot suttogva. Nincs annyira sötét, a telihold jobb fényforrás, mint a pálcám, erre hamarabb is gondolhattam volna… Nem is én lennék. Előnyösebb is a sötét abból a szempontból, hogy ha elpirulok, akkor az egyáltalán nem látszik, hát ez szuper!
Akkor kezdem is a jegyzőkönyv felvételét, miközben útnak indulok lassacskán az egyik irányba.
- Szóval ki is vagy? Jól látom, hogy a Griffendélből való vagy? Igaz, nincs messze a klubhelyiségetek, nem meglepő. – fejezem be végre a fecsegést, ilyenkor annyira idegesítem saját magamat, hogy legszívesebben a fejemre ültetnék egy nagy trollt.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 22. - 19:54:29
# Sydney Hathaway


A rövid és egyben tömör kérdésemre valamilyen szinten meglepő választ kaptam, azonban erre csak a bal szemöldököm alig észrevehető, reflexszerű emelkedése engedett következtetni. Ez, ha a lányka jó megfigyelő volt, és a félhomály ellenére kifürkészte, rájöhetett, hogy nem értésemet hivatott kifejezni. Eleddig valahányszor probléma merült fel az egyes tilosban járások okán, mindig a saját hátvezetőhöz vittek a prefektustársai, persze a saját kis előadásukat követően, amelyeket jobbára unott fejjel hallgattam végig. Voltak olyanok, akik kárörvendéssel töltötték az egész utat, és voltak olyanok is, akik jómaguk próbáltak meg rendre nevelni szavaikkal. Egyik sem érdekelt igazán, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy velem az iskola házszabályzata szerint egyenrangú fél ne mondja meg, mit tehetek és mit nem. A prefektusi jelvény semmi egyébre nem jogosítja fel, csak arra, hogy szépen és illedelmesen figyelmeztessen, valamint kérjen. Elviekben azoknak kellene megadatnia, akik letettek valamit az asztalra házukban és évfolyamukban egyaránt. Ez azonban nem mindig történik így… olykor bizony olyan emberek mellkasára kerül a jelvény, akiknek a legkevesebb közük sincs hozzá, semmilyen formában. Az embernek idejekorán meg kell tanulnia és be kell látnia, seggnyalónak lenni előretörést jelent… tisztelet persze a kivételnek, mint az itt megjelent angyallelkületű lányka – legalábbis eddigi megnyilvánulásai alapján, tanulmányi eredményei ismerete nélkül csak ezekre támaszkodhatom -. A házpontok tekintetében az elfogások alkalmával soha nem mutattam aggodalmat, mert noha abban igaza volt az iskola vezetésének, kell az egészséges verseny, viszont arra nem figyeltek, hogy ezt egyesek már-már eposzi magasságokba emelték. Visszatérve az alig fél másodpercig futó gondolatok mezejéről oldalra pillantottam, majd megvonva a vállamat indultam meg utána, hogy pár lépést követően fel is zárkózhassak. Felvéve az ő tempóját tartottam a lépést, és hallgattam a mondókáját. Nem nagyon izgatta fel az egyesek szerint sekélyes lelki világomat, hogy kinek mondjuk el a dolgot, de Crassonak, vagy másnak, úgyis jelentenie kell majd a házvezetőm felé. Persze a Roxfortban igen sok szabály változott meg, és az új tanárok majdhogynem mindegyike kicsit sokat képzel magáról. Amennyiben nem tesz eleget kötelezettségének, és nem szól Foley professzornak, úgy azt bizonyosan szóvá fogom tenni neki, és megérdeklődöm, ha ő nem tartja be a szabályokat, hogyan várhatja el másoktól. Már most borítékolom a válaszát.

A diáktársam varázslatával itatott pálcafény megszűnését követően már csak a hold kótyagos árnyéka világított be a folyosóra az ablakokon keresztül, mintegy megfoghatatlan lepelként. A porszemek játéka tisztán kivehető volt. Az engem megfogó névről ismeretlen volt számomra, azonban a nagyteremben és a folyosókon már tavaly is láttam párszor. Szavainak hanglejtése egy túlzottan félénk jellemről tanúskodott, míg jelentésük elárulta, más, mint a többi prefektus. Értelmesebbnek hatott, nem arról próbált meggyőzni, hogy a jelvénnyel a mellkasán ő bizony mindenekfelett áll… eddig legalábbis.
- O’Niell, Arion...
Kezdtem bele az általa kérdezettek megválaszolásába, ahogyan eddig is, bársonyosan nyugalmas hangszínnel, tömör és lényegre törő információkkal. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy Bagolytól mit fogok ezért kapni újfent. Mindig megvolt a dorgálás a részéről, ha lebuktam, és jobbára szívesen elkísért volna a feladat végrehajtására is, ha nem tekintenek el tőle.
- … griffendél, hatodév.
Mást nem igazán kellett tudnia, ezzel már bőven elegendőt tud rólam, hogy házvezetőjének átadjon megőrzésre. A válaszok alatt természetesen felé fordítottam tekintetem, úgy gondoltam illendő, ha valakihez beszélek, hát azt szemtől szembe tegyem, ne pedig mögötte. Azt követően persze előre szegtem a fejem, és az előttem lévő szakaszt méregettem, már ha nem szólt… mert akkor kitűntettem a figyelmemmel.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 22. - 23:50:00
„kótyagos árnyék”
Arion.

Úgy veszem észre, hogy nem volt neki új az általam előadott kis monológ, tehát máskor is volt már dolga hozzám hasonlóval. Pedig – már amennyit látok belőle – nem tűnik olyan rosszfiúnak, mint azok, akik ilyenkor kiszöknek éjjelente. Viszont elég furcsa fejet vág, mikor közlöm vele, hogy de Crasso úrhoz viszem, nem pedig Foley professzorhoz. Pedig igazából szívesebben vinném Foley-hoz, mivel ő a kedvencem – rémes tantárgya ellenére is. Azonban újabban egy olyan trend jellemző, hogy de Crasso tanár úr olykor megjelenik a prefektusok gyülekezőhelyén, és megkérdezi, hogy „volt-e kapás”. Ezért praktikusabb hozzá vinni az „elejtett áldozatot”, még akkor is, ha nem Hollóhátas. Pedig igazából Foley tanár úr tudná megbüntetni a házából való nebulót, de jobbnak látom, ha a saját hátvezetőmhöz viszem, mint elfogott zsákmányt.

Illetve… csak vinném. Vagyis nem tudom eldönteni. Töprengenem kell még rajta egy kicsit. Ha semmi baja nincsen, és genetikailag ilyen szomorú a feje, akkor viszem, de ha tényleg nyomja valami a lelkét, akkor sajnálnám előállíttatni szegénykét. Még jobban törjön össze egy könyörtelen büntetőmunka miatt? Áh, nem vagyok én annyira gonosz… Meg egyébként is, kezdő vagyok még!

Továbbra is mozgásban vagyok, valamerre haladok, talán arra, amerről jöttem. Vagy a másik irányból jöttem? Egy pillanatra elbizonytalanodom, talán ez látszik is az arcomon. Annyira egyformák a folyosók, és ha elbambulva megyek végig rajtuk – ami elég gyakori jelenség –, akkor sanszos, hogy el tudok tévedni. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Vigyem de Crassohoz, vagy engedjem útjára, megígértetve vele, hogy visszamegy a házához? Nem. Inkább odáig elkísérem, ezzel együtt ellátom prefektusi feladatomat is, mivel járőrözök a folyosón. Az már más tészta, hogy merre, de lényeg, hogy nem görnyedek egy könyv fölött a kh-ban, ahogyan azt most leginkább szeretném.

- Aha, szóval Arion vagy. – állapítom meg a tömör bemutatkozásából. Kellemes hangja van, de nem igazán szereti használni, ahogy észreveszem, mivel mióta rábukkantam, három szónál többet nem mondott, én pedig már egy kisregényt is előadtam, pedig nem vagyok nagy beszélgetős, viszont megesik, hogy rám jön, és mégis. Talán az örökös egyedüllét az oka, és hiába mondok el mindent Hópihének, ő nem fog válaszolni nekem, csupán meghallgat, azonban már ez is sokat jelent nekem. – Én Sydney Hathaway vagyok. – mondom válaszként a bemutatkozására, bár igazából a részéről nyilván nem olyan bemutatkozás volt, mint részemről, mivel a kérésemre mondta el a nevét. Nyilván semmit nem jelent neki a nevem, de gondoltam elmondom neki, ne gondolja, hogy bunkó vagyok, és be sem mutatkozom, ha már megkérdeztem az övét. A jéghideg jobbomat is nyújtom, ha észreveszi, és elfogadja, bár ebben a sötétben nem biztos. Én is jó helyen kezdek el ismerkedni, gratulálok magamnak.
- Én ötödikes vagyok, öhm… prefektus lettem az évben… - motyogom magam elé bámulva a sötétségbe, és legszívesebben eldugaszolnám a számat egy jó nagy mandragóragyökérel vagy valamivel, ami le tudja állítani a fecsegésemet. Ilyenkor utálom magamat, de mégsem tudok uralkodni (?) magamon. Igen jól jönne a fejemre az a troll, komolyan. Nem is kérdezett tőlem semmit, mi a fenének mondok magamról bármit is? Egyébként is tudja, hogy prefektus vagyok, máskülönben mit a nyavalyát keresnék a folyosón az éjszaka közepén?! Ehh...

Utálom, hogy egyre többet viaskodok saját magammal. Nem azt teszem vagy mondom, amit a fejem akar, és nem tudom, mit tudnék ez ellen tenni. Talán el kellene mennem Miss Lixfise-hez, hátha van valami gyógymód erre a gyogyós fejemre.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 24. - 13:42:28
# Sydney Hathaway

A keleti szárny felé vezető folyosószakaszt elzáró ajtó egyre közelebb került, pedig szépen lassan haladtunk, afféle öregurasnak mondható tempóban. Úgy festhetett, mintha csak régi barátok lennénk, és összefutottunk volna egy kellemes beszélgetésre ezen a kései órán. Még így, a fényhomályt keresztülszelő holdfénylepleken át is ki tudtam venni a kovácsoltvassal szegett míves falapot, ahonnan percekkel ezelőtt a hollóhátas prefektus érkezett, majd azt követően lefülelt. Olykor azért oldalra pillantottam, hogy figyeljem, a másik meg akar-e szólítani, szeretne-e ódákat zengeni arról, miért is tilos éjnek idején, takarodó után idekint egy diáknak. Az egyik ilyen sanda pillanatban egy elbátortalanodott hátrapillantást is sikerült elcsípnem tőle. A válla felett mérte végig a hátrahagyott szakaszt… így, ebben a sejtelmes, halovány vajszín fénnyel itatott megvilágításban egészen helyesnek tűnt, és ártatlannak egyaránt. Egyszerűen nem fért e fejembe, hogyan választhatták be egy olyan feladatkörbe, amely pofátlanságot és bizonyos fokú dominanciát követel. Azért az iskolai eredmények nem feltétlenül elegendőek ilyesmi ellátásához, persze mindenképpen szükségszerűek. Az eddigi megmozdulásai, szavai mind-mind arra utaltak, hogy egy nyugodt, kedves leányzóval van dolgom, aki inkább a szolidabb vonalat képviseli, sem, mint az erőszakosabbat. Persze mindennek oka van, amit háttér információk nélkül megkérdőjelezni botorság. A bizonytalan pillantásokat nem tudtam pontosan mire vélni, de éltem a gyanúval, hogy a lányka esetlegesen elgondolkodott, jó irányba haladunk-e… vagy egyszerűen csak meggondolta magát, és mégsem de Crassohoz akar vinni? A válasz tulajdonképpen érdekes, és kihat majd a hetemre, de kérdezni feleslegesen nem akartam. Minthogy szabályt szegtem, viselni kellett a következményeket, legyenek azok bármilyenek is.

Ahogyan ismét előre szegtem a fejem, szinte abban a másodpercben csendült fel újfent a Seraphéhoz hasonlatos, kellemesen üdítő, és szelíden dallomos hang. Felé fordulva hallgattam szavait, amelyben mintegy memoriterként elismételte a nevem, majd jómaga is bemutatkozást intézett felém. Mások általában arra sem méltattak, hogy szót hagyjanak nekem… nem mintha éltem volna a lehetőséggel. Régen nem mosolyogtam már, idejét sem tudom megmondani mikor utoljára… de most elkapott az érzés. Egy kicsi, halovány ajakgörbületre. De mielőtt megtörténhetett volna, valami belső kontroll megfékezte a cselekedetet. Abban a pillanatban sújtott rám a rosszkedv… szörnyen éreztem magam, arra gondolván, van képem és kedvem mosolyogni, miközben a testvérem emlékét őrzöm a nyakamban? Vagy éppen az édesapámét ott legbelül? Elfordítva a tekintetem inkább kinéztem az ablakon, hátha jön valami égi áldás válaszként a helyenként árnyba borult tájtól, a szürkés gomolyfellegektől, az öreg, kráterekkel barázdált Holdtól a lelkem megnyugtatásaként. Bíztam benne, hogy nem veszi tolakodásnak, vagy éppen tart bunkónak emiatt… de kellett pár másodperc, amíg rendezem magamban a sorokat. Bagoly sokszor mondta már, hogy ezek a röpke pillanatok nem a szeretteim emléke ellen szólnak, de nálam tovább tartott feldolgozni és megemészteni, mint nála. Pár szippantás a kellemesen hűvöskés levegőből megtette a hatását, ha újult erővel nem is, de valamivel tisztább fejjel szólaltam meg. Rátekintettem, kerestem a szemkontaktust… etikett órákon azt tanították, ez az egyik alapeleme a beszélgetésnek. Azok nem szeretnek a másik szemébe nézni, akiknek rejtegetni valójuk van. Elfogadván a jobbot torpantam meg, majd úri körökben szokásos módon emeltem a jéghideg, mégis bársonyos kezet a számhoz. Apró, szinte leheletnyi csók, majd nyugalmas, tiszta és bársonyos hang.
- Hölgyem! Oly bájos a név, mint akihez tartozik.
Az igazat megvallva nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, soha nem volt még ilyen dalos kedvű elfogóm, aki nemhogy letorkollt, de még kedvesnek lenni is sikerült neki. A szójárásom és szófordulataim talán meglepőek, de így neveltek gyermekkorom óta... nem szerettem azt a szlenget, amit sokan használtak a diáktársaim közül.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 24. - 21:31:55
„fényhomályt keresztülszelő holdfénylepel”
Arion.


 
Lassan megyünk egymás mellett, Arion is felveszi immáron az én bizonytalan tempómat, de azt nem tudom, hogy észrevette-e a bizonytalanságomat az iránnyal kapcsolatban. De mindegy is, remélem, hogy nem, mivel most már látom, hogy merre megyünk: a keleti szárny bejárata felé. Erre lesz de Crasso úr irodája is, bizonyára nem tartja meglepőnek az irányt, mivel azt mondtam neki, hogy hozzá megyünk majd. Egyébként szerintem most nincs bent, esténként általában nincs az irodában, a járőrözés végére szokott megérkezni, mindig kinti ruhát visel, szóval úgy vélem, hogy ilyenkor az iskolán kívül tartózkodik. Bár azt nem tudom, hogy a bűnös hollósokat hová viszik akkor, talán az irodája előtt kell várakozni vagy valami. Ezt szerintem majd megkérdezem a felsőbb éves prefektustársaimtól, ők bizonyára otthonosabban mozognak ebben a témában.

  Szóval akkor átmegyünk a Holló szárnyába, bár még az összekötő folyosók miatt kicsit messzebb van, de szerintem majd azt fogom csinálni, hogy nem tudom. De tuti nem árulom be, tényleg olyan szomorú az arca, biztos vagyok benne, hogy valami nyomja a lelkét. Ezt abból is látom, hogy ha nem szólok hozzá, azonnal a földet kezdi el bámulni, remekül kivehető úgy, hogy a holdfény mögüle érkezik. Nem igazán úgy fest, hogy amiatt szomorkodna, hogy elkaptam, ahhoz túlságosan is könnyen beadta a derekát, hogy elviszem a tanárhoz, szóval ebből azt tudom leszűrni, hogy más lehet a probléma.

  Legnagyobb meglepetésemre mikor a kezemet nyújtom, megáll. Megfogja a jeges mancsot, majd ajkaihoz emeli, mint valami tizennyolcadik századi úriember. Megtorpanok majd szájtátva figyelem a mozdulatsort. Mindenre fel voltam készülve – hogy nem fogadja el, hogy megrázza jó alaposan úgy, hogy kiszakad a kezem, de erre abszolút nem. Még sosem kaptam kézcsókot eddigi életem során! Remélem, hogy nem fagy hozzá a jéghideg kezem az ajkához, mert úgy egészen érdekesen néznénk ki. Miután meg eltávolodik tőle a kezem, megszólal, nem is akármit mond. BÓKOL. Nekem?! Fel kell jegyeznem ezt a napot a naptáramba, mert eddig még ilyen sem volt! Ez az „első”-k napja! Vajon mi vár még rám ma?
A bóktól teljesen elpirulok, mi más történne?! Szerencsére a sápadt holdfény kevés ahhoz, hogy mindez láthatóvá váljon, tehát ezúttal ezt a titkot meg tudom tartani magamnak.

 - Öhm… - kezdem a szokásos módon - … köszönöm! – nyögöm ki nagy nehezen. A bókot elvileg meg kell köszönni, de hogy utána mit kell mondani, azt nem tudom. Inkább semmit nem mondok és a hátam mögé rejtem a kezemet, hogy el ne kapja még egyszer. Most már hirtelen hőmérsékletet vált a testem és a hűvösséget forróság váltja fel, nyilván azért, mert az összes vér az arcomba tódult hirtelen. Megszoktam már, és szívesen elhagynám valahol ezt a rémes tulajdonságot, de sajnos eddig még nem sikerült.
  Lassan kezdek magamhoz térni és valamit mondanom kellene, hogy ne slattyogjunk egymás mellett szótlanul, de nem igazán jut eszembe semmi. Nem akarok belegázolni a lelkébe és megkérdezni, hogy mi a baja, de legszívesebben azt tenném. De nem is biztos, hogy szomorú, majd ha kiérünk a fáklyás folyosóra, akkor jobban látni fogom, és szemügyre vehetem.

 - Szóval… Arionnak szoktak hívni? Vagy van valami beceneved? – próbálkozom továbbra is a csevegéssel, ez annyira nem is tolakodó, vagyis szerintem ez egy tök korrekt kérdés, remélem, hogy ő is így gondolja. Ha még sincs kedve a csevejhez, biztos nem fog válaszolni.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 25. - 14:45:02
# Sydney Hathaway


A kézcsókot, és a bemutatkozásra válaszként adott illedelmes felszólalást követően a lány elhúzta a kezét. Elrejtette a háta mögé. Mivel az arca java része árnyékban volt, így csak habogásából tudtam következtetni arra, hogy zavarba jött a stílustól, meg általánosságban véve a helyzettől magától is. Nem hibáztatom érte, hiszen manapság az ilyesmi nem éppen megszokott és hétköznapi. Régen, nagyon régen ez egy átlagos köszöntésként hatott csak, nem jelentett se többet, sem pedig kevesebbet, mint a tiszteletadást a hölgyek számára a férfiak részéről. Keménykalaposan neveltek, a régi korok egy darabját ültették belém írmagként. Mára olyannyira kiment a divatból az ékes szójárás, helyét a szleng vette át, a jelentések, a tartalmak is gyökeresen változtak, mintha minden a feje tetejére állt volna. Az emberek elfelejtették, mi az, ami számít, és mi nem. Napjainkban már akkor használják ezen cifrának tűnő szófordulatokat a fiatalok, ha bókolni, imponálni szeretnének, meghódítani a szívet. Annyira eltorzult a világunk, hogy egy efféle régi vágású köszöntés jelentéstartalma ennyire eldeformálódott. Arról már nem is beszélve, hogy a lányokban emiatt kihalt az a régi és igazi tartás, mondhatni üres szavakért kaphatók meg. Régen ez elvárás volt, aki nem e formán köszöntötte a női társadalom tagjait, azt jogszerűen egy alpári parasztnak minősítették.

A rövidke állomásozást megszakítandó ismét megindultunk a keleti szárny már alig pár lépésre lévő ajtaja felé. Sydneyn érezni lehetett, ahogyan én sem, ő sem tudta hová tenni ezt az egészet. Nekem igazából a meglepő a nyitottsága volt, amely jelen időkben nem biztos, hogy a legkifizetődőbb. Úgy pedig pláne nem, ha mellé még kedvesség is párosul, és egy csipetnyi szendeség. Számára nem csodáltam, hogy nem mindennapi az elfogás. Biztos vagyok benne, hogy a császkálók és kódorgók javarésze ingerültebben szokott reagálni… hiszen fájdalmas beismerni önnön tehetetlenségünket, amelyet a lebukással együtt a prefektusok az orruk alá tolnak. Számomra nem nehéz, mindig is azt tanították, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért, ha már voltam olyan botor, hogy elkövettem. A helyzet mentésének érdekében a mellettem sétáló azért próbálkozott, bár megvallom őszintén, ahogyan soha, most sem voltam túlzottan beszédes kedvemben. Természetes dolog, hogy tanórákon teljes, kerek mondattal válaszolok… azonban a diáktársakkal inkább távolságtartó viselkedést szoktam folytatni… vagy, ha már szükségszerű a szocializáció, hát keveset fecserészek.
- Aero!
Válaszoltam ismét röviden és tömören a kérdésre, amely becenevemet hivatott felfedni útitársam számára. Egy kicsit sajnáltam szegényt, ahogyan törte magát, hogy kellemesebbé tegye az amúgy elbaltázott helyzetet, én meg szavakkal válaszoltam, cseppet sem segítőkészen.

A folyosó végétől alig pár lépésre megszaporáztam a lépteimet, természetesen figyeltem arra, nehogy úgy fessen, mintha menekülni szeretnék. Nem állt szándékomban, bár erre az eddigi viselkedésem alapján mindenképpen rá kellett, hogy jöjjön. A kilincset megmarkolva lenyomtam, majd kinyitottam az ajtót, ezzel szabaddá téve utunkat az átvezető szakaszra. Természetesen félreléptem, szabad balommal pedig jeleztem, hölgyeké az elsőbbség. Törzsem kissé előre döntöttem, fejem pedig enyhén oldalra billentettem. Kíváncsi voltam rá, vajon folyamatosan szemmel tart-e majd, tartani fog attól, hogy rávágom az ajtót, és futásnak eredek az ellenkező irányba… vagy ne adja Merlin, megátkozom, amíg hátát mutatja felém. Persze eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, de érdekes helyzet, abból a szempontból biztosan, mennyi bizalom épült ki ilyen rövid idő alatt. Tény, bizalomként még bőven nem kezelhető, de egyfajta kölcsönös megértésnek, engedménynek mindenképpen.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 25. - 20:47:14
„kölcsönös megértés”
Arion.


 
   Néma csendben lépkedünk egymás mellett, csak az én hülye kérdéseim törik meg olykor az éjszaka csöndjét és visszhangoznak csendes suttogásként a mögöttünk hagyott hosszú, huzatos folyosón. Nos, eddig úgy fest, hogy ez egy egyoldalú kommunikáció, pontosabban én beszélek és kérdezek, ő pedig válaszol. Tisztára mintha én lennék a tanár, ő pedig a diák, aki épp felel. Eléggé nem tetszik nekem ez, szerintem ha így folytatja, ennyire érdektelenül, akkor hamar feladom a tőlem egyébként sem megszokott kérdezősködést és fecsegést.

  Csak szerettem volna beszélgetni valakivel, aki valamelyest normálisabb, mint a legtöbb körülöttem élő ember, de úgy fest, hogy tévedtem. Az árvaházban bezzeg élnek olyan emberek, akik sokkal többet érnek, mint egy-egy könyv fölött gubbasztó nagyokos hollóhátas diáktársam. De hát ilyen az élet, sajnos nekem nem akar összejönni, de egyszer majd csak kimászok a gödörből remélem.
  Nincs elég bátorságom ahhoz, hogy kitörjek és megváltozzak. Nem akarok.

  Kérdésemre természetesen ezúttal is tőmondatos – sőt egyszavas – válasz érkezett, lassan kezdem megszokni. Én hülye eddig nem vettem észre, hogy nincs kedve hozzám… De a felismerés nem rendít meg igazából, mivel már megszoktam. Csak annyiból furcsa, hogy ezúttal én próbáltam közeledni, nem pedig mások hozzám. Biztos ez a jel, hogy halálosan unalmas személy vagyok, akit csak a pávagalambja képes elviselni hosszú távon, senki más.

  Na azért ha már hajlandó volt elmondani a becenevét, akkor nem hagyom szó nélkül, addig sem megyünk csendben egymás mellett, de nem fűzöm tovább a beszélgetést, mert teljesen felesleges, úgyis csak teher számára a beszélgetés. Biztosan valami súlyos dolog történt vele, azért ennyire szomorú… Tudom én, hogy milyen ez. Viszont ő azt lehet, hogy nem tudja, hogy egyedül nem fog tudni megbirkózni vele.
  - Aero? – kérdezem egy kis mosollyal az arcomon, ezt talán a meglepettség festette fel. – Mint az a buborékos mugli csoki? Azt szeretem! – mondom csak úgy magamnak, őt bizonyára nem érdekli majd, meg egyébként is, nyilván varázsló szülők gyereke, kizárt, hogy ismerne ilyen mugli dolgokat, mint én. Ritka, az olyan varázsló, aki nagyon jól ismeri a muglik világát. Én hiába születtem varázslók gyermekeként, mégis olyan, mintha muglinak születtem volna, mivel mindig közöttük éltünk és az árvaházban továbbra is közöttük élek.

  Már látom az ajtó alatt átszűrődő fényt, amely a keleti szárny folyosójáról szűrődik át. A foglyom kicsit meggyorsítja a lépteit és már nyitja is nekem az ajtót. Igazán gáláns lépés, a kézcsók után nem is csodálkozom ezen igazából.  Vajon az előző évszázadból jött és valami szellem? Ha kilépek a fáklyás folyosóra, akkor lehet, hogy eltűnik? De hiszen Griffendéles talárt visel, szóval biztos, hogy él.
 - Köszi! – motyogom neki, mikor kienged az ajtón, majd hátra is fordulok azonnal, hogy minél hamarabb szemügyre vehessem az arcát. Meg legalább nem tud megszökni előlem, bár egy ilyen gentleman-től nem is várnék ilyesmi lépést.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 28. - 15:09:52
# Sydney Hathaway


Az ajtó kinyitását követően csendesen figyeltem, ahogyan elhalad mellettem. Ez is egy olyan dolog volt a részemről, amit teljesen és tökéletesen természetesnek vettem. Az etikett magánórákon rengeteget okítottak az egyes helyzetekben kellő viselkedési formákról, és ami másnak esetleg meg sem fordult a fejében, az számomra alapvető udvariassági formulának minősült. Természetesen, ahogyan megdöntöttem a törzsem, a közelségből fakadóan akaratlan is éreztem lélegzetvétel közben a kellemesen lágy illatát, nehéz lett volna bármihez is hasonlítani, de megfogott. Egyértelműen jól választotta meg a parfümöt, vagy amit éppen használt… utalt a jellemére, és a folyamatosan pozitívnak mondható viselkedésére. Amennyiben mégis meg kellett volna fogalmaznom, mit is váltott ki belőlem, azt válaszoltam volna, olyan érzés kerített hatalmába amikor megéreztem, mintha egy szabad, üde mezőre léptem volna, amelynek közepét megannyi színpompás virágszál borítja. Amint átlépte a köszöböt, felegyenesedtem, majd előre lépve egyet, most már normális fényviszonyok mellett tekintettem mélyen a szemébe. Noha már a gyérebb megvilágítású, árnyfátyolos folyosón is kivehetőek voltak pirospozsgás mosolygerezdjei, ezek most csak még jobban kihozták csodálatosan finom vonásait.

Minthogy megfordult, és nem mozdult, jómagam is megtorpantam, emiatt esélyem sem volt behúzni magam mögött az ajtót. Pár másodpercig néma csendben álldogálva méregettük egymást, majd, hogy oldjam valamelyest a csendet, tőlem szokatlan módon, de megszólaltam. Nem volt rám jellemző, mégis úgy éreztem, kezdek az idegeire menni, a szeme elárulta, hogy rossz néven veszi a hozzáállásomat. Nem akartam semmi rosszat neki, sem pedig úgy megmaradni benne, mint valami ütődött, világtól elfordult, így hallgatván Thomas folyamatos unszolására, szocializálódni kezdtem. Persze csak módjával, lépésről lépésre.
- Nem ismerem azt a fajta csokoládét, melyet említettél…
A hangszín egyértelműen úgy alakult, hogy érezze, nem fejeztem be a mondatot, csupán pár másodperc szünetet tartok, afféle hatásszünet okán. Nem mellékesen, így, hogy említette, érdekelt, milyen csokoládé is lehet a szóban forgó. A varázsvilág édességein kívül nem ismertem más fajtát, a szüleim soha nem szereztek be semmit a mugli világból.
- … de örülök, hogy szereted!
Egy lépést közelebb lépve hozzá szorítottam ki kettőnk közöl a távolságot, amely így megközelítőleg féllépésnyire apadt, majd hátra sem tekintve húztam be az ajtót. Az természetesen korából adódóan tökéletesen nyikorogva hirdette, a folyosón bizony valaki jár. Minthogy a hangszín, ahogy korábban, most is sugallta, a monológnak még nincs vége, nyugodt és kellemes hangon folytattam.
- Így a nevem hallatán talán nem szófukarságom lesz az első, ami eszedbe jut.
Soha nem tagadtam, hogy nem vagyok a beszélgetés művésze, viszont azt sem szerettem volna, ha emiatt valaki idegesítőnek tart, és többé nem keresi a társaságom. Az olyan embereknél persze nem probléma, akik nem nyerték el a tetszésem, vagy nem feleltek meg ízlésemnek… de akivel tehettem, azért tartottam a kapcsolatot. Új kapcsolatok pedig sohasem ártottak.
- Visszatérve a kérdésedre pedig, a becenevemet a nevem faragását követően a vándorsólymok miatti szeretetem miatt ragasztották rám.
Annyira még nem ismertem a lányt, hogy megosszam vele, animágus vagyok. Nem tartozik senkire, csak azokra, akik már elnyerték a bizalmamat. Ezekben a vészterhes időkben fegyvertény, ha az ember nem játssza ki magáról az összes kártyalapját.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 28. - 21:53:25
„pirospozsgás mosolygerezd”
Arion.


 
 Nahát! Még itt van! Mégsem szellem!
  Kissé meglepődöm, mikor kilép a fényre az árnyból, és lám, nem tévedtem, mikor úgy láttam, hogy szomorú, most már látom az arcát is százszázalékosan, és igen. Hát ez nem fog menni nekem… nem fogom előállíttatni szegény szomorú arcú fiút, aki még szótlan is, bár ez utóbbi kissé idegesít, de már úgysem sokáig megyünk együtt, hamarosan odaérünk az irodához, ahol előre láthatólag nem lesz senki, vagy ha lesznek is, csak az elkapott bűnösök fognak sorban állni kegyelemért. Kicsit talán feltűnően bámuljuk egymást, jobb lenne, ha… ha indulnánk. Igen.
  Balra kellene menni, de mi jobbra fogunk indulni, úgyis körfolyosóra érkeztünk, tehát mindegy, hogy merre megyünk, mindenképp útba fogjuk ejteni az ominózus irodát.

  Addig meddig merengek a dolgokon, a látottakon, hogy azt veszem észre, hogy Arion hozzám beszél. Beszél!! Váó, megvan az a képessége, mint nekem, hogy kérdés nélkül mondjon dolgokat! Jó, tudom, hogy ez gonoszkodásnak számít, de érdekes, hogy addig, míg nem látott, nem volt ennyire megeredve a nyelve. Nehogy azt hidd, Arion O’Niell, hogy én csak egy csinos kis pofika vagyok, akit le tudsz beszélni a lábáról! Nem hagyom ám magamat!
  - Bizonyára nem voltál annyit muglik között, mint amennyit én. – mondom válaszként a csokis megjegyzésére. – Majd ha hazamegyek, hozok neked egyet. Biztos fog tetszeni, ilyen buborékok vannak a csokiban, szerintem tök szuper! – üsd már le magaaad!!!! Miket szövegelsz???!!! Hogy hozol neki?! Normális vagy, Hathaway?? Ajj, olyan kis béna vagyok. Úgysem fogok már ezután találkozni vele, ennek a legnagyobb esélye egyébként egyenlő a nullával. Miért is? Talán azért, mert felsőbb éves, Griffendéles és FIÚ! Én meg a fiúk… pff… majd ha fúj! Természetesen nem úgy, mint amennyire most fúj odakint. Máshogyan fújjon majd.

  Miután lezártam magamban a dolgot, hogy egyszerűen csak válaszolt nekem, elindulok balra, és azt veszem észre h közelebb jött hozzám, de lehet, hogy nem tudom miért, na mindegy, ezt jól megmagyaráztam. Nem is foglalkozok vele, közepesen lassú lépésekkel megyek az úti cél felé, mikor megint szavakat intéz hozzám úgy, hogy nem is szóltam neki. Lehet, hogy most jutottak el hozzá az előző mondataim? Áh, az nem lehet, akkor is reagált valamit dünnyögve, szóval nem értem. Lehet, hogy rájött, hogy nem szimpatizálok vele annyira a tőmondatai után?
  - Hát igazából… - kezdem teljesen átgondolatlanul, mivel azonnal a mondatának a pontja után kezdek neki a mondandómnak - … azt hittem, hogy kiakadsz meg szentségelsz majd, meglepő, hogy ilyen jól tűröd, hogy mindjárt büntetőmunkára ítélnek… Aaaa neved meg… hát szép – ááááhhh fogd már be, mit bókolsz itt neki, te vagy a lány! – de nem következtettem róla semmire. Bár, ha te így szoktad, akkor előre bocsátom, hogy nem vagyok ausztrál. – fejezem be most már végre valahára, utálom magam, ha fecsegek, ez pedig az volt. Ráadásul még az arcom is rózsaszínebb szerintem, mint általában.
  - Most jutott el hozzád a kérdés? – kérdezem hüledezve, vagyis úgy teszek csak, mintha – Biztosan érdekes, amit mondasz, de én nem értek a sólymokhoz. Talán azokat is Aero-nak nevezik, vagy micsoda? – érdeklődöm szolidan.
  Ha elég szemfüles, akkor észrevehette, hogy éppen most hagytuk magunk mögött de Crasso úr üres irodáját, ahol egy lélek sem álldogált.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 07. 29. - 19:33:16
# Sydney Hathaway

A csokoládéról való elmélkedés nem zárult le a válaszadásomat követően. Még Sydney is hozzátette a maga kis monológját, amelyben biztosított arról, ha hazamegy a szünetében, hoz majd számomra az édességből. Az igazat megvallva most már nagyon kíváncsivá tett, milyen is lehet ez a muglik által állítólagosan nagyon kedvelt, levegőbuborékokkal teli szelet. Mosolyogni még most sem sikerült, bármennyire is szerettem volna, ennek ellenére biccentettem a fejemmel, mintegy előre is megköszönvén kedvességét, mellyel engem illetett annak ellenére, ahogyan eddig viselkedtem vele.
- Alkalomadtán szavadon foglak…
A hanglejtés sejtelmesen hivalkodó volt, mégis kissé borókás. Biztos voltam benne, van annyira értelmes és éles szemű lány, hogy már régen rájött, van, ami miatt így viselkedem… és mégis, próbálok nyitni felé. Talán csak a kedvessége fogott meg, a közvetlensége, nem tudom. Viszont azt tényként lehet kezelni, hogy Bagoly unszolásának most először teszek eleget, pedig elég régóta rágta már a fülem, hogy szedjem össze magam, és kezdjek el élni, a húgom is azt szerette volna.
- … egy ilyen sugárzó személyiséget nem lesz nehéz kiszúrni a szürke tömegben.
A többiekhez képest ez a hollóhátas prefektuslány maga volt az áldás, egyszerűen üde színfoltként lebegett, teljesen más volt a kisugárzása, mint azoknak, akikkel eddig beszélgettem az iskola falai között. Akadtak olyanok, akiket kedveltem, és szívesen társalogtam velük, nem éreztem azt, mint a döntő többségnél, vissza kell húzódnom az árnyékba, és figyelni. Sydneynél is előjött, rosszul érintett, hogy próbál kedves lenni, én pedig tulok módjára csak egy-egy szóval válaszolok neki. Ezt nem sokan mondhatták el magukról.

A rövid diskurzust követően lassú léptekkel indultunk meg a balra vezető folyosószakaszon. Természetesen tartottam a lépést vele, hiszen ő volt a lány, neki kellett a tempót diktálni, nekem pedig alkalmazkodni. Alig pár perce indulhattunk csak meg, amikor ismét belekezdett… igazi locsi-fecsi leányzónak ismertem meg, de ez a valami nála egészen a pozitív irány felé tolódott. Meglepődöttségének hangot adva jelezte, hogy furcsállotta a hozzáállásomat a lebukásomat követően. Azonban a szavait itt nem haltak el, áttérve a becenevemre adott válaszomra is reagált, mégpedig tetszését kifejezvén. Noha nem értette, miért is ez a nevem, és hogyan jönnek a sólymok a képbe.
- Tudod, attól nem lesz jobb, hogy szítok szavakkal töltöm meg az éjszakát.
Rápillantottam, ha már beszélgetésbe elegyedtem, hát megadtam a módját. A szakasz eléggé hosszúnak hatott első pillantásra, a talaj pedig nem volt egyenetlen, hogy attól kelljen tartanom, orra bukom valamiben.
- Egyébként is, teljesen jogosan fogtál meg, hiszen valóban a tilosban jártam.
Nincs is mit tagadni rajta, régen elfújták már a takarodót, és az ágyamban kellett volna feküdnöm, azon elmélkedve, hol rontottam el mindent az életemben. Nem akartam ezen kattogtatni az agytekervényeimet, így gyorsan áttérve a nevemre folytattam a társalgást.
- Nem, dehogy. A sólymokat nem nevezik Aeronak, hacsak nem a gazdája becézi így. Az Aero az Arionból jön, valamint abból, hogy sokáig tanulmányoztam a sólymokat, és igen sokat beszéltem erről a barátomnak.
Meglepő lehet a számára a „sokat beszéltem erről a barátomnak” megjegyzés, hiszen eddig maga voltam a csend, és a tőmondatokkal előrukkoló mintaképe.
- A sólyom, ha észreveszi a táplálékát, zuhanórepülésbe kezd, maga mellé húzva a szárnyait. Ebben a formában pedig az egyik legjobb aerodinamikával rendelkezik.
Szó szerint, ha egy sólyom zuhanórepülésben az áldozata után veti magát, akkor seprűvel, de még elvarázsolt automobillal sem lehet megelőzni. Képes akár négyszáz kilométer órás sebességre is. Miközben a válaszokat soroltam, feltűnt, hogy elsétáltunk de Crasso irodája előtt, mégsem torpantunk meg.

Pár lépést csendben megtéve fordítottam ismét oldalra a fejemet, várva, hogy felvegye a szemkontaktust. Már amikor összeforrt a két tekintet, tudhatta, hogy mi fog következni, ennél csak kevés dolog volt egyértelműbb.
- Nem kerülsz emiatt kellemetlen helyzetbe?
A kérdésre adandó válasz már bizonyosan jó előre kirajzolódott a fejében, hiszen hezitáció nélkül haladtunk tovább, meg sem fordult a fejében, hogy megálljunk. Azt észre lehetett volna venni, ha meg akar torpanni… de semmi. Az pedig, hogy miért ilyen formán jegyeztem meg? Valahogyan olyan érzés kavargott bennem, jó ideje eldöntötte már, nem fog leadni a házvezetőjének, sőt, valószínűleg a griffendél fejének sem. Ahogyan a barnákat belefúrtam az ő kékeszöld kristályaiba, észre kellett vennie a jelentést, amely arra utalt, ha baj lesz belőle, adjon le, nem szeretném, ha miattam szidást, vagy megrovást kapna.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 07. 29. - 21:45:08
„sugárzó személyiség”
Arion.

 Egyszerűen nem térek magamhoz. Magától megszólít engem. Kérdés nélkül… Még mindig nem tudom feldolgozni, komolyan mondom. Ráadásul ő is hajlik arra, hogy összefussunk az Areo csoki okán. Aranyos, ahogy bókol, de szerintem ez olyan, mint egy múló rosszullét, vagyis most van, de pár óra múlva már se híre, se hamva. Úgysem fog rám emlékezni, ha csak el nem kapom még egyszer egy járőrözés során. De akkor már tuti beviszem Foley professzorhoz.
 - Köszi, aranyos vagy. – mondom röviden zavaromban a bókoló mondatokra. Más nem jön a számra, fülig vörös vagyok, az már tuti. Épp ellenkezőleg: mindenki sugárzó, csak én nem. Én vagyok a szürke egér, aki a könyvtár szegletében olvasgat, meg aki mindig ötös dolgozatokat ír és mindenki csak csúfolgatja, ha olyanjuk van. Én erre születtem, sosem voltam sugárzó. Bár egyszer Trelawney professzor elmondta, hogy milyen színű az aurám- talán narancssárga – de, hogy az mit jelent, fogalmam sincs.
  Remélem, hogy nem tart fecsegősnek, mert igazából az nem az igazi énem. Jobban szeretek csendben ülni és nézni ki a fejemből, olykor el-elbambulni valamin, vagy járás közben hasra esni és kinevettetni magam, meg ilyesmi. Én nem szoktam fiúkat fűzni, meg csevegni olyan dolgokról, amelyek soha életemben nem jutnának eszembe.
  
  Vagy úgy! Szóval ő is elismeri, hogy jogos a fogás. Akkor nyilván nem amiatt szomorú, hanem valami más dolog lehet a háttérben. Talán rá kellene kérdeznem, de nem tudom, hogy van-e elég bátorságom hozzá, mert nem véletlen, hogy nem a Griffendélbe osztott be a Süveg… egy gyáva kukac vagyok! Szégyen és gyalázat, de így van. Nem merek belevágni egy kellemetlen beszélgetésbe, mert annak akár az is lehet a kimenetele, hogy megutál, amiért kíváncsiskodtam.
 - Aha. – mondom a sólymos monológját követően. A fizika sosem volt az én asztalom, nem is véletlen, hogy az „aerodinamika” szó nem jutott eszembe a név hallatán. – Érdekes. Mi olyan vonzó a sólymokban? – fűzöm tovább a témát, bár nem igazán értek hozzá, de aranyos, amikor róluk beszél, valóssággal látszik az arcán, hogy mennyire lelkes.

  És nem tévedtem, mikor azon morfondíroztam, hogy észreveszi-e az elhagyott tanári irodát. Elég régóta van itt ahhoz, hogy tudja, merre van a rúnaismeretet tanító tanárok szobája, és mivel ebben az évben de Crasso úr a megbízott, ezért az ő irodáját hagytuk magunk mögött.
  A pillantását érzem magamon, valamiért viccesnek tartom, szerintem azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok, vagy csak egyszerűen vaksi. Nem fordulok még oda, csak elmosolyodom, de továbbra is magam elé nézek némán. Talán észreveszi, sőt, biztos, mivel még mindig próbálja elkapni a tekintetem. Nem fogom sokáig bírni, egy idő után a mosoly nevetéssé fog alakulni, azt pedig nagyon nem szeretném, mivel jól lebuktatnám magunkat. Így hát beadom a derekamat, és ránézek, rávillantva a fehér fogsoromat.
 - Miből gondolod, hogy nem jövünk vissza? – mondom sejtelmesen. Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e, hogy hová viszem, vagy egyáltalán sejti-e, hogy hol lesz a végállomásunk. Visszatérhetünk ide ugyebár, mivel körfolyosón megyünk, de másfelé is vihet az utunk. Hogy merre, az titok még!


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 08. 02. - 11:59:47
# Sydney Hathaway


A sólymok imádatáról való kérdésére egyszerűen megvontam a vállamat, még nem volt itt az ideje, hogy efféle titkokat osszak meg vele, nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy ilyesmire is képes vagyok. Idegeneknek az ember nem mondja el csak úgy a belső dolgait, ahhoz kell egyfajta bizalommal viseltetni a másik iránt… és ugyebár, ha ez a kapocs megvan, akkor már közelről sem idegenekről beszélünk, sokkal inkább barátokról. Ennek is vannak fokozatai a szememben, mert egy olyan, akivel jóban vagyok sem biztos, hogy tudni fog mindenről rólam. Thomas féle igazi barátságot nehéz kiépíteni és évekbe telik, ez az, amit sokan elfelejtettek mostanában. A jellememből adódóan nem vagyok a társaság epicentrumában, viszont így, félrehúzódva, csendben szemlélődve látok olyan dolgokat, amelyeket nem vagyok képes feldolgozni. Lehet maradinak nevezni, vagy éppen régi vágásúnak, de nekem nem megy, amit manapság az iskola falai között látok. Két, egymásnak idegen diáktárs egyetlen ötperces beszélgetést követően már olyan mély barátságot ápol, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Irreális, és nevetséges. Ahhoz, hogy valakire rá merjem bízni az eltemetett múltamat, rettenetesen hosszú időre van szükség. Nem értem, egyesek hogyan képesek egyetlen beszélgetés alatt leszűrni a másikról, hogy mennyire megbízható. Persze, vannak erre utaló jelek, de a diskurzust követően legfeljebb csak arra lehetünk képesek, hogy mérlegeljünk, számunkra kedves emberről van szó, vagy nem. Ugyanez a helyzet a kapcsolatokkal is… találkozás, beszélgetés, és már a legszorosabb kapocs fűzi a két felet egymáshoz. Az ilyen irreális és számomra nevetséges dolgoknál csak fejrázással konstatálom, azért tart ott a világunk, ahol, mert már a fiatalok is efféleképpen gondolkodnak.

Az iroda mellett elhaladva a kérdésemet követően a hollóhátas lányka az első pillanatokban nem tekintett rám, de ahogyan fürkésztem a meggypiros ajkait, láttam, hogy mosolyog. Illetve, próbálta rejteni mosolyát, de oldalról is jól kivehető volt, mert hófehér arcbőre megtelt vérrel, és eperszínt öltött. Gyorsan sikerült megállapítanom magamban, hogy Sydneynek többet kellene mosolyognia, mert amikor felvillannak hószín fogai, annál megnyugtatóbb jelenség kevés van a világon. Lehet, csak rám van ilyen hatással, de a kevés alkalmak alatt ahányszor csak mosolyogni láttam, egy pillanatra sikerült elfelednem a múltat, és csak a pillanatnak éltem. Varázslatos mosoly amely a világot is varázslatossá teszi, ha rövid időre is. Kitartottam, vártam, hogy rám tekintsen az akvamarin kristályhoz hasonlatos íriszeivel, amelynek meg is lett az eredménye. Az igéző pillantás, a mosoly… újra belém hasított az érzés, hogy nekem is meg kellene próbálnom, de az a bizonyos erő mintha betonba öntötte volna az ajkaimat. Szilárdan álltak, legfeljebb csak a szemeimből lehetett látni a kedélyváltozást, mintha azok megpróbáltak volna mosolyogni több-kevesebb sikerrel. A kérdés huncut és titokzatos… bármikor visszafordulhatunk, vagy éppen a körfolyosó elágazásánál újra erre vesszük utunkat. Mégis, ahogyan már korábban is, most is úgy éreztem, nem akar leadni.
- Amennyiben le szerettél volna adni azt most megtehetted volna.
Előre szegtem a tekintetem egy pillanatra, szerettem volna valami fogós választ, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Ilyenkor azért kiüt, ha az ember nem társaság centrális egyéniség. Rápillantva folytattam a megkezdett válaszadást.
- Így…
Fejemet ezt követően a másodperc töredékére hátraböktem de Crasso ajtaja felé.
- … vagy úgy, de ma este a foglyod vagyok.
A lélektükrökben eleddig uralkodó komorság, és bú helyét most egyfajta rejtélyes fény vette át.
- A nap ébredését követően pedig, ha a megérzésem nem csal, az adósoddá avanzsálok.
Finom utalás arra, hogy azért érezhető, nem fogásként kezel, sem pedig egy újabb trófeaként, vagy mélyebb nyelvcsapásként de Crasso fenekében, sokkal inkább kedvesen és megértően.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 08. 02. - 20:12:03
„foglyod vagyok”
Arion.

Most már teljesen eldöntöttem magamban, hogy hová is viszem. Biztos, hogy nem tolok ki vele és nem tanár elé fogom állítani. Ez az első este, hogy elfogok valakit, eddig még nem volt szerencsém lekapcsolni senkit, így nagy kegyesen megszületik hát a döntés: szabadon engedem a sólymot. Sokkal fog ezért tartozni nekem, remélem, hogy magától is észreveszi majd a dolgot és nem kell jeleznem sehogysem. Igazából, úgy látom, hogy elég figyelmes, tehát szerintem tudni fogja, hogy mi a helyzet.

Bár a földet bámulom, mégis látom oldalról, hogy engem néz, és ez kifejezetten idegesít, hová pirosodjak még tovább?! Próbálok nem foglalkozni a dologgal, és arra koncentrálok, hogy nehogy felbukjak a szőnyegben, attól cikibb dolog nem is történhetne velem egy fiú jelenlétében. De szerintem biztos látott már felbukni ebben-abban, gyakori jelenség ez az én életemben, és most is csak gratulálni tudok magamnak, hogy eddig még sikerült megúsznom ép bőrrel és fent tudom tartani az ügyes prefektus látszatát.
- Valóban? – kérdezek vissza a jelzőértékű mondatára, talán azt hiszi, hogy nem vettem észre de Crasso úr irodáját. Mosolygok még mindig, mivel megmosolyogtat a viselkedése. Viszont furcsállom, hogy a mosolyom láttán neki még mindig ugyanolyan egyenesen áll a szája; nem görbül se le, se fel. Ez igencsak furi.

- Kérdezhetek valamit? – nem várom meg a választ, úgyis azt fogja mondani, hogy igen, mert az udvariasságáról már tanúbizonyságot tett, s mivel én egy hölgy vagyok, bizonyára nem fogja azt mondani, hogy nem – Szóval…- keresem a megfelelő szavakat, pedig a fejemben már tökéletesen összeállt a kérdés Te sosem szoktál mosolyogni?
Remélem, hogy nem haragszik meg érte, hiszen füllenthet is akár, ha nem akarja megmondani egy vadidegen lánynak a választ, csak a kíváncsiságom sajnos erősebb volt nálam, ezért muszáj voltam feltenni a kérdést. Azt már inkább nem kérdezem, hogy miért ennyire szomorú – mert tuti, hogy nem genetikailag ilyen az arcberendezése – ezen tuti befordulna!
- Nos, igen. A foglyom vagy. - válaszolom büszkén Most megyünk éppen a kivégzésedre! – próbálok tréfálkozni, de nem tudom, hogy mennyire értékeli a humoromat, általában nem szoktam gyakorolni senkin, de egyszer nem árt kipróbálni ugyebár.

Utolsó mondatát követően hirtelen csodálkozó arckifejezés ül ki a fizimiskámra, mert a szájából elhangzottakat nem tudom, hogy miként értsem. A nap ébredését követően hogy micsoda?? Jajj, ez a fiú túlságosan ködösen beszél meg régimódian, én a huszadik századi nyelvezetemmel nem értek ám mindent az ő nyelvéből.
- Öhm… hogy mondod? Nem igazán értem, hogy mire gondolsz a nap ébredése után? Miért csak utána? Talán úgy gondolod, hogy hajnalig itt fogunk cikázni a folyosón? – kérdezem értetlenül, és várom a magyarázatot.
Közben elgondolkodva a hallottakon majdnem orra bukom egy felhajtódott szőnyegszélben, de sikeresen túlélem egy kisebb ugrás-bukás-szerű mozdulatsorral.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 08. 05. - 18:16:22
# Sydney Hathaway


A diskurzus egyre jobban kezdett elmélyülni, legalábbis abból a szempontból, hogy az elmúlt percekben többet beszéltem, mint visszamenőlegesen két éve bárki mással. Akadt persze kivétel a szófukarságom alól, de ő egy teljesen más kategóriát képviselt a múltunkból fakadóan. Úgy éreztem, tartozom ennyivel a mellettem sétálónak, ha már egyszer megpróbálta enyhíteni a helyzet súlyosságát, és próbált kedves lenni a büntetőmunka felé kikövezett út közben. Arról már persze nem is beszélve, hogy önnön érdekeit és prefektusi rangját veszélyeztetvén felvállalta, nem ad le. Persze ebben még most sem lehettem teljesen bizonyos, de a megérzéseim azt súgták, ma nem fogom látni sem az ő házának fejét, sem pedig a griffendélének fejét.

A válaszaimat követően aztán a pillanatokra közénk húzódó csendet ő törte meg ismét, miként is lehetett volna. Annyit azért sikerült leszűrni a séta alatt a kedvességén túl, legalábbis rám vetítve a dolgot – bár, ahogyan elnézem, véleményem szerint másokkal is hasonlóképpen viselkedik -, hogy nem fukarkodik a szavakkal, és ha lehetősége adódik, hát kihasználja. Mondja, mondja, mondja és mondja. Persze ez cseppet sem idegesítő, mert érdeklődve és angyalian teszi. Az ember észre sem veszi, hogy tulajdonképpen, ha észrevétlenül is, de szóval van tartva. A kérdés meglepő volt, és mégsem. Meglepő volt, mert soha, senki nem kérdezte még meg tőlem… és nem volt az, mert előbb, vagy utóbb észre kellett vennie valakinek, hogy nem vagyok az a típus, aki mindenen mosolyog… sőt, úgy általánosságban semmin.
- Nem, nem szoktam mosolyogni.
Kezdtem bele a válaszadásba, megrázva a fejemet is, mintegy megerősítve a szavakat. A testvérem halála óta nem igazán tettem, mert véteknek éreztem.
- Ez egy igen hosszú történet.
A hangsúly eléggé borongósra sikeredett, amiből következtethetett, ez nem az a pillanat és idő, amikor beszélnék róla. Sőt, úgy általánosságban véve nem igazán szeretem megosztani másokkal a történteket. Úgy vagyok vele, hogy mindenki cipeli a saját keresztjét, mindenkinek vannak problémái, amit meg kell tudnia oldani önerőből. Van, amikor szükséges egy külső ember is, hogy támogasson, de annak jobbára olyat választ az ember, akit ismer.

Ezt követően, mintha kényszeredetten kicsikét, megpróbálta oldani a hangulatot, látszott rajta, hogy nem szereti az elcsépelt helyzeteket, az olyanokat, mint az előbbi. Szereti, ha nyugalom árad körülötte, és jókedv. Nem is csodálkozom rajta, élettel teli pirospozsgás leányzó, hogyan is lehetne másképpen.
- Hát, amennyiben kivégzés lesz a vége sem aggódom…
Itt ismét rápillantottam pár másodpercre, hogy ne előre, jobbra, vagy balra beszéljek, hanem a szemébe.
- … nyugtatóan hat rám a jelenléted.
Bármennyire is furcsa a hangzása a szavaknak, valóban így van. Sydneynek van egyfajta kisugárzása, ami az esetemben azzal jár, hogy feledek, amikor beszélgetünk, mert terelődik a figyelmem…rá.
- No meg persze, az is enyhítő körülmény, hogy egy igazi angyal kísér az utolsó utamon!
Igen, itt nagyon jól jött volna egy apróbb mosoly, legalább egy féloldalas, hogy kellőképpen kihozza a helyzet zamatát, de egyszerűen nem ment. Talán látta az arcomon a próbálkozást, de érezvén a hiábavalót, inkább ismét előretekintettem.

Az utolsó mondatom, amelyet nem értett, magyarázatra szorult. Valóban, visszagondolva talán kissé homályosan beszéltem, de a megszokott nyelvkörnyezetet nehéz lett volna feladni, ha egyáltalán szerettem volna. De eszem ágában sem volt, nem akartam úgy diskurálni, mint a többiek. Nekem meg az a szleng volt a furcsa. Mindig is efféle, régi vágású mondatformálásra okítottak, és a szüleim is ezt használták. Édesapámnak különösen jól ment, szépen tudta cifrázni a szavakat, mondatokat.
- Azt jelenti, a megérzésem szerint nem fogsz leadni…
Itt oldalra tekintettem… csak ma és most, neki.
- … ahogyan mondani szokták, majd jövök eggyel…
Itt ismét előre tekintettem, a folyosót méregetve.
- … régi a szójárásom, így tanítottak világ életemben.
Noha szépen lassan lépdeltünk, körfolyosó révén azért csak-csak közeledtünk az elágazáshoz. Már nem kellett sok, hogy kiderüljön, csalnak-e a megérzéseim, vagy valóban olyan jó emberismerő vagyok, mint amilyennek Bagoly mond.


Cím: Arionnak - Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 08. 06. - 10:47:10
„nyugtatóan hat rám a jelenléted”
Arion.

Ásítok egy nagyot, de a kezemet gondosan a szám elé teszem, nehogy meglássa bárki is, hogy mi lakozik a számban. Egyáltalán nem azért ásítok ekkorát, mert unalmas a kettőnk között folyó diskurzus, épp ellenkezőleg. Kizárólag az álmosság okozza nálam ezt, megszoktam ugyebár, hogy ilyenkor már az igazak álmát alszom, vagy legalábbis pizsamában vagyok már, de mióta kitüntettek, erről le kellett mondanom.
Egyre több jel mutat arra, hogy ez a fiú nagyon, de nagyon furcsa. Nem szokott mosolyogni?! Mosoly nélkül nem lehet élni. Persze könnyen beszélek, hiszen elég sok év eltelt már azóta, hogy…
… hogy elmentek. Akkor sok éven át nekem sem ment. De érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Tudom, hogy akkoriban még egy viccen sem bírtam nevetni, mindig csak összepréseltem az ajkaimat, hogy ne kelljen, mert azt hittem, hogy ha boldog vagyok, akkor ők megharagszanak rám, hogy boldog vagyok, nem pedig az ő emléküket őrzöm magamban. Miss Anderson segített, és elmagyarázta nekem, hogy azzal, hogy elzárkózom minden elől, semmit nem fogok tudni megoldani. Azt mondta, hogy biztos benne, hogy a szüleim is sokkal boldogabbak odafent, ha látják, hogy boldog vagyok és mosolygok. Ennek fényében megpróbáltam megváltozni, több-kevesebb sikerrel összejött.
Látom, hogy meglepetésként érte a kérdésem, nyilván nem számított erre egy idegen lánytól. Talán akkoriban én is pontosan így reagáltam volna, tehát sejtem, hogy valami olyasmi állhat a háttérben, mint nekem akkoriban. Nem faggatózok többet róla, tiszteletben tartom a magánéletét, egyébként sem tartoznak rám ilyen információk.
- Értem. – válaszolom komorabban egy picit, de azért egy halvány mosoly még mindig feltűnik az arcomon. Olyan megértő, vagy átérző, vagy ilyesmi.
Ezután nem nagyon kérdezősködöm többet, valamiért olyan nehézzé vált a légkör kettőnk között. Egy ilyen téma eléggé meg tudja nehezíteni a dolgokat.
Minden egyes mondatából árad a kifinomultság, teljesen el vagyok bűvölve, sosem hallottam még senkit ennyire szépen beszélni. Biztos valami nagy, nemesi famíliából szárazik, akiknek az ókorig visszanyúló a családfájuk. Arról nem is beszélve, hogy minden megnyilvánulásában mond valami bók-szerűt. Teljesen szokatlan ez nekem. Pár perc alatt annyi bókot kaptam már, amennyit eddigi életem alatt még soha!
- Igazán kedves vagy, Arion. – köszönöm meg a kedvességét, majd ördögien továbbfűzöm a gondolatot – De mi van akkor, ha én az ördög angyala vagyok?
A korábban adott furcsa válaszát szerencsére elmagyarázza nekem, legalább most már megértem majd, hogy mire is gondolt a hajnallal kapcsolatban. Miért pont hajnal? Nem igazán értem... Régi vágású fiú, hallom minden egyes kiejtett szaván. Annyira gondosan állítja össze a mondatait, hogy egy múltszázadi nyelvész is megirigyelhetné akár.
Nos, nem csodálkozom azon, hogy rájött a tervemre: nyilván az, hogy eljöttünk de Crasso terme előtt azt jelentette számára, hogy szabad lesz ezután. A fene! Trükkösebben is kitervelhettem volna!
- Igen. Igazad van. – válaszolom, mikor elérkezünk a kereszteződéshez, melynek egyik ága a Griffendél klubhelyiség felé, a másik pedig visz tovább a körfolyosón. – Szabad vagy. – közlöm a jó hírt halvány mosoly kíséretében.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Arion O'Niell - 2010. 08. 08. - 16:37:13
# Sydney Hathaway


A mosolygásról megkezdett téma hamar roxmortsi mellékvágányra futott, de ez javarészt nekem, és a szemléletmódomnak volt köszönhető. No meg persze a cseppet sem kegyes és szépnek sem nevezhető múltnak. Biztos vagyok benne, hogy valami olyasmi választ várt a részemről, persze, szoktam mosolyogni, csak most nem vagyok olyan kedélyállapotomban egyes, számára jelentéktelen események miatt. Viszont, hazudni nem igazán szerettem, soha nem volt kenyerem, így távol állt tőlem, hogy megvezessem… még akkor is, ha kicsi és talán kegyes hazugság lett volna. Attól még hazugság, és kész, ráadásul egy olyan emberrel szemben, akinek köszönhetek valamit, mert szívességet tett és segített rajtam. A szavak szépen lassan fűződtek tovább, formálták a beszélgetésünket egy olyan irányba, ami az esetemben nem a legszokványosabb. Eleve, ha azt vesszük, hogy beszélni sem szoktam az emberekkel… a kommunikációt nálam a bólogatás, mimikai játékok szokták jelenteni, amiért sokan orrolnak rám, és inkább kerülnek, ha tehetik. Nála ez másképpen alakult, és biztos vagyok benne, hogy fog még formálódni a jövőben, ha legközelebb is találkozunk majd. Nagy a Roxfort, de annyira nem, hogy ne fussunk össze valahol, egy parkban, a folyosókon, vagy éppen újfent tilosban, akárcsak ma.

Lépés lépést követett, közeledtünk az elágazás felé, közben pedig tovább folytattuk az ismerkedést, hiszen, most, ebben a pillanatban belegondolva, tulajdonképpen ebben a fázisban voltunk. Megvallom az igazat, nagyon szívesen találkoznék vele kellemesebb és nyugalmasabb körülmények között is, hiszen akár barátság is kialakulhatna. Ebben a dologban már történtek lépések ezen az estén, nagy lépések, amelyek főleg az ő számlájára róhatóak fel. Noha mondtam, és láthatta is rajtam, valóban nem vagyok olyan kedvemben, hogy mosolyokat dobáljak a világnak, azért próbálkozott, ami nagyon kedves tőle. Nem meglepetés, az egész út alatt így viselkedett velem. Másoknak már biztosan az idegeire mentem volna a némaságommal, de neki valahogyan késztetés szerűen érkeztek a válaszok. Az ördög angyala kifejezése ugyancsak kellemes érzéseket kavart fel bennem, de az ajakgörbület elmaradt. Rátekintve válaszoltam meg az amúgy lehetetlen kérdését.
- Akkor sem aggódom, veled a bűn íze is édesebbnek hat.
Alig fejtettem ki az álláspontomat, abban a pillanatban megtorpant. Pár lépést téve előre fordultam meg, szembe vele. Utamra eresztett, szabadon távozhatok, ahogyan sejtettem… Bagolynak megint igaza lett, az emberismeretem, az a rejtett kis receptor most sem hagyott cserben, tökéletesen működött.

Egy pillanatra letekintettem a padlóra, a cipőm orrát méregetve, mintha onnan várnék valami segítséget… mintha láthatatlan puska lenne a fekete cipellő orrán, ilyen esetekben mit szokás mondani. Nem volt egyszerű dolgom, mert soha nem keveredtem még efféle éjszakai kalandba… már persze a kimenetelét értve.
- Életem legkellemesebb tilosban járását köszönhetem neked.
Kezemet nyújtva léptem felé, rátekintve az ő kézfejére, mintegy kérvén, nyújtsa ő is felém a sajátját. Amennyiben megtette, úgy törzsben meghajolva csókot leheltem a selymes bőrre, afféle úrias módon… a felegyenesedést követően a fejemmel is biccentettem egyet.
- Érdemben viszonozni nehéz lesz a kedvességed, talán lehetetlen is…
Elengedtem az eddig tenyeremben tartott kézfejet.
- … de szeretném, ha elfogadnál egy roxmortsi hétvégén való meghívást. Fagylalt, sütemény, ital, hogy valamilyen szinten törleszthessem a mát.
Pár lépést ismét hátrálva szólaltam meg ismét.
- További kellemes éjszakát, és ha nyugovóra térnél, akkor szép álmokat!
Azzal a tudattal indultam meg a griffendél klubhelyisége felé, hogy érdemes olykor engedni, és nyitni az emberek felé, mert ha szerencsés vagyok, akkor olyanokkal találkozhatok, mint a Hollóhát Sydney-je. Azon az úton haladtam visszafelé, amelyen percekkel ezelőtt érkeztünk.


- O - O - O -

//Köszönöm a játékot, remélem újfent lesz szerencsém a jövőben//


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sydney Hathaway - 2010. 08. 09. - 10:39:52
„ mintha láthatatlan puska lenne a fekete cipellő orrán”
Arion.

Nem tudok milyen szót mondani rá, csak azt hogy furcsa. Vagyis nem úgy furcsa, mint azok, akiknek eggyel több orruk vagy fülük van, hanem máshogy, mondhatni jó értelemben furcsa. Még mindig olyan érzésem van, mintha a múlt századból jött volna. Bár elmagyarázta már, hogy a neveltetése okán ilyen a szava járása, azért mégis különös, hogy képes úgy beszélni velem ugyanazon a nyelven, hogy ne értsem meg. Pedig véleményem szerint én is választékosan beszélek, a szlenget igen ritkán használom, és mégis.

Jajj, csak el ne olvadj, Hathaway! Őrizd meg a nyugalmad és csak kedvesen mosolyogj! Már most utálom benne, hogy minden egyes szava bók. Azt hiszem, hogy megcsömörlöttem a bókoktól egy időre. Hirtelen nagy dózisban kaptam, és az lett az eredménye, hogy szétfolyok mindjárt a padlón. Szerencsére van elég önuralmam ahhoz, hogy kordában tartsam magamat, és az arcpírt és a mosolyt leszámítva mást ne nagyon produkáljak.
Mikor már a kereszteződésben állunk, és útjára bocsátom, azon kapom magam, hogy a kezem már nála van én megint kézcsókot lehel rá, mint egy fél órával ezelőtt. Két kézcsók egy órán belül! Nem semmi teljesítmény! Szerintem strigulázni fogom, mert nem hinném, hogy túl sokszor lenne benne részem.

- Erre tényleg semmi szükség. – mondom a kézcsókot követően. Igen kellemetlen helyzetben érzem magam és tudom, hogy nem vagyok képes megbarátkozni vele. Látom, hogy ő is zavarban van, akárcsak én. Bizonyára nem igen szokott lányokkal lógni, bár ki tudja.
Miközben hallgatom a lágy, nyugtató hangját, akkor tudatosul bennem, hogy bizony randira lettem hívva. Jajj, ugyan ez nem randi, csak egy kedves gesztus, amiért nem voltam olyan szemét, hogy beáruljam a tanároknak. Ez pedig nem nagy szám, szóval… áhhh, a csudába!
- Köszönöm, kedves tőled. – ezennel el is fogadom a meghívását. Még sosem randiztam találkoztam így fiúval a sulin kívül – és persze sulin belül sem. – És neked is jó éjszakát, Arion! – intek neki búcsút és a kereszteződésben állva figyelem, hogy felszívódik, s hallgatom a cipőkopogások távolodó hangját.

- Mondd, te tényleg igazi vagy? – kérdezem csak úgy a folyosó visszhangjától, mert az eredeti címzett már remélem, hogy nem hallja meg. Elég buta gondolat bevallom őszintén, mert ha kísértet lenne, akkor biztos nem kopogott volna a cipője a földön, s mi több, nem tudott volna megérinteni sem. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indulok tovább körutamon, amely immáron a saját hálókörletemben fog véget érni néhány perc múlva.


Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Akkor legközelebb! ;)


Cím: Re: Folyosók
Írta: Gary Fitzroy - 2010. 12. 23. - 18:48:27
(http://www.kepek.us/images/5hjd82g7dsa3g5fat2xb.png)

Az épület sötétséggel teli pólusai érezhető pulzussal lüktetnek a lépteim ütemére. Bár lehet, csupán a cipőm súlyos, jelentőségteljes koppanásai ezek, amiket hallani vélek, jól tudom, hogy nem csupán ennek a mételyező moraja oly fojtogató most. Hisz miért is zavarna egyáltalán, hogy a folyosó fényei lelki szemeim előtt mint csalfa délibábok a horizonton, úgy tompulnak el, s hunynak ki, amikor elérem őket. Hisz nálam nagyobb exhibicionista talán nincs is a Roxforton innen, s túl... Ha a valóságban nem is érem el, hogy a folyosó hideg és fojtogató legyen, illuzionista módjára plántálok gondolatot az emberek fejébe, amitől majd ilyen komornak látják a világot, persze, csak ha kedvem tartja. Mostanra azonban a szerepem gyakorlatilag mellőzhető fűszerezése a dolognak. A legtöbben önként hánynák magukat kardélre, akár egy keselyű pillantásra, akik pedig bárgyún fürödtek az aranyvérmámorban, ezentúl sem kapnak szerepet az én világméretű darabomban. A potenciális sakkbábuim vérszegény, kiéhezett, esetlen gyalogok maradtak csupán. Nem túl lelkesítő. A nyomomban kergetőző sötét démonok éhesen vájkálnak, és nem tudom őket lecsillapítani. Ez lenne az én egzisztenciális válságom? Hagyjam, hogy átvegyék a gyeplőt, és az én anarchikus játékszereim rászabadítsák a világra, úgy, hogy engem kiírnak a történetből... vagy lépjek apám nyomdokaiba, és legyek részese a fékevesztett pusztításnak? Hisz, mi akadálya lenne? Talán egyetlen, apró dolog...

A hangulatom a szokásosnál is kritikusabb volt ahogy a folyosón vettem a kanyarokat. Az apámmal folytatott levelezés sosem volt a kedvelt elfoglaltságaim része, ráadásul most külön meggyűlt vele a bajom. Továbbra sem hallottam semmit Lettyről, és bár sejtem, hogy apám tud valamit a dologról, valamiért elhallgatja előlem. Nekem viszont annál több újsággal kéne szolgálnom Elláról, mivel szeretett kishúgom mostanában nem igazán ad magáról életjelet, apám pedig határozottan kitért rá, hogy írjak felőle is. Ha ennek nem tennék eleget, nem lenne más, amiről írhatnék neki, ám valamivel elő kell állnom, hogy újra rákérdezhessek Laetitiára. Nem igazán lesz hálás feladat a kishúgom felől érdeklődni, főleg, hogy a nyári történések óta lehetőség szerint kerülöm a társaságát. A hiánya talán elviselhetőbb, mint újra szembesülni azzal az élvhajhász érzéssel amit akkor egy kis alkohollal hoztunk felszínre. A vérben született titkom pedig folyton ott ül a nyelvem hegyén, ha vele kell lennem, akármilyen mélyre is próbálom elásni, s ez kínzóbb, mint hogy nem veszek tudomást a létezéséről. Most mégis vegyes kíváncsisággal hajtva igyekszem a találkozónk helyére. Ellát minden bizonnyal mélyen érintették a muglikkal és sárvérűekkel szembeni szankciók, hisz ő maga is sokat élt közöttük, s ez a körülmények külön pikantériája, hisz én sohasem éreztem szolidaritást értéktelen porhüvelyek iránt.

A legjobb lenne, ha hagynám az egészet, s valami piti indokkal menteném ki magam a helyzetből, hisz már az is igazán presztízsromboló, hogy én érdeklődöm Ella felől, ám mégis hajt valami dölyfös késztetés, hogy találkozzunk. Igazából sosem értékeltem túl sokra az emberi kapcsolatokat, kerültem az efféle sebezhető, emberi pontokat, főleg, ha a húgomról volt szó. Az eddig megszokott ürességet most mégis valamiféle szuggesztív erő cserélte fel, ami szinte anyagivá lényegülve tölt ki belülről, s ez nem túl biztató. Az elhíresülten hűvös, kiismerhetetlen és dölyfös fellépésem lassan elmorzsolódik a helyébe lépő kétségek súlya alatt. Ahogy saját átalakulásomon tűnődök, kezdem határozottan rossz ötletnek tartani az egész kis akciómat. Talán magamnak sem vallok be valamit, s a Lettys érvem csak egy mondvacsinált ürügy, hogy elérjek Ellához... Saját magam manipulátora lennék? Talán szükségem van valakire, aki még ismeri a valódi énem, s megacélozhat, mielőtt eltévelyednék. Elérem a megbeszélt helyet, s szokásosan hamarabb érkezek. Az idő jó előny. Tőlem megszokott fenséges fennköltséggel igazgatom meg amúgy is hibátlanul rendbe szedett taláromat, s metsző tekintettel pillantok fel, hátha valakinek megakadt rajtam a szeme, és pillantásomra zavartan semmisül meg, de csak egy csenevészebb kislány volt oly bátor, hogy erre szánja magát. A pillanat meg is halt, s nem lelem benne több élvezetem. Megfordulok a sarkamon és tettetett érdeklődéssel fordulok az ablak felé.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Clémence Fitzroy - 2011. 01. 08. - 13:48:10
(http://i54.tinypic.com/2r3b3lz.png)

Ölni…
Napok óta ez a szó jár a fejemben. El-elgondolkodom azon, hogy vajon milyen érzéssel is töltheti el az embert egy ilyetén cselekedet. Vajon ha megtenném, mennyire fájna lelkem egy kis darabkájának leválása? Vajon az az apró kis „színhús” mennyire hiányozna lényem egészéből? Más ember lennék attól, mert megvédem magam mindennemű könyörtelen, emberi brutalitástól és gonoszságtól? Vajon én is pont olyanná lennék ezáltal, mint az a sok halálmadár az iskola falai között? De kérdem én, mit csináljon az, akit megtámadnak, megbecstelenítenek, kényükre-kedvükre szórakoznak velük? Ki más érdemelné meg a halált és a kínszenvedést, ha nem ők? Még az én alattomos bátyám is jobb sorsot érdemelne, hiszen van sok rossz tulajdonsága, mégsem kínoz, öl és okoz fájdalmat ilyen szinten. Legalább is nem nekem. Persze lehet, hogy más máshogy ítélné meg őt, én azonban bízom benne. Bízom abban, hogy talán mégsem annyira romlott a velejéig, mint ahogy a madarak csiripelik ebben a hatalmas kastélyban.

Lassú léptekkel, már-már néma csendben teszem meg az utat a klubhelységtől a kirendelt folyosóig. Kicsit késésben vagyok, mégsem sietek. Valahogy tartok ettől az egész találkozástól. Na nem mintha félnék Garytől, csak egyszerűen a múltkori történések túlságosan is az elmémbe vésődtek. Hiszen maga a helyzet minden volt, csak nem normális. A vágyak groteszk eltorzulása, melyek az egymás iránti szenvedélyben nyilvánultak meg. Jó persze, én is tehetek minderről. Akkor valamiért olyan jó ötletnek tűnt, és be kell valljam töredelmesen, imádtam hogy kedvemre szórakozhatok, hogy húzhatom az agyát és hogy végre megkapom az elismerést! Igen, mindennél nagyobb örömmel és elégedettséggel töltött el az a vágytól csillogó szempár és szorosan hozzám simuló teste, mely még inkább felkorbácsolta egyébként is tüzes véremet. De mégis mit akarok én egyáltalán? Mi közöm van nekem egy Gary féle csőcselékhez? Hiszen ő mindig is csak egy ficsúr lesz, egy olyan ember, aki inkább áttapos másokon és az érzéseken, ahelyett, hogy megértené és elfogadná őket. Kell ez nekem? Nem, egyáltalán nem!

Már jó ideje nem hallottam felőle semmit. Persze tudom, hogy itt van a falak között valahol, hogy pont olyan, mint egy árnyék, mely kénye kedvére tűnik el és bukkan fel különböző helyeken. Mégis, valamiért olyan furcsán viselkedik. Eddig az volt, hogy időnként jelentkezett, most azonban, amióta őrültek háza van, nem is hallok felőle. Ennyire nem érdekli hogy mi van velem? Ennyire nem vagyok fontos a számára? És nem csak neki! A kedves családom sem túl sűrűn érdeklődik felőlem. Vajon ez a találkozás is csak egy hirtelen „légyott” lesz, melyben látja, hogy minden oké, és ismételten kilép az életemből? A gondolatmenet hatására egészen az ujjaim végéig húzom a nyúlós, vékony pulcsi ujját, ezzel is eltakarva a zölden és lilán színesedő szorítás nyomokat a csuklómon. Nem kell azt neki tudni, hogy vannak, akiknek szemet szúr a származásom. És arról sem kell tudnia, hogy Fitzroy-hoz mérten torolom meg az ilyen piti kis próbálkozásokat. - Ha mást nem is, az átkozódást sikeresen megtanultam ebben a családban.
Mamuszba bújtatott lábaim lassan lefékeznek a kijelölt helyen, én pedig pont az egyik lámpa fénysugarába állok. Szőkés tincseim most sárgás, aranyas fényben ragyognak, rózsaszín pulcsim pedig, vékonyan öleli át testemet. Vajon mikor fog feltűnni neki, hogy a kedvéért nem vettem fel melltartót? Hiszen nehogy már olyan könnyű legyen számára ez az egész! Ha lehet, úgy fogom kellemetlenné tenni számára ezt a pár pillanatot, amennyire csak lehet!
Hosszú lábaimmal – melyet csak egy térdig érő, fehér, buggyos halásznadrág takar - még egy lépést teszek makulátlan alakja felé.
- Szia Testvérkém! Te még élsz?! Micsoda hihetetlenül óriási megtiszteltetés, hogy üzentél nekem! Miben lehetek a szolgálatodra? Gondolom nincs aki játszana veled, ezért kellett minél hamarabb találkoznunk! – mondom élesen és közben kimutatva az összes hófehér fogamat mosolygok. Nem, nem..
Ma nem fogja a kedvemet elvenni! Sőt, ma én leszek aki felette győzelmet arat!


Cím: Re: Folyosók
Írta: Gary Fitzroy - 2011. 01. 16. - 01:01:37
(http://www.kepek.us/images/5hjd82g7dsa3g5fat2xb.png)

Valamit valamiért...
A falak árnyékai nyomasztóan vetülnek rám, olyan érzés, mintha élő anyagként burkolnának be, csavarodnának a nyakam s a végtagjaim köré. Legtöbbször szívesen voltam a sötétség része, keselyű pillantást vetve az emberekre, mintha csak lecsapható legyek volnának. Uraltam a sötét sarkokat, a kietlen zugokat, jól állt ordas farkasként ólálkodni a bárányok között. Ez korábban magasztos szerep volt, mára már csak arra emlékeztet, ki voltam egyszer régen, amikor még tudtam együtt élni ezekkel a sötét lidércekkel. Magamhoz édesgettem őket, a részemmé váltak, körülvettek, és velük együtt voltam teljes, legyőzhetetlen. Mint a klisés mugli mesékben, amikről Ella mesélt anno, csak én nem az Ördögnek köteleztem el magam, hanem ennek a kaotikus erőnek. Ám a dolog a valóságban sohasem ilyen egyszerű! Változott a világ, míg én a sajátomat építgettem. Bensőm sötét része most követelően rángat vissza az émelyítő valóságba, s többért kiállt, hogy én tovább játszhassam saját halhatatlan szerepemet. Nem elégszik meg azzal, hogy mások tenyeréből lakmározzon döghúst. Vadászni akar, játszadozni, halált játszani és végül ölni. Belülről tépdes tűhegyes karmaival, s az én birodalmam vészesen málladozik. A két részem közt tátongó rés közé ékelődtem, s csak akkor lehetek a régi, ha kielégítem ezt a csillapíthatatlan étvágyat. Valamit valamiért...

Ella anyjának halála óta ez az első, amikor újra érzem ezt az érzést, ami talán csak egy kényszerszerű agyszülemény, s soha nem is létezett. Ez az kedvezőbb variáció. Tartottam attól, hogy én a rosszabbik áldozatául estem, s nagyon is valóságos volt a vér szaga. Talán nem is én uraltam ezt a megfoghatatlan érzést, ezt a sötét utast, hanem ő manipulált engem. Apánk igézett meg vele, s mindvégig tudta jól, mi lesz vele a célja: hogy a végén döntésre bírjon és a halálfalók martalékává tegyen. Őszintén szóval a módszer túlságosan is érzékletes volt, gondos és zsigerig hatoló. Lenyűgöző volt, ahogy tönkretett a saját térfelemen. Mégis ölni tudtam volna, hogy megszabaduljak tőle, s mily ironikus... talán pont ez volna a megoldás. Egészen belefeledkezem a gondolataimba, s így révedek el a távolba, majd kizökkenve a nagy gondolkodásból feszülten pillantok le az ujjaimra, és tornáztatom meg őket sorban, míg másik kezem a zsebemben nyugszik, eltervelve a figyelmet erről a feszült mozdulatról. Máskor jól leplezem ezeket a felszínre kívánkozó gesztusokat, most jóval emberibbnek tűnhetek. Nyelvem hegye lassan siklik végig alsó fogsoromon, s csak félszegen vetek néhány merev, hamuszürke pillantást a folyosóra, mintha csak őriznék valamit, ami az enyém. Igazán fájdalmas fordulatot vett volna annak a napja, aki most szembekerül velem, nem vágytam senki társaságára sem, kivéve ez alól „szeretett” kishúgomat. A vágyakozás talán erős kifejezés, de sosem éreztem még ilyen szükségesnek. Senki sem ismer olyan közelségből, mint ő, talán már túl közelről is. Vajon fel fog tűnni neki a sebezhetőségem? Erre elgyötört mosolyra húzódott az arcom, de még ezt is elfagyasztottam, amikor feltűnt a folyosó végén.

Egy fenséges mozdulattal szedtem ráncba gondosan vasalt, fekete selyemingem, amit szívesen viseltem a Roxfort falai között. A gallérba tűzött zöld kígyó elrettentő mementó volt sokak számára, bár én csak mellékes tartozékként hordtam, egyszerűen jól állt a megjelenésemhez. Hogy ne legyek túl formális, a felsőhöz csak egy fekete farmert és egy hétköznapi, mondhatni sportos vászoncipőt választottam. Tudtam, hogy Ellához mérten kell öltözködnöm. Egymás mellett túl kontrasztosan mutattunk volna, és ez leginkább nekem lett volna kellemetlen. Ezen kívül semmilyen ékszert nem hordtam. Ezek a részletek mindig is sokat meséltek. Volt aki vallásos áhítatnak hódolt, s ezt a nyakán tette közzé. Valaki más mugli hitványságokkal ékesítette magát, és karórát viselt, mind nevetségesen árulkodó volt. A medalionokra általában hetykén rákérdeztem. Bármit jelenthettek, bár legtöbbször valamihez, vagy valakihez való kötődést, és ez is jó ütőkártya lehetett. Ella úgy nézett ki mint mindig, bosszantóan kifogástalanul. Még akkor sem volt kivetnivaló a megjelenésében, amikor nem volt formában. Ezt mindig azzal ellensúlyoztam, hogy valami érces állítással vallottam az ellenkezőjét:
-Szörnyen festesz! -rikkantottam távolról, ajakbiggyesztve, mintha még én is sajnálnám, bár ez annyira nem volt meggyőző, hogy még magam sem hittem el. Egyszerűen gúnyosnak tűnhetett.
Filigrán megjelenése leginkább egy próbababáéhoz hasonlított, mindig a kirakatok szépen felöltöztetett bábui jutottak eszembe. A legszembetűnőbb mégsem ez volt. Az ujjaira húzott puha anyagú garbó szépen ívelte testének vonalait, s ez a legapróbb részletekre is vonatkozott. Otthon is láttam párszor hiányosabb öltözetben, de ezzel most tényleg sikerült meglepnie. A kis fúria. Túl sokáig kalandoztam el ezen, s fixíroztam a laza felső alatti formákat, és így máris bekaptam tőle egy fájdalmas döfést. Mellé érve olyan bájos mosolyt varázsoltam elő a kelléktáramból amilyet csak tudtam, ilyen szárnyaszegett állapotban. Nem festhettem túl hitelesen.
-Kedves kishúgom... -sóhajtottam mézesmázosan- sokan járnának örömtáncot, ha én nem élnék... láttál valakit ünnepelni? Ha igen, azonnal áruld el ki volt az! Mihamarabb meglátogatom! -folytattam rémes kedvességgel, s finoman karba fogva vezettem tovább a folyosón.
-Nagyon is élek! Rólad viszont még a madarak sem csiripelnek... felcsaptál remetének? Rosszul érintett a sok mugli halála, a sok sárvérű meghurcolása? -a hozzá hasonlókról direkt nem tettem említést, bár ez így is elég kegyetlennek tűnhetett.
-Hogy vagy mostanában? -tettem hozzá ártatlan kedvességgel, s valóban érdekelt a válasza. Egy a muglikért aggódó félvér sora sem érdekelt annyira, mint az övé, s ha kellett, akár tettem is érte. Lassan feltűnt a gondosan az ujjvégein tartott pulcsiujj, túlságosan idétlen volt ez a  kelletlen odafigyelés, én pedig a részletek specialistája voltam. Ujjaim lassan lecsúsztak a karjáról a kézfejéig, s én eltávolodva emeltem meg a karját, mintha csak kézen fogva akarnám vezetni.
-Talán eljegyeztek? -hangom élesen csengő tónusban szólt, kételkedés vált ki belőle, bár mosolyom továbbra is pompásan leplezett.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Clémence Fitzroy - 2011. 01. 26. - 22:12:16
(http://i54.tinypic.com/2r3b3lz.png)

Végre találkozunk!
Nem igazán értem magam és az érzéseimet sem, azért, mert hát a múlt kusza és nem éppen vicces momentumai miatt az lenne a normális, ha nem szeretném látni többé. Tény, pont ez volt a lényege annak, hogy szinte levegővé váltam az iskola falai között. Mindezekre az érzésekre még rátett egy lapáttal az is, hogy nem éreztem és még a mai napig sem érzem teljes mértékig biztonságban magam. Valahogy belülről éget a félelem olyan erővel, hogy nem tudok egyszerűen napirendre térni felette. Persze ez nem változtat a tényen, hogy hiányoznak az emberi kapcsolatok, a családom és ő is, akit mégis közel érzek magamhoz, bár semmi közünk nincs egymáshoz. Nem az én „vérem”, ő csak egy senki, és mégis kiharcolta magának azokat az érzéseket, melyet nem adok ám minden kis jöttmentnek. Kellemetlenkedése általában nem megbánt, hanem nevetésre késztet és egyáltalán nem megbántódom szavai hallatán, hanem dühbe gurulok. Ilyenkor gyűlöletet érzek és azt, hogy hiába minden ellenkezésem, utálatom, egyszerűen soha nem fogom tudni magamtól kellően messzire taszítani.

- Hát te sem festesz valami jól! Ez az ing valamiért olyan érdekes hatást kelt… ilyet a melegek hordanak! Könyörgöm, mi lett veled ez alatt a pár hónap alatt? Új barátaid vannak és már a romlott modorod mellé a stílustalanságot is beléd táplálták? – vetem oda foghegyről a sértéseimet a már jól megszokott méreggel telítődve. Na igen, pontosan erről beszéltem! Mindig ezt váltja ki belőlem, vagy éppen a negédes hárpiát! Miért nem tudunk mi normálisan viszonyulni egymáshoz? Hiszen ő is tudja, én is tudom, hogy van valami megfoghatatlan kapocs, mely összeköt bennünket, csak még nem igazán jöttem, jöttünk rá arra, hogy mi is az.
- Ne haragudj, nem akartam ekkora tapló lenni. – mondom bocsánatkérően, és ezt is úgy, hogy lássa, nem akarom kiásni a csatabárdot. Én tényleg azért jöttem, mert hogy kérte, és hogy beszélgessünk. Több hónap eltelt és nem hallottam sem róla, sem a családról semmit. Persze tudom, tudom, hogy egyáltalán nem hiányzom én senkinek, hiszen kinek kell egy félvér kis senkiházi, aki félig árva, és aki csak úgy beépült egy véletlen csoda folytán egy aranyvérű családba?! Az már túl tökéletes lenne, ha a megtűrés mellett érdeklődnének is felőlem. Így is valószínűleg hálával tartozom azért, mert hogy nem kaptam csak egy-két apró sebecskét ahelyett, hogy komolyabban megtapostak volna a származásom miatt. Viszont azt már jó ideje várom, hogy Gary mikor veszi a fáradtságot és keres meg! Hiszen tudom, hogy fontos vagyok neki! Csak azt nem gondoltam, hogy a gyávasága kierjed idáig, ennyi hónapra és álmatlan éjszakára. Jóval korábbra vártam, hiszen megkapta azt a pár mézédes csókot, testemből azt a pillanatnyi boldogságot, melynek hozzám kellett volna húznia, már jóval korábban. Nem, nem számoltam azzal, hogy esetlegesen ellenkezik az ilyen dolgok ellen, nem vettem figyelembe azt, hogy talán átgondolja a helyzetet és meggondoltan akar cselekedni – talán most az egyszer. Furcsa…

- Igen, képzeld meghat, hogy ennyire bántják ezeket az embereket, pláne, hogy nem is tehetnek róla! És igenis sok olyan megérdemelné ugyanezt a bánásmódot, aki egy aranyvérű családba született! – mondom erőteljesen ezzel a hangsúllyal is utalva arra, hogy valahogy nincsen kedvem erről vitázni, és nem érdekel a véleménye, ha az éppen eltér az enyémtől. Szerintem ez akkor is barbárság, és egy lezüllött társadalom élő példája, mely mindent érdemel csak nem követést. Hiszen nem az őskorban élünk, hogy megöljünk valakit csak azért, mert kicsit másabb az átlagnál! Nem állatok vagyunk, könyörgöm!
- Nem lettem remete… éldegélek és bujdosom! Nincs kedvem emberek közelébe sem menni. Hiszen annyira borzalmas ez az egész! Tudom, te nem osztod ezt az álláspontot, de akkor is. Rosszul vagyok, és elkap a hányinger ettől az egésztől. Van még egy-két lány, akikkel jóban vagyok mostanság, de velük sem járok sehova. Még a vacsorát is felviszem a szobába, hogy ne kelljen másokkal kettesben lennem. – suttogom és bámulom a földet. Eközben persze nem akarom észrevenni a sóvárgó pillantásokat, mellyel a kedves testvérkém végigméri melleimet, és úgy egész testemet. Persze ettől függetlenül ugyanúgy végigszáguld rajtam a libabőr, szinte már magamon érzem finom ujjait, ajkainak lágyságát, követelőző, sürgető vágyát… A FENE EGYE MEG!
Arcom vörösre vált, majd az érintésétől még inkább felhevül a bőröm. Megfogja a kezemet és lassan elkezdi a pulcsi vékony anyagát felfelé húzni. Hát persze, hiszen remek megfigyelő. Már csak az kellett volna ehhez, hogy ne hülyeséget kérdezzen. Hiszen kihez mennék én hozzá? Ki venne el engem?! Félvér vagyok, és a félvérek árfolyama mostanság eléggé a béka segge alatt tendál.

- Nem kérte meg a kezem senki! – tiltakozom kétségbeesetten és próbálom a kezem kiszabadítani a finom szorításból. Ha nem muszáj, nem szeretném neki megmutatni, hogy egyesek mit is műveltek velem. Nem akarom, hogy sajnáljon, nem akarom, hogy szánakozzon, és amit még nem akarok, az az, hogy kellemetlenül érezze magát azért, mert hogy esetlegesen nem figyelt rám eléggé. Nem szeretnék neki lelkiismeret furdalást okozni. Nem akartam, hogy keressen, én zárkóztam el, és ezekért is én voltam a hibás. Hiszen tudhattam volna, hogy a lenéző és gúnyos stílust csak vele szemben engedhetem meg! Bár belegondolva vele szemben sem, csak hát, ő nem fog ilyen módon elbánni velem. Vagy legalább is remélem, hogy számít annyira a családja, hogy ne tegyen semmilyen meggondolatlan és felesleges lépést.
Mindenesetre én is kérdéseket intézek hozzá, hátha elenged és a kellő távolság hatására el tudok szabadulni tőle úgy, hogy ne legyen az feltűnő.
- Na és te hogy vagy? Hány embernek keserítetted meg mostanság az életét, így hogy velem nem pörölhetsz? És hogy vannak otthon a többiek? Rendben van minden? – kérdezem, majd ha már a válaszokon töri a fejét megpróbálom a kezemet a testem mellé helyezni nem túl feltűnően…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Gary Fitzroy - 2011. 02. 06. - 03:52:50
(http://www.kepek.us/images/5hjd82g7dsa3g5fat2xb.png)

Néma léptek úsznak a csendben, a magány leple ránk borul a derengő félhomályban...
Imádom a feltűnést... azt, hogy a puszta megjelenésem mit vált ki az emberekből. Láthatatlan ujjakkal kinyúlni feléjük és gyászos mosollyal megcirógatni őket, vasvillaszemekkel a lelkükbe markolni, vagy csak egyszerűen sejtető lassúsággal elpiruettezni mellettük. Az egész olyan érzékletes játék a gesztusokkal, amely szinte halk szavakban kifejezi, hogy én mérem a halált. És most mégis jobb lett volna egy láthatatlan köpenybe burkolózni. Ella szemében hús-vér voltam, nem egy halhatatlan istenség, akármilyen meggyőzően is játszottam a rám öntött szerepet. Ő volt az egyetlen, aki arcom fakó maszkja mögé látott. Sokan azt hinnék, ehhez valami természetfeletti adottság, vagy különleges képesség kell, talán a mítoszok is valahogy így kezdődhettek... A legjobb lett volna őt is árucikként kezelni, ahogy másokat, ám elég sokszor próbáltam ahhoz, hogy belássam a képtelent, s számomra az Ellával való viszonyom definiálta ezt az elcsépelten nagy szót, amit oly sokszor szerettek a legbutább csekélységekre alkalmazni. Az őrdögi játékunk a fékevesztett őrület sötét, rejtélyes szakadéka felé tolt, s minden visszalépés egyre ólmosabb súllyal húzott. A dolog pikantériája mégsem ebben rejlett. A mély sötétség mámoros izgalommal kecsegtetett, s bár egyszer éreztem a bőrömön, még a felét sem tapintottam, ízleltem, és éltem át minden porcikámmal. Egyszer kísértett meg, de azóta is ott zúg a fülembe, tőlem egy karnyújtásnyira. Az is lehet, hogy talán csak erre lenne szükségem? Lehet, hogy az utánam nyújtózkodó árnyak nem is áldozatok lelkekéért kiáltanak, hanem engem akarnak magukénak? Talán ezért ez az egész Ellával való találkozás s rég eldőlt minden...

Túlságosan belelovaltam magam az őrjítő teóriákba, és bár egész rezzenéstelenül bírtam, nehéz volt közben figyelmesen, s szokásosan hűvös kimértséggel követni Ella szavait, és mozgását. A valós -vagy annak vélt- magyarázatomra kellett koncentrálnom. Túl akartam lenni az úrias formaságokon, a finomkodó érdeklődésen, hogy foglalkozhassak végre a levéllel, hogy többet tudhassak meg Lettyről, és hogy ismét nyugtom legyen egy időre. Persze Ellával nem lenne célravezető megosztanom, hogy nem a jókedvem vezetett el hozzá, biztosra vettem, hogy neki tetszik a dolog. Igyekszem Lettyre gondolni, hogy milyen volt megérinteni, érezni a testét, a száját, lassan felidézem az arcát... a vonásai már nem olyan élesek, inkább mintha egy zavart víztükörből nézne rám vissza. Még mindig tisztán emlékszem arra, hogy milyen volt átérezni minden levegővételét, de nem tudom részleteiben felidézni az arcát. Az ember a hozzá legközelebb állók arcképét is képes elfelejteni a hónapok során. Hirtelen ismerős borzongás árad végig rajtam, ahogy Ella puha ujjvégeit, s kemény körmeit az kezem közt érzem. Reflexszerűen lépek hátrébb, s valami különös kezd motoszkálni a fejemben. Az előbb átélt illúzióm Lettyről, csúfos átverés volt. Hallom, hogy Ella mondd valamit, de már egyáltalán nem nyernek értelmet a szavai, elúsznak mellettem. A víz fodros tükörképe mögött nem Letty húzódott,  Ella bőrének illata élt bennem olyan tisztán, akár a Brandy íze az ajkán, azon a túlvilági éjszakán.

Talán mégis jobb lenne ölni? Ennél minden bizonnyal minden jobb lenne... Fájón ráncolom össze a homlokom, s elgyötörten masszírozom meg fájó halántékom. Megkereshetném azokat, akik Ellán engedték szabadjára beteges fantáziájukat, s lehet a Nagyúr elnéző, s esetleg még büszke is lenne, amiért a család tekintélyét védtem. Megkegyelmezne, és maga mellé fogadna. Ez az opció Ellának bizonyára nem túlságosan tetszene, de a dolog ezen része érdekelt a legkevésbé. Gyorsan felül leszek megtört pillanatomon, mielőtt még kishúgom kihasználhatná, s miután sikerül kisimítanom   ijesztően hamuszürke ábrázatom sokat sejtetően mosolyodom el, bár az arcom túl élettelen ehhez a kedves gesztushoz. Másokkal ellentétben nekem nem kell semmiféle erőlködés egy jól megrendezett, jóízű mosolyhoz. Az érzelmek ebből a szempontból csak kivehető fogaskerekek a gépezetben. Összességében nem lehettem túl életszerű, de a célnak megfelelt, életben tartotta a vézna látszatot és bár Ella rég rájöhetett módszeres trükkömre, nem hagytam, hogy fel is használja.
-Oh, milyen naiv voltam... -kuncogom fanyarul, s könnyed léptekkel indulok tovább- Nem akartam hiú reményeket kelteni... hisz a te helyzetedben ez nem lehet túl könnyű, talán próbálkozz muglikkal. -folytattam nyers kíméletlenséggel, bár szándékoltan félrevezető árnyalatban. A vér tisztaságának fontosságát egyedül kishúgomnál voltam hajlandó elegánsan átlépni, még ha sokszor vágtam is a fejéhez, csupán úri passzióból csináltam. Most viszont egyáltalán nem a származására céloztam.
-Ha egyszer is átéreznéd családunk nevének súlyát és felhagynál a mugli ostobaságaiddal, nem kéne megalázkodnod! -fordulok vele szembe kioktatóan, s hangomból a megszokottnál élesebb él válik ki. Mindig is rosszul voltam a muglikat magasztaló védőbeszédeitől, s az én helyzetemben jelenleg ez lehet a lehető legkényesebb téma... Gondolom egy hentesnek sem lehet túl felemelő dolog egy állatvédővel beszélgetni. Némiképp átéreztem a helyzetét... Egy gúnyos fintorral adom fel az álláspontom, s jelentőségteljesen lépek el előle tovább folytatva egyre feszültebb sétánkat.

Keserűen elmosolyodom kishúgom szavai hallatán. Jobb lett volna ha én kérdezek, végre rátérek a levélre, hisz már csak mellékes semmiségnek tűnne, hogy megemlítem, s nem látszana úgy, hogy ezért beszéltem meg vele a találkozót.
-Áh, örülök, hogy kérdezed, bár már nem tartom számon az embereket... Lehet vezetnem kéne egy listát róluk... -tűnődtem el egy zsarnoki mosollyal az arcomon, bár gyorsan letettem az ötletről... túl sok időt venne igénybe a nevek irkálása.
Titkon reméltem, hogy nem lesz az állapotomra, vagy az otthoni dolgokra vonatkozó kérdése, de tudtam, hogy ez a rész is eljön, bár igyekeztem megkerülni ezt a kényes pontot, lényem egy része pont ezért nem hagyott nyugton, s akart vele beszélni. Vállaljam fel, hogy vannak félelmeim, vagy hogy hiányzik Letty? Vetettem rá egy bizonytalan pillantást, majd ajkaim lassan nyíltak résre, de nem jött ki hang a torkomon. A nagy, magasságos Gary Fitzroy odáig jutott volna, hogy kiterítse legsötétebb lapjait? Inkább a sírba vinném őket, magammal együtt, ám egy benső sugallat mégis szavakká lényegülve vette át fölöttem az irányítást.
-Tudod, apánk gyakran ír nekem, és nem véletlenül... -mondtam mereven, majd csak egy mély lélegzetvétel után folytattam- olyan sötét ügyei is vannak, amikbe bele sem mernél gondolni. Az is lehet, hogy már évek óta a Nagyúr szolgája, embereket öl és kínoz meg... -szavaim halkan morajlottak, s lassan követték egymást. Tudtam, hogyha én mondom elhiszi, még ha elképzelhetetlennek is tartja, az pedig nem érdekelt, milyen mélyen érintik a hallottak.
-Ha egyszer arra kérne és nekem kéne muglikat ölnöm, ha lenne rá lehetőségem, ha tálcán kínálnák, ha utasítanának rá, és nem állítana meg senki, nem tudnám megállni, hogy ne tegyem meg. - talán nem is a jövőről beszéltem, hanem egy múltbéli, megtörtént dologról. Volt ebben valami megfoghatatlan, aberráns kéj... Bár álomszerű volt az egész, pont ezt éltem át Ella anyjának halálakor. Talán tényleg sokkal sötétebb dolgokra vagyok hivatott...


Cím: Seosaphine!
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 06. 03. - 19:05:17
Folytatás INNEN (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=3792.msg42234#msg42234)

Ide írok, mert a gyengélkedőben Jamesék játszanak.
 
*Akár egy gyertyaláng, halkan, szinte láthatatlanul lobog, csaknem önnön kanócára hajlik, világos tűzfejét belehajtva az olvadt viaszba gyöngén, haldokolva, olyan az egyik pillanatban, és a következőben pedig magasra nyúlik, kiegyenesedik, feltámad, ágaskodik, szinte elrugaszkodik, a semmiben lebeg, majd új, éghető anyagot talál magának, belemar, beleharap, üvöltő tűzvésszé terebélyesedik. A felcsattanását elfogadom. Legyen, nem haragszom meg érte, bár a fülem bántja a hangos szó, nem engedem nagyon elsietni, bármilyen biztosak is a léptei, mellette haladok, sötét csendességgel. A szavaim is úgy válogatom, hogy halkan tudjak közölni velük, mintegy ez ő ellenpontozására.*
-Furcsa tőled hallani a méltóságot, mint kifejezést, amikor éppen az imént én kértelek, hogy ne légy méltatlan az emberi mivoltodhoz-*egészen lágyan mondom. Erre nem kell ugrani, nem kell cáfolni. Hallotta, kértem, szinte kinevetett, bár ő ezt bizonyára másként fogalmazta meg magának.* -Nagyon sok mindenben különbözik egymástól ember és ember és a legnagyobb képmutatóság, az ezt nem ismered el. Nem akarsz képmutató lenni. Ellenkezik a nagy és nemes elveiddel-*némi rosszindulat hunyorog, lopakodik a tekintetembe, ahogy az övébe a gyűlölet, és némi öröm is. Vita. Szópárbaj, még akkor is, ha tudom, hogy eleve kudarcra vagyok ítélve, mert az elvakultsággal a szavak és a logika soha nem szállhatnak szembe. Veszíteni tudni kell, első lecke, amit megtanulhattam az egyszerűbb lelkekkel való beszélgetés során. Ellenük csak veszíteni lehet, mert ők nem képesek erre.*
-Én azért hadakozok, mert dühítesz, szándékkal, vagy ösztönből az már teljesen mindegy. Hogy te miért hadakozol, arra én nem fogok tudni választ adni.

-A tökéletesség pedig nem létezik, és főleg nem a béke, egy emberek súrlódásmentessége az. Az emberek alapvetően feloszlanak, ezt nem egy ember találja ki Baradwys-*a neve a legszükségesebb pillanatban úgy olvad elő az elmém hátsó, rejtett zugából, mint egy titkos tudás. *-Eleve így van, különbözünk, különbözni is akarunk, mert így természetes, így van az életben konfliktus, mozgatórugó. Bár ezt feleslegesen mondom neked, a mi különbözőségünk attól tartok abban áll, hogy képtelen vagy felfogni, amit mondok neked, én pedig, szerencsére, képtelen vagyok megállapodni a gondolkodási szinteden-*lépcsők és folyosók, a gyengélkedő úgy közeledik, mintha jól idomított lenne. Talán tényleg nem fog összecsuklani. Ez a legjobb híre a napnak, és természetesen, a könyvtár védelme.* -Ezt örömmel hallom.

megkésve bár, de törve nem....


Cím: Re: Folyosók
Írta: Seosaphine Baradwys - 2011. 06. 16. - 20:35:01
Útközben se nem hallok, se nem látok, csak megyek előre, hajt ez a betegesen háborgó vér, ami mérgezi a sejtjeim, lassan, de biztosan olyan világba kerget, ami bár határos az igazival, mégis más. Furcsa és visszhangos, olyan forrón lüktető és álmosító, szédítő, de nem! Én még nem adhatom át neki magam. Majd ha becsukódott Seraphin mögött a gyengélkedő ajtaja és hallom, ahogy gyors, határozott, hideg léptei eltávolodnak tőlem. De most még itt van és én nem engedem meg magamnak, hogy szavam meg ne tartsam. Azt mondtam nem fogok összeesni. Nem fogok.

- Muszáj mindig ilyen alattomosan fogalmaznod, hogy az ember akaratlanul is sértésnek vegye a szavaid? Mindenkivel ezt csinálod, vagy ezt a kegyet csak én érdemeltem ki? Erről is csak az én személyem tehet, amely nem formálhat jogot a méltóság szó használatára? - kérdeztem megállva a folyosó közepén némi hallgatás után. Sokan és sokszor mondták már, hogy túl sokat foglalkozok azzal ki mit gondol rólam, de ez van, egyszerűen túl büszke vagyok ahhoz, hogy szóvá ne tegyem, ha valakitől negatív visszajelzést kapok. - És nem vagyok képmutató, nem játszom az agyam, ahogy olyan sokan ebben az iskolában, én ezt komolyan gondolom. Sajnálom, ha te nem osztod a nézeteim, nem tehetek a naivitásomról, képtelen vagyok beletörődni a dolgok jelenlegi állásába. Nincsenek nagy és nemes elveim, mint neked, ez így igaz, nem vagyok sem udvarias, sem álszent vagy a származásra sokat adó személy, de vannak barátaim és életem, amit úgy tudok élni, hogy nem érzem rosszul magam. Képmutatás ez? - sandítottam rá ködös tekintetemmel, majd tovább indultam a folyosó hideg kövezetén.

Kellemes félhomály uralkodott a folyosón, a lobogó fáklyák lángjai árnyjátékot űztek a falakon kergetve egymást, mint tenger és part, hullámaik megbabonáztak, lassítottam lépteim, de nem kábultam bele a meleg lángok hívásába, még mindig kerestem a kiutat ebből a szörnyű álomból, melyben Seraphin úgy követ, mint egy halk szavú, mogorva kísértet. Rá kellett ébrednem, hogy félek tőle. Vagy még inkább attól, hogy ahogy ő engem, én sem tudom őt megérteni, megtéríteni, megszelídíteni. És ez az amitől igazán féltem, hogy erősebbnek bizonyul és rá kell jönnöm, hogy igaza van. Bár ezt már most kétlem...

- A bátyámat szólíthatod Baradwys-nak, de egy nőt illetlenség a vezetéknevén hívni. Megsúgom, a keresztnevem a Seosaphine, nyugodtan használd, ha akarod, de azt sem bánom, ha nem kívánsz élni a lehetőséggel - szóltam halkan, gúnnyal. - Nem kérek békét és osztatlanságot, csak némi összetartást és toleranciát ebben a sötét maszlagban, ami egyenként nyel el mindent, ami fontos nekem.

- Hallgassunk inkább, ha mindig csak azt tudod ecsetelni, hogy mennyire nem nézel semmibe. Vagy ha tényleg csak a jó modorod tart itt, én feloldozlak a kötelesség alól, odatalálok a gyengélkedőre egyedül is, te pedig visszamehetsz őrizni a Könyvtárat az illetéktelen házidolgozatíróktól. Ha pedig mégis maradsz, kérlek - hangsúlyoztam ki külön a szót. - ne bánts.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 06. 23. - 14:25:21
-Ne akaratlanul vedd sértésnek-*pillantok rá ahogy megtorpan kicsit hitetlenül, hogy ezt komolyan megkérdezte és kicsit feszülten, hogy vajon összeroskad-e végre, végső fegyverként használva ellenem a lehetőséget, hogy a nyakamba varrja a rosszullétét, ahogy az annyira természetes lenne az előítéletesség szerint.* -Hanem tudatosan. Vedd sértésnek és gondolkodj el rajta. Ezt a kegyet csak te érdemelted ki, hogy felszólítottalak rá-*a legtöbb diákkal nem éri meg annyit szenvedni, hogy egyáltalán megpróbáljam rávenni őket, hogy értelmezzék a kimondott szavakat, bár a következő gondolatkitöréssel a lány is elbizonytalanít, hogy egyáltalán érdemes volt-e.
Griffendélesek és az ő vágyaik, nos ez egy olyan témakör, amihez értelmes ember inkább nem nyúl. Nem válaszolok a kérdésre, mivel számomra az ő életvitele, vágyai, céljai eleve képmutató elfordulással rendelkeznek az alapvető emberi természet, érdek, tudás, vágy felől, ahogy gondolom ő is ugyanígy látná, ha megkörnyékezném és a nyakába borítanám hasonlóképpen az én véleményemet ez ügyben. Nem, az ilyesmit nem érdemes feszegetni, mert ez tényleg szubjektív, védtelen, kiszolgáltatott része az emberi természetnek, amit én mondtam, kértem azonban az nem ezen múlik. Nem. Vagy mégis. Az emberi természetet le lehet bontani a saját céljairól? A gondolkodását a körülményeitől? Ha olyan szempontból vizsgálom, hogy az anyagok lényegi részei, alkotói is szétválaszthatóak megfelelő közegben vagy varázsszavak által, önállóan is értékesek és más alkotókkal keveredve képesek új dolgokat létrehozni, tehát az emberi részek, természet, háttér, tapasztalatok ilyen mérvű szétválasztása talán lehetséges pusztán a megfelelőre tisztított gondolatokkal, elméleti úton. Hát, sajnos ez is valami olyasmi, amit nem fogok Seosaphine-nal megosztani. Rápillantok, miközben továbbhaladunk a cél felé végre a pillanatnyi megtorpanás, pihenő után.*
-Egy iskolában vagyunk, a nemi szerepekhez szerintem ne ragaszkodj ilyen kínosan, mert akkor egyesek talán számon kérik az udvariassági jogok mellett a kötelezettségeket is-*legyintem el a nemesen és nagylelkűen kétes felajánlását. Minek felajánlani valamit, ha egyszer a következő szava az, hogy nem bánja, ha mégsem élek a lehetőséggel? Bizonytalan, pontatlan, önmagához se egészen hűséges, nem tudja követni magát se, hogy mit akar, azt meg aztán főleg nem. Gúnnyal takaródzik. Lehunyom a szemem, hiszen a gúny gúnyolásra ingerelne, visszavágóra, de jelen helyzetben ezt kicsinyesnek és értelmetlennek találom.*
-Nem én bántalak. Nem kell hozzá semmit tennem, hogy neked fájjon, energiát befektetni se, úgyhogy aligha lehet cselekvésről beszélni. Ami téged bánt az csakis belülről fakad, tőled, magadtól magadnak címezve-*megállok a gyengélkedő ajtajában, kinyitom.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Seosaphine Baradwys - 2011. 06. 23. - 15:47:01
Majd elgondolkodom, ha lesz rá időm, Lamartin és végre elválnak az útjaink. Már most érzem mennyi mindent meg fogok bánni. Többek között azt is, hogy nem pofoztam meg még egyszer. Vagy ami még jobb, hogy nem Silenco-ztam le már a legelején. Azt kellett volna tennem. Miatta van ez az egész beteges légszomj, ez a düh és mámorba hívogató lüktetés ebben a bolondos kis testbe zárva, szaggatva minden porcikám. Olyan könnyű volna ráfogni az egészet, de igazságtalan volna, nálam túl rövid a cérna és túl nehéz a megértés. Akaratos leszek, ingerlékeny, igazi kis hisztis liba, ha valami nem tetszik. Lamartin mentalitása pedig kifejezetten nem tetszett.

Hazudhatom mindenkinek, hogy erős vagyok, de belül ugyanaz a semmi marad, mint amikor kicsi voltam. Azok a csöndes délutánok a süket szobák mélyén, ahol csak feküdtem a parkettán és a mennyezeten futó repedéseket nézegettem. Minden kiment a fejemből, ahogy most is. Mintha csak olyan emlékek térnének vissza, amikről azt hiszem nem történt bennük semmi. Pedig ott vannak, ott feküdtem és most szakadoznak bele ebbe a zaklatott idegrendszerbe. Érzem, ahogy egymásnak csapódnak az idegszálaim, már ráz a hideg, a homlokomon végiggördül egy izzadtságcsepp, a szám sarkához ér, a sós íze megcsiklandozza az ajkaim. Egyre furcsábban érzem magam.

- Zárd be. A kulcs a zárban, fordítsd el és bezárod, eltűnik odalenn örökre. Örökre - suttogom magamban, halkan a szavakat. Belevéste a szívembe, a lelkembe, az agyamba és az elmémbe. Örökre beleégtek a szavak. Belevésték a szekrény ajtajába a címer mellé, hogy soha ne felejtse el senki és mégis. Mind megfeledkezünk róla, hogy betegek vagyunk. Haldoklunk minden perccel. Elmúlás, ugyan! Ki rémülne meg ettől a szótól: elmúlni. Pedig ugyanazt jelenti, mint a sikoltás: HALÁL!
El akarok múlni egy kicsit, mint régen, feküdni és csak bámulni a plafonra fel, látni a ráncokat az ég arcán, azt hinni sír, amikor esik. Keresni az egereket a szekrény alatt és megbűvölni a rózsafát, hogy télen is nyíljon a hinták felett... El akarok múlni... Meg kellene halni... Mindent újrakezdeni.

Egy pillanatra azt hittem elvesztem az eszméletem, de valami visszaránt. Semmit sem érzek. Azt hiszem valami eltörött bennem, valami nincs rendben. Úgy lépek be a Gyengélkedő ajtaján, mint aki nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Emelt fővel és megtört szemekkel. Valami tényleg eltörött.
Ideges mozdulattal túrok a hajamba, mégis megfordulok, nem bírom ki hogy ne tegyem.

- Elmész?



Beteg vagyok. >.<



Cím: Re: Folyosók
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 06. 25. - 01:54:37
*Komor mantra csendül a hangján, mit csendül, inkább erőtlen, gyenge, jellegtelen suttogás ez, csak a túlzott testi közelség miatt sikerül nekem is meghallanom, hogy mit mond, még ha minden szava nem is érhető tökéletesen. Nem is fontos, legalábbis számomra nem fontos az, hogy mivel tartja magában a lelket, mivel buzdítja magát arra, hogy a következő lépést megtegye, vagy éppen az ellen, hogy valami egészen vakmerő és buta dolgot kövessen el ellenem és ezáltal önmaga ellen is. Mivel az jól körülírható, hogy nem átok, nem rontás és még csak semmilyen bűbáj magva sem rejtőzik a szavaiban, én ennyivel teljesen be is érem. Az „örökké” kifejezés, amit megnyomott a végén úgyis sejtet annyi szentimentalitást, hogy közelebbről ne is legyen kíváncsi arra, amit mond. Nem, jobb féken tartani az olyan alapvető emberi reakciókat, mint az automatikus visszakérdezés, hogyha valamit nem hallunk egészen jól és megfelelően.

Mindazonáltal vitathatatlanul meglepő és szokatlan, hogy a korábbi hevesség után most alig tud járni, élni is, teljesen alkalmatlan lenne arra, hogy önmagát megvédje, mondhatni nem műkdöne megfelelően az életben. Jobb helye lesz neki a gyengélkedőn, azt hiszem ezzel sajnos egyetértenének azok is, akiknek soha, semmilyen tettemmel nem szerettem volna a kedvére tenni. A gyengélkedő várja a gyengélkedőt, Baradwys hős mártírokat megszégyenítő kifejezéssel az arcán megy be, de komolyan, mintha a vesztőhelyre sietne, azért ezt nem egészen értem, de gurkó legyek, ha egyáltalán valaha is érteni fogom az ő fajtáját és cikesz akkor, amikor majd ők is megértenek engem. Se a közel, se a távoli jövőben erre esélyt nem látok.*

-Hogy mi?-*kérdezem olyan idegenül csendülő hangon, amiben az idegenkedés személyre szabott hitetlenkedéssel társul. Megfogom az ajtó szélét, mielőtt becsukódnak, noha már elfordulni készültem, hogy a nap szerencsésebb része elé tekintsek, amikor is felém fordult és még kérdezett is. Kérdezett, igen, de már megint olyat, hogy komolyan fontolóra kell vennem a benne megfogalmazódó kérdésre adható válaszokat: ő mégis hol volt eddig? Valahol nagyon lemaradt az információáramlásban.* -Természetesen igen. A Madam valószínűleg a szobájában tartózkodik-*adom meg a lehető legdiplomatikusabb választ a kérdésére, gúnyolódás és piszkálás nélkül, hiszen egy beteg lányról van szó. Semmi más. Nem Seosaphine Baradwys aki előttem áll, aki megütött, és akit ezért én egyszer nagyon, de nagyon meg fogok átkozni, amint alkalmas lehetőség lesz rá, hanem egy beteg lány. Aki azért remélem végig tud menni a gyengélkedőn és hirtelen nem lesz amnéziás, felejti el az ilyen alapvető dolgokat, minthogy én voltaképpen az ellenség vagyok, nem pedig a kedvese, aki az ágy szélén üldögélve várja majd, hogy jobban legyen. Ugye nem?*

Áh, user ilyet nem mond >.<


Köszönöm a játékot!

A játéktér SZABAD!



Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 02. 26. - 20:24:29
(http://kepfeltoltes.hu/120226/249157089crasso_www.kepfeltoltes.hu_.png)

A tanteremben...

Meglepődök az arcom és a padló között elcsattanó förtelmesen antiromantikus csók hiányától, még jobban az erős kemény kartól, ami megtart, és akadályozza az előbb említett kis találkát. Az már meghaladja mind a meglepődés, megrémülés, pánikba esés, és minden másnak a fogalmát, amit emocionálisan átélek, amikor a kar gazdáját meglátom felemelve tekintetemet. Olyannyira, hogy fel sem fogom szinte, amit mond, csak akkor tudatosul bennem, amikor elindul, velem a tarsolyában.
Járni? Azt hogyan is kell? Valami köze van a lábaimhoz, de az életemért nem tudnám összerakni a mechanikáját, főleg nem miközben egyszerre próbálom nem összecsöpögtetni a többieket a balesetem maradékával, se magamat, és a kicsit sem csökkenő vérnyomásom miatt fura petyek, kusza sárkánygyíkok és tündérfények játszanak a szemeim előtt a sötétben, és Crasso szorítása is igencsak érdekes járásmódot tenne csak lehetővé. Bizonytalanul lépkedek, de inkább csak vonszol, a félrerúgott táskák zörejét és diákok elégedetlen halk morgását hallva vérvörös színre vált zöldről arcom, immáron érett almának mondhatom magamat. Istenem, mindenki engem néz, több ház előtt égek le egyszerre, estére már az egész iskola tudni fogja mekkora szerencsétlenség vagyok. Áh, mit aggódok emiatt, Crasso cibál ki a tanteremből! Sajátkezüleg fog véget vetni nekem és összes szenvedésemnek, hisz mi más oka lenne rá, hogy fáradjon egy olyan porszemmel, mint én ilyen undorító helyzetben? Túl sok a stressz a póktestemnek, és egy pillanatra úgy érzem elsötétül a világ…
A folyosón...

…Rövidke pillanat, nevéhez hű hosszúságú, de arra elég, hogy megmentőm és egyben kínzóm karjaiba kapjon alatta, mint anorexiás hercegnőt a sötét lovag, és közben kiérjen velem a folyosóra. Nem mondhatom, hogy jót tesz ez idegmaradványaimnak, de legalább már kevésbé szédülök a közel merőleges helyzet miatt. Jesszusom, ugye nem látták ezt a teremben? Nyüszenve rándulok össze, majdnem meg is rúgom.
„N-nagyon köszönöm Tanár Úr, de erre semmi szükség, le tudok menni magam is…” Vinnyogó hadarásom biztosan nem túl meggyőző, de nem ficergek inkább tovább, nem akarom felidegesíteni. Óh istenem, kérlek add, hogy ne legyen maszatos tőlem. Bár lehet véremtől lesz az ha így haladunk. Lesütöm a szememet, kicsit kiráz a hideg az undortól a számban érzett íztől, próbálok taláromban találni egy zsebkendőt, hogy kezemről végre letöröljem a mocskot. Áh, tegyen már le, az összes festmény minket nézz! Vajon tényleg a gyengélkedőre visz? Vagy az alagsorba a láncok közé? Meg fog bűntetni, nyomorúságos létezésem bűnéért, a halálfalók galádságával, és a hollóhátasok furfangos leleményességével. Vajon ért az oklumenciához? Mi van, ha mindent hall, amire éppen gondolok? Ne gondolj semmire, ne gondolj semmire…. lelkem mélyén sikítok, megint el fogok ájulni…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Tristram de Crasso - 2012. 03. 05. - 09:58:25
FOLKS, WE HAVE A VERY SPECIAL GUEST FOR YOU TONIGHT
I'D LIKE TO INTRODUCE...


Ez a gyerek alig van tíz deka. Súlya nincs, csak sáskaszerű formája, lépteit irányítani nem könnyű, mert imbolyog és botladozik, mint aki soha meg sem tanult járni tisztességesen. A fényért hálás vagyok Minticznek, eszerint legalább erre képes, hogy ha már miattam nem, a nyúlánk kamaszfiú miatt kedveskedik ilyesmivel. Elvergődünk a küszöbig, de alighogy nyitom az ajtót, érzem, hogy a fiú kicsúszik a kezemből, elgyengülve kezd ismét előrehullni, mintha valami húzná lefelé. Kinyitom az ajtót, kilököm, és felnyalábolom a testét, talárja rátekeredik a derekamra. Kicsit egyszerűbb lenne, ha kapaszkodna, így viszont ügyelve rá, hogy ne verjem bele kócos-maszatos fejét az ajtófélfába, kioldalazom vele, és lábammal visszatolom az ajtót a keretébe.
Kiérve morranok egyet, ahogy dobok a testén, hogy ne csússzon ki a karomból, és elindulok a folyosón előre. Már tudok tájékozódni a kastélyban, bár rövidebb utakat nem ismerek: a főlépcsőn keresztül fogok lemenni a földszintre, a gyengélkedőig a szokásos utat fogom követni, szokásos hosszú út.
- Szívességet tenne Mayfield, ha nem rúgkapálna, mint egy szaros tízéves - morranok rá, miközben még csak meg sem torpanok és össze sem rándulok a kínlódásától.
- Ha le tudna menni, nem cipelném, nem gondolja? - kérdezem flegmán. Hihetetlen, hogy alig vagyok idősebb nála két évvel, mégis ennyivel gyermetegebb. Az összes roxfortos diákról ez elmondható. Ez a nevelés, amit itt kapnak, ez lószar se. Tántorgó, pislogó süngyermekekként lépnek majd ki innen a világba, azt képzelvén, hogy semmiért nem kell megdolgozniuk majd, hogy a tudás, amit beléjük próbálnak ezek a szerencsétlen pedagógusprofesszorok tölteni, majd annyira fog kelleni, hogy feldíszítsék az esküvői sátrukat és berendezzék az otthonukat, aztán kész. Ebből a suta kamaszból is majd mi lesz? Emberi hulladék, teher valaki vállán, aki lesz olyan anyáskodó, hogy majd foglalkozik vele. Vagy épp atyáskodó. Nőies külsejéből kiindulva nem lepődnék meg ezen. Lepillantok rá, mi a frászkarikát dugdossa mocskos kezét ide-oda, de amint előkerül a zsebkendő, arra gondolok, ez legalább jó ötlet volt.
Noha legilimentor vagyok, és nem is utolsó, eszem ágában sincs a fiú fejébe hallgatni, vonásaiból ítélve csak a pánik jaj- és panaszszavait hallanám úgyis. De azért tovább beszélek hozzá, nem örülnék, ha újra elájulna, a tehetetlen testet nehezebb cipelni, mint azt, amit összetart legalább a saját akarata.
- Mindazonáltal, ha csak színlelt odabent, és valóban tud járni a saját lábán, lekötelezne, ha ezt közölné, hiszen akad jobb dolgom is, mint egy hisztiroham utóhatásaitól szenvelgő diákot poénból a gyengélkedőre szállítani - feddem egy kicsit, csak mert megtehetem, meg mert miért ne. - Nos? Nem? Én is így gondoltam.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 03. 05. - 14:13:09
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png)

*Vigyázzon magára, amikor legközelebb seprűre ül, igen, csinálja azt, amit mondanak, igen, természetesen, pálcát ne használjon repülés közben, igen, többet nem fogok (már miért ne?), a karját ne mozgassa, néhány óráig, rendben van.
Lehetetlen megkötések és meglehetetlenebb kikötések sorvasztották Sacheverell lelkét, miközben a gyengélkedőről lefelé szaladt az egyik egyenes, széles, korlát nélkül, tehát csúszásra alkalmatlanított lépcsősoron. Szaladt, elvégre a nyakába kötött karja az emberi evolúció jelenlegi állása szerint nem lehet akadálya az ilyesminek, éppen ezért tiltva sem lehet. Fehér kötése, fekete talárja, az oldalára vetett táskája vidáman repülő pepita pingvinhez tette hasonlatossá, noha a sietség oka egyelőre önmaga előtt is teljesen tisztázatlan volt, alighanem valami csendesen parázsló reménység volt az, ami éltette, és aminek csakis az ebéd maradékaihoz lehetett köze. Ugye, aki az ebédszünetet a gyengélkedőn tölti megroppantott ízületeit helyrepakoltatni, annak már csak az ételszag utáni rohanás adhat némi vigaszt. Noha a fejlődésben levő szervezetnek sok energiára lenne szüksége és az, hogy nem nő magasabbra talán majd azok lelkén szárad, akik ilyen szűk időintervallumba szorították a táplálkozási lehetőséget.
Lendületet vett egy oldalfolyosón, bekanyarodott egy kis csigalépcsőre, ami olyan meredeken dübörgött a mélység felé, mintha egész szarvascsorda veselkedett volna neki az órák ideje alatt baljós némaságba burkolózó kastélynak. Mindez egyáltalán nem zavarta, hiszen jól tudta, a termeken belül nem hallhatják őt, annyira azért az ősi kövek sem viszik jól a hangot. Félrelökte a falikárpitot, ami lezárta a hangulatosan klausztrofóbia-haladóknak címben részesíthető járatot, és már kint is volt egy széles, kulturált folyosón a főlépcső mellett, elégedetten csapta hátra a haját az arcából, ami egészen szétzilálódott a szaladásban Absinthe, a patkány legnagyobb örömére, aki nem győzött a göndörödő tincsekbe kapaszkodni, miközben még mindig az orvos-szag vállkötő-kendő csomójával próbált közelebbi szimat-bajtársságba keveredni.
A látómező megtisztítása elbájoló új perspektívát nyitott számára, kék szemei felragyogtak, elmosolyodott, ahogy, noha a lépcsőn bajlódó tanár-diák párost felfedezte, persze csak az után, hogy reflexesen ellenőrizte, nála van-e a rúnaismeret leadandó házi-feladat tekercse. Alighanem minden tanár ezt váltja ki váratlan felbukkanásával a diákokból, legyen az mugli, félvér vagy kiteljesedett aranyvérű, teljesen mindegy lesz, egyként sokkolja őket a bűntudat, hogy valamit elfelejtettek, amit meg kellett volna csinálniuk. Legnagyobb boldogságára az ellenőrzés pozitív eredményt ért el, az aggodalmaskodás felesleges és meddő mivolta miatt hamar elsüllyedt az új, sokkal izgatóbb ingerek tengerében.*
-Jó napot professzor! Jules!-*elégedett, derűs mosolya meghazudtolhatatlan örömről árulkodik, számára tényleg jó ez a nap. A főfolyosóról a főlépcsőre lép, mintegy melléjük szegődik, miközben Jules karja alá nyúl.* -Segíthetek? Mi történt? Jules biztos nem csinált semmi rosszat-*aggodalmassá mélyül a hangja.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 03. 06. - 20:09:24
(http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Nem akartam, hogy megszólaljon, kicsit sem akartam azt a flegma utálatos hangját hallani, pedig a feszült, tudatlan és kiszolgáltatott csend is felmerült bennem mint lehetőség, és úgy ítélem az jobb lett volna, valamilyen miniatűr skála fokain. Nos igen, ennek ellenére megszólalt, aminek hatására egészen apró botsáska méretűvé húzom össze magamat, mondhatni méretarányosan, sőt abból is bébi sáska. Bár az nem lárva? Vagy ezeknek nincs…áh, franc se tudja, a lényeg, hogy csontos, inas nyomorult tagjaimat magamhoz húzom, jó messzire el Crasso arcától és talán fogaitól is. Ki tudja mire képes egy rosszkedvű halálfaló. Istenem, megőrültem, talán már csak a vicc tart épen lelkileg, amennyire én ép tudok lenni. El kéne mennem a pszichológushoz, ha megyek én még valaha valahova…
A kérdése jogos, de nem nyugtató, főleg nem a kis szünet utáni folytatás. Éppen összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólaljak, már a számat is kitátottam, teljesen start-pozícióban ülő kis madárfióka voltam, de hiába, csak tátogtam, még kukacot sem kaptam, csak lecseszést, méghozzá egész szaftosat. Ismét lárvák járnak a fejemben, tényleg orvosra van szükségem.
„Nem, vagyis igen, vagy nem… én…” Összevissza hebegek-habogok, Jules szedd össze magad! „ Nem játszottam mag magamat Uram, már jobban vagyok. És… „
Mégis hogy mondjam el? Tisztelt tanár úr, a hidegrázás kerülget az érintésétől szinte fóbiás szinten, és csak ront a helyzeten? Igen, ahogy az azonnali félelem kezd eltompulni bennem állandó jellege miatt, újra felmerül a sokkal régebbi, sokkal erősebb paranoia és undor. Igyekszek oldalra húzódni, de akkor félő, hogy leesek, illetve alulról átfogó karjai sem szűnnek meg.
„Van egy kis problémám. Tudja…” Eddig jutok, mikor is új akadály ugrik szembe velem. Sache, soha rosszabbkor! Bennem ragad a szó, az érzelem, de talán még a lélek is örök időkre ettől a látványtól. Miért? Annyit vesződtem, hogy erősnek, szeszélyesnek és kegyetlenül harapós, civódónak tűnjek legutóbb, erre hogy lát legközelebb? Egy nyomorult hercegnőként a folyosón. Mit keres itt egyáltalán? Nincs órája? Szemem a kezére vándorol, és világossá válik az ügy. Miért nem tudtál volna a fejedre esni, majd kómába, te rézfa a zöldesre korrodált rézangyaloddal, aki nem fütyül, hanem szaglászik a válladon?
„Sache, kérlek, erre semmi szükség!” Ijedten vonom el a kezemet az övétől, mintha nem lenne elég bajom most még ő is tapogat. Undorító szaga van, felkavarodik tőle a gyomrom, Indiai tömegkórház jut eszembe, és megfordul a világ velem. Ellököm magamat a tanártól, még akkor is ha kiesek, nem érdekel, el kell távolodnom tőle, nem érhet hozzám, nem!
„Engedjen el! Kérem, mindenki, ne nyúljanak hozzám! NE!” Dühödten rúgok, és hacsak nem fog vasmarokkal egészen biztosan kivergődöm magamat a kezei közül kedves tanárunknak a röpke testi-lelki hisztériás pánikroham közepette.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Tristram de Crasso - 2012. 03. 09. - 16:23:45
Úgy húzódik el tőlem, mintha legalábbis sósavba mártogatott nyelvvel akarnám végignyalogatni a testét. Egy helytelenítő, rendreutasító pillantást érdemel, igazán maradhatna már nyugton is inkább. A dadogását hallva mérgesen, türelmetlenül morranok egyet, talán még a szememet is megforgatom.
- Elég legyen már! - parancsolok rá, ahogy tovább kúszik-mászik és tekereg. - Megátkozták, vagy mi baja van?
Kénytelen vagyok megtorpanni, ahogy épp rálépnék a lépcsőre. Még szerencse, mert amúgy amennyit pattog ez a fiú, kis híján el is ejtem. Olyan vagyok, mint a futóhomok, minél erőteljesebben kapálózik valaki ellenem, annál hamarabb leli vesztét nálam, személyesen nálam. Mayfield most a karjaimban, ugyanis bárki látja lelkem, minden perverz öröm nélkül, de rászorítok, megmarkolom a térdét alulról és az oldalát a karja alatt, ahol fogom. Amilyen csontos, kis híján a bordái közé zongorázom az ujjaimat.
A lépcső aljában pillantom meg az egyik diákomat, aki rögvest felénk indul. Buzgó gyerek, kissé hiperaktív, panasz nem érkezett még rá az elevenségén kívül. Kissé éretlenebb a koránál, bizonyos tekintetben viszont nagyon is határozott képes lenni. Nem számítok arra, hogy majd most is körbeugrál bennünket, mint egy lelkes kölyök kuvasz, de a jelek szerint Mayfiled-del ismerik egymást, hiszen rögvest a védelmébe is veszi a fiút.
- Azon kívül, hogy ájulást színlelt egy tanórán, valóban nem tett semmi rosszat - válaszolok d'Espèreynek kissé harapósan.
Hátrahőkölök, amint Mayfield kapálózni kezd, igazából eléggé erősen tartom ahhoz, hogy ne tudjon vergődő csokibékaként kipattanni az ölemből, de ez a makrancos akarat meglep tőle.
- Szedje már össze magát! - ripakodom rá. - Maga meg menjen hátrébb! - rivallok rá d'Espèreyre.
Próbálom lefogni a griffendélest, magamhoz szorítva átkarolom a térdeit felülről, karom lefogja a vállát, kezem a felkarja csapkodását akadályozza meg, de csak ideig-óráig. Végül akkorát rúg belém, hogy eleresztem a lábait. Úgy fogom a vállát, hogy leesni biztos nem fog, de ezt a helyzeti előnyt kihasználva szabad kezemmel hátracsavarom a karját, hacsak ki nem sikerül rántania magát a markomból valahogy, amit kétlek, de persze egy pánikba esett kis vad is sok mindenre képes. Másik karom átcsúszik a válláról a nyakára, és nem túl durván, de erélyesen nyomom oda a lépcsőkorláthoz, hogy mozgásképtelenné tehessem. Ujjaim a tarkóját szorongatják, ott, ahol az apró állatokat is szokás megfogni, hogy mozdulatlanná merevedjenek. Tartom. Addig szorítom oda, amíg elmúlik a nyavalygás és a vergődés. Akár neki is feszülhetnék, hogy még biztosabban tudjam mozdulatlanságban tartani a testem súlyával, de amíg ennek nem látom szükségét, nem préselem neki a lejtős, vastag és minden bizonnyal hűsítően hideg kőkorlátnak.
- Ha ennyire eleven, valóban kétlem, hogy nagy baja lenne, Mayfield - szólalok meg, amint úgy ítélem, képes figyelni. - Ha nyugton marad, eleresztem.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 03. 13. - 14:33:48

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png)

*Az együttható figyelem legalább annyira meglepi, mint amennyire az ő megjelenése váratlanul érte a kedves közönségét, noha számíthatott volna arra, hogyha megszólal, felbukkan, megragad és köszön, akkor óhatatlanul magára vonja a figyelmet, ami ugyan soha nem lehet elég túlzó egy excihibicionistának, Sache azonban megilletődve élvezi ki ezt a pillanatot. A tiszteletadás jeleként lemagázták, igaz, Jules közben határozottan ellenezte a jelenlétét, ennek, és a megerősítő tanári hátrautasításnak hála el is távolodik, igaz, nem túl messzire. Csodálkozó kritikussággal bámulja a küzdelem rövid, dulakodáshoz hasonló szakaszát, ami alighanem már korábban is elkezdődött, ó, mennyi érdekességről maradhatott le. Ájulást színlelni nem szép dolog, különösen nem, egy tanórán, de még ez is megnyugtatóbb, mintha valami olyasmivel gyanúsítanák a barátját, ami miatt aggódnia kellene. Így csak jó Hollóhátas szerint alaposan megszemléli magának a helyzetet, amiben ugyan nem kérték a segítséget, de a puszta jelenléte veszélyesen azt sugallja, hogy biztos nem hagyja szó nélkül az esetet.*
-Professzor úr... szerintem engedje el, amíg megnyugszik-*gond nélkül veszi magának a bátorságot, hogy újra megszólaljon és tanácsot adjon*-Tudja ő mű...-*megáll a nyelvén a szó, mégiscsak kellemetlen volna, ha a művészbetegségre hivatkozni, ami Jules állítása szerint nincs is, nem létezik, de már mit mondhatna? Működésképtelen? Művelt? Az hogy függ össze ahhoz a hagymázas pánikhoz, ami teljesen a hatalmába kerítette a másik fiút.* -...műűűrge kóros. Tudja, utálja, ha hozzáérnek emiatt. Nem megátkozott, és nem is tudja magát összeszedni, egyszerűen csak rohamot kap. Biztos szörnyen érzi magát emiatt, higgye el, egyáltalán nem akarja igazából megrúgni, vagy valami, csak... nagyon rossz neki, ha így fogja.
*Nyílt, bizakodó tekintettel reméli, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy az elengedést a megnyugvás okának kódolja a tisztelt tanár úr, nem pedig a következményének, hiszen akkor még elég sokáig elálldogálhatnak itt a fal mellett, Sacheverellnek úgysincs jobb dolga ennél. Végső esetben még az is lehetséges, hogyha nem sikerül Julest emberi állapotba hozni, akkor kénytelen lesz a professzor inferust csinálni belőle, hiszen azoknak biztos nincsenek ilyen problémáik. Elábrándozó pillantással méri fel a kettősüket, igen, határozottan lehetséges, hogy de Crasso professzor egy életre megoldhatná ezt a kínos problémát. Tanácstalanul megsimítja a saját arcát, nem Jules álláspontját ebben az ügyben ismerve valószínűleg a felvetését igen-igen rossz pontnak könyvelné el, így inkább hallgat erről, és ha már ott van a keze, leveszi a patkányt a válláról, a bal tenyerébe ültetve leguggol, leteszi a földre, némi lökdösés által meggyőzi arról, hogy igenis, tényleg azt szeretné, ha odamenne szegény Jules-hoz, aki egészen kínos helyzetbe hozza magát ezzel a hanggal, ezekkel a szavakkal és vergődéssel, szóval a Absinthe, mint az állatterápia szerves része szalad oda elé, hiszen egy megtermett, zöld patkányt mindenki észrevesz, aki felé ácsingózva nyújtogatja a mancsait.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 03. 25. - 01:15:21
(http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Átok, átok, csak átkokra és varázslatokra vagytok képesek gondolni azzal a megcsömörlött elmétekkel ebben a kis tündéri siralomvilágban! Azt se tudjátok mi az a lép vagy tesztoszteron ti középkori kuruzslók! Ismét elfog a szédülés, szemeimet hunyom az egyre szűkülő résen át látható világra. Valami nincs rendben, elzsibbadó, megfeszülő ereket rejtő kezem alatt széthullik a világ, Crasso talárja vastag, kőbálvány, az ujjaim vékonyak, pókselyem, vékony…maga a levegő is vékony. Túl vékony. Nem kapok levegőt, levegőre van szükségem! Többre, sokkal többre! Felületes kis surranások, kielégítetlen szusszanások, a félhomályban, testemtől külön önállóan repkednek, ahogy öntudatom elhagy. Nem tudom hol vagyok, ki vagyok, minden helytelen, abszurd, természetellenes, magából kifordult morbid csoda ország. Nem is érzem, ahogy leszorítanak, az erős karokat, a dulakodó indulatot, vagy a segítőkész kétségbeesést valahol egy madárka lelkében. Nem érzek mást, csak a ködé hulló semmit, ami körülvesz és megfojt minden pillanattal, az árnyakat és emberalakokat, a kezeket mindenütt, testem minden felületén, férgekként kúszva rajtam, bennem. Sikítok.
Nem nyugszok le, egyre erősebben vergődök lepréselve, hiába lett kevesebb a kiváltó ok, most már túl késő. Túlléptem valami lelki határt, amit eddig nem ismertem, hiába volt ott, közel tudatalattimban elrejtve végig. Saját lidérceim az ok immáron, hiába emberi kéz lökött át a küszöbön, ők hajtanak tovább és tovább. Remegő, adrenalintól hajtott lábakkal rúgom amilyen keményen csak tudom, akármit amit érek, még ha kárt is okoz bennem. Fájjon csak nekik, fájjon nekem, fájjon minden nyomorúságos rémképnek és látomásnak, ami egyszerre ostromolja gondolataimat, ami elönt ezzel a végtelen és szűnni nem akaró kísértő félelemmel, és terrorizál, nyaggat, lelkem felemészti. Félek, jobban félek mint bármikor máskor, maga a Sötét Nagyúr sem hatna rám úgy mint ez a pillanat, ahogy levegővel együtt kiszáll belőlem minden ráció és értelem. Értelmetlen zaj minden, amit mondanak, csak a félájult őrület utózengései, miért is érdekelnének? Amíg egy hang nem töri át a elmém sűrű ködjét, fecsegő, gyermeteg, és olyannyira idegesítően kedves. Ha erőltetve is kell felé fordulnom, ha alig látok is a könnyektől, ha Crasso félig ki is takarja, de meglátom Sachet. Az a kis őrült még mindig itt van, érvel, magyaráz, és nézz, engem. Engem, a legalacsonyabb pillanatomban, a legsebezhetőbbként, legocsmányabban. Nem akarom, tűnjön el! Forduljon el, égesse ki magából a létezésem emlékét is. Miért pont ő?
„Fogd be!” Kiáltom elcsukló hanggal, a sikoly határán, a legördülő könnyek között, összeszorult szemekkel. Abbahagyom a rugdalózást, ernyedten remegve esek össze a korlátnak dőlve. Nem láthat így, nem, nem szabad! Le kell nyugodnom, különben Crasso… NEM! Ettől csak még jobban félek, gyorsabban kapkodom a levegőt. Nincs Crasso, nem létezik, nincs más, csak én, és Sache. Visszatartom a lélegzetemet egy pillanatra, majd kilélegzek, 1-2-3-4, be 1-2-3, ismét stop egy pillanatra. Nehéz tartani a tempót, amikor úgy érzed Tartarosz készül elnyelni, de a hiperventilációt lassan a halkan csukladozó sírás váltják fel, amikor ismét elkapna utórengésként az ijedség lenszín szemekre, apró zöld tappancsokra koncentrálok. Nagyon hosszú időnek tűnik az a pár perc, ami alatt kezelhető állapotra hozom magamat, ahogyan a vak pánik percei is lelasultak és kinyúltak előttem. Még mindig szédülök, és ha Crasso elenged biztosan összeesek, de újra testem ura vagyok. Egyelőre. Gyenge, halovány mosollyal pillantok le a kis segítségre, szerencséje van, hogy nem rúgtam el a folyosó végére. Kár lett volna hű kis rézangyalkáért.
„Sajnálom”


Cím: Re: Folyosók
Írta: Tristram de Crasso - 2012. 04. 11. - 22:12:16
Nemigen tudok odafigyelni d'Espèreyre, miközben épp zabolázni akarom a vergődő bestiát Mayfieldben. Komolyan azt hiszem, hogy valami rohamot kapott, és nem is állok messze a valóságtól, csak épp egészen rosszul értelmezem azt. Néma, küszködő, magányos harcot vívok a fiú ép elméjének érdekében, és ez a kis kócos mitugrász vajmi keveset segít a hülyeségével. Ha most elveszteném a fejem, és úgy odacsapnám ezt a szegény fiút a falhoz, hogy beleájuljon, mármint igazán és fájdalmasan, azzal nem segítenék magamon, különösképp azért, mert d'Espèrey mindent lát, sőt, még ez az elbaszott nyers patkány is itt kavarász, ki tudja, milyen megfigyelőbűbájokkal van ellátva. Mayfield kiáltása azonban komolyan aggasztani kezd. Elgondolkozom rajta, hogy belenyomok egy némítóbűbájt, vagy lehet, hogy egyszerűbb lenne szimplán stuporizálni, na igen, az eszméletvesztés előidézésének ez egy humánusabb, Angliában preferáltabb módja volna, de ezt sem tehetem meg, így hát csak örvendeni tudok a szerencsének, amikor a kiabálás végül abbamarad, zörgő csontú kis áldozatom nem szirénázik tovább kétségbeesetten, hogy idehívja a többi illetékest, mint a nők, akik azért óbégatnak szex közben, hogy odacsalják a többi hímet. Nem, ez szépen elhallgat, én meg csak fogom, és nekifeszülök, és ahogy így előrehajol itt előttem és küzd ellenem, bizonyára nem fogja észrevenni azt az előremeredő illetlenséget, melyre nyugodtan mondhatnám, hogy csupán a pálcám. Ahogy nyöszörögve parancsolni próbál a kisebbnek. Ahogy gyötrelmesen vergődik az erőm súlya alatt. Ahogy mindjárt meghal saját szégyenétől. Ahogy végignedvesítik azok a könnyek az arcát, barnás haja pedig beletapad. Akár egy gyenge nő.
De csillapodik. Várok még, várok, aztán óvakodva húzódom hátrébb, biztonságos távolságba. Nem a rúgkapálásától félek, úgyis össze-vissza verte csontos bokája és kemény cipője a lábszáram. Lélegezni kezd, és én is. Igyekszem nem zihálni, nyelek egyet. Én is csillapodom.
- Ügyes fiú - dicsérem meg, ahogy lehiggad, és enyhítek is a szorításon, hiszek d'Espèreynek, rá is pillantok futólag megerősítést várva, hogy jól csinálom-e. Szinte egészen elengedem aztán a hetedévest, csak azért tartom még rajta a kezem, mert pocsékul néz ki, mintha bármelyik pillanatban cseppfolyóssá válhatna az iménti kemény, harcias vergődést követően, kifáradva, mint az olaj, melyet leeresztenek.
- Műrgekór, mi? - fordulok aztán a diákom felé, ahogy eljutnak a tudatomig a szavai, melyekkel meggyőzni próbált. Kifáradtam, és bevallom, leizzadtam a talárom alatt, amilyen buzgón próbáltam visszaszorítani az ellenkezést, de a talár mindent tökéletesen eltakar. Remek ruhadarab.
- Gyakran vannak ilyen rohamai? - faggatom inkább d'Espèreyt, ő tűnik a beszámíthatóbbnak kettejük közül, és őszintén szólva őt is tartom az értelmesebbnek, hiába csapong többnyire, mint egy kerge lepke.
- Elengedhetem, Mayfield? - kérdezem aztán a fiút mustrálva, végül is abszolút engedékenyen. Ha bólint, leveszem róla a kezem, de azért aggódva figyelem.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 04. 12. - 18:50:47
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png)

*Összeráncolja a szemöldökét elégedetlenül, azért ami túlzás az túlzás, addig oké, hogy ne nyúlkáljon hozzá, ezt még valahogy lenyeli az ember, na de hogy fogja be? Mégis mire fel, amikor éppen a rángatózó, hideglelt fiú ámokfutását próbálja meg gyerekes játszadozássá mérsékelni, hogy senki ne vehesse komolyan. Kelletlenül pillant fel a professzorra, holott a rajongó tekintet szinte mindig fixált kéklő íriszén, ha a rúnák ismerőjéhez ilyen közelségbe kerül, természetesen ezt végtelenített tudásvágynak is becézhetik a laikusok, mások, tapasztaltabbak egyszerű fanatizmusnak könyvelnék, míg az igazán rafináltak felfedeznék a csillogó várakozást, vagy inkább vágyakozást valami után. Per pillanat azonban elég morózusan les fel a guggoló pozícióból, amibe ragadt még a korábbi mozdulat következtében, megsérült kezét az ölében rejtve el, ezzel meg is védve, ha esetleg Julesnak újabb rúgkapálásra támadnak kedve, amit valljuk be, igencsak nehezményezne, sőt, egyenesen hálátlan következetlenségnek tudna be.*
- Igen, azt-*pirul fel kissé az arca a rávillanó tekintettől, már el is felejtette, hogy pontosan minek nevezte hirtelen felindulásból Jules baját, így, a professzor szájából valahogy hihetetlenül ostobán és bután hangzik, ez persze nyilvánvalóan nem de Crasso hibája, de amikor az előbb kitalálta még sokkal, de sokkal értelmesebben hangzott.
Nagyot sóhajt, felkel, lerázogatja a talárjáról a fantomport, mielőtt válaszolna, hátha addig elmúlik ez a pír az arcáról.*
- Nem tudom biztosan professzor úr, tudja, éppen ezért, mert ilyen, én se találkozok vele túl sokszor.
*Adja meg a korrekt választ, felpillant, komolyan és határozottan visszanyerve az uralmat az arcszíne felett, hátrarázza a haját a szeméből.*
-Néhány napja volt egy hasonló, megrántotta a bokáját, én pedig segítettem neki helyretenni. Meg aztán, ott volt a csiklandozóbűbáj-*eltűnődik egy pillanatra, hogy talán nem kéne bevallania, hogy megátkozta egy iskolatársát, de ennél komolyabb bűnöket is követtek már el ebben az évben, így nem érzi, hogy ezzel különösebben kirína a többi eset közül, egyáltalán, bármi figyelmet érdemelne, annál jobban megragadja csapongó képzeletét Crasso kérdezősködése. Talán nem véletlenül hozta ki az óráról, jó szándékból pátyolgatja, hazudósan aggódó tekintetének engedve fűzi tovább a szavakat.* -Eléggé rosszul esett neki. Gondolja, hogy lehet segíteni rajta? Felkísérjem a gyengélkedőre? Erre van egy csigalépcső fel, ha... ha nem klausztrofóbiás.



Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 04. 13. - 20:34:03
(http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png)
Erőtlenül lógok a lépcsőkorláton, félig lehunyt szemekkel, vékony gyenge tagjaim komoly zsibongással és zsibbadással követelnek pihenést maguknak a komoly anoxiás munka után. Hiába, számomra ez megterhelő edzésnek számít, bárhogy is nézzük. Gyengén ingatva karomat és mozgatva ujjaimat simogatom Absinthet, lassan táguló látóterem pillanatnyilag egyetlen lakosát. Még mindig bennem van a félelem és terror, és egyetlen rossz csepp elég lenne, hogy visszatóduljon hozzám. Viszont most még uralom, csak egy-egy hirtelen kézrándulás árulkodó, és a túlságosan szélesre tágult pupilláim. Nem is emelkedek ki Crasso árnyékából, bántó a fény.
Szipogok kicsit, letörlöm arcomat taláromba, ahogy Crasso teret enged mozgásomnak, és csak ekkor, ahogy elhúzódik érzem mennyire is nyomult hozzám. Kicsit felzaklató, hogy ennyire közel volt, de sikerül kiszorítanom ezt a tényt, ahogy azt a szokatlan valamit is, ami többi részénél vehemensebben nyomult nekem. Csak az övcsatja…biztos, maradjunk ennyiben. A többit majd a pszichológussal beszélem meg pár év múlva.
Inkább próbálok odafigyelni arra mit beszélnek, bár a fele átzsong a füleimen, valahogy nehéz még kibogozni a szavakat. „Ügyes fiú.” Mi vagyok én kiskutya? Legalább nem paskolja meg a fenekem…akarom mondani fejemet. Te jó ég, megártott ez a roham. A hülye elszólás legalább annyira jó, hogy magamon mosolygok lágyan. Lassan újra képes vagyok összetettebb gondolatok formálására, ha nem is tudok felugrani, és boldogan visszasétálni a hálóba, mintha mi sem történt volna. Sachet szemlélem, még a földön, arcán zavarral. Megsértettem? Nem akartam, csak kellett a csend. Nem akartam kiabálni. Most biztos utál, bunkó parasztnak tart, amikor ő csak segíteni akart. Nem tudhatta hogyan kell, én magam sem tudtam. És mégis, segített, betartotta a szavát. Annyira ostoba vagyok. Ő csak barátkozni akart, a maga kis butus kölyökmacska módján, erre én gusztustalan és kegyetlen voltam vele, mintha nem az ilyen embereket utálnám a legjobban. Most meglátta milyen is vagyok, és hagy a fenébe, én pedig megint itt maradok a nagy semmi közepén egyetlen segítő nélkül, mert ennyire hisztis álszent rohadék vagyok. Meg is érdemelném, hogy itt hagyjon.
Talárujjamba rejtem az arcomat. Nem, nem akarom, hogy elmenjen, és sírni sem akarok már lassan felnőtt létemre a folyosó közepén. De egyik ellen sem tehetek semmit, csak hang nélkül kiáltok egyet, csukladozó felbuggyanó könnyeim között. Bólintok Crasso kérdésére, kicsit összekapom magamat, legalábbis annyira, hogy felálljak, bár még remegnek a lábaim, és kicsit cikáznak előttem a színes pillangók, és nem engedem el a korlátot
„Nem mürge… pánikbetegség. Azt hiszem. Nem tudom, nem voltam orvosnál még vele.” Előbújok a talárujjból, nincs értelme rejteni, amit mindenki tud. Felveszem Absinthet, segít megállni, hogy ne bőgjek mint egy kisgyerek. Megrázom a fejemet.
„Ennyire még nem volt. Biztos csak a stressz. Csak…egy kis nyugtató kell, talán.” Körülbelül annyi fogalmam van arról, amit beszélek, mint Sachenak, hiszen számomra a pánikbetegség csak sikítós kis hisztérikák és unatkozó háziasszonyok repertoárjába tartozott, nem kamaszfiúéba, akinek egyetlen gondja, hogy életképtelen.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Tristram de Crasso - 2012. 04. 16. - 12:09:50
A lassú, csukladozó bólintás, a fiú reakciói, a bizonytalan reszketés. Hihetetlen, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves fiú így összetörjön teljesen átlagos körülmények között. Elképesztő, groteszk, nevetséges. Bírálón állok felette, szigorúan nézem, szerencsére csak a hátát, mert talán ha látná az arcom és azt a mély, neheztelő megvetést, akkor megint elsírná magát. Orrlyukaim kitágulnak, ahogy veszek egy mély lélegzetet. Ezek gyerekek, Crasso. Légy elnéző velük. Összetöri őket a háború, mint a papírhéjú doxitojásokat. Kifordulnak magukból, láttál már ilyet.
- Értem - mondom a kócos ötödévesnek. - Figyelmeztetnem kell, hogy ne végezzen el gyógyító bűbájokat a társain, d'Espèrey. Bízza az ilyesmit szakemberre, mert többet árthat, mint használ.
Akárcsak én az imént, bár ezt nem hiszem, úgy vélem, én csillapítottam le a fiút erőszakkal, azzal, hogy nem engedtem, hogy tomboljon.
Továbbra is erősen nézem Mayfieldet, ahogy felegyenesedik és lassan megfordul a patkánnyal. Az állat ezek szerint megnyugtatja. Akárcsak a vérfarkasokat egy másik állat. Nemrég múlt el a telihold, talán ezért ilyen zaklatott, ingerlékeny és gyenge? Okot találok sápadtságára, ürügyet a lelkiállapotára, gyanút találok.
Azonban Mayfield is előáll a maga verziójával.
- Honnan tudja, ha nem volt vele még gyógyítónál? - kérdezek keresztbe. Megfigyelem a sírástól és nyűglődéstől meggyűrődött arcát. - Egészen más is állhat a háttérben - jelentem ki annak biztos tudatában, hogy nem tévedek a vérfarkassággal kapcsolatban. - De a nyugtató minden bizonnyal hatásos lesz. Én nem vagyok fóbiás, de nem bízhatom magára a fiút - fordulok megint saját házam diákja felé. - Nem bírna el vele. Különben pedig miért nincs órán, d'Espèrey? - jut eszembe hirtelen, igaz, nem elkergetni akarom, csak a miheztartás végett. Nagyon is jó szolgálatot tesz most az útmutatásával és a patkányával.
Rendbe szedem a talárom, különösen az ujját és a sötét, egyszerű gombos kézelőt, egy kicsit még el kell viselnem a hányásbűzt is a fiún, letakarítani nem fogom, a háztartási bűbájok nem férfi pálcájába valók, soha nem is gyakoroltam túl őket.
- Ha képes járni, induljunk. Okvetlenül lekísérem, beszélek a javasasszonnyal a tüneteiről. Ezt kezeltetnie kell, Mayfield. Úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, ön- és közveszélyes - közlöm vele a szomorú és nyilvánvalóan ismert tényt, aztán jelzem, hogy indulnék.
- Gyerünk, séta.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 04. 17. - 16:07:37

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png)

*Visszapillant Jules-ra, ahogy a könnyeivel küszködik, összeráncolja a szemöldökét tanácstalanul, kiegyenesedik, sőt, nyújtózik egyet, amikor Absinthe a reszkető kezek fészkébe kuporodik, mint az élet meleg és barátságos rágcsáló központja, épebb kezével hátrasimítja a haját az arcából.
Úgy látszik, nem lesz inferuskeltés. Ez kicsit talán bosszússá teszi, de csak csapongó fantáziájának kínos, eltitkolt mellékterméke, hiszen semminek sem örül jobban, minthogy Jules visszatért az élők valóságába, ezzel a kellemetlen helyzeteknek egy lendületet adott, esélyt arra, hogy hisztérikus csapongását mielőbb elfelejtsék, mint köröző aranyhalak az akvárium közegét.*
-Nem volt komoly bűbáj-*mosolyog Crassora bűbájosan, annak halálfaló és „keleteurópai” mivoltától mit sem zavartatva, azon kölykök ártatlan képével, akik a puszta bájukkal megveszik maguknak az elnézést, akármilyen rosszalkodáson kapják is őket.* -Sokkal veszélyesebb amikor SVK-n megátkozzuk egymást, vagy a bűbájtanos lebegtetés, ahol egy csomóan leestek.
*A maga részéről jól megvédettnek tekinti magát, ő is tovább nézi Julest, ahogy az állatkát dédelgeti, egyetért Crassoval azzal, hogy elragadó összképet adnak, a griffendéles kipirult, kicsattanó arca és a patkány betegesen kóros zöldje, a vékony, fehér ujjakra tekert ennivalóan kopasz farkinca. Ki ne szakítana időt a félárnyékos folyosón rögtönzött efféle élő testes művészeti alkotás élvezetére?
Tanácstalanul hallgatja a gyógyítói problémát, vajon mi más lehet a háttérben? Megharapta valami veszettséget terjesztő állat, vagy halott, esetleg csiklandóport tettek a ruhájába. Merénylet, merénylet hátán, akármilyen órán is volt, rengeteg a lehetőség egy merényletre, felcsillannak a szemei. Ki fogja deríteni, aztán elmondja Crassonak, aki majd jól elkapja azon elvetemült személyeket, akik nem átallottak az ő Jules barátjának keresztbe tenni. Lehet, hogy tényleg valami átok van a háttérben, ahogy azt a tanár úr korábban kitalálta, már csak az elkövetőt kell előkeríteni, és minden el lesz intézve. Rajongón csillannak a szemei. Ki fogja deríteni milyen óra volt, hiszen Jules biztos nem jár rúnaismeretre, tehát nem a professzor saját órája volt. Az is lehet, hogy az ottani tanár átkozta meg! Hogy fondorlatosan eltávolítsa de Crassot, hogy aztán a diákokkal forradalmi terveket szőjenek!
Nehéz összeszorítva tartania a száját, annyira kikívánkozik belőle az elmélet és a kifejtés, de biztos tények nélkül egyelőre nem akar előhozakodni vele. Nem is lenne ildomos. Ezt felismerve sóhajt egyet, majd újra Crassot nézi, tűnődve méri fel a vállszélességét, és a csigalépcső össz szélesséhez hasonlítja fejben. Egy kicsit riasztó az eredmény, az ilyen becsléseknek úgyse lehet hinni.*
-Elnézést, eszembe se jutott, Jules biztos elmenekülne, hogyha rám lenne bízva, én pedig szolidaritásból engedném neki, sose jutna el a gyengélkedőre. Nekem pedig repülés órám van-*lendíti meg felkötött karját, bemutatva, hogy mégis mi is volt a probléma tárgya azzal a bizonyos órával kapcsolatban. A séta kijelentést magára veszi, egyelőre hátrálva, a furcsa trión tartva a szemét indul meg a lépcső felé.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 04. 18. - 23:48:14
(http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Én mondtam, hogy ne tegye, de nem hozom ezt fel. Ő tudja a saját határait, és ezek szerint cselekedett. Na meg, mit érnék el az árulkodással. Pedig nemrég még igenis reális lehetőség volt, hogy az ő gyöngyöző örömére suttogom meg Crassonak összes létező és nem létező bűnét. Sajnálom Sache, de azt az egy örömöt meg kell vonnom tőled az inferrusokkal együtt. Élned kell, csak még egy kicsit még, amíg nem találok mást amibe kapaszkodhatok, mert saját lábaimon megállni, soha nem lesz erőm.
Magamhoz ölelem Absinthet. Annyira hiányzik Félix ebben a pillanatban, és annyira sivárnak és üresnek érzem magamat nélküle. Carmen, bármilyen kedves is soha nem fogja tudni pótolni. Bárcsak a famulusom lehetett volna. Miért pont ez volt hazugság? Miért nem hat a mágia az egész világra? Hagyom, hogy kis lábacskáival matasson a sebes, csontos ujjaimon, ha mást nem, legalább állandó jelzőt, emlékeztetőt hagy maga után Carmen.
Persze, hogy kivágja magát, miért is tenne mást, annyira nyugtató a kis ostoba- nem, bájos- fecsegése, hogy villámcsapásként érnek Crasso szigorú, lényegre törő kérdései.
„Mire gondol? Úgy értem, igaza van, de…” Nem fejezem be. Hogy mondjam a szemébe, hogy a háború közepette sárvérűként még szép, hogy egy amúgy is gyenge idegzetű személynek előjönnek legrosszabb tulajdonságai és pánikrohamot kap? Mondjam meg neki, hogy az ő hibája, amiért az órán volt? Hogy az iskola hibája, amiért folyamatosan félelmem és undorom tárgyai közé kényszerítenek, nem tudok rendesen enni, aludni, és minden fürdés egy próbatétel? Nem, képtelenség, elmegyünk, kapok nyugtatót, a gyógyító majd szépen elrendezz, és elfelejthetjük ezt az egészet. Már csak pár hónap, miért nem bírtam ki még egy kicsit?
„Igen, az jó ötlet. Nem rohannék el Sache, nagyon rossz érzés, inkább elnyomnám valamivel, ha lehet. És még nem múlt el egészen.” Absinthet a vállamra rakom, csak picit szisszenek, ahogy meghúzom hajamat közben, és megdörzsölöm az arcomat. Veszek pár mély lélegzetet. Crassonak igaza van, mert az is vagyok. Egy őrült, magatehetetlen kis senkiházi. Legalább Sache nem tűnik már annyira felzaklatottnak. Remélem le tudja foglalni és elterelni Crasso figyelmét kellően. Nem tetszik ahogy forgatja a szavakat, ahogy rám néz, kellemetlenül fürkésző, kielemző. Önkénytelen is összehúzom a taláromat, és elfordulok a korlátba kapaszkodva. Elindulok lassan, soha el nem engedve a kapaszkodót. Jobb lenne, ha nem kéne még járnom egy kicsit, de túl fogom élni. Viszont újra elkezd feltámadni bennem a nyugtalanság. Vajon mit akar? Mostantól meg fog figyelni? Eliminálandó, közveszélyes szennynek tekint? Nem, nem, nem. Nyugalom. Igaza van, beteg vagyok, és erre kell kezelés. Talán akkor képes leszek egy órát végigülni. Crasso csak szokásos szigorú önmaga, meg talán kicsit morcos, mert összekentem hányással. Mentségemre legyen mondva, nem véleménynyilvánítás volt iránta.
„Nem lenne jobb, ha én mondanám el neki?” Óvatosan Sache mellé lépek, és megfogom szabad kezemmel a talárjának a szélét.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Tristram de Crasso - 2012. 04. 19. - 09:53:11
- Akkor sem - tudatosítom d'Espèrey-ben a kuruzslás veszélyeit, akárhogy is mosolyog rám, ez talán a gyermektelen és magányos kolléganőket meghatja, akik sóvárogva vágynak egy hozzá hasonló fiúcska bájos szeretetére és figyelmére, na meg a mosolyára, de engem nem lágyít meg. - Az órán felügyelet alatt dolgoznak - teszem még hozzá, igazolva magam, na meg a rendszert persze, most épp azért, hogy enyém legyen az utolsó szó, hogy megértse, mi a lényeg: ne szórakozzon a társai testi épségével. Aztán a figyelmem tovább siklik a patkányt simogató griffendélesre, aki úgy látom már legalább annyira magához tért, hogy a válaszadásra képes legyen.
- Bármi lehet, Mayfield. Akár a holdfázisok is befolyásolhatják az elme és a test átkait - mondom megértő-komolyan. Látom, hogy tudna mit mondani erről, csak nem teszi, látom a belülről a szájának feszülő szavakat és panaszokat, látom benne a vonagló reszketést, mely halálra rémíti. Mégis az a patkány a tenyerében olyan, mint egy gyógyegér, csak ezt nem lenyelni kell, hanem simogatni. Megdöbbentő a látvány.
- A szolidaritástól nem lesz jobban - szólok szinte kedvesen, nevelő célzattal a fiatalabb fiúhoz, majd a felkötött karjára nézve biccentek. - Világos.
Tekintetem úgy vándorol kettejük közt, mintha két felelő diákot faggatnék.
- Hogy érti azt, hogy nem múlt el egészen? Ne akarja, hogy elkábítsam és úgy vigyem el a betegszobára - mondom, de ezzel már csak önmagamat szórakoztatom, hiszen bizonyára megrémíti majd ez az opció. Szegény kamasz, ki van téve mindenki gúnyos kénye-kedvének. Rossz vagy Crasso.
Séta indul, lassan követem őket, főleg Mayfield tempójához kényszeredetten igazodva. Vezetem őket, mint póráz nélküli kutyákat, ahogy egymásba kapaszkodva indulnak el előttem.
- Elmondhatja a saját verzióját. Bizonyára újra és újra meg fogják kérdezni magától, hogy mi történt és mit érzett közben. Az iskola pszi-doktorának legalábbis kötelessége lenne. Nem járt még nála, felteszem, különben a problémáját már diagnosztizálták volna - teszek egy kicsit úgy, mintha tényleg nem lenne semmi más gond itt a zaklatott lelkiállapoton kívül. - Maga mugliivadék, nemde? Különös, hogy az átnevelés során nem tűnt fel senkinek a dolog... - morfondírozom el, megint a vérfarkasságra gondolva miközben egyenletes léptekkel ballagok mögöttük.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 04. 24. - 19:19:32
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png)

*Jól nevelt gyerek, nem forgatja meg látványosan a szemét, bár elkezdi, de valahol fél fordulatnál inkább a fejét fordítja el, hogy a házvezetője biztos ne láthassa azt, hogy pontosan mi is a véleménye erről az intelemről. Azért egy halálfaló hírében álló tanerőből az ember kinézne bizonyos fokú rugalmasságot a pálcahasználattal szemben, hiszen mi más tenné a varázslót, ha nem az, hogy képes a megfelelő helyzetben a megfelelő szolgálatra rábírni a maga eszközét a varázserővel. Hiszen az aranyvérűek és a jó családú félvérek gyerekkoruk óta a mágiával élnek együtt, számukra az ilyen rutinfeladatok egészen biztosan nem lehetnek kockázatosak, miért kéne leszoknia róluk? Vagy miért kéne felügyelet valamihez, amire már hat évesen is képes volt a házuk hátsó kertjében pálca nélkül, önkéntelenül varázshasználva?
Az arcizmait moderálva pillant vissza rá, halvány, fakó, üres, csalódott kis mosollyal.*
-Értettem professzor.
*Szomorúan napolja el az teóriát arról, hogy mi is lehet Jules igazi baja egy engedékenyebb pillanatra, amikor majd valami jóféle varázslattal, boszorkánysággal, vagy akár egy tetszetős dolgozattal kivívta az elismerését. Addig biztosan ráér, talán ki is tud nyomozni önmagában valami eredményt, és akkor máris nem állnának ilyen hadilábon.*
-Holdfázisok?-*kapja fel a fejét meglepett izgalommal, még egy pont, amin el lehet indulni. Titkos holdszekta az iskolán belül, amik Jules érzékenységét kihasználva próbálják ördögi terveikhez...
Állj le Sache.
Mélyet sóhajt, csendes megfigyelőként erőltet bocsánatkérő mosolyt az arcára ahogy hátrapillant újra a dorgálásra, majd az ép karját nyújtja a megkapaszkodó Jules-nak, a korábbi tapasztalatból okulva még véletlenül sem a kezét, meleg, barátságos ujjait, egy pillanata összedugja az orrát a fiú vállán szimatoló zöld patkánnyal, de ezen túlmenően tartja az egészséges távolságot és figyelmesen hallgatja a diskurzust, fel a lépcsőn és át folyosókon, hiszen itt Jules betegségén van a hangsúly. Ami nagyon komoly dolog. Segíteni kell rajta. Segíteni fognak. Remélhetőleg. És remélhetőleg nem marasztalja ott őt is a pszi-doktor bevizsgálásra, az egészen félelmetes volna.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Mayfield - 2012. 04. 27. - 20:19:11
(http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

„Oh, nehezen alszok teliholdkor a fény miatt, úgyhogy valóban…Elég érzékeny vagyok. „ Próbálom Sache példáját követni, lágyabbra, gyermetegebbre alakítani a beszélgetés menetét, hátha el is felejthetjük az egészet, és pár pszichobácsis beszélgetésre csökkenteni a következményeket. Hiszen nem volt ez semmi komoly, nyugalom. Előfordul, mindenkinek vannak problémái, enyémek csak kicsit mások. Ettől még nagyon nem örülök Dr…mi is volt, Dobrev? Szóval a vele való diskurzusokra, mintha nem lett volna így is elég bajom, és túl kevés időm magamra ebben a börtönben a közeledő vizsgákkal. Csak végezni akarok, nem megbukni, és utána… és utána nem tudom, majd kitalálom. De még apám lakásában bujkálva is többre megyek, mint itt az elenség fészkének közepében.
Nem, nem gondolhatok ilyesmikre, nem most. Most a nyugalom és béke ideje van. Erősebben szorítom meg Sache talárját, minekután tudomásul vette, és beleegyezett ebbe a kicsit furcsa, és steril közeledésbe, amit horgonynak használok most a valósághoz.
„Jaj, nem! Egyáltalán nem szükséges! Úgy olvastam ez természetes ilyenkor. Ne tessék megerőltetni magát.” Most már tudom, hogy szórakozik velem. Félelmem maradványai dühé és daccá kezdenek formálódni. Nyomorult beképzelt zsarnok! Alig idősebb tőlem arcra, de itt játssza a mestert és főurat csak mert a jó altájat cirógatja a nyelvével. Undorító. Gyűlölöm az embereket, mind ilyenek, kihasználnak, megrágnak, felépítik belőled és szenvedésedből a saját kis egovárukat aztán kiköpnek megrothadni. Kit érdekel milyen életed lesz emiatt, ő pillanatnyi örömük fontosabb, mint a te jogaid. Jogok, nevetséges, egy maroknyi örültbe, és a porondmesterükbe telik, hogy hatalmat ragadjanak és tessék. Hol vannak a jogok? Aztán persze mindenki követi őket, hátha visszanyalizhatják őket.
„Igen, az vagyok. Nos, ez volt az első ilyen rohamom. Bizonyosan csak nem voltam még olyan rossz állapotban, hogy feltűnő legyen.” És én is követem a példájukat a Crassonak való jópofizással. Túl gyenge vagyok, hogy különb legyek a söpredéktől.
Kicsit lúdbőrzök, amikor Sache hozzám hajol, még ha közelsége nem is nekem, hanem kis utasomnak szól. Picit elfordítom a fejemet, hogy azért még elérje, és én is megérzem a leheletét a nyakamon, de ne fojtson meg a maga túláradó erejével a jelenléte. A talárjáról átkapaszkodok ép karjára.
Vajon Sache hogy érez ezekről a dolgokról? Biztosan egészen szokatlanul és furcsán. Talán igaza van, jobb nem komolyan venni az egészet és morbid szépséget látni benne. Vagy támogató? Hiszen alig ismerem, lehet a Nagyúr hű kis szolgája, nem is csodálnám annyira. Ennek ellenére nem eresztem el a karját nagyot csalódva melodramatikusan, mintha hirtelen valami csúnyát mondott volna, és valami változott volna köztünk. Szükségem van rá most, vagy ha másra nem akkor a róla, belőle alkotott ideálra. Csupán remélhetem, hogy tényleg az én oldalamon áll.
Gyorsítom lépteimet, hogy minél előbb túlessek az orvoson, kikerüljek Crasso figyelő tekintete alól, és végre gyógyszermámorban álmodjak édesen.

 Folytatás itt (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,3771.msg52692.html#msg52692)


A helyszín szabad!


Cím: Re: Folyosók
Írta: Holly Reed - 2013. 01. 28. - 15:00:21

Morgan Williamson


A keleti szárnyból átkanyarodtunk a nyugatiba, s bár már elég nagy távot megtettünk – persze a gyengélkedőtől jó messze kellett balesetet szenvednem – az idő gyorsan halad a beszélgetéssel. Jó felfedezni, hol érnek össze a művészetek, alkotva egy egészet, s hol különülnek jobban el. Érdekes, mélyreható gondolatai vannak Morgannek, szívesen hallgatom eszmefuttatásait, melyekből egyre inkább megismerem őt is, s közben a mondatok között sok ismerőt üdvözölhetek.

- Szorgalom és érzés. Igaz, végső soron mindenhez ez kell, ha belegondolunk. Semmi sem megy egyből, elég, ha a sok kidobott rajzomra, vázlatomra gondolok, s persze élvezni is kell amit csinálsz, nagyon jól megfogalmaztad. „Nem tudok rajzolni”- mindenki hangoztatja, és nincs igazuk, rajzolni mindenki tud, csak látni nem. Ne csak nézz, láss is. Mindig ezt gondolom ilyenkor. Egyébként ez a szép benne – folytatom az érzésre vonatkozó gondolatmenetét – ha az ember csak hagyja, ami magából jön, nem megszerkeszti a zenét, vagy képet, hanem megalkotja, belerakja saját magát.
Sosem voltam a szavak embere, néha nehéz megfogalmaznom egy-két dolgot, én másképpen tudom kifejezni magam, ezért is esik jól hallgatni a fiút, ő valahogy nagyon jól megtalálja a módját, hogy a dolgok értelmére rátapintson.

- Szerintem aki kicsit is megfigyelőbb típus, s a művészetnek él, jól ismeri a dolgok sokszínűségét. Apukám szokta ezt mindig evvel a kis példával magyarázni a dolgot: Ha egy ember egy szobában ötven átlagos embernek azt mondja, hogy gondoljon a pirosra, akkor mindenki képzeletében ötven féle árnyalat fog megjelenni, és csak egy lesz, aki tudja, hogy senki pirosa sem egyezik meg. Ő a művész. – apu szavait felidézve halványan elmosolyodok.

- Jó ötletek, majd alkalom adtán esetleg kipróbálom – válaszolom a zenés gondolataira. – és dehogy butaság, sokszor a műkedvelő magyarázza el, amit az alkotó csak érez. Néha nekem is szoktak egész furcsa gondolataim támadni, például ha különös érzésem van, akkor néha kapásból meg tudom mondani, hogy milyen színű, meg ilyenek, de hogy pontosan szomorú, vagy vidám, szavakba sose tudnám önteni. – na ez most elég zagyva lett, remélem nem néz majd bolondnak ezzel a dologgal, de tényleg így van, ez mindig működik. Most például fel tudom sorolni, hogy fáj a lábam, de jól érzem magam a társaságában, rég beszélgettem ilyen jót, jól esik, hogy valaki törődik velem, és még ezernyi dolog, de valahogy úgy érzem ez koránt sem annyira teljes megfogalmazás, mint mondjuk a lilásvörös kellemes árnyalata, mely megjelenik lelki szemeim előtt.

- Persze igazad van, van mikor a mozdulatlanság jobban tud érvényesülni, csak gondoltam, fejlődjünk, így belefogtam ebbe is. Az a baj, hogy még nem találtam elég szakirodalmat, ezen a könyvön kívül egy fejezet taglalja egy másik gyűjteményben, így nehezen tudok nekiindulni, de ha majd nagyon elakadok, akkor szólok, hátha együtt jobban megy.
Majd sugárzó mosolyt vet rám, amitől egészen megszédülök, még mindig nehezen hiszem el, hogy pont egy olyan embert vetett utamba Merlin, akivel így megértjük egymást. Kérésére apró kacsintás kíséretével dobom vissza a labdát.
- Szívesen, s cserébe én is kérek egy verset – válaszolom mosolyogva.
Érdeklődve hallgatom ezután zenei világát, mint kiderült, találgatásom nem teljesen takarta az igazságot. Szívesen hallanám énekelni, játszani is, biztos vagyok benne, hogy nagyon tehetséges.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Morgan Williamson - 2013. 01. 29. - 13:52:32
Holly Reed


Érdekes fordulatot vett a mai napom és egyre inkább úgy érzem, hogy jól jártam ezzel. Mondhatni a sors akarata, ami sztoikus világképembe még illik is. Így hát karjaimban a sérült lánnyal a gyengélkedő felé tartok, ami most hosszú út, hiszen lassabban haladok, mint szoktam. Nem a teher miatt, hiszen Hollyt pihekönnyűnek érzem, hanem óvatosságból. A sérülése érzékeny lehet a rázkódásra és igyekszem elkerülni a fölösleges fájdalom okozását. És a beszélgetésnek is az egyik praktikus funkciója ez, de ez egyre inkább háttérbe szorul a számomra, mert fokozatosan jövök rá, hogy mennyire jól el tudok beszélgetni Hollyval, sok dologban egyet értünk. Egyre inkább kíváncsi vagyok erre a lányra…

-Jellemző, mind azt mondjuk arra a tevékenységre, amit csinálunk, hogy egyszerű és mindenki tudja csinálni, csak… és a csak-on van a hangsúly. Az az, ami megkülönböztet minket. Én nem úgy látok ahogy te, és te se úgy látsz, ahogy én. Vagy esetleg hallasz. Ez az, amit megtanul az ember, amikor megpróbál elsajátítani valamilyen művészetet. Mert a születési adottság csak egy dolog, a jórészét még a született tehetség is tanulja, legfeljebb számára nem tűnik nehéznek az egész.-jegyzem meg mosolyogva. Ha rokon lelkű emberrel  találkozunk, hamar rájövünk sok dologra, ami közös, és ami általánosan jellemző. Az én gondolkodásomban ez pedig egy kulcs elem, a párhuzamba állítás, a hasonlítás.

-Senkinek sem szabad két dimenzióban gondolkodni és nem is arra vagyunk beállítva. Az más kérdés, hogy sokan egyéb tényezőktől elvakulva a saját érzékeiket is megcsalják. Viszont van valami abban, amit mondasz. Nálunk ez természetes és mindennek szerves része.-fejtem ki álláspontomat. Ezeken a dolgokon sokat gondolkodtam már, így nem esik nehezemre a véleménynyilvánítás. Majd néhány tippet is adok, hátha tudja használni és a válasz is pozitív.

-Akkor jó, ha építő jellegű volt. De egyébként igazad van, lehet ezért van az, hogy a kritikusok sokszor nem művészek.-nem baj, hogy kicsit ködösen fogalmazott, értem, hogy mire akart kilyukadni, mi volt gondolatainak mozgatórugója. Ismerős dolog, hogy ha kérdeznek valamit, akkor a válaszban nem biztos, hogy olyan pontosan objektíve tudok fogalmazni. Közben lassan átértünk már a nyugati szárnyba. A gyengélkedő erre lesz, de még azért odébb van.

-Persze, értem én, hogy mire gondolsz. És ez egy jó ötlet, bár az is kiderült, hogy nem könnyű. De biztos sikerülni fog a dolog.-és rá is mosolygok, az egyik fegyvertáramból származó mosollyal, ami kicsit le is fegyverezheti, de elég élelmes, hogy visszavágjon kicsit. Ez tetszik. Akkor jobban belemegyek hát a játékba és emelem a tétet.
-Jól meggondoltad? Lehet neked lesz rosszabb üzlet…-mivel a karjaimban tartom, ezért nem okoz nehézséget közel hajolni hozzá és szépen a fülébe súgni ezeket a szavakat. Sőt, hogy tetézzem, még egy apró puszit is nyomok a fülecskéjére. Talán alig veszi észre, de tapasztaltam, hogy milyen hatása tud lenni ennek az egésznek. Majd normál távolságot veszek fel ismét.

-Te akartad, remélem tetszeni fog…-mondom, hiszen van kész alkotásom, ami most tökéletesen jól jön s amit nem vagyok rest előadni.

- Karmazsin-veres hajad dús lángjai
Égnek az alkonyi óra tüzében,
Ragyogó rőten, mint jó velencei
Bor, feredőzve az égi fényben.

Mint kelő Hold, arcodnak vonásai
Rajzolódnak lágy, s finom ívekben
S halovány fényű fehér sugarai
Rám ragyognak a kezdődő éjben.

Lágy hangú szavaid madáréneke
Mindeneknek édes álmokat hoz,
S gyógyír szívem minden sebére.

Te magad vagy az alkony szépsége
S Te vagy, ki nekem szép álmot hoz,
Minden hölgyek ragyogó ékessége.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Holly Reed - 2013. 01. 29. - 16:36:17

Morgan Williamson


Furcsa dolog az idő. Néha lassan vonszolja magát, néha úgy röpül, hogy észre sem veszed. És van, amikor hosszú ideig nem történik semmi, s aztán egy órában felpörögnek az események, és a közepén ott találja magát az ember, mint akit tévedésből odasodort egy hullám. Így érzem én is most, hónapok óta nem történt velem semmi érdemleges, minden a megszokott kerékvágásban folyt a saját kis világomban, ebből zökkentem ma délután ki, kezdődött az elhagyott könyvvel, s az események folyama azóta sem szűnik meg. Üdítő volt ez az egyhangú szürkeség után, annak ellenére, hogy egyes részletek kissé kellemetlenek – gondolok itt arra a bizonyos lépcsőfokra. Ahogy haladunk egyre keresztül a folyosókon, egyre inkább kerít egy különös, meleg érzés hatalmába. Megmagyarázni nem nagyon tudom. Eddig volt az én világom, és a többieké. A tanórákon súrolta egymást a kettő, s egyébként megvoltak egymás mellett. Elvoltam magamban, valahogy biztonságban éreztem magam. S most egyszerre a burok, ha lassan is, oldódni kezdett, s meglepve üdvözlök minden újdonságot, amit egy másik ember közelsége ad. Rég volt ilyen, azokra az időkre emlékeztet, mikor a kis Mary-t korrepetáltam, s ő a névnapomon odaszaladt hozzám, hogy egy kedves mosoly kíséretében felköszöntsön. Utána napokig belengett ez az érzés. S most mégis, kicsit más volt.

- Hát, lehet hogy tényleg azért érzem csak így, mert én ebből kaptam kicsit többet – utalok a művészetre. – Ha valaki azt mondaná nekem, hogy könnyű kviddicsezni, csak az egyensúlyra kell figyelni, s miegymás kinevetem. Valahogy a sport, a fürgeség nem az én asztalom. – árulok el még egy kicsit magamról. – No persze azért nem vagyok lassú lajhár, csak kicsit… ügyetlen. – hát igen. Nem hiába voltam én az egyik utolsó az évfolyamban, aki megtanult rendesen repülni elsőben.
- Igen, az emberek szeretik néha csak felületesen nézni a dolgokat. Az egy fa. Mindegy, hogy tölgy, vagy bükk. És ez így van jól, máskülönben a belevesznénk a sok részletbe, s kezünk közül vízként peregnének ki, ahelyett hogy az egészre figyelnénk. – fűzöm tovább a gondolatot. – Persze meg van, hogy az apróbb dolgok a lényegesek, és adott esetben nagyon nem mindegy, hogy tölgyfával, vagy bükkel állunk szembe. Kicsit bonyolult ez a dolog, s gyakorta megesik, hogy egyik, vagy másik végletbe esünk át: túl felületesek vagyunk, vagy nem látjuk a nagyobb összefüggéseket a részletek sokasága miatt. – mondanivalóm lényegét lehet, hogy kicsit elvontan fogalmaztam meg, de remélem, érti mire gondoltam. Ezek a példáim – forgatom meg a szemem. Hiába, kicsit sokat tanulok, vagy nem tudom, honnan jönnek állandóan ezek az alátámasztások.

A filozofálgatásból aztán újabb területre lépünk. Egészen közel hajol hozzám, úgy suttogja a következő mondatot, s közben alig érezhetően érintik ajkai fülemet. Hatása nem marad el, s mintha apró kis áram futna végig alig érezhetően a fülemtől kiindulva az egész testemen.
Máris belefog? Meglepett, nem hittem volna hogy csak így kapásból van számomra valamije. Szavalni kezd, én pedig fejemet vállára hajtva hallgatom a sorok zenéjét. Már az első mondattal egy másik világba repít, egyszerre könnyűnek érzem magam, és bármit megadnék, ha kinyújthatnám ezt a percet egy órára. A szonett gyönyörű volt, s nem is tudom, egyszerre éreztem zavart, és még valami egészen megfogalmazhatatlant. A végére egészen belepirulok, pedig eddig nem tartottam magamat pirulós fajtának. Jól estek szavai, de egyszerre éreztem kis hitetlenséget mélyen. Nem tudtam elhinni, hogy valaki nekem ír egy ilyen gyönyörű verset. Felemelem fejem, s kék szemeibe nézek zavartan. Mondani akartam valamit, de a szavak nem jöttek, csak percnyi szünet után.
- Köszönöm. – ennyi tellett, s egy zavart mosoly, valahogy nem tudtam mit mondani, de talán ebben minden benne volt.
Percekig mentünk csendben, de nem volt zavaró. Mikor kicsit lecsengtek a bennem egyre ismétlődő rímek, egy gondolat fészkelte be magát fejembe. Vajon mikor írta ezt? Vagy… csak így spontán most? Nem nagyon tudtam elképzelni, sose írtam még verset, de azért azt sejtem, hogy nem jön csak így folyékonyan. De ha nem most… akkor mikor? Mivan? Teljesen össze vagyok zavarodva, az érzések táncot lejtenek bennem. Talán már eme nap előtt is gondolt rám? Nem, az nem lehet… de akkor meg kinek is szólnak eme sorok…? Én se tudtam, mi van velem, az eddig tapasztalatlan helyzetben sodródtam, s mégis, mikor Morganre pillantok, jó érzés önt el. Nem tudom, mit lát abból, ami most lezajlik bennem. Őszintén szólva magam sem tudom pontosan. Aztán lassan megjöttek a szavaim is.
- Öhm, nagyon szép volt. Mikor írtad? – kérdezem meg zavartan azt, ami éppen a számra jött. Kicsit elveszettnek érzem magam, ő itt elszavalta a versét, én meg nem tudom, hogy mit is akarok mondani. Nem tudom, megérzi-e, hogy mit is okozott bennem ezzel, bármi is az.  



Cím: Re: Folyosók
Írta: Morgan Williamson - 2013. 02. 01. - 23:05:59
Holly Reed

Az idő valóban relatív dolog s ezt Bergson nagyon szépen meg is fogalmazta, valahogy most ez ugrik be nekem is. Nem is nagyon figyelem mennyi idő telt el, andalgunk, vagy sietősen lépkedek, netán egyhelyben állunk. A külvilágnak egy olyan kizárt része ez, amely csak meggátolna, hogy az adott pillanat valóságból kivágott szeletére koncentráljak igazán, márpedig az nem lenne jó. Azt viszont már könnyen belátom, hogy a jelenben miért is minden a múlt lenyomata. Mert az idő folyamatosan telik és minden eltelt pillanat eseménye egymásra rakódik s hatással van nagyon is jelenünkre. Nem is tudnám eldönteni így hol kezdődött az egész, annyi viszont bizonyos számomra, hogy most folyik és koncentrálnom kell az egészre, agyalni rajta majd ráérek.

- Pontosan erre gondoltam. - bólintok is szavaim nyomatékosítására, majd miután újabb dolgokat tudtam meg a karjaimban hordozott lányról, én is beszélek. –Nem lehet mindenben jó az ember. Én például egészen jó pálcikaembereket rajzolok, meg legalább olyan jól táncolok, mint aki kapott egy adag konfúziós bűbájt. – és egy vigyorral zárom gondolatsorom. Én se vagyok tökély. Azt már meg se említem, hogy bár elég értelmes vagyok, a sakk meg kifejezetten nem az én asztalom. Talán majd máskor… A seprűn egész jól elboldogulok, sőt! De ezt se hozom elő, helyette inkább tovább hallgatom a kellemes hangot.

- Épp ezért nem szabad a gondolkodást alábecsülni illetve elhanyagolni. Érdemes mérlegelni végig gondolni ezt-azt, csak aztán cselekedni. Minél gyakrabban teszi az ember annál gyorsabban megy és egy idő után már az agy szinte magától szelektál, így valamelyest elkerülhetők a végletek. Ha kicsit gyakorlatias az ember és az szükségest emeli ki, akkor nem vész el sem a részlet, sem az egész. Persze ehhez hozzátartozik, hogy keresni is kell valamit. És van olyan, hogy egyszerűen ösztönből kell cselekedni és nem gondolkodni. – úgy érzem sikerült jól megfogalmazni és összegezni a dolgokat, sőt a következő terület felé is megvan az átkötés, hiszen itt nem állok meg. Ha már sikerült kicsit „kihozni a napfényre” a kisasszonyt, akkor miért állnék meg? Nem is akarok persze és nem is agyalok rajta. Helyette inkább elkezdünk egyre komolyabb tétekben játszani. Bevált eszközök kerülnek elő, de mellette egy szokatlanabbat is előhúzok, a vers elég hirtelen lépés volt, de úgy érzem, találat volt, nem is akármilyen. A pirulás ékes bizonyíték és édes is, tetszik, sőt olyanná tesz, mint a szájzárat kapott roti, innen már nincs ám megállás!

- Nincs mit. – válaszolom én is lakonikusan, hogy beszédes csendre cseréljük az eddigi társalgást. Sejtem, hogy mi foroghat a fejében. Egyértelmű a kérdés, amire válaszolni is fogok, ha felteszi. Persze a hallgatás veleje nem ebben van, azt inkább a tekintetéből olvasom ki s kihasználom a néma perceket, morzsákat gyűjtve egy újabb megmozduláshoz. Végül a vastag csendet egy nyisszantással vágja el patakkén csörgedező hangja, amit figyelemmel hallgatok.

- Köszi. Őszintén, nem is tudom mikor. Abban biztos vagyok, hogy mialatt írtam, egy naplementét néztem végig, onnan az egész. Eddig üres volt, abban a tekintetben, hogy személytelenül csak a jelenségről szólt, de most már valakiről szól. A tied. – magyarázom neki mosolyogva és teljesen igazat mondok. Születnek versek konkrétum nélkül s egy-egy pillanat adja meg igazi jelentésük, mint most is. De még mindig tetézem a dolgot.

- Reám ragyog két zafír szemed,
benne látom a határtalan eget,
S szabad lelked ott szárnyal,
Magával ragadva az enyémet,
Hogy boldogan legyen rabja. – kis hatásszünetet tartok, hagyom, hogy leülepedjen, majd ismét magamhoz ragadom a szót. – Ilyen, ha spontán találok ki valamit és pingálok a szavak ecsetjével. Ez még inkább a tiéd, hiszen itt és neked mondtam. – az már nem is meglepő, hogy mosolyogok, mint ahogy az sem, hogy ösztönösen lefékezek, hiszen a gyengélkedő ajtaja előtt vagyunk valamivel. Viszont erről nem igen veszek tudomást, helyette lassan és óvatosan leeresztem a földre, de úgy, hogy sérült lába ne érje azért a padlót s szabadulási lehetőséget nem hagyva, máris köré fonom karjaim, hogy megöleljem. Sőt, ennél tovább is megyek: ajkaim megközelítik az övéit szépen, lassan. Van lehetősége visszakozni, elhúzódni, ám ha nem teszi, akkor bizony egy lágy és finom csók lesz a dolog vége.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Holly Reed - 2013. 02. 02. - 20:17:44

Morgan Williamson


Beszél, s én hallgatom, majd pedig fordítva. Csodálkozom magamon, csodálkozom a tényen, hogy mennyire hatással tud lenni, mennyire meg tudja változtatni az embert valaki. Nagyon rég beszéltem ennyit, főleg magamról, meg a gondolataimról. Ahogy telik az idő, úgy hozza elő valami megfoghatatlan módon Morgan beszédes énemet. A burok megszűnt létezni, de a biztonságérzet megmaradt, úgy érzem, neki elmondhatom ezeket a dolgokat, érdekelni, értékelni fogja. Gondolataink egymást kiegészítve fonódnak össze, alkotva egy egészet.

Halványan elmosolyodok válaszán, úgy látszik, ő sem tökéletes, s ez még emberibbé teszi, hisz ahogy mondja: senki sem tökéletes.
Előző eszmefuttatásomat folytatva zárja le a gondolatsort, s elhangzik a kulcsmondat is. „van olyan, hogy egyszerűen ösztönből kell cselekedni és nem gondolkodni.” Néha oly nehéz ez, háttérbe szorítani a gondolatokat, kételyeket, eszünk súgta kérdéseket, s egyszerűen az érzéseinkre hagyatkozva ugorni az ismeretlenbe.
S úgy érzem, itt nincs visszaút, mert az elkövetkező eseményekre agyam totálisan csődöt mond, suttogó szavaival, mosolyával, kék, tengermély szemeivel, s a verssel, melynek némító, andalító hatását még most is érzem, teljesen levett a lábamról, mindkét értelemben. Vagy már előbb kezdődött? Ki tudja… itt már nem kétoldalú a beszélgetés, ő irányít.
Mikor megtöröm a csendet válaszol, s nem hagyja annyiban a dolgot, újra versbe fog. Ajkait figyelem, ahogy halkan ejti ki a szavakat, egyenesen nekem címezve. Nekem! Álom ez, vagy valóság? Némaságomon nem tudok úrrá lenni, mély tengerben érzem magam, s én nem tudok úszni, csak sodródom az események árjával. Próbálok gondolkodni, értelmezni, de nem megy, a feje tetejére fordult a világ.

Egyszerre érzem, hogy lelassít, s megállunk. Halványan, szemem sarkából pillantom meg a gyengélkedőt. Arra eszmélek, hogy bal lábam a földet éri, s Morgan puha ölelésbe zár. Egy zavart szempillarebbenéssel veszem észre, hogy a köztünk lévő hely egyre fogy, s a fiú ajkai egyre közelítenek. Kissé le vagyok blokkolva, s én mozdulatlanul állok, ha akarnám, se tudnék visszakozni, de már magam sem tudom, hogy valóban akarnék-e. Ösztönösen zárom be a köztünk lévő cseppnyi távolságot, kizárva minden gondolatot, s ajkaink csókban forrnak össze. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de ehhez foghatót még sosem éreztem. Mikor elválunk egymástól, halvány, zavart mosoly játszik ajkamon ahogy a szemébe nézek. Teljesen elfeledkezve a bokámról leeresztem a földre a jobb lábamat is, s mikor ráállok felszisszenek, megtörve ezzel a pillanatot.

Kibontakozom Morgan öleléséből, és a gyengélkedő ajtajához botorkálok kissé szédelegve. Kezem már a kilincsen, mikor visszanézek.
- Köszönöm. – mondom neki. Köszönöm, hogy arra jártál, hogy elhoztál a gyengélkedőre, köszönöm a beszélgetést, a verset, a csókot, de legfőképpen a változást, mellyel valami lezárult, s egy új valami veszi kezdetét. De ezt már csak magamban gondolom, érti arra, amire szeretné, s benyitok a gyengélkedő ajtaján.




Cím: Re: Folyosók
Írta: Morgan Williamson - 2013. 02. 09. - 01:43:05
Holly Reed

Az öt év alatt nem sok szót váltottam Hollyval. Elsősorban azért, mert nem volt rá ürügyem. Amióta megvolt „ébredésem” a nőkre való tekintettel, azóta nézegettem a hölgyeményt, furdalt a kíváncsiság, hogy a csendes vörös leányzó milyen is lehet. Mindazonáltal mivel ő nagyobb körökben nem mozdult meg, nehezebb volt a dolgom, az órák meg ugye nem erre vannak kitalálva, a mostani szigor pedig határozottan nem kedvezne ilyesminek órákon. Most viszont a véletlen (vagy a sors ha már sztoikus gondolatokat is vallok) változtatott a helyzeten, bár azt azért sajnálom, hogy nem valami kellemesebb módon sodort minket egymás útjába, de nincs mit tenni, ebből kell élnem és ezt kell kihasználnom és kamatoztatnom. Nem is vagyok rest, a kezdetektől szépen bontogatom a szálakat, persze óvatos vagyok, így sikerül felszínre hoznom a lányból olyasmit, amiről talán azt hitte, hogy nem is nagyon él benne. Itt az ideje picit ébrednie, hogy egy másfajta „éber álomba” csöppenhessen, legalábbis ez a célom egyre inkább, hiszen ahogy mind többet s többet megtudok róla, egyre inkább érdekel Holly. Nem csak a szavait figyelem, de a hanglejtést, a szavak dallamát, a tekintetét, mimikáját, ezek mind-mind beszédesek és egyre inkább aranyosnak találom az összképet.

Viszont beszélgetés közben az sem célom, hogy irreális képet fessek magamról valamiben, netán lódítással legyek rá hatással, az ilyesmit nem becsülöm, sőt! Ennek van a szememben presztízse, ha önmagamat adva gyakorlok hatást. Még egy apró célzást is elejtek, ami sokféleképpen értelmezhető, így azt lát és gondol bele amit akar, de nem érkezik semmi negatív visszacsatolás, így mehetnek tovább a dolgok. Továbbviszem a szálakat, de már egyre inkább én irányítom az eseményeket. Azt persze nem szabad kihagyni, hogy folyamatosan figyelem ám a másik reakcióit s csak akkor teszek rá még egy lapáttal, ha minden rendben és akkor is csak kicsit lépve. Mivel a leányzó művész lélek, így a versek picit nagyobb hatást gyakorolnak rá, mint amilyeneket általában szoktak, - bár az se kicsi, mert a mai világban nem épp a leggyakoribb, hogy egy lánynak verset írnak s az még valamelyest egyedi is-, de hallgatásán érzem, tekintetén pedig látom, hogy teli találat volt a dolog, így amikor a gyengélkedőhöz érünk, megpróbálhatok egy nagyobb lépést is. Most tényleg ösztönös a dolog, így adta magát és belső sugallatra cselekszem. Ha megfontolt lenne, nem tennék semmit, de most szerencsére nem a józanész kormányoz. Így teszem le Hollyt óvatosan, és karjaimba zárom, amit már egy ideje igen csak szeretettem volna megtenni. Most a lehetőség adott. Egyik kezem karcsú derekán, másik pedig könnyedén, simítóan csúszik fel a buksijához, hogy hajára simítson. Közben pedig arcom is közeledik, hogy a nem túl nagy távolság 0-ra csökkenjen majd végül, amibe Holly is besegít nekem hál’ Istennek, mert ez a lehető legjobb visszajelzés. Így találnak egymásra ajkaink, hogy édes, lágy csókot váltsanak, ami egy másodpercet, vagy akár perceket is igénybe vehetett, ezt egyikünk se tudja. Van a dologban tapasztalatom, de talán az egyik legélvezetesebb volt ez eddig, viszont ez is véget ér. Kicsit eltávolodom s általában ilyenkor jön a második, szenvedélyesebb csók, de most rendkívüli helyzet van, Holly bokája hamar megsajdul s ez véget vet a pillanatnak, még dolgunk van.

-Én köszönöm. –viszonzom Holly pillantását s eleresztem a legszebb mosolyt, amit csak tudok, nem is teljesen tudatosan. Persze azért bekísérem és a javasasszony gondjaira bízom, hiszen addig se ugráljon nagyon, rám aztán lehet támaszkodni. Majd távozom a gyengélkedőtől, hogy az est hátralévő részét álmatlanul és gondolkodva tölthessem, hiszen van mit végiggondolnom.

A helyszín szabad!


Cím: Re: Folyosók
Írta: Athalea Lestrange - 2013. 02. 24. - 16:46:26
Február

Shannon Alexiel Minticz


**** (http://www.youtube.com/watch?v=NYWVLZkFLtc)

„Csendes várakozás telepedett az érzékeimbe, olyan, mint a vihar előtti csend illata, olyan, amit mindig is szerettünk. A minap nevettem, amikor arra gondoltam milyen vágyódón néztél utánam a másodikos évnyitó ünnepélyen, akkor sajnáltad, ugye? Sajnáltad, hogy nem egy házba járunk… Akkor először és utoljára néztél rám úgy. A hosszú, közös nyarunk tökéletes befejezése volt az a pillanat, már nem fáj emlékezni. Sokszor és sokat fizettem, hogy ne kelljen felszínre engednem az emlékeimet, mert szinte fizikai fájdalmat okoztak, most nem tudom mennyibe fog kerülni, hogy Crasso tanít másképp látni. A kézfejemen egy seb még mindig fáj, nem tudom be fog e hegedni.„  - A sastoll pennát az ölében fekvő napló nyitott oldalaira fekteti, hogy kezével végig járhassa a vastag vonalú karcolást.
Elmosolyodik rajta.
Erős cigaretta füst és fogkrém mentol keveredik a szájában valami édessel. Kéjes öröm, ilyesmi. A haja nyirkos, ragacsos, makacs hullámokban keretezi fehér arcát, mi változatlan maradt a hónapok teltével: örökké másvilágban kutató tekintete elvarázsolttá teszi betegesen sápadt arcát. Pedig ő maga változott, halkan kuncog a világon, már egész máshol jár. A napló lapjai közt él, Crasso irodájában és Seraphin közelében. Mind a hármat szereti a maga különc módján, mindet másért.
A naplóba beletűzdelte Eric leveleit. „Athalea, kérlek, ha beszélsz Lamartinnal említsd meg neki, hogy a családjának végre sikerült kifejeznem hálám a papírokért, amiket küldött. Neked köszönöm a lapot és a köszöntést.” – A bál után egy héttel érkezett, Lea csendes gúnnyal nyugtázta a levél alá firkált szavakkal:  „A segítsége óta tiszteletben tartom, hogy szeret.” – Dinára gondol, aki elment. Elment Örökre, és Eric tehet róla. Az anyja is elment. Arról is Eric tehet.
Ezen is elmosolyodik, már amennyire megfagyott arcizmai engedik. A szemében összegyűl egy csepp, az egyikből le is gördül, de nem éri el az álkapocs vonalát, szinte megfagy hideg arcán. Az ablakpárkány kényelmetlen élét már egy ideje nem érzi maga alatt, se a jeges szelet, ami a magasban újra és újra arcon üti. Az emeleti folyosó kihalt, csak ő van odafent egymaga, pontosan tudja, hogy ilyenkor erre senki nem jár, mégis időről időre hátra pillant. Senki. A kemény bőrkötéses napló lapjaiba belekap a szél, de Ő már nem emeli meg kezét, hogy ebben megakadályozza, csak csendben nézi ahogy peregnek az oldalak. De végül azt is feladja: a szemébe csapó hideg szél csípi, marja, egyre több könnycseppet szalajt a szemébe s az arca már ázik, aztán megfagy. Az állkapocs szabályos remegését észre sem veszi, a hideg is távoli mikor fejét az ablakpárkánynak hajtja, hogy kényelmesebben gondolkodhasson a következő mondatokon.
„Talán nem kéne egy halotthoz címezni a naplót…” Valami legbelül felvijjog a gondolatra, majd visszavonul. – „Szóval, Dina, még nem tudom, hogyan kérdezzem meg Ericet. Meg lehet ezt kérdezni egyáltalán? Dehogy…”


Cím: Re: Folyosók
Írta: Shannon A. Minticz - 2013. 02. 24. - 23:02:08
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/fejleacutec_zps1259262e.png)
Szomorú, szomorú nap, ahogy minden nap egyre szomorúbb és nyomorultabb, ahogy gördül előre az idő, halad a pillanat, lázgörcsösen meg-megrándulva, ilyen az élet itt, az iskolában. Persze nem mindenkinek és nem egyforma mértékben, de ha kérdezném, a válasz a legtöbbektől az lenne, hogy egy lidércnyomás az erőt és biztonságos sugárzó falak között élni és tanulni.
Tanítani más. Felelősség, amivel egyben tartjuk a világot, normálisnak hazudjuk a hétköznapokat, amiken a hétvégék suttogásai, pletykái, rögtönzött diákgyűlései ocsmány tort ülnek. Suttogás, mint egy kígyó émelyítő sziszegése, a hangok mindenhol ott vannak, nem csak én hallom őket, látom mások rángatózó szemén, fel-felkapott fején, paranoid bolyongásán, hogy nincsenek rendben a kollektív idegek. Nem csak én vagyok beteg és fáradt. A saját nyomorúságom eltörpül mindazok mellett, amit közösségként átél az iskola személyzete és még inkább a diákság.
Furcsa mód üdvözítően hat ez. Így nem is fáj annyira, ha másnak is rossz, taszít ez a hozzáállás, közönybe kerget, inkább a nihil legyen az, ami rideggé tesz, mint a fogékonyság mások szenvedésére.
Rossz nap virradt arra a diákra odalent a kövezett udvaron, akiért eljöttek a minisztériumból. Szándékosan nem gondolok a nevére, nem személyesítem meg magamban, miközben azt figyelem, hogyan rángatják karcsú, taláros alakját kifelé az iskola kétes védelméből, akárki lehet. Fakó arcát forgatja, haragosan pillant a hidegen figyelő ablakokra, talán nehezményezi, hogy senki nem védi meg, senki nem emel szót az érdekében, noha mit lehetne tenni? A családjából valaki rosszul döntött, és most elviszik zsarolási alapnak, esetleg büntetésből elveszik fiatal életét, mindennapi történetek, amiknek alanya mellett az elbeszélők mindig közönyösen elbeszélnek. Az áldozatok oldalát csak néhány nagyon perverz alak akarja elbeszélni és átélni. Túl ismerős. Túl fájdalmas. Túl bizarr. Túl idegen. Túl a megengedhetetlen.
Az egyik folyosóról kiugró ablaktalan félerkélyben állva erős kiábrándító bűbáj védelmében figyelek lefelé, engem nem látnak, nem is keresnek, nem csapok zajt, még lélegezni is csak halkan lélegzem. Mindig szemmel tartom az effajta megmozdulásokat, de nehezen tudnám megmagyarázni, hogy mit keresek itt. Várok. várok, félem, hogy idejön, de ha jönne, akkor beszélnék vele, talán, hálából, megköszönném, amit értettem tett, rettegnék attól, hogy mit fog történni aztán. Megőrültem. Lassan, de biztosan. Már két hónap eltelt, de nem hevertem ki a kezük nyomát, nem tudom, hogy van képem egyáltalán a gyerekek között lenni, miért gondolom, hogy …
Neszt hallok, felkapom a fejem, a szőlővessző teljesen magától kerül a kezembe, mintha eddig is fogtam volna, sima markolata a legmelegebb pont ezen a huzatos folyosón. Körülnézek, aztán kissé hátralépve a nyitott folyosó síkjában is körülpillantok, és nem vagyok egyedül. Mit csinál itt egy diák? Pont itt, pont most kell, hogy naplót írjon, hajlongjon, sötét haját meglebbenti a szél, a vonásai ismerősek, persze, minden diák ismerős, de nem az én házam tagja, talán nem is kellene foglalkoznom vele, bár a lentiek biztos nem értékelnék, ha felfigyelne rájuk, olyannyira magába és a könyvecskéjébe, talán egy napló, feledkezik, hogy ez egyelőre nem veszélyforrás. Bár az ablakpárkányon ül, így látható, aki látható, azt pedig meg is látják, ha történik valami…
Mint például valami olyasmi, hogy az ernyedt, hideg, kesztyű nélküli ujjak közül a padlóra hullik a csatos füzet, és éktelen ricsajjal zengi be a szűkös kerengőt.
A térdeim körül csapkodnak a hangok a talárszárnyakkal kergetőzve, csak néhány lépés, amíg odaérek hozzá, a karját megfogva habkönnyű testét elhúzom a nyílt terepről és az egyik oszlop mögé tolom, mielőtt a lentről felpillantók tekintete fókuszba vonná a hang forrását jelző ablakpárkányt és annak madárkáját. Ez még nem hősködés, mégis a szívem görcsösen vergődni kezd a mellkasomban, arra ösztökélve, hogy inkább meneküljek el innen, mielőtt megtalálnak, és én leszek a célpontjuk.
- Maradjon csendben kisasszony -  suttogom halkan, mielőtt kikérné magának a bánásmódot. Majd később megmagyarázom. Vagy feljelent a házvezetőjének, hogy inzultálom.
Néhány beszédfoszlányt hallok csak, erősen fohászkodom azért, hogy hamar térjenek napirendre a zaj felett, és álljanak tovább, és igen, mintha halkulnának a léptek, amik a birtok határát célozzák, hogy a mai zsákmányukkal boldogan hopponálhassanak.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Athalea Lestrange - 2013. 02. 25. - 00:20:33
**** (http://www.youtube.com/watch?v=NYWVLZkFLtc)

„Eric, tudod, mire gondolt Dina, amikor elhagyta az iskolát? Azt hiszem örült. Nem tudta mi vár rá.  Tudod mire gondolt valaha? Én annyi mindent elfelejtettem megkérdezni, annyi mindent nem tudtam meg. És nem lesz több lehetőségem ebben az életben. Ha tudod pótolni, amit elvettél, ezen túl jó testvér leszek, ígérem. Bármit megteszek… „ – Olyan forrón üti fel fejét az álmos, melankolikus gondolat, hogy a fagyot már teljesen kizárta, az elfeketült karcolást csukott szemhéján keresztül nem láthatja. Vajon tudatában lesz valaha, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy megkérdezhessen Echidnától mindent, amit szeretett volna? Míg egy kéz be nem húzta a párkányról. Egy kéz, melynek melegétől a karja azonnal zsibbadni és bizseregni kezd, mintha meleg víz alá dugta volna a kezeit egy hógolyó csata után.
„Nem, azt hiszem ezt nem így kellene megkérdezni, Dina…”
Ahogy talpra kényszerítik, szinte azonnal észleli valami fontos hiányát. De miét? Nem tudja tartani magát, s a kezek melyek megragadták nem is fogják erősen, talán a láthatatlan személy nem is támasz, talán nem is akarja igazán, egyikük sem. S vajon miért kapaszkodna inkább egy ismeretlen, arctalan alakba, mint hogy a földön elterüljön? A szilárd, biztos talajon, ahonnan lejjebb már biztos nem eshet. Ott jó lesz, aludhat, összekuporodhat.
 „Emlékszem a jeges szélre a tengerparton. A hullámok lomhán zizegtek, ugye? A part hideg volt, és mi sosem öltöztünk fel eléggé…” Sosem vigyázott magára, pedig mindig gyenge volt és törékeny és most még csak talárt sem visel, fekete ujjatlan, fodor galléros selyeminge igaz mutatós, a fehér gyöngy gomb a nyakán a lágy fodrok közt pont olyan, akár ő maga. Természetesen az ölében fekvő könyvet nem volt ideje megfogni, ha lett volna rá kiderült volna, hogy képtelen összeszorítani az ujjait, a napló perdül párat a levegőben miközben a föld felé tartott. Vajon tényleg nem csattant, vagy csak ő nem hallotta?
- Mi történt? – Suttogja halvány ibolyaszín ajkaival. Mathiasra gondol. Ő már csak ilyen lovagias, de semmi esetre sem láthatatlan. Az új felismerésre a tüdeje megugrik és az épp beszívott levegővel megbicsaklik, arc megrándul a különös érzésre. Mintha az egyik különös rémálmába csöppent volna, ahol gazdátlan kezek és akaratok tartják sötétben vagy víz alá nyomva. Itt világos van, éppenséggel, de a szavak stimmelnek: „ne sikíts” Vagy nem ezt hallotta most? Teljesen ez volt a lényege, szóval mindegy. Valami kaján mosoly suhan át szoborszép arcán, különös és hangulatidegen ahogy kínzókra gondol és még csak meg sem ijed, mert Crasso után a kézfejébe vág a valós érzés, többé már nem az elméje sikít és vergődik kínban...
- Lelket akarsz vagy életet? Az enyéimmel nem sokra mész, hacsak nem a bátyám akarod magadra uszítani.- köhögi kicsit erőteljesebben, amint érez magában valami erőt.



Cím: Re: Folyosók
Írta: Shannon A. Minticz - 2013. 02. 25. - 03:15:15
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/fejleacutec_zps1259262e.png)
Annyira hideg volt a közelében, hogy teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy mi elől rejtőzünk, a mozgástól és a koncentráció széthullásától a bűbáj is lefoszlott rólam lassan, darabosan, annak a hűvöse simogatón és selymesen hagyta el a bőröm.  De az ő bőre élettelen, mint egy porcelán hulla. Bár ez elég szentségtelen és illúzióromboló.
Közelről is az arcába néztem, így már a nevét is felidéztem, Lestrange, nem lett jobb kedvem, de ez nem az a perc, amikor családi bűnöket és sérelmeket érdemes volna felemlegetni. Ő nem éppen az lenne, akit egy helyes és ügyes bűbájjal lerángatnak az udvarra, illetve akit ne engednének el, miután vaktában előbb lőttek, azután kérdeztek. Nem számít, jobb megelőzni az ilyen élményeket, a lány amúgy is meglehetősen bénultnak és kiszolgáltatottnak tűnik, mintha nem tudná rendesen tartani magát, egy szélben lobogó, de lángjához megbűvölten ragaszkodó fáklya fényében a pillantása darabosra törött, ijesztő üvegtengernek látszik inkább, mint emberi szemnek.
Még az is megfordul a fejemben, hogy egy különösen anyagiasult kísértet-tréfával van dolgom, de hamar meggyőződtem arról, hogy ez kizárt dolog, a Lestrange lány olyan állapotban, amilyenben volt, de jelen volt, és létezett, már csak azt nem értettem, így, vacsora környékén mit keresett itt, ezen az elhagyatott és hideg helyen, de még érdekelne az is, hogy mennyi ideje van itt, mert a megtántorodása azt szemlélteti, hogy zsibbadta kuporogta magát a párkányon. Vele tántorodom, nehezen tartom meg, vékony inge csuszamlós, mintha szét akarna foszlani.
- Semmi különös - a lehető legmegnyugtatóbb hangom veszem elő a torkomból, valahonnan a szívem fuldoklása mellől. Hallok még egy-két kurta parancsszót, csak remélni merem, hogy egyik sem arra vonatkozni, hogy kutassák át a folyosókat, vagy ha mégis, kész öröm, hogy e falak között nem lehet hopponálni, mert addigra eltűnünk innen a folyosóról. Ugye Athalea?
- Tudsz jönni? - kigomboltam a kabátom és a vállára borítottam gyorsan és csendesen, aztán kipillantottam az oszlop mögül, hogy lássam hányadán is állunk, de a lenti kövezet már üres volt. - Valami meleg helyre, eléggé áthűltél - és emberek közé, ahol fel sem tűnünk, mindenesetre addig is, amíg elindulunk a folyosón, a kabátomra vetek egy bűbájt, hogy melegen tartsa, jobb a békesség.
A pálca is megdermed a kezemben a szavai hallatán, rábámulok.
- Athalea magadnál vagy? - lehet, hogy a lány alvajáró? Óvatosan elhúzom az ablakoktól, a folyosó közepén az egyik ajtó felé, de nem merem levenni róla a szemem. Az elmém magától juttatja az eszembe a szükséges információt arról, hogy ki a bátyja, a hideg megborzongat.
- Csak egyszerűen gyere. Semmi ilyesmit nem akarok, nincs dolgom a bátyáddal sem.
Fohászkodom, hogy ez legyen a megfelelő válasz. Az őrültekkel nehéz, azoknak, akiknek összeroppant az elméje és botladoznak a valóság határmezsgyéjén még nehezebb, bár fogalmam sincs, hogy egy aranyvérű halálfaló-húg mitől került ilyen állapotba, nem az én dolgom az ítélkezés. Azt hiszem, el kell vinnem a gyengélkedőre, ijesztőek sápadt, kékes ajkai, a szemének üvegességét. Sok furcsa dolgot láttam már ebben a kastélyban és más helyeken is, de valahogy nem akarom, hogy rám nézzen, hogy ténylegesen felfedezzen magának, azonosítsa, hogy én ki vagyok, bár a kis mugliismeret tanárként nem sok esélyem van rá amúgy sem.
Csak nyugalom. Felelősség. Egy diák, aki szemlátomást jobban rászorul a segítségre, mint ahogy azt gondolta volna bárki is. Nem lesz semmi baj, nem ijedek meg, bevettem a nyugtatóm, tudom kezelni a helyzetet.
Bevettem?
- A bátyád is örülni fog, ha nem fagyoskodsz tovább idekint, nagyon lehűlt az idő, és a vacsorát is lekésed - megyek bele végül jobb híján a játékba, amit nem nekem találtak ki, hazug igézet minden szó a számon, úgy emlegetve a bátyját, mint egy kedves kapaszkodót, az egyetlent, amit fel tudok használni az általa mondottakból.
Pedig tudjuk, hogy nem igaz, az olyan báty, aki uszítani lehet pokolian nem jó kapaszkodó. Sebaj. Megjátsszuk, hogy az.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Athalea Lestrange - 2013. 08. 12. - 19:12:44
**** (http://www.youtube.com/watch?v=NYWVLZkFLtc)

“És emlékszel a hideg, fekete szemére? Neked mindig tetszett, s a fekete göndör fürtök a fehér arca körül. Azt mondtad olyan, mint egy játékbaba, hogy úgy hasonlít rám, mintha az ikerfivérem lenne. Azt mondtad bár testvérek lehetnénk, hogy neked is ilyen gödröcskék legyenek az arcodon, mikor nevetsz. Pedig te olyan szép voltál. Emlékszem a meleg barna szemeidre. A hosszú mézszínű, hibátlanul egyesen tincseidre, amik a zord, téli napokban is napsugaras hangulattal árasztottak el. Nem állt jól neked a sárga jelvény, se a sárga sál, se a sárgák butasága. Zöldben kellett volna játszanod, velem, és ezüstben. De te nem voltál kígyó, sosem. Csak én. Néha hallom a hangom, a sziszegésem és a gonosz kacajt melyek csorogtak ajkaimról. Pottert nevettük, te mosolyogtál. Nem rajta, már tudom. Rajtam. Megváltjuk még a világot? Ejtünk még negédes szavakat teázás közben? Valaha? Eljön még az a világ, ahol a londoni akcentust utánozzuk? Eljön? Te vissza jössz vele? Velem? Hozzám?” Szemei előtt valótlanul peregnek a képek, repülnek, szállnak, s végül képzelete visszatér a valóság peremére. Jó volna szállni, lebegni, a föld felett siklani. Nem érezni semmit. Ahogy az arc foszlányokban megjelenik, lassú hullámokban, mint a lomha tengervíz felfedez valamit. Mugliismeret.
- Nem ismerem… - suttogja halkan, s csak egy levegővételnyi szünet után folytja. – Nem ismerem a muglikat… - hangja elhal, ahogy a nehéz kabát melege szétárad a testében. A jóleső érzés azonban most se kergeti el a szürke gondolatokat. Gyenge ujjaival megérinti a kabát szélét, megérinti, meg is nézné lángol-e. De képtelen odafordítani a tekintetét. Csak elképzeli. Most már olyan forró a fagyott bőréhez képest, hogy a zsibbadás szinte fáj, nem ad erőt, nem segít mozdulni, de a tanár hangja motiválja. Menni kell, menni kell….
- A bátyám… Tudja,… nem örülne. Igaza van. – Suttogja halkan.
- Nem szereti a muglikat. Tudnak repülni? Nem, ugye? – bárgyú álmatagsága a meleg hatására csak növekszik, a lépteik tompa puffanása nem jut el a füléig, de az ízeket ismét érzi a szájában. Mentol. Fogkrém. Ennyit evett ma. „Mi lenne, ha ma nem írnék neked többet? Mi lenne, ha sosem írnék már? Mi lenne, ha elfelejtenélek? Haragudnál rám? Vagy szeretnél még? Szeretnél akkor is?” Karja lassan és erőtlenül fonja körül Shannonét, mintha támaszt keresne, mintha azt várná, hogy húzza maga után, mert neki elfogyott az ereje, s még a térde is megcsuklik.
- Jólesne leülni. – motyogja a folyosó közepén s a gondolatra megtorpan. Jó lenne leülni, összekuporodni és itt maradni, ahol senki sem látja, ahol senkit sem érdekel. A gyomrában összegyűlik a félelem, a feszültség és valami furcsa érzést pumpál a mellkasában. Hányinger támad. Vagy csak a sírás kerülgeti? Nem akar vissza menni, s ez a gondolat úgy terjed szét az elméjében, mint valami futónövény ami megfolyt másokat. Nem akar látni másokat. Bár Minticz is láthatatlan lenne ismét…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Shannon A. Minticz - 2013. 08. 21. - 15:28:26
(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/fejleacutec_zps1259262e.png)
Nyilvánvaló, hogy a probléma nem fogja megoldani önmagát, sőt, ahogy elnézem a dolgok jelen állása szerint gyorsan súlyosbodik.
Bár nem etikus azt mondani egy Roxfortos diákra, egy, a varázsvilág krémjének vérvonalát gyarapító lányra, hogy bolond, valahogy folyamatosan ez jut eszembe róla, szakadozott mondatairól. Arról, hogy nem ismeri a muglikat.
- Talán bejárhatott volna az órámra - vagy akár fel is vehette volna. Szkeptikussággal telik meg a hangom és a gondolatvilágom. Komolyan, mintha nem lenne elég problémám ebben a világban, még egy éppen beforduló Lestrange is meg akar fagyni a folyosón előttem, vagy akármit is csináljon. Réges-rég gyógykezelésre volna szüksége, ha ennyire ingatag a lelke. Vajon ez is egyike az örökletes vérbajoknak? A többi nagy házból származó ifjú varázslón és boszorkányon is megfigyeltem már a befordulás jeleit, de még egyik sem tűnt ennyire súlyosnak, ennyire végletesnek, ennyire kiszolgáltatottnak a környezetének.
Igazából ez a legijesztőbb. A kiszolgáltatottság. Hogy tehetetlennek tűnik, azt pedig nem hagyhatom, hogy felesleges sérüléseket szerezzen ebben az állapotában.
Rábólintok, bár talán nem észleli. Akkor jó, ha megegyezhetünk a bátyja nem örülésében, és megvan a motiváló erő. Mert megvan, ugye? Gyere Athalea, nem lesz semmi baj.
Óvatosan megfogom a karját és vezetem, ahogy megindul, bár a szavai nyomán megütközést érzek, nem torpanok meg, és neki sem hagyom.
- Tudnak repülni - csak azért is ellen kell vetnem valamit a bátyja tévképzetének. - Ahogy a varázslók is, csak nem seprűt használnak erre, hanem repülőt, siklóernyőt, rakétát, ilyesmit - szuperhősöket, fantáziát, drogokat.
Beszéljünk a repülő muglikról? Az összekapcsolásai nehezen megfoghatóak, még a számomra is, nem tudom, hogy ennek miért van jelentősége.
- Közel van az irodám, ezen a folyosón. Ott leülhetsz - nem állhat meg, ki tudja elindul-e megint, vékony testének csontváz súlyát magam elé terelem kissé, hogy könnyebben vegyem rá a mozgásra, a kastély üres és hűvös folyosójának csendjébe vezetem a kinti, szeles árkádról. Nesz nem zavarhatja, távol, nagyon távol vacsorázik mindenki, aki errefelé járhatna, amúgy is csendes környék, és közel az ajtó is, ami az irodámba vezet.
Az ígéretemhez híven benyitok, engedem a kanapéra leülni, lehajolok hozzá, hogy a szemében megkeressem az értelmet.
- Hozassak neked egy kávét? - kissé tanácstalan vagyok, hogy mivel kelthetném értelemre.