Oldal nyomtatása - Planetárium

Amelia

-Lumos! -mormolom halkan, miközben belököm az előttem álló planetárium ajtaját, majd pálcámat magasra tartva belépek a terembe. Már sötétedik, s nem is azért jöttem ide, hogy az égboltot nézegessem, csupán csak egyedül akartam lenni végre, az egész napos tanórákra járás után. Valahogy az utóbbi időben úgy érzem elegem van az emberekből, bár ez elég furcsa annak tükrében, hogy valójában minimális annak az ideje amikor valakivel társalognék, vagy órákon kívül valakivel is csinálnék valamit. Ez érdekes módon régebben még abszolút nem így volt, akkor még volt egy csomó barát akikkel lóghattam, meg egyebek, ehhez képest mára már teljesen megváltozott a helyzet, és sokszor egyedül érzem magam, bár tény, hogy sokszor meg mégis inkább lennék egyedül, akárcsak most.
Egy füzettel és egy könyvvel indultam útnak a klubhelyiségünkből - ami egyébként a szokásoshoz képest is nagyon zajosnak, és telítettnek bizonyult a számomra - természetesen azt hoztam amiből kevésbé vagyok jó, így az SVK-ra esett a választás (a sok egyéb közül), bár nálam ez a tantárgy is olyan mint a többi: a gyakorlat sokkal jobban megy mint az elmélet... viszont az elmélet nélkül nincs gyakorlat, bár ez az elmélet nem teljesen áll nálam, szerencsémre, mert akkor már valószínűleg kicsaptak volna.
Beljebb lépegetek a kis toronyszobában, pálcámmal vizslatva a földet, hogy hova léphetek, hova nem, végül két padsor között elszlalomozva leülök a terem végében a sarokban, nem mintha teljesen mindegy nem lenne, miután a terem úgy is korom sötét, és nincs bent senki, aki zavarhatna is valamiben.
Végre egyedül, erre vártam már reggel óta, hogy senki ne zavarjon, és végre nyugtom lehessen, miután amúgy is rosszul ébredtem abból az álomból, melyben szüleimet éppen lemészárolták - fut át a gondolat az agyamon, s újra kiráz a hideg, még a gondolatára is. Nem csoda, végül is tippem sincs, hogy mi lehet velük, én nem merek írni nekik, hátha valami bajuk lesz, ők meg még nem írtak semmit, és ez a másik nagy kérdés ami már hetek óta nyugtalanít, hogy miért nem írnak. Talán azért mert megsértődtek, hogy szeptemberben elszöktem az iskolába, tiltásuk ellenére? Avagy, lehet, hogy azt hitték, hogy elraboltak és halvány lila gőzük sincs róla, hogy hol lehetek? Nem tudom, lehet, hogy mégis kéne írnom nekik, csak attól félek, hogy ha meg elolvassák a levelet, mielőtt az iskolából kimenne, akkor meg feltűnhet az ellenőrzőnek, hogy miért úgy kezdem, hogy "Ne aggódjatok, itt vagyok az iskolában..." -pedig már annyiszor megírtam, átírtam, de nem tudom, hogy tudnám ezt leírni anélkül, hogy említeném hollétemet... lehet, hogy mégis kénének barátok, akik akár ebben is segítenének, vagy akár abban, hogy egyáltalán egy rohadt levelet meg tudjak normálisan fogalmazni, pedig régebben amilyen kreatív voltam... Na mindegy, tanuljunk, és kinyitom a jegyzeteimet, majd pálcám fényénél elkezdem tanulmányozni a leírtakat, miközben a fejem úgy zakatol mindenféle más gondolattól, hogy alig birok odafigyelni...

Peter

* Az ágyamon ülve bámultam a behúzott, kanárisárga ágyfüggönyt. Rojtjai már megfakultak a generációk során; több emberöltőt élt már meg, mint a Roxfort összes diákja együttvéve. Na persze, hiszen mindig valaki más aludt benne, mindig valaki mást zárt el a kinti világ árgus szemei elől.
Eltűnődtem, vajon mennyi mindent éltek már meg ezek az ágyak. Természetesen nem a szó szoros értelmében, hiszen nem mozogtak, nem beszéltek úgy, mint a kastély festményei vagy esetleg a páncélok, a kísértetek, némely könyv a könyvtárban. Nem, ezek a jámboran meghúzódó tárgyak ugyan nem éltek sosem, de békés álmot adtak roxfortos diákok ezreinek .... nem úgy, mint Hóborc, aki az utóbbi időben módszeresen kiszúrt minden mugliivadékkal, köztük velem is.
Még elég élénken élt az emlékezetemben az a délután pár hete, mikor a kopogószellem megtámadott a Sötét Varázslatok Kivédése órára menet, és kíméletlenül megdobált az összes létező tintatartóval, ami csak a keze ügyébe akadt az út során. Úgy léptem be a terembe, mintha fokozott ismeretséget kötöttem volna egy szurkosvödörrel.

Persze a mostani tényállás fényében ez még igen enyhe atrocitásnak minősült a sárvérűek ellen. Hoppá! Magamban kimondtam a gyűlölt, lekezelő szót, pedig hangosan sosem ismételtem volna meg. Én mindig is butaságnak tartottam a vérvonal álltal létrejött megkülönböztetéseket, mert elveszik az igazi értékeket. Az olyanokat, mint a barátok, a szerelmek, a család ... Család. Nincs is ennél fontosabb. Hiszen a családunk az, aki támogat, ha megrázkódtatás ér, aki híven őrzi a titkainkat, s aki meghallgat, ha bánatosak vagyunk.
Bizony, a család, az emberi kötelékek pótolhatatlanok. S erre a legtöbben csak azután jönnek rá, hogy elvesztettek valakit. Én is így éreztem édesanyám halálakor.
Nem becsültem meg a kapcsolatunkat, amíg életben volt, hiába is tagadnám. Fennkölten bele mosolyogtam a világ arcába és nem érdekelt, hány embert bántok meg. Aztán Anya meghalt, elvitte egy repülőgép-katasztrófa és én számot kellett vessek az életemről. Ennek fényében, ilyen múlttal talán én csodálkoztam a legjobban, hogy a Hugrabugba kerültem hat éve.
A Hugrabugba, ahová a Teszlek Süveg szerint nyájas, békés, igazságos emberek járnak! Én voltam a kivétel, aki erősítette a szabályt, mert bár édesanyám elvesztése megváltoztatott - módszeresen -, attól még nem voltam kevésbé összezavarodva. Mit láthatott bennem a Süveg, hogy ide osztott?
Én azt hittem, a Mardekárba fogok kerülni, bár annak tagadhatatlanul kevésbé örültem volna. Itt lettek barátaim, azonban idén már ők is elfordultak tőlem, legalábbis nem szóltak hozzám, csak ha muszáj volt. *
~ Idióta szabályok! ~

* A mugliivadékokat ott fogták meg, ahol érték. Dumbledore Serege nélkül nem is tudom, mi lett volna velem Umbridge idején, ahogyan most sem. Csak azt nem tudtam, mennyi szenvedést kell még elviselnünk mire végre vége lesz ennek a rémálomnak?
A beszélgetés Andromedával meggyőzött arról, hogy nem szabad tétlenül ülni. Nem is ültem, hiszen ott volt a DS, de akkor is motoszkált még bennem valami, ami nem késztetett nyíltabb cselekvésre. A húgom, Miranda, aki bár ugyanúgy mugliivadéknak számított, mint én, hajlamos lett volna a varázs öröklésére. Épp, mint én, aki a Roxforti értesítőmig azt sem tudtam, hogy van a világnak egy másik oldala is!
Mirandáért nagyon aggódtam. Nem akartam, hogy közvetetten részese legyen ennek az ördögi játéknak, hiszen elsőévesként még annyit sem tehetett volna a saját védelmére, mint én. Az a kígyó Tara Swan biztosan kifilézné ...

Mérgesen felsóhajtottam, majd kibújtam az ágyfüggöny mögül, felkaptam a táskámat és kisiettem a hálóteremből. Nem tudtam, hova akarok menni, csak abban voltam biztos, hogy minél sebesebben el onnan!
Aztán úgy döntöttem, jobb híján úgy is át kéne még néznem a félkész csillagtérképemet Montalvo tanárnő órájára, így a planetáriumba indultam. *

• • •

- Lumos! * motyogtam a planetárium sötét csöndjébe. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok. Végre valami jó hír!
Sóhajtva leültem egy polc takarásában, majd a pálcám fényénél elő halásztam az ominózus térképemet és neki álltam kiegészíteni.
Már vagy fél órája dolgoztam csöndben, mikor tompán valaki Lumost suttogott az ajtónál. Megfagyott bennem a vér.
Talán Frics az? Ha igen elbúcsúzhatok az életemtől! Jobb ötletem nem lévén lassan, halkan és mindenekelőtt csöndben elkezdtem vissza rámolni a táskámba, hogy kislisszolhassak, mikor az idegen távozik. Hallottam a szék nyikordulását. Itt az idő, gondoltam görcsbe merevedett tagokkal.
Aztán ...
BUMM! Miközben a folyosó felé igyekeztem, feldöntöttem egy ülőalkalmatosságot, ami hangosan csörömpölve hullott a planetárium padlójára. Remek! *

Amelia

...Tipikus én, hiába próbálok figyelni nem megy, csak nézem a sorokat és olvasok, de valójában semmit nem fogok fel belőle; még mindig azon jár az agyam, hogy mi lehet a szüleimmel, meg hogy nincs senkim, egy barátom, vagy barátnőm sem, de szar nekem -fut át végül az agyamon a gondolat, majd hátradőlök a székemben.
Elegem van mindenből!! A rohadt életbe, még tanulni sem tudok, és hirtelen a sírás kezd el fojtogatni, habár tudom, hogy egyedül vagyok, azért valahogy mégis megpróbálom megfékezni, hogy hirtelen el ne bőgjem magam... Nem igaz, hogy ennek így kell lennie... és ráadásul én nem is vagyok mugli születésű, azokkal mi lehet?! -és hirtelen mély sajnálat indul meg bennem minden mugli születésű ismerősöm felé. ...Szegények, én nem szólhatok semmit -gondolom majd a sajnálatból hirtelen haraggá fordul át minden érzésem, melyeket egyértelműen a Sötét Nagyúr felé fejezek ki. Hol ér ez? Attól még, hogy Ő egy nagy hatalmú varázsló, nem kéne visszaélnie az erejével?! ...De ki nem él vissza azzal, ami van neki... pff... aranyvérűek... Malfoyék, meg a többi... ááh...
Tanulni kéne -fordul meg újból a fejemben a gondolat, majd visszahajolok a jegyzeteim fölé, azonban valahogy az az érzésem, mintha figyelnének.
De hogy a francba figyelnének, vagy már a gondolatokat is tudják olvasni, hogy rögtön az után, hogy ilyeneket gondolok máris figyelni kezdenének?? Merlinre, már üldözési mániám is van?
Azt hiszem ideje lefeküdnöm, a mai nap úgy tűnik nagyon kikészített, bár tény, hogy még kéne egy csomót tanulnom, de nem érdekel, ma valahogy nem megy.
Pár pillanat alatt összerámolok, bedobom a könyvem és a füzetem a táskámba, majd azt felvéve a hátamra elindulok kifelé, miközben pálcámmal világítok magamnak.
Könnyedén átvágok a helyiségen, majd a padsorok előtt elfordulva az ajtó felé veszem az irányt. Az ajtó alatt átvilágító kis fénycsík már arra enged következtetni, hogy kikapcsolhatom a fényt, már látok anélkül is ezen a pár lépésen, aztán hirtelen BUMM! -hallom a hátam mögül, és hirtelen megfagy bennem még a vér is miközben megpördülök a sarkamon.
Nem látok semmit... már miért is látnék, mikor tök sötét van az egész helyiségben.
-Lumos! -mondom gyorsan, majd hirtelen nem hiszek a szememnek: egy lány áll előttem egy feldöntött szék társaságában pálcájával kezében.
-Ki vagy? -kérdezem meglepetten, majd egy lépést közelebb lépek- Amelia?-kérdezem immáron közelebbről megszemlélve, mikor egy hosszú szőke hajat, vélek először felfedezni belőle.
-Hogy kerülsz ide? -folytatom, és bámulok rá értetlenül, miközben még mindig hevesen ver a szívem.
Nem tudom felfogni, hogy kerülhetett ide, mert mikor bejöttem még nem volt itt senki... vagy mégis? Vagy azután jött, hogy én már itt voltam? De hát akkor észrevettem volna, hogy nyílik az ajtó, annyira azért nem voltam elmélyülve a munkában.
De meg mit akarhatott itt? Nem hiszem, hogy azért jött volna ide, hogy sötétet kihasználva végezzen velem... nem értek már semmit -gondolom, majd lezuttyanok egy közelben lévő pad tetejére.

Seraphin

Mindennek szebbnek kéne lennie most, hogy a Nap kezd kisütni, a madarak újra csiripelnek, a fák pedig heteken belül elkezdenek rügyezni, ám nem így van. A Nap szinte nem melegít, a madarak szép csiripelése inkább kárhozott károgásnak tűnik, a fák pedig csak rohadni fognak, nem pedig rügyezni.
Kedvtelenül, egyáltalán nem nőiesen trappol a némaságba burkolózó folyosón. Talán órára igyekszik, már maga se tudja, hogy mi értelme van annak, hogy teljesítsen. Tán csak a lelkiismerete hajtja, ami ezekben a borzalmas időkben sem hagyja magára. Lehet, hogy egyetlen társa marad örökre?
Gondolataiba merül, kezében pedig az összes könyvet cipeli, amit az előbb szerzett meg a könyvtárból. A könyvtáros már akkor elég furcsán néz, ha valaki kettőnél több könyvvel távozik, hát még akkor ha valaki hattal. Alig bírja el őket, vékony csuklója megremeg a ránehezedő súly alatt. Egyszerűen csak kibírja. Ki kell, hogy bírja. Kevés ez a fájdalom ahhoz, amit sejthetően át kell még élnie neki is, és a barátainak is.
Egyrészt dühös. Mérhetetlenül dühös, amiért tehetetlenül áll a jelen előtt, a jövőről pedig ne is beszéljünk. Mai napig furcsa ostromként csengenek füleiben Draco szavai. Ő egy senki. Egy senki, aki fel sem érhet hozzájuk. Egy korcs kis senki.
Megtorpan. Mintha itt már járt volna. Furcsa.
Nem fűz hozzá sok gondolatot, inkább halad tovább. Arra van a terem. Igen. Arra.
Egy kézzel mellkasához szorítja a vaskos köteteket, csípőjét kicsit megdönti, hogy ki ne essenek a kezéből, aztán ujjaival megigazítja azt a pár kósza hajtincset, amik olyan pimaszul lógnak a szemeibe.
Mintha itt is járt volna már. Ez is kezdi idegesíteni. Kellemetlen helyzet, de nem megoldhatatlan. A szobor mintha kéjesen vigyorogna a lány megjátszott türelmességén. Mintha látná, hogy belülről majd szétfeszíti a méreg. Már nem is hasonlít ahhoz a bátor kis Griffendéleshez, aki akkor volt, mikor idekerült. Eltorzult jellem, táskás szemek és lerombolt idegrendszer. Igen, na ezek a mostani jellemzői.
Megfogja az egyik könyvet és neki vágja a szoborhoz. Aztán a másikat is. A harmadikat is. A negyediket is.
- Na ide figyelj, addig csinálom ezt, amíg meg nem mondod hogy jutok ki innen!
Lehetséges, hogy a szobor néma. De ha a festmények beszélnek, akkor a banya miért ne tudna? Átkozott egy hely ez és kezd nagyon-nagyon dühös lenni. Lehet, hogy az elmúlt hetek gyűlöletét egy ártatlan szobron kell kitöltenie? Micsoda megaláztatás…neki csak egy szobor jut.
Talán egy óráig is eltart a dobálózás, mire a boszorkány hajlandó megszólalni. Lehet, hogy túl nagy fájdalmat okoztak neki a könyvek? Egy szobornak lehet egyáltalán fájdalomérzete? Lényegtelen, a célját elérte. Régen nem tett volna ilyet. Mennyire más azóta minden.
Kissé ziláltan trappol tovább, úgy néz ki, mintha egy véres küzdelemből szabadult volna, természetesen győztesen. Megszenvedte a szobros procedúrát.
Fáradtan lépdel a lépcsőkön. Az órát már így is lekéste. Micsoda kínos magyarázat lenne, hogy eltévedt egy egyenes folyosón és harcolt egy szoborral. Ilyen az Ő formája. A planetárium sötétsége megnyugtatóan és hívogatóan csalogatja. Nem igazán kell neki a tárgy házijával törődni, de ugye a csillagok sok mindent jelenthetnek az embernek. Kis fénynyaláb szökik a feketeségbe, amikor a lány benyit. De szinte rögtön hasra is esik. Hát persze, miért is ne? Küszködve próbálja megtalálni a könyveket és a pálcáját.

Norina

*Sötét, akár az éj, egy megült gondolat, egy kifeküdt álom, egy elkopott kép. Pedig ez csak mágikus sötétség, amibe tekintek, a csillagoktól lustán fénylő égboltimitátort szemlélve. Felbámulok, aztán a tartóba tűzött pálcám halványan fénylő vége alatt heverő könyvecskébe írom, amit látok. Szaturnusz. Égi vándor, életem megkeserítője, te kétszínű jóslatmegrontó mit akarsz mondani? Nem értek a csillagokhoz. Látom a fényük, hideg, távoli, üres ragyogás, akár egy aranyvérű nemes a társadalmi csőcselék fölött magasan, a csillagok ugyan sokkal többen vannak, de továbbra is a végtelen magány illúzióját keltik.
Nem erre kéne gondolnom. Húzok egy rajzot, íves kör, kapukkal jelzem a házakat, dátumokat. Nem én fogom elemezni a jövőmre szóló utalásokat, mert nevetségesnek tartom, hogy a csillagok figyelnének minket, de nem zárhatom ki a lehetőséget... és a szaturnusz az álmomban nagyon is valóságos volt, akár egy szám, egy átok, egy igézet. Szaturnusz. Hova lettek a holdjaid? Hunyorogva bámulom a tökéletesen fénytelen kupolát, de nem találom a kis fénypontokat. Hova menekültek el? Mi elől szöknek?
És nekem mi elől kell szöknöm?
Az ajtó nyílik, némi meglepetéssel konstatálom, hiszen pontosságban verhetetlen vagyok és itt nem lesz óra, ez olyan biztos, mint hogy a csillagok az égen vannak, voltak és lesznek, ez ellen semmilyen varázsló nem tehet, vagy ha tehetne is, lenne jobb dolga. Elfordítom a fejem ahogy ülök az egyik kis pad előtt, tintatartó, toll, könyvecske, faragott pálcatartóban világít a tiszafa, egy halk gondolattal nagyobbra parancsolom a fényét, talán ez, talán önnön tökéletlensége vakítja el a lányt, aki belép és elvágódik. Magnetikusan hatok a varázslókra és a boszorkányokra, mindenki előttem akar összeesni, bár jobbára megelőzi a fájdalmas vergődést valami égbekiáltóan ostoba maszlag, hosszadalmas szónoklat, rólam, és arról, hogy mennyire... nos igen, az soha nem derül ki, hogy mitől is vagyok rosszabb én, mint Ők, akik értéket és léptéket sem tartanak, de engem oly bőszen kritizálnak, hogy jobb is, ha tartom magam az elképzeltekhez.*
-Mit keresel itt?-*nem különösebben barátságos a hangom, felkelek, a tenyerembe szorítom a pálcát. Csendesen surran a talárom a padlón, jóval hosszabb, mint az iskolai, de eléggé fázom ahhoz, hogy ez a puha, vastag, utazáshoz való méregzöld köpeny boruljon rám a vékonyka feketék helyett. Mellé lépek, aztán egyet vissza, felveszem a pálcáját a padlóról, a sajátommal magamhoz intem a könyveit, súlyos darabok így együtt, nem ejtem a fejére, az egyik oldalasztalra pakolom. Remélem mire visszafordulok végez a feltápászkodással, mert semmi kedvem hajolgatni érte. Sohse tudhatja az ember, hogy amibe nyúl az muglifajzat vagy félvér-e.*
-Jó könyvek, jobban is megbecsülhetnéd őket. Fogalmam sincs mit keresel itt, de lehetőleg ne akarj velem cseverészni-*pillantok rá hidegkéken, a markolatával felényújtom a pálcáját.*

Seraphin

Vékony hószín ujjai kettévágják a sötétséget, ahogy az elejtett könyvek után kutatnak. Egyet sikeresen megkaparint, azt magához rántja, mintha védekeznie kellene valamiféle szörnyeteg ellen a feketeségben. Annyira jellemző rá ez a kettősség. Vonzza az elsötétített terem, mégse érzi magát teljes biztonságban idebent. Bár mostanában az lenne a furcsa, ha nem így lenne.
Megrémülne?
Sejtette, hogy nem lesz egyedül, de csak reménykedni tudott abban, hogy esetleg vagy nem szólnak hozzá, vagy ha igen, akkor se egy ennyire kimért, hideg, öntelt hang csendül. Egyszerűen annyira elege van ezekből a hangokból. Ezekből, amik valahol mindig belerúgnak, feltépnek ezer sebet és átkok nélkül szórják fejére a rontásokat.
- Hát mit ne mondjak, nagyon eredeti kérdéseid vannak. Mit keresek itt? Pár csillagot…vagy inkább csak menekülök a banya elől, amit egy óráig ütöttem, hogy megmondja, miként lehet kijutni arról az átkozott folyosóról.
Egészen ijesztő úgy beszélni valakihez, hogy fogalma sincs az embernek, ki is lehet a másik. Már-már félelmetes a sötét puhaságban a fiú hangja. Manapság ugyanis nem lehet tudni, hogy mikor próbálnak meg a drága Mardekárosok megtréfálni. Az elmúlt két hétben bőven volt rá példa. Főleg ilyen fény mentes helyeken. Megint kifogta. Csodálatos. Hatalmas csillagpettyes szemei éjjeli lámpásként világítanak a megjátszott égbolt tükre alatt. Próbál összpontosítani, hátha kitalálja, kihez van szerencséje. Nem egyszerű. Nagyon nem az.
- Merlin akarjon veled bájcsevejt folytatni, ha már ilyen kedvesen és jólnevelten felajánlottad…Mondd csak, nem adnád vissza a könyveimet? Ugyanis a mai napon kezdek belejönni ezeknek a dobálásába. Ki tudja? Lehet, hogy sötétben is tudok célozni?
Eközben elveszi a pálcáját a fiú kezéből. Semmi köszönet. A mai napon nem futja rá. Persze, hogy ingerült. Egy ilyen nap után ki ne lenne az? Reggelinél még a kávé is ráborult a ruhájára. Mielőtt elkezd beszélni, lassan megtámaszkodik az egyik padban és felhúzza magát a földről. Bosszúsan kezdi dörzsölgetni harisnyába bújtatott lábait. Holnapra biztosan bezöldülnek.
Amíg a kelletlen válaszra vár, fejét a csillagos égre emeli. Arra a távolba mutató űrre, ami annyira de annyira megfoghatatlanul terelgeti az embert az útján. Minden csillag más és más. Van amelyik hasonlít az őket csodáló szempárra, van ami kegyetlenül, hideg fénnyel világít, van ami átmelegíti az összefércelt szívet.
Lesz még ideje merengeni, ez nem a legmegfelelőbb alkalom. Majdnem hogy elfeledkezik a sötétben ácsorgó idegenről, akinek a válaszára vár. Neveletlen boszorkányként ráadásul még sietteti is a fiút.
- Nos? Eldöntötted már, hogy akarsz-e fájdalmat érezni? Ha már ennyire jó könyvek. Ketyeg az óra…tik-tak-tik-tak…

Norina

*Jövevények, holdak. Átkozottak mind, akik az én életemet próbálják megkeseríteni, átkozottak, de percről percre egyre többen vannak. Apám azt mondaná, hogy akinek sok a barátja sok az ellensége. Nekem barátaim nincsenek, ellenségeim annál több... de voltaképpen, ha a szavait értelmezem a barátok és az ellenségek között ott a párhuzam, minél több barát, annál több ellenség, tehát a barát is ellenség mindenképpen... tehát nekem mindenki a barátom? Még ez a csillogó szemekkel vaksizó, émelyítően ügyetlen, felvágott nyelvű némber is, aki pillanatok alatt úgy kihoz a sodromból, mint az a sötét hajú néhány héttel ezelőtt, csak éppen míg őt nekem kellett tüzelnem ahhoz, hogy megkarcolja a felszínem bántón, addig ez itt teszi kéretlenül, rögtön, azonnal, mi több, szinte örömmel haptákba vágva magát.
Akkor és most... Akkor még voltak holdjai a bolygómnak, mára már nyomozhatatlanok. Akkor zsigerből reagáltam, ma elhal a tűz mielőtt igazán belémkaphatna, talán meggyógyultam abból a furcsa szenvedélyességből, ami néhány napig kínzott bántó emberiességével. Most észből cselekszem, nem lököm ki az ajtón, nem átkozom meg a saját pálcájával és legfőképpen nem próbálom meg gondolkodásra késztetni. Nem, az embereket nem lehet rákényszeríteni, hogy megválogassák a szavaikat, értelemmel töltsék a mondataikat, amikor belül mind konganak az ürességtől. Ugyanazok a szavak. Csak a sorrend más. Egyik griffendéles ugyanazt mondja, mint a másik. Vajon odakint, ha felnövünk is így lesz? Miért lenne másként? Egyik aurortanonc ugyanúgy fog gondolkodni, mint másik, ugyanazt gyalázza és isteníti, még csak az indokai se lesznek mások. Elkeserítő. Remélem csak a korom teszi, kínoz a maga realitásával és nem maradok örökre ilyen kiábrándult, de most még... nincs dolgom ezekkel a sehonnaiakkal, éppen elég nekem az, ha véletlenül lelek köztük egy-egy hamis gyöngyöt, akit ideig-óráig becsülhetek, akiben láthatom a reményt, vagy inkább magam. Egy hozzám hasonlót.*
-Gratulálok, nagyon „eredeti” megoldás egy pálcahasználótól-*ridegen visszahúzódom amikor elveszi a pálcáját, hacsak ő nem világít, én nem fogok neki fényt adni a pontosabb célzáshoz, de ha megpróbálja hiába gyúrták lánnyá, nővé, félreteszem a neveltetésem és egyesével fogom összetörni az ujjait.*
-Az óra ketyeg, az időd lejárt-*versrészlet akár, csak a szerző és a mű nem jut eszembe mellé, pedig fontos lenne.* -A könyveid az oldalasztalra tettem, nem várom el, hogy megköszönd, tudom, hogy az ilyesmi nálatok természetes, egymásnak végzitek el a szolgafeladatokat-*mind egyforma, mind liberális, önnön nagyszerű elnézőségükben olyképpen szerelmesek, mint macska a májba.* -Egyik se csillagászkönyv, felesleges volt eddig cipelni. Most, hogy ezt megtudtad-*hátrahúzódom egészen, vissza az asztalomhoz, de botor lennék neki hátatfordítani. Leereszkedem a székemre, hátradőlök, akár hallhatja is, bár csak gyengén reccsen az amúgy is rozoga szék, felpillantok az alacsonyan szálló csillagokra újra, és mivel most én irányítom, kedvencem forog középen. Még azért mielőtt elmerülnék a tanulmányozásában szükségét látom, hogy még egy szót szóljak a modortalan jövevénynek.*
-Távozhatsz.

Seraphin

Beszélhetnénk az ürességről ami minden egyes emberben ott lebzsel élete végéig, csak éppen kérdéses, hogy melyik az a pillanat, az a fontos momentum, amikor megfertőzi az agyát. Üresség. Csak egy aprócska szó, mégis kegyetlen őszinteséggel vág mellkasba, ha egy gondolatoktól mentes bábnak titulálnak. Furcsák a mágusok, a boszorkányok. Mindig gondolnak valamire vagy éppen ki is mondják, de az oda vezető okokkal sose törődnek. A miértet soha nem kérdezik meg!
Üresség…üres, üres, mint még soha. És néha ez így jó. Elviselni mások gonoszságát, meglátni valódi énjüket, míg magunkat egy vasketrec mélyére zárjuk, hogy ne kelljen több bántást elviselnünk. Nincs valódi én, nincs őszinte érzelem, nincs öröm, csak egy vasfüggöny, ami mindent eltakar.
- Ne gúnyolódj rajtam légy oly drága, nem vagyok olyan idegállapotban, hogy bárkitől is eltűrjem ezt!
Csendes kis mondat, annál több erővel. Fenyegetően édes, olyan, mint a láthatatlan méreg, ami csokoládéként olvad szét nyelveden, hogy keringésedbe jutva megbénítsa idegrendszered. Igazából az egész lány ilyen. Legszívesebben magunkhoz szorítanánk, hallgatnánk a lélegzetvételeit, óvnánk mindentől, a másik pillanatban pedig eltaszítanánk és soha vissza nem fordulva magára hagynánk.
- Miért beszélsz így velem?
Mint egy kislány. Egy aprócska tündér, hatalmasra tágult szemeivel, amiket a sötétben észrevehetetlenül ellepnek a tehetetlenség aranyfonalai. Annyira látszik rajta, minden egyes mozdulatán, hanghordozásán, hogy nem egy agresszív némber, hogy igazából arra lenne csak szüksége mostanában, hogy valaki szorosan átölelje és azt mondja neki, nincsen semmi baj és nem is lesz, vigyázok rád! De senki sem mond ilyeneket, sőt hasonlókat sem. Lehet, hogy vele van a baj. Lehet, hogy mindig is vele volt a gond. Ki tudja?
Csak áll ott, egyedül és ez a nap teljesen kiborítja. Elege van az egoista barmokból! Elege van azokból az emberekből, akik elvárják, hogy normális hangvétellel beszéljen velük bárki is, miután a kedvestől elég messze fekvő stílussal csevegnek vele.
„Távozhatsz!”
A szó, az utasítás úgy hasít elméjébe, mint egy éles penge, ami éppen pirinyó emlékeit próbálja meg szétszabdalni. Aranyvére felhörren, szemei csendes magányát pedig lilás tűzként táncikáló őrjöngés váltja fel.
- Ne utasítgass, és ne beszélj így velem! Merlinre nem vagyok a kutyád! Nem is értem, hogy mersz velem megütni ilyen hangnemet! Biztosan valami kis sárvérű lehetsz…
Soha nem mondta még, hogy sárvérű. Nem szokása ilyeneket mondani. Pontosan úgy viselkedik, mint egy Mardekáros, pedig nem szabadna, nagyon nem. Ettől marad ember, ha nem viselkedik úgy, mint a simabőrű viperák. Mindig is ódzkodott attól, hogy akár egy pillanatig is hasonlítson rájuk. És most…kicsit megrázza szép fejét, legszívesebben felpofozná magát, hogy hagyja a fenébe az egész helyzetet, szedje a könyveit és menjen annyira messze a fiútól, amennyire csak lehet.
Ehelyett…
A kezében lévő kötetet a hang irányába hajítja. Biztos benne, hogy nem találja el a fiút, talán nem is az a célja, de lehetőleg rá akar ijeszteni.
- Annyit se érsz, hogy a pálcámat használjam ellened!

Norina

-Erre a beszédmódra adsz okot a belépőddel és a kezdőszavaiddal. A stílusoddal és a modoroddal. A gúnyolódást is te kezdted, miután felszedtem a könyveid, ami nem az én dolgom lett volna és felhívtam rá a figyelmed, hogy én se vagyok olyan „idegállapotban” idézve tőled, hogy eltűrjek bárkitől is bármit. Ezért beszélek így veled, gyakorlatilag a szavaidra adom meg az azonos hangvételű választ, nem csillogtatom a kreativitásom, nem találok ki gyalázkodást, nem szükséges, elég masszív falként ömleszted rám a sértést ahhoz, hogy ezek egy részét visszapasszolgatja te kérd ki magadnak. Ez a te logikád? Pazar, bár némiképpen nevetségesnek tartom, de így valóban könnyű elítélni engem, hiszen szörnyen viselkedek. Pontosan másolva téged- *a hangom rezignált a tudatom szintén, alig-alig rezdül benne bármi is a külvilág ingereire. A tekintetem a lányon tartom, mások alighanem vonzónak találnák és szélsebes udvarlással feledtetnék az intermezzót. Alighanem ez esetben ő is megbékélne, hiszen mi mást akarna? Mi más lenne a célja minden kontaktusnak, ha nem az, hogy valaki valamit akar a másiktól, és mivel tőlem, fiú létemre mit akarna? Beszélgetni bizonyára nem, vitatkozni nem szeret, és ahogy kiveszem a szavaiból nem is nagyon tud, az is egy diszciplína, a legtöbb ember nem járatos benne, marad tehát a hiúságának a legyezgetése. Ez alapján viszont bizonyos, hogy nem tud, nem ismer, vagy nem ismer fel, amit ugyan furcsállok, mert az ember azokra figyel a legjobban, akik az ellenségei. Engem minden griffendéles felismer arcról, Malfoyt ugyan a hangjáról is, de nem ebben vagyok erősebb nála, ellenben én nem sokat tudok a fajtájukról, legfeljebb az évfolyamban. Nekem ők nem ellenfelek. Ez a lány is. Nem tudom, hogy láttam-e már valaha, temperamentumát tekintve szokatlan, hogy még nem volt összeütközésünk, de én nem keresem a bajt, ő meg eszerint okosan távolt tartotta magát tőlem. Eddig. Most se nézünk jövedelmező dialógusnak elébe, bár Merlinre mondhatom, én megpróbáltam. Túlteljesítettem minden, általam ismert viselkedési szabályt, nem engedtem szabad folyást az érzelmeimnek, a nyugalom az ujjaim végig tart, amik az asztal lapján nyugszanak a pálcán. Tiszafa, agresszív darab. Ezüstfehér szikrákat hány egy pillanattal azelőtt, hogy a maroknyi tünemény kikérné magának a… mit is? Áh igen. Hogy hagytam volna eltávozni.*
-Vér-*megcsóválom a fejem lassan, a pálca simára csiszolt felszínét simogatom, akárha egy nyugtalan állat volna, mint Mephisto. Mostanra már a macskám finom ösztöneit túlingerelte volna az a vad hullám, ami a lányból árad, kész szerencse, hogy nem hoztam magammal, így nem kell a karmolási sérülésekkel elszámolnom.* -Milyen szokatlan bárkitől erről hallani, aki nem Mardekáros. Nem éppen azt hirdetitek üvöltve és vonyítva, hogy a vér nem számít, attól még varázsló a varázsló?-*felveszem a pálcám, de nem emiatt és nem is a varázserő miatt téveszt célt a könyv, az árnyékok és a csalóka fények vannak jó hatással, máskülönben én se vagyok egy túl jellegzetes célpont széken ülve, ennek ellenére a folytatás elkerülése végett teljesen elsötétítem a pálcám, így a maradék fényt is megvonom tőle, legfeljebb valamennyi az ajtóból szivárog felénk. Így a profilját és a körvonalát látom csak, neki éppen elég a hangom.*
-És te hogy mert velem megütni ilyen hangnemet? A hölgyeké a kezdeményezés, én, mint említettem a régi iskola híve vagyok, ami tőled jön, csak azt érzed magadon, a személyes bosszúvágyaim türtőztetem. Madam Cvikker tudja, hogy így bánsz a bizalmának jelképeivel? Sajnos kénytelen leszek említeni neki, hogy túlságosan is elérzékenyül egy kis érdeklődéstől és máris kiadja a könyveket olyanoknak, akik összekeverik azt holmi gurkókkal. Gyerekes.

Seraphin

Milyen furcsa, hogy pont egy Mardekáros tart elé tükröt. Egy kis üvegdarabot, ami ocsmány dolgokat mutat számára. Egy ocsmány lelket, egy széttépett szívet, hógömb emlékeket, amik ezer szilánkra törtek az évek alatt. Néha akkor kapjuk a legnagyobb pofonokat az élettől, amikor nem is számítunk rá. Azt hisszük, hogy minden úgy jó, ahogy mi tesszük, hiába kalimpál a lelkiismeretünk ott a mélyben valahol, attól még nem változtatunk az életünkön. Aztán van egy pillanat, amikor minden olyan idegennek hat. Amikor visszagondolunk arra, hogy mit is tettünk az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, években, tudjuk, hogy minden lehetne más. Más, ha nem játszunk túl egy szerepet, ha nem magyarázzuk bele, hogy az álarc megvéd minket mindentől, hogy a jégpáncél mögé tuszkolt gondolatok sohase láthatnak napvilágot.
Egy aprócska sóhaj, egy koszos, mocskos festéktől elmaszatolódott álarc zuhan a porba, egy eltorzult jellem süllyed mélyen, a gyalázott szellemképek birodalmába, ahova talán mindig is tartozott, ahonnan sosem kellett volna kiszabadulnia.
Igen…van egy pillanat, amikor minden idegennek hat, amikor mintha egy idegen szemével látnánk a világot, amikor nem értünk semmit, de legfőképpen azt nem, hogy miért jutottunk el eddig a pontig. Amikor saját lelkünk is csak egy ördögi játéknak tűnik, csak egy következő lépés a sakk matt előtt a táblán. A gond csak az, hogy nem az ellenség fog veszíteni, hanem az, aki eltiporja magát azért, mert valahol mélyen ott gyökerezik benne az a tudatlanság, miszerint az álarc jó, az álarc kell.
A maszkra nincs szükség. Sose volt.
Halkan eldünnyögött varázsige, a pálca végén aprócska fénynyaláb szökik az éjfekete szobába. Nem gondolta volna, hogy ez a nap végződhet így. Egyszerűen egy éve minden egyes nap a megváltó mondatért fohászkodik.
Nem igazán törődik azzal, hogy pár perccel ezelőtt épp távozásra szólították fel. Ó nem! Épp ellenkezőleg cselekszik. Kicsinyke lépteivel odasétál ahhoz az asztalhoz, ahova Seraphin a könyveit tette le és leül a mögötte elhelyezkedő székre. Felhúzza lábait, karjaival szorosan átöleli térdét és csak bámulja a csillagokat.
- Tudod, minden egyes csillag más…
Csak egy egyszerű mondat. A fiúnak fogalma se lehet arról, az előbbiekből kiindulva, hogy miért beszél ilyen nyugodtan, beletörődően, szinte már-már boldogan a lány. Pedig csak egy Griffendéles. Csak egy Griffendéles.
- Minden csillag jelent valamit. A legékesebb például nagyon hasonlít rám…látod milyen könnyen kihuny a fénye? Nem is igazi drágakő…
Miket beszél ez a lány? Talán teljesen meghibbant? Elment az a maradék esze is? Hiszen a fiú éppen az közli vele, hogy elmondja, hogy a könyvekkel dobálózott… Lehetséges, hogy hívni kéne egy nővért? De talán Seraphin érti ezt a pár mondatot. Talán érti az egészet, amit tett, vagy talán fel sem fogja kis monológjának a súlyosságát? Nem látja, hogy milyen lavinát indított el egy reménytől megfosztott lányban?
- Te melyik csillag volnál, ha választhatnál?
Kérdezi és tekintete elködösül. Elmerül a sötétlő égboltban. Azokban a pici fénylő pontokban, amik most sűrű ragyogás közepette világítják meg kettejüket. Világítják meg az igazi énjüket. Talán egyetlen pillanat a romlott napok között, amikor fedetlen szívvel állhatnak valaki előtt. Nem kell a kritika, nem kell az elutasítás! Nem kell a magány és nem kell a gőgösség! Nem kell a hazug szó és nem kell az álarc! Nem kell a néma sikoly és nem kell a megváltás! Nem kell a megváltás! Nem kell, csak légy mellette, ha zuhanni készülne…
- Köszönöm, hogy felvetted a könyveimet!
Motyogja halkan miközben a csillagokban az Ő szemét látja.
Sose lesz igazi megváltás.

Norina

*A pillanat varázsa nem tört meg és nem is lett az enyészeté csendesen, ez engem lep meg a legjobban, mert nem ehhez vagyok szokva. Acsargás, dühöngés, ahogy a póráz végén rángatódzik a kölyökkutya, nyálhabos pofájával telefröcsköli az étert érthetetlen szitkaival, gyakran úgy reagálnak rám a varázslók, boszorkányok. Nemhogy gyakran, szinte kivétel nélkül, kevés az olyan intellektus, akitől számíthatok bármire, ami miatt érdemes kommunikációt kezdeni, de most... felparázslik a csend körülöttünk, talán el is megy, megfogadva a tanácsot, kihátrál a számára kínossá váló helyzetből, hiszen a jelenléte számomra csupán futó kellemetlenség, mielőtt azonban beleélhetném magam fényt csihol. Sóhajtok, a pálcám a kezem alá helyezem, az ujjaim összetámasztom felette, várom az okoskodást, érvelést, ha már egyszer így állunk, hideg tekintettel követem bizonytalan üstökösútját, némiképpen meghunyorgat a szemembe vert fény, de varázsló vagyok, varázsfényben élek.
Hogyne tudnám. Minden csillag és még csak a csillog se azok feltétlenül, aminek látszanak, a másságuk pedig csakis a varázslók különbözőségeihez hasonlítható, ha éppen valakinek hasonlítgatni támadna kedve. Nekem nincs hozzá, így meghagyom neki, merev háttal szemlélem, ahogy kényelembe helyezi magát, az ő fajtájával ellentétben én nem sietek félbeszakítani a gondolatait, megtörni a szavainak ritmusát, bár kevés összefüggést vélek felfedezni, és még kevesebb igazságot, mármint az alapvető igazságokon túl, amik azonban nem kívánnak választ sem reakciót tőlem. Így van, vitathatatlanul, különben nem tanítanák a professzorok, nem kémlelnék a kentaurok az éjszakai eget. A csillagok életvonalába esetleg beleláthatja önmagát az ember, de ez már elég kockázatos, legalábbis az én szemszögemből. Erről talán már érdemesebb lenne beszélni. Érdemesebb, de nem vele. Mivel azonban ő itt maradt és tőlem kérdez, kénytelen leszek egy olyan kommunikációba kezdeni, aminek a végén aligha leszek elégedettebb. Tapasztalatnak jó lesz. Vagy nem. Édesmindegy már, a Szaturnusz megvár.*
-A csillagok túl távol vannak és túl hidegek ahhoz, hogy ezt kijelenthesd. A legékesebb csillag is ugyanolyan érzéketlen és rideg a dolgaidra, mint amennyire te lehetsz bárki máséra-*hátrasimítom az arcomból a hajam, nyugodtan fürkészem, nincs ebben semmi kihívás. Legalábbis részemről nincs, nem a csillagokban keresem az igazságot többnyire, ennyi az egész. Én befelé gondolkodok, rétegről rétegre bontom le az igazságokat, fejtem sem a semmit, haladok a mag felé, ami tudást és meleget áraszt, vagy éppen másféle titkokat rejt, az égen járók egészen egyszerűen csak jelek, külső furcsa, baljós jeleket sugárzó hangok, amiket botorság figyelmen kívül hagyni még akkor is, hogyha nem abba vetem a hitem.*
-Nincs választás. A Szaturnusz figyel engem, így én is szemmel tartom őt a biztonság kedvéért-*jégkék tekintettel fürkészem, nem igazán értem hova akar kilyukadni. Sőt, minden másodperccel egyre kevésbé értem, hogy miért lesz jó így neki, de kárt nem tesz az, ha engedek a neveltetésemnek. Udvariasan biccentek.*
-Szívesen-*cseppet sem szíves a hanghordozásom, de ez aligha várható el azok után, hogy egy kötetet hozzámvágott a könyvtáros féltett gyűjteményéből. Apropó... a pálcám felveszem, magamhoz intem a hátam mögé került kötetet, azt asztalom szélére helyezem, meg fogja találni, hogyha rá vágyik. Felnyitom a jegyzetem és az égimitáló varázsmennyezetre pillantok, ahol a forgó bolygó eltávolodik, fényével csillagnak tetteti magának, csalókán és hitegetőn, leírom a pozícióját, mielőtt a lány kitalálna valamit.*

Seraphin

Csillagok. Mindenkinek mást jelentenek. Mindenkinek más érzés kötődik kedvenc égitestéhez. Valaki a fényt látja bennük, a menekülés lehetőségét, van, aki egy rég elvesztett szerettének az emlékével ruházza fel a parányi csillogást és vannak az olyanok, mint Norina. Akik ülnek és bámulják a csillagporos éjszakát. Akiknek nem jelentenek se Istent, se egy világot, csak a végső megnyugvást. A maradék józanságot. Ül ott és próbálja elhinni, hogy jó ember. Ül ott és mélységesen szégyelli magát. Nem csak az előbbiért, hanem egész lényéért.
- Nem ridegek. Csak azoknak, akik már nem hisznek, akiknek már nincsenek álmaik. Nézd meg jobban őket. Nézd meg a körülöttük lévő fekete égboltot. Ne a csillagokat nézd. Láss mögéjük, lásd, ahogy a sötétben fényt árasztanak, ahogy melegen magukhoz láncolnak!
Mondja, de nem néz rá a fiúra. Tompán észleli csupán a könyv emelkedését. De lehet, hogy nem is történik semmi.
Mindig annyira csodálatosan árasztják magukból a fényt. Elhitetik a gyámoltalan vándorral, hogy örökké kíséri az útját a fény, elhiszi, hogy sose lesz olyan, hogy a sötétség ráborulna. Pedig van ilyen. Van olyan, hogy kilátástalan a sok felhő miatt. Van, hogy ezek a tündérlények nem mutatják meg magukat bárkinek. Csak aki végképp rászorul szépségükre.
- Van egy mugli gondolat. Vannak akik úgy tartják, hogy mindannyian csillagporból születtünk. A csillagok porából összeállt a Föld, mi pedig ezeknek a fénylő tündéreknek a porából születünk, születtünk. Tehát az ember csillag lesz ha meghal…De ha minden ember végül csillag, és a csillagporból születünk, akkor valóban láthatják a sorsunkat ugye? Ismerhetik a legbensőbb gondolatainkat? Ismerik a sorsunkat.
Ránéz Seraphinra. Mégse tévedett. A könyv az asztal szélére ereszkedett. Nem is olyan gonosz a fiú. Inkább van benne egy tettetett gőg, ami mindent elpusztít körülötte, minden emberi kapcsolatát megmérgezi.
- A Szaturnusz tehát nem csak követ, lehetséges, hogy Te magad is a része vagy. Minden gondolatod, érzelmed, vágyad, megíródott már benne. Így nem kell szemmel tartanod, többet tudsz róla, mint hiszed.
Motyogja csendesen. Csak bámulja a fiút. Nézi ahogy jegyzetel.
- Van kedved segíteni nekem? Meg kéne írnom belőle egy házit Jóslástanra. Pontosabban a jövőmet.
Erre persze nincs sok esély, de próba cseresznye.

Köszönöm. A tiéd a 25. ami egy új életet teremt a honlapon. *_*

Norina

-Ezt ugye te se hiszed el? Már amit mondasz-*a kezemben megáll a penna, a sercegés. Gyors pontosítás, a jóslástanos kérdését még meg kell emésszem, mielőtt határozott, hitetlenkedő választ adnék rá, de annak ellenére, hogy csendes figyelemmel eddig képes voltam kitartani a hallgatás mellett, ezzel a meglepett nyikkanással máris áthágtam a saját szabályaim. Miszerint nem próbálok meg beszélgetni, mondjuk tudást cserélni olyanokkal, akik eleve nem ezért kerestek meg, álltak elém. Persze fontos lenne, elkerülhetném a kellemetlen helyzetet, amibe ez is torkollani fog. Óhatatlanul. Annyira bizonyos vagyok benne, hogy csendesen vérzik a szívem mindegy egyes botor szavamért.*
-Mármint akár el is hiheted, ha gyökeresen más eszmerendszerben szemléled a csillagokat, mint ahogy...-*ahogy az normális? Ahogy az szabályos? Ahogy annak célja és értelme, értelmezhetősége, valósága, komplex közege van?* -...én. Nem mondom, hogy nem lehetséges, és azt sem, hogy szemenszedett ostobaság, de valljuk meg, meglehetősen elrugaszkodott és groteszk képet festesz a csillagokról és a bolygókról. Ezt esetleg a jóslástan házidhoz is jó, ha észben tartod, amiben természetesen nem fogok segíteni, mert te olyan típusnak tűnsz, aki hajlamos hinni a jövendölésekben, én pedig olyan vagyok, aki ezt a házit ostoba kreálmányok kiagyalásának tartom. Éppen ezért nem járok jóslástanra-*egen, bár számmisztikán is erősen karistoljuk a tűrőképességem határát az új tanárnővel. Vélelmezésem szerint a fikciónak meg kéne maradnia a maga helyén és idején, de ha már egyszer a sors tudományos vetületéről van szó, akkor a csillagok, bolygók a legjobb lehetőséget adnák arra, hogy tényeket szerezzünk, de amiket a lány mond a csillagokról, nevetségesen szentimentalista fantáziakilengések.*
-A csillagot nézem, elvégre arról van szó. Éjszakai égbolton világosság, fényjelenség, valami távoli dolog. Mi más lehetne, ha nem hideg? Nincs a fényben semmi melegség-*összefűzöm az ujjaim, leengedem az asztalra, figyelmesen szemlélem, ahogy most éppen engem bámul, vagyis inkább mered rám, mint aki nem nagyon tud máshova nézni. Különös. Ritkán látni ilyen fényes, ilyen merev nézésű szempárt, valahogy mintha ódzkodna attól a legtöbb varázsló, hogy határozottan ránézzen valamire és ezzel érdeklődést tanúsítson. Szórakozottan szemlélem viszont, nincs agresszió a hangomban, éppen csak annyira vagyok fölényes és kioktató, amennyire egy elmélet előtárásához az ember óhatatlanul fölényes lesz. Jobb is ezt nem forszírozni. Se az elméletet, se a kitárgyalást.*
-Óvakodjunk a mugli fejlődéselméletektől, mivel azok nem számolnak a mágikus képességek eredetével, és felhasználásával. Bizonyosra veszem, hogy ez nem így van. A csillag nem eredet. A csillag, csak egy szimbólum. Jelkép. A jelentését a varázslóelme adja meg, hiszen a házak, égövek beosztásai, a horoszkópok is varázslómunkák, a társított értelmezések a jelentések egybeesésén alapulnak. A csillagokat isteníteni szerintem ostobaság. Nincs józan oka. Nincs értelme. Nincs benne lehetőség-*megsimítom az állam, kiráz a hideg. Jóslástan.*
-Elképesztő kérdés. A jövődet soha nem fogod megírni a professzorasszonynak, vagy tudom is én, hogy ki boldogtalanít benneteket órán. Jobb, ha összeirkálsz valamit azokból a könyvekből, de ahhoz tudományos hátteret ne is próbálj rendelni és én sem asszisztálok hozzá.

lájk >.<

(http://i896.photobucket.com/albums/ac168/Nobu_2010/syd.png)

Lépteim hangosan kongottak a roxforti folyosókon. Hiába volt szombat, már tíz előtt muszáj volt felkelnem és tegnap a szokásos péntek esti bulit is ki kellett hagynom. Ha nem kapom össze magamat nem lesz meg a Várakozáson felülim Asztronómiából. Igen csak elengedtem magamat az idén és hiába az egész háború fenn áll a lehetősége, hogy elbukjuk. Bele sem merek gondolni és nem is akarok, de egyre nyugtalanítóbb, hogy Potter szőrén, szálán eltűnt. Egy biztos: ha újra feltűnik és harcolni kell, nem fogok habozni. Szörnyű, ami itt folyik. Mindenki tud az összecsapásokról, de a Reggeli próféta persze nem közli a híreket, feltűnt egy titkosított rádió adó: a Potter figyelő, ahol pedig sajnos mindennap szembesülnünk kell az egyre több és több halottal. De már itt a Roxfortban is elkezdődött valami, a DS egyre jobban bővül és hiába korlátoznak bennünket, hiába kell fegyelmezett rendben közlekednünk és hiába veszik el a maradék szabadságunkat is, az ellenállás elkezdett érni.

De nem szeretek ezen gondolkozni. Inkább vágtatok át a keleti szárnyból a nyugatiba, a csillagvizsgáló torony elég messze van a Hollóhát klubhelyiségétől. Idegesítően messzire. Igazából a legidegesítőbbek a kihalt folyosók. Már tíz óra van, szombat reggel még is szinte üres a kastély. A nagy teremben legalább elszórtan voltunk páran – Merlinre, de jó volt az a tojás! Azonban a folyosók szinte kihaltak, a diákság nagy része ilyenkor kihasználja, hogy tud egy jót aludni. Mázlisták. Próbáltam elkergetni fejemből a gondolatot, hogy én is a pihe-puha baldachinos ágyamban alhatnék fent a hálókörletben. Áhh! Ördögbe, komolyan visszafordulok aludni!
Nee Sol nem szabad! Légy erős, kell az a V! Hogy rágná meg egy raj doxy Montalvo professzornőt!

Megérkeztem a csigalépcső közepén lévő ajtóhoz. Szokás szerint nyitva találtam és hála az égnek csont üresen. Gyorsan elmormogtam egy Lumost és beljebb mentem. Egyszerre megnyugtató és félelmetes ez a hely. Csak én vagyok és a csillagok a kupolás mennyezeten. Utálom a pálcafényt, alig lehet látni vele, úgyhogy amint beljebb kerültem elővettem táskámból a direkt eme célra bekészített befőttes üveget. Egy kis kék lángocskát bűvöltem bele és letelepedtem a terem közepén a földre. Jó darabig ellehetek itt egyedül, a sok marha csak holnap, az utolsó pillanatban áll neki a házinak. Mondjuk, mindig elfelejtem, hogy elméletileg a tudás házába járok, de szerencsémre nem éppen a stréberekről híres az évfolyamunk.

Feltűrtem az ingem ujját a könyökömig és meglazítottam kicsit a kék-bronz nyakkendőmet. Nem szeretem az egyenruhát, de a szabályszigorítások miatt kénytelen voltam fölvenni, legalább a talárt nem kötelező. Na, jó akkor álljunk neki annak a csúf házi feladatnak! Legalább 50 centiméter hosszan kell, tanulmányozzam az állatövi jegyem alkotó csillagjainak állását és kifejtenem, hogy milyen bájitalt érdemes készítenem, amíg nem változik a csillagállás. Remek bájitaltan és asztronómia együtt. Miért nem lehet csak lötyitan? Azt legalább szeretem, mondjuk azt is csak Foley prof miatt. Egy nagyot sóhajtottam a gondolattól és pálcám irányításával eltekertem a tárcsát és ráközelítek a Vízöntőre. Menjünk sorba az a legegyszerűbb, azzal fel is firkantottam a pergamenemre: α Aquarii; Sadalmelik. Fú de rossz félhomályban írni. Na nézzük, hogy is állsz te, "a király szerencsecsillaga".

Sol

Jó szokásomhoz híven, ma is igen hamar kimásztam az ágyból, ugyanis én utálok sokáig aludni; semmi jó nincs abban, ha átalszom a nappalt, és teljesen elcsúszik az egész napom. Attól, hogy ma szombat van, még ugyanolyan korán felkeltem, mintha csak egy egyszerű iskolai nap lenne. Sajnos a szobában ilyenkor nem maradhatok, mert akkor a hétalvó szobatársakat felverném a lármázásommal, ezért inkább máshol keresek menedéket.
   Tegnap úgy határoztam, hogy ma mindenképpen felmegyek a csillagvizsgálóba, mert oda nagyon szeretek járni. De nem oda, ahol a tanóra szokott lenni, hanem a mély sötétségbe: a planetáriumba. Nagyon jó ott lenni, mert soha, senki nincs ott, és egyedül lehetek a sötétség meg én és a csillagok. Olyankor beállítom, hogy mit mutasson a mennyezet, én meg csak elfekszem a földön, nézem a csillagokat és gondolkodom. Nem gyakran jövök fel ide, csak ha tényleg semmi tennivalóm nincsen. Persze ki kell fogni, mert ha van bent valaki, akkor nem szívesen maradok, főleg akkor, ha nem ismerem az illetőt.
   Mielőtt útnak indulok a nyugati szárny felé, előtte még bemegyek a nagyterembe, és megreggelizek. Ilyenkor jó, mert alig van valaki, és oda ülök, ahová kedvem tartja. Mindig van nálam egy könyv, hogy ha leülök, akkor se unatkozzak, ezért van az, hogy már többszáz könyvet elolvastam, és bele sem merek gondolni, hogy mennyi vár még rám.
   Sajnos már hétvégén sem lehet laza öltözékben járni a prefektusoknak - ennyi hátránya van ennek a címnek, amit nem is igazán értek, mert vagy van tekintélyem, vagy nincs. Teljesen független attól, hogy milyen ruha van rajtam, én legalábbis így gondolom. De hát nem szabad ellent mondani a vezetőségnek, mert rettegésben áll az egész iskola, és bármikor megtörténhet a baleset. Annyi szerencsém van, hogy aranyvérű vagyok, és nem igazán bántanak, ellenben a mugli születésű diákokkal... Barbár emberekből áll az egész sötét oldal, nem is értem, hogy hogyan lehet ilyet tenni, amit ők művelnek! Őszintén szólva félek egy kicsit, főleg, mivel de Crasso tanár úr is közülük való.
   Megérkezem a planetáriumhoz, és bemegyek. A napsütés után még idő kell, míg a szemem megszokja a sötétséget. Bezárom magam után az ajtót, és néhány pillanat múlva már tökéletesen látom, hogy hol vagyok, és egy kisebb világító valamit veszek észre a terem közepén, mellette pedig valakit. Igazán nagyszerű, most pont nem sikerült egyedül lennem. Felpillantok a mennyezetre, és éppen az egyik csillagképet vizsgálja az illető - bizonyára házit ír. Körvonalai ismerősnek tűnnek, ezért közelebb merészkedem egy kicsit. Persze fiú, nincs olyan szerencsém, hogy lánnyal találkozzak. De ez a sorsom, elfogadtam, és inkább nem harcolok ellene.
   Nesztelenül lépkedek közelebb, lehetséges, hogy nem vett még észre, mióta bejöttem. De megijeszteni sem akarom, habár most lehet, hogy pont az fog történni.
   - Maidin mhaith! - köszöntöm, és ha nem érti, akkor nem az, akire gondoltam. Akkor sincs semmi gond, mivel senki nem tudja, hogy másik nyelvet is beszélek. Ha meg az, akire gondolok, akkor bizonyára meg fog ismerni.

(http://i896.photobucket.com/albums/ac168/Nobu_2010/syd.png)

Miközben szorgosan csináltam az Asztronómia házimat – tehát az a szituáció, amikor bámulod a tananyagot, de gőzöd sincs róla, hogy mit látsz és igazából lelki szemeid előtt egy bizonyos lányt vetkőztetsz, aki valószínűleg jelenleg is hangosan horkolva, félig a saját hányásában hemperegve fekszik a hálókörletében és a szobatársai már menekülőre fogták, mert képtelenek voltak elviselni testének lágyan poshadó aromáját. Ajj Nadine… ébredj már fel. De erre még várhatok, tegnap kiszökött bulizni, én pedig nem mehettem vele, hiszen ma tanulnom kell. Csak remélni tudom, hogy nem csinált semmi baromságot és nem kell megfenyegetnem egy csapat másodévest, hogy égessék el a képeket, amelyeken meztelenül szaladgál a roxmortsi utcákon… megint. Áhh, ha valami nagyobb zűr lett volna egy katica már a reggelinél elsuttogta volna nekem. Remélem.

   Tehát mialatt ehhez hasonlóan idegesítően komplikált gondolatmenetek cikáztak szőke kobakomban az ajtó kinyílt. Egy ennyire sötét szobában nem nehéz észrevenni, ha valaki csatlakozik hozzánk. Az idegen éppen csak belibbent az ajtón és macska módjára mögém osont. Felsejlett bennem a remény, hogy esetleg éppen előző gondolataim tárgya áll a hátam mögött, de szinte azonnal el is vetettem. Kizárt, hogy felkeljen ilyen korán. A sejtelmes árnyék a holtteremben, csak közeledett. Éreztem vizslató tekintetét a hátamon és, hogy jobb lenne elmenekülni.
Nem! Én DS-tag vagyok! Nem futok el a veszedelemtől! Megszorongattam a pálcámat és az apró lábak alig hallható macskaléptei közeledtek. Ki Ő? És hogyan talált meg? Biztosan figyelt már egy jó ideje. Azt hitte nem veszem észre? Háh, most megjárod gazfickó! Készülj a harcra s vele a kudarcra!
Ekkor elhangzott egy mondat és azonnal tudtam ki áll mögöttem.

   A jó Sydney. Nem is tudom mikor találkoztam vele utoljára, mármint persze a folyosókon és a klubhelyiségben össze szoktunk futni, de olyan igazi találkozás ritkán jön össze. Pedig kedvelem, aranyos lány és roppant okos, no meg persze az egyetlen a suliban, akivel tényleg felszabadultan tudok beszélni az anyanyelvemen. Mármint persze sokan vagyunk írek a suliban, de a többiekkel valahogyan nincsen semmi közös beszédtémám.
- Maidin mhaith a thabhairt duit chomh maith. – köszöntöttem viszont. Tőle már nem félek annyira, úgyhogy lazábban fogom a pálcámat. Biztos tanulni jött Ő is… vagy csak Nadine szaga tényleg elijesztette a szobatársait.

   Kemény öt másodpercig megpróbáltam visszabújni tanulmányaim közé, de beletörődtem, hogy ez lehetetlen. Egy mosolygást küldve Sydney felé jeleztem, hogy üljünk le. Reggel van, fáradt vagyok még a tanuláshoz. Voltaképpen… tizenhét éve fáradt vagyok a tanuláshoz. Órán egyszerűbb odafigyelni, mint külön energiákat pocsékolni, amikor aludhatnék is.
Nadrágom zsebéből előkotortam egy már összevissza hajlott cigit. Tudom, hogy ilyenkor illik megkínálni a jelenlévőket is, pláne a hölgyeket, de valahogy abszurd a gondolat a fejemben, hogy Syd cigizne. Pálcámmal meggyújtottam a nikotin rudat, aminek semmi szaga nem volt és a füstjei pár pillanaton belül felszívódott. Nem árt, ha az ember meg tudja bűvölni a dolgait.
- Hogy vagy, kedves? – Kérdeztem fáradt tekintettel a lánytól. Remélem nem keltem valami lecsúszott macsó hatását.

(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/leababaacutes_zps09400d55.png) (http://www.youtube.com/watch?v=CLXt3yh2g0s)

Csend. Ez az, amely egyszerre átható és mélyen irritáló. Szinte megbizsergek ebbe, a gondolat maga mélyen ivódik a lelkembe. Hisz ami valahol jó, valamerre rossz. Ami egyszerre áldásos, máskor embert ölő tényező. Mély levegőt veszek, miközben a pálcám fényében a tanári asztal mellé lépek. Ujjaim egy gyors, erőteljes mozdulattal állítják a tárcsákat a csillagképekre, hogy aztán a változó világkép megjelenhessen a fejem fölött.
Tudom, hogy ez Athalea kedvence, s szerintem se utolsó látvány, noha én nem bámulnám fél életen át az égboltot. A nők azonban már csak ilyenek. Még a húgom is, pedig ő elég talpraesett néhanapján.
Vajon Izabel is kiül bámulni az eget? Atya ég, tuti nem! Az a lány sokkalta racionálisabb, mint hogy pár ostoba többmillió kilométerre lévő izzó gázgömb lenyűgözze. Ez csak az egyszerű, jólelkű, naiv emberek sajátja.
A táskám ledobom egy székre, míg én magam elfekszem a legközelebbi padon. Tudom, hogy a lány jönni fog, hisz nincs órája. És rólam van szó. Én kértem. Én hívtam.
Ha még mindig haragszik, akkor viszont…
Legszívesebben vállat vonnék, de hát ez most értelmetlen közönség és miegyéb nélkül. Ha nem jön akkor elbitorlom ezt a termet alsó hangon másfél órára, amíg nem kezdődik az átváltoztatástanom, és utána a kviddics edzés, ahol megint Malfoy idegesítő utasításait hallgathatja az ember.
Hiába, ez is az a fajta kötelesség, ami azzal a kellemetlen dologgal jár, hogy el kell viselni más emberek jelenlétét és parancsolgatását. Nem csoda, ha kiskirálynak vagy zsarnoknak nevezik.
Tudom, valahol én magam is ilyen vagyok, hisz ha tetszik ha nem közel egy vérből valók vagyunk. Vajon ez rossz?
Annyira rossz, hogy én magam is olyanná válnék? Vagy, ami még rosszabb, máris olyanná váltam?
Tulajdonképp ez az a kérdés, amire Lea tud leginkább választ adni. Egyrészt, mert ő ismer a legrégebb óta, s tud mindent rólam. Másrészt, ezt az új Mathiast, akivé váltam, akivé tettek, ezt nemcsak ő, én magam sem ismerem. S ő talán megfejthet. Más úgyse akar, és valószínű, nem is tudna.
Kezem önkéntelen is az alkaromra téved, s az ingujjon keresztül is érzem a jegy jelenlétét. Olyan sötét, mint a tér, ami körbevesz bennünket. Olyan gonosz, mint amekkora gyűlölet a szívembe lakik. De vajon felemészt-e?
Ha Lea mellettem állna, ezzel a tudattal könnyebb lenne bármihez is kezdenem. Ám ehhez az kell, hogy most megmutassa így van-e avagy sem. Tehát a kérdés csak az, kinyílik-e az az ajtó, vagy örökre bezárul mögötte és mögöttem.

**** (http://www.youtube.com/watch?v=Bag1gUxuU0g)

Álomszerű volt a pillanat, amikor a bagoly egy cetlit hozott Mathias kézírásával. Nem írt, nem keresett már egy ideje, természetesen Erictől tudom, hogy miért. Az orrom alá dörgölte, a képembe sziszegte, hogy nekem is ott kellene lennem, hogy Mathias oldalán álljak abban a pillanatban, s az övén álljak mindörökké. „Hiszen ti szinte egyek vagytok, összetartoztok”. Közben felcsengett a fülemben Seraphin hideg véleménye a fiúról, egy emlékfoszlány, mely megmar. Mintha szögesdróttal cirógatnák az arcom; akkor is pont ezt éreztem mikor fél füllel hallottam a szavait, mert valahol tudtam, hogy igaza van, mégis fájt amit hallok, hiszen nekem Montrego olyan, mintha … valóban sok mindent jelent…

Álomszerű volt az egész délelőtt, az órák, melyeken átsuhantam, fél szívvel és jelenléttel a sötétvarázslatok kivédésén és a bűbájtanon is, holott azokat mindig becsülettel végig csinálom anélkül, hogy másfelé kalandoznék. Most a délután foglalkoztatott. Nem írt, nem keresett, s most első szavára ugorjak? Hogy fogok-e? Hogy kell-e?

Az utolsó órám előtt van egy lyukas, másfél óra csillagászat előtt. Mielőtt a planetárium felé indultam, még megálltam egy terasz előtt, kiléptem rá s a kőkorlátra felkönyökölve meredtem magam elé. Le.
Látni szeretném. Hogy jól van-e, hogy Ő az-e…

Hangtalanul nyílik előttem a terem ajtaja, belépek, s rögtön meg is állok a fal mellett. Csak nézem, ahogy a plafonra mered, nem is szólok hozzá, levegőt sem veszek. Nem is vehet észre míg el nem indulok felé, lassú, lebegő léptekkel magam után húzva súlyos köpenyem mely egészen hátrahúzza vállaim, kényszerítve, hogy egyenesen tartsam a hátam. Sötét barna hajfürtjeim frissen lebegnek arcom mellett s omlanak végül a fiúra mikor odaérek hozzá s egyik tenyerem a mellkasára teszem, fölé hajolok kissé, hogy meglássam amit olyan régen keresek. Meseszép szemeit nem tudom, hogy mind végig rajtam tartotta-e, vagy csak most, az érintésre nyitotta ki őket, de mindenképp megérte értük idejönni. Mit mondjak neki? Félnem kellene? Mikor rám néz csak kérdéseket látok, holott én válaszokért jöttem, sajátjaim még sem tudom feltenni Ő viszont még szavak nélkül is megtette.

(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/leababaacutes_zps09400d55.png) (http://www.youtube.com/watch?v=CLXt3yh2g0s)

Gondolataim kusza szövevényeibe meredve semmi nem tűnik fel. Egy külső szemlélőnek biztosan úgy tűnhetek, hogy egy diák a fájdalmasan keserű agytágítás után fogta és nemes egyszerűséggel kikapcsolva elméjét elaludt a terem kellős közepén egy padon. Milyen szánalmas! Szinte hallani vélem a pletykaáradatot, amely útjára kel, mint holmi fantom, hogy szájról szájra terjedve újabb és újabb alakot öltsön. Így változik, így alakul. Mássá lesz, mert mássá teszik. Vajon ránk is ez a sors vár?
Hisz máris más ember vagyok, vagy mégsem?
Legszívesebben a tudatlanságtól, a tehetetlenségtől bőgnék, mint egy gyerek. A húgom nem beszél velem, s egy jó darabig nem is fog. Eric levelei semmi jóval nem kecsegtetnek. Vikitriához se rohanhatok, mint egy ötéves nyafogva és a szoknyáját rángatva. Tényleg meg kell tanulnom a magam lábán megélnem. De mégis hogy a fenébe?
A legjobban mégis az fáj, hogy nem látom már Izát. A lány szavai kegyetlen tőrt döftek belém, s olyan seb ez, ami talán sose gyógyul.
Szeretsz? Akkor bizonyíts!
Bárcsak megtehetném…
Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból, s érzem, ahogy lelapul, hogy aztán újra a hideg oxigénnel töltődjön meg. Szemeim a csillagképeket bámulják, miközben várom azt a rohadt ajtónyikordulást, ami csak nem akar eljönni.
Szinte már én magam sem tudom eldönteni, alszom-e vagy ébren vagyok. Kicsit olyan ez, mint egy jól beszívott kábszeres világa… egy idő után elveszti az értelmét a fent és a lent fogalma, s nem létezik más csak az érzés. Nekem a várakozás jelenti ezt. S mikor már nem kell tenned semmit, mert a dolog önmagától oldódik meg, s nekem immár nem kell várnom, nos ez olyan, hogy kizökkenek valahonnan ahol voltam valahová, amit megint csak nem tudok megfogalmazni.
Hirtelen semmit nem tudok, s nem értem, mit keres itt a másik, és én magam mit is akarok tulajdonképp. Mintha elveszteném az agyam és a testem fölött az irányítást, de legalább nem kívülről nézem önön magam, mint egy rosszfajta horrorfilmben.
Lea arca egy perc alatt megnyugtat. Nem szép, sose volt igazán szép. Az Izabel, a gyönyörű gödröcskékkel az arcán. No és az anyám. Ők olyanok, mint az istennők. Athalea érzéki. Van benne valami, ami megfogja az embert. Talán az aránytalanul nagy szemek, amik úgy tekintenek rád, hogy nem tudsz menekülni előlük, bármennyire is szeretnél.
A lényegen ez sem változtat. A hogy az érintése sem, hisz nincs az az áramütés, mint a Imbolc báli véletlen csók után. De egy enyhe bizsergést érzek, ahogy a meleg a testéből a testembe árad. Egy percre a finom kézre pillantok, ami túl törékeny, és túl vékony, majd a felém hajoló lányra. Meglehetősen furcsa ez a szituáció, pont így, pont most. Ha valaki benyitna… De nem nyit be. S mivel csak mi vagyunk, így semmi sem számít. Kezem mozdul, és az arcom mellett lehulló hosszú hajtincsekbe simul, hogy aztán magamhoz húzzam és megszagoljam, ahogyan egy torkos gyerek nyúl a tiltott gyümölcséért.
- Rég láttalak…-
Hangom semleges, de ugyanakkor kicsit számon követelő. Noha tényleg nem szántam igazán annak.
Legalábbis annyira nagyon nem.

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:42:07