Roxfort RPG

(http://www.frpgs.co.cc/images/0wvmkwe46z0zpz8rl29t.png)

A könnyező szobor

A törzshelyemen üldögéltem egyes egyedül, éppen  élveztem a nap sugarait, amik éppen kivételes alkalommal megvilágították a helyet. Ekkor hirtelen valami beárnyékoltam a a fény forrását, egy másodikos kis kretén volt az, kezében egy papírt szorongatott, a nevem állt rajta.
-Add már ide!  
Horkantam rá, majd kitéptem a borítékot a kezei közül. Egy meghívó volt a Lump-klubba, rajta volt még a dátum, a helyszín s időpont, valamint a saját nevem. Ha oda akarok érni, fel kell szaladnom a szobámba, s gyorsan elkészülni. Felpattantam a padról, a kis idióta másodikost majd' felökleltem, úgy rohantam a szobámba. Nem volt bent senki így úgy rohanhattam fel-alá, hogy senki sem néz komplett hülyének.
Felkaptam egy alkalomhoz illő fekete szoknyát, a hajam rendbe tettem, majd nagy sóhajtás közepette kiléptem az ajtón, szaladás közben a szoknyám igazgattam.
Csak remélni tudom, hogy nem öltöztem túl, és hogy Nork nem lesz ott.
Ekkor lassan megérkeztem a megfelelő helyszínre, és a távolban egy szőke hajú lányra lettem figyelmes.

A tanterem

-Szia, látom a késnek. Vagy mi jöttünk korán?
Kérdeztem a mardekáros szőke lányt, aki kissé idegesnek tűnt, de ettől függetlenül látszottak a szép kifinomult vonásai. Bizonyosan gazdag ház sarja, ez meg is látszik a megjelenésén. Közben bepillantottam a terembe, fel volt az egész díszítve, ha nem is lennék meghívott, akkor is látnám, hogy itt valami készülődik. Norkys is bizonyára itt lesz, ebben most már biztos vagyok, de elképzelhető, hogy még most is a rémhosszú hajával bíbelődik vagy öltözködik. A késés rávall. Jessica épp kötelező betegszabadságon van, szóval miatta nem kell félnem. Eléggé fáj a lábam, ma sokat trappoltam, jó lenne, ha megérkeznének a többiek, végre bemehetnék és le is ülhetnék. A kaja most nem érdekel, az ebéden már túl vagyok, és bőven elég nekem a napi háromszori evés. Hogy mi lesz itt ma, arra nagyon kíváncsi vagyok, de bizonyos, hogy nem fogok unatkozni. Mégis jobban vágyok a szoborhoz, ahol magányosan bámulhattam a napba, és kedvemre burkolózhattam a gondolataimba. Bárcsak lenne itt egy ismerős arc, nem akarok egyedül lenni. Most még akár Norkynak is örülnék, ó Istenem, mi ütött belém? Inkább magányosan halok meg, mintsem vele töltsem az időt.

~Lump-Klub~

Úgy három óra tájt, két tanóra között odajött hozzá egy elsős hugrabugos. Azt hitte, az ilyen kis újoncokat már a talárja címere elriasztja, nem hogy meg merje szólítani. Pedig a kicsi kezdte, ő szólította meg, kicsit vékony, ijedt hangon ugyan.
 - He… helló…
Zoey ekkor nézett végig a remegő alakon, és meglepődött. Ezek mintha évről évre egyre kisebbek lennének… Holtbiztos, hogy ők sosem voltak ilyen kis töpörtyűk. Majd, mikor meglátta a borítékot, felsóhajtott, és annyit mondott, hogy essek túl rajta minél hamarabb, amit a gólya örömmel fogadott.
Szóval, a lényeg: a kis hugrás odaadott neki egy borítékot, amin ismeretlen, cirkalmas írással az ő, Zoey teljes neve állt. Ebből tudta, hogy valaki nagyon udvarias akarhatott lenni: a középső nevét még a tanárok sem használták. Ideje nem lévén, úgy döntött, hogy majd az óra alatt igyekszik elolvasni, ami sikerült is lebukás nélkül. Elgondolkodó arccal nyugtázta az üzenet tartalmát.
Szóval most, hogy Lumpsluck visszajött, újjáalakult a Lump Klub, és őt is meghívták. Nem tudta, hogyan fogadja ezt. Szüleitől és nővérétől hallott egyet-mást a tanárról és erről a kis csoportról is, de az összejövetelekről vegyes értékeléseket kapott, és nem tudta, mit várjon.
Egy próbát mindenesetre feltétlenül megér. Legalábbis így döntött.
Mivel az órái ötkor végződtek, igyekezett vissza a klubhelyiségbe, ahol ideje nagy része azzal telt, hogy eldöntse, milyen ruhát merjen felvenni, ha nem akar sem alul-, sem túlöltözni. Végül egy bíbor ing és egy sötétbarna, térdig érő szoknya került ki győztesen, egy törpe-magassarkúval és fekete harisnyával. Párszor átfésülte a haját, és már el is készült. Üzenetet hagyni véleménye szerint nem volt túl érdemes, tekintve, hogy úgy sem keresnék. Megtanulták már, hogy mindenkinek a saját dolga, mikor meddig marad ki, így gyorsan összerakott pár zsebkendőt, a pálcáját (ami nélkül, hiába tanári meghívás és vacsora, nem megy sehová!), és még pár hasznos dolgot a retiküljébe, mielőtt elindult volna.  Különben is, egyáltalán nem kizárt, hogy találkozik pár szobatársával. Példának okáért Nadia Graham is nemrég indult el, pontos előkészületek után.
Talán tíz vagy öt perccel lehetett fél hét előtt (ha minden igaz, bár nem biztos az időben), mikor megérkezett az északi szárnyhoz, és elég hamar megtalálta a termet. Fogalma sem volt, vajon ki érkezhetett már meg, ki kapott meghívót egyáltalán.
Ketten már meg is érkeztek, és egyikük sem a professzor, ami mindenképpen jó jel, hisz nem késett. Nadia Graham az egyik, zöld ruhában, a másik pedig egy feléjük járó háztársa, ha jól emlékszik, Leingter.
 - Sziasztok. –köszön, mielőtt tüzetesebben körülnézne. Szép díszítés, nagy asztal… azonban még egyikük sem ül a helyén így letesz első szándékáról, hogy megkeresi a magáét. Sosem volt túl jó illemtanból, így érzi, többször is kénytelen lesz másokat utánozni. Megalázó egy kicsit, de nem gazdag családból való, akik sokat adnak az ilyesmire.
Töpreng azon, hogy mit kérdezzen, mit mondjon. Kínos kezd lenni a csend. Jó lenne, ha Amy is eljöhetne, bár… nem, semmi bár. A barátját csak nem szégyelli a házak közti torzsalkodás miatt? Csak nem fogja megtagadni a tavat, a gyengélkedőt és a meghívást?
Nem, ezt eldöntötte magában. A viselkedésén semmit sem fog változtatni, hogy mások is vannak itt, akik meglepődhetnek. Ha Amy nem látja okát, hát ő sem… de a griffendélesről nehezen tudta elképzelni, hogy kompromittálva érezné magát ettől.

A mai nap nagyon unalmasra sikerült, már túl voltam egy pár tanórán, amin természetesen rengeteg leckét kaptam és újabb bemagolni való tananyagot. Gondterhelt arccal mentem végig a folyosón a kezem pedig tele volt könyvekkel , amikor hirtelen belém jött valaki és az összes a földre zuhant. Na tessék még ez is! Mérgelődtem magamban majd azonnal lehajoltam összeszedni a cuccaimat, közben pedig  egy apró kézre lettem figyelmes aki kapkodva próbál segíteni.
-Ne haragudj csak..csak azt mondták siessek.- Mialatt ezeket kimondta  már készen is voltam és már az összes könyvem a kezemben volt újra.
-Semmi gond, de miért is kellett sietned?
Alig ejtettem ki ezeket a szavakat és máris egy levelet nyomott a kezembe, és már szaladt is tovább.
-Köszönöm.- kiáltottam utána, de valószínűleg már nem is hallott semmit. Gyorsan kibontottam egy levelet ami egy meghívás volt a Lump Klubba és az időpont szerint máris indulnom kell ha nem akarok elkésni.Ezért gyorsan el is indultam a megadott helyre.

A terem

Hirtelen mozdulattal léptem be a terembe, biztos voltam benne, hogy elkéstem. Mégis odabenn elég csekély volt a létszám. A szememmel azonnal kiszúrtam 3 ismerős arcot, az egyik Nadé  akit nem kell senkinek bemutatnom.  A másik kettő viszont nem más volt mint, Gwen és James.
A lányt régóta ismerem még azon a bizonyos partyn is ott volt, a fiút viszont csak látásból. Nagyon örültem a kellemes ismerősöknek akiknek azonnal oda is köszöntem.
-Sziasztok!
Közben elkezdtem jobban szemügyre venni a termet, a közepén egy ovális alakú asztal volt kis kártyákkal.
Hm.. gondolom ezeken lesznek a nevek. Gyorsan el is kezdtem olvasni azok tartalmát, nem is telt bele sok idő mire megtaláltam az enyémet. Az ültetés Amy és Jose mellé szólt, legalább jó messze Nadtól. Ez volt az első gondolatom majd megörültem mert mindkét lányt nagyon kedvelem, sőt Amy nagyon jó barátnőm is.
Mivel nem tudtam mit csinálni leültem a helyemre és vártam, közben pedig néztem a többieket. Úgy vettem észre Nad nem igazán találta a helyét, de eszem ágában sem volt odamenni hozzá. Ott volt még két másik lány akikről eddig tudomást sem vettem. Valószínűleg azért mert egyiket sem ismerem. A Roxfort elég nagy mindenkit én sem ismerhetek.-Jegyeztem meg magamnak.
Fogalmam sem volt mi is fog itt történni, csak abban reménykedtem, semmi különös dolgot nem kellett magammal hozni, mert a levélben nem szerepelt. Vagy mégis a ha jobban belegondolok rendesen végig sem olvastam. Gyorsan elkezdtem a kutakodni a zsebemben, majd újra áttanulmányoztam a papírkát. Igen ebbe semmi ilyet nem ír, ffúú de jó. Ezek után megkönnyebbülve vártam tovább.

Griffendél klubhelyisége

Amy leckét írt, ami nem volt éppen jellemző a leányzóra, csakhogy ezúttal talán azok a hülye RBF-ek is múlnak a tanév közben nyújtott teljesítményét, márpedig ha továbbra is az aurori pályát szándékozik megcélozni, akkor jól kell sikerülnie minden vizsgájának. Tehát muszáj leckét írni akár tetszik, akár nem és pont.
Cukorpennája hegyét rágcsálva hosszasan tépelődött, mígnem végre eszébe jutott egy értelmes zárómondat a fogalmazás végére. Éppen csak elkezdte volna a papírra kanyarítani, amikor valaki átesett a lábán. Ez mindössze azért volt hatalmas teljesítmény az illetőtől, mert Joy hátát a fotel egyik karfájának vetette, lábait pedig a másik karfára tette fel, ígyként asztalt szolgáltatván önmagának az íráshoz. A közel egyméteres magasságban lengedező tappancsokat pedig meglehetősen nehéz volt nem észrevenni, ezért aztán természetes volt a lány válasza az incidensre, melynek hatására egy jócska tintapaca jelent meg a dolgozaton.
- Gratulálok pancserkám, jobban nem is csinálhattad volna.
Mire a srác rákvörös fejjel vágott hozzá egy borítékot a vígkedélyű leányzóhoz, azután elvitorlázott a fiúhálók felé.
Amy már majdnem utána hajította a levelet, amikor szeme sarkából észlelte a címzést. Mozdulata félbeszakadt, helyette hökkenten tűnődött vajon ki írhatott neki levelet és mit akarhat az illető. Két mozdulattal kihámozta a papírt a borítékból, s legnagyobb meglepetésére az egy Lumpsluck professzortól származó levélnek bizonyult. Joy végigolvasta, azután vállvonogatva gyűrte zsebre a levél immáron szintén tintafoltos maradványait, végül aludni indult, ám még mindig a másnapra szóló meghíváson járt agya.

Nagyterem - Jue, Lori

A lány olyannyira nem vette komolyan az egész meghívást, hogy elhatározta: ő bizony viccet csinál belőle. Legalábbis kiöltözni semmiképp nem fog, amúgy is rühelli a díszes-cicomás holmikat. Napközben beszélt Julesszel és az egyik barátnőjével (talán Melore-nak hívják a csajt), s elhatározták együtt mennek a klubba, ámde előtte találkoznak a Nagyteremben.
Amynek fogalma sem volt a többiek mit akarnak felvenni, ő mindenesetre megmaradt kényelmes mugli eredetű holmijainál. Ennek köszönhetően, na meg a nyár eleji, kora esti időpontnak hála az alábbi öltözékben vonult le a Nagyterembe: hófehér ujjatlan pólójára farmermellényt húzott, lábait térdben és combban itt-ott megszaggatott, sokzsebes, fakókék farmernadrág takarta - már ahol, még alább pedig fekete tornacipellő pompállott. Nemrég vágatott haja alig ért válláig, s elöl néhány szőke tincs az arcába bukott.
Elsőként érkezett a megbeszélt találkahelyre, majd kisvártatva a másik két lánnyal együtt indultak tovább a klubba. A kamaszlány vidáman csicseregve lépkedett, menet közben társai ruházatát fürkészvén, s a látvány hatására elégedetten vigyorgott.

A teremben

Joy tényleg nem hazudtolta meg magát, ahogy a terembe lépve megpillantotta Zoeyt, halkan sikkantva ugrott a nyakába barátnőjének, elvégre már vagy három napja nem látták egymást ebben a nagy kavarodásban, rohangálásban. Ezután Kyst és Jamiet is hasonló mértékű hevességgel és örömmel ölelgette meg, majd végigtekintett a teremben tartózkodó két mardekároson, akiket egy viszonylag halk "Hali!"-val üdvözölt. Igen, két mardekároson, mivel Zoeyt félig-meddig tiszteletbeli griffendélesnek tekintette, hiszen soha nem tapasztalta nála a zöldszegélyesek egyetlen jellemzően negatív tulajdonságát sem.
Ezek után Amy kíváncsian villogott körbe a teremben, majd szemügyre vette a névtáblákat is, amikor eltelt a számára kissé giccsesnek tűnő pompa látványával. Hamar felfedezte, hogy Kys mellett lesz a helye, másik oldalán pedig várhatóan Aud fog ülni, akivel szintén egészen jól kijött eddig. Hát annyi biztos, hogy az este folyamán lesz alkalmuk beszélgetésre, legalábbis hallomásból ismerve a professzor remek időhúzó képességét, Joy erre következtetett. A többiek öltözéke alapján pedig arra, miszerint igenis sikerült "alulöltöznie", ez a tény azonban cseppet sem zavarta.
Miközben nézelődött, azon tűnődött mit is akarhat tőle Lumpsluck, hiszen egyik kritériumát sem teljesíti a prof kedvenc-választási szokásainak. Nem származik gazdag, befolyásos családból, nem tanul kiemelkedően, legfeljebb a kviddicsben teljesít száztíz százalékosan, ámde ott is csupán azért, mert imádja ezt a sportot. Csakhogy várhatóan nem lesz belőle élkviddicsező valamelyik nagy csapatnál, sem pediglen mágiaügyi miniszter, de még csak a helyettese sem, mivel nincs gyomra semmiféle politikai hajcihőhöz. Akkor vajon miért szúrta ki őt Lumpsluck?

::klubhelyiség
Szokásomhoz híven egy bájitaltankönyvet szorongatva múlatom az időt a klubhelyiségben, mikor Leena kipirult arccal fékez le előttem. Valamit nagyon mondani akar, de a nagy rohanásban teljesen kimerülhetett - legalábbis nagyon úgy tűnik, mivel barna tincsei egy csöppet csatakosak az izzadtságtól - és egy szót sem tud kinyögni, percekig csak zihál. Türelmesen várok, nem sietek sehová.
- Lumpsluck professzor egy hete megkeresett, hogy adjak át neked egy levelet. - Erre azért már kicsit felvonom a szemöldököm, hiszen ennyi idő elteltével valószínűleg az egész tárgytalan. - Az a baj, hogy a nadrágomban felejtettem és csak most, mikor a parkban sétáltam, vettem észre, hogy még mindig nálam van. - fejezi be szénekezve, lesütött szemmel.
Gyorsan megnyugtatom, hogy nem haragszom és feltépem a borítékot. Ez a gyengém, minden érdekel, talán túlságosan is. Úgy tűnik, meghívást nyertem a Lump Klubba, amiről mondjuk még sejtésem sincs, hogy mi lehet, de elég díszes a meghívó ahhoz, hogy valami elit izé legyen. Szerencsére az egész, csak holnap esedékes, így épp időben szereztem róla tudomást.

::nagyterem
Amint megkaptam a levelet körbekérdeztem, de Jules kivételével senki nem tudott semmit. Ő szerencsére felvilágosított a dolog mibenlétéről és meg is beszéltük, hogy együtt megyünk, sőt még egy griffendéles barátnője, Amy is velünk tart majd. Azt hiszem nem csak én félek az egyedül érkezéstől.
Most épp a nagyterem felé tartok, csak néhány percet fogok késni, még az is lehet, hogy én leszek az első.
Sokat gondolkoztam, hogy mit is kéne felvennem, de végül arra jutottam, hogy túlöltözni gázabb, mint lazának lenni és nem engedni a stílusomból, ezért a fűzöld tornacipőm, egy feszülős farmer és egy lógós, almákkal és banánokkal díszített, fekete póló virít rajtam. A hajam gondosan összeborzolva - rólam senki ne mondja, hogy nem készültem.
Azt hiszem Amy vár ránk a griffendéles asztal végében, de nem vagyok benne biztos, ezért inkább megvárom Juet, nehogy valaki teljesen mást szólítsak meg. Az tragikus lenne.
Mikor a barátnőm is megérkezik, a gyanúm beigazolódik és immár hárman baktatunk a klub helyszíne felé, vidáman végigbeszélgetve az utat.

::terem
- Sziasztok! - köszönök félénken a sok ismeretlennek. Ilyenkor kár, hogy nem vagyok egy központi személyiség a Roxfort életében. A mardekárosok egy csoportban állnak, csak Amy töri meg a klikkesedést a berobbanásával. Miközben ő a barátaival van elfoglalva, én szomorúan konstatálom, hogy kissé alulöltöztem és kezdem érezni, hogy megint én leszek a nevetség tárgya. Lelombozva keresem meg a helyem. Legalább Jue és egy hollóhátas srác közé kerültem, jó messze a mardekárosoktól. Lassan a széknek támaszkom és próbálok rájönni, mit is keresek itt? Nem vagyok aranyvérű, a sportban kevesen vannak akik nálam szerencsétlenebbek, jól tanulok, de nem vagyok zseni. Egyedül talán a bájitaltan az amiből kiemelkedő vagyok, de eddig nem vettem észre, hogy Foley professzor felfigyelt volna a tehetségemre, az pedig még A Roxforthoz képest is nyakatekert lenne, ha Lumpsluck tudomást szerzett volna erről. Bár, lehet, hogy nem ártana figyelmesebbnek lennem.

(http://www.frpgs.co.cc/images/awg8x4gpyeb25o75i1rp.png)
Egy napja volt csak, hogy egy elegáns kézírással címzett levelet találtam az ágyamon. A meglepődés, ami ért, csak fokozódott, mikor a levél tartalmát is megtudtam. Meghívás a híres-neves Lump- Klubba. A mindenit! Mugliszármazék vagyok ugyan, de hallottam a régen tartott összejövetelekről, ami sokak szerint a ma híres varázslók hírnevének bölcsője volt, akik állandó részei voltak ennek a kisebbfajta "szervezetnek", azok közül mindenki híres lett. Töprengve forgattam a levelet, és azon gondolkoztam, vajon jó embernek küldték-e. Elvégre nem vagyok egy kifejezetten Lumpsluck-kedvenc. Órán sem vagyok túlontúl aktívnak mondható, nem vagyok prefektus vagy kviddicscsapattag, nem kitűnő a tanulmányi eredményem, nem vagyok egy híres világszépe, és még csak nem is ismerek sok embert az iskolában! Ha valaki meglát, nem suttogja halkan a nevem, sőt! Szerintem az emberek többsége még a középső nevemet sem tudja, de a levélen szépen oda van kanyarítva a Shine is. Hm...
Most az ágy szélén ülök, és azon töprengek, mit húzzak fel. Nőből vagyok, így illene valami csinosabb összeállítást választanom, de valahogy nem fűlik a fogam a koktélruhához. Inkább fogok egy fekete lenge hosszújjút, hozzá egy bordó farmert, egy különösen rikító, sárga dorkót, és egy sárga karikákból fűzött nyaklánccal egészítem ki a felszerelést. Laza, de nem túl igénytelen. Ki minek akarja, olyannak nézi. Kényelmes, és ez a lényeg, nem fogok feszengeni benne. Hajamat megpróbálom nomrálisra megcsinálni, de szokás szerint nem igazán megy. Fáradt legyintéssel nyugtázom, és már látom is: a következő ilyen "partin" (már ha lesz, és nem leszek kidobva érdemtelenségem okán), már a meghívó borítékon a "Kócos" név is szerepelni fog.

(http://www.frpgs.co.cc/images/wv7x17kru8tkw5n5aea.png)
Amyvel és Melore-ral, két jó barátommal megbeszéltem egy találkát a klub előtt lenn, a nagyteremben. Természetesen én érkezem hármunk közül a legkésőbb, láthatom, ahogy Lore egyedül ácsorog, Amy pedig egyedül ül az asztalnál. Gyorsan odasietek hozzájuk, és bemutatom őket egymásnak. Láthatóan nem ismerik a másikat, így ez nem is rossz ötlet. Aztán iránybafordulunk, és elindulunk a nagy útra... Egyikünk sem tudja, mi ez az egész, és főképp, hogy miért is vagyunk meghívva. Amy ugyan nagyon jó kvidiccsező, és úgy tudom, bájitalkeverésben Melore igazán jó, de én semmihez sem értek a bajkeverésen kívül,  az is csak ritkán jön össze. Akkor miért is vagyok én meghívva? Már csak ezért is érdemes lesz megjelennem. Az persze mellékes, hogy hízik a májam a meghívás miatt, de zavarban is vagyok. Még sosem voltam ilyen privát összejövetelen ezelőtt. De nem izgatom magam, inkább beszállok a csevegésbe, amíg odaérünk az Északi szárnyba, bár a gyomrom kicsit görcsöl.

(http://www.frpgs.co.cc/images/kwwhj35oar8ojzb8sqb.png)
Nem késtünk el. Hármunk közül Amy lép be először a terembe. Mikor követem, majdnem eltátom a szám. Mindenhol díszek, gyertyák, színpompás képek és középen egy impozáns asztal, tele kis névjegyekkel, körülötte pár emberrel. Nem mindenkit ismerek közülük, de Norkys Graham például jó ismerősöm annak ellenére, hogy griffendéles. Intek neki, miközben másik griffis barátom épp az egyik mardekáros lányt üdvözli. Kicsit meglepve nézem őket, majd mosolyogva körülnézek. Észreveszem Nadaliát, a másik Graham lányt is, és őt is üdvözlöm egy mosollyal, aztán megkeresem a helyem. Két hollóhátas már ül az asztal mellett, ők ismerik egymást, ahogy elnézem. Ők is kapnak tőlem egy halvány mosolyt. Melore mellett ülök, de érdeklődőn nézek kicsit szét. Nincs is más hugrás rajtunk kívül? Habár persze, valószínűleg én sem leszek állandó vendég - vigyorodom el magamban. Mardekáros zöld kis táblából viszont - jaj de meglepő - látok egy csomót. Na nem baj. Mellettem is egy mardekáros fiú kap majd helyet. A másik oldalamon viszont hála az égnek Melore ül. Kényelmesen elhelyezkedem, ami nem nehéz, mivel a székek alaposan ki vannak párnázva, és várom a professzor nagy belépőjét, valamint a mondatot: Oh, miss Kingwoods, nem szóltak önnek, hogy tévedés volt az egész? Ön nem szerepel a meghívottak listáján, a levelet félrecímeztem!
Ha meg mégis komolyan gondolta, akkor kíváncsi leszek, mi vitte rá erre. Tényleg nem vagyok semmiben sem jó... Mi a fenét láthat bennem a prof? Már a veszélyes bestiákhoz való vonzódáson és a verhetetlen bénázáson kívül... Egyik sem túl pozitív tulajdonság, legalábbis az én szememben.
De hamarosan kiderül.

A legszebb almát kaptam fel a tálból, és elindultam kifelé a Nagyteremből két hahotázó háztársnőm élén. Azt mesélgették egymásnak, hogy az egyik hugrabugos lányka véletlenül miféle bíbor pöttyös ormányt bűvölt a saját orra helyére, amikor bűbájtanon a társai lesuttogták neki, hogy a Reggeli Próféta szerint megölték valamelyik rokonát – a hivatalos értesítést Bimbától már csak a Gyengélkedőn kapta meg. Kivételesen nem szálltam bele a társalgásba, meglehetősen morcosan caplattam az asztalok között. Nyílt titok, hogy ma este lesz Lumpsluck híres-nevezetes partija, és bosszantott, hogy eddig úgy tűnt, nem áll szándékában meghívni rá. Hiszen az ilyesmit napokkal előtte tudatni szokás – bár igaz, hogy a legjobb tudomásom szerint nem egy diák ma kapta meg a meghívóját.
Akkor is bosszantó – haraptam bele egy ropogósat az édes gyümölcsbe.
Nagy kaliberű duzzogásom lehet az oka, hogy nem vettem észre, hogy szerény kis kompániánk a csarnokba kiérve új taggal gazdagodott. A másodikosforma fiúcska kitartóan, de szótlanul ügetett a sarkamban. Háztársnőim ezután csacsogva lefordultak az alagsor felé, míg én egy pillantást sem pazarolva rájuk továbbmentem, fel a lépcsőn. A fiú ragaszkodása csak az emeleti folyosón tűnt fel, amikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nem véletlenül szaladgál a nyomomban.
Mindenféle jelzés nélkül, hirtelen szembefordultam vele.
Na, ez egy kicsit meggondolatlan tett volt – nem csak hogy nekem jött, de a forduláskor meglendült táskámmal kiadósan orrbaütöttem. Mit sem törődve ezzel, mogorván mordultam rá a fájós orrát tapogató fiúcskára.
- Mit akarsz, te taknyos?
- Ezt... a professzor küldi... Lumpsluck...
Kikaptam a kezéből a borítékot, és örömittasan feltéptem.
- Mégis mi tartott ennyi ideig?!
Dünnyögtem jó hangosan, már inkább csak magamnak, azonnal faképnél hagyva a leamortizált hugrabugos kispostást.


Friss léptekkel haladtam az LLG-terem felé. Hajam elegánsan hullott a vállaimra és a hátamra, dús frufrum kiegyenesítve lógott a szemembe. Könnyű bíborszínű ruha volt rajtam, térd alá érő, nem túl kirívó, szerényen dekoltált, csipkeszegéllyel. Hasonló színű cipővel, karkötővel és táskával igazán kellemes volt az összhang.
Nem igazán tudtam, mit várjak a teremtől, de nem sokat csalatkoztam a díszítésén. Igen, valami ilyesmire számítottam. Ovális asztal, cikornyás arany indák, kristálycsillár... Hm, hogy kipratálta ezt az ócska tantermet a flúgos öreg.
Végigjáratom a tekintetem a bent lévőkön. Egy-két jellegtelen hugrabugos és kéktaláros, itt van Joy, a pirosak kviddicscsapatából, akit meccseken szoktunk cukkolni és persze, van pár háztárs is. Mondjuk Cleve-t nem szívesen sorolom ebbe a csoportba, hiszen most is Joyt ölelgeti, de hát... A fene tudja, bizonyára a süvegnek vannak néha gyengébb pillanatai.
Leingterékhez veszem az irányt, útközben tenyeremmel végigsimítva az asztal körül sorjázó székek háttámláin, mialatt az ülésrend eltéveszthetetlenségének érdekében kirakott névtáblákat kémlelem. Lumpsluck egyik oldalán Potter névtáblája díszeleg, persze, ki lepődik meg, az üdvöskét mindenki elé helyezi, de nézzük csak... A tanár másik oldalán az tényleg az én nevem lenne?
Persze, hogy az. Talán nem meglepő, de mindenképp váratlan. Vagy talán inkább véletlen?
Oh, mindegy is.
Kit érdekelnek az öreg mániái.
Ezek után mégis tagadhatatlanul vidámabban léptem oda háztársnőimhez.

Tudtam...
Le kellett volna adnom azt a nyavalyás Legendás Lényeg Kivédése órát, akkor talán most nem éppen azon kellene agyalnom milyen indokkal lépjek le előbb Lumpsluck kis... egyáltalán mi lesz ez? És nekem mi közöm van mindehhez?
Sosem tartoztam és nem is tartozom, azon diákok közé, akik szeretnek lepacsizni a tanáraikkal. Szeretem megtartani a kellő távolságot, hogy pont annyit tudjanak rólam, amit én róluk, azaz semmit. Így is McGalagony folyamatosan az életemben vájkál, és az idegesítő kérdéseivel bombáz, és mostanában már Foley is rám szállt. Azaz nem. Ő már inkább messziről kerül engem. De néha én is kerülném magam, de sajna ez lehetetlen még a mágus világban is.
Egy egyszerű kis szolid, de elegáns barna féloldalas ruhát kaptam magamra, mely elől térd alatt végződött hátul viszont szinte a földi ért. Nem szándékoztam kiöltözni, ezt is csak azért vettem fel, mert hallottam, már nem is tudom melyik Mardekárost lánytól hogy épp arról beszél, mit fog felvenni. Akkor én mégsem jövök el, farmerban és pólóban, de mondjuk érdekes lett volna, hisz ha valaki tudja viselni a ruháit, akkor úgy is teljesen mindegy miben feszít. Hmm... miért nem jutott előbb eszembe? Milyen jót tudtam volna szórakozni! Megjelenik a flancos ruhakölteményben, én pedig egy szakadt valamiben, de mégis én lennék az aki a középpontban van, helyette. Oh, az arc ami jelenleg a lelki szemeim előtt lebeg... olyan csábító.
És meg is érkeztem.
Na vajon kik jelentek meg? Kiket akar összeszedni Lumpi bácsi?
Egy pillanat alatt végig nézek az eddig megjelenteken és egy-két embernél megválaszolatlan marad a kérdésem. Főleg Parkinsonnál. Ő vajon mit keres itt? Tehetséges lenne valamiben? Ez a csaj? Ha tehetséges is, akkor is maximum abban, hogyan kell nyalnia Draconál, de másban nem. Az tuti.
- Üdv - köszönök egyszerre a társaságnak, de leginkább Amyéknek és Jameséknek címezve, meg szinte mindenkinek aki nem Mardekáros.
Hiába van a karomon Voldemort jele, vannak dolgok amik sosem változnak. Nem fogom tudni megkedvelni a Kígyókat.
Körbejárom lassan a termet míg Lumpsluck meg nem érkezik. Valamivel mégis csak el kell ütnöm az időm, és ahogy látom a többiek mind jól elvannak, én pedig egyik társaságba sem tartozom. De megvagyok én egyedül is, úgy sem akarok sokáig maradni.

Öt óra.
A kis csapat most éppen a pirosak asztalánál mozgolódik, a szokásos képet nyújtva a közönségnek. Míg Audrey Anette-et próbálja kicselezni villákból fabrikált seprűjével a spontán kialakult kaja-kviddics mérkőzésen, odébb Zoo még nagyban küzd egy órási szelet áfonyapitével. Iza székén elterpeszkedve, mell előtt összekulcsolt kezekkel köszörüli nyelvét a jóslástantanáron Mikának, aki már vagy tíz perce messze-messze elkalandozott, hogy ne kelljen hallania milyen cifra hasonlatokat talál ki a griffendéles Trelawneyre.
Ezt a kis szösszenetet zavarja meg egy aprócska alsóbbéves halk köhécselésével. Feszesen kinyújtott kezében egy borítékot tart a tüsihajú hollóhátasnak címezve.
- Mit akarsz? – pirít oda először Izabel Bishop, átpillantva Mika válla fölött. Amint meglátja, hogy egy küldeményről van szó, átugorva Hollanden rögtön ráveti magát.
- Az..az igazából Aud..Audrey..
- Jajj, kopj már le! – morran rá a másodévesre most már Zoo is, szája szélén csillogó áfonyalével. Szerencsétlen másodéves nem épp a legjobb napot választotta ki, Trelawney rendesen megjáratta a griffendéleseket Jóslástanon. Egyedül Anette bírja még a strapát, ő is csak azért, mert ma elegánsan kihagyta a vén szitakötő óráját.
Az alsóbbéves fiú ijedten pislog pár másodpercig, de még mindig nem mozdul. Apró kezeit továbbra is feszesen tartja maga előtt, mintha még mindig abban tartaná küldeményét, és lenne esélye kézbesíteni a megfelelő címzettnek levelét. Úgy látszik, minden maradék bátorságát összeszedte, hogy maradásra bírja lábait, ám így is remeg minden tagja. Pedig senki sem olyan félelmetes a lányok közül, vagy mégis?
A hirtelen beállt csendre már a csapat legtávolabb ülő két tagja, Anette és Aud is felfigyel. Mika meghatódva pislog a kis másodévesre, magában már rég hősnek titulálva a kocsonyaként remegő fiúcskát. Iza döbbenten figyeli a küldöncöt, majd küld egy tétova pillantást Zoo felé, és megvonja vállait. A sápatag griffendéles fáradt sóhajjal forgatja meg szemeit, majd legfélelmetesebb hangját előkeresve rámorog a kisfiúra, mire az végleg elvesztve lélekjelenlétét elrohan az asztaltól.
- Most erre tényleg szükség volt? – pirít Izára Mika, miközben megpróbálja túlkiabálni az Anetteből kirobbanó nevetést.
- Mi az, Iza? – szólal meg most már Aud is, miután Iza készségesen feltépte a borítékot, és a levél tanulmányozásába kezdett.
- Egy meghívó Lumpslucktól.. Csak valami tévedés lehet, hogy téged hívtak meg, Turner. – feleli flegmán, miközben összegyűri, és Aud felé hajítja a levelet- Percek kérdése, és jönnie kell az én meghívómnak is. – ezzel ismét keresztbefonja kezeit mellkasa előtt, és pillantását ide-oda jártatva az asztal körül várja a következő küldöncöt.
Audrey visszafogja magát, hogy odapirítson Bishopnak, amiért más levelét gyűrögeti, inkább kisimítja a hófehér lapot vékony ujjaival, és Anette felé mutatja.
- Meghívó? – néz fel Mika.
- Hallottam róla, hogy valami készülődik az iskolában, de őszintén szólva, nem igazán tudom, mi ez. Csak pár meghívott nevét ismerem.. – közli információit Aud, majd zavartan összeborzolja kusza tincseit. Múlt héten csípett el egy kis pletykafoszlányt az estéről, de nem igazán ragadta meg figyelmét a dolog, ezért nem járt utána, most bezzeg átkozhatja a fejét, amiért ilyen hanyag volt. De hamarosan majd megtapasztalhatja pontosan miről is van szó..


Hat óra tizenhét perc..
Két taláros alak baktat felfelé a lépcsőkön.
- Biztos, hogy ebben kéne menned? – szólal meg Anette vigyorogva, miközben Audrey pólójára bök. Már csak ketten maradtak a társaságból. Iza sértődötten elviharzott, mikor fél óra várakozás után sem érkezett másik küldönc, Mika utána eredt csitítgatni, Zoo pedig a pincék felé baktatott, hiszen ma ő volt a soros Foley korrepetálásán.
- Mert? – pislant ártatlan szemekkel lefelé Aud. Türkiz pólóján ezüstös felirattal csillog a Dúvad Kelpik felirat, alatta pedig egy nem túl elegáns szituációban ábrázolt kelpi hirdeti a nemrég befutott varázslózenekart.
- Fene se tudja, mi lesz ez az összejövetel. – vonja meg vállát a griffendéles- De szerintem jobb lenne, ha ezt is felvennéd.. – ezzel lehámozza magáról vörös pulóverét és a hollóhátas felé nyújtja. Meglepően nagyszerű észrevétel; mi van akkor, ha estélyiben kellene mennie? Bár Audreyt nem annyira zavarja a dolog, rövid tétovázás után mégiscsak elfogadja barátnője pulcsiját. Gyorsan felölti a vörös ruhadarabot; a végén még el talál késni, ha sokáig öltözködik.
- Kösz szépen, Any. – nagy vigyorral a száján tiszteleg egyet Anettenek, majd továbbindul. Ahogy megbeszélték, innen egyedül megy tovább. A griffendélesnek úgyis jelenése van a trófeateremben egy kis büntetőmunkára. Ahogy ez Audrey eszébe jut, még szélesebbre húzódik száján a vigyor.


Hat óra huszonöt perc..
Sietve belöki maga előtt az ajtót, tényleg nem szeretne elkésni. Ahogy belép, azonnal szemébe ötlik a színkavalkád, hát itt aztán elég vegyes társaság gyűlt össze. Arcán rendületlenül ott villog a vigyor, de az egyik mardekáros láttán éjszín szemei élesen megvillannak. Parkinson.. Azóta is gyakran járatja az agyát azon, mi lenne a megfelelő visszavágás.. Vajon ez a klub alkalmat nyújt egy megfelelő bosszúhadjárat indítására? Meglepő ügyességgel ballag oda saját székéhez, közben végig köszöntve ismerőseit, ám szemét egy pillanatra sem véve le Pansyről.
- Gwen, James.. –biccent háztársainak is, miközben helyet foglal, és végre képes leválasztani pillantását a mardekárosról. Igaz már nem oda néz, de figyelme még mindig arrafelé irányul. Vajon miféle klub ez, hogy őt és Parkinsont is meghívták? Tényleg elég vegyes társaság.. Mindenesetre hátborzongató. Most valahogy még az ő kedve is letört kissé, persze szája szegletéből semmi nem üldözhetné ki a huncut kis ráncocskát, így az még most is ott pihen. Már arra is rég felfigyelt, hogy rendesen alulöltözött, de egy apró jelét sem mutatja annak, hogy ez zavarná, vagy éppen érdekelné. Éjfekete szemei vadul csillognak; egyre kíváncsibb, mi fog kisülni ebből az egészből.

*Június kettő. Naplófejlécnek illő dátum, annak ellenére, hogy már a nyarat tapossa erősen, az időjárás visszafejlődött a májusi meleghez képest, és erősen hűvösebb a szokásosnál. Felhők jöttek, felhők mentek, egész nap, egész estig, aztán akkor egy kicsit felszakadtak, hogy megmutassák nekünk a bíborban haldokló nap végáriáját, amit éppen csak láttam az ablak előtt ellépkedve, de nem törődtem vele, tőlem aztán azt csinált odakint, amit akart. Fellépcsőztem az előtérbe, elléptem a nagyterem ajtaja előtt, majd végig északnak, ahogy azt ritkán szoktam tenni, hiszen az a szárny jobbára kívül esett az érdeklődési körömön, de most végtelenül elégedetten sétáltam arra a Legendás Lények gondozása terem felé, kivételesen tanórán kívül. Persze, alapesetben, ha az ember ebben az időszakban tanterembe megy, akkor vagy perverz, vagy korrepetálásra szorul, de őszintén, hol szorulok én művi javítgatásra, tökéletesen elengedő az órán egyszer meghallgatnom a tanár szavait. Mr. Lupenhez sem azért járok, hogy… tulajdonképpen mindegy. Most azonban Mr. Lumpsluck vár, a maga különleges klubjával. Nem sietek, bár azért már várom, hogy ott legyek. Éppen ideje volt, hogy valami olyan szervezet is létrejöjjön az ócska szakkörökön túl, ami alighanem az elitet tömöríti majd, bár, ha meggondolom, hogy csak a házamban milyen alakok is vannak az elit körben, akkor mély megnyugvással tapinthatom a pálcám éjfekete zakóm alatt, a belső zsebben, ahova a levelet is raktam gondosan összehajtogatva, miután megtaláltam olyan két napja az asztalomon, alighanem az egyik szobatársam hozhatta be, vagy valamelyik házimanó. De még milyen jól tette a professzor, hogy így jutatta el hozzám, már ha ő volt, hiszen szemtanúja lehettem, ahogy az egyik lánynak a házamból, nem jegyeztem meg melyiknek, egy hugrabugos kissrác hozta el. Heveny rosszullét kerülgetett, amikor a lány elvette, a mardekáros büszkeség úgy látszik, teljeséggel hiányzik a generációból, csodálatos. Részemről valami mocskolt vérű, akit a Süveg nem talált az életre érdemesnek ne adjon levelet, vagy legalábbis ne szemtől szembe. Milyen alapon tenné? Azt természetesen eszemben sem volt elvárni, hogy a nagynevű professzor személyesen adja oda az órán a levelet, bár vitathatatlanul lett volna rá lehetősége, gondolom tartott tőle, hogy szegény, minden jóról lecsúszott griffendélesek nagyon irigyen szemlélték volna a jelenetet. Ilyen az élet.
Mielőtt a folyosóra léptem volna ahonnan a terem nyílt megigazítottam sötétzöld ingem, amit nyakkendő nélkül, lazán gomboltan vettem a fekete zakóm alá, így szabadon látni engedte gallérja mögött a nyakam, világos bőröm, meg azt a kulcscsontomon éktelenkedő kis karmolást, amivel Mephisto ajándékozott meg reggel, mikor nem voltam hajlandó magammal vinni SVK-ra, mert Piton professzor egészen biztosan nem örült volna neki. Szóval most is duzzogott, pedig hívtam, hogy jöjjön velem, de ha nem, hát nem. Legalább nem dörgölte magát fekete nadrágomhoz, hozzá illő cipőmhöz. A megjelenés fontos, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Időben érkezem, természetesen, így még csak páran lézengenek, lányok a házamból, bizonytalanul várakoznak, szóval biccentek nekik kurtán, öltözékük maximálisan megfelel a követelményeknek. Nekik még. Végigsétálok az asztal mellett, hosszabb-rövidebb kártyák váltakoznak, annak függvényében, hogy az emberek szülei mennyire voltak kreatívak, vagy éppen kényes ízlésűek, némelyik névnél fennakadnak a szemeim, csak megtalálom a magamét és leülök. Alyson, nem is rossz szomszédság, ha belegondolok, hogy zöldben van, akárcsak én, méltó társaság.
Percek peregnek, lassan és gyorsan, attól függően, hogy éppen ki érkezik. Az ujjaimat összefűzöm, rátámasztom az állam, úgy figyelem az érkezőket, de a hugrabugosok láttán megfeszül a tartásom, ők mégis mit keresnek itt? Az öreget megbízták, hogy válasszon minden házból legalább egy párat? Micsoda méltánytalanság ez, és ezek az öltözékek… köpni-nyelni nem tudok, csak néma viszolygással szemlélem, ahogy Zoey keveredik azzal a népséggel. Hogy is volt az előbb az a gondolat az elit körrel? Úgy látszik, még nagyon sokat kell szelektálni ahhoz, hogy csak a lényeg maradjon.  A professzor liberalizmusa számomra csak addig volt érthető, hogy egyik ház színei se jelennek meg dominánsan a dekorációban, rendben van. Lehet így is szépet és ízléseset alkotni, de ez a társaság. Sóhajtok, és mégse fogom menekülőre, inkább szemlélem a befelé nyomakodó diáktársakat, akik mintha még soha nem hallottak volna jó modorról, a mugliruhák legalantasabbikaiban bírnak megjelenni, semmibe véve a tanár urat, döbbenet, nem tudom, mit várhatok ettől az estétől. Nem sokat, de mégis, már most látható annyi, amennyiért érdemes volt idejönni, a piros pulóveres hollóhátas, talán Audrey gyűlölettől maszatos pillantása és annak célpontja már megér egy itt ülést, kérdőn Pansyra pillantok. Na meg persze Zoeyről is megtudom, hogy milyen alakokkal cimborál. Még jó, hogy Giles nincs itt. Bár nem jártam végig a griffendélesek oldalát, merem remélni, hogy az a fattyú nem kerül ide, különben lehet nem lesz haszontalan a pálcám… és tovább, egy halk üdv szőke lány, méltón öltözködve, megakad rajta a szemem, elbájoló teremtés, barna ruhában, magányosan lépkedve körbe, valahonnan nagyon ismerős nekem, de talár nélkül mindenkit nehéz felismerni. Követem egy ideig a tekintetemmel, végre valaki, akibe nem tudok belekötni, üdítő rá nézni. Azon túl mi vár? Tornacipők, farmerek, semmi fantázia, semmi olyasmi, amit elvárnék, de hát olybá tűnik, ők nem akarnak feltűnni nekem, bizonyára nem tartják magukat érdemesnek a figyelmemre, én pedig megbízom az értékítéletükben, szóval visszanézek az ajtóra, minden belépőt szemügyre veszek, ismerősöket várok, Darrent, Dracot, talán még Omen is belefér, Richard, ő még esélyes lehet, bár az évfolyamom tele van agresszív vadakkal, szociális érzékük nulla, inkább a lányokkal lesz szerencsém, lám, Parkynson már itt is van, Cassandra majd jön, Alyson már van, Nadalia, ő mintha kisebb lenne, Blaine, a képességei révén belefér, meg ugye alkimista kedvenc. Az egészen kicsik közül talán Seyala, bár… nem tudom ki merne neki levelet vinni, és póráz nélkül szabadon engedni egy ilyen rendezett helyen, de mintha ő rendes aranyvérű lenne, aki… nos nem, akiből nem lehet semmi. Vagy ha mégis, arra szót se érdemes vesztegetni. Érdekes este lesz, az egyszer biztos.*

   Átkozott éjjelek! Átkozott teliholdas éjjelek.
   Ettől ma igazán nem kell tartania, nemrég esett túl élete negyedik átalakulásán. Borzalmas volt, szavakba önthetetlen, de sajnos ismét túlélte.

   Megtörten gubbaszt az ágya szélén, hátát kényelmetlen pózban a fejtámasznak vetve, cipős lábát a zöld takarón nyugtatva. Ritka pillanatok egyike, amikor tényleg nem érdekli semmi, még az sem, ha csupa mocsok lesz az ágya. Majd a manók gondoskodnak róla, hogy vacsora után tiszta paplan várja őt a hálóban. Már ha egyáltalán lesz ereje felkapaszkodni a nagyteremig vacsorára.
   Ahogy kimerülten próbálja kizárni a hangokat a fejéből, egyre csak sajog a halántéka – valami pattogós, változatlan ritmus zengi be a szobát, de miért, miért nem tud végre elhallgatni?! Greg ingerülten döfi a tekintetét a szemközti szemöldökfára, amire még sok évvel ezelőtt szegezték föl a hetedévesek egyetlen falióráját. A fiú azon nyomban felélénkül, de csak míg lerántja a száradt sárral borított cipőjét a lábáról, és teljes erejéből (már amennyi kitelik még belőle) az órához vágja. Az gyászos nyekkenéssel tér jobb belátásra, majd pár néma másodperc után egyszerűen lezuhan a szegről, hogy a földön sokezer darabban guruljon széjjel. De ördög és pokol, az ütemes tam-tam-tam most sem hagy alább!
   S még mielőtt Greg felfogná kifinomult hallása üzenetét – történetesen azt, hogy bár a kopogás nem szűnik, nem is a ripityára tört óra felől érkezik –, már nyílik is a hálóterem ajtaja. Egy gondosan kócba állított, sötétbarna üstök, ravaszul csillogó szempár, és az elmaradhatatlan, bicskanyitogató mosoly.
   - Mirol. Miért nem lepődöm meg – üdvözli a belépő Gabrielt a legközönyösebb hangján.
   - Neked is szép estét, Omen – Gabe töretlen derűvel invitálja beljebb magát a hetedévesek hálójába, majd előzetes engedély nélkül huppan le Greg ágyára. Úgy tűnik, megint csak a puszta unalom űzte be ide, hogy végleg tönkretegye a végzős fiú idegeit.
   - Igen?
   - Mm?
   - Oka is van annak, hogy itt rontod a levegőt? – Greg meg sem próbál jó képet vágni kedves iskolatársa felbukkanásához. Inkább ellöki magát az ágytól, és az óraalkatrészek közül kiemeli a gránátként felhasznált cipőt.
   - Miért kellene ok ahhoz, hogy meglátogassam egy jó barátomat ezen a koraesti… – Gabe követi az idősebb fiút, de megtorpan, amikor a lába alatt összeroppan egy nagymutató – …órán. Wow, szabadjára engedted az állatot? – vigyorog továbbra is, nem is sejtve, hogy az utóbbi kis megjegyzésével megfagyasztotta Greg ereiben a vért. Persze-persze, ő csak hadovál mindenfélét. Minden, de mindenfélét.
   - Tűnj innen, Mirol, ma nincs hangulatom a képedhez.
   - A kiállhatatlan természeted miatt fogsz tök magányosan megöregedni, és csak egy parancsolgató, besavanyodott vénember leszel, aztán egy szép napon meghalsz. – adja szorgosan a másik tudtára a prognózist, majd – isten áldja érte! – végre az ajtóhoz csoszog. – Ja, és csípd ki magad, jelenésed van!  
   Veti még oda Gregnek egy levélke kíséretében, majd kitáncol a küszöbön. Hát ez? Greg bosszúsan hajol le a papírlapért a földre, és mérge csak fokozódik, mikor látja, hogy a neki címzett tekercset az a kis patkány gátlástalanul felnyitotta. A lila szalag bánatosan hanyatlik vissza a padlóra, Greg álla pedig követi. Micsoda? Ugye ez csak valami vicc..

   Kénytelen-kelletlen, de egy félóra múlva Greg Omen elegáns öltözékben (http://www.frpgs.co.cc/images/ubofeb136ffxu29ytw9m.jpg) lép ki a Mardekár klubhelyiségéből, fel, fel a pincéből, még feljebb, te jó ég, vége sincs a lépcsősornak, egészen az égbe vezet! Vagy legalábbis a földszintig. De neki jártányi ereje sincs ehhez. Mindet az erdőben hagyta pár napja, és most akkor is jópofizni kényszerül egy olyan tanárral, akivel még órája sincs. Micsoda marhaság.
Kimerülten, zihálását palástolva érkezik meg az északi-szárny egy kijelölt termébe, majdnem pontosan a pergamenen meghatározott időre.
   A belépéskor szinte lerohanják az érzékszerveit a „fogadószalon” csodái. Nem is tudta, hogy ilyen helyiségek is vannak a kastélyban. A rokokót bőven túlharsogó, nyomasztóan sok minta a falon valósággal kiégeti a jó ízléshez szokott szemeket, és az édes kis teasütemények émelyítő szaga is hamar kikészíti az eszményi szaglást. Hát hogy az egyszemélyes zenekarról szó se essék..
   Minden olyan tökéletesen van megrendezve, Greg hihetné akár azt is, hogy valami bámulatos időutazás alanyává vált, hiszen – mikor nem az iskolapadot koptatja – ideje nagy részét pontosan ilyen báli komédiákon tölti. Szokásos úri fintorával koronázza meg finom viseletét, és érdektelenül körbejárja a termet. Áh, miféle alakokat hívtak még meg az estélyre? Ha ezt tudja, el sem jön. Hiába a változások időszaka ez, fortyog Gregben az arisztokrata vér. Apropó..
   Dorothy persze sehol. Talán jobb is. Vagy csak késik? Eh.. nem, azt a vad cafkát senkinek se sikerült volna bekönyörögnie ide.

   Nini, névtáblák is vannak.. fffantasztikus. És most?

Siet. Kapkod. Francba már! Minden kezdődik, pontosan előröl, itt vagyok egyedül ebben a büdös kanszagú hálóban és már megint késésben. Amikor úgy döntött a sors, hogy varázserőt ad egy mugli ivadéknak, idő érzéket miért nem kaptam? Muszáj lesz szereznem egy időnyerőt, ha időben oda akarok érni valahova, anno emiatt is volt az, hogy otthon Rosali egy órával szólt, minthogy kész lett volna az ebéd. Ő ismert… senki más nem illetve… Annyira furcsa ez a kastély 6 éven keresztül megvetettek, kiközösítettek most meg egyszerre minden fordul. De miért? Karma? Most lett vége a bűnhődésnek a szüleim gyilkosságáért? Egyáltalán minek nézni az okát? Csak élveznem kéne, hogy már vannak barátaim, Barbi és James. De olyan fura ez szinte még alig ismerjük egymást még is úgy tudunk beszélni, mintha már ezer éve barátok lennének. Érdekes az élet. Ráadásul Barbi nem az egyetlen lány, aki mostanában zaklat, ott volt például az az Amy Joy, habár vele bizonyára véletlenül találkoztam.

Mióta pedig történt a Seya esett pár mardekáros félvér lányka is elkezdett rám szállni. Jó példa erre Alyson Leingter, aki valahol éppen rám vár, te jó ég már negyed hét és én még itt flangálok alsógatyában. De mit vegyek fel? Elegánsnak kell lenni, de azért nem dísz talár szinten, az ördögbe is utcai talárt meg nem is hoztam iskolaiban meg mégsem alíthatok oda… ráadásul ilyen melegben. Isteni szikra. Ha már kívülállóként megyek, oda nézzenek csak meg jobban. Azzal elkezdtem kutatni a ládámban. Utálok muglik között lenni legalább is „Barbi előtt” utáltam, de hihetetlenül bejön az öltözködési stílusuk. Végre meg lett. Kihúztam a ládából a kezemet és egy lila pólót szorongattam gyorsan belebújtam, majd tovább kutattam. Alig 10 perc múlva már teljes harcid ízben voltam. Farmer, a lila póló és rajta egy zakó. Remek, egyszerű és nagyszerű. Gyorsan fújtam magamra abból a parfümből, amit bájitaltanon dobtam össze: amortensia alapú, de nem szerelmi bájital, egy egyszerű kis parfüm és mindenkinek a számára legkellemesebb illat jut az eszébe. Egek lassan úgy érzem magam, mint aki randira készül. Tehát már kész voltam… frankó 25kor, van merész 5 percem odaérni.

Lépteim hangosan kopogtak a fél üres folyosókon, már csak pár diák mászkált, akik vagy hálókörletükbe vagy szintén erre a bizarr összejövetelre tartottak. Örülnék is ha odajönnének, elvégre nem én lennék az egyetlenkéső. Már huszonnyolc van te jó ég mi a francért kell egy másik szárnyba gyalogolni ezért?! LLG tanterem, LLG tanterem, LLG tanterem, de könnyebb lenne, ha felvettem volna a tárgyat! Megvan! Gyorsan belépek az ajtón és rögtön megpillantom Alysont. Félelmetes lány tehát az izgalomtól rendesen körbe se tudtam nézni. –Szia! öhm… bocsi…csak csak eee- dadogok…naná hogy- eeelnéztem az időt-. Hát épphogy elmegy bocsánatkérésnek. Most már körbenézhettem, bár nem tudom milyen a tanterem eredeti állapotában, de szépen ki lett csinosítva az szekta találkozóra. Közben felismertem pár tagot is és csodák csodája a göndör szőke hajú Amy és a Szőke okos tojás James, de jó legalább nem mindenki fog rám ingerülten nézni. Visszafordultam Alysonhoz: -Jaj egyébként öhm. Jól nézel ki, leülünk?-. És elindultam nem tudom merre és megtaláltuk Alyson helyét a kígyótársak között. A névtáblás hely mellett volt egy másik teríték, amin nem volt névtáblácska. Váó nagyarc lehet az öreg, ha tudta, hogy Alyson vendéget hoz. Kihúztam Alyson székét, hogy ráüljön, majd ha ráült illedelmesen betoltam. Tényleg tiszta randi hangulat. Lassan leültem én is a helyemre majd oda néztem a másik mellettem lévő teríték névtáblájára: „Fitzroy, Gary”. Nagyszerű…

Valamikor...pár nappal a bizonyos este előtt...

Elmélyülten olvasgattam egy SVK könyvet, ami igazából egy kissé illegálisabb sötét varázslatok könyvet volt hivatott álcázni. Nem, azért eszemben sem volt nyíltan felvállalni bármit is, de azért a sötét varázslatok igen is érdekelnek. Sőt. Épp egy egész érdekes varázslat hatásait vizslattam, mikor megállt mellettem egy  olyan harmadév körüli Hugrabugos lányka. Szememet ráemeltem, majd mivel épp megszólalni sem mert vissza fordultam a könyvhöz. Úgy öt perc telhetett el, s a lány még mindig mellettem állt. Tekintetem ismét ráemeltem, s sokat mondóan rávillantottam a barna szempárt.

- Akarsz valamit? - vetettem oda. - Mert ha nem, akkor igazán elhúzhatnál melegebb égtájra, mert baromira zavarsz.

A lányka ekkor megköszörülte a torkát és vékony, cincogó hangon megszólalt.

- Lumpsluck professzor küldött, hogy adjam át ezt a levelet. - s ezzel a kezembe nyomott egy díszes pergament, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt a szemem előtt, még mielőtt bármit is reagálhattam volna.

Na nem mintha szándékomban állt volna megköszönni, csak még is jobban szeretem én elküldeni a népet a búsba, mint ha ők maguktól teszik meg ugyan ezt. Kibontottam a levelet, s egy díszes meghívó tárult a szeme elé, amelyben a professzor meghív a Lump-klubba. Elmosolyodtam, majd összehajtogattam a papírlapot. Kétségem sem fért hozzá, hogy megkapom ezt  meghívót. A kérdés csak annyi volt, hogy mikor. Hát most. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy elmegyek e.
Természetesen IGEN.


Aznap

Utolsó órámat befejezve vissza sétáltam a klubhelyiségbe, ahol számtalan mardekáros ücsörgött, s kellemes beszélgetéseket folytattak igen érdekes dolgokról. Néha kedvem volt bele hallgatnom ezekbe a beszélgetésekbe, de most nem. Első utam a szobámba vezetett. Lepakoltam az iskolai holmimat, majd bevetettem magam a fürdőszobába. Alig háromnegyed óra múlva frissen léptem ki az előbb említett helyiség ajtaján, hogy aztán magamra öltsem a legmegfelelőbb öltözetet, amit egy ilyen parti megkíván.
Fekete kasmír garbót, fekete miniszoknyát, sötét kék necc harisnyát és egy bordó viszonylag nem magas sarkú topánt öltöttem magamra. Öltözékemet kiegészítettem egy fehérarany függővel, illetve egy kígyós medállal. Hajamat kontyba tűztem, de úgy hogy frufrum egy tincse lelógjon a jobb oldalon.
A tükörben megszemléltem magam, s mikor úgy gondoltam, hogy minden tökéletes, egy leheletnyi parfümöt fújtam magamra, s megindultam a klub helyszínére.

Útközben agyam végig futott a vendéglistán, hogy kikkel is fog összehozni a balsors. Szerencsére számtalan Mardekáros név szerepelt a listán, de ez mégsem ellensúlyozta azt a tényt, hogy a másik három ház képviselői is megjelennek az eseményen. Sőt, az egészen rontott még az is, hogy Aaron is ott lesz. Bár erre még az előtt számítottam, hogy meglestem azt a bizonyos listát. Hiszen mindketten igen előkelő család sarjai vagyunk, nem volt kétséges tehát, hogy meghívjanak minket.
Már csak abban reménykedtem, hogy történt vele valami és nem jön el.

A Teremben

Időközben megérkeztem, s beléptem a sötét fa ajtón. Bent már jó páran voltak. Úgy tűnt az illedelmes késést sikerült betartani, és körülbelül közép mezőnyben érkeztem. Szememet gyorsan végig járattam a termen. Aaron sehol. Nagy levegő, fellélegeztem. Nem is kicsit.
Akkor nézzük is tovább. A páran már az asztal körül foglaltak helyet. De a többség még állva beszélgetett. Zoey szokásához híven Grifiskedett... Megérkezett már Pansy, Caleb, Greg, Alyson, Nadalia és Seraphin. Azok az emberek akikkel legalább valamelyest szóba lehet elegyedni és nem kell a kéksárgapirosak arcát bámulni.

- Sziasztok. - köszöntem és megálltam. Szememet végig járattam a többieken, majd odaléptem Seraphinhoz. Még is ő volt kb az egyetlen ember, akivel jelenleg talán csevegni is lehet... A többiek eléggé...hogy is mondjam el voltak foglalva más dolgokkal...
Ráemeltem a tekintetemet, s gondolom viszonozta a köszönést, akkor folytattam.

- Nem tudom te, hogy vagy ezzel, de nekem eléggé úgy tűnik, hogy sokuknak fogalma sincs, hogyan is kell megjelenni egy ilyen helyen... - s lefitymáló tekintetem ismét végig hordoztam azokon az embereken, akik nem épp voltak ide valók...

Reméltem, hogy válaszol, és nem kell egész este tök csendben álldogálnom, és néznem bizonyos emberek képét. Eközben egy fura gondolat futott át a fejemen, vajon hogy van az ültetés? Remélem nem valami hugrás, vagy hollós netántán grifis mellé kerülök? És ha nem, akkor...ugye nem... nagyon remélem, hogy Aaron baromi messze fog ülni tőlem, különben nem is tudom, hogy mi lesz... Lehet mégsem fogom kibírni ezt az estét???

[Aznap]

Igen, azon egy cseppet sem lepődöm meg, hogy meghívást nyertem a Lumpsluck professzor által rendezett kis összejövetelre, hisz példás eredményeim s igen csodás családi hátterem nagyban befolyásolja az iskola szociális lépcsőfokain elfoglalt előkelő helyezésem. Azonban egy valami felettébb aggaszt: Cassandra. Természetesen „Miss Tökéletesség” is levélben értesülhetett a meghívásban és jelen lesz, ez biztos. Egy pillanatot sem szalasztana el, ha engem láthat. Hisz oly nyilvánvaló, hogy sosem lesz túl rajtam! Rajtam egyszerűen nem lehet túllenni! Angelus tanításai jól a fejembe vésődtek, és a célom hogy egy nap túl is szárnyaljam. Így hát nincs időm holmi diák fruskákkal hetyegni mikor az idő hatalom… Temérdek elcsábítandó lány várakozik odakint a nagyvilágban és csak rám várnak. Ugyan miért is hiszi avagy hitte azt Lexi, hogy Ő más? Csak egy a sok közül…
Igen mindig ezzel hitegetem magam és amikor a szakítás után ismét találkoztam vele a kilátóban… Bevallom történt valami, de már vége! Kiöltem magamból még a puszta gondolatot is, hogy újrakezdeném vele. Azóta már jópár lányon túlestem és némileg hozzájárult a felejtéshez. Az első eset, az első nőszemély akit kénytelen vagyok kiverni onnan belülről egyszer s mindenkorra. Mivel azonban erős egyéniség vagyok ez gyerekjáték s nem fogok elgyengülni puszta látványától. Hisz nem ő maga hiányzik, áh dehogy! Csupán fizikálisan kiváló kielégítőeszköznek számított, s ezért vágyódom újra legalább egy csókja után… de nem!
A klub biztosan tele lesz majd szebbnél szebb szingli hölgyekkel, kiket szórakoztathatok nemesi származásuk ellenében szóval Lexi jelenléte fel sem fog tűnni! Vaaagy… esetleg pont hogy megértethetném vele mennyire imád még, s minden bájolgást a szeme előtt fogok véghezvinni. Igen, tökéletes!

Egy elegáns gúnyát húztam magamra, s a fekete szín kihangsúlyozta szikrázó mélybarna tekintetem, melytől bomlanak utánam a nők. Ilyen adottságokkal sosem esett nehezemre a hódítás, de ezen az estén a szokásosnál is jobban szeretnék sziporkázni… Cassandra megérdemli a páholyt a műsor közben…


[A teremben]

Lassú léptekkel közelítem meg az ajtót, mígnem előtte állok. Már elkéstem, ez biztos, a professzor valószínűleg már bent tartózkodik. Nem érdekel! Egy cseppet sem… Körbetekintek, ha gyanúm beigazolódott akkor egy elnézést odalökök Lumpslucknak és a helyemre evickélek. Fogalmam sincs merre lehet ez a bűvös szék, de hamar ráakadok. Természetesen a karma hatalmában tart, véleményem szerint véletlenek nem léteznek. Ennek fényében a helyem természetesen két gyönyörű lány között található és azt hiszem nyilvánvaló az egyik kiléte… Cassandra Waldgrave! Nem probléma, csak neki lesz az, hisz a másik oldalamon ülő leányzónak jó este ígérkezik…
Helyet foglalok, s Lexinek még csak a szemébe sem nézek, ha nem szól hozzám Ő. A másik irányba fordulok, s bemutatkozok a számomra ismeretlen hölgynek.
- Szervusz, Aaron Lionel Westbrook! Kegyedben kit tisztelhetek? – kezdtem a szerep felöltésével, s közben Cassandra minden egyes édes szavam hallja. A szokásosnál is nyájasabb vagyok, elővillantom tökéletes mosolyom, s várom a kívánt eredmény bekövetkeztét.
Mivel egyáltalán nem egy bányarémről van szó, így talán még élvezhetem is az estét a két lány társaságában. Egyik irányból csillogó szemek, másikból szúrós pillantások… Kíváncsi vagyok Lexi mennyire szeretne most a karjaim közt álmodozni és a jövőnket tervezgetni, mint régen…

Az az egyik legjobb dolog a nyárban, hogy olyankor sokáig van világos. Sőt. Seyala Kiba szerint kétség kívül ez az egyetlen jó dolog a nyárban… Pontosabban ez volt az egyetlen, amíg még az Otthon szürkére ázott, olajos sárga gombákkal futtatott falai közé kellett visszatérnie.

Késő délután, estébe hajló, verőfényes napsütés omlik el a tájon, épp csak néhány beteg felhő nyújtózkodik az égen. Groteszk mintákkal mocskolják a nyári kékséget, bár ki foglalkozik vele, ki látja? Nyilván nem sokan. A hóhajú kölyök a tóparton lődörög, és mi mással is múlathatná az idejét, mint azzal, amivel mindig is tette? Vadászik, brutális, beteg játékokat játszik egyes egyedül, csak és kizárólag a tudás és a hatalma fitogtatása kedvéért, ahogy egy átlagos tizenéves gyökér is tenné. Eddig nem tehette. Most megteheti, hogy békát fog.
A tó persze mély, de nem riasztja - úszni is úgy tanult, hogy belecsúszott egy undok, ködös délelőttön, és senki nem volt a közelben, aki kihúzhatta volna a hideg, kátrányfekete vízből. Az első néhány fuldokló csapkodás után lám, mégis megmoccant az ösztöne, és helytelen, de nagyon is hatékony mozdulatokká formálta a kétségbeesett rúgkapálást. Kievickélt a partra. Mellékes kis apróság. A lényeg, hogy most, bár a víztől távolabb időzik, valahol a zsombékos, zizegő nád előtt, jóval óvatosabban lépked a nyákos, nyirkos talajon. Még az ő kis jelentéktelenül puha léptei nyomán is víz szivárog elő a lagymatag földből, átáztatja a vékony tornacipő anyagát, és undokul dörzsölődve ér a fiú sápadt bőréhez – kipirosítja, nyúzza, mintha saját maga kapart volna rá rózsás sebeket. Ez persze a békászással együtt jár, és különben is: ki nem szarja le?
A nádszálak zsenge zöldbe olvadó levelein kuporog egy leveli. Csukott szemekkel kuruttyol és láthatóan rémségesen élvezi a vékony hámmal futtatott, nyirkos kis testét melengető napsugarak aranyos ragyogását. Tetszik neki. Egész úgy érzi, ez egy csodás, nyári koraest, mely épp megfelelő arra, hogy lanyha kuruttyolással üdvözölje a béka kollegákkal közösen imádott Estét. Zsong, zsibong a tó partja, szitakötő rebben, és valahol, a hosszúra nyúlt levelek közt az ifjú mardekáros tornacipői toppannak egy lapos kövön. Kissé ingatag, de Seya nem aggódik. Billeg egy sort az instabil alakzaton, próbálgatja, meddig döntheti, hol akad, mennyire tartaná biztosan. Célja van vele. Épp a kölyök farkas ne vette volna észre a brekegő parányt? Lesunyt fejjel, meglapulva óvakodik még közelebb, és erre már valóban veszélyes a víz; a táncos kedvű kő persze játszi könnyedén tartja a jelentéktelen kis súlyt.
-   Hé, Kiba! – Harsan a túlságosan is jól ismert hang valahonnan a közelből, és ezzel egy időben felgyorsulnak az események. A fiú felkapja a fejét, és még épp sikerül elcsípnie a feléje zúgó, sötét kis lövedéket, mely szinte fütyülve szeli a levegőt. Lapos, lapos kavics. Kacsázásra kiváló. Elkerülni lehetetlen, bár a sovány békavadász megpróbálja. Ösztönösen hátrahajol, megcsavarodik, a kezei még kapaszkodóért kapnak a levegőbe, de a vágós zöldön és kemény köveken kívül mást nem talál. Kaszál egyet, aztán csobban, egyenesen a hűvös vízbe.
-   A kibaszott életbe, Mirol! Ez fájt! – Hörögi levegő után kapva, miközben didergőn tempózva visszacsapkodja magát a kőig és felkapaszkodik rá. Csapzott, hószínű tincsei undok hínárokkal keveredve tapadnak az arcába, és apró, sötéten vonagló piócák tapadtak a csupasz bokákra. Gabrielt persze nem hatja meg. Csak vigyorog, és láthatóan roppant elégedett magával. Közelebb sétál. Olyannyira, hogy a sötét sportcipők orra hamarosan centiméterekre kerül a kapaszkodót nyújtó kőtől.
-   Óóó… Ne haragudj, azt hittem, majd elhajolsz. – Feleli amolyan gyomorforgató mézes-mázosan, és a tőle már megszokhatott, hanyag lazasággal a törpe elé guggol. Valami fényes, aranyosan csillanó borítékot lóbál az orra előtt. – Na figy. Ezt Lumpsluck küldi.
-   Rrremek. – A morgós válasz nélkülöz mindennemű érzelmet, mintha a tó vize máris dermedt fagyosra hűtötte volna a fellobbanó lángokat. Seya megtámaszkodik, és megkísérli kihúzni magát a marasztaló léből, de Gabe mester útban van. – Khm. – Erre bezzeg kapcsol.
-   Értsem úgy, hogy Gabriel, kérlek, menj odébb? – Hízelkedő mosolyt villant, de kinyújtja a kezét, mire a fiatal vonások undorodón ráncosodnak.
-   Menj már! – Félrecsapja a segítségül nyújtott kezet, mire a ötödéves megvonja a vállait és elhátrál. Épp csak annyira, hogy a soványra ázott kígyó-ivadék felkapaszkodhasson a szárazra. – Mit akar Lumpsluck? – Már-már unottan csavarja ki a vizet a hajából, de így nem valami haladós, úgyhogy a következő percben alaposan meg is rázza magát. Szanaszét röppen a tó vize, Gabe káromkodva elhátrál, és úgy bevédi azt a borítékot, mintha egyenesen az övé volna. Ez persze a kölyköt is kíváncsivá teszi.
-   Mi van benne?
-   Ugyan, Kiba, hogy feltételezheted rólam, hogy kibontom mások leveleit?
-   …
-   Okéh… Valami flancos partira vár. … Ne nézz így rám, tényleg!
-   Aha. Nem veszem be. Flancos parti… Baromi gyenge, Mirol, tőled meg végképp!
-   Hmpf. Jól van. Ne hidd, ha nem akarod. Nem nekem kell magyarázkodni, hogy miért nem jelentél meg, vakarék. Bár ahogy elnézlek, a helyedben erősen szégyellném odatolni a pofám. Nem vagy odavaló. Bárcsak tudnám, mit akar tőled az öreg! – Keserű nevetése van és akkora adag féltékenység csendül benne, amennyit egy idősebb diáktársa felé aligha mutatna ki. De az nem járja, hogy… - Csinálsz, amit akarsz, én mosom kezeimet! – Azzal a földre pottyantja a meghívót, sarkon fordul, és sértetten távozik.
Seya egy darabig még néz utána, aztán a fekete póló anyagát csavargatva a borítékig sétál. A pecsétet feltörték, a meghívó maga gyűrött és Mirol szagú. Tényleg felbontotta az a nyomorult kis korcs… Ami viszont az írást illeti… A fiú felhorkant. Na persze. Majd pont őt várják ezen a puccos összejövetelen! Hát jó. Hülyét akarnak csinálni belőle?!


Mire a terem ajtajához ér, olyan szinten sikerül felhúznia magát, ahogy annak rendje és módja. Szinte kívánja, hogy találjon ott egy rakat felsőbb évest, és úgy elküldje őket a jó édes anyjukba, hogy aztán minden szál csontját ízzé-porrá törjék a pattogó vakarcsnak. Ebben a szellemben löki be a súlyos ajtót, és bamm, azon nyomban orrba vágják az ingerek!
Mi a szar?! Először csak leesik az álla, aztán elkerekednek a szemei, végül undorodva felvonja az orrát, és lenéző, döbbent nemtetszésbe gyűri a máskülönben figyelemreméltóan szép vonásokat. Csak az az ocsmány heg ne rángatózna olyan idegesen a bal szeme körül!
Még egyszer lepillant a meghívóra és ellenőrzi a termet, aztán úgy dönt, jó helyen jár. Pontosabban ezt láthatják rajta azok, akiknek valamilyen érthetetlen okból feltűnik a macskaléptű mardekáros. Nyomában a tó vizétől csillogó sáv teszi síkossá a padlót.
-   Hm. – Csupán ennyire méltatja, amint felfedezi az ülésrend logikáját, pedig valahol belül felsikolt benne a páni félelem! Be akarják ültetni két nőnemű közé?! Egyedül?! Ráadásul ahogy elnézi ezeket a neveket, a háztársain kívül gyakorlatilag senkit nem ismer közülük, ami azt jelenti, hogy alighanem ő itt az egyetlen másodéves! Persze Audrey Turnert, a Hollóhát örökké borzos hajzatú csapatkapitányát több rendből is ismerősnek tartja – ettől persze cseppet sem szimpatikusabbnak, de legalább nem misztikusan félelmetes hölgyemény. Finoman felborzolódik, miközben a kártyákat nézi.
Aztán körülsandít és egyszerűen ellopja a magáét az asztalról. Tanácstalanul megindul a székek mentén, hogy olyan helyet keressen, ahol még nem ücsörögnek, és kicserélhetne két táblát. Nincs az az égi hatalom, ami rávehetné, hogy szukák közt töltse az estéjét! Épp eléggé kínos, hogy csurom vizesen, csapzottan, hínárokkal tarkított sörénnyel, piócáktól csiklandós bokával, szakadt, szinte átlátszóra rongyolódott farmerban és bő, de súlyosra szívott és borzasztóan áthűlt, fekete pólóban feszít! Gregory bezzeg… Na meg Seraphin… Ehh. Szépek. Őt pusztán az egyenes gerince teszi méltóságteljessé, ha a külseje maga gúnyolódásra is adhat okot. Hűvös tekintettel pásztázza a népséget és olyan földöntúli nyugalmat erőltet magára, ami már-már szembetűnő. Erőnek erejével megtagadja magától az ázott kölyökmacska tudatát, felszegi az állát, és finoman félrebiccent fejjel olvas.
Aztán hirtelen összevonja a szemöldökeit, beleszimatol a levegőbe és Caleb felé kapja a fejét. Megrándul az arcán egy gyűlölködő kis izom.

Cassandra és Seyala, és mindenki, aki látja

*Voltaképpen túl szép is lett volna, ha igaz. Mármint úgy értve, ha minden olyan, mint amilyennek lennie kell. Hogy megjelenik a krém, hogy eszmét cserélünk a minden bizonnyal bölcs Lumpsluck éber irányítása mellett, mindenféléről, ami csak érdekli az embereket, elvégre nem csak az alkímia és a sötét varázslatok vannak a világon, na meg persze a védekezésük, ami engem érdekel, hanem már is, csak éppen kedvem nincs foglalkozni velük mostanában. De itt lehetett volna, mindazonáltal a helyzet úgy fest, hogy nem nagyon erről fog szólni az est, de hogy miről az számomra éppen olyan rejtély, mint ahogy azoknak a hugrásoknak az arcáról sem a megvilágosodott értelem süt. Oda se neki, valahol el kell kezdeni és a tanár úr csak nem téved tragikusan nagyot.
Mindazonáltal lám, az ajtót érdemes volt szemmel tartani, bár ahogy Omen beszédül rajta nem éppen egy olyan látvány, ami gyönyörűséggel töltene el, de ahhoz ténylegesen több kell annál, mint egy szerencsétlen Mardekáros, mondjuk Alyson látványnak nem rossz, de hogy Caleb… Felvont szemöldökkel szemlélem a vonulást, Alyson mellém kerül, két lány között, az egyiket úgyis lefoglalja rosszul választott kísérője, de egyáltalán! Hogy jut az eszébe idehozni egy nem meghívottat? Undorodó fintorral szemlélem, remek lesz, ha a Griffendélesek is idevonszolják a aljanépet az asztal köré, bár több terítéket… nem mintha komoly gondot okozna még egyet előbájolni valahonnan, de gyatra világ lesz itt, ha erre kényszerülünk. Szerencsére még nem. Cassandra érkezik, szinte használható ember, ő legalább ide is tartozhat, ha igényt tart a helyre, bár mégiscsak női agy, női gondolatok, női hozzáállás, mindazonáltal órákon használható, nem sikít, ha átváltoztatáson a lábas csésze megindul felé.*
-Szép estét!-*biccentek, viszonzásul a köszönésére, ami mintha csak nekünk, Mardekárosoknak szólna, úgy gyűlünk itt a többiekkel szemben, mintha ítéletet akarnánk hirdetni felettük, és a vicces ebben, hogy még jogunk is lenne rá.*
-Magam se tudom, hogy hogy legyek vele-*pillantok fel rá egészen hátrahajtva a fejem, hiszen magas lány.* -De nem ülsz le inkább?-*mondhatni hellyel kínálnám, ha én lennék a házigazda, de az is lehet, hogy vár valakire, vagy elégedetlen az ültetéssel. Ennek ellenére még folytatom a megkezdett gondolatot, hiszen alighanem választ vár.* -Ha elnézed, a többséget felmerülhet a kérdés, hogy ezek vajon mit keresnek itt? Elvből nem kritizálom meg egy tanár döntését, de nézz szét, Ők vannak itt, akik, mit vársz tőlük? Ha meg tudnának jelenni, akkor nem csodálkoznánk a jelenlétükön.
*A terem ajtaja újra nyílik, alighanem az est fénypontja toppan be, mint valami túltüzelt szalamandra, legalábbis olyan bosszúság süt abból a jelentéktelen Mardekárosból, leszámítva azt az apróságot, hogy idáig érzem a tó nedvességét és átható mocsárszagát, mondhatni öröm lenne nézni, ahogy fázik, didereg, vonaglik, ha már egyszer képes és így… de még hogy! betoppanni. Enyhén fennakadnak a szemeim, miközben Seyala, csak hogy igazolja a látásomat elindul, felveszi a tábláját és lép tovább, halad, létezik, elevenen és fájdalmasan valóságos az egész megjelenése, ahogy a ruha nedvesen cuppan, csicsog, nyekereg a bőrén, főleg ahogy lép, a cipő hangja a padlón, hiába lép olyan könnyedén, mintha nem is lenne, az a nedves, undok nyekkenés feltekeredik az agyamba, masszívan beeszi magát, mint egy gonosz átok, mintha csak a szemembe kiáltaná: „Nesze neked aranyvérű barátom, így is lehet élni!” De minek?! Megkaparnám az arcom, ha átlagos halandó lennék átlagon felüli gondolatokkal, de inkább nem. Szétgombolom a zakóm, a pálcámért nyúlok, nem különösebben látványos mozdulattal elővonom, szinte az asztal alatt, pedig csak a minden túlreagálók elől rejtem, Seyala, ha figyelne rám jól láthatná, de valamiért megáll, és figyel, nem baj, én a magam részéről, mielőtt túlsággal is megbotránkoznának rajta egy szárító igével elbájolom a nyomait, aztán egy nagyon hasonló varázslattal a ruhájához érek, ültömben pont elérem a pálca hegyével, így mondhatni feltűnés nélkül, pillanatok alatt megszáríthatom, a ruhája meg olyan marad, amilyen, legfeljebb a zakómat adhatnám rá, mondjuk az meg térdig el is takarná, de nem rí ki az itteni enteriőrből így se, legalább már nem vizes, mocskos, mint valami utolsó söpredék, elvégre a házamból való, nem kéne ÍGY kinéznie. Ha már egyszer nézés, akkor elpillantok arra, áh, Caleb, mi más. Mindazonáltal visszahúzódom a székemre, ha esetleg kitörne a balhé, a pálcám még kézben van. Remek este lesz, miért érzem úgy mégis, mintha idegeken táncolnánk, többek között az én szépérzékemen? De ha már egyszer szép, azért köszönetet nem várok egy magamfajtától, voltaképpen az lesz az érdekes, ha nem ugrik a torkomnak, mert pálcával érintettem, na de kérem, éppen én ne tehettem volna?*

Seraphin, Caleb és a környékbeliek

A kölyök tényleg nem figyel, se látszólag, se valójában, hiszen minden figyelmét a gyűlölt háztárs köti le, aki felől pedig olyan pompás vér és hó és ázott föld szaga lebben feléje bomló édesen, fagyba dermedten és mélyre kapartan, amennyire csodálatosat rég szimatolt. Furcsa... Pedig nem tűnik sebzettnek. Seyala szépen ívelt, hófehérre őszült szemöldökei töprengőn összeszaladnak, miközben a nyomában elcsöpögtetett, olajosan csillanó nyomokat könnyű bűbáj csavarja fel a levegőbe.
Akkor viszont, mikor valami kemény, apró ponton érintő dolgot észlel a ruháján, olyan dühödt hördüléssel kapja hátra a fejét, mintha ugyanazzal a lendülettel képes volna, és tőből marná le a pofátlan felsőbb éves koponyáját a nyakáról! Egyáltalán, ki merészeli bottal böködni, csak azért, mert másodéves?!
A heves indulatoktól rút, acsargó pofázmányba torzult arc azonban hamar kisimul. Csak megszárították. Másodpercek kérdése, hogy visszanyerje maga fölött azt a földöntúli nyugalmat, ami nem tűri meg az utálkozó fintort, a lenézően villogó szemeket, de a sértett haragtól vicsorgó ajkakat sem. Helyette marad a rezzenetlen, szoborszép arc, melybe ocsmány repedésként rútít az az undok, kés nyeste heg. Maradnak a hűvösen csillogó, acélos szemek, melyekben nyomokban sem lelhető fel semmi evilági. Örömtelen a pillantásuk és olyan fájón semmilyen, mintha a tovarebbent lélegzetvételnyi pillanattal együtt a kölyök lelke is megszökött volna abból a törékenynek tetsző, többszörösen megtört testből.
Seya egy hosszúra nyúlt másodpercig némán bámul Seraphin arcába, aztán sarkon fordul, és visszasétál az eredeti helyére. Nem időzik ott sokáig. Minden további kártyát eggyel odébb húz, csöndesen munkálkodva, ezzel jelezve, hogy bizony aki már ledobta magát, az most újra megemelkedhet és egy egész széknyivel odébb vonszolhatja azt a kicsípett valagát. Mikor visszaér, megcseréli a Seraphin mellett ülő lány és a mellette ülő fiú kártyáját, ő pedig cseppet sem zavartatva magát letelepszik Lamartin mellé. Illetve csak ülne, ha nem döglene ott valaki a közvetlen közelében, akinek pedig semmi keresnivalója ezen a rendezvényen, és különben is. Porcikája nem kíván mellette ülni.
-   Csússzatok eggyel odébb, Caleb. - Mordul csöndesen, olyan semmitmondó éllel, ahogy az ember egy vadidegen, tökéletesen közömbös figurát oktat ki a kvintesszencia turbulens erővonalairól.
A franc se tudja, mi jár a fejében. Talán csak az, hogy ott jó helyen lesz, talán valami egészen más. Szólni mindenesetre egy büdös szót sem szól a többiekhez. A tekintete makacsul Caleb arcán időzik. Érzelemmentesen, mintha üvegből csiszolták volna a kifejezéstelenül is gyönyörű szemeket. Mintha sosem törték volna szilánkosra a karját.
Ha odébb csusszantak, akkor letelepszik Seraphin mellé, méghozzá roppant boldogan a tudattól, hogy a Gary-nek címzett tábla még mindig közte és Caleb között időzik. A magáét az asztalra löki.

---

Új ülésrend, mivel Seya átrendezett: Pansy, Gregory, Olivia, Draco, Emily, Nadalia, Zoey, Alyson, Caleb, Gary, Seyala, Seraphin, Cassandra, Aaron, Jules, Melore, James, Gwendolyn, Yolanda, Audrey,  Amy, Norkys, Josephine, Giles, Vikitria, Hermione, Harry, és zárul a kör.

Még szép hogy elhívtak. Még szép…! Ez a minimum, habár ha belegondolok, éppen jobban is el tudnám ütni az időm, mint Lumpsluck professzor unalmas összejövetelén ücsörögve hallgatni az idiótábbnál idiótább csevejt, amely annyira tud untatni, hogy… hogy… elálmosít, úgy igazán.
Szóval nem, nem örülök neki teljesen, mármint hogy nincs más választásom, el kell mennem, de egyértelműen tiszteletem teszem. Mert hát egy Lestrange hiányozzon pont a sorból? Na ne!
Még a végén le is szedik a fejem otthon, mert nem tudom milyen oktán fogva de még Serpi néni is tiszteletben tartja a nagy Lumpsluck proffot.
Szörnyűségesség!
Nincs mese hát… menni kell.

Persze előtte hosszan elhúzok mindent. A háziírást, mert McGalagony naná hogy plusz feladatokat osztott ki, mikor rájött, még mindig nem tudom normálisan átváltoztatni azt a szerencsétlen kis pennát egy kiscsirkévé… de hát… igazán nem én tehetek róla ha valahogy a színe se sárga lesz és hogy a csipogás helyet ugatni kezd, mint egy megvadult pitbull!
Tény hogy a több gyakorlással többet is elérhetnék, s meglehet épp emiatt kaptam az újabb házidolgozattal több munkát a többieknél. S evidensen meg is csinálnám, ha nem kellene elmennem az esti party-ra. Ám egy ilyen rendezvény kihagyása, bárhogy is nézem, még ha nincs is sok kedvem hozzá, fontos, s talán hasznos is.
Igazából azt se tudom eldönteni, melyik a jobb. Ha a házit odázom el, vagy pedig ha a rendezvényt…
Az örök dilemma persze örök dilemma maradna ha nem venne erőt rajtam az abszolút lustaság és… nem indulnék fel a hálóterembe, mondván… csak egy újabb darab pergamenért megyek, holott… egyenes célom az ágy és az alvás, mert minek nekem házi és estély…
De valami megállít.

Egy szőke hajkorona, ami nem is oly ismeretlen a számomra, majd az illat… Draco. Kilesve a felfelé ívelő kőlépcső mögül, amely egyenesen a hálóba vezet és amelynek első lépcsőfokán állva várakozom, meglátom Őt, amint elegánsan, mint mindig, de még most a szokottnál is jobban festve vonul ki és… egyértelmű hova megy…
Teljesen egyértelmű.
És ahol Malfoy van ott nincs unatkozás…
Mint az őrült rohanok fel a szobába, bevágva magam mögött az ajtót, de senki nincs bent akit ez zavarna…
Nem, nincs alvás. Nem, eszelős rohanás van… öltözés ruharángatás, szitkozódás Merlin minden ősének megemlegetésével… s mire elérek a gubancos hajfésüléshez, addigra olyan lehetek egy külső szemlélő által, mint egy Mungóból szabadult idióta.
Mégis egy tíz perc alatt, ami nekem évmillióknak tűnt elkészültem, s elfogadhatónak kinéző külsőmmel rohantam vissza lefelé, arra, amerre a fiú is távozott nem is oly rég.
Persze a rohanásba fellöktem az egyik társamat, de mit sem törődtem a hangos kiabálással, rohantam, mert nem akartam elkésni.
Az elég ciki lenne, valljuk be őszintén.

Még ha akartam volna, akkor se tudtam volna eltéveszteni hogy hová is kell mennem. Persze mindig is utáltam a Legendás lények gondozása órát, s néha már-már Lumpsluckot is, tekintve hogy azt a halálunalmas órát amit nem élvezel, hanálunalomban töltesz el és a tanár minden megnyilvánulása untat, mégis egy másodperc alatt hirtelen a legérdekfeszítőbbnek találtam s most még a madragóra különleges tenyésztési és termesztési szokásairól is hajlandó lettem volna ódákat hallgatni ha ott van Ő és végig csak Őt bámulhatom…
Ám először az aggodalom majd a csalódottság fog el, amint belépve körbepillantok a helyszínen, ami egy kellően csicsásan feldíszített tanterem.
Kellően sok mardekáros, köztük Parkinson és Omen, no meg a sok, számomra vadidegen hollós, hugrás és no lám csak a griffendél színeiben csak nem Vikitria…?
Kicsi a világ…
Biccentek neki, egyedül neki, mert sokakat nem tartok méltónak se arra, hogy észrevegyem, s mivel Pasy nem igazán a szívem csücske így őt is kihagyom a kegyeltek listájáról. Az egyetlen értelmes ember talán még Gregory, aki mellé a nevemet látva le is huppanok és széles mosollyal üdvözlök.
- Hát te is itt?! Ó mily öröm… már azt hittem csak az aljanéppel lesz randevú…-
Egy gonosz kis fintort vágva elnevetem magam, majd körbepillantok unottan. Biztosan Potter és Granger is jelen lesz… már ha persze eljönnek.
És hol a fenébe lehet már Draco? Igazán feldobhatná a hangulatom…úgyis vigyáznia kell rám… talán nem is véletlen hogy mellém ültették…
Pár percig elgyönyörködök a mellettem lévő névtáblában, amire cirádásan fel van vésve a Malfoy név, aztán Gregory-ra pillantok, ha esetleg válaszolt volna…

Egy úriember nem késik.
Draco sem fog. Vagy az is lehet, hogy nem úriember. Ki tudná ezt ilyenkor megállapítani? Délután fél négy van, és épp lelkesen pihenteti fejét épp Dean ölében a klubhelyiség egyik kényelmes kanapéján, és hagyja, hogy lustán birizgálják a haját, meg a ingje gombját. Hogy ilyenkor kviddicsedzést kellene épp tartania? Hát, az lehet. De mégis minek, ha a szezonban már nem lesz több meccsük, és ígyis-úgyis a tabella legalján áll a Mardekár?

- Kaptál meghívót Lumpslucktól?
- Kaptam. Valami idióta adta ide, mikor átnyújtotta, késztetést éreztem arra, hogy kiröhögjem, vicces volt, ahogy pislogott szótlanul.
- És, elmész?
- El kéne. Bár nincs túl sok kedvem hozzá...
- Ugyan miért nincs?
- Nem is tudom. Talán mert egy idióta vénembernek tartom Lumpsluckot?
- Elhamarkodottan ítélsz, mint mindig.
- Lehet. Ezért is megyek el.
- Gyorsan változtatod az álláspontodat.
- Most veszed csak észre?
- Hányra is kell menni?
- Fél hétre, ha jól emlékszem...
- Akkor addig még van egy kis időnk…

Arra ébred, hogy parázslani kezd a billog az alkarján. Észre sem vette, hogy elaludt. Az viszont biztos, hogy kezdődik. De miért pont most?! Ismeri már ezt a lassú és alattomos fájdalmat, mely a Jegyből kezd el szivárogni, és hamarosan végigcsepeg minden vénáján majd egészen az agyáig, ahol felrobban, hogy égető tűzgolyóként árassza el az egész testét.
Percek kérdése az egész.
Ilyenkor legszívesebben eltűnne a kastélyból, sőt, az egész tetves Földről is. Az ágya, benne Deannel jól hangzik, csakhogy hiába - kötelezettségei vannak. Meg kell jelennie! Méghozzá puccban. Mindkettejüknek.
Még szerencse, hogy az efféle felhajtás nem idegen a Malfoy-fiúnak, akit apja egész gyerekkorában, sőt egész börtönbe zárásáig mindenféle társadalmi eseményre magával cipelt. Akkor is, ha nem akarta. Akkor is, ha épp a halálán volt negyven fokos lázzal. Nem volt kifogás.
A gomblyukába illeszti az aranyból és fehéraranyból készült cikeszt formáló mandzsettát, és mélyen beszívja orrlyukain a levegőt.
Nem tudja, meddig lehet ezt még így csinálni. Hiszen a Nagyúr egyre türelmetlenebb, már ami Dumbledore ügyét illeti. A büntetés is mindig egyre rosszabb. Legutóbb, mikor Előtte állt, nemcsak a kínoktól émelygett, hanem magától a szótól is hányingere volt. Crucio… Crucio… A világ legkegyetlenebb varázsigéjének tartják, pedig a Nagyúr roppant találékony kínzások terén.
Megmozgatja csuklója körül a leheletkönnyű selyeminget, melynek érintése mintha vadul ingerelné az érzékeny jeleket finom bőrén.

Időben indulnak el. A gond nem ezzel van.
Draco néha elgondolkozik azon, hogy nem gyullad meg a rajta levő ruha ujja az égető fájdalomtól. A Sötét Jegy pulzálása kezd elviselhetetlenné fokozódni (a Nagyúr kívánságának megfelelően – hisz a kínokozás szándéka egyértelműen megkülönböztethető a hívástól, ezt minden Halálfaló nagyon jól tudja), és alig tesznek meg egy emeletnyi távolságot, meg kell támaszkodnia a fal mellett. Bevonszolja magát a fürdőbe. Nem, Draco Malfoy nem mutat gyengeséget senki előtt sem.
Dean előtt főleg nem.
Mégis, mikor érzi a kígyó tekergését a karján, érzi a kontúrvonalakban lüktető, méreggel kevert tinta száraz perzselését, melytől a torka is elszorul, egyszerűen képtelen azt mondani, amit eltervezett. Hogy Takarodj, és hogy Tűnj el innen. A fájdalom odáig fokozódik, hogy alig bír talpon maradni, a hideg víz sisteregve ér az égő Jegyhez a karján, A zsibbasztás nem segít, csak pár percig. A jég pillanatokon belül elolvad. Nincs hatásos megoldás erre az esetre, legalábbis Draco nem tud róla.
A fájdalom végül… lassan… mégis enyhül.
Képes enyhülni.
Képes volt rajta enyhíteni.

A Lump Klub termét pillanatokkal az estély kezdete előtt érik el. Nem sietnek, ó nem.
Egy aranyvérű mindig pontos. Hajszálpontos. Legendásan.
A legtöbbeknek kimért biccentés jár a különösen sápadt Malfoytól. Vagy ezt talán csak a hamuszürke ing teszi, melyet visel? Nem az ő színe. Valami bézs sokkal jobb választás lett volna.
Úgy néz ki, együtt érkezett valakivel. Kihúzza a széket Deannek, mielőtt lehuppanna a sajátjára. (Milyen furcsa, ő sose szokott így belezuhanni a székbe.)
Legszívesebben az asztalra borulna, és aludna.
Egyesek pillantást feltűnően kerüli.
Mindjárt összeszedi magát.
Csak merjen valaki hozzászólni, és rögvest a régi gusztustalan tapló lesz belőle.

Folyosók

Az értelmesebbek már felfogták -már amelyik időben kapcsolt-, hogy érdemesebb kikerülni, ha a folyosón egzecírozom, mint utamat szegni... Néhány persze megpróbál ellenállást kifejteni, valamiféle agóniától vezérelve, mintha nem csak egy jelentéktelen gyalognak tekinteném őket az élet sakktábláján, akiket egy lépéssel eltaposhatnék, ha úri kedvem úgy tartaná. Felfoghatatlan, egyesek miért feledkeznek meg olyan elegánsan mivoltuk „szükségtelenségéről”... Szomorú milyen hetykén buzog bennük az olthatatlan tudat, hogy egy „hajtóvadászat” legfőbb célpontjai, amit Én űzök ellenük. Igazán hálás feladat beléjük plántálni, mennyire szikár részei a világnak... hogy már arra sem jók, hogy egy fintort engedjek meg magamnak feléjük. Nos igen, vannak ilyen szánalmas esetek... Valóban hálás lehet, aki kap egy kis parcellát életem játszóterén. Oktalanul viszont senkire nem ruházok ilyen hatalmat... mindennek oka van. Vajon tudta e a srác, aki a napokban állandóan utánam caplatott, mennyi kellemetlenséget fog okozni szerencsétlen diáktársainak? Talán egy meggárgyul „rajongó”, vagy egy ostoba ellenségem famulusa, aki rám szált, hogy idegesítsen? Remélem most én is legalább annyira a begyében vagyok... Elvégre, ráérek egy kis öncélú szórakozásra, ha már ilyen kimerítő hajszába lovaltam magam, hogy ráijesszek egy ilyen gyászosan esetlen teremtésre. Meglebbenő sárga talár, rémült, vizenyős tekintet... de még küzd, és ez a lényeg. Túl mindennapi lenne úgy leszámolni vele, hogy kardélre hányja magát előttem, így inkább hagyom, hadd hitegesse magát a reménytelennel... De vajon merre igyekszik? Meddig bírja még? Egy tömeg, valamiféle ceremoniális összejövetel közelében roskad össze, zilálva, összefüggéstelen szavakat habogva.
-Ohh, milyen ünnepélyes... Állj fel nyugodtan, semmi szükség a formaságokra! -vetettem oda formális hangnemben, sajátos fennköltséggel, miközben a talárom igazgatásával voltam elfoglalva. A nyilvánosság cseppet sem zavart, a megjelenésem annál inkább. De nem is puszta tollászkodás ez, inkább valamiféle méltóságteljes nyomásgyakorlás, időhúzás, a húrok pendítése. Percekig el tudnék ezzel szórakozni, de annyi időm sajnos nincs.
-Szóóóval! -kezdtem bele jóízű kedéllyel, s mosolyom egyáltalán nem imitálta a kellő hangulatot, amelyet szavaim megkívántak volna, sokkal baljóslatúbb volt- Óvatlanul lebucskáztál az épület tetejéről... vagy, van egy másik eshetőség, de az zsákbamacska... na jó, igazból még ki kell találnom... Szabadságodban áll eldönteni, tűnődj el rajta kérlek! -briliáns mosolyom csak fokozta az elhangzottak égető tudatosulását. Hogy üres fogadkozás e, vagy esetleg egy kálvária előszele, ki tudja? A lényeg, hogy elértem a kellő hatást... A fiú kétségbeesetten állította meg a körülötte folytatott idegölő keringőmet.
-Igyekezz, mert nem érek vissza vacsorára! -köptem a szavakat epésen, eggyel hátrébb szökkenve.
-K...kérlek... hallgass... meg! -lihegte reszelősen, elhasalva előttem a padlón. Lehetne még ennél is szánalmasabb? A lényeget el is felejtettem, hisz annyira szórakoztatóvá avanzsált ez a kis incidens, hogy már valahogy nem is tudott érdekelni, mi céllal koslatott a nyomomba ez a szerencsétlen kölyök...
-Döntöttél? Ne hamarkodd el, nem sokakat illet meg a kegy, hogy ilyen lehetőséget kapjanak... -magyaráztam szomorú szeretettel, és szinte kéjjel szívtam be a rettegését. -Na?
-Egy... levél, Horatius Lumpstuck küldi! -szipákolt a kezében valamiféle borítékot szorongatva.
A pillanatnyi meglepettség kellemetlen súlyát egy rideg vállvonással nyomtam el, ahogy vonakodva téptem ki a félvér hugrás tenyeréből az irományt. Ha ez valami átverés, a kálvária nem lesz helyes szó... Viszont koránt sem tűnt annak, hisz a rémesen díszes levél Horatius Lumpstuck ékes aláírásával zárul.
-Lump klub ma este...? -nyugtáztam a megértett szöveget színtelenül. -Miért nem mondtad ezt előbb? -kérdeztem simulékony modorban, mézesmázosan, miközben feszülten lazítottam a nyakkendőm csomóján és úgy pillantottam oldalra, a felsorjázott „tömegre”. Jelenlegi viseletem nem épp illő egy ilyen „összejövetelhez”, ami számomra mellesleg csupán csak újabb, ígéretes kapcsolatok kiaknázását kínálja... Egy asztalhoz ülni mindenféle félszerzettel nem túl felemelő.
-Miért nem szóltál hamarabb mit akarsz? -dobtam el a levelet egy fanyar fintorban.
-Próbáltam! -replikázta merész elszántsággal- De sosem hagytad...
Muszáj lesz beszélnem róla Lump profnak, hogy legközelebb házimanókat alkalmazzon...
Bosszúsan fordultam egyet a sarkamon, hisz még rengeteg teendőm volt, de Lump estéje már javában zajlott...

Klubhelyiség

Egy percig sem hezitálok, mit fogok viselni a partyn, a folyosón jó előre volt időm átgondolni, hisz aki gyakran mozog ilyen körökben, rendelkezik némi tapasztalattal az efféle összejövetelekhez megfelelő viseleti szokásokról. Lump klubja valahol a középkategóriában foglal állást, legalábbis az elmondások szerint. Nem túl előkelő, otthonias légkör, és persze a sok buzgómócsing, akik a fellegekben járnak, mert betekintést nyerhetnek egy ilyen számukra fennkölt találkozóra. Remélem Lump gondosan ügyelt a szegregáció érvényesülésére, különben nem lesz hosszú életű az én megtisztelő jelenlétem. De vajon mivel nyertem el Lump tetszését? Legjobban talán ez foglalkoztat... Talán a híres kiismerhetetlenségem sarkallta, hogy tegyen egy próbát elfajult lényem megértésére? Érdekes este elébe nézünk... Egy zöld ing, és egy elegáns kötött pulóver mellett döntök, ami szintén mély sötétzöld színű, a mardekár címerével. Vagy talán Lump egy kiérdemesült Casanova, és hajdani önmagára emlékeztetem, elhíresült módszereimmel? A felső nyakát gyorsan megigazgatom, majd egy mardekáros sállal tekerem körbe. Igazán stílusteremtő, kinek jutna eszébe? A felsők alá egy könnyed farmert húzok, amely sötét színével harmonizál az előbbiekkel. Az ehhez legmegfelelőbb lábbelit is sikerült megtalálnom, így ruhakészletem talán legstílusosabb darabjai kerültek terítékre. Remek... Apám a legkülönb illatszerek garmadával is felfegyverzett, így ki tudtam választani a legdominánsabb illatot, persze csak módjával... Vagy Lump prof egyszerűen csak összeválogatott néhány embert, különösebb kikötések nélkül...? Akkor valószínűleg csupa pórias félvér társaságában kéne tengődnöm... De erről ráérek még elmélkedni, illetve nem igazán, mert már rég elkéstem... vagyis így sem igazán igaz, hisz rám sosem vonatkoztak igazán az időbeliség korlátjai. Ha már késő érkezek, legalább megadhatom a módját...

Lump Klub

Szinte megtisztelő az utolsók közt érkezni... akár az est fénypontja, a házigazda, a díszvendég. Mennyi lehetőség rejlik a dologban... Főleg, ha a meghívottak listája is kedvez nekem.  Ha itt van, akire gondolok, akkor ez az este sok jót tartogat... Sietősen rontok be a terembe, ünnepélyesen kitárva karjaimat, mint aki a tömeg üdvözlésére vár... Csukott szemmel szívom be a helyiség fülledt, elhasznált levegőjét, ami arra enged következtetni, hogy elég sok meghívott lehet. Először hunyorítva nyitom résre a szemem, majd mintha ez valamiféle aberrált játék lett volna, mosolyodom el az igazamon. Valóban, az asztal tele van, körbe ismert, kevésbé ismert arcok, de némelyekhez -nagy szerencséjükre- még egyáltalán nem volt szerencsém. Az est várva várt pontja viszont hiányzik... Ejnye prof, a végén még csalódnom kell a jó ízlésében... Semmi ígéretes „fogás”. Az asztal körül... illetve... az asztalon! És még a főétel is elmarad... Mennyire lenne botrányos most lelépni? Csak a kíváncsiság bír maradásra... talán lesz még mibe belekóstolni. Ráérek leülni, ha a professzor megérkezik. Unottan járom be az elbűvölt helyiség pontjait, jobban megszemlélve néhány dísztárgyat, aztán mégis a helyfoglalás mellett döntök.
-Szép estét! -szóltam ridegen, lehuppanva két szék közé az enyémre, kényelmesen elfoglalva a névkártyával jelölt pozícióm. -Szóval... békésen eszegetünk és diskurálunk majd egész este, vagy van valami érdemleges tervetek? -fordultam két oldalra elegánsan körbepillantva az ittlévőkön. Néhány szemrevalóbb lány tekintetét zavarba ejtően kaptam el néhány pillanatra egy dévaj mosoly kíséretében, majd siklottam is tovább két szomszédomra, akik csak üres biccentést kaptak. Máris felemelő a társaság... néhány féreg biztosan bújt az almába...

Nem akarok.
Nagyon nem akarok.
Itt csend van, meg nyugalom, mindenki, aki kellőképp mazochista, és szívesen tölti az idejét a szabadban ebben a fülledt, párás időben  (bár ezt sosem tudtam megérteni – miért jó az, ha az ember szinte nem kap levegőt, ennyi erővel fojtogathatná is magát…), az valahol kint sétálgat a Parkban, vagy a fűzfa alatt üldögél, esetleg a könyvtárban magol valamit, készülve a közelgő vizsgákra. Igen, nekem is tanulnom kellene…
Na, ez az, amihez se kedvem, se lelki erőm nincs.
Inkább a klubhelyiségben pihengetünk. Pont kellemes az idő, talán annak köszönhetően, hogy a föld alatt, a pincében található a Mardekár hálókörlete, nem messze a Bájitaltan teremtől. A kanapén ülök, Malfoy az ölembe hajtva fejét relaxál, miközben én selymes, szőke tincseit forgatom az ujjaim között, cirógatom az arcát, a mellkasát, birizgálom a finom anyagból készült ingjének gombjait, ujját (imádom piszkálni), és csak hallgatok. Hallgatom a csendet. Nem gondolkozom semmin, elmémet teljesen kiürítem, így már-már majdhogynem tökéletesnek érzem a pillanatot.
De megszólal.
Rosszallóan nézek rá hirtelen, bár biztos, hogy nem látta, mivel csak egy másodpercre vontam össze a szemöldökömet, amiért kirántott a semmiről való gondolkozásomból, pedig annyira jól elvoltam.
A Lump Klubról kérdez.
Tényleg, az is ma van…
Miért, miért pont ma?
Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Sosem szerettem. Sok unalmas, idióta ember, fárasztó beszélgetések, erőltetett mosolyok, és megjátszott jókedv – feltéve, ha el akarjuk kerülni a kérdezősködést arról, hogy mi is életünk legnagyobb problémája. Nem vágyom oda, már csak a társaság miatt sem.
Mondjuk Malfoynak örülök. Mármint annak, hogy ott lesz. Legalább unatkozni nem fogok. Ez már egyszer biztos.
Lassan válaszolgatok a kérdéseire, majd mikor befejeztük a diskurzust, óvatosan a mardekáros fiúhoz bújok, miközben szótlanul simogatom tovább a fejét…

Csontjaim hangosan ropognak, ahogy felállok. Teljesen elzsibbadtam, fáj a karom, a nyakam, a hátam. Körözök néhányat a fejemmel, megigazítom a szétálló hajamat, majd Malfoyra nézek. Készülődik, így én is elindulok a szobám felé.
Már előre kigondoltam, mit fogok viselni ezen az estén. Egyszerű, rövid, nem sokat takaró hófehér ruhát veszek a kezembe, melynek elejét apró, ezüstös kis díszítések egészítik ki, hozzá egy hasonló, fehér magassarkút emelek ki a ládámból, az ezüst csatton megcsillan a fény. Villámgyors fürdés után egy óriási, fekete törölközőbe csavarva, mennyein illatozva lépek a ruhámhoz (http://frpgs.co.cc/images/l864rlabwh3mz7kbzt2n.jpg), majd óvatosan felveszem. A tükör elé lépve egy pillanatra elcsodálkozom – ez a ruha tényleg ennyire rövid?
Körbefordulok párszor, végigsimítok az oldalamon, eligazítva ezzel a selymes anyagot, majd az ágyamra ülök, hogy felvegyem a cipőmet, és ismét a tükörhöz sétálok. Kifésülöm a sötétbarna hajzuhatagot, mely most lágyan omlik a vállamra, majd lazán előre húzok néhány tincset, így az különleges kontrasztot állít a ruhámmal.
Az éjjeliszekrényemhez lépve magamhoz veszem a fekete szemhéjpúdert, a fekete szempillaspirált, illetve a vérvörös rúzsomat, hogy az megvadítsa egy kicsit az amúgy igencsak szelídnek tűnő kinézetemet.
Még egyszer utoljára végignézek magamon, egy kevés parfümöt fújok magamra, és elindulok a klubhelyiség felé, ahol már várnak rám, ha minden igaz.
Halkan sétálok mellette a lépcsőn, a kastélyban még mindig csend uralkodik, csak cipőm kopogása visszhangzik az épületben. Olykor-olykor Malfoyra pillantok, furcsán viselkedik, a szokottnál is furcsábban.
A fürdő felé veszi az irányt, én pedig már majdnem, szólok neki, hogy a másik irányba kellene mennünk, de hirtelen ráébredek – valami baj van.
Egy pillanatig sem habozok, utána megyek, hogy segítsek neki, bármi is a gond. Az izzó Jegyre jeget varázsolok, azzal hűtöm egy ideig a karját, majd elengedem, nem sokkal később pedig folytatjuk utunkat a Klub helyszíne felé.
Mikor belépünk a terembe, már rengeteg ember várja a kis esti ”szeánszunk” kezdetét. Magabiztos léptekkel indulok el az ovális asztal körül, a nevemet keresve. Mikor megtalálom, a két mellettem lévő kártyára pillantok. Egyik oldalamon Malfoy ül, másikon pedig az egyik Graham-lány… Nadalia. Remek.
Egy biccentés kíséretében ülök le a székre, megköszönve ezzel Malfoy udvariasságát, aztán várunk. Nem is tudom igazán, hogy mire.

Egy nappal az események előtt

Szokásomhoz híven megint tovább maradtam a próbateremben, mint a többiek. Utolsó előttiként James és Giles mentek el. Én még maradni akartam egy kicsit gyakorolni a zongorán, illetve egy kicsit kikapcsolni. A zene mindigis jót tett a lelkemnek, feldobta a hangulatom, ha a padlón volt; ha pedig épp pörögtem, akkor pedig kitombolhattam magam egy kicsit. Ujjaim finoman érintették a billentyűket, mintha attól félnék, egy erősebb ütés hatására megrepednének, és netalán eltörnének, mint egy antik, értékes tükör, amit a nagyi oly féltve őriz évek óta.
Az akkordok egyre sürgetőbben, ütemesebben szálltak a terem csöndjében. Nem gondoltam semmire, hagytam a zene vezesse minden érzésemet.
Három számot játszottam el, majd lecsuktam a zongora tetejét, megsimogattam, mint egy hűséges barátot, majd kiléptem az együttes próbaterméből. A folyosón meglepő módon hatalmas csend uralkodott, csak az én lépteim visszhangoztak. A klubhelyiség felé vettem az irányt egy sóhaj kíséretében.
Gondolataimba merülve ballagtam, azonban ekkor valami...vagy inkább valaki belém szaladt. Körbepillantottam, és egy elsőéves háztársat pillantottam meg a földön.
- Hé, kiskomám, minden rendben van? - pillantottam a fiatal fiúra, aki megszeppenve pislogott rám. Kinyújtattam neki a kezem, hogy felsegítsem, amit ő félénken el is fogadott. - Minden rendben van? Legközelebb kicsit óvatosan közlekedj, mert nem lett volna szerencsés, ha mondjuk egy mardekárosba futsz bele hasonló módon.
Na ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, mert erre még jobban megijedt. Fene abba a nagy számba, néha oda kellene figyelnem, kinek, mit és mikor mondok. Jelen esetben botor ötlet volt az előbbi kijelentésem. Beletúrtam a hajamba, majd ismét a fiúra néztem, akinél egy levél volt. Hmm...ez eddig fel sem tűnt nekem.
- Ezt Lumpsluck professzor küldi...kérte, adjam át neked...de elfelejtettem időben kézbesíteni... - sütötte le a szemeit.
Átvettem tőle a borítékot, amire cikornyás kézírással volt a nevem biggyesztve. Vajon mit akarhat tőlem a prof? Kicsit dilisnek tartottam, de ettől függetlenül bajom nem volt vele. Kivettem a levelet és elkezdtem olvasni. Szóval egy összejövetelre invitál meg...a Lump-klub ismét feltámad. Fantasztikus. Bowen ejtett róla egy-két szót, ő is volt egy-kettőn annak idején, de nem igazán élvezte, így a prof elég hamar belátta, keresztapámnak nem igazán van keresni valója ezeken a kis partikon. Anyámat viszont állítólag kedvelte, és ő állandó tagja volt Lump körének.
Megnyugtattam háztársamat, hogy semmi baj nem történt, hisz a meghívás másnapra szólt. Átkaroltam a vállánál fogva, s kellemesen beszélgetve indultunk meg közös klubhelyiségünk felé.
Belépve a szokásos kellemes nyüzsgés fogadott minket, aminek most kimondottan örültem. Hagytam, hogy újdonsült elsős pajtásom a barátaihoz szaladjon és elmesélje az élményeit, én pedig Gileshoz indultam, aki éppen egy levelet olvasgatott. Lehuppantam mellé, majd vizsgálgatni kezdtem az arcát.
- Lumpsluck meghívott a klubjába. - fordult felém a srác fintorogva.
- Engem is...és ahogy látom, Harryt és Hermionét is. - tűnt fel két évfolyamtársunk, akik hozzánk hasonlóan egy levelet szorongattak a kezükben. - De ahogy kivettem, neked nem nagyon van kedved hozzá.
- Tudod, hogy nem az én stílusom...elegáns cuccban feszíteni és bájologni olyan emberekkel, akiktől a hideg kiráz. - húzta el a száját, majd ledobta a papírt az előttünk lévő asztalra.
- Én mindenesetre elmegyek, szerintem jó móka lesz. - vigyorogtam pimasz módon.
- Nem vagyunk összenőve, oda mész, ahova akarsz. - válaszolta, majd rám emelte a tekintetét. - Te nő...te tervezel valamit. - vigyorgott vissza rám.
- Én? - játszottam az ártatlant. - Én sose tervezek semmit. Az események alakulnak mindig úgy, hogy úgy tűnjön, terveztem valamit. - dőltem hátra elégedetten.

Az összejövetel napja

Elég sokáig válogattam a ruháim között, az ilyennel mindig elhúzom az időt. Nem igazán tudtam, miben jelenjek meg. Nem akartam se túl, se alulöltözni a társaságot, így „hatalmas” dilemmába kerültem. Végül nagy nehezen egy hófehér, vékonypántos, apró gyöngyökkel tarkított hófehér ruha mellett döntöttem. Hajamat kiegyenesítettem, középen összefogtam, a végeit pedig enyhén begöndörítettem. Egy laza smink és már készen is voltam. Belebújtam a cipőmbe, majd elindultam lefele. Harryt és Hermionét nem láttam, szóval vagy a teremben vannak már, vagy hozzám hasonlóan ők is késni fognak valamennyit.
Giles a kandalló előtt olvasgatott valamit, de mikor meghallotta a lépteimet, letette a könyvet a kezéből és rám szegezte a pillantását. Zavarba jöttem ettől a nézéstől és elpirultam.
- Ezzel a hűvös eleganciával elmehetnél mardekárosnak. - jegyezte meg viccesen, de szemei ámulatot tükröztek.
- Na kössz, ezek szerint csak egy zöld nézhet ki így? - tettem csípőre tréfásan a kezem, majd elnevettem magam. - Biztos nem jössz akkor? - kérdeztem utoljára. Úgyis tudtam a válaszát, meg hogy nem lehet erőltetni nála semmit, de hátha meggondolta magát.
- Biztos nem megyek. - állt fel és hozzám sétált. - De te érezd jól magad. Rúgd szét a mardekárosok seggét. - vigyorgott rám, majd átkarolta a derekam.
- Ismersz, milyen vagyok. - somolyogtam, majd kisimítottam egy tincset az arcából.
- Nem, nem igazán. - rázta a fejét. - Milyen is vagy? - vonta fel a szemöldökét.
- Szeretnéd, hogy megmutassam? - húztam közelebb magamhoz.
- Ezen még gondolkoznom kell... - vágott töprengő arcot, majd hosszan megcsókolt.
- Úgy utálom, mikor ilyen vagy... - suttogtam neki, mikor az ajkaink elváltak.
- Tudom. - vigyorgott rám. - Majom.
- Te megy egy idióta tök vagy. - adtam egy gyors puszit a szájára. - Megyek, mert elkések. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Mint mindig... - ejtett meg egy utolsó szurkálódást, amire én csak legyintettem egyet, és kiléptem a klubhelyiségből.
A folyosókon visszhangot vert magassarkúm koppanása. Igyekeztem megszaporázni a lépteimet, majd mikor az ajtóhoz értem, vettem egy mély levegőt. Álldogáltam egy kicsit, hogy ne tűnjön úgy, mintha olyan nagyon siettem volna, és benyitottam a terembe.
Hanyag eleganciával léptem be, nem zavartatva magam, hogy kicsivel a megbeszélt időpont után érkeztem. De szerencsémre a prof még nem volt itt. Gyorsan körbepillantottam, és magamban megjegyeztem, elég vegyes társaság gyűlt össze. Sőt, nagyon vegyes társaság. Lassú léptekkel indultam meg az asztal felé, fél szemmel már a kártyákat sasolva, vajon hova is kell ülnöm. Véleményem szerint kicsit túl sok mardekáros volt jelen. Úgy látszik, most a zöldikék a kedvencek. Tekintetem egy másodpercre összeakadt Malfoy-éval. Na igen, szeretjük egymás életét megkeseríteni, még a leglehetetlenebb pillanatokban is. Jamesnek mosolyogva köszöntem, majd helyet foglaltam Norkys mellett, aki eggyel felettem járt. A mellettem lévő szék üres maradt, mivel Giles nem jött el, így a másik szomszédom Viki lett, akinek szintén kedvesen köszöntem. Körbejárattam pillantásomat a társaságon, majd elvettem Giles névkártyáját, amin a teljes neve díszelgett és azt nézegettem.
Nagyon kíváncsi leszek, vajon mi fog kisülni ebből az estéből. Azt már sejtettem, hogy unatkozni semmiképpen sem fogok. Egy pillanatig sem.