Roxfort RPG

A déli szárny folyosói...

Egyszerűen nem tudom hogy mi a fészkes fene ütött belém! Így bánni egy csajjal?! Még azt a hülye mardekárost sem fogtam le amikor baszlatta Csinit! Pedig ő igazán megérdemelt volna egy-két atyai pofont. De… Érjek a fakó bőrhöz, s nézzek bele újra azokba a villámló kék íriszekbe? A hideg is kirázott attól a nőtől. Pedig egy jó darabig még egy iskolába fogunk járni. Erre meg itt volt ő, esetlen kis babaként a kezeimben, védelmezve a cigit mintha valami kegyeleti tárgy lenne. Most mit mondhattam volna erre? Valahol tényleg ostoba voltam hogy ennyire felzaklatott a dolog. A másik része meg… Nem akartam hogy azt élje át mint én. Mert valahol pont olyan volt mint én. Kívülálló és mégis… em tudtam megfogalmazni s nem is akartam. Nem azért mert az idő gyorsan futott hanem mert lassan túl kínossá vált ez az állapot. Ő ne akart rajongó lenni. Valami más…? Egyelőre ezt nem tudta volna elképzelni.

Azonban őt is meglepte az a mozdulatsor, az őszinteség mely aztán a lány ajkait elhagyta. Tényleg egyformák voltak. Csinit is, bár leginkább Emilyre fogta a dolgot, azért akarta minden áron maga mellett tartani mert emlékeztette őt a családra. A régi életre és arra a csillogásra mely még gyermekkorában volt az apja szemiben. Mostmár csak az a tartás, s távolság mely átszelte apa s fia kapcsolatát.

- Yo… - nem tudtam mit mondani. Ott voltak az agyamban a vigasztaló szavak, melyek ki tudja miként kerültek oda, de… A kimondásuk már egy másik kérdés volt. Felfedni a gondolataimat mások előtt? A mély érzéseket melyek csak a sajátjaim voltak? Láttam rajta, azt akartam látni hogy nem csak viccel s nem színészkedik velem. S bár rettegtem az újabb csalódástól mégis a szabad kezem az arcára siklott ahogy halkan megszólaltam.

- Nem kéne így lennie. – ez volt a tökéletes reakció. Reméltem nem fedezi fel benne a halk bizonytalanságot, hisz saját érzelmeimmel sem voltam tisztában a véla gének árnyékában. Csak tudtára adtam, nagyon csak utalgatva rá, hogy mást érdemelne. A végén hogy mit hoz ki belőle… Az már rég csak az ő dolga volt. De nem akartam így itt hagyni.

- Na gyere… - eresztettem el az arcát, még mielőtt valami nyápic francia ficsúrnak képzel, s felállva, magammal húzva őt is, engedtem el rögtön a kezeit. Azért némi távolságot akartam magunk közt tartani. Kezeimet zsebre dugva, oldalra nézve, konstatálva hogy még nincs is olyan később, biccentettem fejemmel a folyosó további részére ahol egy érdekes kis tanterem bújt meg. Melyet csak egy éve fedeztem fel. Oh, nem, nem nagy szám az egész. Csak egy régi leszanált rúnatan tanterem ahol esténként a falakon lévő rúnák úgy világítanak s mozognak mint a szentjánosbogarak. Megnyugtató. Nagyapáék halászfalujára emlékeztet. Valahogy megnyugtat az egész. Persze ez NEM randi. Vagy ilyesmi. Mert én nem csorgatom utána a nyálam. Jó, szép, nagyszájú és szexi. De ez nem jelenti azt hogy tetszik is. Nem, nem. Csak nincs mit csinálnom. Jó megszokásból, vagy csak mert imádtam amikor fennhangon elégedetlenkedik, hajolt le, s hirtelen a vállamra kapva, a régi iskola segítségével, indultam meg öles léptekkel a tanterem irányába.     

Nem néztem rá, mert nem akartam, hogy a szemeimből kiolvasva mindent megtudjon. Már így is épp eléggé elhagytam magam, s mutattam magam gyengének. Pedig ez nem én voltam csak… amióta erre az átkos helyre érkeztem, megtört bennem valami. Annyi új, súlyos dolog szakadt a vállamra, hogy időm sincs felfogni, még is minden percét át kell élnem. S alig hogy kilábaltam az egyik fellángolásomból, melyből nem történt más, csak hogy jól pofára estem, már megint készültem beleesni. Már megint egy olyan valakihez kezdtem el vonzódni, aki a múltban él, egy reménytelen szerelem járja át a mindennapjait, én pedig… nevetségesen kevés vagyok, hogy ebből kirángassam.

Megint elhatároztam volna, hogy távol tartom magam tőle? Azok után amit az a csaj a fülembe sutyorgott. Rosszindulatú mondatok, melyekben talán volt némi igazság is. De képtelen lettem volna rá, hiszen útjaink, valamilyen csoda folytán mindig keresztezték egymást, most, hogy a nevem kiejtette… nem segített az elhatározásomban, hogy most már pedig felállok, és kimegyek innen. Nem emeltem fel a fejem, még akkor sem, amikor vigasztaló szavakat mondott, halkan, nem olyan durva módon, mint amilyenben általában a beszélgetéseink folytak. Lehunytam a szemem, majd vettem egy mély levegőt.  Meglepve tapasztaltam, hogy keze, arcomra kúszik. Összerezzentem kissé, önkéntelenül, hiszen nem… nem zavart az érintése, csak olyan… váratlan volt. Nem mondtam semmit, mert féltem, hogy a mondat közepére ismét elcsuklik a hangom, s talán pár könny is megtalálja a kivezető utat. Nem, évek óta nem sírtam, milyen dolog lenne… pont most összetörni? Már épp emeltem volna a kezem, hogy finoman az övére helyezzem, de ekkor megtört a varázs.

Éppen csak egy pillanatnyi időm volt, hogy megfogjam az övtáskámat, a másik kezemet megragadva húzott fel, s mire kettőt pisloghattam volna, ismét két lábon álltam. Pár mozdulattal söpörtem le a koszt fekete nadrágomról, majd ráztam meg kissé a fejem. Mintha ezzel minden kellemetlen dolgot, gondolatot távozásra ítélhettem volna.
- Hova? – Kérdeztem értetlenül, ahogy a derekamra csatoltam a táskám, s pillantottam a folyosó azon részére, amely felé a fejével bökött. Összeráncoltam a szemöldököm, majd fontam, össze a karjaim magam előtt.
- RYAN! – Kiáltottam el magam, amikor már megint a vállára kapott, minden előzetes bejelentés nélkül. – Még is… nem vagyok egy krumpliszsák, amit kedvedre cipelhetsz! – Hisztiztem, miközben vergődtem, mint valami partra vetett hal. Fogalmam sincs, ezt megint miért érdemeltem ki. Ökölbeszorított kezemmel ütöttem a hátát, persze teljesen feleslegesen, hiszen amúgy sem voltam képes túl erőset ütni.
- Azt hittem, büntetésből a tértedre ültetsz, és elfenekelsz, most még is olyan érzésem van, hogy a kínzó kamrádba cipelsz. – Magyaráztam, miközben abbahagytam a vergődést, és egy beletörődő sóhajjal támasztottam meg a könyököm, majd a kezembe ejtettem a vállam, a másikkal, pedig szórakozottan köröztem a hátán. Jó érzés töltött el, hogy még ha ilyen módon is, de testközelbe kerültem hozzá. Csak azt azért szerettem volna tudni, hogy merre is tartunk.
- Édes Istenem, miért büntetsz? – Motyogtam franciául, miközben a plafonra pillantottam, s vártam, mi sül ki ebből az egészből.

- Majd meglátod. – szólaltam meg, s fel sem véve az ütögetést, amit igazán nem éreztem meg, szabad kezemmel a pálcámért nyúltam. Minekután Yo a vállamon volt, s így egy kézzel is megtudtam tartani, a másik kezemmel tarthattam a könnyed tárgyat. Nem mintha nagy varázslatokat szerettem volna elvégezni vele. Csupán pár… Egyszerűt.

Mg mielőtt McGalagony a pártfogásába vett volna az volt a kedvenc hobbim hogy szórakoztassam Fricset. Nos, mindenki másnak is, de nálam ez szinte már egy új hobbivá nőtte ki magát. Esténként kisurrantam, s ugyan nem zaklattam a macskát mert azokat szerettem, s Csinitől egyébként is félt az a dög, hát a folyosókon grasszáltam. Nem, nem, akkor még nem fedeztem fel a termet. Csak egy nagyobb srác, asszem a Weasley gyerek rokona tanított meg egy jó kis trükköt. Huss meg pöcc, a megfelelő szó, s a folyosón az összes fáklya fénye elaludt. A tűz még ott lobogott bennük de láthatatlanul. Csupán pár óráig tartott a dolog de élvezet volt hallgatni az öreg üvöltését amikor hozzáért volna a végükhöz. Ráadásul nagyon érdekelt mit is reagált a lány a hirtelen beállt sötétségre. Talán azt reméltem volna a dologtól hogy hirtelen átkarolja a nyakam? Áh… Dehogy! Azt soha! Nem akartam hogy bárki is kövessen minket. Csak ennyi.

- Remélem nem félsz a sötétben. – megjegyzés nélkül persze nem is tudtam volna kommentálni a hirtelen beállt sötétséget. De már csak azért sem intettem a pálcámmal hogy gyúljék világosság. Bár ő is tudott volna fényt teremteni. Ráadásul már nem is voltunk messze. Szóval, már csak olyan jelzésértékűen ráütve a combja alsó részére, persze nem letapizva, csak azért hogy ne mocorogjon, léptem hirtelen oldalra. A híres, szűk bejáratú tanterem mely fölött mindenkinek elsiklik a tekintete. Olyan volt mint egy szertár, eredetileg én is csak elrejtőzni akartam benne. Ám ahogy a kezem a kilincsre siklott… De nem. Nem nosztalgiáztam. Betaszajtva az ajtót, kicsit lejjebb hajolva hogy Yo ne üsse be a fejét, raktam le a padlóra ahogy becsuktam az ajtót magam mögött. Éjszaka volt, a teremben teljes sötétség az egyetlen ablak végett, s a falak mentén… Megannyi kis bogárka, melyek nem is léteztek csak a varázslat mindent átszövő ereje. Megnyugtató volt.

- Nem nagy szám. Én szeretem. – léptem el mellette, a tarkómat vakargatva, ahogy felültem az egyik padra, s megtámaszkodtam az alkarjaimmal a lábaimon. Valahogy úgy éreztem hogy nekem is mesélni kéne. Azonban a lényeges dolgok, a múltam… Érdekelte volna?

- Nagyapáméknál… Pont ilyen este az ég. – néztem fel a plafonra, majd rá. Valamikor most kellett volna annak következnie hogy távozik.

>Olivia<

*Már megint viszket a talpa… Másnaposságtól kótyagos feje azonban kétségbeesetten tiltakozik mindenféle lehajlás ellen, vérnyomása mintegy vészjelzésként kezdi el forgatni a világot, egyre nagyobb sebességgel, egészen addig, míg már le kell ülnie. Fejét a hideg kőfalnak támasztja, és arra gondol, mégiscsak a klubhelyiségben kellett volna átvészelnie ezt a napot.
Soha többet nem iszik…
Már bele sem mer gondolni, hanyadszorra fogadja meg. Minden egyes átdorbézolt éjszaka után egy pár percig maga a földre szállott angyal, aztán a hányinger, a szédülés és az az átkozott fejfájás ismét maga alá gyűri, kedélye pedig ezzel együtt ismét a mélybe zuhan.
Pont, mint most.
Rosszkedvűen túr bele a már amúgy is kissé csapzott hajába, közben másik keze ösztönösen a zsebe felé vándorol – cigit keres. Remegő kezekkel húz elő egy szálat, pálcája segítségével meggyújtva, majd pár percig mohón szipákol. A füst végre kissé magához téríti, ujjait fésűként használva rendbehozza fekete tincseit, az elöl lévőket éjkék szemébe húzkodja, és lassan, kinyújtja a lábát.
Bár ne tette volna.
Későn veszi észre a közeledő léptek gazdáját, s épphogy félrehúzza lábszárait, ám a hirtelen mozdulat felkavarja a gyomrát, s oldalra hajolva a folyosó kövére üríti annak tartalmát. Egy pár másodpercig csak liheg… Az undorító folyadékban észreveszi a cigicsikket, ettől kishíján újra kidobja a taccsot, ám végül mégis feltekint a fölötte állóra, aki bizonyára őt nézi. Idegesíti, hogy őt, a „mindig tökéletes úrfit” ilyen állapotban látják, ingerült hangon fel is kiált, nem fogja magát vissza túlságosan, hiszen az illetőn látszik, hogy még nem sok ideje tapossa a Roxfort utait.*

-Ne bámulj!! Inkább hozz valamit inni…

*Szándékosan nem kér segítséget. A csicskáztatás valahogy sokkal elfogadhatóbb számára, mert bizony még ilyen alantas állapotban sem tud szabadulni a származásától…*

// Martian //

Már késő van, és talán nem is lenne szabad itt lennem. De muszáj volt még beszaladnom a könyvtárba mert… mert… mert csak. Kellett valami, ami elfeledteti a gondolataimat. És egy könyv tökéletes. Pont azért hogy ne gondoljak Őrá. Mert folyton ezt teszem. Ha anyu ezt tudná! Bella nem épp az ilyenek híve… biztosan kinyírna. Hogy az ő nevelt lánya egy Malfoyt ajnározzon reggel este… vele álmodjon, vele ábrándozzon, vele találkozgasson. Na nem. Főleg azok után nem, amit Lucius csinált. De én tudom, egyszerűen tudom, Draco más mint a többiek. Mindenkitől különb. És nekem csak Ő számít, akárhogy is legyen.
Észre sem veszem hogy valaki majdnem kibuktat. Ez nem vall rám. Ám fél szemmel mégis feltűnik az árny. Ösztönösen megállok, hogy röhögjek egyet egy idétlen évfolyamtársamon… de csalódnom kell. Idősebb srác fetreng a földön, már végzős lehet vagy nemsok kell hogy örökre itt hagyja a Roxfortot. Áááá elnézve a mai estét se éli túl. Megrovóan nézek rá miközben okád egyet. Guszta. Rosszallóan ciccegek, hogy magamra vonja a figyelmét. Méghogy a nagyok mutatnak példát nekünk. Röhejes! Nem épp én fekszem holtrészegem a földön. Meg se fordul a fejembe hogy segítséget hívjak. Ő kereste a bajt magának, fizessen meg érte, parkoljon el ha úgy tetszik. A másik nem vesz észre eleinte. Leköti a cigije. Aztán mégis felpillant. Olálá. És rögtön jön is, hozz ezt, hozz azt. Álmodban te rakás sárkánytrágya.
- Nem. – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangom. Tipikus Lestrange. – Menj és szolgáld ki magad. Majd ha látok egy tanárt vagy Prefit szólok nekik. Gondolom a konyhát meg tudod merre van… vagy a mosdót. Találd fel magad.
Köpöm a szavakat a srác képébe és elindulok. Szívből remélem, se tanárral se prefektussal nem találkozom, mert nem lenne jó se nekem, aki takarodó után van kint sem neki, aki ilyen állapotban van. Hát igen. Sietősen lépkedem. Hóborccal se kéne összefutni… se Norissal. Friccsel meg főképp ne. A fenébe mennyi veszély van ebben a kastélyban. Eddig fel sem tűnt…eddig.

*Ahh..hát nem elég, hogy kicsi, még rendesen le is néz. Na ezt már nem. A megalázás berobban a fejébe tudatosul benne, s ez már elég lendületet ad ahhoz, hogy összeszedje magát. Pálcát elő, öltözéket, külsőt rendbehoz, kellemetlen aromát szagtalanít - s máris készen van. Lábai végre engedelmeskednek neki, és habár még kissé remegnek, arra már alkalmasak, hogy a kislány után eredjen. Próbaképpen megköszörüli a torkát, és mivel nem érez különösebb fájdalmat, az előtte lépkedő után kiált.*

-Hé pöttömke!

*A hangján még mindig érződik egy kis lenézés, ám ha a lány megáll, akkor közelebb érve észreveszi rajta a zöld címert, s így már mindjárt másként fest a dolog. Ha a lány nem fordul meg, alaposan végigméri, ha megfordul, akkor is ((:P)), s mivel egész csinos jószágnak tűnik, stílust vált.*

-Ne félj, nem vagyok részeg...már egyáltalán nem. És ne mondd, hogy te még soha nem voltál ilyen állapotban..

*Tincseit egy fújással elűzi a szemeibl, s most rezzenéstelen tekintetével próbálja megbocsátásra bírni a lányt. Nem, az engesztelő szavakat nem mondja ki, arra nem képes, még a másoknak talán oly egyszerűnek tűnő szituációkban sem, mint például most. Inkább csak nézi a lányt, annak szabályos, és még talán lágynak is nevezhető arcvonásait, és arra gondol, jobb lesz elfelejteni a kérdést, amellyel a lány kora felől akart érdeklődni. Kezét szép lassan felemeli, de nem a bemutatkozás céljából, az még ráér, ujjait a lány felkarjára fonja, majd halkan, mélyről jövő hangon így szól:*

-Nincs szükségem tanárokra, vagy prefikre.. És gondolom, neked sem.

*Az ötlet hirtelen jön, és még át sem gondolta igazán, de már fordul, s már érzi a mellkasára telepedő sötétséget, amelyet egy lány közelsége okoz minden férfinak, a lányt felkapja a karjaiba, viszi, viszi, és nemsokára már egy sötétebb, nyugodtabb helyen vannak, csak ők ketten...
Kissé talán zavartan néz rá újra a lányra, ám hamar visszatér az önbizalma, és egy sznob zakóigazgatós mozdulat után újra önmaga. A lányra pillant, rámosolyog.*

-És most hová??

//Remélem, Olynak van annyi vér a pucájában, hogy nem küld el a p*csába :D//

[Davis]



* Péntek van, késő este. A griffendél hálóiban, lassan mindenki nyugovóra tért. Ő még éberen ült az ágyán, fejében megannyi gondolat cikázott... meg annyi érzés... Félelemmel terhes vágy, s vággyal súlyozott félelem... Az elmúlt napok eseményei jártak a fejében és Ő... csak Ő. Egyelőre nem értett sokat... de majd később.
Majd minden világos lesz.
Rendben lesz.
Érteni fog mindent.
Megnyugszik.

Felemelte a fejét a sötét szobában, hisz eddig csak saját kezét nézegette. Azt a kezet, amelyiket ő fogott utoljára. Még az előtt. Szétnézett, hallgatózott, majd lassan felállt, magára öltötte utazó talárját, s kilopakodott a szobából.

Leosont a klubhelyiségbe, szerencsére ott sem talált senkit, majd tovább lopakodott, ki a Kövér Dáma portréján keresztül, ki a helyiségből. A folyosókon teljes sötétség uralkodott. Sehol nem volt egyetlen megbűvölt gyertya, egyetlen olajmécses nem ragyogott a falakon. Sue lassan előszedte a pálcáját.*

- Lumos. - suttogta, mire a pálca hegyén apró fény jelent meg, ezzel világítva az éjszaka kóborlónak.

*Lassan elindult a lépcsőn lefelé, majd annak alján balra fordult, s itt egyenesen folytatta útját, az egyik folyosón. Jött egy bal kanyar, majd még egy, s egy újabb lépcső, amin lesétált. Ismételten egy folyosóra jutott. Ezen, ha végig megy, akkor már majdnem ott van, ahol megbeszélték a találkozót Joshhal.

Lassan elindult előre, majd neszt hallott. Megállt, fülelt. A pálca lángját azonnal eltüntette, s a falhoz húzódott. Szerencsére, itt nem voltak lovagi páncélok, vagy egyéb, másmilyen szobrok, mert biztos, hogy leborította volna az egyiket nagy igyekezetében.
Meglapult a falnál és várt. Hallgatózott, s minden zajt, neszt, megpróbált felfogni, azonosítani. Lépéseket hallott, még elég messziről, de lépések voltak. Határozott, erős lépések.
Olyan valaki közeledtét jelezték, akit nem érdekel, hogy este van, nem érdekel, hogy nem lehet járkálni a folyosókon, lényegében nem érdekel semmi.

Sue aggódott kicsit, hogy vajon ki az, aki ilyen későn, ilyen nem törődöm mód közlekedik a folyosón, ráadásul teljes sötétségben. Kis idő elteltével a lépések elhalkultak, s elhallgattak. Sue még állt egy kicsit a falnál, majd úgy döntött, hogy ítélet napig is állhatna itt, hisz aki jött, az már rég messze jár, sőt, lehet, hogy az igazak álmát alussza valahol.
Ellökte magát a faltól, majd lassú, óvatos léptekkel megindult előre, arra, amerre a helyes irányt sejtette. Ezek után, már nem mert pálcát gyújtani. Veszélyes lett volna. Nem akart lebukni, most nem.

Óvatosan lépkedett, nem akart semminek nekimenni, semmit leborítani. Mintha egy óriási porcelánboltban lavírozna a törékeny dolgok között, amik alig pár cm-re találhatóak tőle. Majd újabb neszt halott, ezúttal a háta mögül, s elég közelről. A lány erre fel úgy döntött lépteit sietősebbre fogja, s majd hogy nem futva indult a megbeszélt helyre.

Ez lett a veszte. Sietett, rohant. Majd a következő pillanatban, mintha csak egy gumifalról pattant volna vissza, úgy taszította hátra valami. Olyan erővel, hogy rögtön a földön landolt, oly hirtelen, hogy még a fejét is beverte. Pillanatok alatt reagált, fektében gyorsan két kezére támaszkodott, majd felült, pálcáját előre szegezte, s várt.
Igazából nem mert semmit tenni, mert nem tudta kivel-mivel hozta össze a „jó szerencse”. A másik valami, vagy valaki is földre kerülhetett, mert tompa puffanás, s szitok eső volt, ami az ütközést – mert hogy mostanra világossá vált a lány számára, hogy összeütközött valakivel – követte.

Lassan összeszedte minden bátorságát, s elsuttogott egy Lumost. Fény gyulladt a pálca végén, ezzel megvilágítva a vele szemközt, szintén földön helyet foglaló egyént. Na, ekkor már jobban örült volna a lány, ha ezt a lépést nem teszi meg. Így ugyan is láthatóvá vált számára, hogy kis is volt az, kivel egymásba szaladtak.
A fiú – mert hogy fiú volt az illető – nem volt elég, hogy ötödéves volt, mardekáros, prefektus, de még Davis Perry névre is hallgatott. Nem egy, nem két történetet hallott a négy éve alatt a lány arról, hogy a  srác, már olyan apróságért is átkozott, hogy ha valaki véletlenül egy kicsit nekiment a folyosón.

Erre fel, különösebbnél különösebb, és kegyetlenebbnél kegyetlenebb megoldások jutottak a fiatal negyedéves eszébe, hogy vajon egy ilyen – ráadásul éjszakai – ütközés, milyen következményeket von maga után számára. Remélte, hogy átkok, és pontlevonás nélkül megúszhatja ezt az ékszakai kis kiruccanás.*

{ Keresztanyuuuu *-* }



Este, mi több, éjnek ideje…odakint a sötétség kavargó homálya már órákkal ezelőtt átvette a hatalmat, és kellemetlen hűvös szellőt hozott magával útitársaként. Vészjósló fellegek gyülekeztek a birtok felett, hirdetvén, hiába tavasz, a természet újjászületéséhez bizony kellenek a záporok. Biztosan nem tartózkodott az ódon falakon kívül senki, legalábbis az értelmesebbek biztosan nem, hacsak, különleges büntetőmunkát kellett végezniük…esetlegesen akadt olyan szerencsés, aki házának vezetőjétől kapott hivatalos irattal tudta igazolni, neki szabad azt, amit másoknak nem. A szürke, unalmas és kietlen folyosókon ebből fakadón legfeljebb az ügyeletes tanárok, vagy az egyes házakból kiemelt diákprefektusok mertek csak megfordulni íly kései órán. Ők is éppen ellenőrző céllal, hogy az arra jogosulatlanok már ne szaladgálhassanak fel-alá, keresvén magukra nézve, esetlegesen másokra hozva a bajt, és veszélyeket. Mert hiába iskola, azért a Roxfort gyomra tartogatott magában veszedelmeket…csak ezt sokan figyelmen kívül hagyták. Kényelmesebb volt abban a tudatban élni, hogy idebent nem érheti őket semmi.

Davis, ahogyan az már megszokott volt tőle, legalábbis mióta őt is Prefektussá választották évfolyamából, pontban este tíz órakor lépett ki a hálókörletéből, hogy megindulhasson az éjjeli útjára. Általánosságban nem szokott túlontúl sok időt odakint tölteni, legfeljebb egy, talán két órát. Eleddig jó pár diákot fogott már meg, és rémisztett el az éjszakai csellengéstől. Mondjuk, nem volt nehéz azzal a képpel, ami róla kialakult, köszönhetően a csendes pusmogásoknak, és mendemondáknak. Persze azok fele sem volt igaz, de ki volt ő, hogy gátat szabjon a rémtörténeteknek. Igen kevés emberrel volt beszélő viszonyban, és még kevesebbel ennél is közelebbiben…a még kevesebb jobbára kimerült egyetlen személyben. Ő volt az egyetlen aki igazán ismerte a Perry csemetét…a többiek csak a jeges, kemény felszínt láthatták, és karcolhatták.

A hálókörletek folyosójáról Klubhelységre nyíló, helyenként bizony korhadt ajtót a lehető leglassabban húzta be maga mögött, hogy az kellemetlen nyikorgó hangot hallatva tudassa az odalent tartózkodókkal, közeledik valaki. Ezen órában ez bizony nem sejtet túl sok jót. Midőn kilépett, a kőből faragott korlát mellé lépve állapodott meg, és helyezte balját annak rideg, és göröngyös felszínére. Jobbja a törzse mellett, a pálcát tartalmazó zseb magasságában volt, de nem mozdult. Hűvös kék szemeivel végigmérte az alatta húzódó helységet, kémlelvén, ki van olyan ebadta, hogy ilyenkor még nincs a hálójában. Jobb szemöldökét megemelve vette tudomásul, hogy bizony két fiú még odalent beszélgetett…vagy tanult…nehéz volt megállapítani, mert olykor meglehetősen bárgyú, míg máskor valamelyest értelmesebb ábrázat tarkította a palettát. A jobb most mozdult…a hasfalhoz kúszott, majd a mutatóujj az éjfekete talár alá nyúlva húzta annak szegélyét oldalra. Éppen csak annyira, hogy aztán a pálca útja szabaddá váljon. Hegyét a mellkasára szegvén mormolta el az igét alig hallhatóan, melyet követően titulusának címere felbukkant a varjúszín taláron. Maga mellé eresztvén a varázstárgyat indult meg lefelé, balja lassan kúszott a korláton, simítva annak felszínét. Természetesen a botor diákok amint meglátták, hogy egy Prefektus ólálkodik lefelé a lépcsőn, pakoltak, és már szedték is a sátorfájukat. Davis elállta az útjukat…nem szólalt meg, csupán jeges tekintetével fürkészte a két, nálánál fiatalabbat. Látszott a szemükben egyfajta félelemmel vegyes megvetés…de ez különösebben nem érdekelte…a hatásszünetet követően félreállva engedett utat a két aranyvérűnek…majd indult meg a folyosókra…



A Klubhelység elhagyását követően a fiatal Mardekáros nem csúsztatta vissza pálcáját nadrágjának oldalzsebébe. Egyrészt, amennyiben kellett úgy fényt tudott gyújtani annak hegyén, hogy lássa, ki az, aki ilyenkor még a folyosókat rója. Másodsorban pedig, noha nem preferált dolog, de az esetlegesen angolosan, mélyrepülésben távozók után átkot tud szórni, amellyel elfoghatja azt, azokat minden erőfeszítés nélkül. Mindösszesen egyetlen Lumos, melynek a fénye elegendő, hogy a soron következő Stupor már hátba kapja a menekülőt.

A vészjósló sötétség leplébe burkolózván, éjfekete talárjának köszönhetően beleolvadt környezetébe, mint a vadon félelmetes ragadozói. Sokan, Prefektustársai közül szerettek fénnyel gyújtott pálcavéggel járőrözni, mert úgy biztonságban érezték magukat…csupán egyetlen dolgot felejtettek el, azt, hogy ezzel önnön kilétüket fedték fel mindenki előtt. Davis mindig, és minden körülmények között sötétben tette meg mindennapos útját a folyosók rengetegében. Igaz, a szemének kellett bő öt, tíz perc, mire hozzászokott a derengő homályhoz, mégis…sokkal jobb volt a nesztelen éjszakában árnyként suhanni, hogy az űzött vad még véletlen se tudjon menekülési utat találni. Az, hogy lábbelijének talpa hangosan koppant egy-egy lépést követően, nem zavarta…idelent, a folyosók visszhangot vertek, és a tilosban járó jobbára azt sem tudta megállapítani, melyik irányból érkezik a nesz. Ennek megfelelően az úrias, határozott lépések kísérték mozgását ilyen helyzetekben is.

Valami motoszkált benne, mintha neszt hallott volna valahonnan, bár a helyet jómaga sem tudta pontosan beazonosítani a visszhangoknak, és a nesz gyengeségének köszönhetően. Így továbbhaladt, töretlen, mintha nem fülelt volna ki semmit a Merlinadta világon. Amikor elsuhant az egyik, kisebb szakaszon, hallotta, hogy valaki a fal mellé húzódva szöszmötöl, de nem szólalt meg…egyszerűen továbbsétált. Macska-egér játék…legalább ennyi élvezet kijusson már számára, ha éjszakájának egy részét éberen, és nem pedig pihenéssel kell töltenie. Elhaladva az áldozat mellett fordult le a folyosó végén, és indult meg az ugyanarra a folyosóra torkolló szakaszon…nyugalmas léptekkel…hiszen tudta…a szenvtelen, lógós diáktársa rémülten, és lassan fog közlekedni, hogy minél csendesebb lehessen.

Alig pár perc kellett csupán, mire visszaért a folyosószakasz elejére, amelynek a végében elfordult balra. Alig lépett ki, hangos koppanásokat hallott…és tudta, az illető közel van, és megriadt valamitől. Ideje már nem maradt megtámasztani magát…tompa lökést érzett a mellkasán…aztán megtántorodva lépett hátra egyet, és huppant a földre. Mélyet sóhajtott…nem elég, hogy az alkalmatlankodó tilosban jár, még fel is borítja.
- Merlin adja számodra, hogy diák vagy! Úgy esetlegesen van esélyed, hogy büntetőmunkára kerülj, és ne kezeim között leld veszted!
Szólalt meg olyan hűvös hangon, hogy szavai nyomán szinte érezhette a másik, ahogyan éles jégcsapok szegeződnek a torkának. Nem kezdett bele a feltápászkodásba…mert az elsodró felől erős fény gyúlt. Davis hunyorogva tekintett előre, de kéken villanó szemei sugallták, nincs legjobb hangulatában. Marcona, és meglehetősen komor tekintettel mérte végig a földön heverő lányt, miközben felkelt a jéghideg padlózatról. Attól nem tartott, hogy a másik megátkozza, éppen elég baj szakadt a nyakába ezzel a mutatvánnyal, hogy még tetézze azt egy Prefektus megtámadásával. 

Davis leeresztette karjait…szabad baljával megragadta a talár oldalát, majd előrehúzván szemlélte meg annak talajjal érintkezett részét…por…hatalmas nyirkos folt…elengedvén szegte előre ismét tekintetét, majd fúrta jégszín szemeit a másikéba.
- Hallgatlak!
Nem akarta cifrázni fenyegető szavakkal a történteket…felesleges lett volna. Felismerte a Griffendéles diákot…nem igazán érdekelte a ház…ha egy Mardekáros tarolta volna le a folyosón, valószínűsíthetően ugyanerre a bánásmódra számíthatott volna. Mindenesetre…egy aranyvérűnek kijárt a válaszadás az ítélethozatal előtt…

**Prefibácsi**  *-*



*Padló, pálca, fény, meglepetés, ijedség, adrenalin. Ezzel a hat szóval össze lehet foglalni Sue elmúlt másodperceit. Davis a földön ült és szitkozódott, s majd meg vakult a lány pálcájának fényétől, majd szép lassan feltápászkodott. Szeme villanásából kiolvashatta a lány, hogy sok jóra nem számíthat. Hogy még se essen bántódása a mardis látásának ezért a föld felé fordította a pálcát.
Davis felegyenesedett, megnézte a talárját, amin por és egy folt éktelenkedett, majd dühösen a lányra nézett. *

-  Hallgatlak. - mondta elég erélyesen a srác.

*Sue összerezzent egy pillanatra, majd erőt vett magán, hiszen még sem olyan fából faragták, hogy rögtön összecsinálja magát, csak mert egy kellemetlen találkozása van valakivel. Kelletlenül feltápászkodott, hogy azért, csak az a közel tíz cm különbség legyen kettőjük között.
Pálcáját továbbra is lefelé tartotta, de pont úgy, hogy ő is lássa a mardist, és a fiú is őt. Tekintetét ráemelte, s a szemébe nézett. Lássa csak, hogy a kezdeti ijedtsége már elmúlt, s nem egy kis beszari griffendéles, aki most sírva fog könyörögni, hogy ne vigye Piton elé, vagy esetleg ne vonjon le pontot a házától. Természetesen nem szerette volna, ha a Griffendél szegényebb lesz pár ponttal, azért mert ő nem tudott nyugton ülni a hálóban, vagy legalább a klubhelyiségben. Nem, neki kóborolnia kellett. Természetesen okkal tette, hiszen Joshhal találkozott volna. Persze nem mintha nem tehették volna ezt meg nappal is, de az udvaron történtek után... Sue jobbnak látta, ha nem mennek messzire a fiú házától. Pont ezért ment ő le a mardekár háza felé. S hogy miért pont éjszaka? Na igen, ez egy jó kérdés. Csupán azért, mert egész nap nem volt lehetőségük találkozni, s az után... nos látni akarta, hogy jól van e a fiú.*

-  Khm. - köszörülte meg a torkát, mert a kis affér miatt eléggé rekedtesnek tűnt a hangja, majd összeszedte magát s megpróbált teljes határozottságot tükrözni Davis felé. - Nos, ne haragudj, amiért neked mentem. - kezdte a lány. - Csak, tudod... Szóval... - kezdett bele a történetbe, de még maga sem tudta, hogy mit mondjon.

*Nézett a mardisra. Próbálta kiolvasni a tekintetéből, hogy mi is lenne a jobb megoldás, vagy is, hogy mit is mondjon. Ki találjon valami jó kis történetet? Hogy, mondjuk rosszul érezte magát és a gyengélkedőre indult? Vagy, egyik társa érezte magát rosszul és neki ment segítségért? Ne tán, most fejezte be a büntetőmunkáját és visszafelé tartott... na ez nem jó, mert a grifi tornya az ellenkező irányban volt. Vagy egyszerűen mondja el neki az igazat? Hogy egy mardekárossal akart találkozni. És most? Akkor majd megkérdezi, hogy miért nem nappal? És akkor mondja el neki az egészet? Hogy mi van a fiúval? Hogy félti és azért kelt útra éjnek évadján?
Nem, ez nem tartozik rá. Ez senkire nem tartozik. Akkor viszont semmilyen épkézláb dolgot nem tud mondani, amivel elkerülhetné a büntetést. Ha csak... ha csak... Nem, nem volt semmilyen ötlete. Semmi, amivel ki tudta volna vágni magát a szorult helyzetéből. De aztán, még is eszébe jutott valami, ha nem mondaná el a teljes igazságot? Neki is megmaradna a titka, Joshnak is és Davis is elégedett lehetne, s talán... talán még a büntetést is megúszná. Vagy csak szimplán oltsa el a pálcáját és fusson el? Végül is jó futó volt, s a Perry csemete, nem valószínű, hogy a retina égető fény után jól célozna a sötétben... Lehet ez a legjobb? Vajon??
Valószínűleg a srác egyre idegesebb lehetett, hisz Sue jó egy percig nem szólalt meg az előbb megkezdett mondatokon kívül. Aztán döntött, s hogy ne fokozza a dolgot ismét megszólalt.

Szóval, találkozóm volt valakivel, illetve van... és hozzá igyekeztem... Tisztába vagyok vele, hogy éjszaka nem lenne szabad a folyosón mászkálni, de nekem most kellett mennem. Most. - ez a mondat sajnos nagyon fennhéjázónak és erélyesnek sikeredett.
Nem ilyennek szánta, de már nem volt mit tenni. Megtörtént, kimondta. Sajnos túl sokáig járt az agya azon, hogy mit is mondjon... túl maga biztos lett.. túlontúl..*

-  Nem úgy értettem. - próbálta rendbe hozni a dolgot, de úgy tűnt, elvetette a sulykot... érdekes fény csillant a Perry sarj szemeiben.

*Itt befejezte a mondatot, s csak állt a másikkal szemben. Nézte, állta a másik tekintetét. Nem hátrált meg, nem nézett félre. Remélte, hogy ezzel rendbe hozhatja az előbb elrontottakat. Remélte, hogy nem súlyosbított a saját helyzetén... Remélte, hogy még is lakik egy kis emberség az ötödévesben... Remélte, remélte, remélte.*

// Martian //

Mozgolódás a hátam mögött és már tudom, a másik talpra kecmergett. Na nem mintha ez számomra ok lenne, hogy megálljak. Ó, nem nem nem. Sőt, csak még jobban megszaproázom a lépteim, nehogy utolérjen, na nem mintha tartanék tőle. Egyszerűen nincs senkire sem szükségem. De még mennyire nem. Ám a srác mégis jön, hallatszik, ahogy a folyosó visszaveri a lépteit. Teljesen elnyomja az én lábam által vert hangot.

Egy kéz a vállamon, és már ott is van a másik mellettem. Nem foglalkozom vele, mintha ott sem lenne mert így könnyebb, így jobb. Most lemegyek a klubhelységbe, kiosztom Mattet, megtépem Megan-t és jobb lesz a kedvem, könnyebben tudok aludni. Igen igen, igen…
Egy pillanat műve minden, szinte fel sem fogom, mi történik. Mintha a testem szivacsból vagy papírból lenne, mintha nem az enyém lenne, semmit sem tehetek vele. Az idegen ölbe kap én meg csak visítok és visítok és nem azért mert félek vagy mert elejt hanem mert váratlan az egész és fel sem fogtam mit művel.

Az artikulátlan üvöltésem maximum csak a másik tudja elcsitítani úgy, hogy befogja a kezével a számat, különben… különben az egész suli idesereglik. Na igen, igen.
Szalad velem a világ, elmosódik minden. Nem ájulok el, csak egyszerűen nem látom merre megyünk, mit csinálunk. Ám minden, ez is megszakad, s mikor talajt ér a lábam nem bírja el a súlyom. Összerogyok ott, ahol vagyok. Mindössze csak annyit teszek, hogy fázósan felhúzom a lábam a kezeimmel átölelem azt és szúrós szemmel nézem a másikat miközben mélyeket lélegezve próbálom legyűrni a fülemben dobogó vért és a vonatsebességgel zakatoló szívem.
Aztán később úgyis jön részemről a feketeleves, az ordíbálás a másikkal. Addig meg, mély levegő be és ki… be és ki… be és…

{ Sueeee *-* }

Mindösszesen egyetlen szó hangzott el a fenyegető mondatot követően, amely magába ölelt mindent, amit jelen helyzetben kellett. Ezt már csak az ötödéves Mardekáros jegesen kék szemeinek kontrasztja toldotta meg, valamint a folyosók egészén lapuló áldásos félhomály…ezt ugyan Susan megbontotta pálcájának hegyére varázsolt fényével, mégis, az egész hely, és helyzet igen nyomasztóvá válhatott számára. Legalábbis az összerezzenés erre engedett következtetni. Ez pedig a fiú malmára hajtotta a vizet, aki továbbra is csendesen, rezzenéstelen tekintettel meredt a még földön kucorgó rendbontó-, és szabályszegőre.

Hosszas pillanatok kellettek, mire a Griffendéles lány egyáltalán odáig eljutott, hogy fel kellene kelnie a nyirkos, és hűvös követről, melyekkel a folyosó padlózata volt kirakva. Talán ez idő alatt sikeresen összeszedett egy jó kis felfázást is, vagy valami mugli nyavalyát. De Davis-t ez nem igazán zavarta, nem volt indoka, és indíttatása sem arra, hogy segítsen az előtte heverészőnek. Elvégre, Őt lökték fel, nem pedig Ő a másikat. Midőn a lány feltápászkodott, látszott rajta, hogy sikerült megtalálnia önmagát, már nem az a riadt tekintet köszöntött vissza. Perry csendesen mérte végig az előtte álldogálót, kósza pillantást vetvén a pálcát tartó kézre is, mintegy felmérvén, a Griffes üdvöske vajon lesz-e olyan ostoba, hogy használja is azt. Abban a pillanatban vágta volna el az eleddig igencsak visszafogott diskurzust, és ösztökélte volna a fiút arra, hogy megcsillantsa azt, amiért a nyelvek suttogtak róla…azonban a varázstárgy a törzs mellett pihent, hegye pedig immáron a kövezet felé szúrt, nem pedig egyenesen a varjúszín talár mellkasára szőtt zöldszegélyes címer irányába. Ennek fényében a Davis kezében lévő, gondosan mívelt, matt szín fekete bodzapálca sem mozdult. Továbbra is a mutató, valamint középső ujj között időzött, laza tartásban. Igen, egy jól irányzott Capitulatus ige biztosan kiszakította volna az ujjak közül, azonban mire a lány mozdult volna, hogy megtegye…Davis nem folytatta a gondolatmenetet…nem szerette a „ha” kezdetű mondatokat…nem volt értelmük.

Percek óta tartó csend költözött vissza a folyosószakaszra, olyan nesztelenség, amely a nyugodalmas éjszaka hangulatát idézte. Sue számára természetesen ez cseppet sem lehetett az, elvégre egy Prefektus nyakon csípte, amint tilosban jár. A szótlanság két dologra engedett következtetni, tudta jól a fiú. Elsősorban, a Griffendéles hazudni fog, és azért van csendben, mert éppen egy történeten agyal, amely talán hihető, és eladható. A második, hogy az igazat szeretné mondani, de nem meri, mert azzal csak jobban bajba sodorhatja magát…esetleg mást is. Okkal kérdezhetné az ember, hogy Davis miből következtetett erre, a válasz pedig egyszerű, és a helyzetből fakad. Egy Griffendélest soha nem kísértene a sors, hogy a Mardekár házának környékén bóklásszon éjnek idején, hacsak arra igen nyomós oka van…egy másik fél. Az, hogy mi célból? Teljesen más lapra tartozott, és nem is érdekelte a fiút…csak az, ha kettőt, vagy többet is nyakon csíphet, miért érné be eggyel? Gondolatmenete közben lélekbemaró tekintettel figyelte a lányt, nem pislogott, nem szólalt meg…még csak meg sem mozdult. Egyesek ilyenkor már kiszaladtak a világból…Sue egyenlőre állta a sarat, és a tekintet súlyát…és érezvén, ez nem tarthat az örökkévalóságig, megszakította a csendet.

Apró torokköszörülés, árulkodó jel… a folytatás pedig önmagáért beszélt…újabb időhúzás jellegű mellébeszélés. A mogyoróbarna szempár egy pillanatra összefonódott a háborgó tengert idéző kékkel. Nem, Davis nem veszítette el a türelmét, de szemének villanásából érezni lehetetett, hogy ennyi várakoztatás után már csak az igazságot fogja elfogadni lehetséges válaszként…mert a hazugságot kiszűri. Amennyiben nem most, úgy később, annak pedig nagyobb súlya lesz, tekintve, soha nem szerette, ha megvezetik. A némaság pillanatait megszakítva érkezett a válasz, melynek regéje közben a Prefektus egyenesen a lány szemébe nézett, figyelvén minden apróságra. A szem…mindig elárulta, ha valaki hazudik.

Hallgatta, ahogyan a szavak egyre bújnak elő, és formálódnak mondatokká…úgy festett, Sue a valóságot tárta a fiú elé, remélvén, ezzel enyhítést érdemel egetverő baklövésére. A forma azonban, elmosta a tartalmat…fenkölt, szinte rendre utasító. Éppen csak annyi hiányzott, hogy szemrehányást tegyen a Mardekárosnak, amiért kérdőre merte vonni feladatából fakadóan. Perry szemei összeszűkültek a hallottakon, elvégre, nem számított arra, hogy dorgáló hangnemet fognak megütni vele…cseppet sem tetszett neki. Sue észrevehette, mert rögtön a mesét követően megpróbálta menteni a menthetetlent. Ami azonban megtörtént, az megtörtént…nem másítható meg, sehogyan, semmilyen eszközzel. A jégszín szemek hűvös villanása előre engedte következtetni a meggypiros ajkakat elhagyó szavakat.
- Örömömre szolgál, hogy nem várod el, bocsánatot kérjek tőled, amiért késleltetem a találkozót!
A hang sejtelmes volt, egy csipetnyi gúnnyal fűszerezve a lejtést…jelezvén, hiába a bocsánatkérés, az megkésett. Pár pillanatnyi hatásszünet következett, melyet követően a fiatal Prefektus jobbra kilépvén mutatott szabad baljával a folyosó eleddig mögötte húzódó szakaszára.
- Azt javaslom, induljunk máris! Így is túlontúl hosszasan várakoztattuk az illetőt!
A kékellő íriszek mélyen a lány barna szemeibe fúródtak. A jobb lassan emelkedve állapodott meg egy ponton, az ujjak szorítottak a varázstárgyon, melynek hegye a lány torka felé szegődött.
- Lumos!
A szó kiejtését követően a pálca végén fény gyúlt…ezzel egy időben a fiú leszegte pillantását a lány pálcájára, majd újra visszaemelte annak szemébe. Jelzés, arra már semmi szükség. Nem volt ínyére, hogy a Griffendéles pálcát szorongat, noha tudatában volt annak, sokat nem ér vele…várt…várta, hogy meginduljanak…

:::Davis::: *-*


*Szemeit továbbra is Davis íriszeibe fúrta, s állta annak mindent elmondó tekintetét. Valószínűleg kevés emberrel találkozott a fiú, aki hasonló képen cselekedett, mert mintha apró meglepődést vélt látni annak tekintetében. Persze, ez nem tartott tovább pár másodpercnél, de még is ott csillogott...

Aztán megszólalt, s szavakká formálta gondolatait.
Az általa ejtett szavak, melyek igen csak kioktatóra és erélyesre sikeredtek, láthatólag  felbosszantották a mardekárost. Ha nem teszi, illetve, ha nem így teszi a dolgot, akkor talán megúszta volna. Talán. De látszott a zöldszegélyesen, hogy erre a lánynak már nincs esélye. Furcsa fény villant a fiú szemében, ami nem sok jóról árulkodott. Sue hiába próbált javítani a dolgon. Amit mondott, az sajnos hangos volt, és igen is jól eljutott a másik fülébe, tudatában. Nem volt mit tenni. Ezt igen csak elrontotta. De, talán még... talán még jól kijöhet ebből az egészből, ha jól csinálja.
Tudta, hogy a jelvényes most már minden mozzanatát és mondatát árgus szemekkel fogja figyelni, tehát semmi értelme hősködnie, átkozással próbálkoznia, és hazudnia. Azzal semmi jót nem érne el. Sőt, magára vonná Perry haragját, ami felért egy Malfoyéval. Talán még azt is meg merné kockáztatni, hogy rosszabb...

Aztán a prefektus szóra nyitotta a száját, s amit mondott kissé meglepte a grifis lánykát. Nem emlékezett, hogy mondott olyat, amiből erre következett a srác... De valószínű a második mondatának hangsúlya vitte arra, hogy ezt megjegyezze. Mindegy, Sue nem reagált semmit. Még az  arcizma sem rezzent. Megpróbált teljesen nyugodt és határozott maradni. Egyelőre nem is volt nehéz. Egészen addig, amíg el nem hangzott a következő mondat.
~ Hogy mi? Velem jön? Mit akar ez gardedámkodni felettem... ~ futott át a gondolat a lány agyán, aztán a következő meglepetés érte. Nem mintha ez nem lett volna elég. Ez kis is ült egy picit az arcára, de Davis mondatát követő tette még az apró meglepetést is eltörölték Sue arcáról.
A fiú lélektükreit az övébe fúrta, majd a pálcát tartó kéz emelkedni kezdett, s úgy állapodott meg, hogy annak hegye a lány torkára mutatott.

Egy pillanatra meg fagyott ereiben a vér. Tudta, hogy nem fog átkot szórni rá a másik, hiszen az előbb mondta, hogy induljanak. Tehát nagy valószínűséggel nyakon akarja csípni a másik tilosban járót is. Vagy is ő nem kaphat átkot. Ezért nem is kell megijednie... nagyon.
Csak a szemeiből olvashatta ki a vele szemben álló, hogy azért nem a nyugalom megtestesítője, de azért annyira nem látszott rajta az ijedség. Tisztában volt vele, hogy nem átkozhatja meg... most még biztosan nem. És tessék. Nem is tette. A fiú szájából egy Lumos hangzott el. Ezzel természetesen elvakítva „áldozatát”.
Sue pár pillanatig csukott szemmel állt a mardekárossal szemben, s várta, hogy amaz elvegye a pálcát a nyakától. Ez valószínűleg megtörtént, mert a csukott szemhéjakon keresztül is érezhetően csökkent a fény ereje. Kinyitotta pilláit, és ismét Davis szemébe nézett. Látta, hogy a fiú az Ő pálcájára tekint, majd ismét a szemébe néz. Értette a célzást. Perry nem akarta, hogy a kezében pálca legyen.
~ Persze, még mit nem. Nem fogok itt pálca nélkül szambázni a folyosón egy mardekárossal.~ természetesen gondolatait megtartotta magának. Pálcája végéről eltüntette a fénygömböt, majd visszasüllyesztette talárjába. De most annak ujjába kapott helyet az említett varázseszköz. Azért nem teszi olyan messze... ki tudja mi vár még rá a mai estén.*

-  Hogy mi? - teszi fel az értetlen kérdést. - Izé... szóval, öhm... Mi lenne, ha eltekintenél attól, hogy engem elkísérj. Gondolom, neked is van még elég dolgod... Én szépen visszasétálok a klubhelyiségünkbe, és ott is maradok, te mehetsz a dolgodra, és mindenkinek jó lesz. - toldotta meg a lány az előbbieket.

*Korábbi kirohanásából tanulva, ezt teljes alázattal, és kedvesen, sőt egy csipetnyit viccesen tárta a fiú elé. Nem akarta most már tényleg tovább fokozni a haragot, ami a hülyesége miatt a srácban gyúlt. És nagyon szerette volna elkerülni, hogy Davis elkísérje Joshhoz, és még őt is bajba sodorja. Elég volt a srácnak az, ami nemrég történt. Nem kívánta, hogy büntetőmunkát kapjon. És azt is kinézte a srácból, hogy ha megjelenik háztársa mellett a találkozó helyszínén, még valami olyat tesz, amit ő sem szeretne. Esetlegesen megtámad egy prefektust... vagy hasonlók. Josh tudott néha hirtelen is lenni... Féltette magát, és a srácot is.*

-  Csak mondd meg, hogy mi a büntetésem azért, mert itt „találkoztunk”, s aztán nem is látsz többet. - próbálta még finomítani egy kicsit a dolgot.

*Szemeit Davisre emelte, továbbra is állta a fagyos, gyilkos pillantásokat, s nagyon várta, hogy mit is reagál a fiú az ő felvetésére.
Nagyon tartott attól, hogy ez a húzása nem fog bejönni, s a Perry gyerek nem tesz le ama tervéről, hogy el ne kísérje őt a találkozója helyszínére, s büntetés alá ne vonja még saját háztársát is...
Kinézte belőle... sajnos kinézte. Ha pedig így lesz, akkor kezdhet a következő lépésén agyalni...*

{ SueSueSueeeee *-* }


Noha a fiú előtt álldogáló, a Süveg által annakidején Griffendél soraiba osztott leányzó próbálta azt a látszatot kelteni, hogy nem aggódik, azért Davis szavai hallatán bizony kiült egy pillanatra az arcára a meglepettség. A mogyoróbarna íriszekben egyfajta félelemmel itatott nem értés csillant meg. Nem az, amit az ember akkor érez, amikor róla van szó. Nem, közelről sem…ez…egyértelművé tette, hogy a tilosban járó bizony olyan emberhez készült, aki igen különleges helyet foglal el a szívében. Az, hogy egy nagyon jó barát lenne? Kizárta a kései óra…hiszen az ember a barátjával bármikor találkozhat, bármilyen körülmények között. Azonban a pár egészen más téma. Az egész világra boruló éjszaka leplének hívogató varázsa megfűszerezi az életet, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor nincsenek minden egyes centiméteren kíváncsiskodó szemek, és a turbékoló gerlék azt tehetik, amit szeretnének. Párbaj, esetlegesen más csínytevés szintén kizárva, hiszen akkor nem féltené a másikat...a szemek mindig elárulták az embert, és nem volt ez másképpen most sem. Ellenben ott volt egy apró tényező, amely talán hátráltatta ezt az amúgy hibátlan gondolatmenetet. Egy Griffendéles és egy Mardekáros? Más nem lehetett, hiszen, ki lenne olyan ostoba, hogy lejön a Zöldszegély címeresek felségterületére az éjszaka folyamán? Hugrabugos? Hollóhátas? Igen kevés diák adódott a két házból, akik ezt meg merték volna lépni éjnek idején…Perry egyetlen kezén össze tudta volna számolni ezen alanyok számát. Csekély volt az esély, hogy ne saját háza béli várja a lányt.

Igen gyors gondolatmenet volt ez Davis részéről, de nem igazán látott más eshetőséget…talán…a barát akkor jöhetett szóba, ha valami igazán rendkívüli történt, amelynek közlése nem tűrt halasztást. Az igazat megvallva csupán azért vezette le magában a dolgot, tudja, mire is kell készülnie, amikor meglátják a másikat.

Scott kisasszony továbbra sem mozdult, és mintha újfent elakadtak volna a szavai. Noha nem látszott arcán a rémület jele, mikor a Prefektus megemelte pálcáját, azért a szemek ebben a helyzetben is árulkodtak…ott volt a félsz, nehogy annak legendás egészéből átkok zúduljanak. Végtére is érthető volt a másik szemszögéből, elvégre Davis nem tartozott azon emberek közé, akik szó nélkül tűrnek egyes dogokat. Tény, az iskolában kerengő mondák túlzottak voltak, mind…nem abból a fából faragták, hogy minden apróságot pálcával toroljon meg…bár az is igaz, hogy az igen drága anyagból varrt talárjának összemocskolása nem tartozott az apróságok közé.

A varázspálcájának hegyén felvillanó erőteljes csóvát követően ugyanazzal a hűvös tekintettel méregette a lányt, várván annak indulására. Az természetesen lehunyt szemekkel álldogált, várván, hogy a fiú elhúzza előle az éjszakát megtörő fényárt. Igen, a Perry család egyetlen sarja sejtette, hogy ezzel elvetette a sulykot, és csak fokozta a lány háza iránti gyűlöletét, de ez különösebben nem izgatta fel. Már elsőéves kora óta magasról tett az efféle gyermekviszályokra. Pár pillanatnyi várakozást követően elhúzta a pálcát, leengedvén azt hasfala elé, azonban továbbra is tartva azt a pozitúrát, melybe helyezkedett. A Griffendéles lány, amint szemei kitisztultak az átkos hófehér foltoktól, és pillái újfent hozzászoktak a félhomályhoz szólalt meg. Kérdése, és annak hangsúlya szintúgy tükrözte meglepettségét, mint szemei. Nem volt elég az, amit tett, és amibe keveredett, még valamiféle gyenge szabadkozással is előrukkolt, amely már önmagában is nevetséges volt. Csoda, hogy egyáltalán fel merte vázolni arcpír nélkül. Perry csendesen álldogált, továbbra is a folyosóra bökve karjával, várva az indulást. Persze az üres, és értelmetlen locsogásból nem volt elég, a lány csak folytatta, próbálta magát kivágni a szabályok alól.

Azok betartása nem volt éppen kötelezőnek tekintendő, abban az esetben, ha az a fiúra magára vonatkozott. Most azonban Ő volt a betartató fél, így másképpen szemlélte a dolgokat. Ahogyan a lány elhallgatott, és a szemébe nézett, halovány mosoly jelent meg az ajkain…de csak a másodperc egy apró töredékére.
- Legyen!
Ejtette ki az egyetlen szót, mintha megváltást hozna az Oroszlán szegélyes címert viselő életébe, teljességgel elfordulván a büntetéstől. Felegyenesedett, majd pálcáját maga mellé eresztvén szólalt meg újfent. Jelen helyzetben sokkal hamarabb tudott volna átkot szórni a lányra, mint amaz előhúzta volna saját varázspálcáját…elvégre Davis-nek csak emelni kellett rajta egyet.
- A büntetésed!
Ízlelte meg a szót magát, bársonyos hangon ejtve, amellyel jelezni kívánta, ő a végletekig nyugodt maradt ebben a helyzetben. Egy pillanatra a kezében lévő varázstárgyra tekintett, talán ismét mosoly fűszerezte az ajkait, de oly halovány, mint a Hold fénye borult éjszakákon. Újfent a lány szemeibe fúrta jeges tekintetét, és abban a pillanatban mállott szét a komor maszk az ábrázatán.
- Legyen vezeklésed bűnödért, hogy elkísérsz ahhoz, kihez indultál szabályokat megszegvén, az éjszaka kellős közepén!
Vissza a valóságba…az egyetlen szó, amely a megváltást jelentette, és amely talán megnyugvást hozott a lány lelkének, egy pillanat alatt foszlott szerte…a mondatok utat martak maguknak az ismét zakatoló szív felé…

*A fiú végre elvette a pálcát az arca elől, s így a lány kinyithatta a szemét, amely lassan kezdett ismét hozzászokni a sötétséghez. S ő csak ez után ejtett szót. Láthatólag a mardekáros meglepődött a lány szavain, s nem várt ilyen arcátlanságot, hogy valaki esetleg megmondja neki, hogy mit is tegyen. Furcsa fény csillant a fiú szemében, s végig mérte a lányt. A pálcája szerencsére derék magasságban helyezkedett el, persze Suenak még így sem lett volna sok esélye arra, hogy ő átkozzon előbb, tehát eme elgondolását gyorsan el is vetette. Meg nem akarta megkockáztatni, azt a büntetést, amit azért kapna, mert megtámadott egy prefektust... aki ráadásul mardekéros is. Több oldalról is védve volt a Perry fiú.
Aztán meglepő fordulta állt be a páros helyzetében. Davis olyat mondott, ami egy pillanatra még a légvételt is elfeledtette a grifis lánnyal.

~Legyen.~ visszhangzott a szó a fülében. S fel sem fogta igazán, hogy mi is hagyta el a zöldszegélyes száját, mikor tovább folytatta....
~ Na igen, a büntetésem... vajon mennyire lesz kegyetlen? Vajon tényleg olyan, mint amilyennek állítják azok ,akik már találkoztak vele? Vagy csupán egy pletyka? Egy ügyes fal, amit maga köré húzott, hogy rettegésben tartsa az alsóbb éveseket, és más házak tagjait?~
Ez futott végig a fejében, amíg a fiú kiejtette és ízlelgette a szavakat. Oly módon, mintha a legjobb lángnyelv whiskeyhez jutott volna. Mintha csak a mennyei nedű került volna ajkai közé , úgy forgatta, kóstolgatta, ízlelgette eme édes szót, hogy Büntetés... Büntetésed...
Sue továbbra is állta a gyilkos és kissé érdekes, már-már a szó érzése által keltett élvezetet tükröző pillantásokat. S várta, hogy végül mi is lészen az, mit rá ró, Mardekár Malazár házának büszke prefektusa.

S ekkor, mintegy hideg zuhanyként érte a fiú szavai. Hogy eszébe nem volt elállni ama elgondolásától, hogy a lányt elkíséri a találkozójára, s azt az illetőt is nyakon csípi, akivel az éjszakai kóborló randevúzott volna.
Sueban összeomlott valami, s ez természeteresen kifelé is látszott, de sokkal tompítottabban, mint ahogy a lány átélte. A remény, hogy ő is megússza, és Josh is egy másodperc alatt szállt el. S a tudat, hogy Davissel kell megtennie a hátralévő utat, ahol is Josh várja – egyedül - , s ő Davissel érkezik... Óriási vihart kavart a lelkében. Megijedt. Nem, nem magát féltette, hiszen ezen már rég túl volt, meg egyébként is nem olyan típusú ember volt. Josht féltette, hogy a srác nehogy valami hülyeséget tegyen.

A zavar látszódott a lány szemében, de tekintetét akkor sem szakította el a vele szemben állójétól. Lássa, lássa csak nyugodtan, hogy mi is zajlik odabent. A nyugalmat, aztán a felkavarodást, az apró aggodalmat, cseppnyi félelmet, majd az ismét, lassan reá szálló higgadtságot. Mert pár pillanat alatt, ezek végig futottak a lányon, de a végén a nyugalom maradt, hiszen idegesen, forró fejjel nem lehetett gondolkozni. Neki pedig gyorsan ki kellett találnia, hogy hogyan is értesítse a fiút, az érkezésükről.*

- Rendben. - mondta végül. - Akkor induljunk.

* Tervei első lépése ként szerepelt, hogy hosszabb úton indul el, hátha Josh megunja a várakozást és visszatér a klubhelyiségbe. Bár erre kicsiny volt az esély, mert ismerte a barátját és tudta, hogy bármeddig képes rá várni, de azért egy próbát megért. Természeteresen azzal is tisztában volt, hogy a prefektus nem hülye, és ismeri az összes utat, ami a mardekár klubhelyiségéhez vezet, de meg kellett próbálnia... valamit meg kellett próbálnia. Ezzel magának is időt adott, hiszen így lehetősége nyílt arra, hogy esetleg eszébe ötöljön valami, ami kivághatja őket a szorult helyzetből... Ez egyelőre még váratott magára.
Mondatai nyomatéka ként pedig megindult a folyosó sötétje felé, s várta, hogy a fiú legalább valami jóra is használja pálcáját és esetleg világítsa meg az utat. Ha ez nem történik meg, akkor megszólal.*

-  Megtennéd, hogy világítasz? Sötétben még nem látok jól. - mondta, vigyázva, hogy a hangsúlya ne legyen sértő, fennhéjázó, vagy egyéb... olyan, amivel fokozza a fiú ingerültségét.

*Remélte sikerül egészben elérnie a végcélt, s megúsznia a kalandot, de ha nem, akkor sem fogja olcsón adni az örömét a kígyófejűek tagjának, hogy csak úgy leátkozza. Igaz, hogy csak negyedéves, de elég jól begyakorolt már néhány védő búbájt, nem beszélve pár közepes erősségű átokról sem. S nem utolsó sorban hatodéves párjáról, aki a labirintus végén várja... Remélte a lány, hogy nem a Minotaurus lesz, akinek a kezébe fut... Értvén ez alatt, hogy nem csinál komolyabb galibát szívének egyetlen mardekárosa.*

{ Sue...Sue...Sue <3 }


Ahogyan az már jó előre sejthető volt, az utolsó mondatok olyanok voltak, akár valami gyorsan ható méreg, pillanatok alatt tették meg hatásukat. A szavak, ahogyan tudatosultak egymás után, úgy változott az „áldozat” mimikája is. Davis rengeteg esetben tapasztalt már afféle reakciót, amelyet a kissé mellette, és előtte álldogáló arca tükrözött, elvégre gyermekkorában sem volt angyaléletűnek mondható. Rengetegszer tett azért, hogy meglegyen a neve a helybéli gyermekek között, és tiszteletet vívjon ki magának. Természetesen a jelen helyzet teljesen más volt, most jogosan tette, amibe belekezdett, elvégre, a tanárok által megalkotott házirend alapszabályait próbálta betartatni diáktársaival, ebben a pillanatban a Griffes leányzóval. A pálca hegyén alig pislákoló, a képeken már takarodót fújt alakokat nem zavaró fényecske mellett is látni lehetett, ahogyan a narancsszínben derengő arc egyszeriben, hacsak egy pillanatra is, de elfehéredett. Ez lehetett az a pont, amikor Sue-ban tudatosult, hogy egyszerűen nincs menekvés, és nem Ő diktálja a szabályokat, hanem a folyosó felügyeletét ellátó, és a házából kiemelt ötödéves fiú. Davis nem szeretett villogni, kitűnni az emberek közül, jó volt neki az „ismeretlenségbe” húzódva. Inkább csendesen vegyült el, próbált észrevétlen járni-kelni az iskolába járó több száz diák között, több-kevesebb sikerrel. De este, akaratán kívül kellett ellátnia a rárótt feladatot. Ő pedig megtette, és szívrebbenés nélkül fogta meg a szabályszegőket…elvégre, vele sem kivételezett volna senki a Merlin adta világon. Ez pedig éppen elegendő indok volt ahhoz, hogy teljesítse a feladatot, és ne érezzen minden egyes elfogott lélek után lelkiismeret furdalást. De, miért is érzett volna?

A kissé zavartnak tűnő szempárba fúrva kékellő íriszeit állt, és várta, hogy Scott kisasszony végre meginduljon, várta, hogy mihamarabb túllehessenek az intermezzón. Az már csak hab volt a tortán, hogy valószínűsíthetően az egyik háztársát kell majd kérdőre vonnia, mit is akart az éj leple alatt, és legfőképpen, miért nem volt annyi esze, hogy takarodó elé tegye a halaszthatatlan megbeszélnivalót, vagy turbékolást. Mardekáros, de a magához való sütnivalója sincs meg, hogyan intézze a dolgait…szégyenletes…A tárgy végtére is mindegy volt, a páros, trió, vagy nagyobb csapat elbukta…mert igen, ez is megfordult a fiú fejében…mi van akkor, ha esetleg több emberrel találja szemben magát. De nem tántorította el a gondolat, mi több. Merengésének homályos bugyraiból aztán három szó ragadta ki, teljességgel lemondó hangnem, úgy festett a nyakon csípett áldozat megtört, persze ez lehetett egyfajta látszat is, az ember nem hihetett el mindent a szemének és fülének. Akadtak a diáktársak között is meglehetősen rafinált alakok, főleg akkor, ha csíntevésről volt szó.

Sue kilépvén mellőle, elhaladván színpadiasan döntött törzse előtt indult meg a végtelen homály martalékává váló folyosószakaszon, hogy elvezethesse a Prefektust a másik, házirendet nem tisztelőhöz, avagy tisztelőkhöz. Davis oldalra fordult, és közel egy lépés távolságból követte az előtte haladó lányt. Újabb szavak…Malazár házának oszlopos, és büszke tagja megemelte kissé a pálcát tartó kezét, majd határozott hangon, nem törődve a festményeken alvókkal szólalt meg.
- Lumos solen!
A pálca hegyén alig pislákoló fénycsóva hirtelen kiteljesedett, és egy közel tíz, tizenöt méteres szakaszt fedett le fényével. Több szó nem esett, egyelőre…Davis csendesen, emelt fővel ballagott, és figyelte az utat, amelyet megtettek. Pár forduló után halovány mosoly húzódott ajkainak szegletébe, nem akart hangosan megszólalni, de már a kezdetekben is gondolt a dologra, bebizonyosodni azonban csak most bizonyosodott meg róla.
~ Az átkozott betyárbecsület! Becsülendő, hogy még afféle regulázást követően is próbálja menteni a társát. ~
Hangosan ezt soha nem mondta volna ki, de az előtte haladó fiatal volt még ahhoz, hogy elméjébe betekintést nyerjen…más pedig miért lenne kíváncsi egy ilyen gondokkal és fájdalommal terhelt lélek gondolataira? Az újabb fordulót követően halk morajlás neszezte meg a szakaszt, a fiú határozott lépteinek koppanása mellett. A festményeken ébredező álomszuszékok morgolódva vették tudomásul, hogy éjnek idején kiégetik a szemüket, nem törődnek velük. Ez volt a pillanat, amikor a fiú úgy döntött, muszáj lesz szót emelnie.
- Apróság ugyan, de nem szeretném kivívni miattad az alagsorban található összes festménylakó haragját!
A mondat hanglejtése egyértelműen sugallta a mondanivalót, egyszerre volt dorgáló, és jelezte azt, a hátul sétálót nem ejtették a fejére, és ráébredt a próbálkozásra. A miattad szóra pedig kellő hangsúlyt helyezett…Tény, már az induláskor felmerült Davisben, hogy ez a lehetőség fenn áll, de annyit engedett, hogy ez ott, és akkor még nem rótta fel. Az pedig, hogy a festményeken láthatók mennyire érdekelték? Nem különösebben, egy csepp ellenvetése sem volt az ellen, hogy végigjárják az egész déli szárny alagsorát, és felébresszenek mindenkit…azzal már inkább, hogy nem szeretett volna túlontúl sokat gyalogolni az elkerülhetetlen előtt. Nem tartozott a türelmetlen emberek közé, neveltetéséből és jelleméből fakadóan…továbbá a végletekig képes volt hűvös maradni, érzelemmentes. De azért nem állt szándékában órákat tekeregni, ha fél pillanat alatt is elérhetik a céljukat.

//Kicsi szívem :-*//

~Na akkor vessük bele magunkat…induljon a kommandósdi!~

Lábujjhegyen osontam a háló ajtajáig, ügyelve arra, hogy a lehető legkisebb zajt keltsem. Ez korántsem volt olyan könnyű feladat, hisz csak tapogatózni tudtam a vaksötétben. 22:45. A találkozó időpontja 23:00. Hogy kivel? Hát nem túl nehéz kitalálni, de majd ha odaérünk meglátjátok. Egyébként csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy amire most készülök az itt, a Roxfortban kemény kihágásnak számít…szóval lehet aggódni értem. Tudva azt, hogy ez nem lesz egy sétagalopp megragadtam pálcámat, és becsúsztattam ingem egyik zsebébe. Csak úgy vészhelyzet esetére, ha már valóban a túlélés a tét. Vetettem még egy gyors pillantást magamra, már amennyire ezt a fényviszonyok engedték, majd amilyen halkan csak tudtam lenyomtam a kilincset. A pálca használata kissé kockázatos lett volna.

- Első lépés kipipálva –suttogtam miközben körülnéztem.

Örömmel nyugtáztam, hogy eddig még megúsztam, senki sem rohant le, hogy elkapja a bűnös hatodévest. Pedig köztudott, hogy a kis prefektusok mekkora elánnal őrködnek ilyenkor, csak úgy járják a folyosókat zsákmányra éhesen. Hátha befut a csapdába pár balfék. Na arra várhatnak. Én túljárok az eszükön. A falhoz tapadva haladtam, a fejem jobbra-balra-előre-hátra járt, ennyire még életemben nem koncentráltam. De most baromi nagy volt a tét. Mekkora gáz lenne ha elkapnának, Sue meg ott várna a semmire. Na nem.
Eszembe jutott hogyha most látna valaki, azt hihetné hogy épp egy sorozatgyilkos bandát készülök leleplezni, csak a fegyver hiányzott a kezemből. Viszont az én fegyverem a zsebemben lapult, de szándékomban sem állt használni. Négy kis folyosófelügyelő csak nem okoz nekem gondot. Mondjuk ott voltak az ügyeletes tanárok is, de hát nagy ez a suli, tuti sikerül elkerülnöm őket. Jah és a szellemecskék…hoppá…azok a legravaszabbak, na velük nem számoltam. Kezd rizikósabbá válni a helyzet, csökkennek az esélyeim.
Végre elértem a folyosó végére, eddig probléma nélkül. Kidugtam a fejem jobbra és balra,de nem láttam senkit. Átiszkoltam a túloldalra, és ismét a falhoz simultam.

~ Már nincs sok hátra Josh, ezt már fél lábon is kibírod~

Épp a fiúk mosdója mellett haladtam el, és már csak pár méter választott el a céltól, mikor hangokat hallottam. Egy pillanatra megdermedtem, füleltem, de sajnos azok a hangok közeledtek. Gyorsan ki kellett találnom valamit, ha nem akartam a célszalagnál lebukni. Mivel jobb ötletem nem volt, behúztam magam a mellékhelyiségbe, magamra zártam az ajtót, és reménykedtem, hogy nem nyitják ki. Egy budiban végezni nem épp a legjobb dolog. Jobb fülemet rátapasztottam az ajtóra és hallgatóztam. Még a szívem se dobbant. A hangok viszont elhaltak. Egy kicsit fellélegeztem és megpróbáltam a titkos találkára összpontosítani. Rápillantottam az órámra, ami épp most ütötte el a 23:00-át. Kikukucskáltam, és vártam hogy valahonnan feltűnjön Sue.

*Megindult... határozott és megindult. Kilépett a prefektus mellős, s a folyosó sötétje felé vette az irányt. Hallotta, hogy az ötödéves utána ered, majd kérésére, fényt gyújt pálcája hegyén... Csendben haladtak. Elől a lány, mögötte a zöld szegélyes... Sue fejében, csak úgy kavarogtak a gondolatok... Mi lesz? Hogy lesz? Ott lesz e még Josh...
Remélte, hogy nem... Remélte, hogy közbe jött valami... Elaludt, elfelejtette... összefutott valakivel... De biztos volt benne sajnos, hogy ezek a dolgok nem következhettek be. A srác nem olyan volt. Sohasem felejtette volna el... Soha...
Lassú, kimért léptekkel haladt Sue előre, hiszen... így is húzhatta az időt. Eltolhatta a pillanatot, mikor összetalálkoznak kedvesével. Ment a sötét folyosón, s egyetlen fényforrás, a mögötte haladó Davis pálcájának fénye volt. De, addig sem támadja hátba... remélhetőleg... de miért tenné, na jó... volt egy lehetőség. Mikor is rájön, hogy mennyire más útvonalon mennek... De erre csak nem vetemedne. Ezt még belőle sem nézte ki.
Ahogy haladtak, egyre több festményen mozgolódtak a rajtuk szunnyadók. A lányt túlságosan nem zavarta, hiszen mit tehet egy festett alak... A mögötte haladót, meg valószínűleg még annyira sem.
Tévedett... Illetve mégsem.
A fiú szóvá tette, hogy MIATTA felköltik a pincefolyosó összes festményét... Hm, tehát rájött, hogy kerülőúton viszi, de mégsem tesz semmit... Ez jó, nagyon jó...*

- Nem kértem, hogy velem gyere... Te erősködtél. S igazán világíthatok én is, hogy rám haragudjanak a festmények. Vagy tudod mit. El is olthatod a pálcát... Szerintem menni fog a sötétben közlekedés is. - míg ezeket a szavakat kiejtette, lassan megfordult, majd megállt a fiúval szemben. Davis pálcája a mellkasára mutatott, s még mindig fényesen világított.

-  Nos? A választás a tiéd. - tette még hozzá.

*Nem gúnyosan, nem ingerülten. Éppen csak úgy, mintha a heti kviddics eredményeket közölte volna egy olyan emberrel, akit magasról nem érdekel a sport.
Tudta, hogy a fiú nem engedi, hogy pálcáját elő vegye, hiszen, akkor még a végén egyenlőek lennének az esélyek. Viszont, abban már nem volt egészen biztos, hogy nem oltja el a pálcát...
Hisz, itt álltak, egyelőre egy néptelen folyosón, aminek egyetlen elágazása nincs, még legalább az elkövetkező harminc méteren, szóval el sem tudna szökni... Illetve el tudna... De erről a srácnak nem kell tudnia. Hiszen, nem sok kell. Eloltja a pálcát. A lány szeme gyorsan hozzászokik a sötéthez, lassú léptekkel megindul... majd, mikor a kanyarhoz érnek, s befordul rajta... ha jól emlékezett akkor ott kell lennie egy ajtónak... nem tudta hová vezet, de egy próbát talán megér...
Persze az egész terv azon múlt, hogy Davis mit lép... Mert ha a pálca égve marad, akkor a kis tervnek annyi...akkor mást kell kitalálnia.
Mást.
Mást.
És azt nagyon gyorsan, mert a kanyar után és az ajtó után ott lesz lassan a megbeszélt találkozó helye... és ott lesz Josh.
Nem tudta mit is tegyen. Ha bejön a terv, az jó... Ha nem... Az pech. És még azt sem tudta, hogy mit csinál akkor, ha kedvesét meglátja.
Nagyon remélte, hogy a srác nem lesz ott. Hogy meghallotta a lépéseket, a hangokat és elbújik... és elkerüli a kellemetlen találkozást.
Remélt...
Remélt...
Remélt...
Nem tehetett mást. Nem tudta figyelmeztetni, nem tudott mit tenni...
Egyelőre az elindulás is kérdéses volt, hiszen Davis még nem válaszolt. Még nem átkozta le. Még nem szólt be neki, még nem tett semmit. S egyelőre minden attól függött mit is fog tenni a kígyófejűek házának láthatólag büszke, ötödéves prefektusa. Mit is fog tenni...*

{ Sue <3 , Reynolds  8) }


A lépésekkel ezelőtt elhangzott, fiú által lány felé szánt dorgáló mondatokra természetesen, mintha meg lett volna írva, érkezett a válasz. Sajnálatos módon nem éppen olyan, mint amelyre az éppen ügyeletet teljesítő fiatal Mardekáros számított. A hagyományok szerint ellenlábasnak számító Griffendél házából valónak még most is volt ereje, és lélekjelenléte arra, hogy élcelődjön…egy ilyen helyzetben…amikor megannyi elnézés közepette kellene beismernie, olyat tett, ami tilos, és felvállalja érte a következményeket. Egyszer megtette, a találkozás alkalmával, aztán mintha filmszakadás történt volna. Persze, kik mások is lennének azok, akik a tények ellenére hajlamosak a végletekig ellentmondásosak maradni, az Oroszlánház béliek. Davis soha nem törődött a varjúszín talárok mellkasára varrt címerekkel, de sajnos egyre többször kellett belátnia, nem tud tenni az általános, két ház közötti ellentétek ellen. Hiába marad kívülálló az eposzi csatározásokban, akkor sem kerülheti el a valamelyest udvariatlanabb, személyeskedő viselkedést az ellenlábasoktól. Persze, ez nem sarkallja arra, hogy minden egyes Griffendélesen bosszút állva csak és kizárólag őket vadássza. Továbbra is vadként fog tekinteni minden egyes ház minden egyes lelkére, legyen az akár a Hollóhátból, a Hugrabugből, vagy éppen erősítse Mardekár Malazár házának sorait. Talán, csak annyi kitételt tesz gondolatban a felsorolás mögé, hogy azért a Zöldeknek mindig is megvolt a magukhoz való eszük az ilyen galiba elkerülésére. Ez alól talán a ma képviselhet kivételt, bár még közel sem biztos, nem értek oda a másik rebellis diákhoz.

A Prefektus Susan szavai hallatán lassított az eleddig ütemes léptein, melyet jól észrevehetett az elől haladó is a visszhangzó cipőtalpkoppanások ritkulásából. Egy pillanatra tette mindezt, érzékeltetve a másikkal, hogy hallotta a szavakat, és közel sem ért velük egyet. Mi több, gyalázatosnak tartja, hogy még most is az ego az úr. A lányt elkényeztették, bárki tette is, de megtette.
- Szilencium!
Dörrenés, akár egy mély ágyú a régi korokból, amelynek szilaj lövedéke falakat hasít ás...utóbbit helyettesítette a szó maga, a falat pedig a lány egoja. Lélekbemaró volt, visszhangot verve a folyosók faláról, messze előre tudatván a páros megjelenését …mert noha a másik hiába próbálta a legkedvesebb, legcsilingelőbb hangját elővarázsolni, a szavak akkor is árulkodtak arról a gőgről, amely az aranyvérűben csapongott. Annak ellenére, hogy hová lett osztva…a vér nem válik vízzé. Soha. Davis továbbra sem volt dühös, nem volt mire, uralta a helyzetet, több pedig nem is kellett.

Ismét felvette az ütemet, amelyet az előtte haladó diktált, csak, az eleddig oldalirányba szúró pálcahegy most középre vándorolt, pontosan a lány derekát célba véve. Susan megtorpant, melynek hatására Davis is megállt, pontosan abban a pillanatban…úgy festett, az előbbi dorgálás semmit sem segített. Magyarázkodni nem akart, elvégre ne kérjen számon egy szabályszegő olyat, aki éppen a rendet és fegyelmet próbálja betartatni, azért, hogy védje mások testi és szellemi épségét a kastély folyosóin. Amikor a lány tekintete az övébe révedt, a pálca megemelkedett, egyenesen a mellkas irányába. Davis tekintete nyugalmas volt, rezzenéstelen…jégszín szemei pedig egyenesen a Griffendéles lélektükreibe fúródva kutatták azok titkait.
- Így van!
Szólt továbbra is hűvös hangon, érzelemmentesen.
- A választás az enyém! Örülök, hogy Kegyed végre ráébredt a nyilvánvalóra!
Egyesek olyan jól meg tudták mondani azt, ami evidens…ezzel feleslegesen fecsérelve mások drága idejét, és próbára téve türelmüket. A Prefektus ezzel zárta a sorokat, majd legyintett a keze ügyében lévő varázstárggyal, egyértelművé téve, folytatni fogják a kellemes kis túrájukat. Talány a lány felfogta, nem húzhatja sokáig, mert előbb, vagy utóbb, de Perry tenni fog annak érdekében, hogy ne kelljen körbetúráznia az egész Roxfortot…

// Kicsi szívem  :-* & DaPe prefi :P//


A szívem szélsebesen kalapált, és csak remélni tudtam hogy az a bizonyos valaki nem célozza meg a WC-t...mert akkor nekem annyi. Hallottam ahogy a léptek egyre csak közelednek, de távolodni valahogy nem akartak. Az illető megállt. ~Jajj ne...csak ne ide...~ Próbáltam beleszugerálni hogy menjen nyugodtan tovább, nem itt van dolga...de még mindig nem mozdult. ~ Mi a franc lehet, miért nem megy már a fenébe?...Ugye nem akar itt őrt állni?...na neee!~ Most jöttem csak rá, hogy a találkát pont itt, ezen a folyosón beszéltük meg, és ha ez a valaki itt fog állni akkor Sue le fog bukni. Én viszont addig nem tudok innen kimozdulni amíg ez el nem húzza a csíkot melegebb éghajlatra. Nade Sue mégiscsak fontosabb nekem annál hogy bajba keverjem. Ki kell találnom valamit...már rosszul kezdődnek a dolgok...mi lesz itt még? Ha kimegyek engem egyből leleplez, de...Sue-t sem tudom értesíteni hogy mi a helyzet, és lehet őt is elkapja. Jajj ez így nem jó. Ha viszont nem megyek ki, akkor a helyzet még borzasztóbb...Sue-t tuti hogy elcsípi... Hogy tudnám megoldani azt, hogy megússza? Nagyon törtem az okos buksim, de nem jött semmi a felszínre.

Ekkor azonban történt valami. Lépések zaja...itthagy, elmegy. A léptek egyre csak távolodtak, mígnem odáig jutottak, hogy már semmit sem hallottam. Óriási megkönnyebbülés volt, fellélegezhettem. Jól jött, mert már alig volt tartalék levegőm, ha még pár percet marad, lehet hogy már nincs semmi gondom. Résnyire nyitottam a mellékhelyiség ajtaját, majd kikukucskáltam megnézni hogy tiszta-e a terep...sehol senki. Semmi mozgás. Az órámra pillantottam...ami 23:00-át jelzett. Eljött az idő. Gyorsan és körültekintően átszaladtam a másik oldalra, majd a fal mentén elsomfordáltam egészen a célpontig. Most már csak egy dolgom maradt...várni és reménykedni. Jah ez kettő. Leguggoltam hátha így kisebb feltűnést keltek, bár ezt magam sem gondoltam komolyan, de a lábam igényelte. A mozdulatlan állás során kicsit elmacskásodott, ami nem is nagy csoda. Vártam...hosszú percekig bámultam a semmibe, és csak Sue járt a fejemben. Meg akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani végre. Nem hoztam semmit, csak egyedül magamat. Ez nem az én stílusom, nem hiszem hogy egy ajándéknak értéke lenne. Két embernek már annál inkább. Mondjuk az első találkozás, a szökőkútnál az más volt. Ott adta magát a virág, és mégis csak az első volt. Ez már...várjunk csak hanyadik is?...harmadik. Sikerült már olyannyira kiismernem (vagyis reméltem hogy sikerült) hogy tudjam, számára sem a tárgyak a fontosak. Ott, azon a bizonyos estén kiderült. Engem szeret, magamért...nem másért, csak azért aki valójában vagyok. Úgy éreztem szinte mindent tud rólam...pedig csak 2 napja tart az egész. Mégis ezt éreztem már az első percben. Nem is értem miért nem figyeltem föl rá már sokkal hamarabb? Talán túl nagy ellenszenvet éreztem a griffisek iránt...de ez mára már elmúlt...részben. Sosem vettem észre hogy érdeklődést mutatna irántam, pedig állítása szerint már régen kinézett magának. Mondjuk kit érdekel a háttér? A jelen a fontos, és az pedig tökéletes...Legalábbis így gondoltam...egy ideig.

Teljesen belemélyedtem  gondolataimba, olyannyira hogy a közeledő hangok csak úgy elillantak a fülem mellett. A csoszogás viszont kizökkentett az álomvilágból, felkaptam a fejem, ezzel együtt a hátsó felem is, és figyeltem. Újra azok a lépések, vagyis nem ugyanazok. Mintha többen lennének...de kik lehetnek? Hol van Sue? Miért nem ért még ide? Ugye nem kapták el? 23:15...kezdhetek aggódni...mi lehet vele? És kik közelednek felém? Mi a fenét csináljak? Többek között ezek a kérdések kavarogtak a fejemben...tanácstalan voltam.

Kedvesem <3<3, és Davis prefibubus <3<3

Érezhető gőggel sikerült kiejtenem a szavakat... Nem így akartam, de ha már ez lett a vége... Mindegy, visszacsinálni nem tudom... Természetesen, ennek meg is lett az eredménye.
Silencuim. Dörrent a srác hangja. Egy pillanatra összerezzentem, de csak olyan aprót, hogy külső szemlélő számára észrevehetetlen volt. Legalábbis én úgy éreztem. Meg fordultam, s lenéző pillantást vetettem az ötödévesre, kinek a pálcája a mellkasomnak szegeződött. A nézésem valami olyasmit árult el, hogy baromira örülnék, ha nem ordítoznál éjszaka a töksötét folyosón... Egyébként is... Az előbb még pont ő szólt meg, hogy Miattam felkelnek a festmények. Hát tessék. Most miatta fognak felkelni.

Menetiránynak fordultam, s folytattam tovább az utat előre. Fogaim között még elmorzsoltam egy „Még hogy miattam?!” -ot, de persze csak halkan. Ebből a prefi maximum egy kis morgást hallhatott. De, hogy nem értette, az száz százalék volt.
Ezután szemére vetettem, hogy mit hibáztat engem, aminek persze az lett a következménye, hogy fennhangon ecsetelte, tényleg övé a döntés. Mindezt persze úgy, hogy érezzem, mekkora egy állat vagyok, amiért tök evidens dolgokat közlök vele. Na ja. De még is ki mondatta velem a szavakat? Hát ő, ő kényszerítette ki őket. Pf, és még ő duzzog... Na szépen vagyunk. Áh, de nem érdekel. Természetesen e közben tovább haladtam a folyosón. Sajnos Davis nem oltotta el a pálcáját, így szépen felépített tervem, mint légies kártyavár a tavaszi fuvallatban, úgy omlott össze.

Remek, most vagy kitalálok gyorsan valamit... Vagy, hagyom, hogy össze találkozzunk Joshsal, és lesz, ami lesz. Márpedig, hogy lesz valami abban biztos voltam. Ismertem már a páromat annyira, hogy tudjam, hirtelen, és forró fejű is tud lenni. S azt hiszem ez egy olyan alkalmak egyike, ami kiváltja majd belőle ezt. Hát, nagyon úgy tűnt nekem aztán semmi választásom nem maradt. Egyben reménykedtem, illetve talán kettőben. Hogy a zöld-szegélyes nem átkoz le egyikünket sem, illetve, hogy Josh nem követ el valami fatális baklövést. Na, de a remény hal meg utoljára.
E közben elértük a kanyart. Balra fordultam, követtem a folyosó ívét. Már csak pár lépés választott el a megbeszélt helytől. Közben elhaladtam a mellett az ajtó mellett, ami az emlékeimben élt, s szomorúan konstatáltam, hogy az egy fiú mosdó ajtaja. Szóval kevés esélyem lett volna kereket oldanom a mardis elől. Na mindegy, még jó, hogy nem próbáltam meg. Lehet hogy elég csúnyán jártam volna utána.
Elhaladtam az ajtó előtt, s tovább lépkedtem a néptelen és sötét folyosón. A fényt még mindig a mögöttem haladó idegesítő alak szolgáltatta, s talán jobban láttam most, mióta kicsit emelt a pálcáján. Na ja, lehet csak keresi a megfelelő helyet, ahova az átkát szórhatja. Szépen vagyunk, az ember a saját iskolájában sem lehet biztonságban. Bár, ami azt illeti a bajt jelenleg én kerestem magamnak, illetve ez rossz szó. Inkább találtam magamnak, mert ha nem futok bele ebbe a tavasz hírnökébe, akkor nem lett volna semmi baj.

Az órámra pillantottam, húsz perccel múlt tizenegy. Tőlem tíz lépésre a megbeszélt hely, Josh pedig sehol. Ó Merlin, köszönöm, hogy valamilyen ürüggyel, de eltávolítottad szívem egyetlen mardekárosát.
Néma csendben teszem meg az utolsó lépéseket, majd megállok. Meg fordulok, s szemben helyezkedem el a prefektussal. Feketébe hajló íriszeimet az övéibe fúrom, s állok... Megvárom, míg odaér, hogy nekem azért ne kelljen felemelnem a hangom, s csak akkor szólalok meg.

-  Hát itt volnánk. A Nagy hely, amit annyira áhítottál. Láthatod, senki sincs itt. Azt hiszem, akkor mehetünk is. - némileg erősebb gúny érezhető a hangomból, hiszen végül is nyert helyzetben vagyok.

A vágya, hogy elcsípjen még egy embert szerte foszlott azzal, hogy nem találtunk itt senkit. Így meg kell elégedjen, egyetlen Griffendélessel. Én meg csak virultam, hiszen Josh nem kerül veszélybe, a prefinek nem lett meg az öröme. És kicsit sem zavar, hogy esetleg pontot vonna le, vagy büntető munkára küldet egy tanárhoz, sőt... Jelen pillanatban még az sem tudott érdekelni, hogy arcátlan megnyilatkozásom, netán egy finom kis átkot szabadít törékeny mivoltomra. Hát ha megteszi, annál jobb. Totál leírja majd magát. Egy ötödéves fiú, mardekáros prefektus, leátkozott egy negyedéves griffendéles lánykát. Aki ráadásul a grifi kviddics csapatának tagja,és mindezt a Mardekár klubhelyiségétől nem is oly messze.

Hát meg kell hagyni érdekes visszhangja lenne eme csoda cselekedetnek. S persze mondhatná, hogy megérdemeltem, meg hasonlók, de még is pálca nélkül állok itt, s még csak nem is fenyegetem a testi épségét. Maximum szavaim bántó éle lehet az, ami apró karcolásokat ejt a vastag páncélon, ami ennek a fiúnak a lelkét boríthatja. Bár, lehet csak a büszkeségét sértem azzal, hogy igen is vissza merek szólni neki. Mindegy is. A lényeg, hogy én már csak jól jöhetek ki ebből.
De csak akkor, ha egyetlenem nem jelenik meg perceken belül eme szent helyen... Mert akkor Merlin sem monjda meg, hogy mi is fog történni itt.

{ Sue *-* <3 , és a bújdosó Reynolds }


A csendet hirtelen megtörő, szinte mennydörgésként ható csitító szót követően a fiatal Griffendéles szabályszegő szemeiből valamiféle meglepettséggel itatott megmagyarázhatatlan érzés sugárzott. Olybá festett, talán kezd belenyugodni abba a ténybe, hogy nincs menekvés a számára, és a hatalmas baklövése miatt bizony felelni fog. Nem tűnt úgy, hogy megrémült volna, de a hangszín talán ráébresztette arra, hogy teljességgel felesleges bárminemű ellenállás, hiszen Davis már tényként, és evidenciával kezelte azt, hogyha mást nem is, őt bizton megrója majd. A hogyan a kérdéses, vajon minden szenvtelenség nélkül feladja majd Pitonnak, esetleg mást akar Tőle? Fogós kérdés, amelyre a lány nem tudhatta a választ…mint ahogyan arra sem, vajon melyik eshetőséggel járna jobban, az előbbivel, vagy talán utóbbival?

Susan még pillanatokig állt, hatalmas szinte feketéllő szemeivel méregetve az előtte álldogáló Prefektust, de attól már csak újabb dorgálást kapott. Ezt követően fordult oldalra, hogy folytathassa útját. Perry bízott a lány józan ítélőképességében, abban, hogy nem kell többet rendre utasítania…továbbá abban, hogy végre eljutnak oda, ahová tulajdonképpen indultak. Rengeteg módja van megközelíteni az egyes helyeket idelent, de a fiú nem szerette a felesleges túrákat. Az első pár lépést követően az előtte haladótól halk mormogás hallatszott, amelyet akár szóvá is tehetett volna, de feleslegesnek érezte, hogy újra koptassa a száját. Elérte azt, amit szeretett volna, a másik mérges volt, talán ideges is, a magában való gyermekies piszmogás erre utalt. Egy felzaklatott ember gondolkodása pedig már közel sem nevezhető tisztának. Ezen ténynek tudatában könyvelte el magában dominanciáját, és azt, hogy az erőviszonyokat immáron véglegesen letisztázták, noha annak ténye soha nem tartozott a kérdéses kategóriába.

Lassan két, három perce sétálhattak már, amikor a folyosószakasz végén feltűnt egy elágazás, amely jobbra, illetve balra adott utat. Davis kissé megemelte a pálcáját, és szaporázta lépteinek ütemét, hogy odaléphessen az elől haladó mögé, ám annak oldalára. Egyrészt, azért, hogy amint odaérnek, akkor bevilágíthassa a fordulót…másrészről…amennyiben Sue lép ki elsőnek, jóval előtte, úgy esélyt hagy arra, hogy akár a számára észrevétlen pillantásával jelezzen az ott lévő diáktársának. Persze ez a tény csak akkor állt fenn, ha a hely, ahová lépteik vitték őket, a következő szakaszon volt. Mivelhogy már jó ideje koptatták a cipőik talpát, továbbá nyomatékosította akaratát, kezdett egyre biztosabbá válni abban, hogy pillanatokon belül meg kell érkezniük. Amennyiben tévedne, úgy valóban elérkezettnek fogja látni az időt, hogy ne csak szavakkal dorgálja a nála fiatalabbat, hanem alkalomadtán testi erejének fölényével, avagy pálcával szabjon határt a másik arcátlanságának. Egy pillanatra sem volt ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy keményebben lépjen fel a kelleténél…a büntetés? Pitontól? Kizárt, ha megtudja, hogy egy Griffendéles fiatal volt az áldozat, aki ráadásként megszegte az iskola vezetése által előírt házszabályokat.

A forduló elérténél Davis már javában a fiatal lány mellett haladt. Kilépve tekintett először jobbra, majd balra, a pálcájának hegyét ékesítő fénnyel bevilágítva a sötét szakaszok előőrsét. Sue a balt jelölte meg helyes irányként, így Davis intve, hogy induljon meg csatlakozott fel ismét mögé, pár lépésnyire, és követte. Ismerte a helyet, mint saját tenyerét, elvégre már ötödik éve koptatta az alagsort, és annak minden egyes folyosóját. Mi több, kisebb átjárókról is tudomást szerzett az évei során, bár használni csak szükségszerű esetekben használta azokat. Pár lépést követően egy ajtó mellett haladt el a páros, amely egy férfi illemhelységre nyílt. A Prefektus nem szentelt neki különösebb figyelmet, azt viszont észrevette, hogy a lány egy igen apró fejmozdulattal szemrevételezte a csukott ajtót. Különös, bár jelen helyzetben egyelőre elhanyagolható tényező. Nem parancsolt megálljt, ám ha úgy hozza a sors, minden bizonnyal megnézi majd a helyet magának.

Suesan a találkozási ponthoz érve megtorpant, majd megfordulva vetette sötétszín pillantását a fiúra, egyenesen Perry kékellő tekintetébe fúrva saját lélektükreit. A fiú csendesen álldogált, és állta a szinte szikrákat hányó szempár támadását. Újabb mondat, újabb gúnyos él…mintha a lány elkönyvelte volna határtalan sikerét, tekintve, a másik szabályszegőnek, avagy szabályszegőknek nyoma sem volt. Az ötödéves Prefektus éjszakai árnyakkal tarkított ajkaira halovány, ám gúnnyal fűszerezett mosoly ült ki, elvégre cseppet sem érezte úgy, vesztett volna bármit is…még mindig volt egy, akit megfogott, és aki felett jelenleg rendelkezett.
- A túlzott kapkodásod fogja a veszted okozni!
A griffendéles noha egy pillanatra úgy érezhette, nyert helyzetbe került, mert a másik szabályszegő sehol sem volt, a mondat biztosan visszazökkentette a valóságba. Nem ússza meg olyan könnyen a dolgot. Abból, ahogyan viselkedett, Perry számára egyre biztosabbá vált, hogy fiúról lehet szó…ez pedig felvetette a férfi mosdó lehetőségét is, amelynek jelenleg háttal állt.

Törzse mellé engedve pálcáját lépett ki a lány elől, majd nyújtotta jobbját arra, amerről érkeztek.
- Hölgyeké az elsőbbség!
Annak ellenére, hogy kivel, és milyen emberrel volt dolga, az etikett szabályait ismerve járt el. Nem volt miért mérgesnek lennie, elvégre a másik nem tett olyat, amellyel ingerelte volna…a szavak, igen, talán azok élcelődése nemtetszést váltott ki belőle…de ezzel csak ellenszenvet hozott a felszínre a szabálytalankodó, haragot nem.
- Talán tekintsük meg azt az ajtót, amely nem kerülte el a figyelmed, mint ahogyan az enyémet sem.
Davis tudta, ha az a valaki valóban eljött a találkozóra, akkor elbújt…ha nem az illemhelységbe, akkor valahol a közelben lehet. Minthogy a lány rengetegszer próbálta védeni, igen jó viszony volt leszűrhető. Ez okozza a vesztét, elvégre minden bizonnyal szeretné majd megvédeni a lányt…hát, itt az ideje tenni, hogy az űzött vad kiugorjon az éjszaka simogató homályából.
- Amennyiben ott nem találjuk az illetőt, méltó büntetésben lesz részed! Nem gondoltam volna, hogy az, akihez sietsz, ennyire gyáva módon fog cserbenhagyni. Szégyenletes tőle!
A mondatot kellően hangosan, és undorteljesen ejtette, hogy az esetlegesen közelben tartózkodó hallhassa…ha nem volt itt más, csak ők ketten? Úgy talán ráébresztette arra a lányt, hogy az, akit véd, talán meg sem érdemli a bizalmát, mert gyáva módon elinalt, és itt hagyta Őt egyedül…egyes egyedül.

// EgyetleneM :-*&A Nagyfőnök 8)//

Az iménti guggoló testhelyzetből egy szempillantás alatt felpattantam. A hangok egyre közeledtek. Ha lehet ilyet mondani még jobban kinyitottam a fülem, és megpróbáltam kivenni az apró neszekből, hogy egy valaki lépéseit hallom, vagy esetleg többen vannak. Az is benne van a pakliban hogy Sue jön, elvégre a kis csúszás belefér, bármi történhetett...biztos tud rá magyarázatot adni. Csak az a baj, hogy rossz érzésem volt. Féltettem, tudtam hogy valami történt vele...~elkapták, meg kell találnom~...csak ez járt a fejemben. Egy cseppet sem féltem, hogy esetleg én is bajba kerülök, büntetőmunkát kapok, vagy pontlevonást...esetleg mindkettőt. Magasról tettem az egészre. Itt egyetlen dolog volt fontos, és az Sue volt. ~Ha kell a föld alól is elő kell kerítenem, történjen bármi~ Lélegzetvisszafojtva kukucskáltam ki az imént még búvóhelyemül szolgáló mellékhelyiség irányába. A szívem szaporábban vert a kelleténél...de nem a félelemtől...a megfelelés vágyától. Az utóbbi időben valljuk be elgyengültem, de persze erről is csak Sue tehet :P, mellette állítom egy férfi sem tud kemény maradni. A legvadabb szívet is meglágyítja, és ha az a szív nem is olyan vad?
Fűtött a vágy, a vágy hogy megfeleljek neki, a vágy hogy visszatérjek régi testembe, a bátorság vágya. Teljesíteni akartam, meg akartam mutatni neki, hogy azok a könnyek nem voltak valódiak, az csak egy nagyon rossz pillanat volt, semmi több. Egy kicsit magamat is meg akartam nyugtatni, hogy én is elhiggyem hogy nem változtam. Talán ez a görcsös akarás lesz a vesztem? Talán...de nem engedhetem. Pont ezt nem. Ez már nem sülhet el rosszul.
A gondolatok körtáncot jártak a fejemben, és én a falhoz tapadva álltam, földbegyökerezett lábakkal. Tudtam hogy nem mozdulhatok, addig legalábbis nem amíg nem tudom kivel akadtam össze...ki lesz az ellenfelem. A lépések már szinte mellőlem hallatszottak, kopp...kopp,csossz...csossz. Ketten vannak, ketten kell hogy legyenek. Óvatos mozdulatot tettem a nadrágom zsebe felé, és megmarkoltam a tartalmát. A hosszú, vékony tárgy szinte hívogatott: ~Használj...használj Reynolds!~. Meleg érzés járta át az egész testem, olyan volt mintha tüzes vasat markoltam volna, mégis tudtam hogy az lehetetlen.
Hangok...emberi hangok...egy férfi hang, de nem tanár, ahhoz túl fiatal hang. Prefektus. De vajon melyik házé, és egyáltalán Sue az aki vele van? Csak ketten vannak? Túl sok a kérdés, biztosra kell mennem. Összeszedtem minden erőm, fejemet kicsit előremozdítottam, és fél szemmel kilestem a fal mellől. Nem kellett csalódnom. A férfi hang tulajdonosa háttal állt nekem, és a mardekár prefektusa volt, Davis Perry. Sue vele szemben volt, és annyit sikerült kivennem a mozdulataiból hogy cseppet sem nyugodt. Több időm sajnos nem volt, gyorsan visszahúztam a fejem, bár átfutott az agyamon, hogy valahogy jeleznem kellene felé, de inkább meggondoltam a dolgot. Jól tudtam, hogy Sue-ban mi játszódik le most. Örül hogy nem lát a találka helyszínén, örül hogy legalább én elkerülöm a bajt, örül hogy valamiért nem vagyok ott...de eközben benne van az érzés, hogy miért hagyom cserben...vagy egyáltalán cserben hagyom-e? Tudja hogy heves vérmérsékletű srác vagyok, és ha meg akarok védeni valakit akkor aztán bármit megteszek. Legalábbis belül reméltem hogy ezt gondolja, és nem a gyengeségem az ami egyből az eszébe jut. De teszek róla hogy ne ez maradjon meg neki.
A Perry fiú sosem volt a szívem csücske, mindig kötelességtudóan végezte az óriási feladatát *pici gúny*. Azt hitte olyan nagy szám hogy prefi, pedig én speciel le se pottyantottam, felőlem lehet ő a kisherceg is, az se zavar. Nehogy azt higgye már, hogy neki mindent szabad, és senki sem mer fellépni ellene. Na én majd megmutatom neki...felveszem vele a kesztyűt, akármekkora is a szája. A következő mondata amit már kellő hangerővel eresztett meg...talán direkt, talán nem...még inkább felbőszített, olyannyira hogy kezdtem egy dühöngő bikára emlékeztetni. ~Méghogy büntetésben lesz rész!! Méghogy gyáva!!! Megfutamodni??? Na ezt kapd ki hapsikám!!!~ dühöngtem még egyenlőre magamban, majd zsebem mélyéről kikaptam a benne rejlő pálcám, és gondolkodás nélkül kiugrottam rejtekhelyemről.

- Nos ki is a gyáva Perry fiú? Na ezt kapd ki kicsi prefi!!! -  Perrynek reagálásra sem hagytam időt, majd Davis két szeme közé szegeztem fegyverem és lőttem.

- PETRIFICUS TOTALUS!!!!!!!!!! -kiabáltam, miközben meglóbáltam a pálcám.

Igazából nem is gondoltam át milyen átkot szórjak rá, de szerettem a sóbálványokat, és mikor felemeltem a pálcám rögtön ez jutott eszembe. Eddig nem okozott csalódást soha, reméltem hogy most se fog.

Hangos vécéöblítés zaja töri meg a folyosó csendjét, és ez jelzi: Audrey Violet Turner, a hollóhát ötödéves kviddicsmán leányzója végzett. Gyorsan elintézett, ámde a higiéniai előírásoknak már kevésbé megfelelő kézmosás után ruganyos léptekkel távozik a mosdóból, de valamit elfelejtett, amit egy valamirevaló lány sem hagy ki az ő korában. A felismerés már jópár lépés megtétele után kólintja fejbe. Gyors terepfelmérés után egy páncélt jelöl ki, mint lehetséges helyszínt, eme cselekedet pótlására. Az egykor védőfelszerelésnek használt fémgúnya elé lép, és kecses mozdulattal előredőlve, kétrét görnyedve próbálja kivenni tükörképét a tükröződő felületen. Ugyanis a mosdóban ezt csúnyán elfelejtette, mivelhát az illető toalettben nem volt tükör. De mit is vár az ember a Déli szárnyban. Bár Aud kobakján e gondolat aprócska csírája sem fut át. Ki ő, hogy előítéleteket alkosson? Neki aztán teljesen mindegy, hogy ki milyen szegélyű talárt visel.

Így történt, hogy Aud Turner a Déli szárny egyik kevésbé forgalmas folyosóján, dél után alig pár perccel, előkelően behajolva, egy páncéllal szemezve próbálta rendezettebb kinézetűvé változtatni frizuráját, ami önkényesen tarajjá rendeződött a reggel sietve megejtett, alig egy órás kviddicsedzés közben, és most az istenért - vagy legalábbis semmi kéz- vagy pálcamozdulatért ? sem akar a szokásos rakoncátlan tüskékké alakulni. De végül is nem siet sehova. A mai óráit már mind letudta, a délutáni DS edzés pedig még messze jár. Így hát teljes lelki nyugalommal pazarolja értékes perceit a menthetetlen hajkoronára. Fejében meg sem fordul a kósza gondolat, hogy valakinek ez a semmittevés esetleg épp mennyire kapóra jön, vagy hogy ez az illető a közelben tartózkodik és épp most is figyeli. Nem paranoiás ő, miért is gondolna ilyenre.. De hova lettek azok a jól ismert kviddicses reflexek, miss Turner?

A magas, gótikus ívű ablakokon átszűrődő napsugár vidáman tölti be fénnyel a nyugati szárny folyosóit. A szobrokkal, míves domborművekkel díszített hely kong az ürességtől, bár a tanórák nagy része már befejeződött. Az ebédidő is a vége felé jár már, de a Nagyteremből távozó diákok vidám zsivaja messze elkerüli a kastély eme részét. Minden csendes, és... titokzatos. Igaz, Audrey?
Bíbor és méregzöld színű leplek; ravasz tekintetű varázslók díszes festményei, akik bár a társadalom kiemelkedő és művelt rétegeiből kerültek ki, s kis országunk mágustörténelmének büszke fejezeteit írták találmányaikkal, felfedezéseikkel, mégis olyan ronda bibircsókos ábrázatuk van, hogy az elsősök inkább csak a lábuk elé nézve járnak el előttük; talán ezek azok az okok, ami miatt a nyugati szárny unszimpatikus a diákság részére. Vagy csak az előítéleteik sugallják nekik eme gondolatokat? A gonoszság jelképéhez, a mardekárhoz tartozásból fakad mindez? De te, Audrey Violet Turner, aki ily gyanútlanul téblábolsz eme kastélyrész folyosóin, és semmiféle ítéleteket nem viseltetsz a zöldszegélyű talárosok iránt, még te is úgy gondolod, hogy eme helyen mindig ugyanolyan biztonságban vagy, mint a meleg klubhelységben a kandalló mellett?
Naiv vagy... Itt minden kígyóbőrtől bűzlik. De talán neked is lesz alkalmad ezt megtapasztalni.
Rejtélyeknek talán lájtosabb módjáról beszélhetünk, amikor páncél mögött megbúvó ismeretlenről van szó. Pedig ismerős, nem igaz? Hisz? biztos volt már alkalom, talán nem is egy, hogy te magad kényszerültél elbujdosni eme... hm, büszkeséget nélkülöző módon. Mégis van olyan is, akinek éppenhogy dagad a keble a büszkeségtől, hogy e szűkös helyen töltött hosszú, nagyon hosszú percei végre meghozták az annyira áhított eredményt!
Talán nem is sejted, hogy egy ilyen valaki lapul tőled alig pár méterre.

Bár nem hagytam ki az ebédet, nagyon lecsökkentettem egy átlagos étkezés mértékét a minimumra. Közben szemem sarkából végig figyelemmel követtem a hollóhát kviddicskapitányát a szemem sarkából. Amikor én már gyors léptekkel siettem ki a teremből, Turner még azon morfondírozott, mi legyen a desszert. De megeshet, hogy egy perc múlva úgy dönt, hogy kihagyja, és akkor hogy tudtam volna megelőzni? A terv pedig nagyon precízen volt előre kidolgozva, nem lehetett elrontani. Mégpedig úgy alakítottam a programot, hogy ebédről a hollóhát tornyába menet csípjem el a leányzót. Ott a legveszélytelenebb a dolog, hiszen néptelen folyosókról van szó.
Egy lányvéce közelében bújtam el egy fényesebb lovagi páncélzat mögé a kiábrándító bűbáj takarásában, és vártam.
Sokáig.
Tizenöt perc után már kezdtem átkozni Turnert, hogy miért eszik tíz desszertet, de még olyan gyanú is formát öltött a fejemben, hogy úti irányt változtatott. Ezt inkább hamar elringattam, mert jobb volt abban a hitben élni, hogy még ha a diákság sok-sok év alatt kitapasztalt rövidítő útvonalai közül nem tudok többet, mint a többség, ugyanígy nem tudhat többet Turner sem. Mert az milyen lenne már? Ugyan.
Így vártam tovább.
Már elkezdtem azzal játszadozni, hogy színes szikrákat pöcköltem ki a pálcám végéből, és feliratokat rakosgattam velük össze a levegőben, amikor zaj ütötte meg a fülem.
Léptek.
Na végre.
A lány egyenesen a vécé felé vette az irányt, be is ment hamar, és mivel sokkal nagyobb várakozással vártam azt, hogy mikor jön végre ki, még az előbbinél is lassabban peregtek a percek.
A vécélehúzás lánccsörgésére és az öblítés áldott hangjára idegesen forgatni kezdtem a pálcám az ujjaim között. Alig két percre rá a lány jellegzetes tüsifrizujára (amiért annyira orrol rá hiú lelkem) megjelent az ajtóban.
Itt az idő, cselekednem kell.
Bár szinte egész felsőtestem kikandikált a páncél mögül, tudtam, hogy a kiábrándító bűbáj leple alatt nem kell félnem. Így hát megduplázódik szívveréseim száma, amikor Turner nem másfelé, mint pontosan énfelém indul el. Mi ez?!
Sok-sok este fáradalmas munkája alatt sajátítottam el úgy-ahogy a bűbájt, ilyen nehéz varázslattal még nem volt dolgom. És még ha egy kis segítséggel is, de tegnap este már tényleg nagyon ment! Most buknék el?...
Ujjaim erősebben szorultak a pálcámra. Viszont ahogy így néztem a lány arcát, a szórakozott, átlagos derű kifejezése látszott rajta, semmiféle jel nem utalt arra, hogy nem azt látná, amit kéne. Végül megáll a páncél előtt, és azt tükörként használva, kecsesen behajolva elkezdi rendezgetni rakoncátlan tincseit. Szemforgatva leeresztem a pálcám, és újabban azon kezdek morfondírozni, hogyan juthatok ki a páncél mögül zajtalanul. Óvatos léptekkel megkerülöm a középkori lovag-védő-öltözetet, és nesztelenül teszek pár hosszú lépést, körülbelül két-három méterrel kerülve Turner háta mögé. Illetve csontos hátsója mögé, amit olyan kecsesen kipucsít. ( hehe <3 <3 )
A fejem tetejére koppintva pálcám hegyével, elérem, hogy a bűbáj hatása megszűnjön. Hadd lássa csak, ki támad rá. Úgy érzem, mintha meleg lötty csurogna végig a testemen, de legalább végre látom is, ahogy göndör tincseim a látóképembe hullanak. Az egy megnyugtató dolog. Ami állandó. És pár óra múlva úgyis azokká a ronda tüsikké változnak, mint amik a mi drága Audrey Turnerünk feje búbján meredeznek az ég felé. Brr.
És most jön egy kis piszkálódás, a meglepetés erejével párosulva, amolyan jó kis mardekáros módra. A hollóhátasok, azon belül a kviddicscsapat, és annak kapitánya, aki ráadásul a Potter köré szerveződő rajongók klubjának tagja, majdnem ugyanolyan gyakran volt kitéve mardekáros társai gúnyolódásának, mint a trió és azoknak legközelebbi cinkosai. Még egy ilyen különleges alkalommal sem tehetek kivételt.
- Csak nem azokat a ronda férgeket rendezgeted megint, amik kiállnak a fejedből, Turner? Azokon úgy sem lehet segíteni. De ha legközelebb Roxmortsban jársz, inkább ugorj be valami fodrászszalonba, hátha tudnak valamit kezdeni a villámcsapott kakastaréjjal a fejeden. - A pálcám egyenesen a lányra szegeződik, ajkaim közül pedig higgadt, csengő hangon peregnek ki a sértő szavak. Szeretek játszadozni az étellel, mielőtt elfogyasztom, az az igazság.


(( A többi reag már nem lesz ilyen hosszú. -_-" ))

Merően bámul a páncélra, a fémes anyagban visszafelé pislogó másik Audreyra, és annak rakoncátlan tincseire. Bár, annyira nem is rakoncátlanok.. ez a taraj, ami a lány kobakjára költözött egész szabályos.. és tartós. Egy kézsuhintás neki itt, egy másik borzolás amott, semmi hatás. A hollóhátas lány már épp azon töri a fejét, hogy terelőütőjét ?ami általában ott lapul a táskájában- előrántva fog itt rendet teremteni, még hogy némi elhalt szaru kifogjon rajta.. Bah, ilyet még nem látott a világ. Mintha nem történne meg ez minden reggel a kviddicsmán nőszeméllyel.
Hirtelen félbehagyja a harcot, de nem, nem adja fel, csupán valami sokkal érdekesebbre lesz figyelmes. Ahogy elmélyülten tanulmányozza a tükörnek használt páncélban saját arcképét, feje fölött hirtelen megjelenik valami. Egy sötét.. hosszú hajas alak. Audrey már rá se pillant tükörképére, felvont szemöldökkel figyeli a háta mögött tébláboló mardekárost. Azért mégsem mentek a jó öreg, kviddicses reflexek olyan messzire..
Már várja, hogy valamivel odapirítsanak neki, ez így szokás. Audrey jön, pár mardekáros valamit jól a fejéhez vág, Audról lepereg.. Igen, így szokás. De ez a helyzet most másnak tűnik, a hatodéves ?egyébként prefektus- mardekáros, nő egyed egyedül jött. Ez már alapból furcsa, hisz hol hagyja egy zöldszegélyes a szinte állandóan nyakban lihegő kíséretet? Nem sokáig zavartatja ezen magát, már zúdul is a várva várt gúnyolódás a nyakába. És már nem is tűnnek olyan ellenszenvesnek azok a tarajba formálódott tincsek.
- Nicsak-nicsak, káprázik a szemem, vagy Pansy Parkinson jelent meg suttyomban a hátam mögött? ? eddig meg sem mozdult, most azonban kiegyenesedik. Nem kívánja tovább a hátsóját mutogatni a mardekárosnak, eddig is figyelhette annyit, hogy örökre emlékezetébe vésődjön. Lassan fordul meg, majd oldalra biccentett fejjel pillant le, a mardekáros kezei felé.
- Ropit rántottál, vagy a pálcádat szorongatod ennyire? ? pillant ezúttal egyenesen Pansy arcába, azon belül is a lány szemeibe fúrja éjfekete, kérdő tekintetét. Ajkaira elnéző mosoly húzódik, vajon most mi következik?
Valahol belül ő is érzi, hogy ez a szituáció teljesen más, mint az eddigiek. Abszolút tőrbecsalás szaga van. De nem a természet leánya ő, hogy hallgasson az ösztöneire, így nem tesz semmit, csak hetykén félrehúzott szájjal figyeli a mardekárost.

Végre a hollóhátas leányzó észrevett és kiegyenesedett - nem volt kellemes a hátsó felét bámulni. Ehhez kapcsolódóan is szívesen mondtam volna valami csípős megjegyzést, már a nyelvemen forgott, dehát most nem csak puszta sértegetésről van szó, másfelé kéne terelnem a gondolataim. Mindenesetre örömmel látom, hogy végre-valahára megfordul. Szépen ki is ültetem az arcomra azt a tipikus mardekáros undok félmosolyt, amiről süt, hogy valamiben sántikálok, valamire készülök. Ohó, kedves Audrey Violet, ne hidd, hogy innen megszabadulsz! A markomban vagy.
- Nem lepődnék meg, ha káprázna a szemed, a meccseken sem látod a gurkókat, Turner. - válaszolok ironikusan. Pálcám még mindig merően a lányra szegeződik, és komolyabban elkezdem fontolgatni, melyik átokkal vagy rontással is kéne majd kezdenem. De addig csak beszélni, beszélni, legalább szépen elnyújtom magamnak a gondolkodási időt.
- De azért nagyon örülök, hogy megjegyezted a nevem.
Már-már angyali az a mosoly, ami ezután kiül az arcomra, ezzel csak még ellenszenvesebbé téve az összképem. Olyan ez, mint ahogy az ördögöt is csak olyankor véljük gyanútlannak, amikor gonoszan vigyorog. Ha az ördög elkezdene angyali őszinte búval hintázni, rá se bírnánk nézni a szörnyűségtől. Mégiscsak szebb olyankor, amikor őszintén ördög. Az emberek valahogy nem szeretik feladni a berögzött illúzióikat.
A kviddicsmániás leányzó, aki éppen leendő áldozatomként szinte szerényen álldogál háttal a páncélnak, a következő kérdése elejére beszúr egy számomra ismeretlen fogalmat, hogy egy pillanatra talán mintha egy döbbent-értetlen kifejezés árnyéka suhanna át az arcomon, amit persze azért igyekszem elkendőzni. Bizonyára valami mugli szleng. Vagy nem is tudom. Első gondolatom az, hogy ezt is szépen kigúnyolom, de nem vagyok benne biztos, hogy mugli fogalom-e. És amit nem tudok vagy nem vagyok benne biztos, azt nem szívesen hangoztatom. Próbáljon az ember bölcsként viselkedni. Annak is vannak buta vagy bolond gondolatai, de nem mondja ki. Mert erre a beszólásra aztán igazán kevés értelmes gondolat szökött a fejembe.
- Gondolom vicces akartál lenni. Kár, hogy nem sikerült. - Apró kis műsóhaj, sajnálkozva megrázom a fejem, s eközben szemrebbenés nélkül állom a lány éjfekete tekintetét. Tartom meginghatatlan undok önmagamat, és az eddigi angyali mosolyt tetőzöm azzal, hogy ujjaim között játszadozva forgatni kezdem a pálcám.
Igen, nagyon jól érzed, Audrey, kész tőrbecsalás, kelepce. De nem csak a szaga, még a kinézete is erre vall.
Egy hosszúra nyúlott pillanat, amíg a két tekintet egymásba fonódik, azután ? támadóan megcsillannak a barna íriszek, és lendül a pálca.
- Capitulatus!
A fenébe a nonverbális igékkel, ha akarja, a hollóhátas lány úgyis kivédi. Egy szépen sikerült lefegyverzés mondjuk kiválóan indítaná a mókát, de az se baj, ha még ezt az elsőt visszaveri a lány, lesz még idő támadni. Rengeteg hasznos kis átkot gyűjtögettem itt össze fejben a kellemes csevej során...

Igen, Aud Turner már teljességgel hozzászokott a folyosón fejéhez vágott szitkokhoz, vagy egy-két diáktársa fintorgó arcához.. Részben azért, mert hollóhátas, más részről mert kviddicsezik, elég aktívan, sőt, élete nagy részét lehetőleg a levegőben tölti, valamint drága szülei miatt. Akinek az apja a Hírverőnél dolgozik, ne is számítson egyébre. Ezért hát nem tehetett mást, mint hozzászokott. Lepereg róla minden szitok és sérelem, kiáltozhatják, hogy flúgos, még az sem zavarja, ha frizurája miatt néhányan Harry Potterrel keverik össze, persze ezt nem is veszi rögtön sértésnek, de hogy a kviddicstudását szidják.. Na ez már érzékeny pont. Szinte az egyetlen efféle pont.
- Haah, Parkinsoon! ? le sem tagadhatná, hogy a mardekáros sértése telibe talált- Csak egyszer pattanj seprűre, majd meglátjuk mennyire fogom akkor látni a gurkókat! - Arcát gömbhalszerűen felfújja, sőőt még egy ökölrázást is megkísérel, de inkább csak idegesen csettint egyet ujjaival, majd kezével elkerülve zsebe felé már épp azon lenne, hogy kiveszi onnan a hétvégén beszerzett Drubli Legjobb Fúvógumijának eddig még bontatlan csomagját, de aztán tekintete ismét a pálcára téved. Oh! Már egészen elfelejtette.. Azért az efféle szituációknak is meg kell adni a módját! Agya kicsit még mindig ködös lehet az előbbi sértés óta, ugyan eltörölte a zsebbe túrást, de ehelyett mindkét kezét reflexszerűen a levegőbe emeli. Mugliismereten szívhatta magába az efféle haszontalan hülyeséget, még saját maga is hehézik egy aprót ezen, majd zsebbe csúsztatja kezeit.

Pansy következő mondatához igazán semmit nem akar fűzni, hisz nem nagy dolog valakinek a nevét megjegyezni.. De az az angyali mosoly, ami a lány arcára költözik. Hát meg kell zabálni.. Nem Audrey Turner most épp nincs abban az állapotban, hogy átlásson bármiféle szitán.
- Igazán semmiség. Az agyamnak igen kis részét foglalja el az efféle névmemorizálás.. ? legyint szelíd mosollyal, mégis úgy tűnik, hogy Parkinson nevének megjegyzésével kisebb hőstettet vitt véghez. Álmodozó arccal figyeli a mardekáros lány ténykedését, hogyan erőlteti arcára az angyali mosolyt, és hogy próbálja ott tartani, pedig arcvonásai már biztosan hozzászoktak az efféle színjátékhoz. De Aud ebből most nem sokat fog fel, ahogy a lány megemlíti az előző ropis megjegyzést, visszafoghatatlanul elvigyorodik. Pansynek nem tetszett.. Hát, ő attól még viccesnek találta. E gondolatra ismét felidézi magában az elhangzottakat, és halkan röherészik is egy sort, de csak szolidan, hogy a másik alig vegye észre. Na igen, ez is afféle mugli dolog lehet.. Igazán ő sem tudja honnan jött, mindenesetre ez a mugliismeret iszonyú hasznosnak kezd bzonyulni.

 A pálcapörgetés sikeresen visszacsalogatja a hollóhátast a földre. A DS-ben is gyakoroltak effélét.. No meg, két fiútestvér edzette.. Nézett már farkasszemet mások pálcájával, nem ez az első ilyen helyzet. Bár..
Volt már része párbajban, nem is erről lenne szó.. De..
Csak az az egy bökkenő ne lenne!
Így igaz, Aud Turner, a hollósok csapatkapitánya, ha akarja, csak kivédi! Ha akarja.. De ki az a balga, aki ne akarná? Vannak olyan jó reflexei, hogy még időben elugorjon az átok elől.. És most mégis.. A hollóhátas lány egy éles nyelvcsettintést produkál csupán az átokkal szemben. Nem kétséges ki kerül ki ekkor győztesként..
A mardekáros pálcájából kilövellt átok tökéletesen telibe találja Audrey mellkasát, hártalökve őt a falhoz, ahol művészi ügyességgel, rockbandákat megszégyenítő robajjal dönti fel az ott tébláboló páncélt, ami pár perccel ezelőtt még oly kézségesen szolgált tükörként bármelyik járókelőnek. A földön heverésző Audrey hangosat szisszen, majd előredőlve lassan lábaira nehézkedik, ám guggolásban megáll. Mintha valami hiányozna.. Ezt nyílván már a mardekáros is észrevette. A hollóhátas leányzó, az előző frontális ütközésről szinte teljesen megfeledkezve kapja fel fejét, és küldi dacos pillantását Parkinson felé.
- Furcsa, mi? Nem mindenki hord magával pálcát ebben az iskolában. ? nem bírja visszafogni a kitörni kívánó vigyort, így hát utat enged neki. Igazából őt is meglepte a dolog. Miközben Pansy pálcáját figyelte, jutott csak eszébe, hogy ő gyönyörűen utazóládájában hagyta sajátját, miután reggel arra használta, hogy kitámassza vele ládájának tetejét. De hát.. Ha ilyen ostobaságokra használja, talán meg is érdemli, hogy most nincs vele. Miközben eldönti magában, hogy a sors szánta büntetésnek azt, hogy most ne legyen vele a pálca, ismét tudatosul benne, hogy jelen pillanatban nem ér rá efféléken filozofálni.

Határozott léptekkel indul a folyosón, ugyanazzal a szinte idegesítően tökéletes mozgással mint eddig, kissé olyan, mintha táncolna, de amúgy is csak viccből járna a földön, esetleg szolidaritásból a többi ember felé, pedig repülni is tudna, és azt is legalább ennyire egyszerűen, magától értetődő módon. Mégis van az egészben valami oda nem illő vadság, ahogy lép, mint amikor az intézetben rohant a folyosón, annak ellenére, hogy az ilyesmi kifejezetten tilos, szinte bűnnek számít, de mégis, hol érdekelt ez egy szőke bukott angyalt?
- Hogy lehetne elfelejteni, lepedőakrobata Ethan? Izgiset? Az egész Roxfort egy merő unalom. - Na jó, Potter balhéi nem rosszak, azokat pártolja, ha már magát a srácot nem is. Nyávog. Megrántja a vállát, arrébb söpri arcából a haját, kissé lehajtja a fejét,elmosolyodik, talán gúnyos..., vagy inkább határozottan az.
- Na ne mond már, hogy inkább griffendéles lennél. Én biztos megsértődnék a többi borz helyébe. - Egy pillanatra se gondolja komolyan, amúgy is nagy többségben szarja le a hugrabugosokat, úgy, ahogy vannak, megsértődött volna, ha oda osztja be a süveg, akkor is, ha mardekáros lett volna, bár a Nagymama határozottan oda szánta, talán van is benne valami, de azért mégis leginkább griffendél, mert stréber hollóhátas se akart lenni. Áhh, nem is válogatós.
- Álmodd csak, hogy jótündér vagyok, ha ez így jobban tetszik, de ne várj túl sokat. - Legyint, neki aztán mindegy, hogy minek képzelik, akkor se sokkal több egy másokat szívesen, és igen sokszor megsértő, gyors mozgású ,szőke, gúnyosan mosolygó szerves létformánál. Felemeli az állát, nem annyira jó emlék az agyonkeményítőzött egyenruha egyhangúsága sok fecsegő tizenévessel keverve.
- Nagyjából, de csak egymást verték szerencsére, engem nem, mert valahogy nem jött be nekik, hogy ha felidegesítenek felrobban a váza. És nem szaftos, gyűlöltem az egészet. - Kissé elkomorodik, ahogy a nagyanyját említik,  összefonja maga előtt a karját. - Nem tudom, hogy te mit csináltál volna, ha megpróbálnak rád aggatni valami csupa fodor ruhát, és bedugnak egy rózsaszínre festett, babákkal teletömött szobába, hogy tessék, érezd jól magad.

Próbálja nem felhúzni magát azon az egyszerű tényen, hogy Virgile mozgása gyönyörű, de nem teljesen úgy, mint azt várja tőle, nem úgy, mintha elzárt báltermek márványpadlóján lejtene merev, mégis tökéletesen sikkes táncot. Egyszerűen van benne valami, ami nem illik bele abba a sztereotipikus aranyvérű alakba, akit a helyére pakolt, ebben van valami macskás, valami vad, valami veszettül érdekes. Kénytelen lesz lemondani a magában felépített Virgile-ről. Pedig alapvetően nem kenyere az előítéletek hada, az embereket szereti őszintén és jogosan csak saját magukért gyűlölni vagy megvetni. Virgile-lel mégis tett kivételt. Hát aztán? Ő sem tökéletes. Még ha szereti is a maga kicsinyes, leginkább önmegnyugtatásra szánt kis atyaúristen-játékát, tudja, hogy voltaképpen még a saját emberideáljától is messze van, mint ide Jekatyerinburg. Az őszinteség stimmel talán, de az is inkább azért, mert kellően idegesítő, ami kell az imidzséhez, meg kényelmes is, miután hazudozni nehéz is, fárasztó is, de önfeláldozás meg türelem meg tolerancia meg elfogadás meg együttérzés meg jószívűség meg önzetlenség meg nagylelkűség meg hátsó szándékkal nem terhelt kedvesség meg? Nem, erre ő képtelen. Még szerencse, hogy az emberideálja a valódi emberektől is messze áll, így különösebben nem kell fájlalnia, hogy bármennyire is rajongja, csodálja, tiszteli, nem követheti. Alapvetően alacsony manapság a krisztusok születésének rátája.

- Ne nevezz többé Lepedőakrobata Ethannak. Kérlek ? teszi hozzá meglepően komolyan, szinte megbántottan, kisfiúsan. És nem érdekli. Ha az az ára, hogy lefaragja a kedvezőtlen feltételekkel felvett hitelét Virgile-nél, hát örömmel kiteríti a lapjait. Még jár mellé egy nagy, meleg, bánatos bambipillantás is. Hát, mindenesetre vannak ilyen pillanatai is, kész téboly. Azt mondják, nincs szekszibb egy helyes srácnál, aki bizonytalan önmagában ? teszteljük az elméletet, de ettől függetlenül is boldoggá tenné, ha Lepedőakrobata Ethan csak úgy hirtelen kiszaladna a köztudatból. Azért van neki méltósága, még ha nincs is. De van. Na.
- Miért? Kígyónak nem vagyok se elég büdös, se nincsen elég hatásos gonosz kacajom? Na jó, két éve tükör előtt gyakorlom, szóval tulajdonképpen szóba jöhetett volna, de inkább mégis Griffendél. De a Süveg valami olyasmit nyögött be, hogy mindenhol csak elrontanának, legyek inkább jókisfiú, és örüljek a Hugrabugnak, különben a Hollóhátba fog rakni, és látja, hogy akkor sírni fogok ? közli fapofával, hogy szinte lehetetlen eldönteni, most komolyan beszél-e, vagy csak kamuzik. Belegondolva, milyen lehetett kis, tizenegy éves, tejfelszöszi kölökként, valószínűleg legalább félig igaz, amit mond, mert ennyire azért nem tehetséges a valóságmásítás művészetében. Sajnos. Talán mégsincs annyira rossz helyen a Hugrabugban. Még ha fáj is.

Ezt a hatást megerősítendőn valami kellemes együttérzés telepedik meg az arcán, ahogy Virgile-t hallgatja, azaz azt a két mondatot, amit a leányintézetről megejt. Még szerencse, hogy neki nem volt szerencséje semmi ilyen rettenetes intézményhez, már a Roxfort is sok a szabadságigényének, de ahhoz képest, hogy a birminghami koszos kis elemi után hova dughatták volna, valami szigorított javítóintézetbe vagy egyházi iskolába, hát? Túl sokszor nézte volna meg a La mala educaciónt? Mindenesetre jobb erről csak sztori szintjén hallani.
- Értem ? bólint, rövid hozzáfűzéssel, igazából nehezn tud mit hozzáfűzni. Ha valami nem szaftos, hát ő ott már rég meghalt. Mégis korlátolt, lepedőnek tervezett kis semmi lenne? Na ne. ? Háttt? szerintem én simán élveztem volna ? ereszt meg egy vigyort, amolyan na-most-gondolj-rólam-valami-mocskosat-és-degradálót-nem-haragszom-meg stílusban, aztán megrázza a fejét. ? Oké, értem, nem voltál az a babázós típus. Pedig a szétrobbanó vázákról nem is nagyon tehettél, a vadmágia közvetlenül nem akadályozható meg, nagyban függ a genetikai, nevelési, társadalmi tényezőktől, és? Hoppá. ? Szégyenlősen vigyorodik el, mintha hibának könyvelné el, hogy a csini pofija mögül kikacsintott az intelligencia. ? Szóval, arról nem tehet a gyerek, ha vázákat robbantgat. Én mondjuk nem nagyon produkáltam semmit, csak ilyen kis apróságokat, amik fölött elsiklik az ember. De mindenesetre mostmár itt vagy, a Roxfort mélyen liberális, lógosokat és nikotinfüggőket vadul megtűrő berkeiben, senki nem bánthat, és mire végzel, már magad leszel a magad ura.
Lágyan mosolyodik el, kedvesen, és finoman megérinti Virgile karját, ezúttal tiszta vigasztaló-együttérző-én-veled-vagyok-lásd szándékkal. És voilá, ő a megtestesült ártatlanság. Majdnem.

 Kérlek? Meglepődve fordul az épp tányérszemeket produkáló férfiú felé, nem minden aggodalom nélkül, hogy valami elromolhatott az agyában. Mióta képes ilyet mondani valaki, aki.... aki maga Ethan Wilde, a híres lányok álma hugrabugos, Mr Hasizom, és Cedric (sok boldogságot neki odafent) rajongótáborát öröklő egyed személyesen. A végén még ő is kénytelen lesz felhagyni minden feminista előítélettel, bár ennyitől még talán nem, de ha ezt a viselkedésmódot sokáig folytatja, komolyan fontolóra kell venni a dolgot, hogy a srác nem olyan beszűkült látókörű bunkó, mint eredetileg hitte. Persze, azt a hírest, és egyelőre igaznak tűnő mondást, hogy "Minden férfi a farka után megy..." továbbra se fogja csak úgy lazán arrébb rugdosni egyetlen, rövidke "kérlek" kedvéért. Már csak az kéne.
 
 - Igenis. - Játékosan bólint, de közben szinte elszomorodik, még ha ezt nem is mutatja ki, de kissé csalódott, most mégis, hogy nevezze szegény fiút, igazán semmi ötlete sincs, éspedig ezt a lepedőakrobatát még jóindulatúnak is lehetett volna nevezni, ha nem foglalná magába azt is, hogy az illető, aki ezt a becenevet kapta tulajdonképpen nem több, mint egy kreatív hímringyó. Végül mosolyra húzódik a szája, az elmélet gyakorlatban is igaz, viszont egy csúnyácska pasinál ez a személyiségzavaros pillantás elég hátrányos lehetne. Ha már nem néz ki jól, legalább legyen biztos önmagában, különben elveszett a társadalomban.

- Ne izgulj, tudom, hogy szerelmes vagy Potterbe, azért szeretnél idejönni. - Elmehetne galambnak, vagy macskának, el lehet dönteni, hogy dorombol vagy búg, bár ha komolyabban próbálná lehet, hogy egyik se menne neki túlzottan jól. Szóval ahhoz képest, hogy csak szórakozik, olyan fejet vág hozzá, mintha halál komolyan gondolná, sőt még igyekszik igen megértően mondani ezt.
- Elrontanának? - Visszakérdez, mint aki rosszul hallotta a szót, mintha úgy valami nem stimmelne. Lehet ennél jobban elrontani? Neem, nem ezt így nem szabad, ha épp ez előbb gondolkodott el azon, hogy visszafogja magát, nem fog előítélettel nézni rá... És mégse bírja ki.

- Kötve hiszem. Sok szoknya egy nadrág? Hű, de izgi. - Mosoly be, leereszti a kezét, arrébb lök egy szőke tincset az arcából, aztán összehúzza a szemöldökét, Ethan egyre meglepőbb dolgokat rukkol elő, valószínűleg jóval értelmesebb, mint amilyennek tetteti magát, ha nem csak arra fordítana időt és energiát, hogy lányokat -,és fiúkat?- eljuttasson az ágyig, sarokig, fotelig, vagy ahova tetszik, talán vinné is valamire.
- Hoppá, véletlenül se jöjjön rá valaki is, hogy nem vagy annyira hülye. Ez is hozzá tartozik a taktikához, a lányok nem szeretik, ha okosabb náluk a pasi? Hmm, cseles. - Oldalra dönti a fejét, aztán nagyot nyújtózkodik.
 - Amúgy is félek tőle, hogy valaki nekem ront egy kispárnával és rákényszerít, hogy párna csatázzak vele. - Az utolsó mondatot már nem tudja mire vélni, automatikusan húzza el a karját, már fészkelődik benne az a híres gyanakvás.

A szép, bánatos, emberi látszatú szeméből talán elég volt mára, és éljen a változatosság, úgyhogy inkább valami átlátszóan, bután szívdöglesztő vigyort fest az arcára, még ha kicsit össze is zavarja Virgile meglepett pillantása. Na, tessék, máris bonyolódik az élet, neki aztán semmi baja nincs azzal, hogy az emberek butának és ? beszűkültnek tartják, de akkor legalább a saját kategóriájában hadd legyen ő a leglegebb. A Lepedőakrobata Ethanből valami kevésbé degradáló, sőt egyenesen felemelő, mondjuk Ethan Az Atyaúristen. Esetleg Álmaink Sráca Ethan. Vagy valami hasonló. De a lepedőakrobata azért nem épp az, amitől egyből érzi, hogy igen, ő aztán összehozta a hírét ez alatt a hat év alatt, és megérte dolgozni rajta, mert ha az emberek meghallják, hogy Ethan Wilde, egyből az ugrik be nekik, hogy? hogy csatakosan liheg egy gyűrött lepedő meg a saját borzas haja glóriájával a kivörösödött feje körül, és..? Na ne. Ne. Ne. NE! Ha mondjuk a neve hallatán kapásból heveny alhasi összehúzódást kapnának a nőstények, na igen, az már valami, de hogy mindenféle idegen ember, aki még azt se tudja, milyen színű alsót húzott aznap, a nevéről egyből erre a jelenetre asszociáljon? Hát akkor már Ethan A Horklumpok Fővezíre is vagányabb titulus lenne. És így keletkeznek az olyan nevek, mint például a Simán Ethan.

- Mit szólnál a Simán Ethanhöz? ? érdeklődik Virgile felé pillantva, miután eljutott az agyáig, hogy kérése jól leplezett, felületes fájdalmat keltett a Disney hercegnő megjelenésű leányzóban. Mert ő aztán senki boldogságát nem fizetné a sajátjáért. Dehogynem.  ? Vagy, lássuk csak? nem, Simán Ethan. Kész. Nem szeretem a beszélő neveket ? fűzi hozzá a kelleténél agresszívebben, de hamarosan már megint vigyorog, és játékosan körberajongja Virgile-t, mint egy kölyökkutya, vagy egyszerűen inkább mint egy serdülő srác, akiknek szokása egyébként kölyökkutyát játszani. Mindenesetre erősen emlékeztet egy golden retrieverre. Csak a fejét kéne megpaskolni. Vajon összejön neki, hogy egyszerre legyen bájosan hülye és vonzó? Valószínűleg nem.
- Ráhibáztál ? hajtja le a fejét szendén, majd vadul bólogatni kezd, és úgy vigyorog, hogy félő, mindjárt kiesik a saját száján. Aztán komolyra vált. Komolyra. ? Óóó, igennn, imádom Pottert! Figyelj, ahogy a természetes bájerővel koszos szemüvege mögött megcsillannak azok a mééély, tüzes, gyööönyörű békazöld szemei, ésss? Istenem, látom a lázasannn forrrró tekintetében, hogy ő is azt akarja, amit én? hogy jóóól? IGEN, IMÁDOM POTTERT! ? nyögi mélyen, reszketegen, bársonyosan a sóhajtástól, de mégis akkora hangerővel, hogy szinte maga is megszeppen tőle. Jól jönne végszónak egy kicsengetés, de szerencsére egyelőre nem. Ha pedig mutatná, hogy kicsit elszámította az üvöltést, akkor tönkretenné a tökéletes színészi játékát, akkor meg kárbament az energia. Pedig azt meg kell szolgálni, amikor kevés van belőle, mert nem épp egy nagybelű jószág, aludni meg lassan már egyáltalán nincs érkezése. Szóval nem, az energia az marad. A gunyoros visszakérdezésre meg inkább nem válaszol. Mit is válaszolna? Hogy azóta már gusztustalanul önfeláldozós, talpig fehér aurortanonc lett volna belőle, vagy a levakarhatós Sötét Jeggyel mászkáló, feketemágus-élvonalban grasszálna? Na, azt azért csak nem, mert ilyen pocsék párbajtechnikával valószínűleg sehol nem látták volna szívesen. De ezen változtathatott volna. Valamikor. Saját döntés, hogy a háborúban könnyű célpontként akar részt venni. Mert nem érdekli.

- Figyelj, Virzsil, gyönyörűm, meg kell súgnom valamit ? hajol közelebb bizalmasan, és elvigyorodik ?: nem vagyok okos. De legalább jó a seggem, és lehengerlő a mosolyom ? súgja a másik fülébe (ha hagyja), vaníliás-füstös lehellete felborzolja a szőke pihéket a kecses kis tarkón. Aztán visszavonul, és vigyorog, mint aki tényleg örül magának. ? A lányoknak mindegy. Azt hittem, hogy már sikerült odáig degradálnod engem, hogy tudd, velem csak az áll össze, akinek tényleg mindegy. Vagy nem? ? kis keserűség egyensúlyozik könnyed, lágy hangjában, aztán eltűnik, mintha ott sem lett volna, és elmosolyodik. Őszintén, napsugarasan. Nem érdekelné? Vagy csak hozzászokott? Az azért lehetetlen, hogy örüljön ennek a tudatnak. Talán leginkább csak játszik, és még ezek a félig-meddig valóban komoly és valóban bizalmas mondatok is csak játéknak tűnnek a szemében. A szeme is nevet.
- Ezennel ünnepélyesen megígérem neked ? emeli a kezét a szíve fölé ?, hogy ha valaha is eljutok veled egy ágyig, akkor az első gondolatom az lesz, hogy beteljesítsem ezt a félelmedet. Párnacsatáznod kell! De várj? biztos, hogy griffendéles vagy, tündérem? A gyanakvásod már-már ijesztő végletekbe mászik. Nincsenek hátsó szándékaim ? ismétli meg a beszélgetés elején valamikor már elhangzott mondatot meggyőzően. Vagy nem.

Hát igazán szörnyű lenne, ha csak így össze lehetne zavarni a leányzót, de nem lehet, lévén igen határozott a szentem, és még makacs is, úgyhogy most már köti az ebet a karóhoz(, ugye így mondják?), hogy Ethan csak teszi a fejét, felesleges is már minden bájvigyor-  késő.  Vagy mégse? Ethan Az Atyaúristen pedig amúgy is elmehet a fenébe, ne szórakozzon, akár mennyire is rokona a legebbnek ott fent, de ráadásul még csak nem is az, úgyhogy bekaphatja, amit szokás.
 Neki hál' Istennek nincs hírneve, vagy ha van is -, továbbra is köszönhetjük a Mindenhatónak- , nem tud róla, és ez így tökéletes. Persze, ha az a hírnév valami igazán nagyon pozitív dolog lenne, és nem azt tartalmazná, hogy züllik, cigizik, általánosságban piszkál mindenkit, utálja Dracot, és már-már anatómiai pontossággal tud krokodilt rajzolni, talán nem is sajnálná annyira, ha a fülébe jutna.


- Hát... Elég lapos. - Húzza a száját, ez bizony gyengécske, de a semminél mindenképpen jobb. Amúgy is, mit neki Disney hercegnők, nem versenyzik holmi hét törpére főző, mosó, takarító Hófehérkékkel meg aluszékony Csipkerózsikákkal, ennél azért több benne az önbecsülés. Simán Ethan..., nagyjából, mint a Bumfi, a flúgtalan. //Galaxis útikalauz stopposoknak- user//
- Oké oké, Simán Ethan, megjegyeztem. - Védekezve felemeli a kezét, aztán szánakozva néz a fiúra. Elcsépelt egy keverék ez, inkább csak a hülye verődik vissza belőle, a bájosan egy egész kicsit, de a vonzó az valahol elveszett. Méghozzá alaposan, de nem annyira, mint azt Virgil szeretné. Közel sem annyira.
 Az áradozást egy ideig csak csillogó szemmel hallgatja, csak mikor a végére ér Mr. Simán, mindennek a szónoklatnak a végéhez még hozzáadja adja azt a bájos, hangosra sikerült hörgését, csak akkor kacag fel.
- Ha nagyon akarod, összehozok neked egy találkozót, hogy jól... megbeszélgethessétek a dolgot. - Vállon böki a srácot, mintha csak ébresztgetni, oké, jól van, azért el ne élvezzen már a folyosón. Az a csengőszó tényleg kicsit hiányzik a végéről, de tapsvihar, rózsaáradat, köszönjük az előadást.


Furcsa, jóleső borzongás fut végig rajta, ahogy Ethan a füléhez hajol, beszívja az édes, füstös, tolakodó vanília illatot.
- Nem akarok akadékoskodni , szívem, de senki nem mondta, hogy okos vagy. - Szinte csak leheli a szavakat, és ugyan a fiú -, aki jelenleg nem veszi figyelembe, hogy minden kérdés nélkül belépett az intim szférájába - nem láthatja, de közben mosolyog. Közelebb lép, talán azt hiheti az egyetlen normálisnak tűnő hugrabugos, hogy hozzá akar bújni, pedig dehogy. E helyett meglepően nemes egyszerűséggel fogja meg a másik imént emlegetett testrészét, aztán el is húzódik rögtön.
- Ne izgulj, kizárólag csak ellenőrzés céljából fogdoslak. - Jelenti ki határozottan, az eredmény pedig, hölgyeim és uraim; pozitív. Simán Ethan-nek jó a segge. Persze ez kívülről is látszik, hat éve volt rá, hogy megfigyelje, de a semmit a kéznek elv ilyenkor elhanyagolható.

- Nem tudom. Így lenne? Én azt hittem, minden második lány fut utánad. - Vonja meg a vállát, mint akinek igazából mindegy, hogy kik buknak a fiúra, pedig annyira azért nem. Az ígéreten jót derül, csak mosolyog.
- Marha rendes tőled, hat éve arra várok, hogy veled párna csatázzak, csak nem mertem elmondani. - Szelíden pislog, aki bedől neki az vagy hülye vagy... nem, nincs már lehetőség.
- Nem. Titokban Mardekáros vagyok, Malfoy életem szív szerelme, és vonzódom a hüllőkhöz. - Beleborzol a méz-szőke hajzuhatagba, nehogy a végén még ne legyen kócos, aztán továbbindul a folyosón. Hív a kávé.

- Oké, én sem sziporkázhatok mindig, Kopogószellem Virgile ? rántja meg a vállát, de agytekervényeit mégegyszer végigfuttatja a lehetséges variációkon, élve azonban az alliteráló nevek kedvelésével, a lehetőségek nem különösebbek sokfélék. Elbűvölő Ethan, ez kissé nyálasan hangzik (bár a valóságot kétségkívül fedi), Elvetemült Ethan (ezt azért inkább nem hirdetné, még ha igaz is), Eszelős Ethan (oké, oké, van benne valami), Elementáris Ethan (testének iksz százaléka víz, amúgy tüzes, és földhöz ragadt, de légies-lenge erkölcsű), Eszméletlen Ethan (na, ez szintén hízelgő), Elképesztő Ethan (nanáhogy), és így tovább.. De mindegyikből hiányzik az a szikra, ami méltóvá tehetné eme elnevezéseket viselőjükhöz. Inkább ne is erőltessük. ? Akkor mondj egyet te, ami nem követeli, hogy azonnal hímku.. hm.. szóval egy kicsit morálisan-erkölcsileg alátámasztottabbb. Nem minden a hírnév, tettei teszik naggyá a varázslót ? idézi fejből Lockhartot, aki egyébként egy darabig, zsenge agyú kölyökként példaképe volt, mert hogy valaki tyúkaggyal ennyi mindent elérjen, az kész, meg is vetette Edwarddal az összes könyvét (aki persze atyaian hülyének nézte őt), még dedikálásra is elment, hogy hallgathassa azt a sok maszlagot, amivel oly sok harmincas-negyvenes boszorkány szíve ment veszendőbe. Persze tény, hogy a korábbi generációkat sokkal könnyebb volt meggyőzni arról, hogy az ember maga a földremászott atyaúristen, mint ezt a mostanit. Ezekben már több a tartás. Sajnos.
Nem különösebben tűnik zaklatottnak Virgile szánakozó pillantásától, mivel úgy vette le, még legbénább pillanatai ellenére is van a másikban valami kis rokonszenv, megengedi neki, hogy szánja, ha már ehhez van kedve. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a kutyájuk, Virgile minden bizonnyal szubdomináns hímet keres magának, és ha így van, hát lelke rajta, ő aztán nem áll az útjába, elvégre nyitott és felvilágosult világban élünk, sőt még azt is megengedi, hogy rajta próbálgassa a karmait. Ezzel akár le is van tudva folyó év karitatív munkája. Mindenesetre az elégedett vigyor határozottan ott lógatja a lábát a szája szélén, amidőn Virgile bájolón csengő-bongó kacajával adja tudtára, hogy szánalmas előadása mégiscsak elnyerte tetszését. Végül is, ez a lényeg. Hülyét csinálni magából mindig megéri. Legalábbis addig nem baj, hogy így tesz, ameddig megéri.
- Áá, nagyon kedves tőled, de nem hiszem, hogy viszonozná az érzelmeimet, hiszen ő.. annyira.. nagyszerű, én pedig csak egy porszem lehetek a formásan sovány kis fenekén lógó, ősbéna stílusjegyeket hordozó farmerre tapadva ? szipog egy sort, nem túl meggyőzően, de a függöny legördült, és ennyi legyen elég is abból a hitből, hogy ő szerelmes az évszázad üdvöskéjébe. Ez lenne a közös benne és a lányokban? Háh, naná, persze. Majd ha beüt a blue moon.

- Meg is lepődtem volna ? vigyorog Virgile arcába, és megcsóválja a fejét. A gyönyörteljes borzongás ugyan következetesen elkerüli a figyelmét, mintha ezúttal komolyan is gondolná, hogy nem teper a lány kegyeiért, de azért sejti, hogy bármennyire is tetszik a hölgynek, azt lehetőleg soha nem fogja bevallani neki. És mi ezzel a baj? Neki nem kell verbális bizonyosság, ha annyira lesajnálná, mint amennyire mutatja, csak itthagyta volna már, hogy másszon egyedül a napi koffeinadagjáért. Meg is ütközik a furcsa, hirtelen közeledésen, majd megrezzen, és kistányérnyi szemeket mereszt a másikra, hogy kezdetét veszi a minőség-ellenőrzés. Hát tessék, ezt is megérte. Elvigyorodik, és élvezettel nyög fel, bár voltaképpen megint csak játszik. ? Aaah, hát nekem aztán mindegy a motiváció, de első osztályú a kéztechnikád. Ne is hagyd abba ? dob egy kósza csókot a lánynak, és olyasféle pofát vág, amikor végez, mintha most közölték volna, hogy idén elmarad a karácsony, ami egyébként is messze van. ? Na, és mi az eredmény? Csak jó vagyok, vagy essszméletlenül jó? Hm? ? önelégült pofát vág, szándékosan, de a szeme nevetősen csillog, mint aki ennél jobb játékot sose látott volna. Lerí róla, hogy élvezi a helyzetet, de nem is kicsit.
- Hm, nem is tudtam róla, hogy ennyire népszerű vagyok.. S ezek szerint számodra minden második lány hülye liba? ? vonja fel a szemöldökét, és elvigyorodik megint. ? Egyébként szó se róla, tiszteletben tartom, hogy próbálod leplezni az irántam való hódolatodat, de ez az iménti fenékfogdosás eléggé kibújt-a-szög-a-zsákból tranzakció volt. Na, nem mintha bánnám, kis francia szépségem ? teli szájjal vigyorog, fölényesen, gőgösen, mintha ezzel már győzött is volna. Mert szerinte egyébként győzött is. Egy olyan ember, aki nem érdekelt a dologban, aligha fogja meg a másik hátsó felét. ? Gondoltam, hogy vágytál rá, de mostmár attól tartok, nem ez az egyetlen, amit elvársz tőlem ? duruzsolja lágyan, de a tekintetén látszik megint, hogy ezt most nem gondolja komolyan. Semmit sem. Talán még a vélt diadal sem izgatja annyira. ? Tudtam. Egyébként sokkal jobban mutatnám a hüllőházban. Csak egy fokkal kéne hidegebb legyél, és tárt karokkal fogadnának. Bár azok után, hogy védtelen fiúkák hátsóját fogdosod kegyetlenül.. hát, nem is tudom. A Mardekárban mindenki frigid, nem? ? szempillarebegtetés; jócskán megkésve indul el a másik után.

 A kopogó még stimmel, de a szellem nagyon mellé ment... Hús-vér, nála élőbb aligha van, eleven mozgó létforma, a minőségi dohány aromájával keveredő forralt bor édes fahéjillata lengi körül. Füst, bor szerelem - cigi, alkohol, vágy az élet. És ő él, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele, egyelőre szerelem nélkül, nem talált még olyat, aki megérdemelné, de nem is első látásra esik kábulatba, csak sokadik megnézésre, de hirtelenül, szelesen, viharosan, de onnantól kezdve igen határozottan. Jelenleg roppant nyálasnak talál mindenkit, aki tébolydai szeretettel néz az ellenkező neműre, minek az, könnyebb nélküle élni, kicsit üres, néha fáj, de legalább nem halsz bele a felesleges szenvedésbe.

 Elhúzza a száját, kár volt ezt a kijelentést tenni, de végül is az ember nem adhat magának beceneveket, az annyira lehetetlenül béna dolog, hogy akkor már inkább csak Ethan, és kész, ha majd úgy adódik lesz ebből becenév, vagy ha nem, hát az se olyan nagy kár, mint elsőre tűnt.
- Nem. Hagyjuk, felszólításra nem lehet becenevet alkotni. Bár, ha szeretnéd hívhatlak valahogy egészen máshogy... mondjuk mit szólnál a Marcel-hez? -Kihívó, luciferi mosoly. (belzebubi, azazeli , beliáli, mefisztói, kinek hogy tetszik) Legszívesebben nevetne. A pletykának elég egy kis löket is, hogy terjedjen, és az, hogy  szerepel benne az Ethan Wilde név, épp elég. A hatodikos, információra éhes, egyfolytában, és túl sok mindent kifecsegő griffendéles lányok még ahhoz is eljuttatják a hírt, akit nem érdekel. De be kell vallani, azért jól jön, ha összetalálkozol az említettel. Tényleg impotens lenne? Nem úgy néz ki.

- Akarsz róla beszélni? A kisebbségi komplexus nem olyan szörnyű, sokkal rosszabb lenne, ha azt hinnéd, hogy te vagy az atyaúristen. - Olyan megértő, hogy elmehetne pszichológusnak, és közben annyira szemét, akkora csaló, hogy akár politikusnak is.

 Csak elmosolyodik, hát nem is mondana, épp elég egója van már így is a fiúnak, ha pedig igazából nincs, hát elég jól játssza a szerepét. És igen, soha, de soha nem fog senkinek a lába elé borulni, ameddig más (nem csak jóindulatból kell ideírni, tud önfeláldozó lenni, ha akar), vagy saját élete nem függ tőle, addig próbálhatnak belőle kicsikarni bármit; nem fog sikerülni. Az ilyen jellegű információk, mint az, hogy valaki tetszik neki, el vannak ásva biztonságos mélyen, elvárja, hogy küzdjenek egy kicsit, mert ugye a Büszkeség... És mire is menne anélkül a világ? Költői kérdés, vagy retorikai, vagy amit akartok, de nem kifejtendő, mások már annyiszor megtették, hogy abszolút felesleges lenne, ezért nyomkodni újra a klaviatúrát.

- Csak neked, csak most, hat éve erre gyakorlok. - Vigyorog, mert köztudomású tény, hogy a pasikat nem szabad a szakadék szélén hagyni, mert képesek belevetni magukat, inkább vissza kell tolni a hegytetőre - úgyis újra lelöki őket valaki.
- Találgass csak-  Nevet a szeme, hát most minek elkeseríteni, meg aztán, hazudni nem ennyire jó dolog, bár néha kétségtelenül igen hasznos tud lenni.
- Hát igen, mondjuk. - Vonja meg a vállát szórakozottan, teli találat, csak azért nem mondhat minden elsőt, mert ugye vannak kivételek. Élén saját magával, és ez csak egészséges egoizmus, különben másra nem gondolni. A követező mondatokra altűnik a derűs arckifejezése, összehúzza a szemöldökét, igen, ezért most igazán kár volt, nagyon szerencsétlenül sikerült. Cigarettát vesz elő, most azért is öngyújtóval gyújtja meg, isten tudja, hol jutott hozzá, néhány másodperces csenddel adózzunk a nikotinrúd halálának. Dacos, persze, hogy az, lánynak nem lehet ilyet mondani.
- Nem tudom, mit vagy úgy oda magadtól, csak azért, mert lóg valami a lábad között. - Kifújja a füstöt, elfordul, itt nem hagyja ugyan, annak semmi értelme, de most legalább két másodpercig nem akarja látni senki csinos pofiját.
- De legalább nincsenek pikkelyeim. Amúgy se értem, hol látsz te itt védtelen fiúkát.  - Csak hátraszól a válla felett, szívja be a füstöt, a kérdésre nem reagál. Persze, ő, mint frigid, vicces is lenne. De attól még kikéri magának. Nincs kedve visszavágni.

Mit sem sejtő, finom mosolyba játszó arckifejezése helyén egy pillanat alatt szalad át mindenféle árulkodó érzelem, mintegy testet öltött gondolatokként; először értetlenség, majd döbbenet, futó harag, újabb hullám döbbenet, aztán keskenyre húzódik össze a szeme, ahogy összerakja a képet. Mindez pillanatok alatt játszódik le, túl fürge észjárású, vagy talán inkább túl dörzsölt ahhoz, hogy sokáig uralkodjon rajta az értetlenség, és túlságosan kiábrándult ahhoz, hogy valóban megbántsa a kis gonoszság. Mégis, bármennyire is erőlködik, velejébe talál a név, és egy sor nem különösebben fájó, de kellemetlen, megalázó emléket hoz magával, cigarettától kesernyés, vaníliaillatú ajkak gyermekesen gyengéd puhatolózását, éles csengéssel szétguruló hamis gyöngy-kacagást, libabőrös simogatást, üres, buta, tőle taszítóan idegen szavakat. Megkeseredett cukormázba fojtott kislányérzelmeket.. Megborzong, kirázza a hideg. A szentimentális, franciás-selyemfiús név fellobbantja benne azt a saját maga előtt is milliószor kimagyarázott, átmagyarázott, érthetetlen tipródást, hogy őt annyira letarolta ez az egész, hogy nem tudott vele mit kezdeni, nem talált semmilyen maróan szatirikus tréfát, amivel a feje tetejére fordíthatta volna az egész szituációt, nem tudott mit mondani, és még csak nem is tett úgy, mintha nem érdekelné. Hogy a gonddal felépített és begyakorolt, tökéletes macsóvértjét könnyedén félresöpörte egy apróság, egy butuska, nem is különösebben tündérszép, érzelmileg elkorcsosult módon túlfejlődött, gondolkodásában pedig a legmélyen korlátolt kislány – mert ő maga ilyennek látja Amyt, dacára annak, hogy ez vélt avagy valós igazság-e. Megrázza kissé előrehajtott fejét, néhány hajtincse szinte figyelmeztetően simít végig a homlokán.

Legerősebb szándéka, hogy leplezze Virgile előtt, mennyire talált a szava, itt kudarcot vall, bár fél gondolatok erejéig áll csak sokkolva minden előtt, mégis túl sok ez a pár másodperc ahhoz, hogy tökéletesen megmaradjon az imidzse. Annak már annyi, de ezt még végig sem gondolja, már a szája sarkába kapaszkodik megszokottan, kötelességtudóan, gépiesen az a mindent, beleértve önmagát is gúnyoló, mégis fensőbbséges kis félmosoly. Inkább csak grimasz. Aztán felszegi az állát, a szemében újra megvillan a vagány, kesernyés-dacos nemtörődömség; nem figyeltem, elvétettem egy lépést, és ő kihasználta ezt, semmi gond, az én hibám, meg az emberi alaptermészeté, hát tudod mit, hogy mit lépek én erre? legközelebb sem fogok figyelni. az se fog fájni, sőt még csak nem is bosszant. mert nem érsz annyit. mert senki nem ér annyit. én csak játszom tovább, lírát szitokszavakból, meg pillangót kergetek, ugatok, nevetek, te meg erőlködj, hogy jobban sebezz. hol van hát a következő brilliáns lépésed, hamiskártyás? Mosolya is szétszalad az arcán, rokonszenve Virgile iránt mit sem változik, inkább csak.. meglepett. Talán szexizmusa volna az, ami ezt a döbbenetet okozza, az, hogy nem gondolja, egy csinos pofika felérhet az ő nagyságához eléggé ahhoz, hogy különösebb taktikázás, megerőltetés nélkül sebet üssön rajta, ha nem is vészeset, alig vérzőt, alig sajgót, csak megalázót és nevetségeset? Mert az látszik, Virgile nem megfontolt lépéssel jutott ide, csak kimondta, ami az eszébe jutott – szent ég, mik keringhetnek róla, ha még Virgile is fel van szerelkezve a kellő információkkal, de aki hírt kavar, ne fájlalja a hír minőségét –, s persze honnan tudhatta volna, hogy ez neki mennyire kellemetlen? A legtöbb rosszmájú visszahallás hidegen hagyja. Nem, nem a legtöbb.. az összes. Csak ez nem. Csak a saját gyengeségének a híre nem. Mindezt persze Virgile nem tudhatja, elvégre egyáltalán nem ismeri azon kívül, hogy ő Ethan, övé ez az arc, ez a test, és remekül rendben van a hormonháztartása. Igen, ez ő, Ethan, A Köztudatbeli. Egyáltalán nem is gondolkodik a lehetőségein, mit felelhetne, nem is próbálja meg tagadni.

- Milyen.. jól értesült kegyed, mademoiselle Carthe – duruzsol, s mosolyán egyáltalán nem látszik, hogy hamis volna, szavai is természetesen csengenek, a giccses, cirkalmas fordulatok az ő szájából kellemesen pongyolák és bizarrul irodalmiak egyszerre. Mindig. És őszintének hangzók. Mert azok. A kiábrándultság, a kihívóan, fölényesen kesernyés hangnem megszokott elem, most sem érződik erősebben, mint máskor, legfeljebb úgy tetszik, mégis. – Nem is tudtam, hogy ilyen impozáns intenzivitással működik a Roxfort pletykarendszere. Ahogyan azt sem, hogy már azzal is dicsekszenek, ha valaki nem elég jó nekem.. ennyire népszerűtlen volnék? – ártatlanul húzza fel a vállát, de a szemében ott szikrázik az öntudatos, nyegle válasz saját költői kérdésére, hogy igen, ennyire népszerűtlen, s ezzel tisztában is van, sőt változtatni sem kíván rajta. Mert méltóságán aluli. Vagy valami hasonló, rá jellemző, következetlen, de stílusos megoldás. Hirtelen felnevet, hangosan, derülten. Olyan némán és figyelően hallgatta végig Virgile-t, s várta ki a cigarettaszál, majd a válaszok végét, hogy szinte tudni sem lehet azonnal, min nevet. Szinte szelíden szólal meg:
- Én nem azért vagyok nagy szám, mert.. mint kifejezted, van valami a lábam között, chére Virgile. Ezzel be kellene ismernem, hogy további több mint hárommilliárd ember él még ezen a Földön, aki van olyan csodálatos, mint én. Ez nonszensz – vigyorodik el újra, és póztalan, szinte suta mozdulattal simít hátra a homlokából egy sor hajtincset.

Véletlen. Annyira az, hogy egy pillanatra csak döbbenten áll, majdnem annyira meglepetten, mint Ethan, aztán rendezi az arcvonásait. Nem is akar úgy tenni, mintha direkt lett volna, az eredmény a fontos, vagy legalábbis ezt próbálja bebeszélni magának, feleslegesen. Mert nem, mi abban a pláne, ha csak úgy szúrsz, találomra, és épp a szív felé sikerül? Nem halálos, közel sem, de azért annyit elérsz vele, hogy a másik megijedjen. Piszokul idegesítő ez így, mert nem dicsőség véletlenül nyerni sem, csak szerencse, és ugyanúgy ez.. ez így nem vicces. Nem jó érzés, mint általában ilyenkor, még a végén bűntudata lesz, és azt mondja "Bocs.", persze, ez nem fog megtörténni, de semmivel sem érzi magát jobban tőle, hogy talált.
 Csak egy nyavalyás név volt, az istenért, eszébe jutott, kimondta, megbánni csak nem fogja, ez csak Amy hülyesége, még csak nem is illik Ethan-höz, egy ilyen naiv, végtelenül szerencsétlen lány nem fogja megállítani a világot. Szentimentális hülye, de sajnálni kell, nem lenézni, nem tehet róla szegény, így született. Csípőre a kezet, fel az állat, a hatodikos arcát pásztázza.



 Csak azt nem érti, miért nem kellett neki? Szinte kifeküdt előtte, ha akarja ott a folyosón azt csinált volna vele, amit csak akar, de nem akart.... Pedig Joy annyira azért nem idegesítő, még ha fárasztóan romantikus is, de még csak nem is csúnya, hát akkor miért nem? De nem, az ember lánya ne legyen szűk látókörű, azért a szexen és a cigin kívül már is van a világban, amúgy is tudja már rég, hogy Ethan jóval értelmesebb, mint látszik, egyfolytában elszólja magát, hallatszik azon is, ahogy beszél... És ehhez egyszerre idegesítően vonzó, és még annál is pimaszabb, leginkább férfi az egész Roxfortban, kalapot le előtte. És most mégis, úgy kifeküdt egyetlen névtől... , pedig nem vészes a helyzet, persze, a lányok csiripelnek, de leginkább az értetlenség közös bennük. Mert felborult a kép, ez a hatodikos hugrabugos, a Wilde, mindenkit lefektet, aki csak hagyja magát, most otthagyott egy lehetőséget, pedig szinte a földön kúszott előtte az a griffendéles csaj, hogy ugyan már, teperje le,  megadja magát, sőt kéri, hogy tegye már meg..., és Ő elküldte, már válogat.



- Ez csak természetes monsieur. - Hát, játszunk, ha így tetszik, ha így könnyebb elfedni a sebet, ha ez jobban esik, hát tegyük. Bólint, neki találták ki ezt a stílust, vérében van, bár ha már Franciaország, inkább mint a Moulin Rouge legkeresettebb örömlánya lenne híres, vagy pedig XV. Lajos fényűző versailles-i kastélyában, fűzős ruhában, rizsportól fehér hajjal próbálná a többiekkel együtt megalázni " Madame de Pompadour" grófnőt. Mert épp ez a divat.

- Impozáns? Inkább nagyon fárasztóak. Viszont, ha tovább beszélsz a népszerűségről, még a végén tényleg elhiszem, hogy érdekel, mit gondolnak rólad. - Sokan majd meghalnának, ha ennyire "népszerűtlenek" lehetnének a lányok körében, mint Wilde, szóval téves pesszimizmus, már ha ez annak számít. A nevetésre felhúzza jobb szemöldökét, elnyomja a cigarettát.
- Akkor mégis mitől? Jól nézel ki, formás a segged, és amúgy is körülötted kering a nap? El kell keserítselek, a többi hárommillió is pont azt gondolja magáról. - Mert sokkal értelmesebb, mint a többi 2999999, iszonyú jól néz ki, és bárki meg tudja érteni Amy Joy-t, amiért abban a fél órában minden vágya volt olyat tenni, amit amúgy eszében sincs.

Az, hogy elindultak valahova, majd megtorpantak, és még mindig tanítási időben itt beszélgetnek, vagy inkább veszekednek finoman egy véletlenszerűen megválasztott folyosón, nem zavarja, sőt őszintén szólva már fel sem tűnik neki. Furcsán érdeklődő pillantással szemléli saját döbbenetének tükörképét Virgile arcán, bár mire összeszedi magát annyira, hogy a másikra is figyelni tudjon, már abból se marad sok, csak a szép formájú kezek a szép formájú csípőre vágva, a felszegett áll, a kiismerhetetlen tekintet azzal a mélységes mély, sötét szempárral, amely teljességgel érthetetlen módon kerülhetett a természetes szőke haj társaságába, s talán görög vagy olasz rokont feltételez valahol Carthe-ék családfáján. Ezzel a meglepetéssel nyilvánvalóvá válik, igazolást nyer, amit egyébként is gondolt és hitt, s ezzel ki is mondta az ítéletet: ártatlan. Már persze, amennyire Virgile Carthe ezzel a bájos arcocskával és ezzel a hihetetlenül rövidbe szabott szoknyában, tizenhat vagy tizenhét éves fővel ártatlan lehet.. Mocskos gondolatai terhe alatt már kajánul, ha kissé bágyadtan is, mosolyogva érinti össze az ujjait, vonásai szinte összpontosítást, figyelmet sugároznak most ? a kifejezés annyira idegen mindig önelégült képén, hogy alig-alig hasonlít önnönmagára ?, ahogy tekintete megállapodik a francia leányzón. A tökéletes brit kiejtésű angolja kifejezetten feledteti, honnan is származik ? a fele ágról, vagy negyedrészt? fogalma sincs, családi háttér általában nem téma, kivéve, ha valami szégyenteljes dologról van szó, arról természetesen azonnal tud mindenki ?, de már ez a néhány francia szó is felvillantja a francia vért, a bájos, bohém, játékos-gonosz, szerelemre és intrikákra termett fruskát. Hogyan haragudjon rá olyanért, amiről egyébként is ő maga tehet?
- Fárasztóak? Talán nem élvezed? ? vonja fel a szemöldökét hamis meglepettséggel, mosolyra szaladó ajkait fékezve. Vagy legalábbis megkísérelve ezt tenni. ? Azt hittem, minden lány szeret gonosz módon sutyorogni itt-ott. Néha még a hímek is, ha elég mocskos vagy elég poénos dologról van szó. Mesélj valami fárasztót, mi terjed ilyen magas hatásfokon a griffendélesek klubhelyiségében? ? őszinte kíváncsiság tükröződik a szemében, nem mintha nem hallott volna még éppen elég szóbeszédet néhány közlékenyebb vagy locsogósabb cicájától, általában mindenféle lényegtelen ostobaságot, de az kifejezetten érdekli, hogy mi az, amit Virgile kiemelne a mindig izgalmas diákélet részvevői között áramló információtömegből. S talán.. talán egy egészen kicsit, maga előtt is titkolva, önkéntelenül terelni akarja a témát, feledtetni a kínos szituációt.

- A népszerűség nem mindenkinek jelenti ugyanazt ? közli kissé kioktató stílusban, félig már-már ingerülten, sarkosan, aztán inkább elmosolyodik, mintha hangjának élét próbálná enyhíteni vele. ? Nézd, Virgile, az például, hogy az embert vonzónak tartja egy pár kiéhezett iskoláslány, s ezért nem kell nélkülöznie bizonyos élvezeteket, nem éppen jó indikátora a népszerűségnek. De gondolom, mivel te egy okos, értelmes, talpraesett leányzó vagy, jobban látod, mi a különbség vonzalom és vonzalom között ? fáradt hízelgéssel zárja a gondolatot, aztán megrántja a vállát. ? Egyébként.. nem, általában nem, de valószínűleg fura bogár lennék, ha egyáltalán nem izgatna. Ha nem fordulna meg a fejemben legalább néhány bolydult percemben. Mint például most is. Tetszeni vágyom, persze, ki nem vágyik, de nem ez az elsődleges prioritás, és komolyabban nem érdekel, mit gondolnak rólam, akkor nyilván tennék érte, hogy azt gondolják, amit én akarok, de mivel láthatod, nem teszek ? nyitvahagyja a mondatot, és újból vállat von, és arcán feldereng a szívdöglesztő, nyegle mosoly. Van mivel foglalkoznom a hírem helyett, tündérke, s ezt te is tudod, mert már ezzel oltogatsz, amióta csak összefutottunk. Az igaz, lehetőleg mindenkinek látnia kellene, milyen jó arc vagyok, de a szórakozás azért előbbre való, és nálam az imponálás is mást jelent. Elég az is, ha látják, hogy vagyok. Legalább azok a körök, akik hajlandóak észrevenni. Virgile visszakérdezése sem zaklatja fel különösebben, kivillantja a fogait mintegy néma kacaj gyanánt.
- Lehet, hogy ők is azt gondolják, de az látszik, hogy valójában csak én bírok mindezekkel a csodálatossági faktorokkal. Szép vagyok, okos, kedves, drága, elbűvölő a humorom, szellemes vagyok, lehengerlő stílusú, és mindenki szeret, még az is, aki nem, sőt lehet, hogy a naprendszerünket is én rögzítettem törvényszerűségeibe ? nyelvet ölt, kölykösen, kisfiúsan szinte, aztán ellöki magát a faldarabtól, ahol eddig támaszkodott, míg Virgile-t nézte, és lép egyet előre. ? Még mindig van kedved velem lógni, vagy inkább visszaslisszolsz a következő óránkra? Lassan csengetniük kellene, azt hiszem.

A család... a rokonság igen fájdalmas pont. A pincéjükben krokodilokat tenyésztő apa, kissé bárgyú, vagy inkább túlságosan is szelíd, engedékeny anya., a szörnyen konzervatív nagymama, az ismeretlen francia rokonok, talán lehet olasz vér is van itt, minden megtörténhetett, isten tudja kivel nem házasodtak a tiszta vér megtartása érdekében. Furcsa is, hogy lehet Virgil ennyire más mint édesszülei, talán valamelyik nem ismeretlen felmenőjétől örökölte azt sajátos, másokat igen sokszor és szívesen lekezelő stílust. (Vénusz, Perszefóné?) Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem gondolja magát felsőbbrendűnek aranyvére miatt. De mintapéldája annak, amikor az angol arisztokrácia hűvössége keveredik a bohém, szórakozott francia vérrel, barna hajú, barna szemű apjának génjei tejföl szőke anyjáéival. Tessék csak nézni, ez lesz belőle. Nem takargatja magát, minek, a lábait szereti, joggal, hát lássa, aki akarja, nézze ameddig jól esik, csak próbálja úgy intézni a dolgot, hogy ő lehetőleg ne vegye észre.
 De Ethan? Ő mit néz rajta, hat éve folyamatosan láthatja, ismerheti már azt a végtelen kopogást is, a társaságával jár, és amit jelenleg kénytelen hanyagolni, csak ujjait billegteti a csípőjén, de annak meg nincs hangja, annyira azért nem csontos. Kissé előredönti a fejét, a barna szemekben ott villog a kérdés, igen világosan; most mégis, mit bámulsz ilyen elmélyülten?

- Nem. Ez csak hülye sztereotípia, hogy a lányok pletykások. Persze alapja van - mosolygósan összehúzza a szemét.-, de a fiúk is épp annyira azok, csak ti ezt... úgy mondjátok, hogy csak megbeszélitek a dolgot. Ez a legnagyobb ferdítés amit valaha hallottam. Megbeszélni... - Rázza a fejét, mint aki elképzelni sem tudja, hogy sikerült valakinek ekkora hazugságot kitalálni, annyira jól sikerültet, hogy az összes töketlen állat mind el is hiszi, hogy ő csak megtárgyalja, bezzeg a lányok... micsoda pletykafészek az összes.
- Minden és mindenki magánélete a fő téma, meg persze Potter, a Mirolok, Weasley ikrek... na meg Ethan Wilde. - Már csak a szokás kedvéért teszi hozzá, szórakozottan mosolyogva, pedig hát igaz, ott van ő is a sorban, a griffendéles fruskák nem hagynak ki senkit, aki egy kicsit is népszerűbb mint Hisztis Myrtle.  Kiemeli meg nem tud, mert meghallgatja illedelmesen ugyan mindet, de aztán elfejti, ami nem fontos: vagyis mindent. És ezt mindenki tudja is, de épp ezért sokan fecsegnek neki, tudják, hogy nem mondja tovább, mert egyszerűen nem érdekli.


- Tudom és örülnék is neki, ha épp ezért, nem beszélnél úgy velem, mintha teljesen hülye lennék.- És olcsó bókokkal sem kell elfedni, tompítani se kell, sosem szerette azt a hangnemet, ezt a majdénmegmondomnekedhogymiisahelyzetcsakfigyeljrámegykicsitéscsodáldhogymennyireokosvagyok stílust. És imponálásból szimpátia lesz, szimpátiából vonzalom, vonzalomból szerelem. Így szép az élet. A következő eszmefuttatásra kivételesen eltűnik minden gúny, lekicsinylő hangnem is, csak szimplán bólint egyet.
- És mégis minek örülnél, mit gondoljanak rólad? - Milyennek akarsz látszani mások előtt, azon kívül, hogy abszolút sérthetetlennek,  érdektelennek sok minden felé? Abszolút figyelmen kívül hagy most minden szívdöglesztő mosolyt, akár mennyire is jól áll Ethan karakteréhez, komolyan kérdezte, érdekli. Nem sok minden, ez épp igen.

Felnevet, aztán felhúzza a vállát, hátrébb lép.
- Én meg Marilyn Monroe reinkarnációja vagyok, csak rövidebb a szoknyám. - közli szelíd arccal, mint aki csak annyit mondott, hogy imádja a lepkéket, a cicákat, kutyákat és amúgy is természetvédő lesz, ha majd megnő. Vagy állatorvos. Pillangókat fog operálni.
- Akkor bújjunk el, mert a végén még elterjesztik, hogy veled járok. Azt meg nem élném túl.

- Bocs, bocs – visszakozik azonnal, ahogy a leplezetlen bámulásból ébredve hidegzuhany gyanánt elkapja Virgile csípősen érdeklődő pillantását. Már a kibontakozó vigyorának árnyalatából látszik, a maga módján vágja ki magát a ki nem mondott kérdésből. – Azon gondolkoztam, hogy fizikai értelemben, pusztán tudományos szempontból hogyan működik az, hogy a szoknyád összesen nem lehet három hüvelyk hosszú, és mégse látszott ki semmi, pedig már figyellek egy ideje. Ezt hogyan csinálod? – vonja fel a szemöldökét már-már tudományos magasságokban vitorlázó érdeklődéssel. – Ha tolakodónak érzed a kérdést, természetesen nem muszáj válaszolnod – teszi hozzá illendő kedvességgel, de mosolyából kiolvasható az is, hogy ez azt jelenti, hogy te nem kérdezed, mit bámulok, én pedig nem válaszolok a te érdekedben. Aztán mégsem bír magával, és rátesz az egészre egy lapáttal a maga elragadóan felképelnivaló módján. – Egyébként úgy tűnik, sokkal inkább.. rááll a szád a franciára. Majd ha nem undorodsz annyira a közelségemtől, esetleg megmutathatnád, mennyire fejlett is a.. nyelvérzéked – duruzsolja sokat sejtetően vontatott, rekedten susogó hangon, és mintha véletlenül, a feltételezett kiszáradtság érzete ellen tenné, végighúzza a nyelvét szája szélén.. Ethan Wilde hétköznapi énje visszatért a maga teljes ragyogásában. Aztán azonban meg is húzódik a háttérben, mert úgy tűnik, nem akarja erőltetni, hogy a beszélgetés visszatérjen a kezdeti, erősen korlátolt medrébe, így inkább úgy tesz, mintha nem is évődött volna már megint – őszintén képtelen uralkodni a jellemét már mélységeiben áthatott viselkedésformákon, neki muszáj gúnyolódnia vagy legalább tennie a szépet, esetleg a kettőt egyszerre –, és figyelő kifejezést erőltet önkéntelenül is élveteg mosolyba szaladó vonásain. Menthetetlen.

- Nem mondtam, hogy nem szeretjük.. megbeszélni a dolgokat – húzza vigyorra a száját, de aztán határozottan tiltakozva ráz fejet. – Nem, Virgile, mi tényleg csak megbeszéljük a dolgokat; amíg ti egy ártalmatlannak tűnő kis pletykálkodással életeket romboltok szét (és akkor még nem is szőttetek olyan kis nőiesen kegyetlen és alattomos terveket arra, hogy tényleg kinyírjátok), addig mi beszélünk róla, kiröhögjük, lenézzük, de nem köpködünk, és legközelebb ugyanúgy kap egy pacsit, és kit érdekel. A nők nem tudnak csak úgy beszélni. És még kevesebbszer mondjátok az ember szemébe, ami megfordul a csinos kis fejetekben. Minden hátulról jövő hadművelet sokkal természetesebb és kézenfekvőbb számotokra. – Tényszerűen beszél, nem érvel, de mondatfűzése a maga számára logikus, értelmes, érthető. Lassan mosolyodik el megint, szeme gunyorosan villan.  – Talán a természet a gyengébb fizikumot és az érzelmi labilitást fokozottabb alattomossággal próbálta kompenzálni. Végül is erre volt már jó példa a történelemben, így született a Mardekár ház is – fűzi hozzá végtelenül ártatlanul.
Virgile nem harap az aktuális témára, vagy egyszerűen csak ilyen beállítottságú, töpreng el magában, hogy nem különösebben érdekli a körülötte csattogó szóbeszéd. Valami valódi ribillióra vagy hasonlóra vevő lett volna, de a híresebb családok sarjainak nőzése avagy férfifalása – szellemesebb körökben lehetőleg egyszerre a kettőt, néhol egyéb fajokkal, varázslényekkel és.. élettelen objektumokkal való kombinálásával együtt – hidegen hagyja. Még a saját magán életén sem rágódik, nemhogy a másokén. Virgile-én esetleg szívesen rágódna. Mert izgalmasnak látszik, mint a leányzó maga. Érdekesnek, mindazonáltal elfogulatlanul érdekesnek.
- Bocs – őszintén kér bocsánatot, pillantása csöndes és nyílt ezúttal, de csak pár másodpercre, aztán újra elmosolyodik. Nem tud élni az arca mosoly, vigyor, grimasz, fintor nélkül, s azok lehetőleg minden másodpercben másmilyenek, a lehető legfinomabb árnyaltsággal és a legátlátszóbb tartalommal, akárcsak a hangja. Most éppen bosszúsan, mégis mulatva beszél. – Mindig elfelejtem, hogy több van a szöszke fejedben, mint a kitenyésztett vonásaidra írva – von vállat. – Ez kellemetlen, amikor éppen hízelegni akarnék. Nem lehet könnyű tetszeni neked, Virgile. Mégis hogy csinálják a többiek? Előbb leitatnak, és csak utána kezdenek el beszélni a tüzes, sötét szemeidről, mint kiismerhetetlen, halálba vagy legalábbis elmezavarok közé hívogató kútról? Kezdem elveszíteni a talajt magam alatt – böki oda még a mondatot, de nem tűnik úgy, mint aki igazán kétségbe volna esve emiatt. Közben elereszt a füle mellett néhány mondatot, a komoly kérdésre nem eléggé hárít, láthatóan inkább csak kényelemből, hogy így válaszol, ajkain kajánul, szemtelenül mocorgó grimasszal: - Nem is tudom. Gondoljanak rólam mondjuk minimum tíz hüvelyket. Vagy tizenkettőt. A tizenöt már biztos fájna, és lenne némi vérellátási problémám.

- Hát, ezt a szoknyát mindenesetre hiába próbálnád lefogni, ha fúj a szél, te kis szexszimbólum – jegyzi meg pléhpofával, de gyanúsan csillogó szemmel. – Egyébként imádom Marilyn Monroet, kár érte, remek csibe lehetett. Mondd, akkor már lehetek neked John Fitzgerald is? Közben bújjunk, ha akarsz, bár imádnám, ha azt kellene hallgatnod mindenhonnan, hogy végül megtörtelek, és beadtad a derekadat.. meg minden mást is - dob be egy pofátlan vigyort, és kicsit odébb inti Virgile-t a folyosón, hogy amíg töprengenek, legalább azt se itt tegyék, ahol valószínűleg azonnal összefutnak valakivel, ha megvárják, míg vége az éppen folyó órának. - Hiába emlegeted a megváltó véget, ilyen könnyen nem úszod meg, ha egyszer a szájára vesz az iskola. Már csak ezért az élményért se hagynám, hogy belepusztulj. Na, akkor.. seprűtároló szekrény..? Oké, oké, csak vicc volt.

Hogy Ethan miért is kért bocsánatot így hirtelen, örök rejtély marad. Rossz a lelkiismeret? Alig lehetne ezt elhinni. Kételkedve ugyan, de elmosolyodik. Különösképpen ebbe az egy mosolyba elég lazán sikerül belesűríteni a csodálkozást, gúnyt és örömöt egyszerre. Nem is igazi ennek az a híres hugrabugos az örök, arcátlan, sokat sejtető vigyor nélkül. Hátrarázza a haját a kérdésre, szélesen elmosolyodik.
- Tudod, szivi, ez - ennél a szónál laza mozdulattal riszál egyet a csípőjén, hogy direkt-e vagy véletlen, nem tudni, de mintha kivillanna alóla a fekete francia bugyi csipkéje  - szakmai titok. Úgyhogy, sajna, nem mondhatom meg. De - előrébb hajtja a fejét, felemeli a mutatóujját; figyelem emberek, fontos információ következik!- ha egyszer felveszel miniszoknyát..., akkor elárulom.
 
 Nem mondta ki, nem kérdezte meg, hát nem csodálkozik különösebben, hogy választ sem kap, csak mellébeszélést, ez így fair.
- Nekem meg úgy tűnik, hogy kiemelkedően pofátlan vagy, de te is csak dumálsz, mint az összes töketlen.  - Bájosan elmosolyodik, maga a megtestesült őszinteség, hát miért ilyen mindenki, csak beszélnek, de nem csinálnak semmit? Idegesítő, sőt, tök felesleges, de mindegy, ezt az oldala is abszolút szimpatikus Ethan-nek, most teljesen elég, hogy hallja ezt a pimasz, szemtelen, tolakodó hangot, mikor tulajdonképpen a többiek mondani se mernek ilyesmit, vagy ha igen, akkor csak biztonságos távolból, ahol nem kell félni már egy női tenyér éles csattanásától az arcukon. 


Egy ideig csak pislog, maga előtt keresztbe font kézzel, aztán közbe vág.
- Persze mi, nők. Na és mégis, hány embert kezdtem el szidni neked, hány életromboló pletykát hallottál tőlem eddig, hm? És mond csak, ennek ellenére pasinak nézek én ki? - Két kezével emel egyet szíve és tüdeje felett található másodlagos nemi jellegén, hát azért ezekkel együtt, még ha csúnya lenne is, akkor is csak elég nehezen nézhetné bárki is a másik nemhez tartozónak. Inkább az agyában lehet valami szerencsésen elrontva, hisz nem csupa komplikált hátsó gondolat van csak benne, nem mások életével foglalkozik állandóan a sajátja helyett, és még tönkre akarja tenni azt, sőt, rossz szokása kimondani azt is, amit gondol. Persze nem mindig, mindenhol, mindent.
 Felkacag.
- Ne szidd őket, ha nem lenne a Mardekár, mégis kik ellen szurkolna az egész Roxfort a kviddics-meccseken? Meg hát nem lenne mihez hasonlítani az istenkirály Griffendélt.  - Teszi hozzá szerényen pislogva, egy vállvonás kíséretében.

a válasz csupán egy elnéző mosoly, csak utána néz fel, szórakozottan nyitja rá Ethan-re azt a két "tüzes, sötét szemét".
- Elég érdekesen teszed. Szerinted attól jó kedvem lesz, ha közlöd velem, hogy üres fejű, szőke sznobnak nézek ki? Amúgy tetszeni nem annyira nehéz, na jó, veszettül válogatós vagyok, de az mindegy. A többiek.. a többiek csak messziről bámulnak, és utánam kiabálják, hogy szívesen megd... - Félbe hagyja a mondatot, évődve mosolyodik el. - Egész jó ötlet, részegen az ember lánya kevesebbet gondolkodik. - A továbbiakra csak legyint, a tízre, tizenkettőre, tizenötre már alig figyel, amint meglátja azt a bizonyos grimaszt már elment a kedve a választól. talán még túl korai volt ilyesmit kérdeznie.


- Az lenne a természet ajándéka, mindenkinek aki olyan kitartóan nézni a szoknyám, mint te. - Gátlástalanul ártatlan az arckifejezése, szerényen rebegteti fekete pilláit, szexszimbólum még sosem volt.
- Happy birthday to you, happy birthday to you, happy birthday to you Mr President... - Zeng a hangja a folyosón, de a végét már elröhögi, aztán viszonylag engedelmesen indul meg Ethan mellett.
- Örülne a nép, ha végre az én balsorsomon is rágódhatna egy kicsit, de hát nem fog. - Bevág egy mindenrendben;azéletszépafűkékazégmegzöld mosolyt.
- Ennyire nagy dobás lenne, ha velem emlegetnének együtt? - A seprűtároló szekrény fenomenális ötletére csak felhúzza egyik szépen ívelt szemöldökét, de azért elmosolyodik. - Mehetünk...

- Chérie.. miért nem mondtad, hogy vonzódsz a női ruhába öltözött férfiakhoz? ? húzza fel a szemöldökét, noha eközben nevetősen rándul meg a szája széle. Derült pillantása sokadjára is őszinte érdeklődéssel, de némi talán veleszületett magabiztossággal simít végig a leányzón; ahogy az ártatlan, csokoládébarna szemek megakadnak a finom csípőmozdulaton, és Virgile kegyelméből végre elkap egy szemvillanásnyi fekete szatént, arcán szinte gyermeki lelkesedéssel ragyog fel a kajánság. De nem teszi szóvá; mit is mondhatna, amit ne mondott volna el eddig, s teljes erejéből próbálja tartani magát elhamarkodott ígéretéhez, miszerint nem zaklatja Virgile-t beszélgetésük során. Illetve.. nem olyan nagyon. Muszáj elmosolyodnia a nagyon is találó szavakon, válasza persze van. Mindenre van válasza, lehetőleg azonnal, gondolkodás nélkül. Lehet, hogy a.. talpraesettsége néha azzal fizet, hogy szemtelennek bélyegzik, sőt barátibb körökben befigyel néhány jószándékú pofon, de mindig van válasza.
- Már látom, mi a te bajod.. csak annyi kellene, hogy valaki végre mindenféle kerülőutak nélkül a.. lényegre térjen veled kapcsolatban. De mondd, kiéhezett hercegnőm, nem éppen te kívántad tőlem beszélgetésünk elején, hogy ne merészeljek nagyon is konkrét, ám hótiszta lelkednek alantas földi vágyaim tárgyává tenni? ? duruzsolja egy lovagkori gavallér stílusában, csak a hangszínében bujkál valami könnyed és arcpirító, egészen haloványan festve, de lemoshatatlanul. Ha egyszer igazán felnőtt lesz, talán kivész belőle a játékos évődés, és megfárad a hangjában a rekedt forróság.. Ha most érdekesnek tűnik, talán éppen ez az, ami érdekes nyers valójában is.

- Nem, a világért se mondtam volna, hogy csak úgy egyszerűen figyelmen kívül lehetne hagyni, hogy árad belőled a nőiesség, már a férfit megszégyenítően mocskos megjegyzéseidet leszámítva.. Tudod, hogy mindig megfeledkezem róla, milyen kiugró példa vagy a különleges ritkaságokra a hölgyek közt ? enyhén gunyoros mosolyra görbülő szája csókot formáz, ahogy Virgile felé fordítja az arcát, s ezzel a témát lezártnak is tekinti. A szavai nem árulják el igazán, de ez komoly dicséret volt a szájából. Nem, nem is az, amit kimondott ? nem a női nem kárára szól ez a dicséret, miszerint Virgile nő léte ellenére felülemelkedhet ezen a korcs szokáson -, hanem inkább az hízelgő, hogy képes felülírni azt, amit az előbb átgondolt véleményeként fogalmazott meg, s hogy közvetett módon bár, de bevallja, Virgile egyelőre túl összetett jelenség számára ahhoz, hogy átlássa a szándékait, viselkedését, természetét.
- Vannak tulajdonságok, amiket kedvelek a Mardekárban, van stílusuk, például, és a rosszindulatú kis szeszélyeikhez intelligencia társul. Benned is tetszik ezt az eltévedt, álnok, felsőbbrendű fruska. Sőt.. azt hiszem, én sokkal jobban szeretem, ha nincs jó kedved. Érdekesebb.. mondhatni, szórakoztatóbb ? mosolyodik el újra félig játékosan, félig gúnyosan. A bókolás ideje most épp leáldozott, a dicséret elhangzott, de legalábbis ott úszik még a levegőben, többre pedig ilyen rövid időn belül nem futja, értelme sem volna, meg is hazudtolná magát. Talán nem is kívánja igazán megszelídíteni Virgile-t, talán élvezi, hogy odakínálja a hátát, hadd élezze rajta a karmait, mint valami gonosz kis macska, és szórakoztatja, hogy próbálgatja, mennyire fájnak azok a karmolások. Inkább nem is tagadja, hogy a Virgile-ről alkotott benyomásokról még mindig nem kopott le egészen az aranyvérhez fűződő ellenszenvének kesernyés íze, de kétli, hogy goromba őszintesége ebben az esetben hízelgő volna. Mégsem mentegetőzik. Amit mondott, az úgy van. Többnyire úgy is marad.

- Hát, igen, a világ egy emberként sóhajtana fel, ha végre megpillanthatná azt a maradék fél hüvelyket, amit még nem látott a combjaidból ? bólogat egyetértően, de a szavaiban még csak arra sem pazarolta magát a csípős-kedveskedő gúny, hogy elrejtőzzön; viszonozza a szempillarebbentést, bár tény, neménél fogva kevésbé helyes, mint Virgile. ? Kétlem, hogy valaki, aki ennyire vágyik rá, hogy végre leteperjék, mint te, olyan boldogtalan lenne mellettem.. Persze valószínűleg akkor sem vallanád be, hogy tetszem, ha minden porcikád üvöltene utánam ? mosolyodik el; arckifejezésében megvillan valami önkéntelen lekezelés, s ez nem a maga nagyságának szól ezúttal. Aztán ahogy a folyosó végére érnek, minden átmenet, óvatoskodás nélkül megfogja Virgile kezét, olyan természetesen, hogy valahogy nem tűnik helyén valónak kihúzni a fehér kacsót az ujjai közül. Kézen fogva húzza magával szelíden a szárny legmagasabb szintjeire vezető, szűkös, félhomályos csigalépcsőre. ? Akkor irány a déli kilátó, ott valószínűleg nem sűrűn járnak tanítási időben, mert nem esik épp útba.. Elszívunk még egy cigit, és közben vonaglunk egy nagyot a gyönyörű verőfényben, mit szólsz, crocodile-fille? ? hangja lusta, kedves, de valójában már rég eldöntötte, hogy odamennek, és kész, s mivel határozottan fogja Virgile kezét, a leányzónak nem különösebben maradt választási lehetőség.

- Csak azért, Mon petit coeur, mert nagyon szégyenlős vagyok. - Szende, naiv az arckifejezése, nagyon profin tud hazudni, ha úgy tartja jónak, annak ellenére, hogy nem gyakorolja túl sokat, hiszen jó szokása szerint ami a szívén, az a száján. Legtöbbször. Mellesleg jelenleg hihetetlenül élvezi a helyzetet, nem is azt, hogy ennyire fel lehet valakit húzni a végtelenségig, inkább csak szimplán a reakciókat figyelni. Annyit a szemnek amennyi még izgalmas, nem pedig közönséges, viszont határozottam semmit a kéznek, hozzáérni már csak VIP embereknek szabad, akármennyire is sajnálkoznak a többiek.
 Meglepi Ethan kijelentése, mert tulajdonképpen van benne egy kis igazság... vagy a kicsinél talán valamivel több is, persze, ki hiúságát ne simogatná, ha valaki minimális bevezetés után egyszerűen leteperné. Tetszeni tetszene, az első három másodpercig nagyjából, de Virgile-t meg kell nyerni. Szórakozik ugyan, de nem gondolja komolyan, és bőszen dolgozik benne a belenevelt büszkeség, így, ahhoz, hogy valakivel lefeküdjön, egy kicsivel több kell, mint hogy mondjuk tudja a nevét.
 Viszont mekkora egy egoista állat lehet az, aki ilyet mer tenni, nem fél az elutasítástól, vagy épp egyből azt gondolja, hogy minden ellentétes nemű a lábai előtt hever, és már csak a csupasz kisujja látványától is kész extázisban fetreng. Beteges, de igazán.
 Megvonja gömbölyű vállát, aztán bevillant egy olyan mosolyt, amitől a férfiak háromnegyedének (a többi éretlen, homokos, vak, vagy egyszerűen csak hülye) eszébe villannak az olyan szavak, mint "Ágy..., nem az messze van; fal, szex, cigiszünet, szex, újra szex..."
- Nem hiszem el, hogy nem imponálna, ha valaki csak úgy neked esne. - Összehúzza a szemöldökét.- Nem emlékszem. De, ha ezt mondtam... 
Nem fejezi be a mondatot, de hangsúlyból valami olyasmit lehet hozzátenni, hogy, hát, akkor valószínűleg úgy is gondolta.


Hú, ha így folytatod, még a végén eléred, hogy elpiruljak. Nem kis teljesítmény lenne. - Gúnyos ugyan, de azért meg van rá a lehetőség, hogy a szerénység, meghatottság rózsái ott virítsanak az arcán, még ha ez tényleg elég kivételes eset lenne. Tény, hogy nem az a lépten-nyomon pirulgató hölgyemény, van bőr azon a szépre sikerült arcán bőven. Tűri, ha dicsérik, de nem tud rá úgy reagálni, hogy azt egészen egyszerűen köszönömnek lehessen venni,  nem megy neki. Talán mert az esetek többségében nem is veszi komolyan, amit mondanak neki. Tüsszent egyet, ez se az a hatalmasra sikerült teleszórom-bacival-az-egész-folyosót, csak olyan kis szelíd, mint ahogy a macskák teszik. Könnyfátyol lepi el a két csokoládébarna szemet.

- Igaz. Szóval, szerinted Mardekárosnak kellene lennem? Tudod, Ethan, hát te jó helyen vagy a Hugrabugban, ott mindenki ilyen, mint Te. Érted, nincs egyéniségük, unalmasak, ugyanolyanok. A csordaszellem mintapéldái vagytok. - Ha ilyesmit akar elérni Cedric utódja, hát tessék; annak a hátán élesíti tovább a körmeit, akin csak akarja, a világért se fogja beismerni, hogy esetleg van benne mégis néhány jellemzően Mardekáros tulajdonság. Utálja, hogy már csak a mozgásából is kilométerekről látszik, hogy milyen sznob családba született bele, kirázza a hideg ezektől az előítéletektől, pedig neki is van bőven, hasonló okokból van elege Draco-ból. Amúgy is, ott az egyetlen, kívülről igazán jó pasi a Mirol fiú.


- Az a maradék fél hüvelyk a legizgalmasabb. De ha nagyon zavar, hogy látnod kell a lábaimat, majd a jövő héten csak nadrágban leszek, hogy ne frusztráljon. - Válaszolja, a hangja iszonyúan lusta, árad belőle a nemtörődömség. A következő mondatokra feljebb kerül a szemöldöke, aztán olyan hangon szólal meg, mint ahogy az anyuka beszél a téveszmés kisfiához.
- Nem vagyok mazochista, Ethan. - Szelíd, de hazudik. A lányoknak nem az a dolga, hogy fussanak a fiúk után, sőt, ez egyszerűen tilos. Virgile elve szerint ha kellesz valakinek, az úgyis tesz érte, hogy legyen valami..., de sajnos ez a való világban nem igazán állta meg eddig a helyét, a nőneműek őszinte sajnálatára. 
 Nem kell különösebben a húzni, megy a fiú mellett, könnyed léptekkel, hagyja magát irányítani, arra, hogy kézen fogják csak halványan elmosolyodik, nem szól semmit.
- Tetszik. De ha még egyszer így hívsz kicsavarom a férfiasságodat a helyéről, akármilyen nagyra vagy vele. - Csupán susogva mondja, de azért ez most csattant. Nem emlékszik már, hogy emlegette volna, hogy a drága apjának mi a kedvenc becéző szava. Gyűlöli a krokodilokat.

   Látom a hollós leányzón, hogy ez a szépen irányzott sértés nagyonis betalált. Bizonyára nagyon a szívére vette, hogy csapatkapitányi büszkeségének kapuját döngetem az efféle szófordulatokkal. Nem kis örömöm telik látványosan felhúzott orrában, a folyamatban, ahogy olyan édesen felfújja magát.
   - Inkább nem, Turner, nem szeretnélek szégyenben hagyni. – Persze, hogy ha seprűre pattannék, simán leszedne a mágikus eszközről a drágalátos gurkóival. Ez teljesen nyilvánvaló, lévén hogy sosem szívleltem a faboton röpködést, és a kviddicst még jóformán nem is volt alkalmam kipróbálni. Ezt a másik is nagyon jól tudja. A frappáns kis válaszom is egészen átlátszó, de ha belegondolok, micsoda paradoxon lesz egy barátit nevetni ezen a nagyképű beszóláson valakivel, akinek azután eszméletétől megosztva fogom kitépni a hajszálait... Muris lesz, nem? Ha már egyszer órákig fog heverni egy barátságtalanul hideg toalett simára csiszolt évezredes kőpadlóján, legalább ennyi kis szórakozást előtte megérdemel.
   Mielőtt azonban a lefegyverző átok baljós útjára indulna a pálcám hegyéből, nem kerüli el a figyelmem, hogy Turner a védekezés egyetlen formájának alkalmazására sem mutatva hajlandóságot, mozdulatlanul néz farkasszemet a mágikus fadarabbal. Sőt, még csettint is egy dacosat a nyelvével. Pedig ezzel aztán nem állítja meg a lefegyverző bűbájt.
   A Capitulatus akadály híján szögegyenesen a lány mellkasába csapódik, aki hátrarepülve hatalmas döngéssel borítja fel a lovagi páncélt. A meglepetéstől azonban kissé lejjebb konyul a pálcám.
   Elment ennek az esze?! Hol a pálcája? Miért nem védekezik? Hát nem azért jár Potter szánalmas kis kurzusára, hogy tanulja az ellenséges varázslatok kivédését?
   Számítottam volna pedig valami utolsó pillanatbeli fondormányos kivédéssel, hogy elugrik, esetleg valahogy nekem ereszti a páncélt... Hiszen hollóhátas, nem? Az az egy évfolyam se ide, se oda. Ő viszont még csak el sem hajolt... Hát tényleg ennyire szerencsétlen lenne? Nem hord magánál pálcát, vagy fél elővenni?
   Egy pillanatig elég zavaros tekintettel figyelem a kéktaláros ügyetlen tápászkodását. De a dacos megjegyzésre kezd kitisztulni az agyam. Egy szolidabb diadalittas mosoly fészkeli be magát ajkaim szegletébe.
   - Ennyi? Csak ennyi telik tőled, Turner? Még a pálcád sem hordod magadnál? – Egyik szemöldököm feljebb szalad, és csúfondárossá válik a mosolyom. Szóval könnyebb lesz a dolgom, mint a legszebb álmomban gondoltam volna.
   Hogy becsületesen előbújna belőlem a tisztességes, tiszta párbaj eszméje, miszerint csak egyenlő helyzetűeket támadnék meg? Ugyan! Ha nincs pálcája, az ő baja, ezzel csak könnyebb a dolgom.
   Ez most nagyon alantas lesz.
   Nem szeretek igazán játszani az étellel, és az időm is sürget. Minek húzzam sokáig?
   - Stupor!

~ Bárkinek ~

A maihoz fogható napom ritkán volt a közelmúltban. Mármint az eseménytelen és halálunalmas voltának tekintetében ritkítja párját ez a nap. Ahhoz sem érzek már magamban elég lelkierőt, hogy a vacsorán tiszteletemet tegyem. Úgysem ment volna le a torkomon egy nyamvadt falatka kaja sem, akkor meg minek bámuljam magam előtt az üres tányért. Hogy ennél is jobban unatkozzam. Legfeljebb. De hát ennek elejét vettem.
Itt sétálok már magam sem tudom mióta ezen a végeláthatatlanul hosszú folyosón, amit alig világít be néhány fáklya. Nem szívesen tengetem az időmet a Roxfort ezen sötétbe burkolt szegleteiben. Idelent, mondjuk nem ez az egyetlen ok amiért nem sűrűn lófrálok. Legfeljebb ha muszáj, teszem azt órám van. Az egyetlen tanár pedig akivel itt órám van, az Piton. A tantárgy nem a szívem csücske de a professzor überjó figura. Szóval, inkább ez a nyirkos, ázott, nedves földszag ami kikészít. Pontosabban a szaglószervemet. Meg ez a hűvös. Ami nem meglepő, elvégre fikarsznyi kis napfény nem szüremlik ide be.
Igazából most sem tudom, mi a rákfenét keresek idelent. A háztársaim elviekben a nagyteremben vannak, aki meg hozzám hasonlóan kihúzta magát a vacsora alól, abba meg kétlem hogy pont itt botlanék bele. Erre max néhány zöldikével futhatok össze. A pálcám mindenesetre itt figyel a farzsebemben, ha azonfelül, hogy ez megtörténne, a Mardekár táborát erősítők esetleg unaloműzőnek vélnének tekinteni.
Időközben és eltöprengvén a Roxfort kis kényurain, azt veszem észre, hogy még mindig gőzöm sincs hova tartok és mi célból, de az ólmos tölgyfaajtótól, amin beléptem már nagyon messze járok. Majd a pillantásom egy fáklya tövében szorosan a falhoz tolt padra téved. Kényelembe helyeznem lehetetlen lenne magam azon az ólmos, kemény kőülőalkalmatosságon, de azért helyet foglalok rajta. Nem fészkelődöm sokat, csak felveszem a kedvenc ülő pozitúrámat. Keresztbe tett lábak, karba font kezek. Ez olyan magabiztos és védekező. Nem törődöm vele, hogy az érdes faltámla kitüremkedései a csigolyáim közé vájódnak és mennyire nyomja ez az egész a gerincemet. Csak egy mély sóhaj szakad fel belőlem...

Ahogy kifeszül ajkaira a letagadhatatlan Turner-vigyor, élesen felszisszen. Ekkor veszi észre, hogy a falhoz vágódás során sikeresen elharapta száját, és most érzi csak, hogy lassan csordogálni kezd alsó ajkából a vér. Jobbjával megtörli a sebet, összekenve talárjának ujját, majd el sem emelve szájától a kezét, haragosan Pansy felé pillant. Úgy látszik Audrey határtalan türelmének mégiscsak van határa.. Egy darabig próbálkozik a felállással, ám, mikor látja, hogy a mardekáros még mindig nem eresztette le pálcáját, inkább izmait megfeszítve előredől, bal lábát pedig leheletnyit behajlítja, felkészülve az ugrásra. Jól tudja, hogy a következő átkot már nem fogja ilyen könnyen megúszni. Sőt, szerencséje volt, hogy első átokként a Capitulatust kapta ki. Megpróbál erőt venni felháborodásán, hogy mindez megtörténhet a Roxfort folyosóin, pont aznap, mikor a pálcája nincs vele, de hát ha már egyszer így alakult.. Használjuk ki! Csak egy pillanatra villantja fel tekintetét, és veszi szemügyre táskájának jelenlegi helyzetét, majd ismét Pansyre néz.
- Hát.. a pálcámat nem.. – visszafoghatatlan vigyorát még a vele szemben álló pálcából kirobbanó átok sem törli le arcáról. Amint Pansy száját elhagyja a varázsige, Aud rögtön mozdul. Összehúzva lábizmait vetődik el jobbra, egy bukfenccel kikerülve az így célt tévesztett átkot, majd megáll pár méterrel a széthullott páncél mellett, közvetlenül táskája közelében, amit gurulás közben elhagyott. Ám úgy tűnik, az ugrás nem pusztán a menekülést szolgálta. Mintha mindkét kezében fogna valamit, amitől csak még kajánabbul vigyorog a vele szemben állóra.
- ..de a terelőütőmet igen. – hangja dallamos, szinte kacag. És valóban jobbjában ekkor fenyegetően megpördül a vaskos, elegánsan kifaragott fadarab, rajta az utánozhatatlan Aud jelek: a belevésett A. V. T. monogram, a fogóra kötött kék szalag, és a ráragasztott Walpurgis Leányai matrica. Ám ezek a tüneményes kis apróságok most nem tűnnek olyan szívmelengetőnek. De hogy került az ütő a kezébe? Ha visszapörgetjük Aud fejében pár perccel a gondolatokat, láthatjuk, hogy a terelőütője táskájában lapul, és azzal tervezi rendbe tenni frizuráját. Az ütő nem csak most, szinte állandóan nála van, és úgy tűnik, ugrás közben sikerült kicsempésznie a táskából kikandikáló fogónál megragadva.
Igen-igen.. De mihez kezd most ezzel az ütővel? Ahogy ez végigfut az agyán, már nem bírja az arca a széles vigyort. Baljában megcsillan valami. Úgy látszik, nem a terelőütő volt az egyetlen, amit magával csempészett ugrás közben.. Még mielőtt elrugaszkodott volna, hóna alá kapta a páncél sisakját, és még mindig ott szorongatja. De most mozdul a bal, és elegánsan a levegőbe dobja a sisakot.
- Reszkess, Parkinson.. – susogja vészjóslóan, és felkészül az ütésre. Jobb kezét hátrahúzza, még baljával is ráfog az ütőre, hogy felerősítse a suhintást, majd lendít, és hatalmas kongással irtózatos erővel belecsap a sisakba, mire az vészesen süvítve elreppen Pansy felé.
De nem olyan ostoba, hogy mindezt ennyiben hagyja. Már néz is a következő ellőhető tárgy után. Ekkor pillantja meg a falon lógó, antik üveggömböt, mely jópár századdal ezelőtt egy híres jósnőé lehetett, s hűen szolgálta Benső Szemét. Audreynak valószínűleg ez egy pillanatra sem fut át az agyán.
Túl egyszerű.. – villantja fel éjsötét szemeit, majd egy erőteljes magasrúgással kiszabadítja a gömböt tartójából, és következő lövedékként elüti a mardekáros felé.

Üres folyosón sétálok, kivetkőzve önmagamból.
Furcsa... Ritkán talál az ember ebben a hatalmas épületben olyan helyet, amit ritkán használnak, és ami olyan csendes, mint most ez. Az este már közel van, a félhomály bekúszott az ablakok alatt, és elöntötte a halvány fáklyalángtól sárgálló, derengő fényben fürdő folyosót. Nem is tudom, hol járok, de nem is érdekel. A kezemben ott a levél, amit néhány perce olvastam csak végig. De bárcsak ne tettem volna... Bárcsak sosem nyitottam volna ki...Bárcsak ne történt volna meg. Bárcsak...
Mindegy. Már olyan felesleges ezen gondolkozni - csitítom magam. Megtörtént.
De nagyon nehéz. A levelem fele elmosódott a könnyektől, amiket hullattam a néhány, sokaknak ismeretlen, számomra viszont a múltat és a régi életemet jelentő személyekért. Csak az oldal alja olvashatatlan. Pont a vigasztaló szavak, amikben van némi érzés a fájó tényeken kívül.

A hosszú folyosó halkan nyeli el a lépteim.Sehol senki. A könnyeim már felszáradtak, a gyászom, amit gyermekkori barátaim elvesztése okozott, átfordult néma kínná. Nincs hangulatom egyetlen barátomhoz sem, akiket itt ismertem meg. Nem mintha nem szeretném őket, egészen egyszerűen ők nem annak a világnak a részei, amit magam mögött hagytam hat éve, és aminek minden rokonom - az öcsémet kivéve - tagja. Annak a világnak, aminek talán fogalma sincs, hogy mi készül... Tulajdonképpen  az első jelek már rég megmutatkoztak. Ha nem látják, fel kell nyitni a szemüket, és úgy érzem, én kész vagyok erre. De csak egy pillanatig tör elő a harcias kedv.
Össze vagyok zavarodva, az érzések, a kétségek örvényként kavarognak bennem, félő hogy elnyelnek. Bánat a veszteségért, csalódás a saját fajtámban, félelem, hogy mást is elveszítek, amíg én itt mászkálok egy kihalt folyosón.
De minden, amit érzek, amit éreztem eddig valaha - az örömök, együtt töltött idők emléke, a baráti beszélgetések biztonsága, amivel próbálom magam higgadt állapotban tartani - eltűnik, mikor arra gondolok, kik tették ezt. Elég egy másodpercre átadnom a kétségnek a szívem, hogy átjárja a jeges sötétség. Fortyogó düh jár át. Nem, nem is düh, hanem a mindent elemésztő pokoli Harag az, ami erőszakosan üvölt bennem... És miért is ne? - érzem a szúrást a mellkasomban. Miért ne adjam át magam neki csak egy múló percre, egyetlen pillanatra...? Hiszen mindenki megteszi. Megteszik, még akkor is, ha ezzel emberek életét oltják ki. Hát én miért ne tegyem?

A válasz egyszerű: mert én képes vagyok rá, hogy megzabolázzam. Még több fájdalom, még több seb az ára, de mindezt csak én élem át, és nem szenved miatta más. Képes vagyok arra, hogy azt a jót és önuralmat felhasználva, önmarcangolásba és magányba menekülve, de kiküszöböljem, hogy más érezze a pofon erejét, amit én kaptam.
Az évek során megtanultam, hogy pontosan olyan egyszerű a világ, mint amilyennek tűnik: vagy jó, vagy rossz vagy. Mindkettő nem megy. Lehetsz velejéig gonosz, elemészthet a gyűlölet, vagy megbocsáthatsz bárkinek, de sosem leszel más, mint aki vagy. Ahhoz olyasmit kell átélned, olyan erejű ütést kell kapnod, hogy földre kerülj, ne állj fel többé; hogy a sors ítélje meg, melyik oldalra állj. Mi nem ítélkezhetünk. Mindennek megvan az oka. Állítólag. De ennek mi? A lelkem egy kis része, ami nem tud megnyugodni, lázadón ontja magából a keserű vádakat...
Miért ők? Miért pár mugli, akik soha, senkinek, még egy macskának sem vétettek, nem hogy pár elvetemült, beteg varázslónak? Hát akkor miért ők bűnhődnek olyasmiért, amit nem követett el senki? Olyasmiért, amiről nem tehet senki, még a gyilkosai sem... Mert az élet igenis kegyetlen, akkor is, ha csak a napos oldalát nézzük, és ostobán de boldogan megvakulunk a fényétől.

Éget a sok elsírt könnyem nyoma, de nem törlöm le. Halvány sócsíkot látok a tiszta ablaküvegben felsejlő tükörképemben, miközben kinézek a leszálló éjszakába. A szemeim élettelenül, tompán bámulnak a bársonyos kékben játszó horizontra. Csak én látom égni bennük a pokolbéli szörnyek, a Harag és Gyűlölet mindent elemésztő, még apró lángjait. Tudom, hogy elég egy szikra, egyetlen apró kis olajcsepp a tűzre, és mindent elnyelhetnek. Érzéseket, gondolatokat, életet. Halált. Mindent, ami emberré tesz minket.
Tétovázom. Remeg a kezem. Érzem, hogy ágaskodnak az indulatok bennem. Összegyűröm a levelet, öntudatlanul szorítom össze. Minden apró hang, a madarak esti búcsúdala, a nyári tücsökciripelés, a diákok távoli zsivaja megszűnik körülöttem. A fények mintha kifakulnának, a fáklyák lángjai összehúzódnak, hogy bennem nőjenek nagyobbra. A folyosón az árnyékok megnyúlnak.
Évekig tűrtem, hogy néhányan sárvérűnek nevezzenek, hogy mugli fattyúnak tituláljanak. Csendben hallgattam és hallgatom ma is, hogy a nevelés és a rosszindulat ilyen elegye próbáljon belerúgni azokba, akik mások. Azokba, akiknek a származása ellenére is olyasmihez van adottságuk, amit más csak vér útján szerzett meg.
Háború lesz, érzem, és érzi más is. Elkerülhetetlen, ez van. De hogy ilyen hamar megérkezzen...? Lehetetlen.
Habozom. Elönt a keserűség, és érzem, hogy a gyengeségemből egy nagyobb erő táplálkozik.
Átadjam magam neki? Legyek olyan, mint ők, akik mindent félretéve azonosultak a félelemmel, kínzással, a rettegéssel és gyűlölettel? De az olyan könnyű lenne... Olyan alattomosan könnyű. Nehéz lépésnek tűnik, de nem az. Egyetlen döntés. Csak egy szó, egy tett, és az vagyok, amit gyűlölök, amitől annyira félek. Gyilkos.
Elgondolkozom a szón. Nincs is benne semmi különös. Gyilkos - embert ölt. Nem különböztetjük meg azt, aki sajnálatból, dühből, kényszerből vagy véletlenül vesz el egy életet. Mind gyilkos. Lehetnék én is. A szomszéd, az unokatestvér, a barát. Ha létezik sors, akkor az nem más, mint a körülmény és egyetlen döntés kegyetlen eredménye.
Érzem, hogy belevág a körmöm a tenyerembe, és ez a fizikai fájdalom visszaránt a kastélyba. Újra hallom a boldogan cseverésző diákokat, és az útra kelő baglyokat. És ez, hogy látom: az élet megy tovább igenis, és vannak, akik nem adják fel, akik nem adják meg magukat, nem törődnek a veszteséggel, inkább próbálják védeni azt, amit még lehet - ez a kitartás ad erőt.
A két szörny visszalopózik a szívem mélyére, de egy utolsót még sikítanak bennem, és én velük üvöltök némán. Az energiától, amit a bosszúszomj keltett bennem, ami tőlem olyan szokatlan módon szinte vért követelt, minden fáklya lángja fellobban, a pálcám, ami a másik kezemben volt, szikrákat hány, én pedig kimerülten az ablakpárkányra roskadok. Már rég nem sírok, az éjszaka közben végérvényesen elfoglalta a világot.
Kisimítom a levelet, és még egyszer átfutom, aztán zsebre vágom. Szaggatottan sóhajtok, a lángok pedig megbékélve pislákolnak tovább a félhomályos folyosón.
Már el is múlt minden kísértés, visszakaptam önmagam, halvány és keserű mosoly bujkál a szám szélénél. A mi dolgunk, hogy túléljük, nem igaz? - suttog egy kis hang bennem. És segítsünk másnak is túlélni. - válaszolom rá magamban.

Pár percig még nézem az időközben felszálló csillagokat, majd megfordulok, hogy keressek valakit, aki él, és aki életben tarthat most engem is. Nem fogok erről beszélni, most még semmiképp sem. Azon gondolkozom, vajon ki lehetne a legalkalmasabb, hogy életet csempésszen belém, mikor egy srác tűnik fel közvetlenül mellettem. Nem sokon múlik, hogy felborítsam, de az utolsó pillanatban sikerül elkerülnöm. A szeme jégkéken villan. Akár ijesztő is lenne, ha nem lapulna zsebemben egy rideg szempárnál borzalmasabb dolog.
- Bocs - mormolom halkan, és észreveszem, hogy a levelem kiröppent a zsebemből... Egyenesen a lábai elé.

.-= Kingwoods =-.


A fáklyák.
Fellobbantak.
Nyugalmas, mégis méltóságteljes léptekkel haladtam a déli szány folyosóit róva. Tudtam jól, hogy az óra ketyeg, és lassan elérkezik az ideje a Prefektusok armadájának, akik azért lepik el a saját kis birodalmukat, hogy a nem alkalmatos személyek felett kiskirályt játtszhassanak. Idióta marhák, akik ép ésszel nem képesek felfogni, minő csicskásoknak való feladatra lettek befogva. Mindezek ellenére kellett egy kis magány a napi „megpróbáltatások” után. Azt a pár percet szerettem volna egyedül tölteni, távol az emberektől, távol mindenkitől, hogy kiélvezhessem az áldott csend minden egyes pillanatát. Mondhatni természetesnek a ruházatomat, minthogy nem óráról, vagy éppen órára siettem, így fekete farmernadrág, rövidujjú fekete ing, fekete cipő. Igazán boldog képet festhettem, így, teljesen egyszínben díszelegve, de Merlin szerelmére, nem divatbemutatóra indultam. Szerencsémre volt még pár hely a kastélyban, ahol ténylegesen eltűnhettem, szerencsémre. Az utóbbi időben egyre-jobbára közkedveltté válltak azok a helyszínek, amelyeket eddig preferáltam, éppen a kihaltságukból fakadóan. Olybá festett, mintha valaki direkt módon megnézte volna az emlékeim, és kiadta azokat a mindentől távoleső zugokat, ahol nyugalmat leltem. Mivel már későre járt és közelgett a takarodó ideje, úgy döntöttem, a déli szárny azon kevés folyosói közül választok egyet, amelyeken van a külvilágra nyíló ablak. Valamelyik párkányába felpattanva kiürítem a gondolataimat, és a szobámba visszatérve újult erővel készítem el a holnapra leadandó házifeladatokat. Ahogyan haladtam, a fáklyák fénye egyszeriben érdekes árnyjátékot kezdett játszani a falakon… mintha erőteljesebbé vált volna a lángjuk. Mivel varázslóképzőbe jártam, nem izgatott fel különösebben a dolog, legfeljebb összetalálkozom valami félarcúval, aki éppen gyakorol… esetleg egy felbőszült marhával, akit le kell hűteni.
Befordultam.
A sarkon.

Alig tértem rá a folyosóra, ahová eredetileg indultam, sajnálatos módon el kellett könyvelnem magamban, hogy bizony ezt is „felfedezték”. Persze, nem, mintha nem ismerték volna már a diákok korábban is, de nem használták olyan mértékben, mint bármely másikat. Nem volt erre egyetlen terem sem, vagy éppen olyan útvonal, amit ne lehetett volna megoldani más irányban. Ráadásul ez a mardekárosok területe ugyebár, magukban csellengők nem szívesen tévednek errefelé háztársaim gyermekies viselkedésmódjának köszönhetően. Mivel az ismeretlen jól láthatóan éppen szar kedvében volt, nem igazán akartam a közelben maradni… persze ez betudható inkább annak, hogy én nem szerettem volna társaságot magamnak. A legutóbbi két alkalommal, amikor a „betolakodók” ellenére maradtam, hátha úgy is nyugtom lesz, természetesen felütötte a fejét az emberiség leggyarlóbbika, a kíváncsiság… és leszólítottak. Oda a gyilkos imázsomnak.

Sétáltam.
Tovább.
Éppencsak pár pillanatra emeltem rá a tekintetem, azt követően pedig újfent a folyosó túlsó végében lévő fordulóra szegtem azt, azon merengve, hová, ha nem ide. Nem tűnt úgy, a közeljövőben elhagyja az ablakot, nagyon erőteljesen bámult ki azon, talán észre sem vette, hogy jár arra valaki. Gondolataimat megerősítendő, amikor talán egy lépésnyire lehettem fordult és indult volna meg, amerről érkeztem. Ahogyan lennie kell ilyenkor, meglepettség… az ő részéről. Én egyszerűen lelassítottam, valahogyan mintha számítottam volna arra, hogy ez meg fog történni. Miért ne történne meg pont most, ha az utóbbi pár alkalommal mindig. Álltam, és mélyen a szemébe fúrva a sajátomat vártam azt az egyetlen szócskát, amit a magukat embernek nevezők képesek elfelejteni.
A szó.
Amit vártam.

Ahogyan fordult, a zsebéből egy papíros esett a lábaim elé, azonban addig nem akartam kezdeni vele semmit, amíg nem tudom, hogyan is reagáljak.Amennyiben elfeledi az illemet, miért ne tapossak át azon a kurva kis lapon… ha mégsem?
- Nem gondoltam volna, hogy van olyan az iskola falai között, aki ismeri ezt a szót!
Minthogy az égvilágon semmi különöset nem tett, csak hozta az ilyen helyzetben elvárhatót, a tekintetem unott volt, a hangszín pedig teljességgel üres. Lassan kihúztam a farmernadrág szárának oldalzsebéből a varázspálcát, majd újfent megszólaltam.
- Invito levél!
A földön heverő, minden bizonnyal privát sorokat tartalmazó papíros az üres balomba reppent, amelyet azzal a lendülettel emeltem magam elé.
- Nehogy elhagyd, holnap minden szarházitól ezt hallanád vissza… tudod, a futótűz.
Evidens volt, hogy mire is céloztam. A gusztustalan pletykás köcsögökre, akiknek az a legszebb a napjukban, ha másokról hazugságokat terjeszthetnek. Mindegyikük torkát fel kellene vágni, a nyelvüket pedig kikanyarítani a helyükről, és kitüzdelni azokat a Nagyterembe elrettentés gyanánt. Amelyik túléli a vérveszteség ellenére, az elgondolkodhatna rajta, mit is baszott el a büntetése előtt. Önmagukat írják le… legalábbis előttem.

A kék tekintet belefúródik az én immár gondolom meglehetősen feldagadt szemembe. A levelet visszakapom, egy elég durva, de igaz megjegyzéssel együtt. Ha a cetlim ne adj isten egy vérmániáshoz kerülne, és elolvassa, ami még olvasható, biztosan szétkürtölné nagy kárörvendően. Akkor pedig nem tudom, hogy tudnék uralkodni magamon. Mindezt hirtelen felindultságból, és az újra elöntő dühtől hajtva ki is mondok hangosan. Pontosabban rekedten az elfojtott sírástól valószínűleg inkább csak morgom.
- Csak próbálná meg valaki a tartalmát ki...fecsegni...! - az utolsó pillanatban mondom ki a kellemesebb formáját a pofázás szónak, habár úgy veszem észre, őt nem igazán hatná meg az sem, ha anyázni kezdenék. - Darabokban kellene felvinni a gyengélkedőre... Habár nem hinném, hogy nagyon meghatná az embereket - - teszem hozzá.
Visszaveszem a srác bal kezéből a levelemet, és közben (bár igyekszem elkerülni, most nem nagyon vágyom semmiféle testi kontaktusra, még baráti ölelésre sem) kicsit hozzáérek furcsa bőréhez. Pár órája találkoztunk volna, valószínűleg azonnal együtt érzőn rákérdezek a sebek okára, de így nem. Ott a levél, ami kimosott belőlem minden pozitív érzést, beleértve az empátiát is. Egy kis részem moccan meg csupán sajnálón, de az sem látszódik rajtam. Testtartásom még mindig merev és gyötrődő. Plusz az ismeretlen kék szeme és unott hangja alapján nem sok kedves válaszra számíthattam volna felőle, ha rákérdezek. Persze, miért is válaszolt volna ilyen indiszkrét kérdésre, hogy miért olyan csúnya a keze...? Én is elküldeném a fenébe az ilyen tolakodót, pedig nem vagyok egy alapvetően morcos ember. Meg nincsenek sérüléseim sem, így aztán nem is tudom, hogy reagálnék. De biztos nem kedvesen.
- Köszönöm. Nem örülnék, ha valami vérmániás kaparintaná meg, hogy aztán vihogva vigyorogjon rám minden alkalommal. Meg hát a futótűz, igen... Kapnának belőle a jobbik fajtából, ami éget is; kötözködnének csak egy egész kicsit...
Aztán mikor kimondom, rádöbbenek: talán ő maga is aranyvérű ennek teljes tudatában kéjelegve. De aztán a fásultság megint úrrá lesz rajtam.
Kit izgat, ha kötözködni kezd? Habár a hely alkalmas volna, sehol egy lélek, aki hallaná... Félelem abszolút nincs bennem, és biztosra veszem, hogy benne sem. Ugyan miért félne
Rápillantok a levélre. Itt-ott a gyűrött papíron olvasható a szöveg.
"tegnap előtt... a tűz az egész házat... gyorsan vége..."
Üres szavak, és pont a némi vigaszt nyújtó szöveg mosódott el.
Nyelek egyet, visszaszorítom a keserűséget, az állkapcsom halkan összekoccan, a kezem önkéntelenül is ökölbe szorul. A fáklyák egy pillanatra megint táncot járnak.
Egy gyors, mély sóhaj, és megint minden majdnem a régi. Nekidőlök az ablakpárkánynak, és eltűnődöm, hogy ő vajon mit keres erre. Komor megjelenése a fekete cuccaiban pont passzol a hangulatomhoz. Egy gyengécske félmosolyra futja tőlem, hogy lássa: van még bennem élet. De nem igazán látok benne érdeklődést az állapotom iránt. Ami nem meglepő.
Nekidőlök az ablakpárkánynak, szótlanul. A gondolat, hogy felkeressek egy baráti arcot, most nyomtalanul eltűnt.
- Kösz még egyszer - ismétlem el halkan, és ránézek. Nem tűnik társasági lénynek, aminek az okát nem ismerem, de látom rajta, hogy szociálisan vagy nem egy túl aktív fajta a saját akaratából, vagy kerüli a tömeget. Bármelyiket el tudnám róla képzelni. Összefonom a karom magam körül, és automatikusan kinézek az ablakon. Az éjszaka átvette az uralmat odakinn. Akárcsak idebenn.
- Jules Kingwoods vagyok, egyébként - jegyzem meg, és hirtelen kézfogásra nyújtom a kezem, lazán. Nem szokásom az ilyen mértékű formalitás, de jelen pillanatban nem törődöm ilyesmivel, átadom magam az ösztönös késztetéseknek.
Amik azt súgják, hogy nem lesz probléma, ha udvarias vagyok. A jeges tekintetbe mélyedek, és egy pillanatra csak a szemeket látom. Akárhogy is, ez a szempár biztos sok ember szívét fagyasztotta már meg. Az enyém most nem fogja. Hogy esetleg felmelegítsen? Hát jelen pillanatban ahhoz több kéne egy rideg pillantásnál, ami nem sok jót ígér.
De nem is baj. Egy általában nem keserű társaságnak hűvös társaság kell, hogy visszazökkenjen a saját világába. Így hát nem is bánom, ha esetleg egy hűvösebb emberrel ismerkedem meg. Talán vele beszélgetni is lehet, nem csak hülyülni. Szeretem a barátaim, de néha jól esik beszélni is, nem csak nevetni.
- Ha társaság után keresgélsz, hát nem jó helyre jöttél - tájékoztatom keserű humorral, és a vállam kicsit megroggyan a gondolatra: az én társaságomat ezzel az életvidámsággal talán egy kísértet élvezné.
A srácról gyakorlatilag semmit nem tudok, láttam már párszor, de sok százalék rá az esély, hogy nem egy körökben mozgunk, és ezért kerültük el eddig egymást. - Ha meg magányra vágysz - bár sok közöm hozzá nincs, ez tény - de akkor maradj. Azt hiszem én most szépen felmászom ide - paskolom meg a párkányt - és maximum a lábamat látod majd.
Rámosolygok, magam sem tudom miért, és remélem, hogy nem zavarom. Most aztán, ha hallott is rólam valaha, elgondolkozik, vajon hány Jules Kingwoods lakik a kastélyban. Mert hogy ez nem az az életvidám, bénázós-haverkodós csaj, az is biztos.

Nicolas és Norkys

Miután Norkys kioktatta a srácot, azt hittem, hogy azonnal sarkon fordul és ott is hagy bennünket, de valamiért nem állta meg, hogy vissza ne forduljon hozzánk, és rá ne kérdezzen az "öcskös" jelzőre, és ezt olyan grimasszal és hangsúllyal tette, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
~Oh, a sértett büszkeség.... Hát igen, az nagy Úr, hiába...~gondoltam magamban, majd mielőtt Kys valószínűleg a srác torkának esett volna, közbeszóltam.
-Nem lehetne esetleg elfelejteni ezt a kis koccanást? Ebből nem kell olyan nagy ügyet csinálni, én nem fogok érte bocsánatot kérni, nem az én hibám volt... De ezért ne essetek egymás torkának-próbáltam meg békülékenyen a két vitázó közé állni, hogy nehogy olyat tegyenek, amit amúgyis megbánnak, meg aztán egy ilyen Mardekárosnak, aki ráadásul nagyképű is, neki nem lehet elmagyarázni alapvető illemszabályokat, kioktatni meg pláne nem érdemes, mert a végén még te kérsz elnézést olyan dolgokért, ami nem is a te hibád.

.-= Kingwoods =-.


A szavai.
Elkeseredett.
Nem vettem le róla a pillantásomat, egyetlen másodpercre sem, hiszen az ember mimikája rengeteg dolgot elárul, azt is, amit nem mondunk ki. Noha haraggal itatott szavakat használt, érezni lehetett belőle, hogy úgysem vinné rá a lélek a tettlegességre azon diákok ellen, akik kiteregetik a szennyesét, azt, amit a levél tartalmaz. Nem szoktam ránézésre ítélkezni, nem is lehet, hiszen a legszendébb emberekben is ott lapulhat az a bizonyos vadállat, amit csak egyszer kell megpiszkálni, hogy felébredjen, és attól a perctől kezdve nincs megállás. Ennek ellenére biztos voltam benne, a hangjának lejtése alapján mindenképpen a fájdalommal itatott harag beszélt csak belőle, sem több, sem pedig kevesebb. Talán egy átok, vagy hangos veszekedés, ami lezajlott volna, de feltételes módban mind beszélni, mind pedig gondolkodni teljességgel felesleges. Azt tudtam jól, ha én jelentek ki ilyesmit, az általánosságban valóban tetlegességgel jár, persze, ahogyan köztudott, én egy igen elkorcsosult jellem vagyok. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, utálnak, mert meg merem mondani az igazat, vagy éppen azt, ami a sekélyes lelkemet nyomja. Szar ügy, de akkor sem leszek egy nyálas kis pincsikutya, mint a döntő többség. A másik ok, amiért olyan vagyok, amilyen… bennem már felébresztették a vadat, sőt, egész gyerekkoromban baszogatták és verték, hogy minél bőszebb legyen. Cedrah próbálja újra elaltatni, de a kialakult szokásokat igen nehéz új mederbe terelgetni. Állítólagosan az én érdemem is… talán… talán vannak olyan elemek, amiben jobb az a fajta irányzat, amit ő képvisel, de sok más esetben megmaradok a jó öreg Sean féle szokásoknál.
Az érintése.
A levél.

Ahogyan elvette a levelet a kezemből, éreztem a bőrének lágy érintését. Nem tekintettem le, biztos voltam benne, hogy a dolog véletlenül történt, nem pedig azért „tapogatózott”, mert kíváncsi rá, miért olyan érdes a bőröm. Látszott rajta, hogy elgondolkodott egy pillanatra, vajon mitől is lehet, de nem szólalt meg, nem tette fel a kérdést. Érdekes emberrel akadtam össze… noha megvolt a saját problémája, az emberállatoktnak meg szokott lenni az a gyarló tulajdonsága, hogy mindenről mindent tudni akar. A kíváncsiság sokakat ölt már meg. Ő mégsem kérdezett rá, ez pedig egy plusz pont volt. Valahogyan érezhette, a válasz úgysem az lenne, mi is történt, sokkal inkább a „mi a faszt érdekel” féle.

Vérmánia.
Fenyegetés.
Nem igazán érdekelt a vérmániás kifejezés, tekintve, nekem édesmindegy volt, hogy aranyvérű, sárvérű, kvibli, meg a faszom sem tudja, még hány csoport lehet még. Ember-ember, mindenki egyforma, ebben a tekintetben nincsenek kivételek. Ráadásul, manapság már nincs olyan, hogy tiszta aranyvér, ha lenne, akkor jobbára degenerált, csak a nyálukat csorgatni tudó emberkék töltenék meg a Mungót a vérfertőzés, és az ebből fakadó testi és tudati torzulások okán. Ennyit arról, hogy milyen tiszta is az uraságok vére… vágják fel az ereiket, csorgassák a kurva vörös löttyöt egy tálba, és imádják maguknak. A szavait követően elfordult egy pillanatra, majd az ablakpárkánynak támaszkodva folytatta a diskurzust. Újfent megköszönte a levelet… ennyi „köszönöm” szót nem hallottam még az itt eltöltött öt évem alatt. Arcom továbbra sem árulkodott róla, hogy bármiféle érzelem is szorult volna belém, a jól megszokott, talán már nem is álarcként funkcionáló kifejezéstelen tekintettel figyeltem, és hallgattam. Bemutatkozás, társaság, a párkány… érdekes program így estefelé, főleg annak tekintetében, hogy órák kérdése, és a prefektusok megjelennek a folyosókon műszakozni. Ahogyan festett, ez nem csak engem hagyott hidegen. Mielőtt megkezdte volna a hegymászó manővert, jómagam is bemutatkoztam, elvégre az illem így kívánta.
- Blaine, Sean!
Nem nyújtottam kezet, nőknek nem szokás, a kézcsókra meg nem vitt rá a lélek, gusztustalan egy interaktus és persze képmutató is. Ezt követően csendesen figyeltem, ahogyan felmászott a párkányra, majd a szegélynek dőlve mélázott el.
Mosoly.
Apró.

A mögötte lévő párkányt megcélozva fordultam el tőle, majd kezeimmel megtámaszkodva a hideg kövön, felnyomtam magam, és megpróbáltam a helyhez képest elkényelmesedni. Lábaimat kinyújtottam, és bokában kereszteztem, a hátamat pedig próbáltam úgy megvetni az egyenetlen köveken, hogy a nagyobb és élesebbek ne igazán nyomják azt. Miután sikerült rendelesen elfészkelődnöm, a fejemet is hátraszegtem, és megpihentettem az ablakszegélyen, melynek túloldalát a csaj támasztotta.
- Nem igazán van az iskola falai között olyan ember, akivel értelmesen lehetne beszélgetni.
Lehet, hogy egy kicsit erős mondat a társaság keresésére válaszként, de ott cseng benne a ki nem mondott, azért akadnak páran sor is. Megsétődik? Az ő dolga, én egy szóval sem mondtam, melyik csoportot erősíti. Nem is akartam, elvégre a büdös életben nem hallottam még róla, látni is csak a nagyteremben láttam, elvégtve egy, vagy két alkalommal. A mondat csak felvezetésként szolgált, elvégre ahogyan az jó szokásom, most sem akartam magamban tartani azt, amit gondoltam… a helyzetről, róla, a látottakról.
- Nem pofázok bele a dolgodba, mert semmi közöm hozzá. Nem érdekel a miért, a hogyan, a ki, semmi sem. Egyetlen dolog, afféle tanácsszerűség.
Lehunytam a szemem, majd kezeimet a fejem mögé rakva folytattam a mondatot. Valóban nem érdekelt, miért az emócionális érzések, mitől dühös. Mindenkinek megvannak a saját problémái ebben a kurva világban, nem kell, hogy a nyakamba vegyek még a sajátjaimon kívül másikat is. Másrészt, nem voltam az a típus, aki szerette hallgatni az efféle nyavalygásokat, bár, mondhatni szerencsére, a túlvégen üldögélő csaj nem tűnt affélének, aki el is sírná ezeket.
- Tudod, attól, hogy keseregsz a múlton, nem fog megváltozni. Tanulj meg együttélni vele… erről szól ez a kibaszott élet… megtanulni együttélni a múltaddal, elfogadni a jelent, és nem tervezgetni feleslegesen a jövőt.
A szavakat követően nem szólaltam meg újra, csak kinyitottam a szemeimet, majd csendesen méregetni kezdtem a sötétbe burkolózó pakrszerű udvart, és a helyenként derengő kandelábereket.

Nicolas és  Jess  <3

Amikor már majdnem sikerült a helyére tennem a pöffeszkedő kis mardekáros alakot, Jessica olyat mondott, amire kicsit felkaptam a fejem. Szerinte el kén felejteni ezt a kis koccanást. Hát ez nincs észnél. Belement egy kis felsőbbrendű mardekárosba, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna tőle, mert férfi és így illik, inkább sértődött hangnembe a hajére rakta, és most tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Hát nem, hülye azért nem vagyok. Látszik, hogy Jessicába túl sokat tukmálta Nad hogy a hugrások nyúlszívűek. Ideje a sarkára állnia!
-Márpedig öcsi, igen öcsi mert azt hiszem jóval alattam lévő évfolyamba jársz, ideje lenn kinyögnöd, hogy elnézést, különben nem állok jót magamért!  
Förmedtem rá dühösen, már az egész lénye idegesített a srácnak, olyan volt mint Nad, csak fiúba. Dehát ez nem nagy dolog, szinte az összes mardekáros fiú olyan mint Nad srácba, a mardis lányok meg kiköpött Nadok. Egyszer azt a házat átkéne egy kicsit formálni mondjuk úgy, hogy sokkal emberbarátabbá, nehéz elviselni őket, ráadásul mindenhol ott is vannak, és nem csak a saját házuk belieket kritizálják, sőt, már az évfolyamukon is túlszárnyalnak. Belekötnek a griffendélesekbe, nem kímélik a hugrásokat, és kitudja, mit művelnek szegény hollóhátasokkal, akikre minden bizonnyal féltékenyek, mert értelmesebbek és okosabbak náluk.
Egyszer átváltozhatna a világ, de elég lenne, ha pár neveletlen mardekáros bekerülne a gyengélkedőre egy egész tanévig, hogy nyugtunk is legyen.
Ezek elszaporodtak, mint a kártevők

Meglepetésemre nem hagy ott. Első pillanatban kicsit talán még zavar is a dolog, de a következőben már örülök neki. Így legalább nem telepszik rám a levél sok tragédiával átitatott sora. A srác Sean Blaine-ként mutatkozik be, ismerősen hangzik. Rövid gondolkozás után felrémlik pár megjegyzés személyét illetően. Keringenek pletykák róla, de úgy tűnik, csak ostoba és rosszindulatú szavak csak. Velem legalábbis egészen normális. A stílusa nyers, de ez cseppet sem zavar. Sok sima modorú vagy vidám embert ismerek, mondhatni üdítő lesz egy keményen őszinte emberrel is beszélgetni. Hangulatomból adódóan nem vagyok épp csevegő kedvemben, és az ő első látásra elég hallgatag természete most jól esik.
Megjegyzésére a roxforti diákok azon keveséről, akikkel normálisan el lehet beszélgetni, szusszanok egyet egyetértésem jeléül, és újabb halvány mosoly veszi át az uralmat az arcomon, de csak egy pillanatra. Ő sem épp egy nyugodt lélek, azt már látom.
Mélázva nézegetem a gyűrött papírt a kezemben, de még véletlenül sem úgy, hogy lássam rajta a betűket. Minél tovább szorongatom, annál deformáltabb alakja lesz. Kényszeresen összegyűröm és kiengedem, újra meg újra. A térdem eltakarja, amit csinálok. Viszont Sean beszél, így nincs csend, ami teljesen a levélre irányítaná a figyelmem. Nem fogja megkérdezni mi történt, de ez sem gond. Nincs is kedvem róla beszélni. Még. De ha el is jön a pillanat, mikor képes leszek rá, nem hinném, hogy neki kéne mesélnem. Igazából senkire sem kellene ilyesmit zúdítanom.Az más, hogy én nagyon szívesen segítek másnak és hallgatom meg őket, de Sean-nak is meglehet a maga baja. Ok nélkül senki sem lesz ilyen kemény,
Ránézek a térdem felett a fáklyák narancsos fényében. Kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát, most pedig lehunyja a szemét. Hirtelen igazán nem értettem, hogy azon kevés pletykák, amiket hallottam róla, hogy lehetnének igazak... Furcsa srác, igen. Elmondja a véleményét, és durva kicsit, ez igaz. De ez miért lenne baj?
Újra felébredt bennem egy kis undor az emberi fajjal szemben, de ez már nem tart sokáig. Sokáig sosem tudtam magamban tartani a haragot, valahogy mindig elszivárgott. Nem volt még akkora erejű csapás, ami befoltozta volna az ismeretlen lyukat, ahol kiszökött belőlem.
Csendben, mozdulatlanul hallgatom Sean tanácsát, és immáron biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül mondja. Talán saját tapasztalat, talán más mondta neki, de biztos, hogy használja ő is.
"Együtt élni a múlttal..." A múltunk nélkül nem volnánk azok, akik vagyunk. Nincs választásunk, minden pillanat, amit leélünk, a múlt maga. Ezen nem is akarok változtatni.
"...elfogadni a jelent..." Ezt a legnehezebb, és mégis megtesszük. Ha valaki a jelenével harcol, önmagával küzd. Ennek pedig csak egyetlen vége lehet: önmagunk elpusztítása. Ez pedig nem állt szándékomban.
...és nem tervezgetni feleslegesen a jövőt." Most épp a jövőt egyetlen hatalmas üres foltként látom magam előtt. Nem túl kellemes, így ezen nem is agyalok most.
Elsötétül a tekintetem, és elfordítom a fejem. Nekidőlök a hűvös ablaküvegnek, és figyelem, ahogy a párafoltok megjelennek minden lélegzetvételnél, minden szónál, majd lassan eltűnnek. Szórakozottan felemelem az ujjam, és belekarcolgatok pár mintát.
- Igen, tudom, hogy igazad van. De akkor is nehéz valamit úgy elfogadni, hogy tétlenül kell néznem, ahogy megtörténik újra meg újra mással. Baromira nehéz olyasmin túltennem magam, ami egy darabot kiszakított belőlem, és csak haraggal töltötte meg a helyét, tudod? - teszem fel a költői kérdést halkan.
Rápillantok, és elgondolkozom: vajon érzett-e már ő is ilyesmit, vajon tudja-e milyen, mikor a régi élet egyik ragyogó pontját, szilárdnak hitt oszlopát egyetlen kegyetlen pillanatban valaki könyörtelenül és értelmetlen céllal szétzúzza. Összeráncolom a szemöldököm, és megint az ölemben fekvő levélre nézek.
Nem fogok kérdezősködni, és nem fogok mesélni arról, ami történt. Mindenkinek megvan a maga sztorija, amit még szavak útján sem oszthat meg bárkivel, ami aztán örökre megváltoztatja.
Ahogy üldögéltem szótlanul a srác csendes és különös társaságában, szokatlanul gyorsan múlt el az indulat belőlem, mintha egy része pusztán azzal, hogy valaki más ott volt körülöttem, elpárolgott volna. Kicsit mogorva stílusa kellemes volt most. Nagy valószínűséggel ha egy jobb napomon futunk össze, nem lett volna benne köszönet, és én is csak összetűzésbe keveredtem volna vele. De most jól esik mellette nézni a feketébe öltözött birtokot, és megcáfolni magamban azt a keveset, amit eddig hallottam róla. Kisimítom a levelet, aztán gondosan összehajtogatom és zsebre teszem. Hogy mi lesz a további sorsa, fogalmam sincs. Válaszolnom kell majd valamit, de az még ráér. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Alapvetően elég cserfes vagyok, így még ilyen helyzetben is enyhe kényszert érzek, hogy nekiálljak beszélni valamiről. De nem kínos a csend sem, így néhány percig én is csak bámulok ki az üvegen. Senki nem jár erre, kihalt az egész rész, a diákok hangja is egyre ritkábban hallatszik. Lehet, hogy lassan vissza kéne indulni a hálókörletbe? Nagyon nincs kedvem most a zsibongó tömeghez...
- Gyakran járnak erre tanárok vagy prefektusok? - teszem fel a kérdést halkan, majd ránézek, némileg élettel telibb tekintettel. - És te sűrűn vagy itt?
Nem egy közlékeny alkat, de nem érzem elutasítónak. Talán egy leszek azon kevesek közül, akikkel el tud beszélgetni.

Csak csacsognak és csacsognak. Nem csináltak mást, mint hogy be nem állt szájuk egész végig. De legalább valami értelmeset mondtak volna. De nem, nem nekik az illemszabályokról kellett beszélniük. Egyik arról, hogy hagyják abba a veszekedést és legyenek kvittek, a másik meg arról, hogy Nicolas igazán bocsánatot kérhetne. A srác kivételesen a hugrással értett egyet, de nem igazán volt kedve hozzászólni az egészhez, így türelmetlenül, karba tett kézzel ácsingózott a folyosón. Legszívesebben ment volna, de már nem a könyvtárba, hanem vissza a klubhelyiségbe, hogy aztán a többi társával majd együtt röhöghessen ezen az egészen. Mert hát őt mit érdekelték az illemszabályok, amikor ő egy aranyvérű mardekáros, aki minden sár-, és félvérű varázslónál feljebb áll. Mert neki ez volt a véleménye.
Mikor aztán a beszédet abbahagyta a griffendéles csaj, akkor már Nicknek elege volt, így még is csak megszólalt.
- Jobban tennéd, ha hallgatnál a társadra és befognád a szád. Amúgy meg mi lesz, küldesz rám egy csiklandozó bűbájt?- kérdezte Nicolas gúnyos hangon, és vigyorral. Cseppet sem érdekelte, hogy mi lesz erre a válasz, már a következő beszóláson gondolkozott, hogy mivel tudná lekoptatni a két lányt magáról. Bár ha jobban belegondolt szívesen küldött volna rájuk pár átkot. Nevetett volna egy jót rajtuk, majd szépen ott hagyta volna őket, és vissza ment volna a klubhelyiségbe. Úgysem talált volna ellenfélre a lányokban, biztos volt benne, hogy simán le tudta volna őket győzni.
Nick erősen gondolkozott, hogy most itt hagyja-e őket, vagy inkább folytassa a vitát addig, míg ki nem hozza őket a sodrukból, és átokszórásra nem kerül a sor. Akkor meg tudná mutatni nekik, hogy milyen is az, amikor kikezdenek egy mardekárossal. Végül is az utóbbi mellett döntött, mivel azt szórakoztatóbbnak találta.
- Én csak közlöm veletek, hogy tőlem ne is várjatok bocsánatkérést, mert úgysem kaptok, és esetleg ti is siethetnétek ezzel, mert nekem mennem kell.- mondta, s már élvezte a helyzetet, mivel tetszett neki, hogy piszkálhatja a ét lányt.    

Nicolas és Norkys

Norkys nagyon ki volt akadva a srácra, mondjuk nem is csodálom eléggé szemtelen volt, de hát pont ezért nem volt értelme meggyőzni őt bármiről is.
A srác, merthogy nem mutatkozott be, továbbra is büszkességgel telve álldogált mellettünk és szemmel láthatóan unta a dolgot, majd a szavaival újra hangsúlyozta is, hogy mennyire beleillik a mardekáros körökbe.
-Hát már ne haragudj, de ha küldenék rád valamit, akkor az nem csiklandozna, max. vakaróznál tőle!-mondtam a fiú felé nézve, majd felsóhajtok. Utáltam a konfliktusokat, sosem voltam az a veszekedő típus, bár néha jól esett volna kimondanom magamból minden feszültséget, de az senki sem lett volna jó, az tuti.
-Én kérek elnézést-néztem gúnyos fintorral a Mardekáros fiúra, amikor elkezdte mondani, hogy tőle ne is várjunk bocsánatot.-Nem tudtam, hogy szentsége szent és sérthetetlen...-mondtam és már kezdtem élvezni, hogy beszólhatok a nagyképű aranyvérűnek.
Kys-en láttam, hogy eléggé felbosszantotta a dolog, de hát ilyen az élet, nem lehet mindenki kedves és barátságos, de hogy ennyire bunkó???

Egyre jobban kezdett felidegesíteni ez a gyerek! Az igazság az, hogy itt már rég nem arról volt szó, hogy belénk jött hanem arról ahogyan velem vagyis velünk viselkedik. Talán egy kicsit tényleg felfújtam a dolgot, de akkor is ezek már azt hiszik, nekik mindent szabad. Ha annyira jól nevelt lenne akkor elnézést kért volna, és mi természetesen nem csináltunk volna nagy ügyet a dologból. Ennek ellenére úgy érzem sőt biztos vagyok benne, hogy ő élvezi ezt a helyzetet. Körbe néztem és észrevettem ahogyan a folyosón álló emberek elkezdtek minket figyelni, ami számomra egyáltalán nem volt kellemes érzés. Mindig is utáltam, ha az emberek megbámulnak, jobban tennék ha a saját kis dolgaikkal foglalkoznának. Bár abból nyilvánvalóan nem hoznak össze jó kis pletykákat, amikkel teletömhetik az iskolát.
Biztos ami biztos nem akartam annyiban hagyni a mi kis ügyünket, de hirtelen semmi jó ötletem nem volt. Sőt azt vettem észre, hogy a mindig higgadt Jess is igen mérges lett.
-Igazán, szóval nem fogsz bocsánatot kérni! Hát azt ugye tudod, hogy most egy életre megkedveltelek!
-jegyeztem meg írónikusan
Közben azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon  ismerhetem-e valahonnan, mert nem igazán emlékszem rá. Azt tudom, hogy mardekáros, de több információm nincsen róla.Honnan is lenne nem hisz nem az ő fajtájával töltöm a napjaimat. Körülbelül egy korban lehettünk, plusz-mínusz egy-két év. Ügyes vagy Kys ezt a következtetést szépen levontad, nem mintha olyan nehéz lett volna megmondani. Fura még  Naddal sem láttam soha,  rendszerint ő hozza az ilyeneket a nyakamra. Jellemző rá, hogy mindig a legjobb alakokat fogja ki, de mit várnánk tőle  ő maga sem egy angyal.
Ekkor hirtelen az jutott eszembe ideje lenne egy kicsit megleckéztetni ezt kis majmot.
- Figyelj lehet, hogy egy kicsit tényleg túloztam ami a veszekedést illeti. De azért az elnézést szó neked is sűrűben hagyhatná el a szádat. Hidd el nekem, nem fogsz belehalni ha kimondod néha. Egyébként az én nevem Norkys, de szólíts csak Kysnek és ő pedig Jess. És benned kit tisztelhetünk? -mondtam neki kedvesen és mosolyogva, sőt még a kezemet is odanyújtottam neki.
Reméltem  nem túl feltűnő ez a hirtelen hangulat váltás, de tudja csak be annak, hogy egy griffendéles vagyok.
Bár aki ekkor tapló az emberekkel és még a nőkkel is, annak nem lehet túl sok sütnivalója.
A tömeg figyelme is elkerült minket miután kezet nyújtottam neki. Jellemző ha nincs cirkusz akkor már nem is vagyunk érdekesek, bár azért örülök, hogy holnap a mosdóban nem rólam fognak történeteket mesélni egymásnak.
-Nos és egyébként hová tartasz? -vetettem fel neki a kérdést, hogy elvonjam a figyelmét és ne kelljen gondolkoznia.
-Csak bízd rám! -súgtam oda Jessnek és továbbmosolyogtam a srácra. Azt hiszem a világnak is segítünk, ha egy ilyen ember is megtanulja, hogy nem tehet meg mindent. Őszintén szólva elegem van az ilyen emberekből, egy cseppet sem fogom bánni amit teszek. Csak abban reménykedek, hogy Jessika érti mire gondoltam, és nem akar visszakozni. Ismerem őt és nem szereti az ilyen dolgokat, ő mindig tiszta eszközökkel játszik és nyílt lapokkal. Ezért is tudta Nad mindig az őrületbe kergetni. De hát ő már csak Jess és én így szeretem , olyan amilyen ! Legfeljebb majd őt kihagyom az egészből.

Baxton halálra unta magát a két csaj társaságában, de ez ellen nem tudott mit tenni. Hiszen ezt az egészet csak azért tűrte, hogy a végén majd jót szórakozzon, ha másképp sülnek el a dolgok, mint ahogyan azt a lányok várják.
- Ó ne aggódj, megbocsátok, hiszen nem tudhatja mindenki, hogy kit lehet megsérteni és kit nem.- válaszolta ironikusan a hugrabugos lánynak, miközben folyton őt nézte. Ezek után a griffendéles felé pillantott. Az hirtelen beszélni kezdett. Kedvesen. Az eddig odafigyelő diákok, most tovább mentek a dolgukra, és már senki sem bámulta őket. Igazából Nicolast nem zavarta, hogy a vitát hallgatják, hiszen a terve az volt, hogy mindenki előtt beégesse a lányokat. De ez így már nem jöhetett létre.
- Nicolas Baxton.- mutatkozottt, de kezet nem nyújtott, mivel odáig nem süllyedt le. Nem volt egy hülye gyerek, így sejtette a hirtelen hangváltásból, hogy készülnek valamire, de mivel még nem tudta, hogy mire, ezért a dolgot hagyta egy kicsit, had bontakozzon ki. Így belement a „játékba”. A bocsánat szó, Nick egész élete során hányszor is hagyta el a száját? Talán soha? Így a két lány hiába arra akarta rávenni, hogy mondja ki, a srác nem tette meg. De addig is, amíg ki nem derül a griffendéles és a hugrabugos szándéka ő is egy kicsit kedvesebb hangnemre váltott.
- Én? Én a klubhelyiségembe tartok most már, de eredeti célom a könyvtár volt.- mondta kioktatóan. Mint ha a két lánynak tudnia kellene, hogy ő hova tart. Kíváncsian várta a további lépéseket, hogy most mi fog következni.

(kicsit rövid lett :( )

.-= Kingwoods =-.


Csendesen üldögéltem a párkányon, tarkómra szegezett kezeimmel, bámulva ki az iskola udvaraira az ablakon keresztül. Mondhatnám, hogy micsoda szép látvány, de igazából nem igazán dobogtatták meg az efféle dolgok a szívemet. Örültem annak, hogy nem odakint a hűvösben kellett ténferegnem, hanem bent, a kellemesem meleg folyosók egyikét választottam a mai estén úticélnak. Volt már rá precedens, hogy a választásom nem volt éppen helytálló, de még mindig a jobbnak mondható, és előrébb rangsorolt a közérzet, valamint a pontosság, mint a késés és fagyhalál. Az „örömöm” relatívnak mondható, hiszen azt terveztem, hogy egyedül leszek kicsit, távol az emberektől, merthogy általában ilyenkor már mindenki a hálókörletében szokott tevékenykedni, rosszabb esetben a klubhelyiségben szítja a feszültséget, mintha szükség lenne rá. Ennek ellenére nem keseregtem, a csaj nem tűnt úgy, hogy túlzottan zavarna az elmélkedésemben… persze akaratlan, de kialakult egyfajta beszélgetésszerűség kettőnk között, amely miatt nem tudtam teljesen átadni magam a nagy büdös kussnak.

Válasz.
Változott.
Valamilyen szinten érezhető volt a válaszadása közben, hogy kissé megnyugodott, nem volt olyan feszült, mint amikor „találkoztunk”. Ennek örültem, mondjon bárki bármit… még mindig jobb egy nyugalmas nővel beszélgetni, mint egy ideges és hisztis picsával. Tény, persze, nem tűnt túlzottan siránkozósnak, de bíztató jelként kezeltem, hogy képes hamar nyugalmat erőltetni magára. Remek tulajdonság, bár sokak számára roppant idegesítőek az ilyen emberek… én is ilyen vagyok, tudom. Nem egyszer fordult már elő, hogy alig másodpercek alatt megnyugodtam, és ezzel az őrületbe kergettem a beszélgetőparnert, aki azt várta, hogy egyre jobban felbasszam az agyam. Miután elhallgatott, egy pillanatra oldalra billentettem a fejem, hogy a látószögembe essen, nem hiába, rámpillantott. Biztos voltam benne, hogy nem fog feleslegesen kérdezősködni, első körben nem tűnt annak a típusnak. Ennek ellenére messze volt még attól a ponttól, hogy véleményt alkossak róla. A jól megszokott rideg és érzelemmentes hangon szólalta meg, nem érdekelt, hogy kellene a lágyság, a bíztatás… ha ez kell neki, mást kell keresnie, én megmaradok a fájó igazság hírnökének.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy könnyű elfogadni a múltat, de tetszik, vagy sem, muszáj! Ennyi a titok, se több, se kevesebb.
Summás egy összegzés, de valóban ez az igazság. Az ember vagy megtanulja, hogy együttéljen vele, vagy belefárad az egészbe, és minden egyes momentumát az életének az fogja meghatározni.
Percek.
Csend.

Nem szólaltam meg a válaszomat követően. Visszabillentettem a fejem, majd az ablaküvegen kibámulva méregettem a tájat. Jobb dolgom jelenleg nem volt… nem éreztem terhesnek a csendet, kapóra jött. Neki azért, hogy összeszedje a gondolatait, nekem pedig azért, mert tulajdonképpen emiatt mozdultam ki a sok marha közül. Percek teltek el, mire újfent meghallottam a hangját, mely kérdés lévén kecsesen emelkedett. Folyamatosan tartottam a szemkontaktust a válaszadás alatt, majd azt követően is, várva, ő vajon mit lép rá.
- Se tanárok, sem pedig prefektusok. Az alagsor egy igen eldugott szakaszán vagyunk…
Apró vállvonás, nem számottevő, de elárulta, jöjjön bárki, leszarom.
- Ami engem illet, igen, sokat járok ide, vagy éppen máshová… csak ne kelljen hallgatnom az emberek hülyeségeit. Persze, tisztelet a kivételnek.
A mondat utolsó szavai vonatkozhattak rá is, vagy akár másokra. Szerettem nyitottan hagyni az efféle summás megjegyzéseket, mert ezekből hamar kiderül, ki miként vélekedik magáról.

    Egyetlen üveglap választ csak el a külvilágtól. Egy vékony és törékeny fal zár be a másik három fal közé, akár csak a komor gondolatok a különben általában kellemes hangulatomat. Itt ülök, magamba roskadva, mélázva azon, ami történt, és siratom azokat, akik lassan a föld alatt aszalódnak... Érdekes módon nincs kedvem panaszkodni, nem akarom most elsírni senkinek a bajom. A srácnak igaza van. Nincs értelme rágódni azon, ami volt. Azzal lehet csak küzdeni, ami van, azért, ami majd lesz. De ami elmúlt, az csak fegyver ebben a harcban, és nincs értelme addig lóbálni, amíg nem állunk készen élesben is használni. Természetemnél fogva azonban közlékeny alkat voltam mindig, és most nehezemre esik a hallgatás is.
    Sean szerint nem jár erre sok ember. Ez jó. Én nem sűrűn róttam a kastélynak ezen szakaszát eddig, így nem tudhattam, hogy ennyire kihalt. Így viszont nem kellett attól tartanom, hogy jön valaki, aki ismer, és jól megbámul, hogy mit ücsörgök csendben, melankólikusan egy mardekáros lábánál. Nem mintha törődnék a helyzettel, vagy zavarna... Sőt. Kifejezetten szimpatikus, ahogy az ablak előtt ülő srác kimondja azt, mi a helyzet. A legtöbben sajnálkozva bámulnának, kínos csendben rágnák a nyelvüket, talán még megpróbálnának felvidítani is. Csak hogy erre van épp a legkevesebb szükségem.
    Ez a csend, ami Sean és köztem ül, más, mint amikhez hozzászoktam. Van baráti csend, ahol szó nélkül is értjük, amit a másik mond. Van ellenséges, pattanásig feszülő némaság. De ez különös , őszinte, mégis idegen. Tudom, hogy érti, megérti a helyzetet, de nem törődik vele, hagyja, hogy viaskodjak vele, ha akarok. Végül is tényleg nem érinti, miért foglalkozna vele?
    De ha tudná, milyen is vagyok! Vagy legalábbis voltam.
Kesernyésen elmosolyodom utolsó mondatára. Nekikoccan a fejem az ablaküvegnek, de a tekintettem a fagyos szempáron tartom. Úgy érzem, vele nem is lehetne másképp beszélni, csak szemkontaktussal, mindegy, hogy a tekintete is ugyanolyan metsző, mint a szavai.
- Hát, ha egy "jobb" pillanatomban találkoztunk volna, azt hiszem rövid úton hajítottál volna ki az ablakon. Nem vagyok egy szófukar típus. Sajnos. Bár igyekszem a mondandóimat tartalommal megtölteni, néha sajnos nem megy... - megvonom a vállam, jelezve, hogy nem tudok mit tenni ez ellen. Ilyen vagyok. - Így tehát mondhatni, alkalmi hülye vagyok.
    Megeresztek egy grimaszba hajló apró mosolyt, ami hamar leolvad az arcomról. Egy-két pillanatig még nézem, ahogy ő is engem, majd elfordítom a fejem. Furcsa, de nem kényelmetlen a pillantása. Elgondolkozom, hogy vajon a szempár, ami most kihalt, mélyről származó kihalt, ösztönös dühvel telve parázslik, ragyogott-e valaha örömtől? Vagy inkább boldogságtól?
    Aztán arra a következtetésre jutok, hogy talán igen. Elvégre aki nem érezte a jót, nem látta az élet szebbik oldalát, az nem tudna ilyen ügyesen elbánni a rossz részével sem. Sean pedig láthatóan edzett a kellemetlen dolgok megállapításában, elkerülésében, sőt, talán megtapasztalásában is. Gondolataim elkalandoznak. A keze... Az sem lehetett egy kellemes élmény.
    Kedvem volna megszólalni, de nem akarok tőle rám vonatkozó rideg megjegyzéseket hallani. Az azért most nem esne jól, és a néhány együtt töltött perc alatt könnyen kikövetkeztethettem, hogy valószínűleg a fúriafűz leveleinek a száma is jobban érdekli, mint az én lelki nyomorom. Meg hát, mint mondta, sokat jár ide, hogy ne hülyeségeket hallgasson. Én nem leszek minden jónak elrontója.
    Tovább nézem a sötét birtokot inkább. Percek múlnak el némaságban, és érdekes módon egyre higgadtabb vagyok, mintha az idegen "itt-sem-vagyok" jelenléte megnyugtatna. Ő biztos nem csak bámul ki a fejéből. Ha a zagyvaságok elől menekült ide, akkor valamin gondolkoznia kell. Kicsit fordítok csak a fejemen, hogy lássam az arcát. Nem akarok pofátlan lenni, hogy bámulom, de érdekelnek a gesztusai, sokat elárulhatnak.
    Egy már megvan: a szemkontaktus. Az állandó. Szemét és hazug emberek ritkán néznek a másik szemébe, kivéve persze, ha jó színészek. Sean nem tűnik májernek, inkább a kegyetlenül őszinte típus. Sokan nem szeretik az ilyet, de én igen. Az ilyen embernél nem kell attól tartani, hogy hátba támad, hogy hazudik vagy hogy félrevezet.
Aztán az arcának a játéka. Visszafogott, mégis sokat mondó.
A testtartása. Zárkózott, elvonult, magányos.
Gondolkozás közben elbambultam, és látom, hogy észrevette, hogy őt nézem.
    Szabadkozva, kissé zavartan kapom el a fejem. Hangom még mindig fáradtan cseng, bár talán érződik rajta, hogy tényleg igaznak gondolom, amit mondok.
- Bocs a bámulásért, csak... gondolkoztam.
Vágok egy fintort, megelőzve az esetleges megjegyzéseket, habár talán felesleges, és nem érdemli meg, de a keserűség nem múlik el nyomtalanul. - Igen, néha azt is szoktam.
Aztán felé fordulok. Nincs bennem bűntudat és kényelmetlen érzés. Belenézek a szemébe, amiből most semmit sem tudok kiolvasni. Őszinteségi rohamomban talán többet is mondok a kelleténél. Akadozva jönnek a számra a szavak, mert valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem igazán hatják meg az olyasmik, mint amit most mondani akarok.
- A lényeg, hogy azon gondolkoztam, hogy te ...más vagy. Mondták már páran gondolom, és gondolták párféleképpen, de én azért mondom, mert hálás vagyok érte. - gyorsan mondom, amit mondok, nem akarom, hogy közbevágjon, mielőtt elfogyna a lendület vagy a bátorság. Automatikusan lesütöttem a szemem. - Hogy kinek, neked vagy csak a helyzetnek, azt nem tudom. Tény, hogy legtöbben most pátyolgattak volna. Te nem tetted. Gondolom nem szokásod és nem engem tiszteltél meg ezzel, de... - vettem egy mély levegőt. - Kösz.
    Megkönnyebbülten nézek rá megint. Nem tudom, mit reagál majd, így nem tudom, hogy mit is csináljak, hogy felkészüljek rá. Sean Blaine, a kiszámíthatatlanság maga. Inkább egy újabb halovány mosoly kíséretében mondok gyorsan még valamit, aztán nem zavarom tovább.
- Különben igazad van. Nincs értelme a múlttal foglalkozni.
    Azzal hirtelen ötlettől vezérelve résnyire nyitom az ablakot, utolsó búcsúpillantást vetek a levélre, majd összegyűrve lángra lobbantom a sarkát, és kieresztem. Üstökösként veszik a mélybe. Nézem ahogy eltűnik.
- Végülis minek a zsebemben tartogatni, mikor úgysem fogom elfelejteni, akárhogy igyekszem is? Majd talán idővel elmúlik. Talán nem.
    Becsukom az ablakot, nehogy beszökjön az este a résen, és érzem, hogy jól döntöttem. Sötét érzések a sötétségnek. Visszafordulok Seanhoz, élesen belenézek a rettenetesen kék szempárba, amiben ott szikrázik valami különös világ, amit nem értek, és amit talán nem is fogok soha. - Hát nincs igazam?
Ez után a tökéletesen értelmetlen és elborult tett után meg tudom érteni, ha fogja magát,és itt hagy. Vagy egyszerűen kiröhög, és bámul tovább az estébe, ami egy kicsit világosabb lett a lángoló fájdalomtól, amit a levél hordozott.
    És eszembe jut egy mondat. Valahol talán olvastam, vagy hallottam, azt sem tudom, hogy tényleg valaki megfogalmazta-e, de a felszínre bukik, miközben a szófukar srácot nézem.
"Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát." Én pedig élni akarok. Ha másért nem is, hogy mást élni lássak.

Nicolas és Kys  :angel


Azért nem mondom, hogy a végén már nem kezdett el szórakoztatni a dolog, már nem is azért veszekedtünk vagyis veszekedett Kys a sráccal, mert belémjött, hanem mert egy bunkó Mardekáros, a nővérkém pedig egy igazságosztó Griffendéles, én pedig... hát igen, inkább meghúzódó Hugrás.
De most mit csináljak? Ilyen vagyok, utálok veszekedni, azt is utálom, ha körülöttem veszekednek, mondjuk sokszor legszívesebben ordítottam volna, hogy mi lenne, ha nem osztaná mindenki az igazát, mert úgyis tudom, hogy amit én gondolok, az az igazság.
Ekkor váratlan dolog történik, a srác bocsánatot kér, homlokráncolva nézek rá. Sejtettem, hogy nem gondolta komolyan.
Aztán Kys elejt egy megjegyzést, miszerint mennyire megkedvelte a Mardekárost, mire elmosolyodom, ahogy irónikusan hangsúlyozni kezd, aztán a srácra nézek, hogy erre most mit reagál, bár gondoltam, hogy egy gúnyos arckifejezéssel és egy újabb beszólással igyekszik majd elintézni a tesómat.
Háhá, nem ismerte még Kyst, de azt hiszem, most majd meg fogja.
Igazából nem volt ínyemre a dolog, hogy egy ilyen emberrel kell nekünk szóba állni, de Norkys úgy látszik, hogy kitalált valamit, ennyire azért már ismertem vagy... meggondolta magát és rájött, hogy mégsem kéne veszekedni. Személy szerint az első verziót tartottam valószínűbbnek, aztán bemutatkozik a srácnak, bemutat engem is, mire csak elhúzom a számat, majd lazán felemelem a kezem.
-Hello...a nevem Jessica-mormogom közben kijavítom Kyst is, azért mindenki nem hívhat Jessnek, majd még hozzáteszem, ha már Nicolas rendesen bemutatkozott.-Jessica Winters.
Aztán Kysre nézek, ahogy tovább kezd kérdezősködni és egy értetlen kifejezéssel akarom tőle megtudakolni, hogy mégis mit csinál, mire odasúgja nekem, hogy bízzam rá a dolgot, mire alig észrevehetően bólintok, majd én is elmosolyodom és a srácra nézek, nem tudja, hogy mi vár rá...még.
Nicolas nagyképűen megjegyzi, hogy először a könyvtárba akart menni, de most már a klubhelyiségbe, mire nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.
-Mármint a többi bu... izé Mardekároshoz?-finomítok kicsit a kérdésen, aztán egy sokatmondó pillantást vetek Kysre, én oda be nem teszem a lábam.

Öh, nézek a a kis srácra,  hirtelen nem tudom, hogy most mit csináljak, ordítsam le a fejét, hogy minek segített ki a bajból, vagy inkább... -Kösz -válaszolom neki. S rájövök, hogy ez így sokkal jobb volt nekem, azért, mert ha most én válaszoltam volna a könyvtárosnőnek, akkor abból büntetőmunka lett volna... így meg, megúsztuk egy kiküldéssel. -Csak azt ígérd meg -folytatom, hogy többször nem húzol ki a bajból. Majd újból elgondolkodom: és rá kel, hogy jöjjek, ez honnan szólt: hát honnan máshonnan, mint a büszkeségem felől. Mert most mi az, hogy egy elsős elviszi helyettem a balhét -füstölgök magamban. De így rendben van, megmondtam neki, most akkor elmegyek... hova is? -kérdezem magamtól, mikor egy kérdést intéz felém a gyerek.
-Hogy mit is csináltam én ott? -gondolkodom, vagyis kérdezem magamtól hangosan, nem is tudom... semmit. -Leginkább így tudnám leírni. -Válaszolok neki, tényleg így van, nem csináltam semmit, s ezen a napon először egy mosoly jelenik meg az arcomon.
Aztán, alighogy megkapta a választ, máris egy újabb kérdés jön: Mit fogok most csinálni??-jó kérdés, nem mondom. S nyitom a számat, hogy válaszoljak a kérdésére: -Neeem... (tudom, ez lett volna a vége) de ahogy a nem-et kimondtam eszembe jutott, hogy még tegnap este írtam egy levelet a szüleimnek, s az még mindig ott lapul a zsebemben, elküldésre várva. -Azt hiszem a bagolyházba -mondom végül, és lassan továbbindulok, mellettem a kis sráccal.
 Nem tudom mi van velem, most éppen megyek a folyosón egy, talán elsőssel, és ahelyett, hogy az egész napos rossz kedvemből kifolyólag elküldtem volna már őt a francba, csak egyre jobb kedvem lett. Úgy látszik, hogy társaságra vágytam -sütöm ki végül az utolsó gondolatot, mivel jönnek az újabb kérdések.
 -Aki kíváncsi hamar megöregszik -vigyorodom el- kicsit lassabban -folytatom, miután egy szuszra mindent megkérdezett tőlem, amit csak rólam tudni lehet.
Majd befordulok a következő sarkon, hogy az Északi szárny felé vegyem utamat.
-Még egyszer, légyszíves -mondom neki, bár a legelső kérdésre még emlékszem... Vagy mégsem?- s baktatok tovább a folyosókon.
- Ötödikes vagyok, Hugrás, a többit kérdezd újra -vigyorgom, s már tényleg nagyon jó kedvem van, legszívesebben most ugrálnék jó kedvemben- már elfelejtettem...

A fiú röviden megköszöni segítségemet.
- Rendben, de te mondtad - kacsintok kérésére. - És mit csináltál ott? Mert nem nagyon olvastál.
- Semmit - vigyorog a fiú. ~ Végre kicsikartam tőle egy mosolyt. Szeretem ha az emberek mosolyognak, és nem rossz kedvűek ~ Majd jövök a következő kérdésemmel:
- És most mit tervezel mit fogsz csinálni? - kérdezem kedvesen.
- Nem... Azt hiszem a bagolyházba megyek - változtatja meg válaszát, majd elindul én meg boldogan kaptatok mellette. ~ Kedves srácnak tűnik. Először még nagyon gondterheltnek tűnt, de nem bunkó, és  kedves. Nem küld el a francba. ~ gondolkodok, majd eldarálom a kérdéssorozatot. Közben az Északi szárny felé tartunk.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik - vigyorog - kicsit lassabban. Ötödikes vagyok, Hugrás, a többit kérdezd újra - vigyorog tovább - a többit elfelejtettem...
- Mi a kedvenc elfoglaltságod? Jó tanuló vagy? Van háziállatod? Mi a kedvenc tantárgyad? Zavar ha ennyit kérdezek egyszerre? - Kérdezem újra, a kérdések között megvárva a választ. - Ahha. - Mondom. Már közel vagyunk a bagolyházhoz állapítom meg magamban. - Jaj, tényleg! - kiáltok fel. - Hát be sem mutatkoztam! Én Mathias Roucus vagyok - rázok vele kezet, a kis színházi sóhaj után. - Amúgy milyen volt a mai napod? Előbb még igen letört voltál. - Állapítom meg, de most már csak úgy sugárzik a fiú, és ez engem is felvidít. - És te mire vagy kíváncsi rólam? - Kérdezem a srácot, hogy végre ős is megtudhasson rólam egy-két dolgot, amire kíváncsi. ~ Kicsit bunkónak tűnhetek neki, hogy én csak kérdezek és kérdezek és nem nagyom szóhoz jutni. Hát ilyen srác vagyok sajnálom ~ mosolygok magamban.

Folytatjuk utunkat immáron a bagolyház felé, s hallgatom a kérdéseit, melyeket már másodszorra mondatok el vele.
Amúgy aranyos fiú, nem is tudom kire emlékeztet, de valakire nagyon hasonlít.
Kapom az első kérdést, és már válaszolok is: -Hááát, talán olyan nincs, bár szeretek olvasni... egyebek mellett különleges állatokról... meg aztán szeretek repülni is...
Ahogy befejezem a mondanivalómat, alig szusszanok egyet, máris jön a második kérdés: -Hát jó tanulónak nem mondanám magam - s itt arra gondolok, hogy bájitaltanból tavaly épphogy csak átmentem valahogy, de ezt azért nem mondom. -Inkább -folytatom- csak azokból a tárgyakból vagyok jó, amiket szeretek...
A fiú bólint, aztán felteszi a következő kérdést, érdekes cseppet sem zavar, hogy ilyen monotonon kérdezget.
- Hát háziállatom nincs -sajnos, pedig nagyon szeretem az állatokat. De szeretnék majd egyet -szögezem le.
Itt egy kicsit vár, úgy tűnik valamit akar kérdezni, ezzel a témával kapcsolatban, de nem inkább felteszi a következő kérdést: -Mi a kedvenc tantárgyam?-kérdezi -Hát... leginkább a legendás lényeket szeretem, és az átváltoztatástant.
A fiú minden egyes válasz után bólint egyet, mire mindig tudom, hogy mindjárt jön a következő kérdés: -Áh, nem, kérdezz csak -mondom neki. Kezd egyre szimpatikusabb lenni a srác.
Megyünk tovább, a kérdéssorozatot egy ahha-val zárja, majd úgy tűnik kifogyott a kérdésekből.
Annyira nekem nincs kedvem kérdezni tőle. Valahogy azért mert a kedvem igaz, hogy megjött, de gondolkodni valahogy nem tudok a mai napon - úgy tűnik, így kérdéseket gyártani sincs túl sok kedvem...
Elég meleg van ma is, úgy tűnik ezen az éven korán megjött a nyár. Ahogy lépkedünk a kihalt folyosókon haláli csöndben, amit csak egy-két beszélgető festmény zavar meg, egyszer csak, felkiált a fiú: -Jaj, tényleg! -hirtelen a szívbajt hozza rám, összerezzenek. Ahogy eddig hallgattam a csendet, most ez a hirtelen felkiáltás nagyon megijesztett. Mondanám, hogy ilyet ne csináljon többet, mikor folytatja tovább: -Még be sem mutatkozott- jé, tényleg nem, jegyzem meg magamban, teljesen ki is ment a fejemből, hogy még előtte nem ismertük egymást, most olyan érzésem van, mintha egy rég elfelejtett barát nyújtaná felém a jobbját, bemutatkozás kíséretében.
 Öh, Mathias Roucus? -nem, ilyen néven nem ismerek senki mást. S gyorsan kezet rázok vele, miközben én is bemutatkozom: -Peter Ascot Blackman, de szólíts csak Pet-nek.
 Úgy tűnik nem állt meg a kérdéssorozat. Ugyanis újból kérdez, mire rögtön le is szögezem, hogy erről nincs kedvem beszélni, bár egészen magam sem értem mi volt a bajom -mondom.
Újabb szünet következik be, valahogy egyre jobb kedvem van, ahogy egyre jobban távolodunk a könyvtártól, s megállapítom magamban, hogy nem kellett volna oda bemennem, biztos Madam Cvikker sátáni kisugárzása miatt volt még rosszabb kedvem odabenn -gondolom, mire majdnem elnevetem magam, de így is biztos hülyének néz a fiú, ahogy itt megyünk egymás mellett, én meg csak hirtelen elvigyorodom. De nem igazán akarom-e felőli gondolataimat az orrára kötni, hátha megsértődik, bár nem úgy vettem észre mintha annyira rajongana a könyvtárosnő felé... vagy mégis, miután megemlítette, hogy szokott neki segíteni... akkor meg főleg nem mondom el neki.
Lassan elérjük a bagolyházat, végre, már annyit gyalogoltunk... -gondolom, mikor aztán új kérdés következik: - És te mire vagy kíváncsi rólam? -kérdezi. Hát lehet, hogy azt mondanám, hogy semmire, de aztán rájövök, ez nem is igaz, és felteszem neki az első kérdésem: Hányadikos is vagy? -kérdezem -majd kinyitom a bagolyház ajtaját, és magam előtt beterelem a fiút.
 Bent rémisztően büdös van, s bár öt évem alatt már elég sokszor jártam itt, valahogy most nagyon váratlanul ért ez a szag. Megvárom a válaszát, közben pedig keresek magamnak egy madarat amivel majd elküldöm a levelet...
Ez az, ez jó lesz, kiválasztok egyet a sok közül, majd megpróbálom a csőrébe adni a levelet, mire a madár, kiharap egy darabot a kézfejemből. Aúúú -mondom, ez fájt. S legszívesebben elkáromkodnám magamat, ha most Mathias nem lenne itt, de mivel itt van, magamba fojtom a szitkozódásomat.
Aah, még mindig nagyon fáj, s most leginkább lefejezném helyben a madarat... -gondolom,s közben elképzelem a szituációt magamban, ahogy Mat, meg én megfogjuk a madarat, majd egy jól sikerült átokkal fejét vesszük, mire elnevetem magam. Most már biztosan hülyének néz, beleharap a madár a kezembe, majd röhögök... -Így inkább úgy gondolom elmondom neki, hogy mit képzeltem el az előbb, nehogy azt higgye meghülyültem.

.-= Kingwoods =-.


Csend.
Szavak.
Micsoda ellentétek, mégis olyan szépen váltogatták egymást a kettőnk között kialakult „beszélgetés” szerűségben, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Amikor kellett a lélegzetvételnyi idő, vagy éppen a hallottak átgondolása, hogy összeszedje a gondolatait, minden elhallgatott, egy szemvillanás alatt. Akaratlan viszonyultam így, ahogyan ez rám jellemző. Soha nem szerettem megjátszani magam, soha nem szerettem az állszent embereket, akik csak azért tesznek úgy dolgokat, ahogyan, mert a másik éppen azt szeretné. Mindig magamat adtam, abban a nyers formában, amit megszoktam és ami valóban én voltam. Most ezzé formált a beszélgetés. Elérzékenyültem volna, dehogy, egy pillanatra sem… nem kerestem az emberekben soha azt, mibe is lehet belekötni, de ha láttam valamit, és megvolt róla a véleményem, akkor megmondtam. Nála érdekes módon nem volt efféle probléma, eleddig legalábbis nem vettem észre semmi olyasmit, amit feltétlenül szóvá kellett volna tennem. Érdekesnek éltem meg a dolgot, mert nem gondoltam, hogy akad még ember az iskolában a sok terelgetni való marha között.
- Roppantul örvendek, hogy éppen nem az alkalmi hülye éneddel találkoztam. Próbálj meg nem visszaváltozni, jól áll az értelmes ember gúnya!
Válaszoltam halovány mosollyal azon kifejezésére, melyben bevallotta, hogy valójában egy cserfes picsa, akit alig lehet lelőni, ha megered a nyelve. Erre volt a legkevésbé szükségem, azzal pedig, amit mondtam, ha jól következtet, felismerheti, hogy bókoltam. Hatalmas szó nálam, nem mindenki kap efféle dícséretet. Megérdemelte, hiszen belátta azt, hogy noha próbálkozik a tartalommal itatott beszélgetések irányába tolódni, ha nem éppen ilyen, akkoris csak egy szófosó, semmi más.
A szemei.
A kezem.

Nem szólaltam meg, elvégre még mindig nem tette fel azt a bizonyos kérdést. Biztosan érezte, hogy semmi köze a múltamhoz, és nem akart tapintatlanul rámmászni a témára, vajon mi történhetett a kezemmel. Nagyon jól tette, és ezzel plussz pontokat szerzett nálam, már ha lehet ilyet mondani. Nem szokásom pontozni az embereket, de a csaj, ebben az állapotában, még akkor is, ha neki nem éppen a legszívderítőbb, rendkívül szimpatikus módon viselkedett. Persze ezt a büdös életben nem mondtam volna a szemébe, elvégre nem volt itt az alkalma, ráadásképpen, nem ismertem annyira. Alkalomadtán, ha esetleg ezen a diskurzuson túlleszünk, esetlegesen összefutunk még párszor az iskola falai között, vagy azon kívül, és tudja tartani az értelmiség ezen szintjét, akkor érdemes lesz arra, hogy pozitívabb utalásokat tegyek számára, mint az előző bók. Addig nem, nem osztogatjuk minden egyes jött-ment embernek a tiszteletet.

Elfordult.
Nem figyelt.
Magam is megbillentettem a fejem az üvegablak felé, hogy a homlokom halkan és tompán koppanjon azon. Nem akartam megszólalni, mégis jelezni akartam felé, hogy már nem méregetem, hogy kicsit magában lehet, ha akar. Nem igazán érdekelt az udvar odalent, sőt, nagyjából semmi sem… egyszerűen pihenni jöttem ki, semmi másért. Lehunytam a szemem, és vártam, biztos voltam benne, hogy még nincs vége a beszélgetésnek. Furcsa bizsergés lett rajtam úrrá, nem tudom, honnan, és hogyan, de tudtam, hogy a másik prákányon ülő csaj engem bámul. Kinyitottam a szemem, majd oldalra billentve a fejem, hogy ne legyen közöttünk az ablakokat elválasztó falszegély tekintettem ismét rá. Mintha észre sem vette volna, a szemei szinte üvegesek voltak… elbambult. Elmosolyodtam, de csak nagyon halványan. Talán emiatt, talán csak kiszáradtak a szemei, de hirtelen pislantva elkapta a fejét egy pillanatra. Bocsánatot kért, rádásként élelmesen önmagát marcangolva megjegyezte, képes az emberi gondolkodásra. Nem reagálok rá, úgylátszik a hírem megelőzött, ismételten. Mintha annyira evidens lett volna, hogy erre valamiféle pocskondiázást fog kapni. Tévedett… szeretem, hogy az emberek abszolút nem ismernek, még így öt év után sem. Ez a legszebb az egészben.
Figyeltem.
A szavait.

Hallgattam, a mondatai közben mindvégig rajta tartottam a szememet, elvégre ismét egy olyan témába csöppentünk bele, aminél szükséges volt. Más vagyok, ezt eddig is tudtam, hiszen soha, egy pillanatra sem szerettem volna a diákság többségére hasonlítani. Hálás, bár nem tudja, hogy nekem, vagy a helyzetnek… ez mondjuk relatív egyértelmű a számomra, elvégre, ha nem vagyok, nincs helyzet sem. Persze távol álljon tőlem, hogy fényezem magam, de úgy gondolom ez eléggé evidens. A pátyolgatás, ezt inkább nem kommentáltam magamnak, mert ismét visszatértem volna arra, hogy az idejáró fiúk döntő többsége bizony kihasználta volna ezt a helyzetet. Tipikus. Már éppen válaszoltam volna az elhangzottakra, amikor résnyire nyitva az ablakot szólalt meg ismételten. Meggyújtva a papírgalacsint kidobta azt az ablakon. Lezárta a múltját, legalábbis képletesen valami ahhoz hasonlót tett. A hosszas monológot követően színtelen hangon kezdtem a válaszadásba.
- A pátyolgatással csak megerősíted az emberekben az érzést és tudatot, hogy bizony gyengének kell lenniük, és elég, ha várnak, minden megoldódik magától.
Egy pillanatra megráztam a fejem. Nem neki szólt, hanem azoknak, akik most itatták volna a könnyeket, vígasztaltak, segítséget ajánlottak volna.
- Baromság!
Sajátos szemléletmód, de az életben akkor boldogul az ember, ha saját maga küdi le a problémákat, attól is erősebb lesz, és legközelebb már nem botlik bele ugyanabba a hibába.
- Ami pedig a múltat illeti, rátapintottál a lényegre.
Kezdett egészen emberivé formálódni a csaj jelleme, még akkor is, ha jelen pillanatban nem volt teljesen önmaga. Nem szándékom mindenkire egyfajta borongós hangulatot húzni, de sokkal jobb, ha az ember reálisan szemléli a világot, sem, mint álomvilágban él, és akkora pofont kap, hogy belehal.

A párkány.
Leugrottam.
Amint talajt fogtak a lábaim, a fekete farmernadrág oldalsó zsebéhez nyúltam, és előhúztam onnan a pálcámat. Nem szoktam használni, csak nagyon fontos esetekben, most azonban nem akartam a nyirkos párkánytól kosszal itatott ruhában sétálgatni. Halk ige, szinte mormoltam, melynek hatására a nedv folt és a por egyszeriben leperjedzett a földre. A művelet végeztével a varázstárgy visszakerült a helyére, majd lassú léptekkel a beszélgetőparner mellé sétáltam, és a kezemet nyújtottam felé. Kiérdemelte ma estére.
- Gyere, visszakísérlek a klubhelyiségig!
Nem „kérlek”, nem „jajj, bárcsak velem jönnél”… egy eldöntendő kijelentés. Ebből is látszik, hogy tényleg nem vagyok az a fajta, mint a legtöbb. Mondhat persze nemet is, leszarom nagy ívben, nem leszek kevesebb, ha visszautasítja. Egyszerűen arra gondoltam, ha ennyire értelmes volt, és tényleg lehetett vele beszélgetni, akkor ennyit megérdemel.
Figyeltem.
Vártam.

Minden olyan üres. Hiába próbálok arra gondolni, hogy nincs értelme ezen rágódni, nem megy. De nem hibáztatom magam. Akárki akármit mond, olyat elveszíteni, aki a múlt egy darabja, baromira fájdalmas dolog. Annyira felületesen veszem a levegőt, mialatt bámulom a sötétséget és hallgatom a csendet, hogy egy idő után a testem levegő után kap. Egy mély sóhaj így emlékeztet, hol is vagyok. Párafolt lesz az ablakon a lélegzetemtől. Mikor eltűnik, tükröződni látom a saját arcom, ami cseppet sem olyan, mint amit a tükörben látni szoktam. Nincs ragyogó szem, bújkáló mosoly, kedvesen kacér kósza tincsek. Helyette sötét szempár néz rám vissza egy sápadt és fáradt arcról. Nem ismerek magamra, ezért próbálom szavaimhoz hűen legyőzni a kellemetlen érzéseket. Nem is kell sokáig erőlködnöm.
Elmosolyodom a megjegyzés bókszerű hangneme miatt.
Hallgatom Sean szavait, majd egy egyenletes mozdulattal felé fordítom a fejem, de még mindig az ablakon pihentetem. Hallgatom. Nézem, ahogy könnyed mozdulattal leugrik az ablakpárkányról, és rendbeteszi a ruháját. Nekem eszembe sem jutott volna, lehuppanntam volna, és megyek  a fejem után, hogy aztán valamelyik kevésbé rosszindulatú ember megállítson, és közölje a helyzetet. Nyugodtan veszem tudomásul, hogy Sean megunta a kesergő társaságomat, legalábbis úgy tűnik. De aztán meglepetésemre nyújtja a kezét.
- Kösz.
Nem tudom, látszik-e rajtam az enyhe csodálkozás, de egy pillanatnyi tűnődés után elfogadom a felajánlott segítő kezet. Belecsúsztatom a kezem az övébe, habár anélkül is könnyen landolnék, de az udvarias gesztust viszonozni szokás. Lezuttyanok mellé a földre. Az érkezés már nem olyan elegáns, mint amire számítottam, de azért talpon maradok, és nem dőlök ki, bár az egész testem elzsibbadt a gurnyasztástól. Elengedem Sean kezét, a csípőmre teszem, és kicsit kinyújtózom.
A felajánlást meg kell fontolnom. Nem lenne ellenemre a társasága, de igazából egyedül is visszatalálnék a klubhelyiségig. Megigazgatom a ruhám ujját, hogy nyerjek egy pillanatnyi időt gondolkodni. Végül aztán hagyom, hogy az első gondolatom irányítson, és bólintok.
- Oké, menjünk.
Ahogy elindulunk a folyosón, megnézhetem magamnak Seant. Mivel nem egy csacsogó típus, így nehéz úgy végigmérnem, hogy ne legyen feltűnő, de egy idő után már nem is próbálkozom. Béna vagyok az ilyen titkos kis akciókhoz, ezért inkább nyíltan nézek végig rajta. Ha zavarja, úgyis szól. Ki tudja, mikor találkozunk össze megint? Végülis azt mondta, ő gyakran jár olyan helyekre, ahol más nem nagyon van. Én viszont természetemnél fogva inkább a társaságot részesítem előnyben. Ő mardekáros, én hugrabugos, ráadásul egy évvel alattam jár. Nem sok esély van rá, hogy mostanában összefutunk. Meg aztán jön a szünet. Pár emberrel találkozom majd csak, és a többségükkel nem lehet ilyesmiről beszélni. Nekik is van elég bajuk, nem tudnak mit kezdeni más nyomorával, és bár Sean nem egy vigasztaló fazon, mégis többet segített most, mint bármelyik baráti csacsogás.
Mikor elindulunk, eszembe jut egy dal. Semmi köze nincs a helyzethez, meg amúgy semmihez, ami ma történt, csak felrémlik bennem. Kedvem támad dúdolni, de inkább csak úgy magamban mondogatom a szövegét...
Ez talán azt jelenti, hogy kezdek visszatalálni önmagamhoz? Ilyen rövid idő alatt? Séta közben mintha a fáklyák lángja még mindig lobbanna egyet, mikor elsétálok mellettük, mintha maradt volna bennem valami az indulatból. Pedig inkább üresnek érzem magam. Seanra sandítok. Talán belőle árad valami düh? Mozgása alapján nyugodt, de az alatt az idő alatt, amíg az ablakban ültünk, rájöttem, hogy valószínűleg  nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik. Meg amiket hallottam róla. Nem értem... az emberek miért olyan kegyetlenek egymással? Mi abban a jó, ha fájdalmat okozunk és hazudozunk? Olyan nehéz valakivel úgy beszélgetni, hogy megértsük a másikat és elfogadjuk? Miért van az, hogy nekem sikerül azzal normálisan társalognom, aki hagyja? Miért kell mindig belekötni valakibe, mert más?
Egy pillanatra megint elönt a harag, a tűz a falon nagyot lobban, nagyobbat, mint vártam. Ijedtemben megtorpanok, de azonnal indulok is tovább.
Lassan a saját árnyékomtól is megijedek. Megcsóválom a fejem, megint Seanra terelődik a tekintetem és a gondolataim. Azon töprengek, vajon mi történhetett vele, miféle ember is igazából. Meg hogy egyáltalán,mikor találkozom majd legközelebb ilyen emberrel, ilyen könyörtelen véleményezővel. Nem igazán figyelek az útra, miközben gondolkozom, pedig az emberek hangja már beszűrődik a folyosóra. Merengésemből egy kisebb alsóbbéves, talán másodikos zökkent ki, szó szerint. A folyosó egyik leágazásából száguld ki, és belém ütközik. Persze semmi bajom nem esik, elég magas ember vagyok, ő meg kicsi, így ő billen ki az egyensúlyából és riadtan bámul fel ránk, aztán egy szó nélkül kereket old. Megdöbbenve nézek utána, még azt sem tudom megkérdezni, jól van-e. Nagy a kísértés, hogy utánaordítsak egy dühös "semmi baj"-t, de aztán hagyom a fenébe.
Lassan megcsóválom a fejem értetlenségemben, és folytatom az utat a klubhelység felé, egyetlen szó nélkül.

.-= Kingwoods =-.


A kéz.
Elfogadás.
Ismerem a környezetemet, megtanultam élni benne a tizenéveim alatt. Tudom, hogy ki milyen véleménnyel van rólam, tudom jól, hogy itt, a Roxfort rohadó falai között egy büdös tapló parasztnak tartanak az emberek. Mindezt azért, mert hajlamos vagyok olyan pofátlan lenni, hogy meg merem mondani a véleményemet, még akkor is, ha az nem éppen afféle, amire a fogadó fél számított. Szar ügy, de meg kell tanulnia a rózsaszín kis világban elzárt köcsögöknek, hogy bizony azokon a fellegeken kívül ott van a kegyetlen világ, ami csak arra figyel, mikor sújthat le kegyetlenül, úgy, hogy fájjon. Rettenetesen fájjon. Érdekes módon én, a nagy paraszt mégis képes vagyok olyan gesztusokra, amelyre sokak, azok, akik magukat értelmesnek tartják, képtelenek. Nem hatalmas önfeláldozás a karomat nyújtani, hogy lesegítsem a párkányról… és nem azért, mert meg akarom támadni ömlengő nyálgépként, mint ugyebár a nagy átlag, egyszerűen megérdemli és kész. Miután lehuppant, a karomat leeresztem, úgy várom a válaszát a tipikusan semmitmondó tekintetemmel.
Beleegyezik.
Érdekes.

Az első pillanatokban nekilátott tenni-venni magát, mintha rendezgetné a ruháit, de eléggé evidensként hatott, hogy azért végiggondolta az ajánlatomat. Egy szaros mardekáros akarja visszakísérni a klubhelyiségéhez, oda, ahol mások is látni fogják, kivel lóg éppen. A pletykafészek kreténekből kiindulva holnap már azt fogom hallani a folyosókon, hogy megfenyegettem, azért lófrál velem. Sőt, biztosan lesznek olyan extravagáns sztorik is, amelynek a végén kiderül, megerőszakoltam. Semmin sem lepődnék már meg itt, a hülyéket külvilágtól elzáró falak között. Szerencse, hogy akadnak olyanfajta emberek, akik túl tudják tenni magukat az önnön baromságukon.

Séta.
Csend.
Szavak nélkül haladtunk, olykor oldalra pillantottam, mit is csinál, nem zavartatva magam attól, hogy esetlegesen észreveszi a fürkésző tekintetemet. Úgy festett őt sem ejtették a fejére, mert igencsak végigmért magának… persze nem szóltam, ha szeretné, miért ne tegye. Nem szólaltam meg, ahogyan ő sem, most valahogy olybá festett, kell a csend a gondolatok rendezésére a részéről, nekem meg nem igazán volt mit mondanom… feleslegesen meg nem pofázok. A séta nyugalmasságát aztán egy alsóéves kis pondró zavarta meg, aki hatalmas rössel érkezve vágódott neki a mellettem sétálónak. Elterült a földön, majd rémült tekintettel méregetett minket, felváltva, hol őt, hol pedig engem. Összekulcsoltam a kezeim, a mellkasomon, úgy figyeltem, amíg összevakarja magát, majd eliszkol. Amennyiben velem tette volna, biztosan lebaszok neki egy pofont, így azonban megúszta. Oldalra pillantva szólaltam meg, magam sem értem, miért.
- Minden rendben?
Miután felfogtam a teljesen ösztönösen érkező kérdést, leeresztettem a karjaimat, majd elléptem a csaj mellől… abba az irányba, amerre az utunk vitt. Visszapillantva rá döntöttem meg a fejem, hogy folytatjuk-e a sétát, vagy megvárjuk, amíg gyökeret ereszt a talpunk.
Vártam.
Rá.

A kiskölök akciója teljesen kizökkentett a csendes méricskélésemből és gondolataimból. A lassú sétát mint valami gyorsvonat, szakította meg a rohanás, és ezzel a furcsa légkör is, amiben elmerültem, és amit úgy élveztem, szertefoszlott, jelezte, hogy lassan visszaérkezünk az emberek közé. Hirtelen olyan érzésem van, mintha időutaztam volna, vagy épp inkább megállt volna az idő, és most lassan újra forogni kezdene az a bizonyos kerék.
Homlokráncolva figyelem, ahogy a gyerkőc sietve eltűnik a folyosó végén, habár az eszem megint máshol jár, magam sem tudom, hogy hol. De valahol messze tőlem.
Összerezzenek Sean mély hangjára, és ráfordítom a tekintetem. Automatikus mosollyal válaszolnék egy "perszé"-t, de aztán a kedves arcom hagyom, hogy átváltozzon dühös grimaszba. Elképzelem magam, és a mosoly valahogy beszivárog a gonosz fintoromba. Ettől elég érdekesen nézhetek ki, de valószínűleg tükrözi mindazt, amit érzek...
- Őszintén? Nem. Nem igazán. A kissrácnak szerencséje volt, hogy nem vagyok egy agresszív alkat. Nem mintha összetört volna, vasággyal együtt lehet húsz kilós.
Sóhajtok, mire Sean tesz egy lépést a folyosón, és várakozón néz rám. Felzárkózom mellé, és figyelem, ahogy egyre több árnyék és tulajdonosa megy el mellettünk a folyosókon és lépcsőkön. Nem foglalkozom velük, jelenleg egy cseppet se érdekel egyikőjük sem, ahogy őket sem az én problémám. Igyekszem minél több elutasítást vinni a kisugárzásomba, de próbálom Seant kihagyni a körből. De nem vagyok vak, és bármennyire is fordítom el a tekintetem, bármilyen viszonylag népszerűtlen folyosón sétálunk is, az emberek csak néznek, ismerősök és vadidegenek egyaránt, és nem a mellettem sétáló mardekáros fiút, hanem egyenesen engem. Valószínűleg csak a kellemetlen hírek és az üldözési mániám terméke a sok rosszindulatú pillantás agyszüleménye, mégis kényelmetlenül érzem tőlük magam. Amikor csak felkapom a fejem, és találkozik a pillantásom a folyosón sétálókéval, mintha mindannyian lesütnék a tekintetüket, és sietősebben vonulnának el mellettem. Seanra nézek, aki viszont tökéletes érdektelenséggel sétál mellettem, mégsem érzem azt, amit a szembe jövők esetében, akik még mintha bámulnának is: hogy nem foglalkozik velem.
Eltűnődöm, hogy hogy csinálja vajon. Hogy sikerül neki ennyire kizárnia a világot? A világ zárta vajon ki őt, vagy előbb ő fordított hátat mindennek? És még mindig ott motoszkál bennem a miért, de nincs sem merszem, sem kedvem megkérdezni. Ostobaság lenne. Seanról a pletykák mindig sötétek és baljósak, és bár most már meg tudom őket érteni és arcot kapcsolni hozzájuk, akkor sem értem, hogy hogy képes valaki olyan hülyeséget csinálni, ami végül elfajul. Nem nehéz megismerni a másikat, és úgy viselkedni, hogy ne adjuk fel önmagunkat, és a másikat se sértsük meg. Kompromisszum kell, és ennyi az egész. Az önző emberek ne csodálkozzanak azon, ha attrocitások érik őket...
Kölcsönösen méregetjük egymást néha, de a sok ember megakadályoz engem ebben, feszélyezve érzem magam, és hirtelen azon kapom magam, hogy nem is akarok ma már emberekkel beszélgetni, és hogy ha most valaki mással mennék, talán csatlakozna hozzánk valami vidám ismerősöm és csacsogni kezdene. A Sean körüli légkör viszont mindenkit elűz. Ennek viszont ezúttal örülök, és hálás pillantással nézek rá, mikor eszembe jut valami.
- A klub elég messze van a te klubhelységedtől... Nem gond egészen odáig elkísérni?
Ebben benne volt a kérdés, hogy nem bánja-e, ha az én társaságomban, a Hugrabug klubjának a környékén látják, és aztán a háztársai némelyike esetleg belekössön ezért. Nem mintha félteném... Csak kellemetlen lenne, ha miattam szólnának be neki.
Közben pedig igyekszem nem olyan hangot megütni, amiből süt a kérés, hogy mondjon nemet, és ne hagyja, hogy egyedül vánszorogjak végig a sok boldog és élettel teli ember közt.
Sean mellett úgy érzem, állandóan fel kell készülnöm bármire, és alaposan megdolgoztatná a szociális érzékemet, hogy ne is váltsak ki belőle valami kellemetlen reakciót, és én se legyek túl mű. Érdekes módon azonban eleinte azért nem törődtem vele, mert mással voltam elfoglalva, most pedig azért nem gondolkozom túl sokat azon,mit csinálok és mit mondok neki, mert úgy érzem, nem szükséges. Hiába állítja be az iskola kilencven százaléka szemétnek, én még élek, mi több, kedves volt velem. Vagy ha nem is kedves, de figyelmes. És amit a legjobban értékeltem, hogy nem próbált hazudni. Elmondta, ami a véleménye volt, és meghallgatta az enyém.
Sétálunk tovább, a fáklyák lángja pedig már nem lobban fel. A furcsa és magának való srác mellett felengedtem, de fogalmam sem lehet arról, mi jár valójában a fejében. Ahogy pedig várom a válaszát, egyre közelebb érünk a Hugrabug klubhelységéhez.

.-= Kingwoods =-.


Mosoly.
Fintor.
Érdekes egyvelege ez a lelkünkben végigszaladó érzelmek kifejezésének. Azon ritka pillanatok egyike, amikor a ború és a derű összecsap, de úgy emberesen. A csaj esetében jelen esetben derűről nem igazán lehetett beszélni, a vigyorszerű valami, amit megereszteni próbált, az adott pillanatnak szólt volna. Helyette ez a ritka kis fasz elrontotta az egészet, mert a fejéből kiálló két golyóval nézni nem tud, csak van neki a vak világba. Mindenkinek jutott kettő, sajnos nem mindenki képes használni is. Az efféle marháknak szögekkel spékelném ki a szemét, a fejet bevágnám a szemhéja alá, hogy tartsa fenn azt, míg a hegyes részt beleállítanám a kibaszott arccsontjába. Egy ige, hogy ne száradjon ki a retkes golyó, és máris kész a figyelmes diákcsemete. Legalább a pislogást kizárnám vele, bár az sem sokat ér, ha agyilag akkora zokni szegény, hogy száguldozik a folyosón, mert éppen játszik, vagy siet valahová. Játszani dedós dolog ilyen korban… sietni meg felesleges, mert az már eleve késést jelent. Aki pedig késik, mi a rettenetes fenének kapkod, nem mindegy, hogy kettő, vagy öt perc? Az emberek már csak hülyébbek lesznek sajnos, és igen kevés kivétel maradt, aki még küzd. A hugrás miután összeszedte magát, válaszolt a feltett kérdésemre. Valami ilyesmit vártam tőle, és mivel soraival lezártnak tekintettem az egész „baleset” ügyet, nem válaszoltam rá. Felesleges volt még csűrni és csavarni. Nem tetszett neki a dolog, nem idegbeteg, nem torolta meg. Slussz, lezárva.
Tekintetek.
Séta.

Folytattuk csendes utunkat a klubhelyisége felé, szépen és nyugalmas tempóban… természetesen nem maradhattak el a kérdő tekintetek, meghökkent arcok. Kell holnapra a pletyka, kell valami, amin újra évekig lehet majd csámcsogni. Nem igazán érdekelt az, ahogyan a körülöttünk sétálók meg-meg bámultak minket. Jobban mondva a mellettem sétálót méregették, valamiért rám nem néztek. Nagyjából leszarom, hogy azért, mert fosnak tőlem, vagy egyszerűen annyira ronda vagyok. Természetesen, mivel felajánlottam, hogy elkísérem, figyeltem rá, olykor nem az előttem húzódó folyosószakaszt méregettem, hanem rákukkantottam. Mosoly és egyebek jelen helyzetben távol álltak tőlem, de ez nem neki szólt, egyszerűen megszokta már a pofázmányom a tökéletesen érdektelen kifejezést.

Hangok.
Kérdés.
Egy pillanatra megtorpantam, és méregettem, várva, mikor áll meg, és fordul felém. Mélyen a szemébe nézve egy halovány mosoly húzódott az ajkaimra… csak egy pillanatra, semmi több. Maga a kérdés meglehetősen érdekes volt, jobban mondva nem is annyira érdekes, mindinkább burkolt. Tudta jól, hogy nem érdekel a távolság, ha zavart volna, akkor már az ablaknál elhajtottam volna a picsába… sétáljon vele a rossz nyavalya. Nem, nem erről volt szó, sokkal inkább arról, mi van akkor, ha engem vele látnak meg. Egyrészt, engem kurvára nem érdekel a számomra érdektelen idióták véleménye. Az már persze más kérdés, az ő reputációja milyen lesz a társai szemében, ha velem látják. Mindenhol és minden zugban tombolt a kibaszott háztudat, mintha nem egyforma emberek lennék. A különbség, hogy az egyik nagyobb marha, mint a másik, más semmi. Evidens volt, a kérdés nem arra irányult, hogy húzzak el, sem, mint ennek a két dolognak a felvetésére. Amikor megtorpant és visszatekintett szólaltam csak meg.
- Amennyiben nekem gondot jelentene, fel sem ajánlottam volna.
Még mindig az érdektelen arckifejezés, más nem is lehetne. A nekem szócskát egy kicsit hangsúlyosabban ejtettem, hogy érezze, teljességgel hidegen hagy a tudat, hogy holnap újabb pletykák kapnak szárnyra rólam. A kérdés igazából csak az, neki mindegy-e, ha róla szólnak a regék.
A karjaim.
Széttártam.

Megemeltem a kezeim, jelezve, válasszon ő, ettől fogva csak rajta áll minden. Érdekes választási lehetőség… rengeteg vonzattal maga után.


// Amennyiben gondolod, akkor a következő reagot már a Hugra szárnyába írd a folyosókra... csak jelezz felém, hogy tudjam, jött a válasz ;) //