Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:31:49



Cím: Tópart
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 21:31:49
Az iskolai Fekete-tó partja. Néhol mocsaras, másutt elég meredek, ám van olyan szakasza is, melynél kiválóan lehet lustálkodni, napozni, tanulni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Susan S. Scott - 2008. 04. 15. - 02:15:01
.:Kane:.


*Sue kissé egykedvűen közeledett a tópart felé. Hiába kukucskáltak az első tavaszi napsugarak a bárányfelhők mögül, hiába nyíladoztak csodálatosabbnál-csodálatosabb virágok a Roxfort parkjában, hiába csiviteltek a madarak. Ő maga sem tudta, mi az oka ennek a kedvetlenségnek. Pont ezért indult ki, egy kicsit levegőzni, kiszellőztetni a fejét, keresni egy kis jókedvet. Megállt egy pillanarta és feltekintett a tavaszi égboltra. Az ég tengerkék volt, tele kisebb nagyobb bárányfelhőkkel és madarak sokaságával. De jelenlegi kedvére, most ez sem hatott pozitívan. Továbbsétált, keresve egy ideális helyet, ahová leheveredhet és olvasgathat, vagy épp merenghet a korábbi napok történésein.
Pár perces nézelődés után talált is egy tökéletes, nyugodt partszakaszt. Odasétált, majd talárját levetve, azt leterítve, leheveredett.
Először a víztükröt bámulta. Szélcsend volt, napok óta az első. Eddig folyamatos esők áztatták az iskola területét, és őrületes szélrohamok próbálták megakadályozni a diákokat bármilyen kinti tevékenységben. De ez a nap végre más volt. Végre egy kis csend, nyugalom, napsütés. A víztükör feszes fóliaként hatott. Éjfekete színe szinte elvarázsolta a lányt. Olyan hívogató volt, olyan békés, nyugodt. Persze, azért Sue sem evett meszet, eszébe sem jutott volna megközelíteni a vizet. Nem, mintha nem lett volna jó úszó, ellenkezőleg, kiválóan úszott. De ebbe a tóba önszántából be nem merészkedett volna.
Egy jó tíz perc múlva megunta a síma víz csodálását. Hátradőlt és a bárányfelhőket vette célba barna szemeivel. Nem kellett sokáig néznie a tova úszó természeti csodákat. Hamar felfedezett először egy kutya formájút, majd mikor tovaúszott inkább rókára emléketzetett. Pár másodpercel később, pedig már inkább egy sündisznóra. Jó darabig elvolt ezzel a Grifis lány. Majd új szórakozás után nézett.
Előszedte a táskájából frissen beszerzett bájital könyvét. A könyv borítóján ez állt: "Körül, körül az üst körül" Főzetek és bájitalok. Sue felcsapta a könyvet a tartalomjegyzéknél és böngészni kezdte. *

- Bájitalokhoz felhasználható rovarok és egyéb varázslények... Szkarabeusz, Bikornisszarv, szárított bumszalagbőr, hernyó, fátyolka, szalamandravér. Jók, igen jó kis dolgok vannak ebben a könyvben. Már nem volt hiábavaló az a két sarló érte. - mondta Sue.

*Magában beszélt, igen. De, mivel senki nem volt a közelben megtehette. Ilyenkor szeretett hangosan olvasni és különböző megjegyzéseket fűzni az olvasottakhoz. Persze ezt társaságban hanyagolta.*

- Na, nézzük tovább. Kor-korrigáló főzet, Amortentia, Fecsegés főzet, na ez az, amire jó pár embernek nem lenneszüksége, anélkül is képesek vége-hossza értelmetlenségeket beszélni. Dagadox por, Elmét megbomlasztó főzet, Doxicid, na igen, ez jól jött volna anno Harryéknek. Élő-halál eszencia, Életelixír, áh igen Nicholas Flammel. - folytatta tovább.

*Jó pár fejezetet átolvasott, és úgy döntött, hogy megpróbál majd néhány bájitalt elkészíteni. Ezzel a gondolattal el is tette a könyvét, majd szeme újra a tó gyönyörű vízére vándorolt, figyelte a vizet, és a felette köröző madarakat. Jót tett neki ez a kis kiruccanás, nézelődés. És még jobbat az olvasás. Egészen tűrhető kedve kerekedett, persze ezt, azért még lehet fokozni...*


Cím: Re: Tópart
Írta: Kane Sullivan - 2008. 04. 18. - 04:13:00
Végre egy nap, amely sokkal inkább hasonlított az igazi tavaszra. Az ég kék, a hőmérséklet tűrhető, szélnek se híre se hamva. Az eső sem esik már és remélhetőleg egy jó darabig ilyen is marad. Bár ez a brit időjárás eléggé kiszámíthatatlan. Kitudja mikor fordul rosszabbra az idő és mikor fog újra beborulni. Mindenesetre ki kell használni az alkalmat és azt a kevés szabadidőt, amely most Kane rendelkezésére áll. Nem kellett sokat gondolkoznia azon, hogy mit is fog most csinálni. Elővette az ágya alól a Nimbusz 2000-es seprűjét, amit a tizenhetedik születésnapjára kapott a nagyszüleitől. Mitagadás rendesen elvannak eresztve az öregek, el is várta tőlük, hogy valami bomba jó ajándékkal lepjék meg a legidősebb unokájukat. Nem egy mai darab a seprű, de még mindig az élvonalba tartozik és ezt Kane ki is használja, ha kviddicsezni vagy csak szimplán száguldozni van kedve. Vállára vetette a seprűt, de mihelyst kilépett a Kövér Dáma portréján, átfutott a fején a gondolat.
*Itt van ez a seprű. Minek gyalogolok én annyit, amikor repülni is lehet?*
Jól lehet Kane egyszer sem olvasta a házirendet, de valószínűleg van egy olyan pontja, hogy "Tilos a kastélyban seprűn száguldozni!" Mikor okozott neki gondot a házirend? Vagy egyáltalán bármniféle buta szabály. Bár az igaz, hogy nem sűrűn lát diákokat seprűn lovagolva a reggelihez vagy valamelyik órára igyekezni. Valószínűleg keményen büntethetik az ilyen dolgot, de ez izgatta őt a legkevésbé. Gyorsan a lábai közé kapta a nimbuszt és nem tellt bele pár másodperc és már a levegőben is volt. Szédületes sebességgel robogott végig a lépcsők felett. Kevés diák jött vele szembe, de azok is mind félre ugrottak, amikor meglátták, hogy ki közeledik feléjük. Páran szitkozódtak és a fiú felmenőit bíztatták szebbnél-szebb szavakkal, lovakkal és hasonló állatokkal való közösülésre, mások vidáman ordítottak, hogy "Nyomjad neki...Nagy vagy Kane!". Így a seprűvel rekord idő alatt ért le a klubhelyiségből az előcsarnokba. Nem volt sem könnyű, sem túlságosan nehéz a seprű irányítása, annak ellenére, hogy jó pár éles kanyart kellett vennie, nehogy a valamelyik falon találja magát egy festmény mellett szétfojva, mint egy nyamvadt tinta paca. Szerencsére, a nagy tölgyfa ajtó nyitva volt, így lassítás nélkül kiszáguldott a Roxfort birtokára, ahol már nem volt az a mágus, aki letudta volna rángatni a helyéről. Tett egy egészen nagy kört a birtok felett, és keresztül repült a kastélyon. Óvatosan szlalomozott a tornyok között, bár itt kisebb volt az esély arra, hogy valaminek neki ütközik, de nem árt az óvatosság. A kis kitérője után a fekete tó felé vette az irányt. Átrepült pár épületrész felett és máris a tó felett találta magát. Feketébb volt bármilyen löttynél vagy bájitalnál, amit eddig csak látott. Soha sem tudta elképzelni, hogy miért ilyen a színe, de leginkább azt nem szeretné elképzelni, hogy ő, egy szál semmiben, ennek az állóvíznek a közepén, teljesen védtelenül lubickoljon, mitöbb fulldokoljon. Hallott már történeteket, hogy mik élnek ebben a vízben és milyen balesetek történtek azokkal, akik túl közel merészkedtek hozzá vagy épp felelőtlenül megmártóztak benne. Tisztes magassságban repült felette és úgy gondolta, hogy nem érdemes játszani azzal, amit nem ismer, így a part felé irányította seprűjét. Az irdatlan tempó ellenére, amit a jármű produkált, észre vett egy ismerős arcot a part azon részén, amelyet épp célba vett. Sue ücsörgött a parttól nem messze az egyik fa tövében és szemlátomást egy könyvet olvasott. Kane erős késztetést érzett arra, hogy egy kicsit megviccelje a lányt. Természetesen engedett is az érzéseinek. A gyorsan repült a lány felé, de amikor már vészesen közel ért, felhúzta a seprű orrát és egy elegáns mozdulattal meg is állt előtte. Körülbelül szem magasságban lebegett a lány előtt. Kane nem habozott, megszólította.
- Ejj, ejj, ejj. Sensi drága már megint a bájitalok? Nem lesz sok egy picit? A végén még Piton jobban fog kedvelni, mint egy átlag grifist. Bár arra semmi esélyed. Még a hét év alatt sem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 04. 20. - 15:50:44
 ~ Meg ~

Jócska dobozzal a kezemben ücsörgök. A dobozt méregzöld csomagolópapír burkolja, és világos színű masni övezi. Hát dísztatyót már nem találtam neki sehol, legalábbis egynek sem felelt meg a mérete, szóval Meg kénytelen lesz így natúran beérni. Természetesen az elmaradhatatlan fehér rózsa is hozzátartozik a csomaghoz.
A tó egy olyan pontján beszéltük meg a találkát, ahol a part kellemesen, enyhén lejt a víz széle felé, és végig fű borítja. Egy fa legalacsonyabb ágán ücsörögve várom Megant, miközben kábé fél méter magasan lengedezik a lábam a föld felett.
Hihetetlen mennyi minden megváltozott mostanság körülöttem, mióta itt van nekem Meg. Egészen udvarias kölyök lettem, már nem borítok fel majd’ mindenkit a folyosókon, ajtókban, de azért még mindig előfordul, hogy gonoszkodok. McGalagonyt meglátván viszont, továbbra is a „Cicus” megszólítás jut eszembe, amit ugyebár szigorúan tilt a házirend, és ha Ms. Norris megkörnyékez, továbbra is viszket a tenyerem, de sajnos őt sem lehet megkínozni, ahogyan a griffendéleseket sem.
Az órámra villan a tekintetem, ám hamar rájövök, hogy túl korán érkeztem. Hát igen, talán nem kellett volna végigloholni a kastélyon, de én mielőbb látni akartam Megant. Persze az fel sem merült bennem, hogy a bige nem lesz itt fél órával előbb, hanem pontosan fog érkezni. Ez is egy jó szokása: szinte mindig pontos, ha időben indulok el, soha nem kell aggódnom, hogy Meg előbb ott lesz a találkahelyen, mint én. Így talán most meglepődik majd, mikor meglát. Nem öltöztem ki – túlzottan –, csak amennyire egy randira szokás: szóval éjkék inget viselek, fehér nyakkendővel és szintén éjkék színű farmert. Habár nálam ez kevéssé számít kicsípésnek, mivel adok az eleganciára. Oké, most némi óceánillatú dezodort is magamra fújtam, de nem vittem túlzásba, és alig érezhető körülöttem.
Ekkor megpillantom Meget, amint a találkozóhely felé cselleng. Megpróbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy csak akkor vehessen észre, mikor egészen közel ér hozzám. Könnyed félmosollyal libbenek elé, a dobozt azonban az ágon hagyom, és úgy állok, hogy teljesen kitakarjam előle.
- Hello, babám!
Gyorsan megpuszilom a száját, elvégre ez egy randi, nem?! Azután kissrácosan vigyorogva várom a pofont tettemért, mert tudom, hogy Meg nem szereti, ha bárki is puszilgatja vagy megfogja a kezét. :P És még mindig nem nyúlok a dobozért, hanem végigtekintek a csajon. Tagadhatatlanul jól néz ki, ezen véleményemnek rögvest hangot is adok.
- Ma még jobban nézel ki, mint tegnap. Napról napra szépülsz… hogy csinálod?
Eszembe jut, mikor egy este megláttam a Nagyteremben vacsorázva. Akkor csak bosszantani akartam egy kicsit valakit, plusz kajálni, és lám: ez lett belőle. Egy cseppet sem bánom, hogy Meggel randizom, hiszen nagyon élvezem, mikor mellettem van a nő, de ezt tévedésből sem regélném el neki. Hadd idegeskedjen magában, miszerint: szeret? nem szeret?, feltéve, hogy tépelődő típus.



Cím: Re: Tópart
Írta: Susan S. Scott - 2008. 04. 20. - 21:10:24
[Kane]


*Elmélyűlten nézegette a vizet, mikor a szeme sarkából meglátott valamit, ami iszonyatos sebességgel közeledett felé. Mire feldolgozta a látottakat és fejét a közeledő valami irányába kapta, addigra valaki "leparkolt" előtte egy seprűvel. Kane volt az. A frászt hozta Suera, persze valószínűleg ez is volt a szándéka. Hát sikerült. Na persze, ezt a lány nem akarta a srác orrára kötni, s megpróbált uralkodni magán. A szívverésén, légzésén és arckifejezésén. Remélte, hogy sikerült. Persze a srác rögtön meg is szólalt, és volt pár kedves szava a Grifis háztársához. Ez persze nem bántotta a lányt, ellenkezőleg, örült, hogy van aki tudja, hogy mit szeret, mit szokott csinálni és valahogy a maga módján törődik vele. Kevesen voltak így. Sokan inkább távolságot tartottak a lánytól, kissé fura viselkedése miatt. De, persze ő nem volt annyira fura, csak annak mutatta magát, hogy csak az kerülhessen hozzá közel, aki igazán megérdemli.*

- Hát, no. Megint. Tudod, hogy van egy szenvedélyem, mint neked az átváltozástan. Ami meg Pitont illeti, hát nem vágyok semmilyen elismerésre nála, különben is már SVK-t tanít. Szerintem magasról nem érdekli, hogy hány Grifis érdeklődik a bájitalok iránt. Amúgy meg, igen is jól tudnak jönni bizonyos esetekben. - replikázott a lány.

 - Amúgy mit csinálsz erre. Azt persze látom, hogy éppen kedvenc seprűdet próbálod és élvezed ezt a szép napot. De milyen belső hang sugallta néked, hogy erre gyere. Félre ne értsd, örülök, hogy látlak. Kicsit sok volt mára nekem az egyedüllét és a csend. Tudod milyen vagyok. Csak folyton jártatom a számat, éés beszélek és beszélek. Mint most is. Nem csatlakozol? Vagy repkedsz még egy kicsit? Esetleg én csatlakozhatom?

*Ha a fiú csatlakozik hozzá, akkor szorít neki egy kis helyet a leterített taláron. Ha tova repül és később néz vissza, akkor tovább bámulja a vizet. Ha pedig, szívesen veszi, hogy a lány csatlakozzon hozzá, akkor feláll, elmormol egy Invito seprűt, kézhez kapja Tűzvillámját, és felpattan rá, majd a tó felé veszi az irányt. És elkiáltja magát: - Utánnam.

Bármelyik mellett is dönt a srác, rövid idő után Sue vagy visszatér a kiindulási helyre, vagy ugye ott is maradt és faggatni kezdi a fiút.*

- Ha jól emlékszem, korábban beszéltünk a korrepetálásról... Ugye áll még az ajánlat, tudod, egyre rosszabb leszek átváltozástanból. - szégyenkezve lehajtotta a fejét.

*Nehezére esett kimondani ezt a mondatot. Neki, aki igen ritkán vallja be a hibáit és gyengeségeit. Most kivételt tett. Kane előtt valahogy nem szégyellte annyira, hogy van amiben gyengébb, mint mások. Nem tudta miért. Furcsa volt.
Megvárja Kane válaszát, megvitatják a továbbiakat, majd témát vált.*

 - Te, hallottad, hogy lesz egy tavaszköszöntő álarcos bál? Nem komálom az ilyen rendezvényeke, de ez valahogy felcsigázott. Konkrtan az álarcos rész miatt. - vigyorgott a lány. - A kutya nem tudja, hogy ki vagy. Egészen jó alkalom elég sok mindenre. Ja, egyébként meg van tiltva a Halálfaló álarc, gondolom sok sok mardis, most nedvesre sírja a párnáját éjszakánként. - vigyorgott tovább, majd hátradőlt és végig feküdt a talárján, s így hallgatta a fiú reakcióját a bállal kapcsolatban.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 04. 24. - 20:58:24
|| Matt ||


Útközben elmeséltem Mattnek, hogy édesanyám depresszió miatt került a Szent Mungóba, ami apám halála óta rendszeresen előjön nálla. Habár nem tudok sokat lenni vele a suli miatt, rendszeresen küldöm neki a leveleket, és folyton arra próbálom rábeszélni, hogy menjen el valahova, keressen barátokat.
- De mostmár jobban van - szóltam mosolyogva amikor ránéztem - a héten haza is mehet már.

A tó vizét halkan fujdogálta a szél, és a Napot a felhők el takarták. itt a tóparton közel sem fújt annyira a szél, mint a hídon, de a hajunkat itt is lágyan simogatta a fel-fel támadó fuvallat. Több diák is sétált itt, de közel sem annyi, mint napsütötte időben.
- Szeretem a borús időt- mondtam miközben az égre emeltem a tekintetem - valamiért megnyugtat és felvidít egyszerre.
Ahogy így lépkedtünk egymás mellett a tó partján, megláttam egy kis sárga szirmú virágot az út szélén egyedül. Lehajoltam érte, és közelebb lépve Matthez, finoman megérintve a fiút a talárja gomblyukába tűztem, majd "kapott" tőlem egy tízpontos vigyort.
- Tudod, nem vagyok oda a virágok letépéséért, de ez annyira egyedül árválkodott itt...


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2008. 04. 24. - 22:19:47
..::AZ ÉN MATTEMNEK <3 <3 ::..

Már igencsak várta a mai napot. Pedig szinte minden órán együtt vannak, szinte mindig találkoznak a Nagyteremben kaja közben, de azért egy randi mégiscsak más. Megnek még sosem volt olyan igazi randija, ez az első alkalom.
Jelenleg még a ruhásszekrény előtt ácsorog, és dönteni próbál. Van egy halom ruhája, de mindegyikkel van valami probléma. Eldöntötte hát, hogy felveszi a piros nadrágját a kedvenc fekete felsőjével és elcsórja Kay szegecselt övét is, hogy teljes legyen a kép. Így nem néz ki olyan szakadtan, mintha farmerban menne vagy márféle gatyában. Mert hát egy randira mégsem lehet csak úgy szakadt cuccban megjelenni ugyebár.
Miután magára öltötte a megfelelő öltözéket, beletúr hosszú hajába, ami már jópár napja nem látott ugyan fésűt de annyira ez nem is lászik rajta. Keres egy tükröt, amelyben kellőképp rendbe tudja szedni a séróját. Hát legalább tűnjön olyannak, mintha sokat foglalkozott volna vele.
És már csak a spray hiányzik, ami kellemes lányos illatot kölcsönöz Megnek. Fúj a ruháján ide-oda, nem sokat, az igencsak orrfacsaró tud lenni. És már kész is. Igazán emberi formát öltött. Most pedig elkezd szaladni...
Nem szokott késni, az nem szép dolog szerinte, egy randin meg főleg. Szalad fölfelé a pince lépcsőjén, hogy minél hamarabb kiérjen a levegőre, mert már egészen kimelegett a szaladásban.
Mikor kiér kissé lassít léptein, mert időközben órájára pillant és rájön, hogy nincs késésben.
Milyen fura is ez... még sosem volt ilyen randin! Most olyan izgatott, igazából egész nap az volt és csak vigyorogni tud meg mosolyogni. Levakarhatatlanok az arcáról az öröm jelei. Szeme csak úgy csillog, főleg mikor megpillanja Mattet. Olyan imádnivaló srác! Ez hihetetlen, hogy pont Meget szúrta ki magának. Milyen éééédes!
A fiú igencsak kicsípte magát, még nyakkendőt is kötött! Ollááálllláááááá!!!!
-Hűűű sziaaaa! - köszönti mosolyogva a fiút. Majd... kap egy puszit a szájára. Legutóbb ő adott Mattnek a hálószobában, végülis túlélte, meg már ha egy randin vannak, mégsem pacsizhatnak vagy ilyesmi...
Gyanakodva néz a fiúra, aki látszólag arra vár, hogy kapjon egy nyaklevest, ám ezúttal megmenekül, mert egy puszit kap helyette az arcára. Tök jól néz ki ebben a szerkóban!
-Köszi, hát azért te is rendesen kicsípted magad! Awww, ez a nyakkendő olyan... jól áll! - mondja ravaszul vigyorogva, a Mattre néz eközben, aki olyan, mintha titkolna valamit a lány elől...


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 04. 25. - 18:24:44
//Sarahnak  :-*//

Útban a tópart felé Sarah elmeséli, hogy miért is került édesanyja a korházba. Amint a depresszióról hallok, amely a lány elmondása szerint apja halála óta tart, kissé elgondolkodom. Milyen rossz lehet, hogy az általad legjobban szeretett személyt betegnek, labilisnak lásd, és minden pillanatban attól tarts, hogy mikor hull össze. A lány arcára nézek, azon gondolkodva, hogy mennyi elpalástolt dolog gyülhetett eddig össze abban a helyes kis fejecskében. Biztosan önmagát is hibáztatja a történtek miatt, hiszen nem lehet ott mindig. Mikor mondja, hogy már jobban van, egy boldog mosoly jelenik meg arcomon.
Eközben elérjük a tópartot. Az eget még mindig felhők fedik, eltakarva a napot. A szél alábbhagyott már, csak lágyan fodrozza a tó felszinét. Lassan közeledik az alkonyat, ezért csodálatos fényekben úszik a tópart, bár a nap alig látszik. Itt már több diákkal is találkozunk, de messze nincsenek annyian, mint egy ragyogó napon.
- Engem általában melankólikus állapotba taszit a borús idő, de azért én is kedvelem. Bár azért jobban szeretem a ragyogó tavaszi napokat, mikor minden él és virúl. Olyankor szeretek sétálni, főleg az istállók felé.
Amint a kikövezett ösvényen haladunk előre, Sarah egy pillanatig lehajól. Tekintetem éppen a horizont csodaszép fényeire vándoról, és csak akkor eszmélek fel, mikor közelebb lépve hozzám, egy szép sárga virágot tűz az ingem gombjukába. A szemébe nézek, és kissé zavarba jövök, ami remélhetőleg nem látszik meg az arcomon. Egy pillanatig mintha egy szerelmi történetben érezném magam, ahól a másik fél az igazi társ. Újra a barna szemekbe pillantok, és kissé elmerengek azon, hogy mennyire hasonlit ez a lány énhozzám. Mariella esetében inkább az ellentétek vonzoták egymást, most mintha a hasonlóság vonzana. Felocsúdva felnézek az égre, majd egy öszinte boldog mosollyal köszönöm meg a kis virágot. Közben ügyelve arra, hogy ne vegye észre, kicsúsztatom a pálcámat a karomra erősitett tokból, és a hátam mögé rejtve, magamban elmormólva egy „Orchidessis”-t, egy gyönyörű virágcsokrot húzok elő, és közelebb lépve átnyújtom Sarahnak.
- Akkor nem követtem el nagy természetrombolást.
Közben egy nefelejcset elválasztva szárától, közelebb lépek, és hajtincseit a füle mögé igazitva, hajába tűzöm. Közben újra ismerős érzések kezdenek kavarogni bennem, a gyomrom egy apró szaltót vet, de a bensőm azt diktálja, hogy ne álljak ellent.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kane Sullivan - 2008. 04. 26. - 01:12:34
///Sue///

- Jajaja... Piton már nem bájitalozik, de nekem még mindig van egy olyan érzésem, hogy te a kegyeire hajtasz vagy nem tudom. Lehetséges ez? -teszi fel a kérdést Suenak, egy nagy mosollyal karöltve.
- Bizonyos esetekben igen, de például, ha egy troll megtámad, és te egyedül vagy és tegyük fel, hogy megvan mindened, ami egy olyan bájitalhoz, ami épp jól jönne, de mire te ahhoz érsz, hogy használni is tudd, addigra laposra ver és a koponyád lesz az új dísze. Tény, hogy jó dolog és ha a bájitalok nagyasszonya akarsz lenni szerintem jó úton jársz, de azért koncentrálj másra is.
Kane hozza a formáját mint mindig.
- Hát repkedek egy kicsit. Ha már egyszer nem kerültem be a kviddicscsapatba... Nem tudják mit hagynak ki... Nem is értem miért nem engem választottak... Úgyhogy fogtam magam és kirepültem egy picit. Így nem nyomaszt annyira.
A fiú lepattant a seprűjéről és letelepedett a lány mellé. Hátát a fának támasztva nézte a lányt.
- Neked mindent drága. Segítek, ha segítséget kérsz. Mire valók a barátok, ha nem erre.
Tekintetét nem vette le a lányról. Valahogy most már jobban érezte magát. Kezdett visszatérni belé a vidámság.
- Azám hallottam hírét. Jó nagy parti lesz. Meg ünnep, meg bál meg kaja, pia. McGalagony csak "oldott hangulat"-ról beszélt, de ez jó móka ám. Nagy buli szokott ilyenkor lenni. Felcsigázott? Hát én már azon túl vagyok. Én már lázban égek. Nagyon várom. Iszonyat parti lesz!
Kane kezdet egy rossz drogosra hasonlítani, ahogy a dologról beszélt.
- Hát igen a halálfaló maszk. Kretén mardekárosok biztos olyanba jöttek volna, de szerintem lesz egy-kettő, aki nem ért a szép szóból. Tényleg, te mit veszel fel? Gondolom plusszba még csinálsz valami pasi fogó bájitalt is hozzá mi? Vagy talán nem is kell? Van már akit kiszemeltél magadnak?


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 04. 26. - 12:59:41
|| Matt, Kedves  :-* ||


Ahogy Matt elmeséli, hogy szeret az istállók fele sétálni, beúszink elém egy kép, ahogy a fiú rendszeresen egyedül sétál. Nem volt túl szívderítő kép, de tudtam, hogy ha rajtam múlik, mosmár nem fog mindig egyedül lenni.
Tudom, sokszor nekem is jól esik az egyedüllét, a sétálás egyedül, amikor összeszedhetem a gondolataimat, de azt is tudom, hogy nem jó mindig egyedül lenni...

Ahogy ott állok előtte, és egymás szemébe nézünk, úgy érzem, mintha összekötne minket valami. Valami megfoghatatlan. Furcsa, hogy ennyi idő alatt kialakult ez a kötődés, hiszen általában nehezen ismerkedek, kevés embert engedek magamhoz közel... Nem hogy ennyi idő alatt... De egyáltalán nem bántam, sőt. Hiszem, hogy egy igazán különleges embert ismertem meg.

Hátrébb lépek, és visszafordulok az út irányába, ám egy pillanat múlva, mikor visszafordulok, hogy Mattre nézzek, már egy csokor virág van a kezében. Kissé oldalra hajtott fejjel mosolygok rá.
- Köszönöm- szólok még mindig mosolyogva
Majd Matt kivesz a csokorból egy nefelejcset, és gyengéden a hajamba tűzi. Érzem a bársonyos kéz érintését az arcomon, és a sokatmondó szemek fürkészését.
El kezdek reszketni, ami ilyen helyzetekben szokás nállam, de nem akarom, hogy ezt Matt észre vegye, szóval egy kis önuralommal sikerül is ezt megfékeznem.

Közelebb lépek a tóparthoz, és elkezdem nézni a vizet. Hívogatóan nézek vissza Mattre, és felteszek egy kérdést:
- Mesélj magadról valamit... Bármit... Alig tudok rólad valamit - nézetem rá kíváncsian


Cím: Re: Tópart
Írta: Susan S. Scott - 2008. 04. 27. - 12:44:41
[Kane]


-   Piton kegyeire, na ez jó vicc. Te elnézted a címert a taláromon? Mardekárosnak tűnök? – nevetett a lány. – Eszembe sincs Piton papa „Bájitalkirálynő” címére hajtani. Egyszerűen ez érdekel, ezt szeretem. De, ha sokáig húzod az agyam ezzel, hát megnézheted magad… - fenyegetően felemelte a kezét és ujjával megdorgálta a srácot, jelképesen.

-   Amúgy, nem feltétlenül troll támadásokra gondoltam, hogy előnyét látom. Például, ha mondjuk megvalósul az álmom és auror leszek, akkor szükségem lehet százfűlé főzetre, vagy veritaserumra. Ha csak szimplán jelenleg ki a karok tolni valakivel… Akkor meg bármit fel tudok használni. – nevetett kacéran és sokat sejtetően Kanere. – Ha meng találkozok egy fejlett hegyi trollal, hát használok valamit, ami eszembe jut. Mondjuk, SVK-ról, vagy mittom én. Szerinted azon gondolkozom, hogy mi lesz ha találkozok egy trollal???

Sue felült, és a továbbiakban már Kannel egy magasságban folytatta a társalgást, már amennyire egy magasságot lehet mondani, a vizonylag alacsony Sensi és Kane között. Bár, a srác, még mindig a seprűjén ült.
Körülöttük szikrázott a nap, bár melege nem volt, de fényét csodálatosan szórta a tó vizére. Még ez sem tudta azonban megváltoztatni a Fekete-tó színét. Mintha elnyelte volna a világos, aranyló napsugarakat. Elnyelte, elfogta és többé nem engedte ki a markai közül.
A madarak vidáman csicseregtek, s röppentek ágról ágra, hirdetvén a tavaszt, és költőpárt keresvén maguknak. Hát igen, mindennek meg van a maga ideje.

- Jah, igen a kviddics. Sajnálom, hogy nem kerültél be. Bár még nem láttalak játszani, de gondolom, nem lehetsz rossz. – kedveskedő, de mégis kissé kacér mosolyt küldött a seprűjén trónoló grifis felé. – Remélem, azért nincs harag, hogy nekem sikerült bekerülnöm? – kiskutya szemek.
Ezután, a srác mellette termett. Majd a fának dőlt és úgy folytatták a beszélgetést.

-   Hát, ennek örülök, és köszönöm. – kissé zavarba jött a kedves szavak hallatán. Kevesen voltak, akik így viszonyultak a kissé kemény és hideg külsőt mutató lányhoz. – Öööö, igen. Pont ilyen és ehhez hasonló dolgokra. – vigyorgott.
A srác vonásai kezdtek átalakulni. Mintha valamilyen változás zajlana benne. Valami, ami egy kis komorságból a jó kedv felé tolta. De, persze, ez csak egy elmélet volt Sue számára. Tudta, hogy mennyire bántja a srácot a kviddics dolog, és kellemetlenül érezte magát miatta. Ezért próbált vidám, és kiegyensúlyozott lenni, és vidámságot költöztetni barátja szívébe.
Mosolyogva hallgatta a fiú lelkes szavait a bállal kapcsolatban. Meg sem fordult a fejében, hogy egy srác is lelkesedhet ennyire, valami iránt, aminek nincs köze a seprűkhöz, kviddicshez vagy egyéb sporthoz. Kissé meglepte Kane, ezzel a nagyon pozitív és lelkes hozzáállással. De örült, hogy így viszonyul a srác az egészhez. Tényleg kezdett egy rossz drogosra hasonlítani. :D

-   Lehet benne valami… Elvonási tünetek a bál iránt? – nevetett a lány. – De félre a viccet. Már kiválasztottam egy elég tuti tűzvörös estélyit, hozzá egy szintén piros köves diadémot. Nem nagy szám, aprócska,mert nem vagyok oda értük, de ez belopta magát a szívembe. – mosoly. – Bájital? Pasifogó bájital? Nem nézed ki belőlem, hogy bájital nélkül is fogok magamnak valakit? – kissé felháborodott, de még is mosolygós arccal tekint a srácra. Ez a nézés reméli, elég sok mindent sugall. Többek közt azt is, hogy igen, jó lenne, ha együtt mehetnénk a bálra, és elhívnál, meg ilyenek. Reméli, sikerül a célzás, ha nem, hát akkor konkrét eszközökhöz folyamodik.

-   Hogy kiszemeltem e valakit?? Háááát, úgy is lehet mondani. – kacér mosoly – Szerinted???

Ezzel hátradőlt, kezeit a tarkója alá tette, s élvezte a napsütést, illetve várta a srác válaszait.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 04. 28. - 10:37:40
.::Sarah, Édes  :-*::.

Kezem érintésére Sarah mintha egy pillanatra megremegne, de az is lehet, hogy csak úgy tünt nekem. A lány a tóparthoz közelebb lépve a vizet kémleli. Tekintetem az égre emelem. A nap már egyre gyorsabban igyekszik lenyugodni, és amint kibukik a felhők mögül, csodálatosabbnál – csodálatosabb szinekre festi az egyre szürkülő égboltot. A horizont meleg szinek tágas tónusában pompázik, ám én újra megkeresem tekintetemmel Saraht, aki egy pillantással a parthoz közelebb hiv. Teszek még két lépest, közelebb lépve a lányhoz, és a fodrozó vizet bámúlva. Sarah feltesz egy kérdést, ám kissé elgondolkodom. Ami azt illeti, nem tudom, mit is mesélhetnék, hiszen életem nem volt sem érdekes, sem mozgalmas, sőt, inkább unalmas, sokszor nehéz. Amint felnézek, látom Sarah kiváncsi tekintetét, mégis megszólalok, vigyázva azért arra, hogy szavaim ne tünjenek siránkozásnak.
- Nagyon nincs amit mondani. Csak egy normális srác vagyok, unalmas életúttal. Mugli származásu vagyok, árvaházban nöttem fel, szüleimet nem ismerem. Ami igazán, az enyém, az a tudásom, és a velem született képesség. – ránézek a lányra, és egy pillanat múlva füleim óriási méretet öltenek, majd elmosolyodok. – Metamorfmágus vagyok, de ezt kevés ember tudja. – egy ideig hallgatok, majd folytatom, közben füleim visszanyerik eredeti alakjukat. – Most a Roxfort az otthonom, és ha majd végzek, gyógyitó szeretnék lenni. Inkább mesélj magadról, én sem tudok rólad sokat. – mondom, és felveszem én is az érdelkődő pillantásom.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 04. 28. - 12:57:50
 ~ Meg ~

Álomszép a nő... nem csak én öltöztem ki, úgy látszik, neki is fontos ez a találka. Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy megcsillant a szeme, mikor meglátott, és még a pusziért sem ütött agyon ;D Elismerően, ugyanakkor ravaszkásan néz rám. Sejti, hogy valamit rejtegetek előle. Mikor megdicséri az öltözetem, kivételesen nem priulok el, hanem tréfásan meghajolok előtte, mondván:
- Köszönöm, köszönöm. Virágot az öltözőbe, csokikat az ágy alá...!
Kicsit mélyebben lélegzek, hogy folyamatosan érezhessem a lány parfümjének kellemes illatát, azonban ez nem feltűnő. Valószínűleg az én szemem is jobban villog a megszokottnál, hiszen nagyon örülök Megnek. Hirtelen nem igazán tudok mit mondani, ezért úgy döntök, eljött az ajándékátadás ideje. Odébb lépek, és leveszem az ágról a fatörzsnek támasztott jócska dobozt, azután a csaj felé nyújtom. Miután átveszi - ha átveszi -, a fehér rózsát is felé nyújtom, bár ezt már enyhén meghajolva, félig-meddig elpirulva.
Megan még nem tudhatja, bár talán sejti, mi a doboz tartalma: a megígért gitár, amit olyannyira áhított. Félmosollyal figyelem, hogyan hántja le a csomagolópapírt, kíváncsian a reakciójára, mikor majd meglátja a hangszert. Betartottam az ígéretem, ha nem is másnapra, hanem kicsit később, de megszereztem neki a gitárt. Néhány pengetőt plusz egy általam készített, különféle dallamokat tartalmazó füzetet helyeztem még el az ajándékcsomagban.
Nem jövök a triviális "na, hogy tetszik? milyen?" kérdésekkel, a választ úgyis leolvashatom majd az arcáról, a mosolyáról. Bár igyekszem nem mutatni, azért titokban igenis szorongok, hogy vajon tetszik-e neki a gitár. Ha kipróbálja, talán segítenem kell majd neki, mert fogalmam sincs, mennyire ért a gitározáshoz. Hellyel kínálom az eddig félig-meddig eltakart faágon a lányt, így kényelmesebben tud játszani, mert bár van vállpántja is a hangszernek, a súlya nem éppen a pille kategóriába sorolható.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 04. 28. - 14:42:26
|| Matt Matt Matt ;D :-* ||

- Semmi sem unalmas. Mindenben van valami, ami azt izgalmassá teszi.- szólok mosolyogva- hidd el, fel sem fogni, milyen izgalmas is az ember élete, ameddig nem kezd el unatkozni. Jó, persze, a Roxforthoz képest mi nem unalmas - vigyorgok rá.
Árvaház... Elgondolkoztat... Szomorú dolog, hát ezért ilyen magányos... Soha nem tudtam megérteni, hogy vannak szülők, akik árvaházba adják a gyereküket. Persze, ilyenkor mondanák, hogy jobb körülményeket akartunk neki... Na persze. A jó körülmény az, ha van az embernek családja. A pénz meg nem számít.
Viszont nem akarom firtatni a dolgot, nem hiszem, hogy kellemes dolog ez számára.

Vele született képesség... Egy pillanatra felötlik bennem egy kérdőjel, de a következő pillanatban már rá is jövök a dolgokra, és az iménti sötét gondolataimat kacagás váltja fel, amint Matt fülei óriásira nőnek.
- szóval Metamorfmágus - szólok elismeréssel a hangomban- olyan jó lehet... Ez mindig annyira tetszett. Habár, gondolom az árvaházban ez nem könnyítette meg a dolgodat.

-Fú, hát magamról... Édesapám meghalt még kis koromban a Voldemorttal vívott harcok közben, így ketten maradtunk Édesanyámmal. Amúgy normális gyerekkorom volt, varázsló közegben,habár a család többi tagjának mi "mocskos senkik" voltunk... Tudod, a nemes és nagy múltú Black ház... - mondom nem kis gúnnyal a hangomban- Szóval igazából akiket kitagadtak,velük jóban vagyunk,de a többiek... Na de nem is hiányoznak...
- Aztán mikor ide kerültem-folytattam-féltem,hogy a mardekárba kerülök, de ráébresztettek, hogy nem a ház határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk-legalábbis nem feltétlenül -teszem a végére a fél mondatot.

-nagyjából ennyi -szólok, immár ráemelve a tekintetem mosolyogva, ugyanis eddig a fodrozódó vizet nézetem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 04. 30. - 10:41:02
//Sarah  ;D :-*//

Figyelem, amint Sarah egy pillanatra gondolkodóba esik, és nekem is eszembe jut, hogy vajon kik is lehetnek a szüleim, és hol lehetnek most. Már többször próbáltam öket keresni, de valahogy a keresés mindig kudarcba fulladt, mintha egy ismeretlen kéz mindigrájuk takarná a lepelt, hogy ne találhassam meg őket, mintha egy súlyos titok övezné lényüket. Minden esetre azt sejtem már, hogy nem vagyok teljesen mugli származású, hiszen a metamorf mágia többnyire a varázslódinasztiákban öröklődik. De semmi értelme félvérnek titulálni magam, amig nem tudom az igazat, amig meg nem találom a szüleimet. Sarah kacagása kiveri fejemből a sötét gondolatokat, és én is elmosolyodok.
- Kilenc éves koromig nem tudtam róla, hogy varázsló vagyok, csak egy másik árva voltam. De szerencsémre mindig volt egy ápoló, aki támogatott, akiről késöbb kiderült, hogy boszorkány és metamorf, ő segitett anyagilag is, hogy a suliba jöhessek. Amit elsőévem előtt a mágiáról tudtam, az tőle és a könyvekből származott. – mondom mosolyogva.
Sarah is belekezd a mesélésbe, és én érdeklődve hallgatom. Csak beigazolódott a régebbi sejtésem, mi szerint ők is kitagadottak, hiszen a Black család magja megrögzött aranyvérmániás, Voldemort szolgája. Biztosan nehéz életük lehetett, hiszen az áruló aranyvérűek mindig ki vannak téve a veszélynek. Mikor a házba való bejutásról beszél, bólintok egyet, majd amint befejezte, megszólalok.
- Igazad van, nem a ház határozza meg, hogy milyen vagy. Ez forditva működik. És lehet, hogy sok házambeli nem ért velem egyet, de szerintem akárki megváltozhat, ha van hozzá elég akarata és lélekereje, még a Mardekár sznob diákjai is. – mondom mosolyogva, miközben kissé legugolok. Közben kezemet egy pillanatra a zsebembe dugom, mintha éreztem volna valamit, és nem emlékszem, mi lapul ott. Amint kiemelem, eszembe is jut, hogy vettem egy tasak Bűvös Bizserét legutóbb Roxmortsban, és késöbb kerestem, de nem kaptam meg. Hát itt volt. Óvatosan szétbontom a tasakot, és Sarah felé nyújtom.
- Kérsz? – kérdezem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 04. 30. - 16:32:03
Ahogy a metamorfmágus ápolóra kerül a szó, óhatatlanul is befurakodik egy gondolat a fejembe... Végig ezen gondolkozok. Nem tudom, hogy Mattnek eszébe jutott e már ez... De ez olyan fura.
A fiúra nézek aki épp a zsebébe nyúl. Hosszasan nézem, és gondolkozok... A szél még mindig bele-belekap a kósza hajtincsekbe, és csak akkor eszmélek fel, amikor bűvös bizserével kínál.
- Köszönöm - szólok, és gépies mozdulattal veszek a zacskóból.

Leülök az immár száraz földre, és a számat rágva gondolkozok... Mi van, ha...És ha megbántanám vele? Nem tudoooom.

Aztán nem bírom tovább, és lassan, szinte szavanként mondom neki, jól megválogatva, hogy még véletlenül se hozzam kellemetlen helyzetbe, vagy hasonló.

- Tudod- vagyis hát... gondolom, hogy tudod- az animágia... Nagyon-nagyon-nagyon ritka - minden egyes szó között szünetet hagyok.
- És hát... Igen kevés az esélye... Mármint úgy értem, hogy...
- Nem tartod furcsának, hogy pont egy olyan árvaházba kerültél,ahol véletlenül az egyik ápoló boszorkány, és még animágus is?
- Úgy értem, még nem gondoltad, hogy az ápoló...- a mondatot nem fejezem be, és félve emelem rá a tekintetem. Remélem, hogy nem haragítottam magamra ezzel...


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 05. 01. - 15:03:36
//Sarah :D//

Sarah gondolkodóba esik, és amint magában tépelődik, felkelti figyelmemet. Egy hosszabb pillanatik engen néz, elgondolkodva. Hirtelen kiváncsi leszek, min is gondolkodhat ennyire. Leül a tó partra, elfogadja az édességet, majd folytatja a mérlegelgetést. Közben mintha úgy érezném, hogy valamit szeretne mondani, csak nem tudja, hogyan fogalmazza meg. Végül mégis belekezd, még ha nehézkesen és lassan is. Amint a metamorfmágia ritkaságáról kezd beszélni, már tudom, hogy mit akar mondani, és fél, hogy nehogy megsértsen. Csak az utolsó szavaknál emeli rám tekintetét, mintha félne. Nem szólok bele szavaiba, inkább megvárom amig befejezi, majd mosolyogva megszólalok.
- Igen, nekem is felötlött, hogy Amanda az anyám, vagy legalábbis valami rokonom, de, bár furcsa, ez mégis egy teljes véletlen, hogy ott volt az árvaházban. Egyszer titokban, harmadév után beosontam az árvaház irattárába, és megkerestem Amanda kartonját. De nem voltam eléggé figyelmes, mert éppen az kapott el, aki után kutattam. Nem kiabált, csak kezébe vette az irattömböt, és a szobámba kisért. Ott leült az ágyamra, és csak nézett, én meg nem tudtam mit mondani. Majd mikor látta, hogy nem beszélek, megszólalt. Elmesélte, hogy ő is ebben az árvaházban nőtt fel, és a Roxfort után visszajött ide, mint ápoló. Megmutatta, hogy az ő szülei bevándorló oroszok voltak, és őt itt hagyták. Ő a metamorf mágiát egy távoli boszorkányrokon nyomán örökolte. Majd azt is elmondta, hogy szeretné ha igy lenne, de nem ő az édesanyám, ő soha nem tenne ilyet a gyerekével, hiszen tudja milyen árvának lenni. Ami azt illeti, ő adta az első információt a szülőanyámról. – egy pillanatig megállok, és magam elé képzelem azt a képet, amit Amanda története szerint már annyiszor elképzeltem. A sötét éjszakát, az árvaház félelmetes kapuját, a kis gyereket bepójálva a küszöbön, a karcsú csukjás alakot, aki a sarkon figyelt, és a csukja alól kikandikáló szőke hajtincseket. – egy halk sóhaj hagyha el ajkaim, majd felemelve tekintetem, mert eddig a tó vizét néztem, folytatom.
- Amanda elmesélte emlékeit arról az estéről amikor oda kerültem. Engem a küszöbön találtak, és amint az árvaház gondozói kinéztek, valaki felnőttet keresve, egy sötétbe burkolózó női alakot láttak meg, aki, amint észrevette, hogy figyelik, elszaladt. Azóta már sok nyomot találtam, de mindenik a semmibe vezetett. De soha nem fogom feladni, tudni szeretném, kik voltak a szüleim. – arcomon egy apró mosoly jelenik meg, amint befejezem mondandómat, majd újra a tó fodrozó vizét kedem figyelni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 05. 02. - 20:43:10
|| Matt :-* ||

Ahogy Matt elmondja, hogy már gondolt erre az esetre, gondolatban meg is rázom a fejem, hogy hogy lehettem ilyen ostoba, hiszen Matt okos fiú, nyilván mindenkinek- aki nem lökött egy kicsit- ez lenne az első tippje, nem hogy neki... Miután befejezte a mondandóját, és elmondta az ápoló emlékét, halvány mosoly jelenik meg az arcán- de ez nem az az igazi mosoly... Ez olyan szomorkás mosoly volt...

Majd miután végzett a dolgokkal visszatért a tekintete a tóra, én viszont még mindig őt nézem, és hirtelen feléledt a kutató-kém-ésatöbbiilyesmi énem, és hangos: -Majd én segítek megtalálni!- kiáltással gyorsan felpattantam a földről, aminek következtében sikeresen megszédültem, és bemutattam egy kecsesnek egyáltalán nem mondható lábon-maradási manővert, mivel hogy kicsin múlt, hogy ne zuhanjak rá szegény Mattre, és hát valljuk be, az ilyen bénázásaim bemutatását ildomosabb lenne későbbre halasztanom.

Miután visszanyertem az egyensúlyomat, kicsit komolyabbra vévve a dolgokat letérdeltem Matt mellé, a vállára tettem az egyik kezem, és a szemébe néztem:
- Szívesen segítek megtalálni a szüleidet, ha gondolod. Tudom, nem leszek nagy segítség, de azért hátha ketten többre megyünk.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 05. 03. - 19:06:56
Nézem, amint a szél felgyűri a tó vizét. Az apró hullámok csak haladnak, mig a parthoz érve a semmibe nem vesznek. A lenyugvó nap csodálatosra festi a tavat, amint visszatükröződik benne. A mélyben néha mintha valami megmoccanna, és mintha egy árnyék haladna a habok alatt. Egy pillanatra mintha eltünnék, amint újra befurja magát fejembe a csuklyás női alak, csillogó szőke tincsekket. Kisé elforditom a fejem, hogy a szomorú képet kiüzzem. Nem szeretek szomorú lenni, csak néha magától jön, de most nem itt az ideje. Érzem Sarah tekintetét, ami azt jelenti, még mindig engem néz. Majd hirtelen elkiáltja magát, és felpattan. Már éppen egy hálás mosolyt villantanék felé, de a felpattanás csak félig sikerül. Mint egy lassitott filmet, látom, amint elveszti az egyensúlyát, és majdnem rám esik. Hamar megfordulok, és kezeimmel megtartom, igy nem esik le. Miután visszanyerte egyensúlyát, mellém térdel, és vállamra helyeve egyik kezét, már komoly arccal elismétli előbbi szavait. Végre jöhet a hálás mosoly, és kissé elérzékenyülök, bár ami azt illeti, ketten sem fogunk sokra menni a keresésben, de hátha.
- Köszönöm. – felelen kis szünet után, majd hozzá teszem. – A szándék számit. Tudod, már Amanda próbálkozott a minisztériumnál, és ott sokmindent összehalandzsáztak, aminek semmi értelme nem volt, és az igy keletkezett nyomokon próbáltam keresgélni, de nem találtam semmit ott, ahól kellett volna. Már csakis valami földfeletti erő segithet csak, vagy kell találjak egy olyan embert, aki be van avatva a titokba, mert itt szerintem valami rejtély nyugszik, és hajlandó is beszélni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 05. 04. - 20:30:31
|| Matt ^^ ||


A rózsaszín égbolton már fel-feltűnt egy két kósza csillag. Mostmár estére egészen kellemes idő lett, a szél már nem tépett, hanem simogatott minket, és a fejünk felett az égbolton magányos, kósza felhőket vitt a szél távolabbi tájak felé. A Tiltott Rengeteg fái jobbra-balra lengedeztek, és meg-megzavart madárcspatok szálltak a fák közül az ég felé. Mi még mindig a tóparton üldögéltünk és beszélgettünk.
Én felhúzott lábbal ücsörögtem, és jobb kezemmel az ujjaim közé kerülő kavicsokat dobáltam hanyagul a víz felé.

-Vannak nekem ismerőseim, akik talán segíthetnek...- Mondtam Mattnek.- Persze csak ha szeretnéd- Mosolyogtam rá.
Hogy másra tereljem a szót, hátha nem akar erről többet beszélni, eszembe jutott a hétvége.
- A hétvégén le lehet menni Roxmortsba... Te mész?- kérdeztem tőle.

Nagyon szerettem Roxmortsot. Leginkább a téli kirándulás volt a kedvencem, amikor a kis házak tetejét, mint a porcukor,belepte a hó, és be lehetett menni a hidegről egy vajsörre a három seprűbe, de végülis minden évszaknak megvolt a maga varázsa.
Ilyenkor tavasszal legalább már nem fázott az ember, és nyugodtan lehetett sétálgatni a környéken, s nem kellett attól félni, hogy az ember megfagy a hideg miatt.
Az egész falunak meg volt a varázsa, egy szó mint száz, mikor le lehetett menni én le is mentem... Habár mindig volt kivel lemennem sokszor úgy voltam vele, hogy inkább egyedül sétálgattam, de most konkrétan VALAKIVEL akartam menni, és nagyon kíváncsi voltam, hogy Matt miként áll Roxmortshoz.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 05. 08. - 17:43:22
//Sarahnak  :)//

Az égbolton már lassan megjelennek a csillagok, de mi ketten még mindig a tó partján üldögélünk. Kissé meglep, hogy ennyire képes vagyok kommunikálni, hiszen az utóbbi időben ez a rekord. Minden esetre nagyon örülök, hogy pont Sarahval találkoztam, és megmosolyogtat a segitőkészsége.
- Nagyon köszönöm. – mondom. – Minden segitség jól jön.
Majd Sarah eltereli a szót, és őrülők, hogy éppen Roxmortsról beszél.
- Hát igen. Már hogyne mennék, be kell szereznem egyet s mást, meg jó lenne egyett járni a környéken. – felelem mosolyogva.
Roxmorts egy számomra kellemes hely. Mint minden varázslólakta település, meg az Abszolút is. Óriási csoda volt, mikor először jártam az Abszolúton, meg Roxmortsban is, ennél nagyobb már csak a Roxfort volt. Minden esetre mindig is szerettem a hétvégi alkalmakat, mikor elhagyhattam a Roxfort falait, de mégis az otthon közelében voltam. Szerettek sétálni a faluban, meg a környékén, szerettek a hideg téli napokon a Három Seprűben üldögélni egy finom vajsör mellett.
Sarahra pillantok, majd megszólalok.
- Eljönnél a hétvégén velem Roxmortsba. Benézhetnénk a Mézesfalásba meg a Három Seprűbe, és sétálhatunk egyet a környéken.
Miután befejeztem, kiváncsian és bizakodva nézem Saraht, a feleletére várva.

//Újra bocs a késésért, az internetszolgáltató negint szünetelt két napot, igy nem juthattam internethez. :(//


Cím: Re: Tópart
Írta: Sarah Black - 2008. 05. 08. - 20:05:32
|| Mattnek ;D ||


Egyre sötétebb lett, ami látszólag egyikünket sem zavart. A tó vize már feketéllett, és a diákok is kezdtek vissza menni a kastélyba, amelynek ablakaiban már fel-fel tűnt a gyertyák sárga fénye.

 Mikor Matt Roxmortsról kérdez, elvigyorodok, és úgy válaszolok:
- Persze, szíves örömest. Igazából én is pont ezt akartam kérdezni tőled.
Még egy jó darabig beszélgetünk, mikor egy lumosnál rápillantok az órámra, és kikerekedik a szemem.
- Jujjj, tíz perc múlva takarodó... Nagyon el fogunk késni...- Szólok fejcsóválva, de selytelmesen mosolyogva.
Igazából nem sok kedvem volt Fricshez, bár szívem szerint még jó darabig beszélgettem volna Mattel, de legalább Roxmortsba együtt megyünk, és ennek borzasztóan örültem, talán nem is látszott mennyire.

Lassan felkászálódtunk, és a sötét parkon át, kicsit kapkodva magunkat elindultunk a kastély felé...



(Szerintem el kezdhetnénk írni vagy Roxmortshoz, vagy az Ostarás cucchoz is, ha gondolod^^...
Jahhh,és semmi baj, előfordul az ilyen sajna ;) )


(kiegészítés:Írtam a Roxfort-Roxmorts útvonalhoz^^)


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew Ambrose - 2008. 05. 10. - 16:58:29
||Sarah  :D||

Már sötétség telepedett a kastályra és a vidékre. Az egyetlen fényforrást a tó sötétlő vizén visszatükröződő csillagok, meg a hold nyújtja. A parton a sötétség ellenére, még mindig két fiatal ücsörög. Annyira hamar elrepült az idő, és annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem is gondolnak arra, mennyi lehet az idő.
Boldog vagyok, mert Sarah elfogadta meghivásomat Roxmortsba, és egy mosollyal felelek a lány szavaira. Akkor a hétvége már előre jónak igérkezik, és mostantól ügyelni fogok arra, hogy minden napom jó legyen. A szó csak úgy ömlik belőlem, és elfelejtem, hogy az éjszaka takarodóval, és esetleges szabályszegéssel járna. Bár a tilos járkálást már nem egyszer megejtettem, azért most nincs kedvem Frics elégedett arcát figyelni, amint sorolja az igazgatónak sajátos büntetési taktikáit. Az idő repül, és végül Sarah az, aki feleszmél, hogy mennünk kellene. Lassan feltápászkodunk, és felballagunk a klubhelyiségbe. Én úgy döntök, hogy a hálókörletbe vonulok, de mielőtt ezt tenném, még elköszönök.
- Jó éjt neked, Sarah, és angyalok vigyázzák álmaid. És ha neked megfelel, hétvégén találkozhatunk a Roxmorts felé vezető úton, ha elkerülnénk egymást a klubhelyigésben. – mondom az eltérőnél, majd utam a hálókörletbe vezet, hogy nyugovóra térjek.


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2008. 06. 20. - 12:19:18
¤ Matt Babuci <3 ¤

Ragyogó szemmel nézi a szőke hercegét, mindjárt elolvad... Na azt nagyon nem szeretné, hogy Kayék most lássák, mert egy pasi társaságában teljesen kifordul saját magából és.. ééés... nem is ilyen szokott általában lenni. Most olyan, mintha elmentek volna otthonról és csak arra lenne képes, hogy napestig vigyorogjon.
-CSokit csak akkor kapsz, ha nekem is adsz belőle, de ha rossz leszel, mindet ÉN fogom felfalni - reagál a fiú szájából elhangzott mondatokra. - Virágot meg nem az én dolgom adni neked... ::)
Aztán vigyorogva hátrébb lép a srác, mintha tényleg készülne valamire, igencsak gyanús, Megan gyanakvó tekintettel figyeli minden mozdulatát, persze mosolyog közben, de nem tudja, hogy mire számítson.
Egy hatalmas doboz kerül elő, melyet a fa szerteágazó ágai jótékonyan eltakartak a kíváncsi szemek elől. Meglepett szemekkel mered a nagy dobozra, és a srácra, most igazából azt sem tudja, mit gondoljon, mert hát kellemetlen a szitu, mivel ő nem hozott Mattnek semmit... Nem volt szó ajándékozásról...
-Matt, ez... mi? - kérdezi meglepetten, igazából azt se tudja, mit mondhatna. Sosem kapott még pasitól ekkora hatalmas dobozt. Szinte akkora mint Megan, na jó ez kicsit túlzás, de akkoris... Ééséés még virágot is kap! Fehér rózsa... awwww...
Vigyorogva átveszi a csomagot, immáron érzi, hogy nem valami könnyű dolgot rejt.
-Mi ez, valami dinamit, mint a Tom és Jerry-ben? Kinyitom, és felrobban? Végülis akkor mindketten kormosak és feketék leszük, legalább akkor tényleg mondhatják majd rólunk, hogy...ööö... összetartozunk.
Gyorsan leszedi róla a szép csomagolópapírt, kár érte, de nincs most arra idő, hogy gondosan leszedje, szééééttépi, majd a doboz tetején leszedi és...
és...
és...
-EGY GITÁÁÁÁÁR! - kiáltja, majd gyorsan felpattan, és a fiú nyakába kapaszkodik. Jó szorosan megöleli, talán most került hozzá a legközelebb eddigi kapcsolatuk során. Nem hitte volna, hogy komolyan szerez neki egy gitárt. Ez olyan... hihetetlen dolog! - Köszönöm, Matt! Nagyon édes vagy! - mondja, és egy puszit nyom a srác arcára.
Ragyogó tekintettel néz a fiúra, látszik rajta, hogy őszintén örül a nagyszerű ajándéknak. Most gyorsan elengedi, még mielőtt megfojtaná szegény fiút, kár lenne egy ilyen jó pasiért. Visszamegy a dobozhoz, és tüzetesebben megvizsgálja a tartalmát. Igazából nem is meri megérinteni, nehogy csak egy illúzió legyen, vagy egy felhő, amit ha megérint, akkor szertefoszlik. Van itt minden, ami egy vérbeli gitárosnak kellhet. Pengető, kotta és persze a gitár. Fantasztikus.
-Ugye... megtanítasz? - kérdezi ártatlanul, majd felmászik a faágra ahol az imént még a doboz bujkált.
Micsoda pasi! Most legszívesebben a nyakában csüngne, de az nem Meges viselkedés lenne. Nem baj, nyilván tudja a srác, hogy most mit érez a leányzó.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 20. - 19:31:54
A fiú leült a parton, egy nagy almafa alá. Kinyitotta, könyvét és olvasni kezdte. Nem voltak túl sokan a parton. Felvett közben egy almát a fölről és megtörölgette. Beleharapott és elkezdte enni, közben pedig a könyvét olvasta. ~Ritka rémes egy könyv… Ennél még Rita Vitrol is jobban fogalmaz… Az ember többet várna, az egyetlen igaz Lockhart könyvtől. Asszem, hogy ne unatkozzak, kénytelen vagyok, rendelni a Czikornyi és Patzából…~. 


Cím: Re: Tópart
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 20. - 20:12:47
[tristian]

* Érdekes, nap közben nem túl sűrűn ette erre a fene, így aztán nem is csoda, hogy jóformán alig ismer rá a tóra és annak partjára. Minden olyan.. új és üde.. még kissé nedves. A fűszálak éles, haragoszöld tengere még mindig finoman nyikorog a különösnek aligha nevezhető fiú agyonkoptatott, fekete tornacipőinek olcsó gumitalpa alatt. A föld könnyű, fanyar aromája a víz semmivel össze nem téveszthető illatával elegyedik, s ettől olyan tiszta, szabad szaga lesz mindennek.

Jólesik a séta, bár mint mindig, most is egyedül teszi meg a kívánt métereket, mérföldeket.. A lábai viszik. Fogalma sincs, merre, hol van az a távoli cél és ottmarad-e egyáltalán, amíg odaér. Megvárja? Nem tudja, de társra most sincs szüksége. Útitársként csupán a pálcája kíséri, a rongyosra nyúzott farmer, és az a csöves fekete póló, melyről a mintát már rég felzabálta valami olcsó mosópor. Minden egyes lépését ütemes csendüléssel követi a nadrágról csüggő két kis lánc, s mintha csak dúdolgatna magában, ujjaival is pattogós, már-már idegbeteg ritmust dobol a combján.. Hopp, ott egy szakadás.. sebaj. Beleakadt a keze, de már napirendre is tért a dolog fölött.

Egen, végre valahára egyedül, mégis együtt a világmindenséggel. Ilyenkor érzi csak úgy igazán, hogy él, s hogy ez az élet az övé. Ez a vidék.. ez az átkozott, boszorkányságtól bűzlő kripta az ő földje. Az ő trónja. Hamarosan lelassítja lépteit, majd néhány lusta, hanyag csosszanás után végleg meg is áll. Összeszűkült szemekkel fürkészi a tájat, s azt a gubbaszkodó valakit, akit egyetlen humanoidként azonosítani tud.*

- Mindenhol ott vannak, mint a férgek..

*Hörgi halkan, mintha csak magának mondaná.. bár ez egyértelmű jelzés. A zavaró tényezőnek nem ártana elkotródnia az útjából. A fiatal fiú könyvére nyúlánk árnyék vetül, ám ha megemeli a fejét, egy korához mérten átlagos magasságú, csontos alkata miatt mégis nevetségesen alacsonynak tűnő, hófehér hajú, mogorva ábrázatú sráccal nézhet farkasszemet. A tekintetében lappang valami vadállati, ami nem sok jót ígér. Mintha.. bármelyik pillanatban kést ránthatna, vagy hozzávághatna egy halálos, zöld fénnyel robbanó átkot. Seya mozdulatlan, mégis mintha mozogna. Mintha örökösen megfeszülne és ugrásra kész ragadozóként ólálkodna a nyílt terepen.*

- A füleden ülsz?


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 20. - 20:39:52

(Seyala)
 -Nem talált eisten, a szebbik felemen… Menny arrébb zavarod a fényt! –Válaszolta nyugodtan, a fiú. Egyszer-egyszer felnézet a „vadállatra”, de nem nagyon érdekelte, a gyilkos stílus.
 -Férgek? Nem nagyok érdekelnek… barom mind… Ha ennyire, zavarnak, miért nem ölöd meg őket? Aztán engem békén is hagyhatsz… -.
 ~a bunkó… azért jobb vele vigyázni~ gondolta és az almacsutkát a srác elé dobta. Az ez által felszabadult kezével pálcájához nyúlt.
 -Lehet, hogy teszed itt a gyilkos skizofrén állatot, de engem nem hatsz meg.- szólalt meg ismét. Minden egyes mondata után, visszadugta fejét a könyvébe, vagy arra sem méltatta a fiút, hogy felemelje fejét.
 -Most, mindjárt bedühödsz és elkezdesz fenyegetőzni a pálcáddal, vagy akármivel. Csak úgy közlöm, hogy felöllem csinálhatsz akármit… nem hatsz meg… -És visszamélyedt, könyvébe.       


Cím: Re: Tópart
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 20. - 21:08:30
[tristian]

*Zokszó nélkül arrébb húzódik, bár közben vet egy lusta pillantást a könyv lapjaira, melyek elől az imént olyan galádul felfogta a fény útját. A srácnak nem ártana egy kicsit tornáztatnia a szemét, de hát ha ő csak verőfényes napsütésben képes olvasni, hát szíve joga. Seyát mulattatja a nagyszájú okostojás, aki olyan nagy fizikusok nevével dobálózik, akiket jóformán csak a muglik ismernek.. tehát nem aranyvérű mágusok sarja. Vagy ha mégis, hát igen-igen felüliskolázott. Vagy egyszerűen csak szereti a nagy szavakat. Ahogy elnézi a másik arcát és a pimasz viselkedését, leginkább az utóbbira voksolna. Mindenesetre nem hagyhatja annyiban a fejéhez vágott sértéseket.

Nem a humorérzékéről híres.*

- Hehh.. nem vagy te egy kicsit paranoiás?

*Vértelen ajkait szórakozott, roppant gunyoros mosolyra húzza, de a rideg tekintet csöppet sem enyhül. Sőt.. mintha szúrósabbá vált volna. A hófehér sörényű, ifjú Mardekáros most teljes egészében közemberként tartózkodik a másik közelében, így aztán külön elcsodálkozik azon, hogy skizofrén állatnak titulálta. Sőt! Talán sejt valamit? Nem.. Nyugodt marad. Ez a kis senki.. hihhetetlen. Alig.. hiszi el, hogy egy porbafingó kis apróléknak, mint ez, ekkorára szakadhatott a pofája. Továbbra is pimaszul vigyorog, s lehunyt szemekkel lép a fiú mellé.*

- Nem kell ide pálca.

*A következő pillanatban olyan istenesen fejberúgja a szenvtelen kölyköt, hogy annak joggal csenghetne a füle még percekig. A meglepetés ereje mellette, de ha szupermen módjára elhajolna a srác, Seya tornacipője keményen toppan a nyirkos füvön.*

- Most már ártottam neked, joggal sértegetsz.

*Mintha csak okot akarna szolgáltatni a további piszkálódásra. Gyere csak, te kis vakarcs. Egy vagy két év van köztük, mégis mintha egyidősek lennének. Seya kihívó, mégsem egészen egyértelmű a hergelése. El is várja, hogy bántsák és viszont bánthasson, ugyanakkor a távolságtartó nyugalom, amit testtartása és arca sugároz, mindennek az ellenkezőjére utal. Csak.. hagyják békén. Tekintete ismét a könyvön akad meg, s ha esetleg elejtették volna, felveszi, hogy megnézze a gerincét. Ha nem, hát nem.*


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 21. - 09:18:52
(Seyala)

A fiú eléggé megérezte a fejberúgást, és arrébb is esett a nedves fűn. Nem akarta kimutatni fájdalmát, tudta, hogy az csak örömet szerezne a Mardekáros fiúnak.
 –Au –szólalt meg mindenféle hanglejtés nélkül.
Voltak páran, akik felfigyeltek kettejükre, de nem nagyon érdekelte őket.
 –Ezt most minek vegyem? Szánalom kinyilvánításnak, sértődésnek vagy minek? –kérdezte ismét pimasz hangon.
 Becsukta és letette a könyvet, borítóval felfelé.
 –Most félnem kéne tőled vagy mi?- Mondta miközben felállt. Csak pár centi volt köztük, Trist még is egyrangúnak vagy talán magasabbnak is érezte magát. A másik fiúról, lesütött, hogy túl van az első tagozaton. Az ifjú hollóhátas elő rántotta pálcáját.
 –Nincs nagy fizikai erőm, de nem is kell… - mondta, és pálcáját a fiúra szegezte. –Petrificus totalus! –mondta, pálcalengetés közben és egy fehér fénynyalábot küldött a fiúra. Aki ezt könnyedén kivédhetné, vagy nem kapcsolna és eltalálná fény. Ha az utóbbi következne be, szólalni sem bírna, és sóbálvánnyá változna. 

//WIIIIIII Én hóditottam meg a 3.oldalt!XD// 


Cím: Re: Tópart
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 21. - 17:17:34
[tristian]

- Hehhe..
*Normál esetben jót derülne a kölyök kapálózásán, ahogy ösztönösen is vissza akarja nyerni egyensúlyát, de ujjai pusztán a balzsamos leget gyűrhetik marokra. Normál esetben valóban csak.. lehajolna a könyvért és vetne egy gúnyos, talán lenéző pillantást annak borítójára, s normál esetben talán itthagyná ezt a kib*szott tópartot minden szennyével és mocskával együtt. A sikamlós iszappal, ami az aljára ülepedve várja azokat, akik megunták az ittlétet. Furcsa bizsergés rohan végig gerince mentén, s ezek a hidegen zongorázó ujja bizony nem sok jót jelentenek. Megtanulta már megérezni azt, ha valami nincs rendben, s most ahogy elnézi a lassan felegyenesedő gyereket, tekintete hosszasan elidőzik a földre helyezett könyvön. Borítóval felfelé?.. Hmm.. Ifjú Mardekárosunk acélszürke szemei gyanakvón szűkülnek össze, s közöttük egyetlen pillanat erejéig mély, töprengő ránc válja magát a húsba. Miért épp borítóval felfelé? Összemocskolja a lapokat.. Buta fiú, vagy csak túl keveset olvas? Esetleg nem tudja észben tartani, hol tartott, s így akarja megóvni a lapokat a fellobbanni készülő legapróbb kis fuvallat pimaszságától? Nem.. Ennyire nem lehet ostoba. Vagy mégis? Van ennek egyáltalán jelentősége?

Seya tekintetét most a könyv címe, s annak írója vonja magára, s ezzel újabb értékes másodpercet veszít. Gilderoy Lockhart.. Öregem, micsoda szemét! És itt áll össze koponyája mögött a teljes összeesküvéselmélet. A srác elterelte a figyelmét, s közben kifundálta, mivel tehetné ártalmatlanná azt, akitől - valljuk be - teljesen alaptalanul rázza a félsz. Elvégre Seya nem bántotta volna, ha nem ad rá okot. A kicsi pimaszkodott, s az alaptalan vádak felbőszítették a máskülönben hüllővérű zöldszegélyest. Hát okot adott, hogy meglegyen a logika, a gyilkos összefüggés, amit akaratlanul is keres, legyen, avagy nyomát se lehessen látni.*

- Nem. De látom, nagyon rá vagy gerjedve erre a témára. * Seyala unott, rezignált hangnemben ejti ki a szavakat, közben zsebrevágott kezekkel jelzi, hogy nincs támadó szándéka. Itt az újabb tévedés.. de nem kell aggódni, többet nem fordul elő. Az átok azonban a meglepetés teljes erejével éri. Izmai megmerevednek, s fagyos, hihetetlenül kemény ujjak szorítják el egész testét. Bilincsek. Tehetetlen.. Te nyomorult!

Az ifjú varázslótanonc orra előtt zuhan a földre egy zsák krumpliként, s hiába is akarna felnyögni, hang nem jön ki a torkán. Csupán légzése gyorsul fel, s tekintete mered iszonyodva maga elé. Láthatóan valami nagyon rosszul sült el. Biztos, hogy nem fáj az ilyesmi?.. Hollóhátas barátunknak okozhat némi fejtörést a dolog, amennyiben van egy kis szíve, a csontos kölyök ugyanis egyértelműen szenved. Jó átkot mondott? Biztos jól lendítette a pálcát? Nem tévedett?*


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 21. - 21:15:34
(SELAYA)

Tristian arca egyszerre volt meghökkent és elégedett. Orra alatt elmosolyodott. Szemöldökeit összehúzta. Arca most inkább lett meghökkent.
-Si… Si… Sikerült! – Örült magának. –Életem első rontása!!!!. Lehajolt az eldőlt, elátkozott fiúhoz. Megfogta két vállát és felemelte. Hogy el ne dőljön, neki támasztotta a fának.
 -Na… most ugyebár, nem tudsz mozogni, de hallasz és látsz engem mi? –kérdezte, inkább érdeklődően, mint gúnyosan. –Vajon leeset-e már, hogy mire ment ki a játék? Elmagyarázom… Egész éjjel mást sem csináltam, mint varázslatokat tanultam… szerettem volna kipróbálni egyet, hogy, mennyire megy. Bocs a beszólásokért, de idális próbababának tűntél. És bele is estél a csapdába. Kösz még egyszer! Remélem nem vagy túl dühös…-. Pálcáját felemelte és a fiúra szegezte. –Hippokrax!- - És a rontás  abban a pillanatban feloldotta magát.  –Tudod… azért elég ciki, hogy egy elsős így elkapott… de én hallgatok, ha jól megfizetsz- vigyorodott el.  


Cím: Re: Tópart
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 22. - 12:23:00
[tristian]

*Seyala nem örül annyira a fiatal Hollóhátas sikerének, mint amennyire az örömködik saját zsenialitása miatt. Elsős létére.. keményen szórja az átkokat. Ok nélkül. Vagy volt oka, csak a rideg logikájáról híres fiú figyelmét kerülte el valamelyik fontosabb lépcsőfok? Kihagyott volna egy lépést? Nem.. Egész biztos benne, hogy ERRE nem adott indokot, s ezért véres elégtételt kell vennie. Ez a nyomorult kis féreg megalázta, sőt, mi több.. bántotta.

Minden izma görcsbe feszül, s most valahogy súlyosabbnak is tűnik, mint amilyennek kinéz. Valódi hús-vér szobrot faragtak belőle, ráadásul nem is akármilyet! A címe lehetne.. A szenvedés? A rettegés? A gyűlölet? A keserű iszappal töltött gránit? Tekintete valahova kettejük közé mered, egy nem létező kis sohasevolt pontra. Mintha itt se lenne. Pedig itt van, s veszettül kattog az agya. Alig várja, hogy feloldják a rontást és tíz körömmel kaparja szét ennek a mocsoknak a képét. A gyengélkedőn könnyedén rendbehozzák majd, ebben halálbiztos. Így aztán vár. A másik fiú szavai összemosódott, távoli mormogásként jutnak el tudatáig, s ott kocsonyás, lassan olvadó pudingként folynak szét. Nem fogja fel őket, nem kíváncsi rájuk. Valahol a látótere perifériáján ott vigyorog ez a kis senki..

Óh.. emeli a pálcáját a kis taknyos, remek! Kővé merevedett vonásai bele akarnak szakadni mosolyába, ám az átoknak hála tekintete is rezzenetlen marad, akár a márvány. Egészen addig a pillanatig, míg rá nem mondják az ellenigét. Igen. Mintha sosem lett volna elátkozva, arcán máris egy ragadozó mohó, könyörületet hírből sem ismerő vigyora ül.. avagy vicsora? Lendül az ökle, s egyidejűleg a pálcája is. Mekkora szerencse, hogy két kezes! Így be tud húzni neki egy isteneset, és még varázsolni is van keze és ideje.*

- Capitulatus!

*Ilyen közelről csoda volna, ha ki tudnának térni előle.. Ha sikerült, felszedi a földről a lefegyverzésnek köszönhetően elrepülő pálcát a lefegyverzésnek köszönhetően szintén a magasba röppenő kölyök mellől, s a magáéval együtt annak mellkasát célozza be velük.*

- Rossz emberrel kezdtél ki, vakarcs.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 22. - 14:29:10
  (SEYALA)
A fiút az átok telibe találta. A célzás szöge miatt, talán még magasabbra is repült a kelleténél. A levegőben szállt, s pálcáját is elvesztette. Olyan érzése volt, mintha egyenként törnék össze bordáit, majd minden egyes csontját, deréktól felfelé. Míg „repült”, fejét hátra hajtotta, önkénytelen. A tó vizét látta, melynek nyugodt, majdnem tükör sima felszínén, mint valami dísz, úgy csillogott a fénycsóva, amit a fehér hajú srác lőtt. Megbabonázta a tó vize. Míg szállt, csak gyönyörködött, nem is érezte a bűbáj fájdalmát. És vége lett ennek a pár másodpercnek.
 Tristian bele zuhant a nedves fűbe. Fű éles volt, kisebb karcolásokat okoztak testén, de ez érezhetetlen volt, főleg a rontás okozta fájdalomhoz képest. Legszívesebben ordított volna, de úgy érezte, ettől csak jobban fájna. Fáj mindene, legfőképp a zuhanástól. Érezte, hogy bal kezében és mellkasában, tényleg eltörött pár csont. Valami nedveset érzett, fejének, fűben lévő oldalán. De ez, nem a harmatos fű volt… nem, ez valami sokkal melegebb volt. Ez vér volt. De nem csak fején érezte ezt a vörös, meleg, életet, jelentő folyadékot. Nem… testének majdnem minden részén ott volt. A fiú pár percig, mozdulatlanul, kómás állapotban hevert a földön.
 Szülő városa, Liverpool képe jelent meg előtte, seprű távlatból. És édesapja arca. Smaragd zöld szemét eltakarta egy hosszú pislantás. Porcelánszerű, véres arcán, a vérrel egy csepp átlátszó lé vegyült. Egy könnycsepp. Elveszetnek, érezte magát. ~talán… talán, tényleg túl lőttem a célón?... Elvégre… durvákat mondtam. És ha… és ha ő is olyan, mint én???... hogyha ő is egyedül van ebben az átkozott kastélyban.~ támadtak fel benne a gondolatok. Kifejezéstelen arcán még egy könnycsepp jelent meg, de ez most, fizikai fájdalmai miatt.
 Kegyetlen helyzete ellenére, komás arcán egy csalfa mosoly jelent meg. Tekintette, hálás volt. Szóra nyitotta a száját.
-Kö- egy nagyot köhögött –köszönöm –és ezúttal köhögésében, vér is kifolyt szájából. –Legalább, most figyelt… *köhögött*… is rám valaki… ebben az *még egy véreset köhögött* átkozott iskolában. Még egy nagyobbat köhögött. Hangjából szinte érezni lehetett, szenvedését. Krákogó hangjából, már biztosra tudta, hogy legalább egy bordája letörött. Szemében szenvedés és bánat jelent meg. Beborult az ég. A felhők gyülekeztek fölöttük.
 Tristian fejében, egy hegedű hangja szólalt meg, az ördög hegedűséből egy részlet. Arca megint elmosolyodót.
 -Azért, ugye majd… *hatalmasat köhögött* …meglátoga- torkán fagyott a szó. Szemei előtt minden elsötétült. Érzelmeinek, gondolatainak vége lett. Még kapott levegőt, de állapota a zuhanás miatt veszélyes volt. Szája nyitva maradt, és a vér becsorgott rajta. Szerencsére, csak elájult, nem halt meg.

//Bocs, ha túl drámai lett^^//       


Cím: Re: Tópart
Írta: Seyala Foley - 2008. 06. 22. - 15:25:26
[tristian]

*Szerencsétlen kölyök.. Seyala sem erre számított. Most ott áll a még mindig nyirkos fűben, kezeiben a pálcákkal, öklének bütykein a pimaszkodó vakarcs vérével és.. és nem érez semmit. Szánalmat, sajnálatot.. megbánást? Ehh.. a jó franc fogja megbánni, hogy móresre tanította azt, aki nem is olyan rég még a porba akarta alázni és úgy meggyötörte, hogy kishíján beleőrült! Bilincsek.. az elméjében zsongó, búgó hangú kacaj.. áttetsző pongyola, hűvös ujjak és ismét csak a fémes csörrenés, ahogy szabadulni próbál, de nem tud! Szíjak recsegése, a nyers bőr ropogós nyikorgása, s az a zsibbasztó fájdalom, amivel elszorította csuklóin az ereket..

Ingerülten zihál, még mindig szabálytalan ütemben szedi a levegőt, s a kép csak nem akar elhalványulni. A pálcával a kezében.. a pálcákkal erősebb lehetett most, mint eddig bármikor. Eltaszíthatta magától a nősténynek nevezett szörnyeteget és az most ott hever a sziklák közt, áttetsző, véres pongyolában, véres ajkakkal. Eszelős, minden emberséget nélkülöző félmosoly költözik az arcára, s ahogy halványul a szégyen pírja, úgy sötétedik egyre a tekintete. Nem lát tisztán. Nem, semmiképp sem. Lassan, egy droid mozgásával indul meg a fűben fekvő kis alak felé. Nem, nem kicsi. Hosszú, undorítóan karcsú lábai vannak és nem messze tőle ott hever az a magassarkú szaténpapucs is, aminek ütemes kopogásától bárhol és bármikor heves hányinger fogja el. Hogy gyűlöli!

Acélszürke szemei alá gondterhelt, kialvatlanságról árulkodó karikákat maszatolt az éjszaka, s talán csak az éjszakákon keresztül tartó magolástól ilyen nyúzott a képe. Lábait jóformán csak vonszolja a fűben, súlyosak a léptei, mégis határozottan közelít.*
- Nem győzhetsz mindig.. Szar ügy, hogy ilyen ügyetlenül estél..
* Sajnálkozó arcot vág, s úgy áll meg a kölyök fölött, mint egy vérbeli gyilkos. Nem számít senki és semmi. Most visszafizeti a kölcsönt. A következő pillanatban már rúgásra is emeli az egyik lábát, s keményen veséntapossa minden undorának és utálatának tárgyát. Rajta röhög, fulladva kapkodja a levegőt és minduntalan beleborzong a fájdalmas rándulásokba. Sziklákra estél? Igen? Helyes! Fáj? Fájjon is, ahogy még soha semmi! Már nem emlékszik, mikor dobta a földre pálcáikat, de a két varázstárgy ott hever a fűben, mélyen eltemetve a nyirkos, éles szélű szálak között. A kicsi már rég nem reagál, zöldszegélyes iskolatársa mégsem áll le. Gondolkodás nélkül, vegytiszta dühtől vezérelve a másik mellkasa fölé térdel és tíz körömmel esik az eszméletlen teremtés arcának. Tépi, karmolja, ököllel csépeli, s csak akkor hagyja abba, mikor már saját csontjaiban is bizsereg a fájdalom. Nyirkos, véres ujjai közt marokra gyűrte a fiú ruháját.. olyan.. szakadt.

Beletelik még néhány hosszú, lassan vánszorgó percbe, mire teljesen kitisztul a feje és képes felfogni, mit is tett és ki hever alatta a nyirkos fűszálak közt megbúvó sziklákon. Ez.. de hiszen ez.. Elszorul a torka és úrrá lesz rajta a hányinger. Annak a Remusnak tehát igaza volt.. bár nem mondta ki. Soha nem mondta ki, hogy ő csak egy állat, semmi több. Azt akarta, hogy legyen még remény? Vagy nem? Nem tudja, de ez.. ez rettenetes. Büszkén, bár keserű vonásokkal emeli arcát az elfelhősödött égbolt felé és keresztülfúrva tekintetét a mocskos fellegeken keresi a holdat. Ő tehet róla. Ő tehet mindenről. Egy kósza kis csepp hullik az arcára, mintha még az ég is megkönnyezné gyalázatos tettét.. De ő nem.. Villámgyorsan feltápászkodik a fiúról és miután összeszedte a pálcáikat, lesétál a tóhoz. A puha, hűvös víz hűségesen issza magába az ártatlan gyerek vérét, s mint valami torzan hullámzó tükör, úgy viszonozza a fiatal srác undorodó, riadt pillantását. Nem akarja látni.. Hajj.. most akkor.. Az a minimum, hogy felviszi a gyengélkedőre.

Visszasétál hozzá, akinek még a nevét sem tudja, ám ahogy a sebeit elnézi, inkább nem akarja megmozdítani a tehetetlen testet. Továbblép. Otthagyja a lassan eleredő esőben, pálca nélkül, egyedül.. A Gilderoy könyv borítóval felfelé hever a fűben.. időtálló szemét.*


Cím: Re: Tópart
Írta: Travis Foley - 2008. 06. 22. - 19:48:34
[ Tristian mester ]


El sem meri hinni, hogy elkészült az órai munkák kijavításával. Sokkal nehezebb volt végigcsinálni ezt az egészet, mint ahogy azt naivan előszörre elképzelte.
Most szégyellhetné magát igazán, amikor belekóstolt már a tanárok életébe is. Idétlen kölyökként sosem fogta fel, milyen keserves tud lenni olykor a folyamatos, sokszor meddő diáknevelés. Bizony, nevelés. Mert így – felnőtt fejjel – már belátja, hogy a mentornak nem merül ki a feladata abban, hogy bebifláztatja a gyerekkel a tananyagot. Ugyan már, hisz azt bárki meg tudja tenni segítség nélkül is. De foglalkozni is kell ám a tanítványokkal. Persze ez mind szép és jó elképzelés, de vajmi keveset ér, ha még a kölykök nevét sem tudja fejből. Ahhoz még kevés az a pár hét, amit visszatérte óta az iskolában töltött.

És tessék, alig van túl az első néhány óráján, és máris szünetre vágyik. Vajon ez normális reakció? Remélhetőleg. Mégiscsak feléli az ember energiáját, ha egyfolytában a figyelem központjában kell állnia. Sőt, magának kell megteremtenie azt a közhangulatot, amiben a diákok befogadó képesek lesznek a tananyaggal kapcsolatban. Mintha minden becsöngetés után el kellene csitítania több tucat friss, és annál izgágább tudatot, begyűjtenie minden el-elkalandozó figyelmes szempárt – persze nem a szó szoros értelmében. Kétségtelen, hogy a nehézségek mellett mindez sikerélménnyel koronázza az erőfeszítést. Már amikor.

Ám ma már nem áll előtte több kihívás, mára leereszthet. Legszívesebben eldobná a nyomasztóan fekete tanári talárját is, ha nem lebegne a tudata mélyén a példamutatás nevetséges gondolata. De így nincs mit tennie, sötét denevérként – szinte Pitont idézve – suhan a március előhívogatta, zsenge füvön, és halkan dúdolgat magában valami felejthető dallamocskát. Rossz szokás, ugyebár. Ha egyszer ki akar kapcsolni, akkor olyan eszközökhöz és szokásokhoz kell nyúlnia, amelyek tényleg ellazítják, s a visszafogott dudorászás pont ilyen. És jaj annak a taknyosnak, aki a háta mögött ujjal mer mutogatni ezért rá.

A széles tó csalogatóan töri meg a beeső napsugarakat, és szórja a róla visszaverődő fényt minden irányba; egészen különleges látvány. Persze meglehetősen giccses is, de most ne a közhelyes dolgok vonják el a lazuló figyelmet. A természet egyébként is szép magában, főleg ha új életre készülődik. Travis hirtelen hátrarántja erős vállait, minek következtében hangosan megroppannak a csontjai. Még egy távolodó mozdulat a hétköznapok merevségétől.
Aztán megállj.
Valami hever az alacsony, nedves fűben. És ha tényleg olyasmi az, amire Travis még csak véletlenül sem akar gondolni, akkor nagy bajok vannak. Lesznek.
A professzor gyorsít a léptein, s egy fél percen belül már földön heverő alakhoz is ér. Tehát mégiscsak a legrosszabb sejtelme igazolódott be. Ahogy letérdel a kiábrándítóan fiatal, mozdulatlan testhez, egy pillanatra összeszorul a torka. Nem a sírás vagy a gyengeség bármilyen más formája próbál felszínre törni benne, sokkal inkább a felgyülemlő harag. Mégis ki tehet ilyet? És mi vezérli ilyen tettre?

A kék szegéllyel kivarrt taláros fiút még sosem látta azelőtt (nem meglepő módon), így a nevén sem tudja szólongatni őt. Egyelőre sietősen, s látszólag hozzáértően megvizsgálja a gyereket; kitapintja a pulzusát, és megtapogatja a vékony csontokat is. Ahogy gondolta, jó néhány bukkanóba akadnak az ujjai, tehát a hollóhátasnak törött sérülései vannak. Ahogy a borzas üstököt vizsgálja, meglepetten rántja vissza a kezét a mellkasához.
Lassan az ujjvégeire pillant, amiket pirosra festett az alélt fejből szivárgó vér. Jóságos ég, még ennél is rosszabb a helyzet? Az elsős forma fiúcska szerencsétlenül beverte a fejét a környéken található egyetlen darab sziklatöredékbe. Az is lehet, hogy ennek semmi köze a szerencsétlenséghez… talán valaki szándékosan intézte így. Mert az egyértelmű, hogy a kiskölyköt helyben hagyták, de vajon mit árthatott ő, hogy… ilyen módon megbüntessék?
- Hé, kisfiú, térj magadhoz – Travis meglehetősen sután igyekszik felkelteni az immár karjában tartott fiatalt, s még a magázódós szokásáról is megfeledkezik ebben a nem várt helyzetben – hallasz? Tudom, hogy hallasz, úgyhogy ne szórakozz velem. Gyere, gyere szépen vissza… Na, kérlek, ne csináld már ezt…

Ha a kölyök nem ébred fel… pedig fel fog. Fel kell neki. A pulzusa nem épp kicsattanó egészségről tanúskodik, mint ahogy az egész megjelenése sem, de akkor is. Legalább él. A kis mellkas – ha szabálytalanul is, de – emelkedik, aztán lustán lesüllyed. Csak nyitná már ki a szemeit!
Gyerünk… gyerünk már...


Cím: Re: Tópart
Írta: † Remus Lupin - 2008. 06. 23. - 16:29:29
|| Leginkább Foley prof és a haldokló ;D ||


A férfi sietős léptekkel, szinte futva közeledett az ájultan fekvő kis alak, és a felette térdelő fekete ruhás ember felé. Miközben mentében taposta a zöld füvet, az agya úgy járt, mint nagyon ritkán.
Nem tudta elhinni, hogy ezt tette. Miért csinálta? Fájt neki a tudat, hogy ennyire nem hatottak szavai.
Nem, nem kerekedhet felül rajta a harag, nem engedheti, hogy a düh határozza meg az egész életét. Úrrá kell lennie a kényszeres, mardosó kis bestián amely mindig feléled ha valaki át akar lépni felette. Nem akarja, hogy hagyja, hogy mindenki megtapossa, megalázza, csak meg kell találnia a határt. A határt, amely elválasztja a gonoszságot az önvédelemtől.

Ahogy szinte suhan az alakok felé arcába vág a friss, tavaszi szél, mely vidáman játszik jövid hajtincseivel. A kviddics pálya felől halk zsibongás hallatszódik. Igen, nyilván sokan használják ki a kellemes időt egy ksi kviddicsre, vagy akár egy tóparti sétára is akár. A nap egyre későbben nyugszik, így a rájuk telepedő sötétség sem zavarhatja meg őket.

Szerencsére a tóparton most hármójukon kívül egy lélek sincs. A tó fekete víztükre sima, nyugodt. Olyan békésnek tűnik, mintha nem történt volna éppen valami szörnyűség a partján az előbb.

Ahogy a két alakhoz ér, felismerni véli egyikükben az új bájitaltan professzort, és kellemes csalódás keríti hatalmába, amint a férfi aggódó arcára pillant. Igen, Piton talán sosem lenne képes ilyen emberi arckifejezésre. Ő valószínűleg csak felküldené a gyereket a gyengélkedőre, és utánna talán nevetve, talán gúnyosan mesélne mardekárosainak az esetről.

Rögtön letérdel a másik férfi mellé, és a fiú fölé hajol. Elszörnyedve látja a hollóhátas arcát, és egész testét, amely szinte úszik a vérben. A sötétvörös, már megszáradt vér alatt a fiúcska arca hófehér színt öltött a tetemes vesztett vérmennyiség miatt.
- Csinált már vele valamit?
Miközben ezt mondta, előveszi pálcáját, és miközben valamilyen varázsigét mormol és a seb felett jópárszor elhúzza a pálcáját. Habár a vérzés elállt, a seb még mindig fájdalmasan tátongott.
Sose voltam túl jó gyógyításban... Szólt a bájitaltan professzorhoz.
- Látta mi történt?- Kérdezi, feltérképezve, hogy mennyit tudhat a férfi.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matt8 - 2008. 06. 23. - 17:21:07
 (A tanár úr és Lupin)  
 A síron túli néma csendet egy furcsa, magas búgás zavarja meg. Trist úgy érzi, mintha egy felmelegített tűt húznának végig testén. Tapintása hírtelen visszajön, érezni kezdi az alatta lévő nedves fűvet, a csalfa szellők játékát, és, és érez még valamit, valami langyos dolgot hátán. Egy másik ember tapintását.
 
 Érzékszervei lassan visszajönnek. Már érzi, hogy kap levegőt. Szaglását elkezdi visszanyerni, érzi a nedves levegőt, érzi az almafa és a fű illatát. Hallása is visszajön. Két férfi hangját halja, és a fura magas búgás végével, elnémulnak. Ízlelésén van a sor. Szájában furcsa, száraz ízt érez. Ahogy nyála által benedvesedik a száraz valami, és folyadékká válik, Tristian azonnal felismeri. Vér. De érez még valamit szájában, valami fél szárazt, és érzi azt is, amivel nem érez. Próbálkozik, ki köpni a valamit. Szája, furcsa mód nyitva van. Szemei lassan kinyílnak. Látja az egyik tanárt, kit a folyóson látott és jelenleg karjaiban tartja, lát egy másik férfit is. Sikerül szájából kitoloncolnia a furcsa valamit. Nyelvének egy darabkája.
 
 ~mi… mi történt?! Hól vagyok?~ jönnek a kérdések magában. Szemeinek forgatásával sikerül beazonosítania a terepet. A tóparton van… úgy néz ki, hogy a fehér hajú fiú ott hagyta. Legalább is őt nem látja, csak a két férfit.

 Légzése zihált, érzi, hogy még mindig abban az állapotban van, amiben volt. Szemeit, nem tudja sokáig nyitva tartani. Becsukja, hát őket. Száját szóra emeli, de nem tud hangot kiadni.  


Cím: Re: Tópart
Írta: Travis Foley - 2008. 06. 23. - 19:43:14
[ A gyerkőc és a farkas ]


Tehetetlenül tartja a karjában az ernyedt testet. Most mégis mihez kezdjen? Miért blokkol le épp akkor, amikor szükség lenne a lélekjelenlétére? Nem hivatkozhat állandóan a múlt kísértő emlékeire, amelyek cselekvésképtelenné teszik, valahányszor a tettek mezejére kell lépnie. Az istenit, koncentráljon most a sebesültre!

Travis bénult lassúsággal csúsztatja ingujjából a tenyerébe díszesre faragott pálcáját, amikor megzavarják – a nem túlzottan célravezető – eszmefuttatásában. Egy férfi közelít a kitaposott füvű lanka felé, amin már percek óta térdel a gyereket keltegetve. Travis hirtelenjében nem tudja hova tenni a furcsán ismerős alakot; a rongyos talárt, a végletekig fáradtnak tűnő arcot… mintha már látta volna valahol. De ezek csak futó gondolatok, már megint elkalandozott, amikor rá vár a segítségnyújtás feladata.
Ahogy az idegen letérdel a fűbe, a professzor merőn bámulja annak mozdulatait. Hogy csinált-e már vele valamit? Kissé nehézkesen jut el a tudatáig a felismerés, hogy igen, ezt a kérdést neki címezték, és illene rá válasszal szolgálnia. De mit felelhetne, mikor valójában csak annyit ellenőrzött még, hogy életben van a fiú vagy sem.
- Még… még nem volt rá alkalmam – küszöböli ki a kínos helyzetet egy kis félrebeszéléssel. Már hogy ne lett volna rá alkalma, mikor emberemlékezet óta a kölyök fölé görnyed, és azon rágódik, mit is tegyen. Szánalmas ez a lemerevedett tudat.

A karjaiban heverő fiú könnyű testét előrébb nyújtja, hogy a másik férfi elláthassa a sebeit. Helyette. Ezzel a hatalmas baklövésével még számolnia kell, ha visszatér a józan ítélőképessége. De nincs veszve semmi, hála a jó égnek, vagy még inkább a szakadt taláros alaknak, hiszen a hollóhátas kezd magához térni. Erőtlenül nyitogatja a szemeit, és lanyha fintorba húzza a sáros vértől maszatos arcát. Ez végül is jót jelent, nem?

- Sajnos nem. Csak az ájultan heverő fiúra lettem figyelmes, és… ennyi. Senki nem volt a közelben, az is szerencse, hogy én erre jártam – pillant a jótékony bűbájt bocsátó pálcára, s onnan a pálca gazdájára. Micsoda erélyes ember képét festi magáról, pedig a kölyöknek akkor lett volna csak igazán szerencséje, ha nem az ő, Travis figyelme akad meg rajta.
De nem fog az utolsó pár percben vétett hibáin keseregni. Inkább felkutatja azt, aki ilyen tettekre képes a kastély falain belül, ha addig él is. Ez végre egy kemény elhatározás, s minél tovább ízlelgeti a szájában a döntést, annál határozottabb elszántságot érez magában. Ezzel valahol az általa vétett csorbát is kiküszöbölheti, még akkor is, ha egyedül az ő lelkét nyomasztja a sutasága. Ettől fogva akár érezheti úgy, hogy belefolyt az ügybe, akárha nemkívánatos személy is.

- Hé, ha egyszer már felkeltél, ne aludj vissza, hallod? – mély hangját a fiú kipirosodott füleihez közel hajolva búgja, s az adott szín most sokkal inkább hasonlít egy családi pillanatképhez – ahogy a báty lelkiismeretes-gondoskodón ébresztgeti a makacs öccsét –, semmint a valóság abszurd képére. Ahogy a vértől koszos kissrácot igyekeznek mégis visszaszólongatni a tudatalatti sűrűjéből.

De Foley akárhogy is kényszeríti a fiúra korlátolni a figyelmét, az minduntalan elkalandozik a mellette guggoló férfi gondterhes arcán. Tényleg rémlik neki valami halványan… olyan déja vu érzés, mintha már látta volna őt korábban. Talán az iskolában futott össze vele? Vagy az egyik munkahelyén találkoztak már…
- Lupin? Remus Lupin? – kérdez rá kertelés nélkül, mikor végre beugrik neki a szürkés árnyalatú arc és a sokat megélt öltözék. Hát persze, pár éve a Próféta botrányos cikket hozott le róla, világgá kürtölve a férfi ’viselt dolgait’. Többek között azt, hogy a gyógyíthatatlan farkaskór áldozata.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 06. 24. - 05:32:16
 ~ Meg… újra :D ~

Látom ám, ahogy csillog Meg szeme! Szinte hihetetlen… Csak akkor kapnék csokit, ha neki is adnék belőle? Kölyökmosolyt villantok fel, mert azért aranyos a csaj, akármennyire lökött is. Még hogy nem az ő dolga virágot adni nekem?! Na ezt majd újra áttárgyaljuk, ha egyszer ráér a bige. Hiszen miért ne hozhatnának a lányok virágot a fiúknak, ha már fordítva is működik a dolog?
Mikor a dobozért nyúlok, hirtelen nagyon gyanakvó tekintettel néz rám Meg, de annyira, hogy muszáj felnevetnem. Még a mosolya is tartózkodóvá válik a nagy gyanakvásban.
- Ne aggódj, nem ciánért vagy arzénért indulok.
Megan kistányérnyi szemeibe nézek. Hát, nem kicsit van meglepve a csaj, talán azért, mert tegnap semmi ajándékozást nem beszéltünk meg. Nem baj, hiszen a gitárt megígértem neki, így nem kínos a helyzet a lány számára sem. Az első kérdésére nem is reagálok, csak nézem a leányzó olvadozását, miközben egyre szélesedik a vigyorom.
- Dinamit? Neeeem, én nem vagyok olyan kispályás. Ez, kéhlek alássan, atombomba – raccsolom önmagam parodizálva. – Te ilyen kispályásnak tartottál? Azt hitted, majd egy szimpla dimanitrudakkal kibélelt dobozkával állítok be? Mindegy, azért ne örülj ennyire az új holdjáródnak, ami az atombomba mellett van.
Csomagolópapír-cafatkák szálldosnak Meg körül. A már-már idilli kép láttán vihoghatnékom támad, ámde egy krapek nem vihog, ezért csak kuncogok egy sort. A csaj sikít, aztán a nyakamba ugrik átölelni. Hát erre nem számítottam, legalábbis az alapján, amennyire Meget ismerem. Kis híján felborulok, de végül sikerül talpon maradnom a plusz súllyal a nyakamon. És még puszit is kapok! Hányadika van? Mától ez lesz a szerencsenapom :D Mikor kezdenék teljesen megfulladni, mázlimra feltűnik a lánynak, hogy kissé túl szorosan kapaszkodik a nyakamba, így elenged. Jócska hörrenéssel szívom be a drága levegőt a tüdőmbe, majdnem úgy, mint a vízből frissen kimentett fuldoklók.
Veszettül csillog a szeme, viszont alig mer bármihez is hozzáérni. Mintha attól tartana, hogy az egész csak illúzió, és ő mindjárt felébred és a lányhálóban találja magát. Rámosolygok, hogy felfogja végre: ez bizony valóság, nem képzelődik.
- Persze, hogy megtanítalak… ha nem akad nálam jobb tanárod. Tudod, láttam tegnap, mennyire buksz a gitáromra és attól tartottam, nem sokáig lesz nekem hangszerem. Elvégre a klubhelységbe simán bejutsz, mardis lévén, és feljöhetsz a fiúhálókba is – poénkodom el megint az egészet.
A gitárt fogva lépek utána a faághoz, és felnyújtom neki a hangszert. Megvárom, míg a nyakába akasztja a hangszer szíját, azután adok neki egy pengetőt is mellé. Ártatlan arccal kászálódok fel mellé, szerényen megjegyezvén:
- Akkor talán kezdhetjük is, a mestered előállt. Viszont ne keress nálam sem lézer- sem másféle kardot, mert egyikkel sem rendelkezem, és azt se várd el, hogy asztmásan lélegezve hörögjem a füledbe, hogy én vagyok az apád. Jah, és a karmesteri pálcát is nélkülözöm, szóval nincs mivel vezényeljelek. Mellesleg egyelőre kotta nélkül fogunk gyakorolgatni.
Ezzel megmutatom hogyan fogja a pengetőt, mert bár zenekarban játszik, ő eddig billentyűs volt. Pirosodó fülekkel nyögöm ki, hogy bocs!, mivel át kell karolnom ahhoz, hogy megmutathassam hogyan fogja helyesen a gitárt. Főként azért pirosodik a fülem, mert direkt próbáltam így rendezni a dolgot, de azért is, mert még egyetlen lányt sem karoltam át soha. Na jó, Leilát átöleltem, de az két éve volt, és vele naponta dumáltam a suliban, meg ő haver volt… de ez most mégis más Meggel.
A kezét fogva kezdem el pengetni a húrokat, ezzel demonstrálván, miképp kell gitározni, ám közben egyre inkább zavarba jövök. A fene se érti miért – gondolom meglehetősen aljasul, hiszen pontosan tudom mitől vagyok ennyire kótyagos. Megan hat rám ilyen elsöprően, kábé úgy, mint rá a gitár. Még most is némileg meglepetten csillog a szeme, és majdhogynem leolvad a faágról a csaj.



Cím: Re: Tópart
Írta: † Remus Lupin - 2008. 06. 24. - 16:08:53
|| A bájitalok új mestere és Mr. Mindjártmeghalok ;D ||


Ahogy a fiú fölé hajol, óvatosan oldalra tekintve a férfi felé látja a szemében a megrökönyödést. Igen, nyilván nem volt ehez szokva, pedig ha a Roxfortba jött... Nos, akkor le kell mondania erről a nyugodt, tanári állás gondolatáról, elvégre itt napi rendszerességgel történtek ilyen dolgok.
- Ön új itt? - kérdezi a másiktól, bár a választ szinte előre sejti a választ.

Ahogy visszafordítja a fejét a hollóhátas fiú felé, annak szemhéjai megremegnek, és lassan kinyitja a szemét - hát csak járt valamennyi sikerrel a vérzés elállítására tett kísérlete.
Mikor a fiúcska szemei elkezdenek újra lecsukódni, s szinte a másikkal egyidőben kezdi el visszatartani az ájulástól.
- Hé, ébresztő! - szól, s finoman megpaskolja az arcát, mely még mindig mocskos a ráalvadt vértől.

Nem, sajnos nem tudja, hogy mit is tehetne még. Az egyértelmű, hogy minél hamarabb fel kell vinnie a gyengélkedőre, hogy rendbe rakják szerencsétlent.
Jaj, Seya... Csóválja meg gondolatban a fejét. Miért tetted? Ekkora ostobaságot... Egy kis elsőst... Hiszen még védekezni sem lehetett esélye háromnegyed év tananyagával a háta mögött... Mit árthatott neked? Pont erről beszéltem... Nem szabad elvesztened a fejedet, és te mégis... Mintha végig sem hallgattál volna...
Mindenesetre elhatározta magában, hogy nem fogja elárulni a fiút. Egyébként is, ha a másik férfi nem is látta, hogy ki tette, a hollóhátas fiú bizonyára tudja, és nem is fog majd késlekedni, hogy elárulhassa a dolgot...

Ahogy a tanár a nevét említi, egyből tudja miről lehet szó. Nyilván ő is olvasta a reggeli prófétát, s ez, ha próbálja is eltitkolni kihallatszik a hangjából. Egyébként is, honnan máshonnan tudhatná, hogy ki ő? Szinte alig vááárja, hogy megjelenjen az arcán az undor, mint minden embernek.
Immár még komorabb arccal és sötétebb szemekkel válaszol.
- Igen, én lennék. Gondolom olvasta a prófétát.
- És nekem kihez van szerencsém?


Cím: Re: Tópart
Írta: Travis Foley - 2008. 06. 25. - 17:32:41

// Az események a Gyengélkedőn/környékén (?) folytatódnak //



Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 02. - 14:52:49
~ Zoey ~

Amy lustán heverkél a tóparton, és a lassan – de biztosan – közelgő vizsgaidőszakra gondol. És persze átkozza a tanárait a tengernyi leckével együtt. Kellemetlennek érzi a szemébe tűző napot, mert bár még csak március van, már egész meleg az idő. Hátáról a hasára fordul, hogy ne vakítsa el a fény.
Tanulni kéne. Még nincs kész a tegnapi leckém, és délután kviddicsedzés is lesz. A tanulás gondolatától borsódzik a háta, mégis maga elé húzza az átváltoztatástan házihoz szükséges könyvet, azután nekilát az olvasásnak. Néhány perc múlva törökülésbe helyezkedik, pennát valamint pergament ragad, és bősz írásba kezd.
Az első fél tekercsnyi pergamenen túljutva egyre jobban átkozza McGalagony professzort. Arra persze nem is gondol a lány, hogy talán neki kellett volna odafigyelni azon az órán, és nem egy idétlen papírrepülőt bűvölnie. Viszont ha már ezt megtette, talán nem kellett volna idétlen vigyorral, tűntetően elbámulnia a tanárnő. Még akkor sem, ha Sue frissen átváltoztatott, gőzölgő orrú teknőse állt ott a padon. Ha már mégis megtette mindezt, talán jogos lehet a büntetőmunka, de ez a tudat szemernyit sem javít a leányzó hangulatán.
Joy ásítozva kászálódik fel félkész büntetőfeladata mellől, hogy cuccait egy bokorba rejtse, azután nadrágszárát felgyűrve, mezítláb gázol bele a tóba. Szemrevételezi a lábai körül rajzó fiktív jegesmedvéket, pingvineket, elvégre a tó vize még meglehetősen hideg. A vacogást megsokallva beljebb lábal, majd úszásra vált.
Alig tíz perccel később tetőtől talpig átfagyva fogcsattog ki a vízből, de legalább felfrissült a feje. Megválik vizes pulcsijától, és az egyik bokor mélyéből előbányászott cuccai mellé dobja az átázott ruhadarabot. Ezúttal nem szárítja meg magát mágikus úton. Egy faágra csüccsen le, hogy ott folytassa megkezdett leckéjét. Vacogva rója a sorokat, és már majdnem kész van a dolgozattal, mikor egy árnyék vetül a lábához.
Kíváncsian néz fel a papírjai közül. Vajon ki lehet ez az alak, és mit akar tőle?
- Hali! – hunyorog derűsen a lány.
Nicsak! Egy évfolyamtársam, csak ő zöldszegélyes talárt szokott hordani. – gondolja szélesedő vigyorral.
- Mesélj, mit óhajtsz?
Barátságos hangon érdeklődik a mardekárostól, hiszen nem tudhatja miért jött oda hozzá.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 02. - 20:36:56
*Amy*

Most jött csak ki a kastélyból- egész jó az idő, gondolta, miért poshadna lent a pincebeli klubhelyiségben? Ugyan tanulás is van a világon, de úgy döntött, azt hanyagolja- egyelőre legalábbis, bár hozott magával könyvet. Lábai ösztönösen is kedvenc helye, a tópart felé vitték, pedig nagyon elmerült gondolataiba. Szokása szerint álmodozott. Francia nagymamájánál időzött gondolatban, aki jobban főzött, mint bárki, akit ismert, és akivel mindig kitűnően megértették egymást. Nyaranta nála szokott időzni egy darabig, ez volt minden szünideje fénypontja. A főztjével képtelenség volt betelni, hát még a meséivel! Ugyan ő a Beauxbatonsba járt, de kisgyerekként, ha esti mesét kért tőle, mindig az életéről beszéltette. Sosem tudta megunni…
Odaér a tóparthoz, és leül, nem messze egy bokortól. Innen gyönyörű kilátás van az iskola környéki helyekre, és főleg a tóra. Eszébe jut az érzés, mikor elsőben először látta meg ezt a panorámát- azonnal beleszeretett.
Na, vissza a való világba… sürgeti magát. Nem csak álmodozni jött ide- hála legendás lények gondozásából való lemaradásának, úgy döntött, nem árt az ismétlés. Emellett bájitaltanból is ráférne a segítség… Kíváncsi lesz az új tanárra.
Hirtelen egy lányt pillant meg, aki nem messze tőle megáll, nyilván tanulni próbál, de szünetet tart, és (áprilisi hideg tó ide vagy oda) mártózik egyet. Közben Zoey észreveszi, hogy a hirtelen szellő elsodor pár papírt a lány cuccai közül, és a tó felé fújja. Szinte automatikusan felkel, és összeszedi őket. Mikor visszaér, évfolyamtársa (piros talárszegélyéből ítélve griffendéles, ezt már korábban észrevette) már kijött, így odalép hozzá. Az azonnal észre is veszi, és köszön, majd udvariasan kérdez.
-Szia. Láttam, hogy miután bementél, elsodort pár lapot a szél, és azokat hoztam vissza. Egyébként Zoey a nevem, téged hogy hívnak?
Közben alig észrevehetően végigméri a lányt. Valamivel magasabb nála, de nem az a kórósovány alkat- első látásra rendesnek tűnik.     




Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 03. - 16:56:10
~ Zoey ~

Végigméri a másik lányt, tekintetében olthatatlan kíváncsiság honol. Talán kissé zavaró lehet, ahogy végigsvenkel rajta, de csak azért teszi, mert nem szokott hozzá ahhoz, hogy a Mardekár ház tagjai udvariasak, barátkozósak legyenek. Általában meg szokták átkozni, de csak akkor merik ezt megtenni, ha legalább négyen-öten vannak. Amy szétnéz a tó partján Zoey esetleges társai után kutatva, mivel támadást gyanít. Sehol senki. Meglehet, ez nem valami kiszúrás akar lenni megint a kviddicsmeccsek miatt, hanem őszinte a lány. Végezetül alig láthatóan biccent, talán mégis egy kivétellel hozta össze a sors.
- Köszi… Zoey. Én Amy vagyok.
Joy kétségbeesetten kutat fejében, egyszerűen képtelen felidézni mit tud a lányról. Régi rossz szokása az, hogy ha valaki olyan emberrel találkozik, akit addig csak látásból ismert vagy nem is ismert korábban, hamarjában beskatulyázza néhány tulajdonsága alapján. Hát ez most nem jön össze, mivel semmit nem tud a leányzóról… azt leszámítva, hogy néhányszor látta az elmúlt öt év során a közös óráikon.
Ha már Zoey-n végigtekintett, saját öltözékét is szemügyre veszi Amy. Fakókék farmerja és fehér blúza eleganciáján csupán az csorbít – nem is keveset –, hogy mindkettő vizesen tapad a lányra, valamint a farmer bal szárán, térdmagasságban éktelenkedő jócska szakadás, habár az direkt van ott. Rendesen megdolgozott vele Amy, mire nagyjából „természetes” avagy „gyárilag így készült” hatást ért el. Talárja tökéletesen új benyomást kelt, talán azért, mert az is. Nemrég nőtte ki az előzőt, akkor kapott egy újat szüleitől.
Vizes lábaira húzza fel zokniját, edzőcipőjét. Ahogy ruganyosan lepattan a faágról, amin eddig tanyázott, átnedvesedett cipője és zoknija érdekes cuppanó hangot hallat. A lány felvont szemöldökkel pillant lábára, azután egy félvigyor kíséretében elmotyog egy varázsigét, amivel megszárítja magát.
Amy a lány felé fordul, és jobb híján ezt kérdezi:
- Mi járatban vagy errefelé? Élvezed a jó időt, és pihensz vagy gyógynövénytanhoz keresel fű-, fa-, bokorféléket?
Szemernyi gúny sincs a hangjában, csupán némi irónia érződik ki az utóbbi kérdésből. Láthatólag nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, mert bár az utóbbi időben könnyen barátkozott Amy, még soha nem viselkedett vele emberiesen egyetlen mardekáros sem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Lucas J. Wahlberg - 2008. 07. 04. - 20:30:12
/Mimi ^^/
Időérzéke teljesen a múlté lett, így gőze nem volt arról, hogy mennyi ideje fetrengetett önmagát gyeptéglának álcázva a fövenyen, de elég ideje ahhoz, hogy zavarni kezdje a szemébe égő nap, így kelletlenül felkönyökölt, és körbenézett, hátha jár arra valaki, aki nem kívánja a pokol egyik számára kényelmes bugyrába.
Rövid pislogási sorozat után feladta egy időre a vágyálmát, hogy körülnéz, egy fényes korongtól eltekintve az ég-egy adta világon, de semmit nem látott, így feltápászkodott és elfordult a nap felől, látásának visszanyerése érdekében. Rövidesen ismét látása birtokosaként immár eredményesen nézhetett körbe, és egy kövön egy kellemes ismerőst lát, aki reményei szerint nem tartozott az elkerülendő kategóriába, így leporolta talárjáról a ragaszkodó fűszállakat, porszemeket és elindult a hölgyemény felé, aki épp sütőtöklevet fogyaszt.
Enyhén rendezetlen talárját lobogva húzta maga után, amint lendületes lépteivel szelte keresztül a part menti területet. Hogy ő közelített e, vagy Mimi jött volna közelebb ez egy hosszasan gondolkodtató kérdés lenne valamely könyvmoly hollóhátasnak, de Lucast ez abban a pillanatban csöppet sem érdekelte. Mimivel kapcsolatos régmúlt emlékeit terelte elő a fejéből, csupa számára kedves emlék. Káprázatos idő, gyönyörű lány, ugyan mi kell még ide? – kérdezné a költő lelkű. Nyilván semmi, de ez oly nyilvánvaló, hogy kimondani is nevetséges.
Ahogy kellőképp közelért Lucas, megvárta, hogy ráemelje tekintetét a hölgy, és ha ez megtörtént megszólalt a sápatag álarca mögül.
- Szia, Mimi. – köszönt egy mosollyal próbálkozva – Leülhetek? – kérdezte várakozva, s míg a válasz érkezik zsebre vágta a jobbkezét.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 06. - 14:32:05
*Amy*

-Csak kijöttem pihenni… meg egy kicsit tanulni is. Bájitaltant meg legendás lények gondozását… egyikben se vagyok jó... –teszi hozzá feleslegesen.
Vajon hol láthattam már? –gondolkodik, és közben vadul töri az agyát, de megakad azon a ponton, hogy közös óráikról látásból ismeri.
-Leülhetek? –kérdi meg fensőbbségtől mentesen, minden igyekezete szerint barátságos hangnemben. Közben gyorsan végigpillant önmagán ő is- sötétbíbor (kedvenc színe) ingje mellé barna szövetnadrágot és fekete sportcipőt húzott -, majd igazít a blúzán, csak, hogy tegyen valamit, amíg új ötlete nem támad.
-Te mit tanultál épp, és  melyik a kedvenc tárgyad? –teszi fel a kérdést. Egy darabig hallgat, majd eszébe jut, hogy jobban tenné, ha elmondaná a választ az esetleges „és te?” visszakérdezésre, így hozzáteszi: -Nekem a bűbájtan meg az átváltoztatástan, de SVK-ból is dicsértek.
Zárkózott lévén tart tőle, hogy esetlennek hat, de hát mit lehet tenni… Próbálkozik, ahogy csak tud, ha már így összeismerkedtek. Udvarias kezdése után ő is feltette, hogy barátságosan fog viselkedni a lánnyal. Várja a választ, de közben néha-néha a tóra tekint, nem türelmetlenségből vagy közönyből, hanem mert az általa a birtok legszebbjének tartott panoráma (mint mindig) lenyűgözi, és kicsit le is nyugtatja. Nyugalom, hisz ő is csak ember, nem fogja leharapni a fejed! –vágja saját fejéhez. Fogalma sincs, miért, de ismeretlenekkel nehezen elegyedett mindig is szóba, és ezen az sem sokat segít, hogy az illető rendesen viselkedett vele.     


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 07. - 12:56:49
~ Zoey ~

Amy némi (kár)örömmel látja, hogy nemcsak neki okoz fejtörést Zoey kiléte, hanem ez fordítva is igaz. A kérdés hallatán Joy is visszazöttyen a faágra, melyről csak az imént libbent le.
- Persze, hogy leülhetsz, elvégre közterületen vagyunk – feleli vigyorogva.
Még mindig képtelen elhinni, hogy ez a lány merő jóindulatból visszahozott neki egy papírt, amit elsodort a szél a cuccai közül, és most beszélgetni szeretne vele… mivel Mardekáros. Ennyire ősellenségek lennének a zöldek vagy én volnék előítéletes? Talán mindkettő, de egy ilyen találkozásra, dumálásra elvileg olyannyira kicsi az esély, hogy az már negatív. Lassan kezdi befogadni a szervezete a tényt, hogy mégis vannak olyan emberek, akik talán tévedésből kerülnek a Mardekárba.
Éppen nyitná a száját, hogy kérdezzen valami sablonos-udvariasat, amivel elindíthatná a társalgást, azonban Zoey megelőzi. Amy zokszó nélkül válaszol, ha már így jött ki a lépés.
- Az átváltoztatástan házimat csináltam éppen. Tudod, előző órán büntetőfeladatot kaptam, mert meglehetősen bamba voltam. Kidöglesztett a hajnali kviddicsedzés, reggelizni sem volt időm, meg hasonlók… szóval minden összejött. McGalagony pedig egytekercses büntetéssel honorálta a szorgalmas edzésekkel járó alhatnékomat. Eddig ez volt a kedvenc órám, ez ment a legjobban, de mostmár átgondolandó a helyzet. Én azon melózok, hogy megszerezzem neki a kviddicskupát, erre… láthatod. Viszont már több mint a fele elkészült. A bűbájtan is egészen jó, meg az SVK is.
Amy látja Zoey zárkózott mosolyát. Igyekszik barátságosan viselkedni a lánnyal, mert végülis neki köszönheti, hogy nem kellett újra kezdenie a dolgozatot, mivel Zoey hozta vissza az eddig megírt vázlatot. Mikor a leányzó a tóra pillant, Joy is odanéz, de hamar rájön, hogy nincs ott semmi újabb látnivaló, csupán a mardis ideges. Bátorítóan mosolyogva jegyzi meg, hogy teljesen meg tudja érteni.
- Bájitaltanból nem voltam túl erős Pitonnál, de az új profnál egész jól megy; nála erős V vagyok. A legendás lények gondozása nekem sem éppen kedvencem, ezért nem is vettem fel. Csak azt nem értem, miért vetted fel, ha nem megy?
Beszéd közben előszedi táskája mélyéből átváltoztatástan könyvét, és belehajtogatja a félkész házi feladat pergamenjét, majd elsüllyeszti. A könyv mellé kerül pergamenje, a cuccok legtetejére pedig a pulcsija, ami eddig a fűben hevert.


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2008. 07. 13. - 14:06:33
¤ Matt <3 ¤


Hát, tegnap még nem gondolta volna, hogy egy randi ezzel a sráccal ilyen remekül fog menni. Bár úgy tűnik mindketten megvannak szeppenve kissé: Matt elsősorban a váratlan puszi miatt, Megan pedig a gitár miatt. Nos, úgy tűnik, Matt az első igazi férfi a lány életében. Még sosem kapott ajándékot fiútól, virágot meg pláne! Na jó, egyszer kapott a nagymamája szomszédjától, Theodorosztól egy szál margarétát, és azt mondta neki a fiú, hogy olyan szép az a virág, mint Megan. Ó, de még alig voltak 7 évesek, az rég volt már. Matt egy igazi férfi! Fú, mit fognak mindehhez szólni a csajok, ha a randi után felcsattog a szobába és elmesél mindent!
Felülnek a fára. Mindketten, azonban előtte Matt illedelmesen felnyújtja Megnek a csodás hangszert. Ezzel úgy kell bánni, mint a hímes tojással, hiszen nem kap minden nap gizárt az ember… főleg nem egy ilyen remek férfitől, mint Matt.
Hogy tavaly miért nem fedezték fel még egymást? Ja, igen, Matt év elején tette a szépen annak a leányzónak… valami Lestrange, vagy tudja is a fene, hogy ki az. Mindegy, most már az ő barátja, még ha hivatalosan nem is mondták ki a varázsszót.
Úristen, ha a csajok megtudnák, hogy miféle nyálas dolgokról filozofálgat mostanában Meg?! Na jó, végülis ő egy különc CSCS-s lány, mert ő a My Chemical Romance zenéjét is szereti, és emiatt állandóan húzzák az agyát, hogy emos, de már hozzászokott. Tényleg, vajon Matt is azt a zenét szereti amit Meg? Még ilyen alap dolgokról nem is beszéltek. Azonnal bele a közepébe, avagy tanuljunk meg gitározni fél óra alatt.
-Nekem nem kell holdjáró amúgy. A Földön jó lenni, a Hold igen magasan van, na meg ott levegő sincs és megfulladnék, hát ezt akarnád? – reagál kissé későn Matt szavaira, miközben kiszed a hajából egy-két papírcafatot, ami a meglepetés csomagolásából maradt még meg.  – Meg, tudod, hogy nem vagyok én olyan gonosz, hogy felmenjek a szobádba a gitárodért… - mondja angyali tekintetet meresztve a fiúra. No azt meg már meg sem említi, hogy a múltkor is nagy kupleráj volt abban a szobában… Na, jó, Matt részén nem, re lehet, meg sem találná azt a gitárt.
-Fúj, nem akarom, hogy Darth Vader-ré változz! Amúgy is, nekem jobban tetszik a mostani hangod. Vader bácsinak nem ártana egy Tic-Tac vagy valami torokfertőtlenítő cukorka, rettenetes, hogy mindig influenzás. – mondja nevetve és kézbe vesz egy pengetőt, majd kérdően néz a fiúra, hogy akkor most mi is a teendő. A fiú hátulról átkarolja a leányzót, aki kicsit izeg-mozog ettől, mert nagyon nincs hozzászokva ehhez, de úgy tűnik, más módja nincs a tanulásnak. Na jó, talán elviseli.
Felcsendül a gitárszó, olyan igazi, lágyan borzongató érzés, mikor megszólal. És ezentúl már Meg is fog tudni játszani vele. Fantasztikus!
-Ó, Matt, ez olyan szép! – mondja olvadozva, miközben a fiú a kezét fogja és ketten játsszák a melódiát csak úgy kotta nélkül. Merlinre, de csöpögős ez a szitu!


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 13. - 17:12:52
*Amy Joy*

Elmosolyodik az utolsó kérdésre. Visszatérnek az emlékek… Mikor harmadikban meg negyedikben még jól elvolt a gondozás-órán, még szerette is…
-Hát, eleinte ment az, meg tavaly is, egész jól… de idén az RBF miatt mindenki bekeményített. Az új professzorral én még nem találkoztam, Pitonnál pedig volt olyan mázlim, hogy kvázi levegőnek nézett az óráján. Egy erős V-t azért sikerült nála elérnem… Tekintve, hogy sem érzékem, sem tehetségem hozzá, panaszra nincs okom.  -teszi hozzá, miközben leül.
Egy biztos: McGalagonynak nem kenyere a kivételezés… mindenki ugyanezt kapta volna tőle, ha elalszik. –jegyzi meg magának. Reméli, nem hangzott túl nagyképűnek, ezért ismét megszólal:
-Az új tanártól viszont kicsit tartok. Milyen volt az első órája? –kérdi aggodalmas arccal, közben elteszi ő is a magával hozott könyveket. Kellemes szellő fúj, hullámzik a fű a tóparton. Ilyen jó időben nem csodálta, hogy Amy úszott egyet… ő is szeretett úszkálni, de ebben a tóban még nem mert- ki tudhatja, mi lehet bent az óriás tintahalon kívül… valószínűleg tele lehet kákalagokkal…
Meglepődik rajt ő is, milyen jól elbeszélgetnek. Bár ő a hagyományos Griffendél-Mardekár csipkelődésből sosem vette ki a részét… és sosem kapott a másik háztól sem. Látott egyet-mást, termésetesen, de sosem avatkozott közbe, és ezért kissé szégyellte is magát, de hát nem tehetett semmit.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 17. - 19:54:58
~ Zoey ~

Amy kezdetben furcsállva nézi a lány vigyorát, de lassacskán ő is teljesen felenged, mosolyogni kezd. Hát igen, az RBF állítólag irtó kemény mindenből, és mivel nem Hagrid a tanár, nem is csoda, hogy nehezek az órák. Évközben leadni az órát pedig… reménytelen, hacsak nincs valami személyes ellentét, de ezért nem érdemes megutáltatnia magát egy tanárral – gondolja sóhajtva.
- Akkor neked mázlid volt Pitonnal. Engem valahogy nem szívlelt, mégsem törődött velem különösebben hála égnek. Az új tanár viszont elég jó. Képzeld, első órán azt a bájitalt készítettük el, amilyeket akartuk, csak azt kötötte ki, hogy fejből kell előszedni a receptjét. A saját fejünkből, azaz tilos súgni is. Senkinek nem tépte le a fejét, és aki jól dolgozott, attól függetlenül kapott pontot, hogy mardekáros vagy sem. Emlékszel, Piton mindent megtett, hogy a diákok rosszul érezzék magukat az óráin, kivéve ha az ő házának tagjai. Nincs miért aggódnod, az új fazon egész rendes.
Látva, hogy Zoey valami epés beszólást fogalmazgat, Joy még hozzáteszi az előbbiekhez:
- McGalagonynak szerintem akkor sem volt igaza, mivel még nem aludtam, csak éppen szunyókálni kezdtem volna. Persze, tudom, akkor sem kellett volna elaludnom, viszont nem lehetett elbliccelni az órát, mert épp előtte látott az öreglány, amint seprűvel a kezemben felcammogtam a klubhelységbe. Akkor meg kellőképpen éber voltam, a csajokkal akkor vezettük le a feszültséget, és hatalmasakat vihogtunk. Így nem mondhattam azt tíz perccel később, hogy nem érzem jól magam, mert az túlzottan gyanús lett volna neki.
A leányzó vágyakozva pillantgat a vízre a vízre beszéd közben, de legtöbbször mégis Zoey szemébe néz. Neki még úgy tanították, hogy az ember arra nézzen, akivel beszélget. Olyan, mintha olvasna a másik gondolataiban, holott még nem érthet az okklumenciához… és mégis… hirtelen minden átmenet nélkül Zoey-nak szegezi a kérdést:
- Jössz úszni? Mármint a tóba. Van kedved? Egész langyos a víz, nem az a kellemetlen hűvös. Komolyan kedvem lenne fejest ugrani bele – neveti el magát.
Nem törődve azzal, hogy csak az imént szárította meg magát, ledobja cipőjét, és ismét a tó felé indul. Csakhogy ezúttal magával húzza Zoey-t is – mivel elég kicsi az esély, hogy a lány tiltakozzon –. Legfeljebb két perc míg megszárítják magukat, és Amy látja a másik tekintetén, hogy ő is szeretne végre úszni egyet az iskolai tóban. Talán nem mert egyedül… biztosan attól félt, hogy kiszúrja egy tanár vagy túl mély a tó. Habár lehet, hogy nem tud úszni – villan Joy eszébe, de ezt a gondolatot azonnal el is veti. Akkor nem nézné így. Egyébként is: fix, hogy tud úszni. De ha mégsem, legfeljebb majd kiabál, és kihúzom a vízből. :D


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 07. 17. - 21:52:51
 ~ Meg, babám :D ~

Jesszus, úgy néz rám a nő, hogy mindjárt én is le fogok csordogálni itt mellette az ágon. Na neeeem, ez az amit nem engedhetek meg magamnak, elvégre én pasas volnék, nem holmi gumicukor, hogy a napon megolvadjak.
Szemezgetünk mindketten. Mármint Meg hajából a csomagolópapír maradványait, mertmivel a leányzó kissé elkapkodta a papír boncolását, és így mindenhova jutott belőle egy kicsit. Igazán nem hittem, hogy ennyi darabra lehet tépni egy ekkorka csomagolást, de mostmár látom, mennyire szegényes a fantáziám.
- Amúgy egy holdjárót meglehetősen jó pénzért el lehet adni, annyiból már akár levegőt is vásárolhatnál… hogy legyen neked a Holdon is, nehogy megfulladj és ott ragadj, babám. De ha levegőt nem is adnának annyi pénzért, elég lenne rámosolyognod a konok égitestre, és ő rögtön meglágyulna annyira, hogy adjon neked, legalább tíz percre elegendő oxigént – vigyorgok Megre.
Ahha, ő nem olyan gonosz, hogy felmenjen a gitárért… persze ilyen nézéssel én is könnyedén elhitetném ezt bárkivel, mégis kétkedőn nézek a csajra. Darth Vadernek szerintem nem egy Tic-Tac kéne, hanem időnyerő, hogy megmentse saját magát a totális lepusztulástól, de ehelyett csak ennyit mondok halálosan komoly arccal:
- Darth Vödör még ezer Tic-Tactól sem lenne jobban. Ha egy krétát enne, mint a mesebeli farkasok, akkor legalább elvékonyulna a hangja, és emberszerűbb lenne. Bár lehet, hogy akkor nem tűdőbajos egyénre következtetnél a hangja hallatán, hanem a Roxfort Expressz mozdonyának sípolására.
Fészkelődik, ahogy átkarolom, hogy segíthessek neki. Néhány – Meg szerint – szép dallamocska után elengedem a lány kezét, mert sejtem, mennyire kényelmetlennek érzi a szitut. Soha nem szerette, ha bárki is átkarolta, és ezt igyekszem tiszteletben tartani, már amennyire lehet. Hagyom, hogy egyedül pengesse a hangszert. Mellette ülve úgy teszek, mintha egy gitárt fognék én is, és ezen virtuális hangszeren játszva mutatom hogyan tartsa a pengetőt, hogyan fogja le a húrokat, satöbbi. Az első öt-tíz fogtömés-hullasztó hamis hangot néhány valódi akkord követi. Csak azért nem esnek ki a fogtöméseim, mert nincsenek, hiszen minden fogam ép.
Oké, végül pantomimes segítségemmel sikerül elpengetnie néhány dallamot, azután egy Abba számból játszatok el vele egy-két sort. Nem nehéz megtanítani Megnek, elég csupán elmutogatnom, és rögtön megtanulja; okos a csaj. Mintegy negyed óra múltán helyeslően bólintok:
- Na akkor mostmár megpróbálhatsz egyedül eljátszani valamit. Akár kottából is, bár fejből azt hiszem, jobban menne, mert úgy csak a gitárra kell koncentrálnod, és nincs ott pluszban egy zizegő papírlap az orrod előtt.
Tűnődve nézem a tovább olvadozó Meget, kíváncsi vagyok milyen zenét fog játszani. Talán egyik kedvenc száma dallamát? Tényleg, még azt sem tudom, milyen zenéket szeret, nemhogy a kedvenc száma címét! Hát most kiderül… már ha azt játssza. Meglehet, hogy valami rövid dallamot fog kitalálni, mert esetleg szégyelli, hogy mit szeret. Vannak ilyen emberkék a Föld nevű bolygón, akár Meg is lehet ilyen… de én nem szeretném, ha ilyen lenne. Inkább segítek neki kijavítani, pontosítani a hangokat, de valamiért nem szeretném, ha titkolózna előttem.
Bátorítón mosolygok rá, és akaratomtól függetlenül megint az a kisfiús vigyor jelenik meg az arcomon.
- Lássuk, babám! Tudsz te gitározni, nincs mitől félned – biztatom tovább mutáló hangomon.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 20. - 15:00:55
*Amy*

A bájitalóráról szóló beszámoló nem is kicsit lepi meg. Ennek a tanárnak aztán érdekes módszerei vannak… kár, hogy neki nem biztos, hogy valami komolyabb is eszébe jutott volna. Túlságosan hajlamos a lámpalázra… legközelebbi órára felkészül, ahogy tud. Mikor Pitonra terelődik a szó, halványan elmosolyodik. Hát igen… még a Mardekárból sem kedvelte mindenki az óráit (példának itt volt ő maga…), bár őket legalább szerencséjükre nem nyaggatta. Négy év tapasztalata alapján pontosan tudta, mire utal a lány- szinte az összes nem zöld taláros legalábbis kényelmetlenül feszengett, ha nem épp titokban vasvillatekinteteket szórt a tanárra- amit az, lássuk be, finoman szólva is szelektív látásával az esetek 99%-ában megérdemelt. Persze az ember a saját házvezetőjéről nem szabadna, hogy így gondolkozzon, és őt békén is hagyta… de hát Istenem, csak a vak nem látta, mi is ment bájitaltanon…
Mindenesetre megnyugtató, hogy az új tanárnál oldottabb légkörben mentek az órák. Lehet, hogy eddig is ezt hiányolta abból az órából? Majd kiderül…
A McGalagonyról szóló elbeszélést is élénken hallgatja. Egyetért, hogy nagyon is gyanús lett volna, ha a nagy élénkség után jelent beteget, mindenki rájött volna (még Frics is), hogy csak faldumáról van szó. De hát ez van… ami történt, megtörtént…
Az úszást illető kérdésre meglepődik, de mosolyogva válaszol.
-Van kedvem, persze… még sosem úsztam benne, pedig szeretek úszni, de hát mindent el kell egyszer kezdeni, nem igaz?
Azzal feláll, feltűri a nadrágját, lerúgja cipőjét-zokniját, ahogy korábban Amytől látta, és elindul a vízbe.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 21. - 20:08:46
~ Zoey ~

Szeret úszni? Akkor biztosan tud is, mert az úszógumiért kevesen rajonganak – gondolja megnyugodva a lány. Nosztalgikusan gondol az ő első úszására, mármint ebben a tóban. Másodikos volt, amikor néhány végzős mardekáros merő passzióból belehajította a tóba… november közepén. Persze egyetlen tanár vagy prefektus sem látta az esetet. Akkor pokolian megszenvedett a tüdőgyulladással, viszont azóta is le-lejön a kastélyból úszni egyet, ha az idő megengedi, mivel már tudja: biztonságos a tó, nincs mitől félnie. Ha nagyon fuldokolna, az óriáspolip úgyis partra segíti vagy legalább felemeli a víz felszíne fölé, hogy kapjon levegőt.
Lábával óvatosan tapogatja ki a vízben rejtőző csúszós köveket, nehogy hanyatt vágódjon rajtuk menet közben. Mikor már derékig áll a vízben, úszásra vált. Kényelmes tempóban lát neki a bemelegítésnek, közben szeme sarkából Zoey-t figyeli, nehogy mégis elsüllyedjen a lány.
Néhány percnyi úszkálás után úgy érzi, izmai kellőképpen bemelegedtek, így gyorsúszásra vált. Azért követi ezt a – sokak számára talán lököttesnek tűnő – taktikát, mert már a kviddics során is megtapasztalta mennyire fontos a bemelegítés, anélkül könnyen lesérülhet az ember.
- Na milyen? – kiált hátra a régen lehagyott Zoey felé. – Tényleg, miért nem úsztál a tóban eddig?
Amy visszafordul a tó közepe tájáról, hogy hallhassa a másik lány válaszát, mégse kelljen üvölteni egyiküknek se. Vizes talárja elnehezedett, lehúzná a víz alá, s a leányzónak csak ekkor jut eszébe, hogy azt elfelejtette ledobni magáról. Gyorsan a part felé tempózik, majd az utolsó néhány lépést gyalog teszi meg. A talár a többi holmi mellé kerül, víz csöpög belőle, ám Joy újfent a tóba lábal szárítgatás helyett.
Zoey mellé úszik, és halvány vigyorral az arcán újra megérdeklődi a lánytól, hogy:
- Miért nem úsztál eddig a tóban? Attól tartottál, hogy megbüntetnek érte? Vagy csak nem ismered a tavad és ezért nem akartál itt úszkálni?


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 22. - 17:07:57
*Amy*

Oda kell figyelnie a csúszós kavicsokon, de amint a lábát éri a víz, rájön, hogy az tényleg kellemes. Deréknál kissé feljebb ér neki, mikor elkezd úszni- először csak lassacskán, majd mikor ő is úgy találja, kellőképpen bemelegedett, átvált ő is gyorsúszásba. Nővére és szülei épp elégszer figyelmeztették a bemelegítésre…
Közel ér Amyhez, bár persze ismeretlen terepen jobban odafigyel, és óvatosságból nem úszik olyan gyorsan. Meg nem is csak óvatosságból… élvezi az újfajta kilátást és élményt, amit a kastély környéke nyújt. Ugyan a partról ugyanazt látni, mint a tóból, de mégis más… Ruhája egyáltalán nem zavarja- egész addig, amíg a talár anyaga teli nem szívja magát a vízzel, és olyan nehéz lesz, mint egy kő… Ő is visszafordul, közben pedig átkozza magát, hogy nem vette le, mikor pedig tudhatta volna… Amy kérdésére azonban elvigyorodik.
-Nagyon tetszik, kár, hogy korábban még nem próbáltam ki… -válaszol az első kérdésre. A második kissé meglepi, de eszébe jut, hogy várható volt. Végül is tényleg kissé gyanús lehet, hogy szeret úszni, mégsem csobbant ebben a tóban, pedig már ötödik éve van itt…
-Nem a büntetéstől tartottam… egyszerűen ismeretlen volt a tó, és tartottam tőle, hogy még kellemetlen meglepetéseket tartogat. Tudom, nem kellett volna… valamiért túl sokszor vagyok túl óvatos. Kár, hogy eddig halogattam- butaság volt félni tőle… 


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 26. - 15:03:15
~ Zoey ~

Nem neveti ki a másikat azért, mert korábban nem mert úszni a tóban, hiszen ő is így kezdte. Helyette elkezdi taposni a vizet, hogy fent maradjon, és barátságos mosollyal néz a mardekáros lány szemébe.
- Nem volt butaság, csak éppen nem volt rá okod. Viszont ezt nem tudhattad, mert akik ebben a tóban úszkálnak, általában nem mesélik el szélesebb közönség előtt, hacsak nem páratlanul hiú lelkülettel rendelkeznek avagy büntetőmunkára vágynak. Habár fogalmam sincs, hogy jár-e bármiféle büntetés ezért, mivel még soha nem terjesztettem ezen szokásomat és soha nem vett észre senki… rajtad kívül. Gondolom, te szintén nem fogod széthinteni a suliban, hogy a tóban lubickoltunk, így aztán tényleg nincs mitől félni.
Ezzel Joy felfekszik a vízre, és kezeit feje alá igazítva lustán lebegni kezd. Becsukja a szemét, hogy ne káprázzon a felhők mögül hirtelen előbújó nap fényében, ígyként olyan hatást keltve, mintha aludna. Holott valójában nagyon is éber, csak éppen… hm, hát az nem igaz, hogy elgondolkozik, sokkal inkább lustálkodik egy kicsit meg napozik is. Már amennyire ez lehetséges, hiszen a napot rövidesen újfent felhők árnyékolják. A leányzó elhúzza száját, és kelletlenül úszni kezd a tó belseje felé.
Még mindig képtelen felfogni hogyan lehet Zoey ennyire félénk és normális, gondolatai állandóan ehhez a kérdéskörhöz térnek vissza. Normális: egy mardekároshoz képest, azaz nem átkoz meg boldog-boldogtalant, szóba áll griffendéles diákokkal, nem káromkodik folyamatosan és nem egy tipikus szirti morc. A lány a semmibe bámulva, elgondolkodva tapossa tovább a vizet, és fel sem tűnik neki, hogy már vagy öt perce egy helyben lebeg.
A széllökések hatására egy nagyobbacska hullám váratlanul maga alá temeti Amyt. A lány két karcsapással a felszínre evez, és nevetve rázogatja a fejét, hogy kifolyjon belőle a víz. Krahácsol is néhányat, de csak a rend kedvéért, mivel hála égnek nem sikerült vizet nyelnie. Elbámészkodott és megfizetett érte, naná, hogy nevet önmagán. Azért biztos, ami biztos alapon odakiált Zoey-nak, nehogy a lány azt higgye, belefulladt a tóba vagy valami baj lenne.
- Nincs gáz, túléltem! – kacagja.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 27. - 14:42:32
*Amy*

Egy helyben tapossa a vizet, hogy beszélgetés közben ne távolodjanak el túlságosan. Amy mondandójának eleje hálás mosolyt csal az arcára- örül neki, hogy megértő fülekre talált. Végiggondolva egyet kell vele értenie- akik rendszeresen fürödnek a tóban, nyilván titokban tartják- ahogy ők is. Az utolsó mondatra komolyan bólint, jelezve, hogy természetesen nem beszél majd senkinek erről.
Mikor évfolyamtársa a víz színén kezd lebegni, először ellenőrzi egy gyors pillantással a ruháikat, majd kicsit a másik lánytól eltávolodva lebukik. A víz alatt még nem nézett körül, de nem szeretné merülés közben összefröcskölni Amyt.
Ahogy azt ilyen tótól várni lehet, a zöldes víz színét a rengeteg alga és hínár adja. Ez utóbbiak csak mélyebben nőnek, így semmi veszély nem fenyeget, hogy beléjük akadnak. A közelben lévő halak (ha úsztak is errefele egyáltalán), közeledtükre a hínárosba húzódhattak, mert egyet sem lát- ahogy kákalagokat sem. Ennek azonban csak örülni lehet. Mivel nincs semmi látnivaló (a fenék túl mélyen van, hogy látni lehessen), visszatér a felszínre, nagyokat lélegez és egyik kezével félre söpri ázott haját, hogy láthasson tőle. Időközben felhőt fújt a nap elé a szél- a további beszélgetés reményében követi a tó közepénél járó társát.
Tulajdonképpen csak most gondol bele, milyen könnyen kijöttek egymással Amy meg ő… Eddig olyan természetesnek tűnt- hisz mindketten úgy viselkedtek, ahogy az emberek azt egymástól elvárják. Azonban most végiggondolva érdekesnek hat… Jó tudni, hogy a régi előítéletek kevesebbet nyomnak a latban, mint azt az ember gondolná. Bár persze ebben nagyot segíthet, hogy ő, Zoey nem épp egy tipikus mardekáros… nyomós indok (vagyis sértés) nélkül nem szegez pálcát senkire, bár ha olyan a hangulata, rendkívül sértődős. Erről az öccse aztán tudna mesélni… Talán emiatt a már jó ideje szunnyadó tulajdonsága és az ambíciója miatt kerülhetett mégis ebbe a házba. Tudta jól, hogy viselkedik a Mardekár legtöbb tagja- ugyan ő is kissé zárkózott meg félénk volt, de nem az a feltűnően antiszociális és goromba alkat. Szóba állt ő mindenkivel, ha a helyzet épp alkalmasnak tűnt- és az előbb az volt. Talán a szülei és nagyszülei nevelésének köszönhető… vagy alapból ilyen… nem tudta. 
Magában elismerte, hogy Amy sem a Griffendél hátrányos tulajdonságait testesíti meg. Hiányzott belőle az a rátarti, fennhéjázó büszkeség, amit néhány felsőbb éves griffendéles (főleg fiú) tudhatott magának. Na igen, minden háznak megvannak a rossz és jó oldalai… és szerencséjükre ők, úgy tűnik, a magukéból inkább a jobbat képviselik. Így már nem is olyan furcsa, hogy ennyire jól szót értettek egymással.
A feltámadó szél támasztotta apró hullámok zökkentették ki gondolataiból. Nem aggódott miattuk a felhős égbolt ellenére- nem úgy nézett ki, mintha hamar vihar készülődne. Hadd fújjon a szél- itt alig érzik.
Pont mikor ez a gondolat átfutott az agyán, látta, hogy egy hullám maga alá temeti Amyt, aki hozzá hasonlóan a gondolataiba merülhetett. Kicsit megijedt, bár  reflexből a víz alá bújt a hullám alól, így pár másodperccel lecsúszott a következő eseményekről. A griffendéles lány megnyugtató mondatára, és önmagának szóló nevetésére söpörte ki haját a szeméből.
-Rendben… -biccent. Egy jó témán vagy kérdésen gondolkodik, majd eszébe jut- hisz itt úszik az egyikben…
-Te mennyi ideje jársz ide úszni? –kérdi meg hirtelen.         


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 07. 29. - 08:31:57
~ Zoey :) ~

Amy oldalra fordítja karjaira támasztott fejét, mikor meghallja a csobbanást. Az árnyalakot látva nyugtázza: csak Zoey bukott a víz alá, gyaníthatóan önszántából és nem a kákalagok húzták magukkal, nem is fuldoklik. Idilli a környezet, a lány továbbra is háton lebeg a víz felszínén.
Hát ezt a kérdést szerette volna elkerülni, bár tudta, hogy előbb-utóbb mindenféleképp sor kerül rá… mivel ő is megkérdezte Zoeyt, miért nem úszott eddig, így várható volt ez a kérdés; hogy ő mióta evickél ebben a tóban. Mert ha elmondja, hogy mióta, ahhoz társul egy történet is, ami arról szól, hogy miért. Amy utál magyarázkodni, de most úgy dönt, megelőzi a következő kérdést is, és felel rá. Ironikus mosollyal gondolja: mintha az ördögöt festettem volna a falra, mikor az előbb visszaemlékeztem az első itteni úszásomra, és tessék: Zoey rá is kérdezett.
- Másodikos korom óta. Akkoriban a végzős mardekárosok nem éppen a kedvességükről voltak híresek, nem volt tanácsos a közelükben lézengeni. Nem tudom, manapság mi a helyzet velük, de veled jól ki lehet jönni… igaz, te nem vagy végzős még. Szóval: november volt és én gyógynövénytan után mentem volna ebédelni, mikor összefutottam hat-hét ilyen példánnyal. Izomban jóval fölöttem álltak, de sajnos mindegyik talajmenti IQ-val rendelkezett pluszban zéró bűntudatuk volt miatta. Ugyanis röhigcsélve belehajítottak a tóba. Hát ennyi a nagy sztori – közli félvigyorral az arcán.
A következményekről (tüdőgyulladás) már mélyen hallgat. Ő sem tudja miért, de ezt valamiért nem akarta elmondani eddig senkinek. Csak az iskola javasasszonya tudott róla, elvégre ő ápolta, rajta kívül pedig Nicola és Sarah tudták. Végülis a történet nem hiányos, egy laikus hallgatónak fel sem tűnik igazándiból, hogy valami hiányzik vagy hiányozhat a mese végéről. Amy az ajkaiba harapva tapossa a vizet, és közben azon tűnődik elmondja-e a végét vagy mégsem. Nem. Majd rákérdez, ha akar vagy ha egyáltalán észreveszi, hogy elhallgattam a végét.
Joy mély levegőt vesz, és a következmények elől a víz alá merül békésen búvárkodni. Csakhogy mint minden embernek, neki is tüdeje van és nem kopoltyúja, így aztán kénytelen lesz feljönni a felszínre. A leányzó húzza-halogatja a levegővételt, mígnem arra észlel, hogy tüdeje lassacskán felrobban az oxigénhiánytól. Ekkor elhomályosuló tudattal a felszínre löki magát. Mázlijára még éppen időben, ezért nem ájul el, és hamarosan eloszlik a látását zavaró bíbor köd is a szeme elől. Hatalmas kortyokkal nyeli a levegőt, fújtatva lélegzik.
Gyorsan betájolja Zoeyt, és amikor már rendesen kap levegőt, úgy kezdi taposni a vizet a lány felé fordulva, mintha semmi sem történt volna az előbb.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 31. - 16:35:01
*Amy  :)*

Amy történetét hallva már bánja, hogy rákérdezett. Még a lány apró kis megjegyzése, hogy vele jól ki lehet jönni, sem segít, nem érzi magát jobban. Felmerül benne, hogy miért szégyenkezik olyasmi miatt, amit nem ő tett, és hogy nem tudhatta… de valami azt súgta neki, kár volt a kérdésért.
Tudta ő, hogyne tudta volna, hogy sok háztársa ész nélkül, csak a hecc kedvéért követ el ehhez hasonló (és ezen sokszor túl is menő) dolgokat, és látta is párszor… de soha, soha az életben nem szólt közbe. Bántotta egy kicsit, foglalkoztatta… de mások dolgába nem mert soha beleszólni.
-Még mindig ajánlatos őket kerülni… -motyogta az orra alatt, mintegy válaszul Amy félmondatára a hetedikes mardekárosokról. –Kár volt megkérdeznem –tette hozzá egy bocsánatkéréssel egyetemben.
Hogy zavarát leplezze, ő is a víz színére feküdt. A nap ugyan kicsit néha bántotta a szemét, de elég volt egyik kezét a homlokára tennie, hogy árnyékot vessen rá.
-Novemberben? A víz biztos hideg volt már… szép kis betegséget szedhettél össze… -motyogja zavartan. Nem tudja, hogy fejezze ki együttérző érdeklődését anélkül, hogy a másik tolakodásnak vegye, vagy félreértse kárörvendésnek. Megérezte ugyanis, hogy a történet egy kicsit tovább tart, mint amennyit Amy elmondott belőle.
Ismét csönd egy darabig. Már Isten tudja, hányadszor tűnődik azon, hogy mit mondhatna. Milyen meglepő… -gondolja ironikusan. Kiskorában társalgás elleni oltást kaphatott, hogy ilyen sokat hallgat? Nem értette, mi van vele…   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 01. - 10:10:43
~ Zoey :) ~

Joy közelebb evickél Zoey-hoz, és a mélységes zavarban leledző lány álla alá nyúlva felemeli a fejét.
- Jaj, ne nézz már ilyen bűnbánóan, te csaj! Nincs semmi baj, láthatod, hogy túléltem a kérdést és a választ is. Na, tessék jókedvű lenni! – ezzel példamutatóan rámosolyog, azután folytatja. – November is volt, hideg is volt. Hála a hamarjában összekapott tüdőgyulladásnak, legalább nem kellett bejárnom néhány nem kedvelt órára… meg az összes többire sem.
A lány képtelen megérteni önmagát: most olyan könnyedén elő tudta adni azt, amiről éppen az előbb tisztázta magában, hogy hétpecsétes titok. Már saját titkolózását is nevetségesnek találja, ahogy visszatekint az elmúlt néhány évre. Összevont szemöldökkel, kételkedőn-tétován néz Zoey-ra; mintha az ő kérdése változtatta volna meg a hozzáállását a három és fél évvel ezelőtti eseményekhez. Ő szégyellte azt, hogy azok a hetedévesek szemetek voltak vele, holott ő aztán egyáltalán nem tehetett róla. Röhej. De akkor miért szégyellte? Tiszta sor: úgy vélte, ha bárkinek elmondja, talán gyengének tartanák, pedig ez nem igaz.
Eddig a víz gyöngyöző felszínét bámulta Amy, most azonban úgy emeli fel a fejét, mint aki csak most ébredezik, vagy ebben a pillanatban tér magához valami kábulatból. Kóválygó fejjel, szinte hitetlenül nézi a vizet, az eget és egész környezetét, mint aki attól tart, rögtön kihúzzák a lába alól a földet és megint csak másodikos lesz, megint 1993 novemberét írják majd és ő megint a jégkásás tóban fog kapálózni, ahogy a víz alá nyomják a fejét a nagyobb, erősebb fiúk.
Nem, az már elmúlt egyszer. És időnyerő híján nem is fog visszatérni, hála égnek – győzködi magát, mialatt privát vetítővásznán – az emlékezetében – visszajátszódnak az események. Válaszul mint mindig, most is adrenalint termel a szervezete, vöröslő tűzlabda homályosítja el a lány látását. Amy azonban ezúttal messzire űzi a képeket fejéből, szinte közömbösen lép át fölöttük.
Másodpercekkel később tisztuló tekintettel néz fel, és már nem látja maga előtt a sok évvel ezelőtti jelenetet. Szaltózik néhányat előre, majd hátrafelé is a vízben, végül gonoszkás vigyorral fröcsköli le Zoey-t. Gyorsúszással, hangosan nevetve menekül a közelből, nehogy visszakaphassa az iménti lelocsolást.


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2008. 08. 14. - 20:25:57
× Matt ×

Olvasta a neten, valami ócska kis női portálon, hogy a pasik részéről az már egy óriási lépés, ha hozzá mernek érni a nőhöz. Akkor ezek alapján úgy tűnik, Matt egy igazi férfi. Nemcsak hozzáér Meghez, hanem még lovag módjára segített kitakarítani a fején díszelgő loboncot.
-Na, ne mondj már nekem ilyeneket… -mondja a fiúnak, aki épp Meg csodás mosolyáról beszél. Igazából tök jó érzés, ha ilyet hall a fiútól, de szemernyit sem hajlandó mutatni abból, hogy igenis tetszik neki, ha bókot kap. Minden nő imádja ha bókolnak nekik. Ezt amúgy tudja a lány, de erről is olvasott valami rettentő rózsaszín női weblapon.
-Hát nem láttad a reklámot a tévében? Abban is volt, hogy a Tic-Tac milyen frankó. Hidd el, egy extra mentolos íz, és csicseregne mint valami kismadár. Na jó, ez lehet túlzás. De egy Halls cukorkát is kipróbálhatna, ha meg az sem megy, akkor inhaláljon vagy ilyesmi. –fejti ki hosszasan a véleményét Darth Vader csengő-bongó hangjával kapcsolatban. Amúgy utálja a Star Warst.
Ó, olyan furcsa, amikor Matt átkarolja. Oké, hogy muszáj, mármint a gitározás miatt. Tuti, hogy direkt kitalálta a fiú ezt, hogy így kerüljön közelebb a lányhoz, de hát a férfiaknak sosem lehet hinni, mindannyian megbízhatatlanok és gonoszak. Hát… azért kivételek vannak, de Matt-et nem tudja hová tenni, mert még túlságosan el van bűvölve a gitár miatt. Ajj… pedig ajándékkal nem lehet nőt szerezni, ezt Meg látta már filmekben és eldöntötte, hogy ő nem fog bedőlni a sok bunkó pasinak, akik elhalmozzák a nőket mindennel. Ez csak álarc. Megan mindig átlát az álarcon. Csak akkor nem, ha papírzacsi van az illető fejére húzva. Na mindegy is, mindig elkalandoznak a gondolatai másfelé. De ezt most nem negedheti meg magának, mert lehet, hogy élete nagy szerelme csücsül mellette a fán. Élete férfija. Vajon össze is házasodnak majd, meg egy nagy házban fognak lakni? Megan sikeres, befutott zenész lesz a NOIR révén és mindenki őt akarja majd, a házban természetesen ki lesz akasztva a falra a csodás gitár, amit élete szerelmétől kapott.
És a rózsaszín felhő kipukkad.
Vissza bizony a jelenbe!
Túlságosan előreszaladt. Arra lesz figyelmes, hogy Matt épp közli vele, hogy egyedül eljátszhat egy nótát. Csak ő egyedül. Hát mondjuk annyira nem nagy ász még, de kezd jó lenni szépen lassan.
Valami olyan nótát kéne játszani, ami nem nehéz, mégis szép. Megvan!
-Akkor… most eljátszom neked aaaaa… Metallicától a Nothing else matters-t, jó? –kérdezi bájvigyorral arcán, mert tudja ő jól, hogy kicsit más lesz ez a nóta, mint az original, de hiszen minden kezdet nehéz, nem igaz? – De ha gondolod, játszhatok valami Nirvanát is. Azt is szeretem. Na?
Megvárja, hogy a fiú válaszoljon neki, majd felcsendül a kívánt nóta, mert mindegy milyen dal, Meg mindent ismer. Kicsit hamis a dal, de egy kezdőhöz képest nem is rossz.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 16. - 13:13:19
*Amy...  ;D Bocs, hogy ilyen sokára*

A bátorítás jól esik neki, és hat is- hamarosan ugyanolyan szélesen mosolyog, mint mikor bejöttek a tóba.
-Oké! –feleli feleslegesen (hisz a vigyora megelőzte) a „Tessék jókedvűnek lenni!” felszólításra. Kicsit ismét elkomorul a tüdőgyulladás hallatán, de mivel Amy elég könnyeden beszél az esetről, és mivel már tudtára adták, hogy semmi ok szomorkodásra, szinte nem is lehet észrevenni ezt a gyors hangulatváltozást. Le kell szoknom arról, hogy mindig mindenért bocsánatot akarok kérni… -rótta meg önmagát. Tényleg nem értette önmagát- azért fölösleges bűntudatot érezni, amit nem is mi követtünk el. Mégis, miért érzi sokszor úgy, hogy mások vétkeiért is neki kell engesztelésért folyamodnia, megbánást tanúsítania, penitenciát kiállnia? A mosoly eltűnik arcáról, helyét szigorúan összeráncolt szemöldök veszi át. Ez így nem mehet tovább- ha nem hagyja el ezt a rossz szokását, az ehhez hasonló jó pillanatok elillannak mellette. Nem tudta, mi vezette ki a tóparthoz épp ma délután, de csak hálás lehetett neki. Évekig elmentek egymás mellett Amyvel, és most, hogy elkezdenek beszélgetni, kiderül, hogy kitűnően megértik egymást- jobban, mint bármelyikük gondolta volna. Ha nem adódik alkalom a társalgásra, ez így ment volna, amíg vége nincs az iskolának- és akkor drasztikusan lecsökkent volna az amúgy is alacsony esély, hogy közelebbről megismerkedjenek. Azért pedig kár lett volna…
Loccs. Nagy adag víz fröccsen az arcába, majd évfolyamtársa hangos nevetése harsan.
-Na megállj…! –kiált játékos-fenyegető vigyorral és hangsúllyal, majd Amy után indul. Hirtelen ötlettel lebukik, odalent rákapcsol, majd hirtelen a lány közelében felbukkanva igyekszik egyenlíteni.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 08. 17. - 21:11:55
~ Meg, babám :D ~

Azért le ne csöpögj a faágról, babám, itt nagy örömödben – gondolom, s közben észre sem veszem, hogy vigyorogni kezdek. A csaj pedig úgy néz rám, mint aki megpróbál az agyamba látni. Jelképes mozdulattal kinyitom a koponyámon a kisablakot, azután tréfásan, kissé gonoszkodva megkérdezem Megtől:
- Na? Mostmár belátsz, babám? Legalább szép a látvány?
Kissé mintha meglepődne, mikor közlöm vele, hogy már ügyes, így egyedül is játszhat valamit. Végül két, általam ismeretlen előadót ajánl fel választéknak. Századmásodpercek alatt hozom meg a döntést: totál mindegy melyiket választom, mindkettő új lesz számomra. Ezt a tippet még a leányzó mosolya is megerősíti bennem.
- Akkor legyen az első, a Metallica száma – sóhajtok beletörődve a sorsomba: itt most zenei korlátok lesznek feszegetve.
Meg talán az én zenei „érzékenységem” is, mert nem hallgatok meg mindenféle vacak dallamtákolmányt. A legtöbb emberrel ellentétben, nem egy-egy műfaj kedvelője vagyok, hanem a zenéket – akár az embereket – csak úgy egyenként kedvelem, megválogatom.
Nem kell csalódnom Megben: bár maga a zene eltér a megszokottól, nem olyan vészes, képes vagyok végighallgatni. Sőt, egyre jobban megtetszik a dallam. Meg szemébe nézek, és elbűvöltségemben elmulasztom megemlíteni, hogy néhol mintha kissé hamiskás lett volna a muzsika. Bár először hallottam, kicsendült belőle egy pár oda nem illő hang.
Elbűvöl a tekintete, de olyannyira, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Hoppá, ez így állatira hasonlít a kis bigék által dajkált rózsaszínfedelű könyvecskék, nőcis lapok tartalmára, ez nekem túl idilli. Most olyan jó lenne menekülésképpen beszólni valamit, de semmi durva dolog nem jut eszembe hirtelen. Csak ülök mellette kukán, nagyokat nyeldekelve, míg végre kinyögöm:
- Ez szép volt. Annyira, hogy jutalomból akár eljátszhatsz egy másik Metallica zenét is.
Jutalomképpen úgy simítok végig a haján, ahogy az óvodásokén szoktak a szülők vagy jelenlévők, mikor a kiskölyök két értelmes szót szól. Egy eddig megbúvó papírcafatba akad a kezem a lány hajában, és rögvest nekiállok kihámozni azt – lányos zavaromban és jobb elfoglaltság híján. Azonban mielőtt Meg belekezdhetne a következő számba vagy akár ellenkezhetne, még ígyen szólok:
- Még szebb vagy, mint két perccel ezelőtt. Ha így folytatod, babám, tíz perc múlva elhomályosítod a napot.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 20. - 21:34:26
~ Zoey :D ~

Hangosan kacagva tempózik Zoey elől, miközben a lány utánaszól:
- Na megállj…! – Amynek azonban esze ágában sincs lestoppolni.
- Hogyisne! Hogy aztán jól vízbeölj?! – gúnyolódik játékosan és a hátrafordulva kinyújtja a nyelvét, közben figyelmetlenségből félig elkanyarodik Zoey felé. Mire előrefelé néz, rájön, hogy jelentősen megkönnyítette a leányzó dolgát, mert így egészen közel került hozzá.
Hirtelen elhal a nevetgélés a háta mögött, mintha késsel vágták volna el. Amy ijedten fordul meg, helyben kezdi taposni a vizet és aggódva tekintget Zoey iménti tartózkodási helye felé. Attól tart, hogy a mardekáros lányt egy kákalag húzta le a víz alá, így aztán hatalmas meglepetés éri, mikor Zoey felbukkan alig valamivel mellette bukkan fel és lefröcsköli.
Amy ijedtében elvéti a soron következő csapást, a felszín alá merül, jócska adag vizet le is nyel. Mivel nem halféle és nincs kopoltyúja, még neki is gondot okoz a víz alatti légzés. Nehézkesen küzdi fel magát a felszínre, hogy aztán a levegőre kirobbanva hangosan hörögve szívja tele a tüdejét. Közel fél percig csak hápogásra, valamint kapkodós légcserére képes, azután egy sanda vigyor kíséretében elmotyog egy varázsigét: a buborékfej-bűbájét.
- Na, hogy többet ne fulladjak vízbe… - jegyzi meg, azután elismerősen mosolyog Zoeyra. – Ügyes voltál, nem számítottam rád éppen itt. Na de majd mos…!
A mondat végére nagyrészt kitisztul tüdeje. Bebuborékosodott fejéről elfeledkezve nagy levegőt vesz, Zoey felé fröcsköli a vizet, és lebukik a tó feneke felé.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 23. - 18:03:41
~Amy :D :D~

Ez a kis tavi játék igen jót tesz kedélyállapotának- tervezgeti nagyban a következő lépést, már mikor látja, előző akciója hatásos volt. Amy válaszára (mármint a megfojtósra) csak vigyorral reagál- tudja ő, hogy csak vicc. A buborékfej-bűbájra felvonja szemöldökét.
-Jó ötlet. Egyébként kösz a dicséretet. –jegyzi meg, de nem tudja elég gyorsan becsukni a száját- a beszéd köhögésbe fullad. Ennek végeztével követni akarja a tó feneke felé tartó évfolyamtársát. Eszébe jut a harmadikas korában látott Trimágus Tusa második fordulója, melynek részeként a bajnokoknak le kellett merülniük a tó mélyére. Végig vette, mikrt használtak: Krum cápává változtatta a felsőtestét, Diggory és a Delacour-lány buborékfej-bűbájjal oldotta meg, Potter pedig varangydudvát evett. Nincs más választása: „utánoznia” kell azt, hisz ember-transzformációt még messze nem tanultak, varangydudva meg persze nincs nála, így ő is a „fejére húzott gömbakvárium” védelme alatt, buborékos fejjel indul. Meglátja az előtte úszó lány tincseit, és nyomába ered. Éppen csak megérinti (ezzel sajna valószínűleg keresztülhúzva a számításait), majd elhúz, két kacaj közt hátrakiáltva:
-Te vagy a fogó!
Távol tartja magát a hínártól és algától- most technikailag ugyan tud a víz alatt is lélegezni, de belegabalyodni nem akar.     


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 24. - 11:06:30
~ Zoey :D ~

Amy már nem hallja Zoey köhögését, csak sejti a víz alatt úszva, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Megfordul, hogy Zoey vizet taposó lábát figyelje... és baj esetén segtsen neki. Mikor a leányzó buborékba zárt fejjel merül a felszín alá, Amy önmagára dühösen kezd a menekülésbe. Le kéne szoknom az állandó aggódásról! Egyetlen olyan zizzent emberke sincs a világon, aki annyit - vagy többet - aggódna, mint én. Megvetően fúj egy nagyot, aztán valaki megérinti a vállát. Mintha üvegharangon keresztül hallaná a vidám nevetést:
- Te vagy a fogó!
Ja, persze. A buborékfej bűbáj meg vízalatt minden másképp hallatszik... - véli. Döbbenten veszi tudomásul, hogy amíg ő bámészkodva, mérgelődve evickélt, Zoey összeszedte magát, utolérte és elkapta. Cápaszerű, vicsornak is beillő vigyorral veti magát a lány után. Ruhája színe nem segíti a rejtőzködésben, így utol kell érnie Zoeyt, nincs más választása. Minden erejét beleadva tempózik a lány után, s ennek hatására lassacskán csökkenni kezd a kettőjük közötti távolság. Mikor már alig egyméternyire van lemaradva, kifulladtan utánakiált:
- Hiába menekülsz, úgyis elkaplak! - nevetésbe, zihálásba fullad a hangja.
Eszébe jut, hogy felfelé úszni mindig könnyebb, mint lefelé, mert lefelé küzdenie kell, felfelé pedig simán felemeli a víz felhajtóereje. Egy kissé lejjebb merül, de épp csak annyira, hogy súrolja a hasát a hínár, s közben igyekszik nem lemaradni. Jesszus, cápa volt a csaj előző életében?! - álmélkodik látván, hogy Zoey még mindig bírja a tempót. Észrevétlenül harapja véresre ajkát összpontosítás közben, ahogy egy utolsó hatalmas erőfeszítéssel megpróbál a nyomába érni. Lábaival nagyot lök(ne) előre magán, csakhogy túlságosan közel van a tó fenekéhez és belegabalyodik egy jócska hínárba. Hát ezt akarta elkerülni.
- Zoey! - kiált némileg kétségbeesetten a távolodó lány után. - Várj egy percet!
Előbb apró, finom mozdulatokkal igyekszik kiszabadítani magát, később már tébolyult dühvel szaggatja magáról a növényt, mely lassan teljesen elborítja. Elfelejti a pólója alá rejtett pálcáját, csak menekülni, szabadulni akar a mélyből. Itt az óriáspolip sem tud segíteni rajta, hacsak nem profi csomagoló az öreg, de erre meglehetősen kicsi az esély. A mardekáros után kiált újra.
- Zoey, segíts kérlek!
Hiába: az úr a pokolban is úr, Amy képtelen elhagyni az utolsó szót, hiába hogy az életéről van szó. Egyik karja valahogyan kiszabadul a fészkelődés és a hínár tépkedése hatására. Szabad kezével igyekszik megszabadítani magát a többi fonadéktól, mielőtt az megfojtaná.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 24. - 14:27:27
~Amy~

Már kezdi érezni az eddigi úszás hatását, de a játékba belefeledkezve könnyű elfeledkezni. Közép tájt úszkál, egy szintben maradva- a buborékfej-bűbáj mintha kiölné az ösztönös levegővételi kényszert, így valahogy eszébe sem jut felmenni. Menekülés közben gyors helyzetfelmérést végez, hogy alkalomadtán búvóhelyet találjon, de semmi- csak hínár mindenütt, meg fent a víztükör. A furcsa, opálos fényviszonyokhoz kis idő elteltével szokik csak hozzá a szeme, de örül a buboréknak- így olyan tisztán lát víz alatt, mint a felszínen, még akkor is, ha a buborék határán megtörő fény miatt körültekintőbben kell céloznia, ha esetleg ki akarna nyúlni valamiért. Most azonban erről szó sincs, Zoey figyelmét teljes mértékben a fogócska köti le.
Egész addig, amíg meg nem hall egy hangot maga mögül.
Amy csengő segélykiáltására megperdül- a hangsúly biztosítja, hogy viccről szó sincs. A hang irányába fordul: évfolyamtársa tőle lemaradva vergődik a fenék hínártengerében. A buborékfej-bűbáj szerencsére nem szűnt meg, így a legnagyobb bajt elkerülték, de a griffendéles helyzete akkor is kétségbeejtőnek tűnik.
A francba! Én meg a kitűnő ötleteim… -átkozza Zoey saját fejét, miközben elindul.
-Megyek! –kiált előre, hogy megnyugtassa a lányt. Mardosó bűntudattal közeledik, de kénytelen félresöpörni: ha megbénítja az aggodalom és a bűntudat, képtelen lesz segíteni. A bocsánatkérés később is ráér.
Még odafele úszás közben afféle terepszemlét tart: a pálca nála, elszaggathatná a hínárt… ám ha rosszul céloz, annak csak Amy inná meg a levét. A buborékfej-bűbáj ellenére sietni akar, kapkodó pánik uralkodik el rajta is- ha nem az úszással lenne elfoglalva, rossz szokásához híven már rég a kezeit tördelné. A kézzel kibogozást túl lassúnak ítéli, hisz minduntalan kimegy a fejéből az a könnyítő körülmény, hogy a fogságba esett lány tud lélegezni. Végül odaér és előkapja a pálcáját.
Csak ez sikerüljön… -fohászkodik magában, majd a hínárra célozva elkiáltja magát:
-Wingardium leviosa!
Leereszti a kezét, és ajkába harapva várja a hatást…     


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 24. - 18:33:56
~ Zoey :D ~

A lány úgy érzi, mintha egy láthatatlan vasmarok szorítaná a tüdejét. De hiszen a buborékfej-bűbáj... - gondolja homályos tudattal. Hamar rájön azonban, hogy a buborék nem szűnt meg, hanem a mellkasára tekeredett hínár igyekszik kiszorítani tüdejéből a levegőt. Látja Zoey tétovázását, s nagy nehezen kiprésel magából néhány szót:
- Kérlek... segíts... - zihálja.
A víz alatt talán nem is hallani a szavakat, itt annyira más minden. Amy retinájára ráég, ahogy Zoey felemeli a pálcáját, ellobbanó tudatában ez a kép marad meg utolsónak. Talán másodpercekkel, talán órákkal később érzi, ahogy tüdejét átjárja az oxigén. Örvendezve mosolyodik el, bár minden légvétel pokoli fájdalommal jár. Addig tekergeti a fejét, míg meg nem pillantja Zoey, aki az ajkát harapdálja. Amy bátorítóan rámosolyog, s eszébe sem jut, hogy (korábban kiharapott) véres szájával nem kelthet túl meggyőző hatást. Inkább olyan lehet, mint aki most érkezett a vámpírok báljáról.
Joy végre ténylegesen megérti, felfogja: lebeg, így könnyebben ki tud mászni a hínárok fojtogató öleléséből. Eszébe ötlik pálcája, s előhúzza pólója alól. Mozdulatai szaggatottak, lassúak. Időnként muszáj megállnia egy kicsit pihenni a tüdejét gyötrő iszonyatos fájdalom miatt, ilyen kor szaporábban kapkodja a levegőt. Lenyalja a szájáról a vért, nyelvét végigfuttatja fogsorán ellenőrizvén, hogy megvan-e mind. Aztán beugrik neki, hogy a hínár nemigen szokta kiverni az ember fogát, hiábavaló cselekvés volt.
Mikor végre kiszabadul, nehézkesen kezd a felszín felé evickélni. Mellkasa minden karcsapásnál megsajdul. Nem baj, ha egyszer fent lesz, akkor már nem lesz semmi baj. Az biztos, hogy ez a kis baleset nem fogja elvenni a kedvét a további tóbeli fürdőzésektől, bár a hínárok fonalainak nyoma még jódarabig ott lesz kék-zöld foltok képében a testén. Csak meg ne lássa senki! Legfőképpen Madam Pompfrey ne, mert ő azonnal riadóztatná a tanárokat. - gondolja rémülten. Aztán eszébe jut, hogy tulajdonképpen Zoey-nak köszönheti az életét. A lány felé fordul, hálálkodni kezd.
- Köszönöm. Ha te nem lennél... - ekkor végre szivárogni kezdenek a könnyei, majd lassacskán egész testében remegni kezd: Amyn mindig utólag jön ki a feszültség és hiába titkolná, ezúttal képtelen úrrá lenni megviselt idegein. Zoey-hoz evickél néhány lassú, óvatos mozdulattal, hogy hálásan átölelje. - Tényleg köszönöm, Zoey!
Ezzel elengedi a lányt és - avatatlan szemlélő számára - finomkodónak tetsző mozdulatokkal indul a felszín felé.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 25. - 12:51:02
~Amy :D~

Sose gondolta volna, hogy valaha így fog örülni egy egyszerű, évek óta sikerrel végrehajtott bűbájnak. A felemelkedő hínár látványára először döbbenettel, majd mélységes megkönnyebbülésről tanúskodó sóhajjal reagált, ez utóbbi tette lehetővé, hogy viszonozza Amy mosolyát, bár elég gyatrára sikerülhet- az idegesség rajta is kiütközik, olyan erősen szorítja a pálcát, hogy bütykei kifehérednek, ajka pedig remeg. A feszültség mellett a bűntudat is visszatér: a fogócska ötletével ő állt elő. Legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennie- a kalandnak előreláthatólag hosszú távon csak ennyi hatása lesz rá.
Nézi a griffendéles lány lassú, akadozó mozdulatait, amikre rányomja a bélyegét a szorongatást követő fájdalom. Újabb erős bűntudat-hullám tör rá, hiába hajtogatja a fejében egy hang, hogy ne okolja mindig mindenért magát… egyszerűen képtelen mást tenni. Amy őt követte, mikor belegabalyodott a vízinövénybe, úgyhogy a felelősség az övé.
Évfolyamtársa köszönő szavaira és kicsorduló könnyeire egyáltalán nem számít. Hirtelen neki is sírhatnékja támad, le is gördül az első csepp a mondat közepén.
-Ugyan… a fogócska az én ötletem volt, úgyhogy ez a legkevesebb… én vagyok a hibás… bocs… -motyogja sután. Amy ölelésére amúgy istenigazából eltörik a mécses, és ha tudná érdekelni, Zoey nagyon szégyellné, hogy a buborékfej-bűbáj miatt a cseppek világosan látszanak… ám Amy már indul is felfele- a megviselt, de már lehiggadt mardekáros így letörli könnyeit, elfojtja a továbbiakat, és követi. 
    


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 25. - 17:17:04
~ Zoey :D ~

Amy elfordítja a fejét, hogy ne lássa a másik sírását. Szegény! Neki sokkal nagyobb stresszt kellett kiállnia, mint nekem. Például, amikor látott elájulni, akkor is. Na jó, ideje továbblépni ezen; nem akarok megint úgy járni, mint apa halálakor.
- Ne sírj, nincs semmi baj, hiszen élünk mindketten - szól még vissza Zoey-nak.
A lány nem is gondol arra, hogy Zoey lenne a hibás csak azért, mert az ő ötlete volt a fogócska. Amy szó nélkül belement és igazán nem tehetett egyikük sem a tó fenekén lévő hínárról, miegyébről. Az pedig teljes mértékben a saját hülyesége volt, hogy annyira közel ment hozzájuk. Tehát Zoey nem tehet semmiről.
Amy végre felér a vízfelszínre, de a buborékot ott hagyja a feje körül a biztonság kedvéért. Nem akar egy újabb hibát elkövetni, hiszen ki tudja mi történik még, amíg kijutnak a vízből. A lánynak még mindig könnyezik a szeme, azonban nem tör ki hisztérikus zokogásban vagy bármi hasonlóban, az nem az ő stílusa. Amy mindig csendben sír, ha már muszáj sírnia, képtelen ordítva bömbölni vagy hisztizni.
Helyben tapossa a vizet, míg lelki- és hegyibeszédet tart az önmagát hibáztató Zoey-nak.
- Te semmiért nem vagy hibás, oké?! Nem tehetsz arról, hogy én lejjebb úsztam a vízben a kelleténél, mert én voltam az, aki ezt elszúrta és nem te. Felesleges magadat hibáztatni, mert nincs rá okod. Túléltük, ennyi a lényeg. És ne hidd, hogy ez meggátol a további tóbeli fürdőzésekben.
Beszéd közben letörli könnyeit, végül pedig kényszeredett nevetésben tör ki. Itt a szabad levegőn sokkal jobban fáj a mozgás, mint a vízben, mert a levegő nem hűsíti úgy a sérüléseket, mint a víz, azonkívül fázik is. Mindegy, majd megszárítja magát, ha végre kiérnek a tóból. Amy kénytelen kivenni fogai közül pálcáját, mert attól tart, hogy vadul csattogó protkózata leőrli a fát... és akkor mehet Ollivanderhez egy új pálcáért. Liluló szájjal, kasztanyettező fogakkal mutogat kimért mozdulatokkal a part felé, mert képtelen megszólalni; annyira fázik hirtelen. Nem nagyon kapkodhatja el egyetlen mozdulatát sem, mert akkor pokoli fájdalom robban a tüdejébe, amitől csillagokat lát, ezért csak lassacskán evickél kifelé a tópartra.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 26. - 16:29:01
~Amy :D~

Az első, kedves mondatra, még a víz alatt, csak bólint, és törli le a könnyeket. Nem szokott gyakran sírni, most is a feszültség hozta magával. Sikerül- abbahagyja a csendes egéritatást. Ha az öccse ezt látná… meglenne a káröröme egy ideig, az biztos.
Elindul felfelé, közben pálcáját a nadrág derekába tűzi, fohászkodva, hogy a vékony kis favessző egyben maradjon- ha eltörik, ki tudja, mikor talál majd alkalmat új vásárlására. Mélyeket lélegzik, hogy uralkodjon magán, és el is éri a célját- eseménytelenül telik el az idő, amíg feje át nem szakítja a víz felszínét. Külsőleg legalábbis, mert, bár jól titkolja, újra és újra lejátszódik lelki szemei előtt az előbbi eseménysor. Milyen kevésen is múlott… Amynek igaza van: ha nincs ott, a lány, buborékfej-bűbáj ide vagy oda, ott lent végzi. Most már értette, miért a búvárkodás első szabálya az, hogy egyedül sose menj, mindig legalább párban…
Felérnek- Zoey ösztönösen is nagyot szippant a levegőből. A hűvös lég csípi arcát és orrát. A lehűlés mértéke és a sötétülő felhők nyugtalanítják, ráadásul vacogni kezd ő is. Tükör nélkül is megállapíthatja, az ő szája is elkezdett lilulni, ahogy Amyé is. Jobb lesz a parton hamar megszárítkozni. Már indulna is, mikor griffendéles évfolyamtársa megszólal.
Elmosolyodik a nyugtató-korholó szavakra. Ő is mondta már magának, hogy ne hibáztassa önmagát, de nemigen sikerült, és ezt a lánytól hallani… valamennyire visszatér korábbi jókedve, így tréfás tisztelgést színlel.
-Értettem! –fűzi hozzá. Azonban a jó kedély csak részben tér vissza- nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy kettőn állt a vásár. Ezt azonban igyekszik titkolni: kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Például, hogy mindketten majd’ megfagynak. Észrevszi az ötödéves óvatos mozdulatát, és rábiccent.
-Menjünk.
Ő sem kapcsol csúcssebességre- ráérősen halad, egyrészt, hogy ne veszítsék egymást szem elől, másrészt levezetés gyanánt. Pihenni ráér majd odakint a parton. Pálcáját csak akkor veszi elő, mikor már kiértek: az épen maradt vessző egy intésével szárazra és melegre varázsolja ruháit, majd korábban ott hagyott cucca mellett leül.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 26. - 18:52:55
~ Zoey :D ~

Zoey mosolyából megállapítja, hogy célt ér a szövegével - és szokás szerint vakon a százas kör közepébe talált. A játékos tisztelgésre egy vérbeli, rangkórságban szenvedő őrmester rekedtesen üvöltő hangján válaszol.
- Khm... Invázió a szárazföld ellen! Minden honfi és honleány köteles a szárazföld elfoglalását előrelendíteni! Aki megszegi a parancsot, arra 100 méter úszás vár büntetésképpen a tóban! - Amy nem is kiabál, mégis élethűen hozza a tisztet, akit valójában csak egyszer látott eddigi élete során, de azon rövid idő alatt nagyon megjegyezte. Többek között az ír akcentusát és a vérhálós szemeit a kialvatlan, másnapos fickónak.
Fej-fej mellett eveznek ki a tó partjára, holott Zoey simán lehagyhatná Amyt. A lány úgy véli, hogy évfolyamtársa csak szolidaritásból marad mellette, mivel neki is pont olyan lila a szája, mint Amyé. Biztosan ő is fázik. Talán meg kéne próbálnom igyekezni egy kissé - véli, ám kísérlete a felgyorsulásra kudarcba fullad. Olyan erős fájdalom tör rá jutalmul, hogy meg kell állni pár másodpercet pihenni. Utána önmagára dühösen kezd bele újfent az úszásba, hiszen ő nem lehet ilyen béna! Vagy mégis...?
Egyszerre beleütközik a térde a tófenékbe, itt már sekélyebb a víz. Amy talpra áll, megszünteti a buborékfej-bűbájt, aztán komótosan, öregesen kigyalogol a partra. Egy elmormolt varázsige segítségével megszárítja, felmelegíti magát, majd halkan kuncogva telepszik le Zoey mellé. Azonban a nevetésben jókedv helyett inkább némi hisztéria tükröződik, bár Amy próbálja visszafogni magát. Mégiscsak az élete volt a tét alig néhány perce a tó alján!
- Te, Zoey! Mondd, mi történt ott lent, mikor én elájultam? Akkor, mikor a hínárok annyira rám tekeredtek azt hiszem, elgyávultam egy kissé és inkább eldobtam az eszméletem. Mert azt hittem, hogy ott maradok. Te mit csináltál akkor?
Amy nem azért kérdezi meg ezt, mert hibákat akar keresni vagy belekötne Zoey-ba, csak szimplán érdeklődik. De a hisztérikus kuncogást képtelen abbahagyni, s így lehet némi hátborzongató felhangja is a kérdésnek. Míg a választ várja, Amy egy üveg vajsört bűvöl oda a lányhálóból, és két virágot pohárrá alakít át egy-egy varázsigével. Önt mindkettőjüknek, majd az egyik poharat Zoey kezébe nyomja - még ha tiltakozna is a lány.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 27. - 14:00:51
~Amy :D~

A sikeres alakítás heveny nevetést csal ki Zoey-ból. Az alacsony hangerő egyáltalán nem hátrány, a kis produkció értékéből nem von le. Élénk fantáziája hatására lelki szeme előtt megjelenik egy egyenruhás tiszt, akit régen egy párizsi kirándulásuk alkalmával látott, és ugyanilyen ellentmondást nem tűrő hangon parancsolgatott a tíz szerencsétlen kadétnak. Egyszeri élmény létére nagyon beleivódott az emlékezetébe…
Amy nevetése kicsit nyugtalanítja először, de az ő szája szögletében is megjelenik egy törékeny kis mosoly, ami egy idő után normális méretűvé válik- csak a szemében tükröződő félelem hazudtolja meg. A friss emlékeket nem könnyű félretenni…
A griffendéles helyzetjelentésére elkomorodik. Ő maga aligha ítélte volna gyávaságnak azt a lenti ájulást.
-Bárki így reagált volna… -motyogja. Időközben megérkezik a vajsör, amit halvány mosollyal fogad el. Belekortyol, élvezi a melegítő hatást majd belekezd a magyarázatba. Hát, ha valamit, EZT lehet joggal gyávaságnak nevezni- a kérdésre olyan görcsbe rándult a gyomra, hogy azt hitte, képtelen lesz megszólalni. Nem igazán szeretett volna az emlékekkel foglalkozni, de a feltett kérdést nem hagyhatta válasz nélkül. Az italból merít merszet hozzá…
-Hát… Mikor odaértem, akkor még ugye magadnál voltál. Gondolkodtam, hogy mit is kéne tennem- varázslattal elszaggatni a hínárt nem akartam, hátha rosszul célzok. Kézzel kibogozni veszélyes és időigényes lett volna… hisz mi van, ha én is belegabalyodom? Aztán eszembe jutott a lebegtetés. Wingardium leviosát mondtam a növényre, így az elengedett.
Szünet. Újabb korty. Nem érti, mi ütött belé- általában nem ilyen. Igaz, komoly dolgokon mentek át az imént, de ennyire nem szabadna, hogy leverje a lábáról… Gondolatban lekever egy jó nagy pofont magának, hogy rázódjon már helyre. Rendben vannak mindketten- túl kell magát tennie rajt. Végül is félig-meddig sikerül. A többit meg az idő megoldja. Elmosolyodik.
-Az tény, hogy kevésen múlt.
 


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 08. 27. - 19:04:15
*Talár lebben Gwendolyn megérkezik,leterít egy takarót s leül.Elmélázik,gondolkodik.Unalmas egyedül s vár valakire.*
-Csak jönne valaki.-*mondja hangosan.*
*Szeret itt üldögélni.Nyugodt környezet,itt egyedül van.De most még se akar magányosan üldögélni.Egyrecsakvár.*
~Jöjjön már valaki.~*gondolja.*
*Mivel senki se jön egy kicsit elszunyókál.Közben motyog.*
-Ha itt vagy ébressz fel kérlek.-
*Nem tudja kinek mondja,de szép csendben álmodik.Egy olyan világról,amiben sosincs egyedül.*


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 28. - 14:24:35
~ Zoey, a mentőangyal :D ~

Bárki így reagált volna? A frászfenét. A valódi griffendélesek, akik tényleg bátrak, azok nem ájultak volna el. Nekik eszükbe jutott volna, hogy ott van a póló alatt a varázspálca és hát éppenséggel használni is tudják, mert azért járnak ebbe az iskolába, hogy megtanulják használni. Nekik soha nem mondott volna csődöt az eszük abban a kritikus pillanatban ott lent. Igaz, legtöbbjük nem is kiabált volna Zoey után, hanem inkább csendben megfullad, aztán majd a lány nyakába varrták volna a hullát, őt büntették volna érte. Bár egy valódi griffendéles szóba sem állt volna Zoey-val csak azért, mert mardekáros. De a lényeg nincs ráírva a leányzó talárjára: hogy van szíve, méghozzá nem is kőből. Tényleg tévedett nála a süveg, nem a Mardekárban lenne a helye.
Furcsa belegondolni Amy számára, hogy ezegyszer máson múlt az élete és az is különös neki, hogy Zoey nem úszott el, nem hagyta ott a bajban. Gyorsan kortyol mégegyet az italból, majd megböki a mardekáros vállát.
- Hékás, nem lett megmérgezve! Látod, én is túléltem, szóval bátran ihatsz belőle - vigyorog rá a lányra. - Azért olyen messzire soha nem merne elmenni egyetlen roxfortos diák sem, hogy megmérgezze bármelyik ház diákját.
Amy csodálkozva néz a lányra, aztán hirtelen egy képkocka villan elé: ahogy lefelé pillant, s majd' 10 centivel alatta van a tó alja, az apró szemcsés homok, és ahogy felfogja saját lebegését. Akkor fel sem merült benne, hogy mi történhetett, de így utólag visszanézve teljesen nyilvánvaló az egész.
- Tényleg jó, hogy nem jöttél közelebb. Ha mindketten beleakadtunk volna, mindketten ottmaradaunk örökre, de így... sikerült kihoznod.
Hálásan és elismerően néz Zoey-ra a pohár mögül. Bizony, nagyon kevésen múlt. Jól mondod. Majdcsak kiheverjük előbb-utóbb, bár én inkább előbb szeretném, ha már választani lehet. A lány egy hatalmas korttyal eltünteti az utolsó pár cseppet poharából, de nem tölti újra. Csak ül a mélyülő csendben, míg végre kiböki:
- Legalább túléltük, és nem buktunk le - vigyorodik el. Az elmúlt néhány perc során némileg átértékelődtek benne a történtek, már sokkal inkább kalandként éli át újra, mint valami életveszélyes eseményként, hiszen Amy még meglehetősen fiatal és egy fiatal szervezet sokkal gyorsabban dolgozza fel az ehhez hasonló dolgokat. Ráadásul teljesen másként reagál, mint a felnőttek.
Amy lerakja maga mellé a poharat, és nyújtózik egyet. A fájdalom is átértékelődött számára: már hozzászokott a gondolathoz, hogy egy darabig ez lesz a kísérője majdnem minden mozdulatának, ezért nem is szisszen fel, egyáltalán nem jajong. Majd elmúlik, ahogy minden korábbi balesete után elmúlt eddig.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 28. - 15:58:36
~Amy, a "nagy griffendéles" ;) :D~

Bátorság… ez nem bátorság vagy gyávaság kérdése volt. Ha valakinek kiszorítják a levegőt a tüdejéből, hát persze, hogy elájul. Az meg, ha valaki úgy dönt, hogy inkább belehal, de nem kér segítséget, inkább őrültség mint bátorság jele- szánt szándékkal így tenni pedig már egyenesen . Nagyobb bátorságra (vagy józan észre?) vall az előítéletek félre tétele, ami már csak azért sem könnyű feladat, mert egyes esetekben mélyen gyökereznek. Ha észre is veszi őket valaki, nem biztos, hogy nekiáll kigyomlálni őket.
Amy tréfás mondatára elvigyorodik, és jócskán meghúzza az italt. Az biztos, hogy nincs kőből a szíve, ezt épp eléggé tanúsítja a nyomokban még elő-előforduló, ám szerencsére egyre enyhülő félelem, amivel a korábbi eseményekre gondol. Egyre inkább kezd azonban agyában kalanddá válni a történet, és ezt részben a griffendélesnek, részben (szégyen-gyalázat, de) a vajsörnek köszönheti, amiből már alig maradt.
Évfolyamtársa elismerésére biccentéssel reagál- minek tovább ragozni? Senki nem volt a közelben, hogy tanúja lett volna az úszásnak, így nem segíthettek volna, ha mindketten a hínár fogságába kerülnek.
Mielőtt még észbe kapna, túláradó fantáziája már elé is festi a szörnyű jelenetet- mindketten odalent, miközben egyre fogy a levegő, hiába a bűbáj…
Gyors korttyal eltünteti az ital maradékát is. Nem így történt, így semmi értelme ilyenekről gondolkodnia. Győzködi magát, hogy tényleg megérdemli az Amy tekintetéből kiolvasható hálát, még akkor is, ha bárki más is megtette volna a helyében. Annyira azért nem járnak elvetemült emberkék ide, hogy egy veszélybe került ismerős, sőt, barát (mert a griffendéles hajtólányt már annak tekinti) mellett csak úgy elmenjenek…
-Hát igen… -vigyorodik el, mikor évfolyamtársa megtöri a hosszú csendet, majd ő is leteszi üres poharát. Újfent nincs ötlete témára (micsoda újdonság…), ám meglepve veszi észre magán, hogy ez egyre kevésbé zavarja. Gyönyörködik egy ideig a tó és környéke látványában. A panoráma megnyugtatja, energiával tölti fel valahogy, még annak ellenére is, hogy felhők takarják az eget, és nyilvánvalóan lóg az eső lába. Általában pesszimizmusra és aggódásra hajlamos, ezeket most mégis sikerült félretennie nagy szerencséjére.
Úgy nézem, hamarosan nagy zuhé tör ki… -állapítja meg a felhők láttán. Egyelőre azonban még nem esik, ráérnek akkor visszavonulni fedett helyre, ha már szakad.
Nem tehet róla- hirtelen mintha az ihlet szállná meg- eszébe jut egy jó ötlet egyik történetéhez. Ugyan nem lenne létszükséglet a memóriája miatt, ám a hangulata most épp nagyon is passzol a „munkához”. Bocsánatkérő, zavart mosollyal fordul Amyhez.
-Nagy baj lenne, ha én most írni kezdenék? Tudod, szabadidőmben történeteket írogatok… és most épp eszembe jutott egy ötlet. Le szeretném írni, amíg olyan hangulatban vagyok…
Amennyiben az engedélyt megkapja, egy perc múlva hevesen serceg a penna a kis füzet lapjain. Mikor a vázlatot lejegyezte, kicsit bővít rajta, hogy kerekebb legyen, és voilá- kész is a bevezetés. De hogy mihez…? Az mindig csak később derül ki.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 29. - 16:26:21
~ Zoey, a gonoszkodó mentőangyal :P ;D ~

Amy gonoszkodva, árgus szemekkel figyeli, ahogy Zoey nagyot kortyol az italból, s úgy tesz, mint aki vár valamire. Talán a vajsör hatására... tekintete akár azt az érzést is keltheti a mardekáros lányban, mintha Amy türelmetlenül lesné életjeleit, mintha csak arra várna, mikor akad el Zoey lélegzete. Joy addig-addig figyeli így a másikat, mígnem Zoey nyugtalankodni kezd, és amint ez bekövetkezik, hamisan felnevet. Nem gonosz ő, csak tréfának szánja az egészet. Eszébe sem jut, hogy a leányzó esetleg komolyabban megijedhet, legalábbis a tó mélyén történtek után itt már tényleg nincs mitől félnie. Legfőképpen Amytől nem kell tartania, hiszen ő egy életre a lekötelezettje, azaz minimum egy életmentés erejéig, de erre Zoey úgyis rájön hamarosan.
Amy újratölti a poharakat vajsörrel. Biztosan nem fog a fejükbe szállni az ital, mivel nem annyira tömény.
- Melegen sokkal jobb ám - jegyzi meg, azután ennek szellemében cselekszik: megmelegíti saját pohara tartalmát.
Lassan, kis kortyokban fogyasztja az ízletes - és ritka - csemegét. A házimanók soha nem raknak vajsört az asztalra egyetlen étkezésnél sem, Roxmorstba pedig csak néha-néha mehetnek le a diákok. Nem csoda, hogy ezen ritka alkalmakkor Amy mindig bevásárol néhány üveg vajsört, hogy legyen az ehhez hasonló nehéz időkre. Igaz, még soha nem fordult elő, hogy majdnem megfulladt volna a tóban.
- Csak nyugodtan... bár remélem nem a mi iménti történetünket óhajtod könyvbe csomagolni - vigyorodik el a lány. - Vagy ha igen, akkor a kiadással legalább azt várd meg, míg elvégezzük a sulit, utána már nem szúrhatnak le érte egyikünket sem a tanárok, és Frics is pofára esne.
Amy úgyként bámulja meg a tavat és környezetét, mintha most látná életében először, s nem lenne bevett szokása úszkálni benne. Elnyúlik a fűben, hogy az eget is megnézhesse, a felhők alakját fürkészhesse. Nem akarja zavarni Zoey-t az írásban, ezért nem nevetgél hangosan az egyik felhő mosakodó kölyökmacskát mintázó alakján, ahogy a vadászrepülőgéphez hasonlón sem.
Nagy nehezen leküzdi lustaságát, és felkászálódik, hogy elmenjen a cuccaiért. Már visszaér velük Zoey mellé, mire felködlik benne, hogy használhatta volna az Invito!-t is, aztán eszébe jut, hogy azzal talán megzavarta volna barátnőjét, aki igencsak elmerült a munkában. Csendben telepszik vissza korábbi helyére.
Amy legyőzi azon késztetését, hogy belelessen Zoey munkájába, hiszen tudja mennyire zavaró tud lenni egy tapintatlan kíváncsiskodó. Jobb híán újra szemügyre veszi a hasas, már-már a földet súroló felhőket, majd ő is megállapítja, hogy eső lesz, aztán ezt is: jó, hogy nem a vízben kapott el minket, akkor teljesen eltemettek volna a hullámok.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 29. - 18:41:16
~Amy... úgy értettem, ahogy Hannahnál van, tudod...  ;) :D~

Mikor ivás közben csak úgy rápillant a szeme sarkából Amyre, észreveszi azt a furcsa mosolyt, és a tekintetében valami különös csillogást. Ideges lesz tőle egy kicsit, de megpróbálja megnyugtatni magát. Biztos csak képzeltem… -hajtogatja gondolatban. Mikor másodszor is felnéz, még mindig ugyanúgy figyelik… Ez már nem lehet véletlen, de igyekszik nem tudomást venni róla. A mérgezés csak vicc volt… nyilvánvalóan csak az.
Egy ideig mégsem mer a lányra sandítani. Azt kívánja, mire felnéz, addigra tűnjön el a rohadtul idegesítő kifejezés… Ismételgeti magában, hogy a griffendéles csak viccelt, de amilyen képet vág… egy vérbeli, számító mardekáros is megirigyelhette volna. Homlokánál a képzeletbeli izzadtságcsepp egyre nő… a feszültség már szinte tapintható… nem, nem ijedt igazából, csak ideges. BAROMIRA ideges. Majdnem olyan erősen szorítja a még kezében lévő, már szinte üres poharat, mint odalent a pálcáját. Na jó, lehet, hogy tényleg megijedt… Mégpedig nem is kicsit…
Mikor évfolyamtársa véget vet a színjátéknak, egy kő gördül le a szívéről. Tréfás-rosszalló pillantást küld felé, majd kicsit elszégyelli magát, amiért valahol komolyan vette a kis színészkedést. Ilyen bizalmatlan lenne, vagy csak ilyen könnyen felült a játéknak? Inkább az utóbbi…
Az új adag vajsört is elfogadja, a lány tanácsára pedig egy pálcaintéssel felmelegíti. Még az írás előtt belekortyol, hogy ne vesszen kárba a munka. Érti is, meg nem is, miért nem szolgálnak fel ilyen italokat a nagyteremben. A kviddicsmeccsek utáni bulikon mindig előfordul, sőt, Roxmortsban is mindenki hozzájut, de efelett szemet hunyni és ténylegesen fel is szolgálni az italt már más kérdés…
Amy megjegyzésére elvigyorodik.
-Nem, más ötletem támadt… nem tudom, hogy valaha megírjam-e- már ha megjelentetem őket egyáltalán.
Újabb korty, csak most kezdi a munkát. Egy ideig elszöszmötöl vele, hogy olvasható is legyen (gyorsan ez nem könnyű), közben hallja a griffendéles távolodó majd közeledő lépteit. Munkája végeztével becsukja a füzetet, majd visszateszi azt a cuccai közé. Az invito neki valahogy nem is jut eszébe.
-Az előbb tényleg rám hoztad a frászt… jó színész vagy. –jegyzi meg egy mosollyal- az emlék felsülés helyett jó mókaként került raktározásba a memóriájában.       


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 08. 31. - 13:26:00
~ Zoey… akkor Hannah a „kis griffendéles” :D ~

A lány kivételesen élvezi a gonoszkodást, pedig ez nem szokása… legtöbbször. Látja Zoey megkönnyebbülését, mikor végre felnevet, ahogyan látja a rosszalló tekintetet is. Nem zavarja. Végre teljesen felszabadultan hahotázik, megkönnyebbül. Sokat jelent neki, hogy nem hagyták magába roskadni, mint apja halála után, így sokkal előbb túltehette magát a víz alatti „baleseten”. Csengő hangja kisgyermekek boldog nevetésére emlékeztet, még a nézése is hasonló, olyan ártatlan-tiszta-természetes. Azonban alig egy percig tart ez, utána Amy lassacskán visszakomolyodik, tekintete újra az a régi: kissé zárkózott.
Barátságos, de komoly vigyorral mondja Zoey-nak:
- Ha te sem tudod, hogy megjelenteted-e valaha, akkor ki tudja? Szerintem bátran megmutathatnád egy szerkesztőnek vagy legalább a legjobb barátodnak. Kinézem belőled, hogy szórakoztató, érdekes történet legyen. Bíznod kell magadban, mert úgy sokkal könnyebb, hidd el. Pláne, ha nem kell mindent magadban tartanod, ha néha elmondhatod másnak is a gondjaid vagy éppen a nagy ötleteket; ha megmutathatod valakinek a kész-, félkész művet.
Amy is zavarba jön egy kissé attól az okos(kodó) szövegtől, amit így hirtelen levágott. Zoey nem tudja még, hogy ő rajzolgatni szokott, így azt sem tudhatja, hogy a lány tapasztalatból beszél. Na most biztosan valami okoskodó sznob banyának tart, egy olyan pszichomókus féle őrültjelöltnek, aki mások lelkében vájkál unalmában, mert a sajátja túl sivár és mert fél egyedül maradni, hogy gondolkozzon. Az ilyenek legtöbbször nem is a saját gondolataikat adják vissza, hanem a korábban hallottakat, elolvasottakat mondják fel, mint valami leckét. Mindazonáltal Joy nem iparkodik eloszlatni az esetleges tévhitet, de megerősíteni sem.
Csak fekszik némán a fűben, hallgatja a penna sercegését, miközben egy eltévelyedett hangyát bámul. Szerény mosoly a felelet Zoey dicséretére. Amy sokáig halogatja a megszólalást, vívódik, hogy vajon elmondja-e a leányzónak, végül dönt: beszél.
- Tudom mennyire sokkoló hatással vagyok időnként a világra. Egy időben szokásom volt, hogy esténként kilógjak a lányhálóból, sétáljak a kastély üres folyosóin, egyszer még a tóhoz is lejöttem fürdeni. Naná, hogy sötétben jobb a klubhelységen kívül mászkálni, hiszen tiltott. Később azért sétálgattam, mert képtelen voltam elaludni éjszaka, csak feküdtem az ágyamban. Előfordult, hogy rajtakaptak, ezért a sokadik büntetőmunka után megtanultam élethűen eljátszani az ártatlan, riadt kislányt, aki csak véletlenül került a hálótermen kívülre, maga sem tudja mit keres itt. Elég jól haladtam, ma már szinte bárkivel képes vagyok elhitetni bármit pont úgy, ahogy az előbb veled is tettem: szimplán a nézésemmel. Bár néha a hangomat is hozzá kell adni, hogy teljesen hihető legyen a játék.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 08. 31. - 14:16:59
~Amy, Hannah nagytesója :D ;D két értelemben is...~

Az önfeledt nevetés ragadós- ő is elkezd kacagni. Mikor ennek vége, meglepve veszi észre a változást Amy szemében. Elgondolkodik, vajon mi történhetett- a hirtelen fordulat  mögött sejt valamit, csak épp fogalma sincs, mi okozhatta. A zárkózottság ismerős- mintha csak a tükörbe nézne. Évfolyamtársa szavait fanyar mosollyal hallgatja. Igaza van… a történeteinek sorsa egyedül csak rajta áll. Ha ő nem változtat, akkor az összes kárba fog veszni… és később bánhatja.
És a másik dologban is van valami- egyedül boldogulni nehéz… Nem érti, miért bizonyul olyan bonyolultnak őnála, ha másban kell megbíznia, de ez mindig is így volt. Sokszor még önbizalma is alig van.
Azonban most eldöntötte, változtat. Vagy legalábbis megpróbálja.
Nem számít, milyennek hangzik a szöveg- Zoey számára az a lényeg, hogy a griffendéles tanácsot adott neki, és bátorítja.
Támad egy ötlete. Legalább olyan hirtelen, mint az írás volt, de remélte, hogy jól fog elsülni. Vesztenivalója nincs…
Már elindult eltenni a füzetet, de megfordul.
-Igaz… meg kéne mutatnom valakinek… -motyogja. Izgul kicsit, egy ideig a szavakat keresi, de végül Amyre néz, és megszólal.
-Megnéznéd? –azzal sután felé nyújtja a füzetet. Ha elfogadják, leül, és próbálja nyugtatni magát. Elkortyolgatja a vajsörét, és közben megpróbálja kitalálni, milyen fogadtatásra lelnek saját gyártmányú történetei. Némelyik elég rövid, van, amelyiknek csak a bevezetője van meg, de anyja (eddig az egyedüli, aki látta, mivel barátokat itt nemigen szerzett) szerint jól sikerültek. Az ember a saját teljesítményét nehezen tudja értékelni, de Zoey véleménye szerint sem rosszak.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 09. 01. - 16:14:48
~ Zoey, avagy a kistesó másik énje ;D ~

Amy látja, hogy Zoey elindul. Nem csalódik a lányban: ő sem mutatná meg egy alig negyven perce ismert illetőnek a vázlatait. Váratlanul éri Zoey visszafordulása és alig érthető motyogása, kell neki néhány másodperc, míg összekapcsolja a szavakat. Joy döbbenten bámul a másikra, tétován magára mutat, majd alig fél perc múlva utoléri a hang is a mozgást.
- Én? – kérdezi.
Meglepettség, döbbenet és kíváncsiság kavarog benne. Tétován kinyújtja a kezét a füzetért, de végül nem mer hozzáérni.
- Biztos, hogy én…? – kérdi újra bizonytalanul.
Mégsem várja meg a választ, úgy veszi kézbe a füzetet, mintha valami különleges ereklyéhez jutott volna hozzá: áhítattal. Belelapoz, megnézi mennyit írt eddig Zoey, és leesett állal konstatálja, hogy nem is keveset; szinte az egész füzet tele van.
Az első oldallal kezdi az olvasást, s hamarosan olyannyira elmerül a történetben, hogy megfeledkezik Zoey jelenlétéről. Filmszerűen peregnek le szeme előtt az események, együtt izgul a hősökkel, szurkol nekik. Arcán néha mosoly szalad át, néha rémület jelenik meg, de nem néz fel a lapok közül. Képtelen letenni a füzetet, abbahagyni az olvasást. Sajnálja, mikor véget ér az első történet, de az újabb mese minden mást kiebrudal fejéből.
Nem veszi észre, hogy lassan árnyékot vet rá a közeli fa, ahogyan azt sem, hogy a távolban már szakad az eső. Nagysokára néz fel, mivel hirtelen meglehetősen felerősödik a szél, de csak hogy lassan alábbhagyjon. Az idő egyre jobban hűl lefelé, ám úgy tetszik, hogy a vihar el fogja kerülni őket, talán csak egy kis csendes eső lesz. Amy dideregve húzza össze magát, belebújik pulóverébe, ám a füzetet nem adja, helyette visszamerül az olvasásba, s csak a második történet végén hagyja abba.
Torokköszörülve néz fel, majd lassan elmosolyodik beszéd közben.
- Mit mondjak?! Tényleg nem akarod kiadni? Pedig fantasztikusak! Tudom, akkor a szerkesztő beledumálhatna, viszont mások is olvashatnák a történeteidet, és lehet, hogy nekik is sokat jelentene, nemcsak neked meg nekem. Hihetetlenül jó és olvasmányos az egész, nem is értem, miért vagy ilyen zárkózott. Ha bedobnád magad, te lehetnél a társaság szíve-lelke, hiszen van fantáziád, humorod és eszed.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 09. 02. - 16:32:36
~Amy, azaz a nővérke :D ;D~

Halvány, barátságos mosolyra húzódik a szája Amy meglepetése láttán. Kicsit hirtelen volt a döntése, az igaz… Őt magát is meglepte vele. Általában nem ilyen merész, de valahogy Amy ez alatt a rövid idő alatt is elnyerte a bizalmát. Hogy hogyan? Alighanem a tóbéli események, meg az előtte való beszélgetésük tehette. Csak bólintással reagál a döbbent visszakérdezésre- mindkettőre. A mozdulat, ahogy a griffendéles utána nyúl, valahogy megnyugtatja- kiérződik belőle, hogy a lány érzi és érti a kis füzet értékét. Ez a benyomás csak erősödik az olvasás alatt- a történet menetét hűen követő arcrezdülések és a teljesítmény fogadása ezt érezteti. Vajsörös pohara időközben félig kiürült. Míg évfolyamtársa véleményét várja hol alábbhagyó, hol újból feléledő izgalommal, feltámad a szél- ekkor jut csak el agyáig, hogy a távolban máris rákezdett az eső, és hogy a tóparton is kezd hűlni a levegő. Elfelejtett sajna pulóvert hozni (nem gondolta volna, hogy ilyen jól eltöltik az időt), így kiüríti a vajsört, majd egy közeli virágból befőttesüveget gyárt, abba pedig tüzet rak, hogy melegítse őket. Lehet, hogy nem erős az ital, de azért jóból is megárt a sok… :D
Amy mondandója ismét mosolyt csak az arcára, ám ez elég furcsára sikeredett. Tudja ő, mit kéne tennie… de valahogy mindig is visszahúzódó volt. Túl visszahúzódó. Túl sokat törődik mások véleményével- ezzel tisztában van, érzi ezt és már mondták is neki… Azonban nem olyan könnyű kibújni a bőrünkből. Mindenesetre az igaz: egy próbát megérhet… Mosolya hálás kifejezésbe vált, mikor végül megszólal.
-Ez igaz… sok lehetőséget szalaszthatok így el… de ha a társaság középpontjába kerülnék, sokszor azon idegeskednék, hogy méltó legyek a helyemre. Tudom, butaság… -sóhajt. –A kiadót azért megpróbálom… -teszi hozzá már vidámabban.
Elég sötét van már- nem csak az őket elkerülő felhők miatt, hanem azért is, mert már jócskán benne járnak a délutánban. A tűz mellett nem fáznak, de lehet, hogy jobb lesz bemenni, mielőtt egy tanár (vagy Frics) még számon kérné őket. Akkor pedig félő, hogy nem soká maradhat titokban a fürdőzés…
-Nem kéne visszamenni a kastélyba? –kérdi.   


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2008. 09. 04. - 09:45:43
×× Matt ××

-Hát ha arra gondolsz, amire én, akkor ki kell ábrándítsalak, én csak kápoaztalevet látok ott odabenn.- mondja, mintha sajnálná, pedig egyáltalán nem így van, felettébb boldog, hogy sikerült az egyetlen férfire rábukkannia az iskolában, aki ugyanolyan lökött, mint ő. Bár ezt sosem fogja elmondani Mattnek, mert a végén még megharagszik rá vagy ilyesmi, azt meg a világért sem akarná.
Bár a nóta nem valami fantasztikus, itt-ott eltér az eredeti verziótól, úgy tűnik Matt észre sem veszi a hibát, vagy lehet, igen, csak jól titkolja?
Miután elhagzott a melódia azt veszi észre, hogy Matt mintha fel akarná falni a szemeivel őt.  Most már semmi kétség, tuti belezúgott a csajba! Mindjárt elolvad! Ó, milyen kis aranyos, csak kár, hogy nem mondhatja meg neki, mert az „aranyos” kifejezésre valamiért minden férfi gyilkolni tudna. Pedig ha a nőkre mondják, akkor rájuk is lehetne… És még azt mondja mindenki, hogy a férfi agy egyszerű! Fenéket!
Váá, olyan romantikus ez a helyzet, egyáltalán nem érzi jól magát így, vagyis de, csak mégsem, nos, nem Megre vall az efféle viselkedés, annyira szappanoperába illő a szituáció, hogy mindjárt szétfolyik a romantikától. Fúj!
Majd Matt töri meg a csendet, javasolván egy újabb nótát. Hmm… Metallica, Stones vagy Beatles? Vagy AC/DC? Mennyi jó szám van! Viszont eljátszani őket már kicsit komplikáltabb… Hát akkor marad a Beatles-nél. Épp tegnapelőtt tanulta meg elejétől végéig a Yesterday-t, bár az túlságosan romantikus lenne ide. Akkor már inkább a Deep Purple-től fogja a Smoke on the Watert (http://www.youtube.com/watch?v=2WX_4FNoto4). Ja nem, mert ahhoz meg nem való akusztikus gitár. Na igen, többnyire basszeros számokat ismer, azokat meg nem nagyon meri bevállalni akusztikuson. Satine-nak biztos menne, viszont Meg még nem is tud normálisan gitározni, nemhogy még átírni a nótákat.
-Jó, akkor a mi számunk lesz a következő. Az a címe, hogy The Kill (http://www.youtube.com/watch?v=jkge6OIZvgo). Remélem, tetszeni fog, CC meg én írtuk a szöveget, Kayék meg a dallamot találták ki hozzá. Mi van, még mindig van olyan izé a hajamban? –kérdezi a fiút végül, aki épp a lány hajában babrál valamit, persze, lehet hogy csak kifogást keres arra, hogy megérinthesse a hosszú, ragyogó hajzuhatagot, amit tegnap mosott meg már végre… már rasztásodni kezdett itt-ott… Nos azért egy randira nem lehet csak úgy igénytelenül elmenni ugyebár.
-Jaj, Matt, ne mondj már ilyeneket! Viszont ha gondolod, felmászok egy fentebbi ágra és eltakarom a napot, ha ez minden vágyad.


Cím: Re: Tópart
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 09. 04. - 20:15:26
~ Meg, babám :D ~

 - Hm… káposztalevél? – tűnődök el. – Legalább friss? Mert ha nem, akkor cserélnem kell. Van nálad néhány darab? Tudod, kell a nyulaknak, nehogy éhezzenek odabent.
Megint ugyanaz jut eszembe, mint az első találkozásunkkor: diliházban a helye mindkettőnknek, bár lassacskán kívül is olyan lesz a világ, mint a rácsokon belül. Remélem, azért a Meg féle őrültek lesznek többen: akik szépek és okosak legalább, hiába zizzentek egy pöttyet. Elvigyorodok a gondolatra. Megint Meghez tértem vissza, mint a bumeráng; mindig hozzá térnek vissza mostanság a gondolataim. Hülye egy helyzet, de ez van.
The Kill… kissé szomorkás a muzsika hangvétele, én mégis olvatagon szemlélem a nőt, mialatt gitározik. Ahogy nézem, egy furcsa hangulat ragad el: mintha… áh, ezt nem lehet elmondani, elég az, hogy egyfolytában mosolyognom kell a csajra, képtelen vagyok egy percig komoly fejet vágni. Mégis megpróbálom, hátha összejön. Félvigyor kerekedik belőle, de legalább nem mosolygok folyamatosan olyan ellágyult-bárgyú barom módjára.
A hajára vonatkozó kéréssel kizökkent a kusza gondolatok közül. Jé, hiszen észre sem vettem, hogy abbahagytam a kotorászást, és ott pihen a kezem a selymes tincseken. Na neeem! Méghogy selymes tincsek?! Ilyet én nem gondolhatok, hiszen nem nyálas bunkó vagyok, csak szerelmes!
- Igen, találtam még egyet – mutatom fel a szavaimat igazoló fecnit.
A kezem visszatéved a hajára, gondolataim pedig az iméntihez, mely szerint: szerelmes vagyok. Ééén??? Kizárt! Nem vagyok én egyetlen nyálas brazil szappanopera szereplője sem; csak azoknak való a szerelem. Na meg azoknak, akik bírják gyomorral az állandó szenvelgést, egymás hiányolását és az érzelmeket.
Dühödten vágom zsebre a kezeimet. Majd pont én gárgyulok meg a szerelem elnevezésű pink marhaságtól! Kizárt. Nagy nehezen lehiggadok, de azért még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem akarok totálisan elnyálasodni a szerelemtől. Az oké, hogy tetszik Meg, hiszen minden évfolyamtársam bukik a Noir tagjaira, de ettől még nem muszáj belehabarodnom… vagy igen?
Pont ezt akartam elkerülni, ezt a kétségbeesett „szeret - nem szeret” kérdéskört, ezért nem akartam belezúgni a csajba. Hát nem jött be.
Hangosan kacagva nézek Megre, s nem hiszem el, hogy megtenné, hogy felmászna egy fentebbi ágra, de azért… blazírt képpel nézek fel, egyenesen a szemébe:
- Jól van, bevallom, ha már ilyen ügyesen kitaláltad: ez minden vágyam. Plusz az, hogy miután szólóban bemutattad az evolúciót, azaz lejössz a fáról, még hasonló dallamokat játssz. És az sem baj, ha néhol nem hamisítod meg őket – nevetek rá gonoszkodva.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 09. 05. - 17:21:43
~ Zoey, hugica ;D ~

Amy a tüzet nézi, nem pillant a másik lány szemébe. Mert tudja, hogy ott pontosan ugyanazt látná, ami az övében van: kicsit tart attól, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, mégis vágyakozik rá. Talán éppen azért, hogy legyőzhesse ezt a félelmet. Kesernyés mosollyal nézi a tűz narancsszín lobogását; hiába szeretne, ő sem tud megváltozni egyik percről a másikra, meg neki nincs is olyan klassz fantáziája, mint Zoeynak.
- Hidd el, mindenki azon idegeskedne, hogy jó helyen van-e ott, biztosan ő erre a megfelelő ember és hasonlók, de ez teljesen egészséges. Csak azokat hagyjákk hidegen ezek a dolgok, akik túlzottan elszálltak maguktól, viszont igazán ritka az ilyen betegesen egoista és túlzott mértékű önbizalommal bíró ember, és te soha nem is fogsz ilyenné válni. Akármekkora sztár leszel, akkor is pontosan fogod tudni, hogy hol a helyed, ha egyszer megtaláltad. Nem fogod bebeszélni magadnak, hogy te mindenki felett állsz, felsőbbrendű vagy meg hasonlók, mert nem ilyen típus vagy.
Joy kedvesen mosolyog rá Zoey-ra, majd újra a tűzbe mered. Alig fél perc múlva megint a tó alját látja maga előtt, megint ott lebeg a mind szorosabban rátekeredő hínárok között. Tudja jól, hogy ezek a képek még kísérteni fogják egy darabig, mégis képtelen hozzászokni a gondolathoz... akárcsak az apja halála után. Hetekig látta maga előtt, ahogy apja meghalt, akárhányszor becsukta a szemét vagy egyedül maradt pár percre. Aztán elmúlt, jött helyette az üresség, a fájdalom. Csakhogy most nem így lesz; ha el is tűnnek végre a fejéből az emlékképek, nem jön a fájdalom, hiszen élnek mindketten, nem lett semmi bajuk.
- Tessék? - kapja fel a fejét szórakozottan Zoey kérdésére. - Jah, lehet, hogy lassan vissza kéne mennünk, de szerintem ráérünk még. Nézd, az eső is elkerül minket! Tisztára mint a sivatagban: évente egyszer esik, de akkor nagyon és sokáig. De ha fázol, akkor bemehetünk - biccent Amy a befőttesüveg felé, amiben nyilván azért gyújtott tüzet Zoey, mert kezdett fázni.
Fészkelődik ültében, ugyanis nem áll szándékában bemenni, viszont ezt tévedésből sem említené meg Zoey-nak. Szereti távolról nézni a viharokat, de néha a képes farmerban és pólóban kiállni a szakadó esőbe, mert az olyan "büfé" érzés. Büfé, azaz jó, klassz, zsír, állati, pláne ahogy az emberre rátapad a vizes cucca. Sóváran pillantást küld a távoli villámok felé, aztán várakozásteljesen néz Zoey-ra. Nem akarja befolyásolni a lányt, sem azt, hogy esetleg megfázzon, ezért reméli, hogy nem vette észre, ahogy az előbb a távolba nézett.


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 09. 05. - 18:36:28
~Amy, a nővérkém ;D~

A griffendéles szavai eloszlatják aggodalmát- ideiglenesen legalábbis, hisz ki tudhatja, az mikor tér vissza. Valóban, még ha jól titkolják is, a társaság „sztárjaiban” motoszkál néha ilyen érzés. Csak nagyon néha lehet észrevenni, egy-egy fél-sóhajon, elkomoruló arcon vagy tekinteten… figyelte elég sokszor ehhez az embereket. Alig tudta visszafojtani nevetését, mert eszébe jutott az egyetlen általuk is ismert férfi, aki ilyennek jelét sem tanúsította. Egy pillanatra látta is maga előtt a göndör, aranyszín hajat, a kék szempárt és a bárgyú vigyort…
-Mint Gilderoy Lockhart… -szalad ki a száján, mikor Amy a maguktól eltelt, egoista típust említi. Hát igen, elsős SVK tanáruk kitűnő modellt állhatott volna az önimádás szobrához, pedig semmit nem tanultak tőle. Egy biztos: ő, Zoey ilyen sose volt, és sose lesz, ebben évfolyamtársának nagyon is igaza volt.
A mágikus tűz, annak ellenére, hogy nem is táplálták semmivel, semmit sem vesztett kezdeti lendületéből, vidáman pattogott a hőállóvá varázsolt dunsztosüvegben. Vörös fénye a két lány arcára esett. Zoey is kicsit elbambul a tűzbe nézve- eszébe jutnak kiskora kirándulásai, mikor is többször tábortüzet raktak. Na nem főzni, dehogy… sütő volt a sátorban. Csak a hangulat kedvéért. Mugli rokonaik közül is elvittek magukkal néha párat (bár ez elég komplikált volt egyes kirándulóhelyek mugliriasztó bűbájai miatt), ők pedig hálásan fogadták ezt a gesztust. Meg valahogy nekik is megtetszett- a tábortűz figyelésében, a közös éneklésben, beszélgetésben olyasféle varázslat lakott, amilyet, bármily jó viszonyban is voltak egymással a családtagok, ritkán tapasztaltak. Meghittség.
-Így, a tűz mellett nem fázom. –mosolyodik el Amy mondatára, ami kizökkenti álmodozásából. –Szerintem is ráérünk még.
Az ablakból néha szokott viharokat figyelni, de szabadból még nem. Valószínűleg távoli lesz, és ők szárazon maradnak- ha meg eleredne, ott a pálca, a jó öreg Leperex, meg lehet még hasonló tüzeket varázsolni…


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 09. 08. - 19:56:52
~ Zoey, hugica ;D ~

- Höhö, Lockhart?! - Amy olyan gúnyosan horkantva kacag fel, mint néha McGalagony teszi, amikor a diákok mindenféle ökörséget hordanak össze neki a késés okáról.
Már a nyelvén van, hogy Lockhart egy öntelt, pöffeszkedő hólyag volt, míg szerencsésen meg nem szabadult tőle a suli, ezt azonban mégsem mondja ki. Hiszen ki tudja, hátha Zoey pont ezt akarja hallani, hátha pont ezért adta elő a félénk leányzót, hogy pontlevonást provokáljon ki a Griffendélnek. Nem - szidja meg azonnal magát. - Zoey nem ilyen, éppen erről volt szó! Meg arról, hogy jót tenne neki, ha bízna az emberekben. Meglehet, nekem is jót tenne, ha nem kételkednék egyfolytában mindenkiben és mindenben.
Különös, kísérteties mosoly jelenek meg az arcán, ahogy felidézi a felette járóktól hallott tündérmanós órát.
- Lockhart, Lockhart, Lockhart... egyetlen hibája volt, de az mindent felülmúlt: az önteltsége. Na jó, bekpézelt is volt, ez már két hiba. Plusz egoista, ez eddig három. Oké, nem sorolom tovább - vigyorog Zoey-ra. - Hát, tudod, nem szívesen lettem volna a fickó helyében, mert egy-két álmodozó kislánytól eltekintve mindenki utálta. Én pedig képtelen vagyok kollektív utálat légkörében létezni, bár ez nálam születési hiba.
Amy kicsit közelebb araszol a tűzhöz, aztán észbekap és legyárt ő is egy befőttes üveget a pálcájával.
- Gyújtasz ebben is tüzet, légyszi? - fordul a mardekáros felé. - Ezt sosem tudtam megjegyezni, bár alig kétszer hallottam életemben, és elég fontos is lenne ilyenkor a hűvösben. Na majd most!
Joy kissé vacogva csúszik közelebb az üveghez. Ha már nagyon fázunk, akkor legfeljebb körülvesszük magunkat mégikus tűzzel bélelt üvegekkel - gondolja, s észre sem veszi, hogy elmosolyodik. Hirtelen eszébe villan, hogy a legfontosabbról elfeledkezett: az átváltoztatástan büntetésről. Egy "bocsi" kíséretében előhúzza táskája mélyéből a pergament, hogy befejezze a fogalmazást. Nincs sok hátra belőle, de még ma végezni akar vele, mert később már túl lusta lesz hozzá, ez holtbiztos. Néhány befejező sort ró a pergamen aljára, mert most nincs hangulata pedáns dolgozatot írni, sokkal inkább a távolban elvonuló vihart szeretné nézni. Alig öt perc múlva a táskába gyömöszöli az öszecsapott dolgozatot, azután az égre függeszti tekintetét.
- Nézd...! - sóhajtja áhítatosan egy hihetetlen sebességgel elsuhanó felhőre mutatva. - Szívesen lennék most ott fent, ilyenkor lehet a legjobb repülni. Persze biztonságos távolban a villámoktól, de képzeld el ezt a látványt felülről. Gyönyörű lehet. Kár, hogy lefagynék a seprűről, mire odaérek, annyira fentre. Ezer-ezerötszáz méter magasan lehet, de az ember már háromszázon, két pulcsiba burkolva is  átfagy, mire leszáll alig tíz perc után; nemhogy még tovább emelkedne.
Közben egy-egy pillanatra leveszi a tekintetét a felhőkről, hogy Zoey szemébe nézze, ahogy beszél. Biztatóan mosolyog a lányra, jelezvén: nem kell félni, totálisan elkerüli őket az egész, a villámok, a felhők nagy része, az eső, a szél. Hirtelen hangosan elnveti magát, ám ezt alig lehet hallani az égzengéstől.
- Olvastam egy könyvben, hogy akkor kell esőtől tartani, ha döglött egér színű szürkék a felhők. Hát akkor ezek határozottan döglött egér színeűek. Bár az egyik szereplő utána megkérdezte, hogy akkor milyen színű az élő egér, ha nem szürke...

de akkor a multibevallásnál miért nincs kiírva, hogy Hannah is te vagy?


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 09. 16. - 18:43:55
~Amy... ugye még mindig hívhatlak nővérkének?  ;D~

Amy felsorolásán csak nevetni lehet. Ugyan Zoey hozzátenné még, hogy mocskos hazudozó is volt, hisz valójában semmit sem tudott (órái alapján legalábbis kétségesnek tetszett, hogy a könyveiben megírt dolgokat meg is tette), de ezt évfolyamtársa ugyanúgy tudja, mint ő. Egyébként is, lezárták a felsorolást.
-Hát igen… én sem bírtam volna ki. Vagy naiv volt, vagy vak, vagy teljesen belezúgott önmagába, mert egyáltalán jelét sem mutatta, hogy észrevette volna, pedig az egész Roxfort a háta közepére se kívánta. Na jó, pár kivétellel… -fintorodik el, mert hirtelen eszébe jut az a förtelmes Valentin-nap, amit a tanárnak köszönhettek. A kerti törpék, a zenés üzenetek, és a giccses díszítés még csak a jéghegy csúcsa volt- aki látta a megszégyenített Piton és Flitwick arcát, sosem felejti el. Még jó, hogy elment… Az egész iskolát bejárta a pletyka, miszerint csak azért ez a csapnivaló tanerő kapta meg az állást, mert más nem is mert jelentkezni az elátkozottnak vélt SVK-állásra.
A griffendéles kérésére kizökken gondolataiból, átveszi az üveget, és megmutatja a varázslatot.
-Piroinitio! –mondja, majd pálcája intésére (amit igény esetén megismétel) az üvegben vidám tüzecske lobban.
A bocsánatkérésre csak futó mosollyal válaszol. Egyáltalán nem zavarja az írás- az égre emeli tekintetét. A távoli viharból ők alig éreznek valamit, de így is nyilvánvaló az ereje. Zoey átszellemülten figyeli a sötét felhőket és a néha-néha lecsapó villámokat, közben a hirtelennek bizonyuló mennydörgésektől néha megrezzen. Nem fél, épp csak olyannyira elfoglalják gondolatai, hogy teljesen elfeledkezik róluk, így váratlanul érik.   
Itt kint milyen más… -gondolja. Arra lesz figyelmes, hogy évfolyamtársa megszólal. Élénk fantáziája elé is festi a képet: ott ül egy seprűn, és nézi, ahogy a vihar dúl... érzi, ahogy a villám készülődik… Mugli rokonaitól tudta, hogy az ő nézetük szerint a villám az elektromosan telt levegőben keletkezik, de sosem értette meg igazán.
-Biztos lenyűgöző látvány… -szólal meg halkan, a hidegről szóló értekezésre meg csak bólint. Hát igen, odafent könnyű csonttá fagyni…
Amy könyves története megnevetteti ismét. Ezek a felhők tényleg olyan szürkék, mint a döglött egér, bár azt mondják, a világos, jégesőt hozó felhők még veszélyesebbek.
A vihar pedig csak egyre tombol. A vad szélben keservesen nyögnek a fák, a táj néhány részletét jobban megvilágítja egy-egy villám. Olyannyira lefoglalja a figyelés, hogy nem jut mondandó az eszébe. Szabadban vihart átélni megismételhetetlen élmény…   


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 09. 21. - 01:24:33
^ :) Briant :)^

Hajnalodik. Lassan előbújnak a madarak, s az életet biztosító, meleget adó Nap is felkel. Csend van. Nem csoda, hiszen kinek lenne kedve felkelni hajnalok hajnalán, ha az nem kötelező? Hm… Mondjuk nekem. Imádom nézni az ébredező természetet, a megnyugtató csendet hallgatni. Néha csak sétálok, és úgy várom a reggel elérkeztét, néha pedig futással ütöm el az időt. Sokan gondolják úgy, hogy nem vagyok normális, hogy alvás helyett a mozgást, és a korai kelést választom… Viszont én nem így gondolom. Igenis jó dolog korán kelni, és frissen érkezni első órára. Most is kint futom a köröket. Időnként megállok, nyújtok, majd ismét kocogni kezdek. Hallom, ahogy a fű, és néhány ág összetörik a lábam alatt. Kellemes, enyhén hűvös idő van. A szél nem túl erősen fúj. Összegombolom a pulóveremet, majd futok tovább…

A füvön üldögélek, és a tavat bámulom. Lenyűgöző látványt kelt, ahogy a – már időközben felkelt – Nap rásüt. Aranyszínűen csillog, s az apró hullámok a mellette álló fa szélfútta hajladozását tükrözik vissza. Szédülök. A fejem lüktetni kezd. A táskámhoz nyúlok, majd kiveszek belőle egy csokit, és elkezdem enni. Hát persze… Leesett a cukrom. Nemrég tudtam meg, hogy mi a bajom. Cukorbetegség. Igazán kellemes betegség. Hátradőlök, és elterülök a fűben. Lehunyom a szememet, és csak élvezem a reggeli napsütést… Ki tudja, meddig...


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 09. 21. - 15:17:58
[ Hugrabug toronyba ]


Rémálmok kusza szövevénye térít észhez. Nem tudom mitől, de megint előtörtek. Anyám fagyos, jéghideg, hátborzongató tekintete, amely elől menekülnék, futnék, míg a lábam bírja. A rideg hang, mely körülölel, felemészt. A szitkozódó szavak, amelyek tőrt döfnek a szívembe, s megforgatják benne, hogy a fájdalmat még jobban érezzem, mint eleddig. S beköszönt a sötétség végeláthatatlan örvénye, mely magába szippant, befogad, nem ereszt, bárhogy is küzdök ellene. Fuldoklok tőle, a sűrű fekete massza mindenhol ott van, s hangosan kiáltva ébredek fel. Megint.
Mélyeket lélegezve pislogok körbe. Minden csendes, nyugodt, hisz még csak hajnal van. A fény haloványan pislákol be az ablakon, hogy mosolyt csalva köszöntse ez embereket. De nem engem.

Sötét karikás szemekkel kászálódok ki az ágyból. Már úgy sem fogok visszaaludni. Teljesen felesleges próbálkozni is. A tapasztalat beszél belőlem. Mert elég egyszer átélni a dolgot, onnantól kezdve tudod, mi vár rád. És rám az álmatlanság köszönt. Fáradtan öltözök fel. Ilyen korán fölösleges lemenni a Nagyterembe. Senki sincs ott, sőt, ilyentájt senki sincs ébren. Ha mégis, elég egy elvetemül ember az. Ennyi erővel persze én is az vagyok, de… engem nyomós okok mentenek fel eme vádak alól.
Elpiszmogok halkan, nem akarok senkit se felkelteni a társaim közül. Elvégre miért is tenném? Az én bajom, az én dolgom, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Pontosabban tudok. Mert az egyik könyvet megragadva állok az ablak elé. A világ így hajnaltájt teljesen más, valahogy egyszerűbb, szebb és nemesebb. De ez nem érdekel. Csak tükör gyanánt szolgál a tükör, hogy kétszer beletúrjak kissé kócos, csapzott hajamba, aztán továbbálljak. Ez a feltett szándékom. De egy mozgó pontocska felkelti az érdeklődésem. Ez nem Hagid kunyhója felől való mozgás, mert különben a vadőr kutyáját látnám. Nem, ez más. S szabályos köröket ró. Érdekes. Vállat vonva indulok el lefelé. Még az is lehet, utána járok a dolognak. Vagy nem.

[ Tópart ]


A kastély kihalt. Még az a rühes Mrs.Norris sem bukkan fel, legnagyobb örömömre. Tehát senki nem tudja meg, hogy kijöttem. Mert bent az épületbe mit csináltam volna? Kint jobb a szabad levegőn. De nem nagyon akaródzik bevallani, az a köröző pontocska is érdekel. Nagyon is érdekel.
Persze pechem van. Mert mire kiérek, már senki és semmi nincs ott. Biztosan káprázott a szemem, vagy tényleg csak Agyar ügetett. Habár az a kutya túl lusta bármihez is. Ha egy macska volt…mondjuk valamely diák házikedvence akkor is elnéztem. De egy macska miért rohant volna körbe körbe?
A rejtvény megoldása roppant nehéz, nehezebb mint gondolná bárki is.
Most viszont nincs kedvem ezen rágódni. Félrerakom a kérdést, s a tópart felé indulok. Ott majd letelepedve egy fához olvasok, míg el nem kezdődik a reggeli ideje.

Lépteim a harmattól ittas fűben halk csuppanásokként kísérnek végig. Mélyen lélegzem be a friss levegőt, miközben a legközelebbi fát célzom meg. Fel se tűnik csak egy pillanattal később, hogy van még ott valaki rajtam kívül. A titokzatos idegen, a lány, talán ő lehet a megoldás a kérdésre. Vagy nem. De persze ezt nem lehet tudni, hacsak rá nem kérdez az ember. Most viszont nyomaszt a kialvatlanság. És ilyenkor nem mindig tör elő belőlem az úriember. Hiába az vagyok alapvetően.
Csokoládé. Összefut a nyál a számban, de persze nem érdekelnek ezek az ösztönök. Természetesek, de visszafojthatók. Akárcsak minden más is.
- Korán reggel édesség? Hogy fogsz reggelizni Szépségem? –
Nem túl kedves köszöntés, de nem baj. Mellé lépek, lepillantok rá, de választ nem igazán várok. Csakúgy, ahogy engedélyt se ahhoz, hogy csatlakozzak hozzá. Egyszerűen csak leülök a fa tövébe kezemben a könyvvel. És el is van intézve minden. Legalábbis a részemről.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 09. 21. - 17:27:10
:) ^?^ Briant ^?^ :)


Az, hogy kora reggel kimásztam az ágyból, és futni indultam, óriási elvetemültségnek tűnik. Legalábbis többek szemében. Pedig remek érzés. Számtalan gondolat cikázik a fejemben, ahogy a köröket rovom a birtokon. Ha valaki messziről lát, valószínűleg nem tudja beazonosítani, mi is az a szaladgáló valami. Pár körrel később megállok a fákkal körülvett tóparton. A hajnali órára való tekintettel még kissé nyirkos a fű – de mit sem törődve ezzel, lehuppanok a puha, zöldellő gyepre. Csak merengek. A múlton, a jövőn… Bár tudom, nem kellene, elvégre a múlt már elmúlt, a jövő pedig még messze van, de a táj, és a pillanat éppen ezt hozza ki belőlem. Vajon mi lehet velük…? Hogy érezheti magát az édesanyám? Miért nem kapok levelet Tőle? Hetek óta semmit sem tudok róla… Talán… Nem. Nem lehet. És… Hova tűnhetett az én drágalátos nővérem…?  Merre lehet, és mit csinálhat? És Braden… Franciaországban. Jól érzi magát, gondol néha rám? Megannyi kérdés, s a választ jelenleg egyikre sem találom. Talán nem is akarom…

Körbenézek… Óriási a csend még mindig, akárcsak egy órája, mikor futkározni kezdtem. A Nap aranylóan ragyog, s a napfényben a levelekre nehezedő harmat ezüstösen csillog. Ha nem tudnám, hogy ez tényleg létezik, és csak egy képet mutatnának róla, biztosan azt hinném, hogy ez csak egy kitaláció, és hogy valakinek nagyon jó volt a fantáziája. Nem túl erősen, halkan fúj a szél, meglebegtetve ezzel a fák leveleit. A tiszta, üde, hűvös levegő kitisztítja a fejemet, a kérdések, melyeken hosszú percek óta rágódok, szertefoszlanak. Csak vagyok. Én és a természet… Hirtelen azonban forogni kezd velem a föld, és elhomályosul a látásom. A fák helyén elmosódott foltokat látok csupán. Nem ijedek meg – semmi gond, csak a szokásos… Csokit, de nagyon gyorsan… Kutatni kezdek a táskámban, míg meg nem találom. Rágcsálni kezdek egy kockát. Ó, igen, ettől hamarosan jobb is lesz. Végigfekszem a füvön, szememet lehunyom. Mélyeket szívok a levegőből, és érzem, ahogy a csigolyáim is visszaállnak eredeti helyükre. Lépések. Hirtelen lépéseket hallok. Valaki közeledik. Nem, nem nyitom ki a szememet. Egy pillanatra az óvódás módszerre gondolok; ha én nem látom őt, ő sem lát engem. Magamban jót nevetek saját hülyeségemen, majd pislogni kezdek. Szóval, ideért az illető. Ránézek. Ismerős… Akárcsak én, Ő is a dicső Hugrabug házat erősíti. Megszólal. Hangjából tükröződik a fáradtság, és az, hogy az általa feltett kérdésre választ nem igazán vár… Kissé forog velem még a világ, de rápillantok, mikor mellém telepszik, és válaszolok neki.

– Neked is jó reggelt…
 
Hangom unott, kissé talán elutasítónak is tűnhet, pedig nem szándékoztam az lenni vele. Miközben ezt mondom, az előttünk elterülő víz felszínét kémlelem, majd később ismét rászegezem égszínkék lélektükreimet.

– Mi járatban itt kint hajnalok hajnalán? Hogyhogy nem alszol?

Próbálok elindítani egy beszélgetést vele, bár nem tudom, vevő-e rá. Majd kiderül. Ha nem akar, úgysem válaszol, vagy egyszerűen csak otthagy… Ki tudja, mi lesz a fiú reakciója… Mindenesetre... Kíváncsian várom...


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 09. 22. - 09:52:53
.:: Anwen ::.


Ha a rózsás hangulatok találkoznak… Mert láthatóan a lánynak sincs az. Hallva a szavakat. Kissé elutasító, kissé rideg. De talán mindez csak azért van, mert átvette a beszélőpartnere stílusát, azaz az enyémet, mint oly sokak teszik, kik egy jellemtelen senkik, vagy őt is hozzám hasonlóan gondok nyomasztják, melyeket nem, vagy nehezen tud megoldani. Akár így, akár úgy, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy én elutasító, már-már udvariatlan voltam vele, s ezt vissza is kaptam. Vagy vissza fogom záros határidőm belül és persze kamatostul.

Inkább le is hunyom a szemem, s várok… jöjjön, aminek jönnie kell, a mindent elsöprő szemrehányást, a hangos perlekedést, ócsárolást. A kitörni készülő vulkán elsöprő erejére készülök fel, de nem ezt kapom. Csak egy egyszerű kérdést, s ez nagyon meglep. Azt hittem, minden sérelmet, baj a fejemhez vágnak, még olyat is, amelynek nem is én vagyok az okozója, és erre tessék. Semmi. Na így ismerje az ember a nőket. De inkább készülök mindig a legrosszabbra, minthogy óriási istencsapása érjen.
Tekintetem a lányra vetül, aki nyugodt szívvel majszolja a csokoládét, minden szívfájdalom, minden bűntudat nélkül. A kérdés ott lebeg köztünk. Ő feltette, nekem válaszolnom kellene.
De mégis mit mondhatnék? Az ócska, sületlen álmaimat okoljam a kialvatlanságért. Ugyan, hagyjuk kérem. Kész nevetséges így is, nemhogy kimondva. Tehát ez a lehetőség elvetve. Hazudni meg, meg se fordul a fejembe. Abból semmi jó nem sülhet ki, s amúgy is, az a Mardekárosok reszortja.
A beálló csöndet viszont meg kell törni. Záros határidőm belül. Meg kell. Muszáj. Tudom.

- Tudod…engem messzire elkerült az álommanó. –
Leereszkedő, gyerekes hangnem. Épp olyan, mint most a természetem. S ez a válasz se volt kedves, igaz nem a lánynak szánom a haragom. Egyszerűen a tehetetlenség vesz erőt rajtam, meg a tudat, nem fogok én még jó darabig aludni mostanság. S ezt leginkább azok a sötétlő karikák bizonyítják a szemem alatt, melyeket megdörzsölök újra és úrja, hátha ezzel segítek lomha, fáradt szememnek valamelyest. S csak hogy erőltessük a dolgokat, kezeim a könyvet is kinyitják, megkeresve a legutóbb félbehagyott oldalnál. Azért persze nem feledem, nem tudom elfeledni, van ott valaki más is…rajtam kívül.

- És te? Ilyenkor jársz ki enni…? Mi vagy te… zugevő?
Na jó, ezt tényleg nem kellett volna. Nincs is olyan, hogy zugevő, sokkal inkább zugivó. De, mit számít ez más? Mellesleg ez még a tőlem telhető legnagyobb bunkóságot is túlszárnyalja. Jobb lesz ha ezután megkeresem az első fát… vagy egyszerűen elkerülöm jó messzire a lányt. De nagyon messzire.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 09. 24. - 09:56:56
~ Zoey... attól még maradsz hugica ;D ~

Hunyorogva, kissé félrebillentett fejjel figyeli a mozdulatsort, a varázsszót. Aztán varázsol egy befőttesüveget, hogy kipróbálhassa új tudományát. Nem kis meglepetésére már elsőre sikerül a művelet. Immár három üvegben ég vidám lángolással a tűz. Joy szívesen elszórakozgatna a tűzgyújtás mágikus módjának gyakorlásával, ám még dolga van: a büntetőfeladat.
Veszett tempóban fog neki a  körmölésnek, szeretné már ő is az eget bámulni. Dühében magát szidja, hogy ennyire lassan ír, azonban hamar belátja: ezzel a lényeg semmit nem változik, nem gyorsul az írása, nem lesz hamarabb kész. Sőt, ha nem a feladatra figyel, csak később készül el vele. Tíz-tizenöt perc alatt fejezi be a munkát, aztán néhány kapkodó mozdulattal összecsavarja a pergament, és elsüllyeszti a táskájában a tollal együtt.
Hátradől, két kezével támasztja meg magát, nehogy hanyattvágódjon, s áhítatosan tekint fel a felhőkre. A Roxfort birtokán túli területeket már alig lehet látni a szakadó esőtől, szinte teljesen elhomályosítja az alázuhogó víz a látványt. Azért még így is marad éppen elég néznivaló. Például a villámok. Hol itt, hol ott lehet látni egy-egy villámlást, amit aztán alig pár másodpercnyi csúszással követ az égzengés. Amy az egyik vakító villanás láttán tréfásan megböki barátnője vállát, így szólván:
- Mosolyogj, fényképeznek - és felnyerít jókedvében.
Képtelen megfékezni nevethetnékjét. Olyan mennyiségű feszültség robban elő belőle, amit még egy sokmindent megélt veterán sem tudna megfékezni, nemhogy egy nyeretlen kamaszlányka. Megint ugyanazok a képek villannak elé: a tó alja, a hínárok és az azt követő sötétség. Amy felejteni akar, de nem megy; az eső - a víz látványa ismét előhozta a rémképeket. A lány nehézkesen lélegzik, mintha újra odalent lenne. Pulzusa felgyorsul, száguld a vér az ereiben, közel jár az ájuláshoz... aztán egy hirtelen csattanás félbeszakítja a horrornak is beillő képsort: egy fába csapott a villám, csaknem porig égetve azt. Amy nem ijed meg a zajtól, nem hőköl hátra, hiszen pont ez hozza vissza a fenti világba a tóból. Az élők közé. Ennek ellenére néhány másodpercig kapkodva szívja magába az éltető levegőt.
Megnyugodva, lassacskán lecsillapodva néz a mellette ülő Zoey-ra. Szinte biztos benne, hogy a mardekáros lányban nem merültek fel hasonló képek, ám nem merné a nyakát tenni rá. Viszont ezúttal beszélni sem szeretne róla. Ehelyett inkább előveszi az iménti - képzelet teremtette - képsorokat, és újfent a felhők között szlalomozik csuromvizesen seprűjével. Mégiscsak szebb ez a látvány, mint egyik-másik emléke... Kisimult mosollyal bámulja a felhőket tudván, hogy nem lesznek többé hülye rémképei a felhők láttán; hiszen eddig sem voltak, és egy ilyen kis kalandocska miatt nem félhet egész életében a víztől.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 09. 27. - 08:44:43
^?^?^?^BriantBriantBriant^?^?^?^


Oké, én komolyan nem értem őt. Idejön hozzám, megzavar legfontosabb tevékenységeim egyikében, a gondolkodásban, az ön- és anyusajnálatban… Mindehhez hozzátéve, próbálok nem túl szemét módon viselkedni vele, erre tessék. Pont ő beszél bántóan. Szép. Mindegy, nem nagyon tud érdekelni, feltehetőleg  „rossz napja van”. De honnan tudja ezt ennyire biztosan, amikor még csak pár órája kezdődött el…?

Nem csak azért jöttem ki reggel, hogy futkározzak, ezzel is erősítsem a szervezetemet (persze azért ez sem egy rossz szempont), hanem azért is, hogy kicsit el tudjak gondolkodni a gondokon, a számtalan megoldatlan problémán… Vagy éppen csak elfeledni mindezen nehéz, súlyos terheket.

Nem. Én nem fogok olyan stílusban beszélni vele, ahogyan azt ő tette. Nem látom értelmét, és különben is… Nekem jó napom van… Lesz, és nem fogom rögtön gúnyolódással, bántással, veszekedéssel tölteni az első pár óráját. Inkább elintézem egy egyszerű kérdéssel, melyre igen, választ is várok. Időközben még mindig a csokimat eszem, lassan kezdek helyreállni, már kevésbé szédülök… Csak az a fejfájás… Mintha képes lenne bármelyik pillanatban szétrobbanni.

Csend. A kérdés feltevése utána hosszú csend következik, ami feltehetőleg azért állt be, mert a fiú nem tudja, mit is feleljen a kérdésemre. Jó dolog a csend… Bizonyos körülmények között, de ez, most, itt… Kezd kínos csenddé válni. Ismét végiggondolom, mit is kérdeztem, elejétől a végéig, de nem értem, mi okoz neki akkora problémát… De hirtelen megszólal. Azt a nevetséges kis lényt említi… Az álommanót. Először csak elmosolyodok rajta, elvégre 16-17 évesen az ember nem nagyon beszél álommanóról.

- Micsoda gonosz lény az az álommanó… Talán meg kellett volna próbálnod magadtól elaludni, vagy… Báránykákat számolni.

Nem, nem szándékoztam gonosz lenni… Bár nem biztos, hogy ez a mellettem ülőnek is feltűnik. Tekintetemet most az előtte fekvő könyvre helyezem. Valószínűleg most jön az, hogy megpróbál úgy tenni, mintha ott sem lennék. Rossz próbálkozás. Az emberek nagy része nem képes elvonatkoztatni attól, hogy valaki ott ül mellette, főleg, ha azzal már beszélgetett, ebből kifolyólag nem is tud úgy olvasni, hogy meg is értse, mit olvasott.

A szó rám terelődik… Hiába, a bántó, bunkó, sértő szavak továbbra sem tudnak olyan helyzetbe hozni, hogy leordítsam a fejét. Teljesen nyugodt, higgadt maradok… Állom a támadást. Színtelen, egyszerű hangnemben válaszolok neki, miközben ismét a tavat és a tájat vizsgálom… 

- Nem éppen. Először is futottam egyet, amit gondolom láttál, amikor jöttél le, majd leültem ide pihenni… És, tekintettel arra, hogy leesett a cukrom, elkezdtem csokit majszolni. Ennyi.

 Mondanivalóm után még egy kicsit nézgelődök, majd hátrafordulok a táskámhoz, és előhúzok belőle egy újabb csokoládét. Felé nyújtom.

- Kérsz?

Nos… Talán túl kedves vagyok...


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 09. 28. - 11:51:03
~ Gwen ~

A nyurga fiú lustán sétál a tó felé, még nem tudja, hogyan fogja elütni a hétvégéjét. Ikertestvére beteg, a gyengélkedőn fekszik, s ő az előbb volt fent meglátogatni. Belenéz a napba, s nem zavarja, hogy elvakítja a fény, hiszen úgysem tudja merre menjen. Majdcsak kiköt valahol, talán néhány haverja között. Az biztos, hogy a hétvégén már nem ír leckét, mert semmi értelme nem lenne ilyen jó időben a klubhelyiségben szenvedni.
Megérzi, hogy van valaki a lábai előtt, de az illető nem szólal meg; helyette halkan szuszog. Talán nem tud köszönni? Chris kinyitja a szemét, hogy szemügyre vehesse a modortalan egyént, azonban pár másodpercig csak színes és fekete foltokat lát helyette. Lassan tisztul ki a látása. Meglehet, nem kellett volna a napba bámulni, de a fiú nem bánja: minél később látja meg a modortalant, annál jobb neki. Ugyanis sejti, hogy nőnemű a hallgatag kedvű ember, Chris pedig kimondottan félénk a lányokkal szemben.
Végre kitisztul előtte a kép. Jól sejtette, egy leányzó az, méghozzá nagyjából vele azonos korú. És alszik vagy eszméletlen. A srác képtelen megállapítani. Arcát eltakarja szőkésbarna hajzuhataga, azonban így is látszik, hogy majd' egy fejjel alacsonyabb Chrisnél. A hugrabugos szeretne továbblépkedni, azonban pontosan tudja, hogy nem fog. Nem teheti.
Tétován térdel le mellé, magában vívódva, hogy mit tegyen. Pár másodperc után dönt: idegességében kissé nyirkos a tenyere, mikor hozzáér a lány vállához, és finoman megrázza. Ha csak alszik, akkor erre biztosan felébred, ha viszont ájult, akkor Chris bajban van, mivel nem tudja bizonyítani, hogy nem miatta ájult el a lányt, hogy ő nem bántotta a szöszit. Saját merészségétől megijedve engedi el a leányzó vállát, s egy kissé távolabb csúszik mellőle. Ha direkte ide jött aludni, akkor bizony le lesz harapva Chris feje, erre azonban a srác egyáltalán nem vágyik. Kezeit zavarában egy gyors mozdulattal zsebre vágja, majd előhúzza, hogy maga mellé támassza a fűre, aztán csak nézi a lányt. Talán kinyitja a szemét a szöszi, talán nem, mindenesetre Chris halkan elmotyog valami köszönésfélét.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 09. 28. - 12:07:47
[ChRiS  :D]



Messze járok álmomban, mikor hirtelen hűvős érintés ráz meg. Összerezzenek, majd lassanként kinyitom a szemeimet. Előbb az egyiket, utána a másikat. Szőke hajzuhatagomtól csak részben látok egy emberi alakot.

Mi van, ha egy mardekáros? Riadok fel, felugrok, hajam félrelebben arcomból.

Nagy sóhajjal, megnyugodva veszem észre, hogy az illető egy hugrabugros fiú. Aztán eszembe jut, hogy mire gondoltam az előbb.
Mi van velem? Nem szoktam megijedni senkitől sem. Főleg, ha az illető mardekáros, inkább kiállok ellene. De most... Hmm...

A fiú valami köszönésfélét mormog.

-Sziia.-válaszolok, majd leporolom a ruhámat. -A nevem Gwen. Hóllóhátas vagyok.-mutatok a ruhámra. -És benned kit tisztelhetek?-kérdezem még kicsit álmosan.

Közben felnézek az égre s megállapítom, hogy ma is kellemes időnk lesz. A nap vakítóan tűz. Leülök a fiú mellé, miközben azon gondolkodok, hogy miért ilyen félénk a srác. Összehúzódva ül mellettem és nem szól egy szót sem. Nem baj, ha velem van csak emgered a nyelve! Elmosolyodok és várok. Kezemet a szemem elé emelem, hogy a nap ellenére is lássam a fiú arcát.
Haja szőkésbarna, magassági szempontból pár fejjel magasabb mint én. Ahogy ott ül mellettem összehúzódva úgy érzem, hogy jóban leszünk mi még...


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 09. 28. - 12:33:19
~ Gwen :) ~

Chris riadtan néz a helyből felszálló lány után, hiszen ennyire azért még ő sem ijesztő jelenség. Aztán egyre nagyobb zavarban figyeli, ahogy a magát Gwennek nevező lány leporolja a ruháját és elfészkelődik. Elvigyorodik, ahogy Gwen magára és kék szegélyű talárjára mutat. Hát azt igazán nem volt nehéz kitalálnia, hogy hollóhátas az alvó, de tényleg nem hitte, hogy ennyire hülyének nézik. Már csak a nyálát kéne folyatni, és rögvest ápolókat is hívna a csaj?! Óvatosan húzza ki magát Chris, mintha attól tartana, hogy megint megijeszti a lányt.
- Christian vagyok - mondja a barna szemekbe tekintve.
A magára mutatós ceremóniát mellőzi, Gwen így is láthatja a talárja sárga szegélyén, hogy hugrabugos. Meg az idétlenségéből is kitetszik, ahogy elpirul, miközben szemügyre veszi Gwen arcát. Hirtelen határtalanul zavarja, hogy ő ilyen nagyra nőtt, míg a lány olyan apró maradt. Kissé dühösen emlékezteti magát, hogy ideje lenne végre kinőni ebből a hülye félénkségből, végre magabiztosnak kéne látszódnia a nők szemében, mégis hebegőn kér bocsánatot.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. Csak nem tudtam, hogy rosszul vagy és azért fekszel itt, vagy csak egyszerűen elaludtál. Végülis... direkt itt akartál aludni vagy csak elszunyókáltál? - kérdezi jobb híján.
Ötlete sincs miről beszélgethetne egy lánnyal. A srácokkal simán kijön, a felnőttekkel is, és még a nála jóval fiatalabbakkal is van közös témája mindig, de a magakorabeli lányok láttán becsődöl. Akárcsak most. A válasz után kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, bármit, aztán hamar be is csukja. Nem tud mit mondani, mintha csak vákuum lenne a fejében. Szétnéz, hiszen eddig nem tette meg; megfigyeli a tavat, a fákat, az eget. Bármit, csak ne kelljen a lány szemébe néznie, és azt hallania, hogy egy unalmas, gügye alak. Az azt jelentené, hogy megint leégett, akárcsak a többi bige előtt. A bal fülében lévő, patkó alakú bizsut kezdi babrálni idegességében, mert még mindig képtelen valami értelmeset kinyögni, és reménykedik, hogy legalább a csajnak lesz elég esze feloldani az egyre mélyülő csendet.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 09. 28. - 12:49:53
[ChRiS  ;D]



Sejtem, hogy a fiú kicsit hülyének nézhetett, mert olyan furán nézett rám.
Talán magától is tudta, hogy hollóhátas vagyok. Jut eszembe. Legszívesebben a homlokomra csapnék. Mindig ilyen idióta vagyok.

Megtudom a srác nevét, Christiannak hívják.

-Hívhatlak Chrisnek?-nézek rá nagy szemekkel.

Chris előbb magyarázkodni majd kérdezősködni kezd az 'alvásom'-ról...

-Nem, persze, hogy nem itt akartam aludni, csak kijöttem egy kicsit levegőzni, s véletlen elaludtam. Ami azt illeti jó, hogy beszélgethetek valakivel. Hidd el már álmomban is untam magam.-mosolygok.

A fiú arca hirtelen pirosba vált, ahogy rámnéz. Gyorsan elkapja a tekintetét s az égre mered, meg a körülöttönk elterülő tájra.
Szegényke, kicsit zavarban van.

Na, nem mintha én a nagy mosolygós csajszi, nem így lennék, ha fiú kerül a közelembe.

-Öööm...Tudom kicsit [kcisit?nagyon!] hülyén fog hangzani, de ha találkozok egy fiúval és beszélgetnem kell vele, egyszerűen nem jön ki szó a torkomon. Bocsi, de hirtelen nem is tudom mit mondhatnék.-nézek rá és várom, hogy vajon most el küld- e a búsba....


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 09. 28. - 13:31:49
~ Gwen :) ~

- Persze - mosolyodik el Gwen kérdésére. - Mindenki Chrisnek hív.
Maga is meglepődik azon, mennyire könnyű volt most ezt kimondania, végre egy kissé visszatért az önbizalma. Azonban csak másodpercekig tart ez az érzés, utána megint úgy ül a lány mellett, mint aki alól most rántották ki talajt. Legszívesebben felszívódna, de nem teheti ezt, az mélységes pofátlanság lenne, hiszen most keltette fel a csajt. Igaz, nem akarta rákényszeríteni a társaságát Gwenre, valami mégis itt tartotta mellette. Tehát maradnia kell.
Visszamosolyog a leányzóra, s egy pillanatra felhagy a fülbevaló piszkálásával. Bizonyára ő is unná magát egyedül, ha annyit kéne tanulnia, mint egy hollóhátasnak, de így... soha nem szokott unatkozni egyedül, mindig kitalál valamit. Lopva törli farmerjába nyirkos tenyereit, hogy úgy tűnjön, mintha kevésbé lenne zavarban, mint pár perccel ezelőtt.
Reménykedve hallgatja végig Gwen mondandóját, miközben titokban abban reménykedik, hogy csak viccel vele.
- Uff - nyögi ki végül indiános tömörséggel.
Ilyen nincs! Miért pont olyan csajokat kell kifognia, akik kíváncsiak az ő mondandójára is, vagy akik hozzá hasonlóan mélységes zavarban leledző típusok? Most mi a fenét fognak csinálni? Ülnek itt majd, mint két kuka? Chris gondolatait egy hatalmas gyomorkorgás szakítja félbe: az ő gyomra. Délután van, és ő már megint elfelejtett kajálni. Igazszág szerint fel sem tűnt neki, hogy már ennyi az idő, és az sem, hogy háztársai kijárnak reggelizni, ebédelni a klubhelyiségből. Nem baj, majd később lemegy a konyhára kérni valami ételfélét a házimanóktól, mert most nem mehet. Nem akarja itt hagyni Gwent, ezért igyekszik minél több rétegbe összehajtogatni magát, hogy ne hallatszon annyira a gyomra korgása. Eszébe sem jut, hogy a szobájában van egy doboz csoki, amit idehívhatna egyetlen Invito! kiáltással. Igyekszik kedvesen mosolyogni a lányra, bár úgy érzi, mindjárt kilyukad a gyomra az éhségtől.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 09. 28. - 13:42:33
[ChRiS  ;D]



Reménykedve vártam a fiú válaszát, de miután annyit mondott, hogy "uff" kicsit zavarban voltam.
Most mi a fenét mondjak ne...?
Kérdeztem volna magamtól, de ekkor egy hang keltette fel érdeklődésemet. Egy morgó hang. Miután észrevettem, hogy Chris a hasához kap és egyre kisebbé húzza össze magát, rájöttem, hogy az ő hasa volt. Tehát éhes. Hmmm... Nekem sem ártana egy kis kaja...

-Mit szólnál egy piknikhez?-[/b]kérdeztem, s mire válaszolni tudott volna már a földön egy pokrócon szendvicsek és narancslé lett látható.

Milyen jó, hogy megtanultam ezt a varázsigét.

Kíváncsi voltam Chris feloldódik-e a társaságomban. Reméltem igen. Szeretek beszélgetni, csak az elején kicsit nehézkésen megy minden.

-Ööö.-nyögtem ki, miközben a kezembe vettem egy szendvicset...

-És van testvéred a Roxfortban vagy azon kívűl?


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 09. 28. - 14:17:30
~ Gwen ;D ~

Nem sikerül elrejtenie a korgást, hát kihúzza magát. Nem tud görnyedten ülni, számára ez teljesen kényelmetlen. Váratlanul éri a lány kérdése, értetlenül néz Gwen szemébe.
- Piknikhez...? - ám mire megnyikkan, már ott van előtte egy pokróc, rogyásig megrakva szendvicsekkel és valamilyen narancssárga üdítővel. Nyilván narancslé, de akár baracklé is lehet.
Ügyes - ismeri el magában Chris, bár hangosan nem meri kijelenteni, abba biztosan belepirulna. Tétován nyúl egy szendvicsért, s mielőtt beleharapna, félhangosan jó étvágyat kíván a lánynak, aki már szintén javában szendvicsezik. Csak ekkor jut eszébe, hogy Gwen valószínűleg akkor is piknikezne, ha ő nem lenne itt, mert legalább olyan éhesnek tűnik, mint ő. A lány kérdésére nem tud rögtön válaszolni, tele van a szája az étellel. Hamarjában elrágja a falatot, azután gyorsan megiszik egy pohár üdítőt - az íze alapján narancslevet -, s csak ekkor válaszol neki némi torokköszörülés után.
- Khm... van egy ikertestvérem, Rico. Ő is hugrabugos, de most beteg, ezért a gyengélkedőn van. Tüdőgyulladást kapott, mert a lökött néhány napig reggelenként lejárt a tóhoz, és első óra előtt húsz-harminc percet úszkált. Nem tett jót neki - meséli több-kevesebb megszakítással, végül elpirulva.
Nem attól vörösödik, hogy kifigurázta az öccsét, mert szinte mindenkit kiparodizál, hanem attól jön zavarba megint, hogy ennyit beszélt hirtelen egy lány előtt. Nehezen lehet belőle ennyi szöveget kicsalni nők előtt, most mégis könnyebben ment, mint szokott. Talán Gwen "gondolatolvasása" olvasztotta fel Chris megfagyott önbizalmát, azaz az étel elővarázslása a fiú gyomrának korgása miatt, talán az, hogy annyira nem szeretne leégni még egyszer; nem lehet tudni. Chris némileg könnyedebb hangnemre vált, rámosolyog a leányzóra.
- És neked van tesód?
Most is elpirul ugyan egy kissé, de ez már nem zavarja annyira, nem fagy meg tőle újra.


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 09. 28. - 16:29:04
.:: Anwen ::.



Csöppnyi megbánást se érzek előző kicsit se kedves viselkedésem miatt. Egyszerűen úgy vagyok vele, tudja rá a lány. Vagy ha nem, hát így járt. Engem ugyan nem fog érdekelni. Így is elég rózsaszín levél övez körül, nem kell több. S bár Anwen nem tűnik olyan lánynak, aki ábrándozva irogat le minden sületlenséget, amely az eszébe ötlik  - az az alsóbb éves kislánykák szokása – de ettől eltekintve sosem lehet tudni.
Az biztos, nem fogom belopni magam a lány szívébe. De kivételesen nem is ez a célom, míg a többieknél, szinte majdnem mindenkinél igen. És nem az a baj, hogy Anwen nem szép, vagy nem véla hogy elvarázsoljon. Egyszerűen, rosszkor van rossz helyen. Mert más időpontban biztosan ő is olyan lenne, akit könnyebb vagy nehezebb úton, de meghódítanék, vagyis megpróbálnám. S lehet egyszer erre sor is kerül, de nem akkor, mikor legszívesebben elkerülném az összes élőt.

A szavaim a lány visszavágását váltják ki. Nem is tudom mit hittem. Egyértelmű, hogy nem hagyja magát, csak az utolsó ember olyan, hogy elfogadja sőt beletörődik a vesztébe. A többiek, akik az életre termettek, mind küzdenek, s sose vagy csak ritkán fogadják el a vereséget. Ami így normális.
De hogy nekem báránykákat kellett volna számolnom. Cöh… mi vagyok én? Juhpásztor? Na nem, ezt nem… ezzel a dedós módszerrel hagyjanak. Az álommanó is csak a húgom kiskori dajkameséinek egyike, ami bennem is megmaradt, bár sosem értettem igazán, hogy miért. Ám mégis ez jut eszembe, mint most is. Magyarázkodni pedig nem akarok emiatt. És nem is fogok. Így nem szólok, csak lemondóan nemet intek a fejemmel.
S mintha mindez nem lenne elég, Anwen folytatja.
Igaz ezt is én kezdtem, én szurka-piszkálódtam. Mentségemre legyen mondva, a fáradtásg szól belőlem. Bár ez akkor sem ad oltalmat az udvariatlanság hiányára. Ami egyre jobban kezd is zavarni.

S míg a lány magyarázattal próbál szolgálni miként és hogyan került oda, ahova, én elmerengek. Nem is őt figyelem, hanem valahova mögé nézek. A kviddicspálya és a távoli hegyek felé. Hát igen, azok a karikák… Vajon Abbey mikor hírdeti meg a következő edzést? Ki tudja… az a lány is…
Ismét lehunyom a szemem, és a jobb kezem mutató és hüvelykujjával közrefogom az orrnyergem. Az enyhe nyomás segít kimosni minden idióta gondolatot.
Eltelik egy perc, talán kettő, aztán feltekintek, s kiseprem a lehulló hajtincseim az arcomból.
Közben Anwen egy újabb adag csokoládét vesz elő, s nagyban hozzálát a kibontásához.
Méghogy nem zugevő!
Halovány, gúnyos mosoly.
Na persze.
Figyelem a mozdulatait, s mikor megkínál nemet intek. Nem eszem én el előle. Dehogy.
- Eszméletlen vagy…   Hány tonna csokoládét hurcolsz magaddal? –
Ez sem kedves megnyilvánulás, de nem is annyira faragatlan, mint korábban. Fejlődök. Bár már érthető az édességnassolás oka, a cukorbetegség.
Ennyit még nekem is sikerült kihallanom a lány szavaiból. De jó nekem. De jó neki. 


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 09. 28. - 16:57:27
~Amy, nővérkém ;D :D~

Elismerő mosollyal nyugtázza Amy teljesítményét. Ahhoz képest, hogy eddig csak párszor látta, gyorsan tanul a lány, ezt el kellett ismernie. Na az is igaz, hogy ez attól, hogy a tananyag szerves részét nem képezi, egyszerű varázslat. Figyeli a három üvegben táncoló lángokat, majd annak hirtelen mozdulatára évfolyamtársa felé fordul. Látván, hogy a griffendéles csak a büntetőmunkáját szedi ismét elő, csendben marad, hogy ne zavarja. Ismét a tomboló vihart figyeli.
Egyre hevesebben zuhog a birtok határán kívül. ~Na, Madam Rosmerta ma jó forgalmat csinál… ahogy a többi boltos is. Mindenki bemenekül az épületekbe, aki netán kint jár.~ gondolja. Kellemes borzongás fut végig rajta, mikor eltöpreng azon, hogy ők mennyire biztonságban vannak a vihartól és az esőtől egyaránt- nem úgy, mint nemrég. A mennydörgéseket már megszokta, s mivel a tájat figyeli, felkészül rájuk. 
Töprengéséből Amy zökkenti ki egy villámlás után közvetlen, mondatára elneveti magát, majd tréfás grimaszt vág.
- Csíííííz!
Nevető barátnője arcán a szeme sarkából észreveszi a változást, és ő is elkomorul. Visszatér egy korábbi témájához- a tómélyi eseményekhez. Lelki szemei előtt, bármennyire nem akarja is, látja az ájult lányt.
~Megmenekültünk, semmi bajunk nem lett… nincs értelme ezen rágódni.~ győzködi magát, és nagy nehezen sikerül legalábbis félretennie ezirányú gondolatait.
CSATT!!!
Zoey megrezzen- egy váratlan villámlás eltalálta a Rengeteg egyik fáját. Elég jól látni a növény maradványát, látszik rajt, hogy menthetetlen, hisz kis híján az egész elégett. Na jó, nem teljesen menthetetlen, hisz a gyökere megmaradt, de nagy valószínűséggel a fának annyi. Pár másodperc alatt megnyugszik, és tovább nézi a tomboló égiháborút.
- Még jó, hogy nem vagyunk most Roxmortsban- az összes üzlet tele lehet, nyilván mindenki bemenekült. –bukik ki belőle, mikor ismét felöltik benne ez a gondolat.     


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 09. 28. - 17:22:10
^?^?^A kis gonoszkodónak^?^?^


Látszólag abszolút nem érzi magát kellemetlenül a viselkedése miatt, a hangneme miatt, de valójában nem is érdekel. Ha én nem érzem rosszul magam miatta, akkor Ő se tegye. Ha nagyon akarnám, már rég elküldtem volna melegebb éghajlatra, de igen türelmes ember vagyok, és nem fogom felhúzni magam ilyen dolgokon… Korán van, Ő is fáradt, én is az vagyok, ebből kifolyólag nem is érdemes vitázni.

Ránézésre Briant olyan srác, aki túl sokat képzel magáról, csak azért, mert körülzsongják a lányok. Nem egyszer láttam lányok körében, és hallottam, mit művelt, mikor késett a kviddicsedzésről. Igazán meghökkentő történet. Ahhoz képest, hogy milyen úriember, legalábbis az elmondottak alapján, most közel sem tűnik olyannak…

Az álommanós válaszára a másik híres altató-módszer jutott eszembe, a bárányszámolás, ami valójában egy nevetséges, és elképesztően gagyi mende-monda… Még hogy állatszámlálástól elaludni… Valószínűleg, ha ilyesmire vetemednék, olyannyira felidegesítene a dolog, hogy egész éjszaka nem tudnék elaludni. Persze ez az én egyéni szociális problémám. Úgy tűnik, nála sem aratott túl sok sikert, mert eléggé lemondóan rázza a fejét… Alig sikerül elfojtanom egy vigyort, így inkább elfordulok, és a fűre nézve a nyakláncomat kezdem el babrálni. Hm… Rossz szokás…

- Hagyjuk az alvást…

Aztán elmagyarázom neki, miért is eszem csokoládét hajnalok hajnalán… De mintha nem is figyelne rám. Pedig igen érdekes dolog a cukorbetegség, az emberek jó része nem is tudja, milyen összetett folyamat játszódik le a szervezetben, mikor kialakul a betegség. Nekem örökletes, így hát nem ért különösebb meglepetésként… Elmerengek egy kicsit a dolgon, majd ismét ránézek a fiúra. Mintha kezdene visszatérni a jelenbe. Közben előveszek egy újabb csokit, és átnyújtom neki, amit nem fogad el, így visszarakom a táskámba. Na, szép… Minek akarok én kedves lenni, ha tudom, úgysem engedi, hogy az legyek…? Mikor megkérdezi, mennyi csokit hordok magammal, úgy teszek, mintha elgondolkodnék a kérdésen, fejemet az ég felé emelem, majd pár másodperccel később visszanézek rá, és válaszolok.

- Hány tonnát hurcolok magammal? Nem is tudom. Talán öt-hat tonnát.

Miközben mosolyogva felhúzom a térdemet, s kezeimmel átkulcsolom, megrázom a fejemet. Kezd igen viccessé válni a helyzet…

- Tudod, nem szép, hogy nem fogadtad el a csokit, ugyanis utálok egyedül csokit enni, főleg úgy, hogy nem is vagyok éhes… Bár lehet, hogy jobban tetted, ki tudja, talán mérgezett, és az a célom, hogy kiirtsam az összes diákot és tanárt az iskolában.

Megvárom, hátha válaszol rá, ha megtette, akkor esetleg még én is hozzáfűzök valamit, majd ismét megszólalok, elvégre be sem mutatkoztam neki… Lehet, hogy tudja, ki vagyok, de azért nem árt, ha megmondom a nevemet… Sokan vannak, akik a háztársaim, évfolyamtársaim, és mégsem tudnak rólam semmit sem… Éppen ezért bemutatkozom…

- Egyébként Anwen vagyok. Hugrabug, ötödév.

Fogalmam sincs, mi lesz ennek a hajnalnak a vége. Még az is előfordulhat, hogy többé szóba sem akarunk állni egymással...


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 09. 29. - 12:16:08
[ChRiS  ;D]


[Csak sikerült péntek előtt írnom xD...Bár épp suliban vook... :D...]


Miközben falatoztam, érdeklődve hallgattam Chris beszámolóját testvére állapotáról. Mindig is érdekelt, hogy mi történt más emberekkel. Chris pedig, úgy éreztem, kezdett feloldódni...

-Ikertestvéred van?-mosolyodtam el.-Az nagyon jó lehet. És milyen trükköket vetettetek be tanároknál? Pl. volt már olyan, hogy kimentél Rico helyett fel...

Elcsuklik a hangom, mikor meghallom Chris kérdését.
Van-e testvérem???...Tristram...
Egy szó, egy mondat elég is volt és már látom magam előtt a bátyámat...

Sötét köpönyegben, gúnyos vigyorral...Kezében pálcáját tartja, amit lassan felém emel...

-Tristram...-suttogom.

Ekkor mint egy villámcsapás, eltűnik előlem a képe.Remegve Chrishez fordulok.
Talán könnyebb lesz, ha elmondom neki mi történt...

-Igen...Van egy bátyám, Tristram... De már rég nem láttam...

Elmesélem neki az egész történetet és várom, hogy mit reagál.

-Röviden-tömören ennyi. Lehet, hogy most bolondnak fogsz tartani, de esténként látom magam előtt. És úgy érzem, hogy egyszer még találkozok vele, de akkor már késő lesz. Akkor már menthetetlen gonosszá válik... És nem tudom mit csináljak. Megkeresném, de nem tudom, hogy hol lehet. És az igazat megvallva félek is tőle... Vagy nem tudom...-hallgatok el.

Rápillantok az égboltra és halkan sóhajtok egyet...


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 09. 29. - 12:46:15
.:: Anwen ::.




Hagyjuk az alvást… Mondja a lány, s erre nem is tudok hirtelen mit válaszolni. Nem is szólok, mert minek? Én személy szerint nem hagynám csak úgy simán, mert… mert… nekem szükségem van rá. Vagyis, nagyon is lenne. Mert most, ebben a kicsit elkókadt állapotomban érzem, az agyam zsong és nagyon nem jó ez így. Nagyon nem. Néha még a világ is meg-megrándul hirtelen. Aminek leginkább talán a fejfájás a legfőbb oka, s mit egy kis kotyvalékkal vagy valami egyéb okos orvossággal el lehetne űzni, de mégsem teszem. Mert ahhoz a gyengélkedőre kellene szaladni, ahhoz meg nincs kedvem. És ahhoz sem, hogy az a vén javasasszony vizsgálgasson. Brr…. Nem, nem, nem.
S ez a rémesen rossz gondolat elég ahhoz, hogy kirázzon még a hideg is. Mert mi lehet ez ha nem egy szörnyű rémálom legrosszabbika? Holnap vagy holnapután este emiatt vergődök majd, és persze megint hajnalba „randizok” a koránkelő-csokievő Anwennel. És a végén elterjed a pletyka, hogy mi talán… na persze.
Ideje elejét venni a dolgoknak, leginkább úgy, hogy egyszeri alkalom és többet nem, vagy csak keveset kerülök a lány közelébe. Mert elég egy fél szó egy mondatból, és mindenki félreért mindent. Így is többen rebesgetik a Vikihez fűződő románcomat, ami… lényegében nincs is. Mert ha az ember a folyosón köszön a másiknak, és a trófeateremben beszélget… abban nincs semmi rossz. És nem is kellene igazán beleképzelni. Na igen, itt a baj… nem kellene…

A mellettem ülő hölgyemény látványosan használja fel merlinadta tehetségét, melyet minden kis boszorkány magáénak tudhat e földkeregségen, azaz a szemforgatásos, idegtépő várakozást keltő válaszadást. Mert ez az. Tagadni sem tudja. És lehet jól áll neki, de nekem az idegeim nem bírják a magasfeszültséget. Főleg ha kimerült vagyok. És az vagyok.
Mégis, miért nem lehet egy egyszerű kérdésre – ami valójában inkább komolytalan vicc semmit komoly választ igénylő feltevés – két szóval vagy na jó kicsit bővebben, de normálisan és rögtön válaszolni…
Mert úgy nem lenne semmi izgalmas. Értem én.
Az öt-hat tonna meg… mindössze egy elismerő füttyöt érdemel. Amit a lány meg is érdemel.
S válaszolnék is, de a lány nem hagy rá lehetőséget. Felhúzza a lábát, miközben újabb szavak hagyják el bájos ajkait. Én pedig nem teszek, nem is tehetek mást, figyelem, hallgatom, s közben mosolygok a szél játékosságán, mely Anwen barna fürtjeivel játszadozik.
- Méghogy megmérgezni… - szélesedik ki a mosolyom. – Nem tűnsz tömeggyilkos alkatnak. Én inkább. De… ne haragudj rám, a reggeli számomra nem csokival kezdődik… -
Jó. Mentem, amit tudok. A becsületem, mert hát az is van. És nem akarom a másikat sem megbántani, ez egyértelmű. Na igen.
- De te egyél nyugodtan. Nem zavar… -
Bíztatom egy szelíd mosoly kíséretében. S ekkor olyan történik, amire nem igazán számítok. A lány a nevét mondja, na meg a házát, melybe a Süveg már réges rég beosztotta.
Idő közbe persze rájöttem már, ki is ő. Hisz számtalanszor futottunk össze, itt vagy ott, leginkább a klubhelységben, de sosem követtem figyelemmel az alsóbb évfolyamosokat.
Ez olyan… megszokás.
- Briant Joubert… és szintén Hugrabug, de ez talán nem újdonság neked. –
Biccentek. Mert a kviddics és sok egyéb más elég nagy hírnevet ad. És ez épp elég hogy ha nem is csak körülöttem forogjon a világ, de jó adag része néha rám is tekintsen.


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 10. 01. - 17:34:29
~ Gwen ;D ~

Chris is elmosolyodik, lassacskán mintha kezdene feloldódni. A lány kérdésére eszébe jutnak a régi emlékek; a Roxfort előtti idők. Igen, akkor sokkal közelebb álltak egymáshoz Ricoval, gyakran eljátszották, hogy cseréltek, s boldog-boldogtalant átvertek, mindenből tréfát csináltak. Elvigyorodik, de Gwen hirtelen elhallgat... A fiú füle szinte cseng a hamarjában beállt csendben, s mindez azért, mert ő megkérdezte, hogy Gwennek van-e testvére.
- Tristram? - néz értetlenül a lányra.
Mi volt rá ekkora hatással? Mert az az egyszerű kérdés, hogy "neked van testvéred?" nem lehetett. Ki lehet az a Tristram? Chris összezavarodik, s megint elpirul. Nem mer a leányzó szemébe nézni, úgy érzi, mintha valami rosszat tett volna. Addigi kevés magabiztossága is teljesen elszáll, mélységes zavarba süppedve ül Gwen mellett a fűben. Most mi lesz?
Másodpercekkel később megtudja, hogy Tristram Gwen bátyja. De talán csak volt, mivel a lánynak fogalma sincs róla, mi van vele. Chris nem mer a szemébe nézni, helyette kedvetlenül forgatja szájában a falatot, pedig igazán finom a szendvics. Újabb pohárnyi üdítőt fogyaszt, azután felhagy a kajálással: teljesen elment az étvágya Gwen szomorúságát látva. Végre egyszer oda mert menni egy lányhoz - bár az alvónak nem lehetett kivenni a nemét, míg a földre borulva szunyókált, szóval ez így nem is bátorság -, és még ezt is képes elszúrni.
Zavarában letép egy fűszálat, s azt kezdi szálakra bontogatni, miközben gondosan kerüli Gwen tekintetét. Ő maga is elkomorodik a történettől, de nem is érti igazán, hogy miért. Hiszen ő ezt nem tudta, akkor meg hogyan kerülhette volna el a kérdést?! Gwen sóhaja csak olaj a tűzre, Chris egyre jobban szégyelli magát. Lehajtott fejjel bámul maga elé, de azért egyszer-kétszer felles a lány arcára. Szeretné az előbbi mosolyt megpillantani rajta, mégsem mer megszólalni, nemhogy bókolni neki.
Csak nézi a lány remegését, végül ösztönösen átkarolja, ringatni kezdi nyugtatásul. Mikor ráeszmél, hogy mit is tesz, ijedt képpel engedi el Gwen vállát, akárcsak az izzó vasat; szinte eldobja magától a lányt, s elsápad zavarában. Nem szokott ilyen bátor lenni, soha nem támadja le a csajokat, hanem csak távolról nézi őket... mert gyáva. Szégyen, de ez van. Csaknem kistányérnyi szemekkel néz Gwenre, várva a kitörést, a dührohamot, amit az előbbi ölelésért szerinte kapni fog.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 10. 04. - 12:46:09
[ ChRiS  ;D ]



Szegény Chris... Miért is traktálom ezzel a történettel?...
A szerencsétlen fiú újra visszahúzódó lett, miután elmeséltem neki, miért bántott ennyire a kérdése.
Ha van esze itthagy és elmenekül...
Az adott esetben szerintem mindenki így tenne.

Egy lány, aki próbálja fájdalmát álcázni, de nem nagy sikerrel.
A fiú, aki a kínos kérdést feltette s hallgatója a szomorú testvértörténetnek.

Mindketten feszengünk. A csend körbejárja a partot, a vízben megcsillan a napsugár, a halak úszkálnak, a madarak és lepkék repkednek.

Eltűnődök, hogy miért van ez? Miért idéztetik fel ez az 'esemény' folyton?

-Chris én...

Egy hirtelen ölelés... Egy hirtelen taszítás... Egy hirtelen jelenet...
Mi volt ez?...

Chris ölelése felriaszt gondolataimból.
Miért csinálta ezt? Hisz nem is ismer? Megölel, aztán meg ellök magától? Szokatlanul furcsa...

Emlékeztet valamire. Még elsős koromból... Akkor is megjelent előttem Tristram... S Aaron ölelt át. Annyira jó volt...
De ez most más. Egy baráti ölelés. Azt hiszem.

Chris félénken pislog rám. Nem tudja eldönteni mit csináljon. Hirtelen én se. Nem tudom mit mondjak.

-Ööö...hmm... én nem is tudom mit mondjak...

Várom, hogy talán Chris reagál-e valamit...


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 10. 04. - 19:42:47
~ Gwen ;D ~

Nem kap pofont, nincs kiabálás... csak tanácstalanság. Ott ülnek egymás mellett, és Chris teljesen összezavarodik a lány határozatlan kijelentésétől. Nem ezt várta. Legalább egy lórúgás erejű fülesre számított, ehelyett Gwen úgy néz rá, mintha tényleg nem tudna mit kezdeni magával. A srác feláll, és a zsebébe csúsztatja kezeit. Fel-alá sétál majd' öt másodpercig, aztán - határozott egyéniség lévén - visszaül Gwen mellé. Hanyagnak szánt mozdulata nem éppen sikeres, csaknem hasraesik a saját lábában, ahogy letelepszik.
Még mindig nem mer a lány szemébe nézni.
- Igen, te...? - kérdez vissza Gwen imént megkezdett mondatára. Halk torokköszörülés után felemeli a kezét, jelezvén, hogy várjon még egy picit a lány a mondandójával, majd folytatja: - Ne haragudj az előbbiért. Én csak meg akartalak vigasztalni, tudod, baráti gesztus volt. De úgy látom, nem sokat javítottam a hangulatodon.
Egy laza pálcamozdulattal és némi mormogással átváltoztat két szendvicset rágóvá. Az egyiket felkínálja a leányzónak, majd őrült tempóban kezdi őrölni fogaival a másikat idegességében. Szíve szerint csak ennyit felelne Gwennek: tudod, mit? Inkább ne mondj semmit, jobban járunk mindketten. Eddig is kellőképpen lejárattam magam előtted - ezzel százhúszas kezdősegességgel tépne el mellőle. Viszont még ehhez is gyáva, nem meri itthagyni a lányt, ha már felkeltette.
Így végül csak ül, hallgat, és lehajtott fejjel, sülthal módra pislog fel Gwenre. Lassít a rágáson, mielőtt elporlasztaná fogait, ugyanis gyakorta összecsikordulnak - hol halkabban, hol hangosabban, bár időnként a nyelvét rágcsálja a rágó helyett tévedésből.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 10. 05. - 13:18:19
~ ;D Zoey, hugica ;D ~

Visszamosolyog Zoey-ra, majd ekként szól:
- Látod, megy ez nekem. Csak olyan lusta tudok lenni néha, alig lehet rávenni időnként, hogy megcsináljak valamit.
Hát most nem lennék a vihar közepén, az biztos! Talán Roxmorts felé járhat a java, biztosan hatalmas pusztítást végez. Persze a varázsvilágban könnyedén meg lehet javítani a dolgokat, de ha leég valami, gondolom nem sokat tudnak kezdeni azzal a néhány marék hamuval, ami marad belőle. Márpedig ha belecsap egy villám valamelyik házba, akkor az igenis leég - bizony, Amy néha meglehetősen mugli módra tud gondolkozni, s az már eszébe sem ötlik, hogy a varázslóknál nincs szükségük tűzoltóságra, maguk is el tudják oltani a tüzet a pálcájukkal.
A mardekáros leányzóra mosolyog.
- Jah, úgy nézhet ki, mint valami menekülttábor, elvégre pont ott tombol kábé a legjobban a vihar.
Amy felkapja a fejét, a levegőbe szimatol, megérzi, hogy valami nem stimmel. Esőszag, ezt eddig is érezte, de van itt még valami... Közel fél perc kell, hogy rájöjjön: megfordult a szél. És éppen feléjük fogja hozni a zuhét.
- Hé, Zoey! Mennyire tudsz gyorsan futni? Úgy látom, sürgős dolgunk lesz - közli egy félmosoly kíséretében a lánnyal -, ugyanis megfordult a szél. Nézd, pont erre hozza a felhőket! Hát persze, hogy én mekkora hülye vagyok! A tó miatt van, a vízfelület vonzza a villámokat, és mi pont a partján ülünk. Gyere! - kiáltja el magát.
Felpattan a földről, hátára csapja táskáját, azután Zoey kezét megragadva kezd sprintelni a biztonságot jelentő kastély felé. Meglehet, félig kitépte a lány karját a hirtelen rántással, de az helyrehozható, az a kár azonban aligha, amire egy villámcsapással szert tehetnek. Igyekszik a magasabb fűben maradni, a lehető legtávolabb a fáktól, nehogy ők is begyűjtsenek egy villámot, mint az a fa az imént. Joy alig lát az arca előtt kavargó tincseitől, azonban az cseppet sem avarja, pontosan tudja, hogy merre találja a kastélyt - egészen addig, amíg váratlanul hasra nem vágódik egy kiálló gyökérdarabkában. Amy Zoey kezét elengedve, halk nyekkenéssel landol a talajon, lábszárát felhasítja a vendégmarasztaló fadarab.
Már szemerkél az eső, de hamarosan szinte összefüggő vízfüggöny zúdul a két lány nyakába. Joy szeme előtt egyetlen cél lebeg: eljutni a kastélyig. Ebben a pillanatban hasítja ketté az eget egy villám, hogy a tó túlsó oldalán csapódjon be. Amy szinte semmit nem lát, tanácstalanul forgolódik körbe, hogy merre lehet az iskola épülete. Lába alatt egyetlen hatalmas sártengerré változik a talaj, a sártól elváló cipője hangos cuppanását azonban nem lehet hallani az égzengés közepette. A lány Zoey után tapogatózik az esőben, nem tudja, hogy Cleve elesett-e vele, vagy ügyesebb volt és talpon maradt.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 10. 08. - 17:02:47
^?^?^Briant^?^?^

Fáradtnak tűnik. Nagyon fáradtnak. Vajon mi állhat a dolog hátterében? Vajon miért nem tud aludni…? Érdekelne. De kérdezzem meg…? Áh, nem biztos, hogy túl jó ötlet lenne, elvégre ha valaki fáradt, álmos, akkor nyűgös is, és utálja, ha kérdéseket szegeznek neki. Legalábbis én ilyen vagyok. Persze megeshet, hogy ő nem ilyen, de most kísérletezgessek…? Különben sem mond rá semmit sem, akkor meg mindegy is. Ha akarja, el fogja mondani…
Ez az egész reggeli találkozás egy vicc. Komolyan, mintha az égiek azt akarnák, hogy legyen egy idegeskedéssel kezdődő napom. Minden egyes reggel történik valami, aminek fel kellene húznia… De hiába minden próbálkozás, olyan nyugodt vagyok, mint a hajnal csendje.

Sokat pletykálnak egyébként erről a srácról. A kis Don Juan. Mindenkivel összehozták már, igazából arra lennék kíváncsi, ebből mennyi volt tényleges kapcsolat. A Roxfort lakói mindig is pletykásak voltak, mindent kifordítottak, és egy elejtett mondatból is kihoztak valami irdatlan nagy hülyeséget, amin végül az egész iskola csámcsogott. Szerintem ő is csak áldozatául esett a köz igencsak jó fantáziájának. Úgy tűnik, róla könnyű ilyeneket kitalálni, hiszen elég feltűnő jelenség. Vagyis személyiség. Legalábbis a hallottak (nem, nem a pletykák) alapján az. Magam mindig utáltam azokat az embereket, akik a semmiből hírt csinálnak, és egy lényegtelen dolgot akkorára fújnak, hogy mindenki arról beszél. Márpedig a Roxfort fele ilyen. Vitrolporontyok. Előbb-utóbb úgy végzik, mint az a nőszemély.

Én inkább elvagyok egy tábla csokival, meg egy jobb könyvvel... Sokkal jobb olvasgatni, mint idióta, légből kapott híreket terjeszteni. Legalábbis engem jobban leköt. És már megint a csokinál tartunk. Rettenetes. Ez az édesség mindenhol ott van… Természetesen az én táskámban is, öt-hat tonnányi. Na, ennyit az kitalációkról. Mindesetre ez egy csodálatos teljesítmény. Ja, szerintem is.

Csokiba kevert méreg. Nem rossz. Szívesen kipróbálnám pár emberen, történetesen akár a drágalátos nővéremen is. De tekintettel arra, hogy nem tudom, hol van… Na jó, azért nem, nem lennék képes megmérgezni… A csokit. Szerencsétlen csoki nem érdemel ilyen sorsot. Kár lenne érte. Nem tűnök tömeggyilkos alkatnak…? Látszik, hogy nem ismer. Látszik, hogy semmit sem tud rólam… Egy játékos mosollyal az arcomon adom rá a választ.

- Hm, arra nem gondoltál, hogy esetleg jól álcázom?

Majd folytatom tovább…

- Egyébként Te sem tűnsz annak. Sőt. Na jó, talán egy kicsit, amikor ideges vagy.

És már megint csoki. Érthető, hogy neki nem azzal kezdődik a reggel… Én sem kívánom különösen, de ha segít, akkor segít. Ez van, el kell fogadnom.

- Valahogy meg tudom érteni, hogy nem csokoládét akarsz reggelizni… Elhiheted, hogy én sem szívesen teszek így.

Ismét elmosolyodok, majd elrakom a táskámba a maradék csokit. Hiába a mosoly, hiába a bíztatás, miszerint én ehetek, nem…

Ő is bemutatkozik. Briant… Nos, remekül hangzik, ez tény. Hugrabug… Valóban… Akárcsak én, ő is hugrabugos. Nem egyszer láttam őt a klubhelyiségben, és a házunk kviddics csapatában is játszik. Szerintem róla már mindenki hallott...

- Örülök. Elárulod nekem, hogy miért nem tudtál aludni? Persze, csak ha szeretnéd…

Jó hallgatóság vagyok. Ha gondolja, elmondhatja. Ha nem, nem…
Nem is olyan idegesítő ez a fiú. Sőt, kifejezetten szórakoztató… Hm… Talán nem kellene elsőre ítélni…


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 10. 17. - 20:22:29
.:: Anwen ::.


Anwen megnevettet. Úgy igazán. Egyszerűen a szavai mögött rejlő humor tetszik.
Ahogyan azt mondja, hogy én sem vagyok az elmebeteg gyilkos alkat? és mégis egy kicsit mikor ideges vagyok? hmmm? ebbe korábban nem is gondoltam bele. Sőt, igazából úgy sohasem. De most hogy mondja, lehet van valami igazságtartalma mindennek. Pontosabban az ő válaszának. Érdemes lenne elagyalni rajta. Na de nem itt és nem most, elvégre nem is tudnám megtenni mindezt, mivel a lányt le se lehet lőni, csak mondja és mondja a magáét. Ami régi emléket ébreszt fel bennem és álmatag mosollyal arcomon figyelem őt.
Ismét csokit kezd majszolni, mint egy kisgyerek, aki a karácsonyról megmaradt édességeit élni fel. Oly nagy szorgalommal lát is hozzá, na persze csak annyira, hogy közbe ismét ki tudjon préselni magából pár szót? párat? sokat.

Fyra jut eszembe. A bájos kis arca, a hasonló jellem. Na meg a nagy szája, ami úgy tűnik Anwennek is megadatott. Legalábbis most nagyon közlékeny velem. Kérdés csak az, mással is?? Vagy engem tüntet ki a figyelmével? Szeretem azt hinni, hogy a nők csak engem szeretnek. De ezzel önmagam is becsapnám. Nem, határozottan el tudom képzelni, hogy a Hugrabug eme növendéke mindenkivel vagy majdnem mindenkivel ilyen. Ilyen csapodár, vicces, határozott, szórakoztató és nagyszájú. Amitől alapvetően mindenki a falnak megy, többek közt én is. Meglepő, hogy most ez a pillanat kivételes, hisz nemcsak elviselem, hanem egyenesen élvezem is. És nem feltétlen a húgomra emlékeztető vonások miatt, nem, nem.
Anwen nagyobb, érettebb mint Fyra. Már kész nő a maga módján. És ez a fajta viselkedése körülöleli egy bájjal, amivel más nem rendelkezik, s mit lehet hogy óhajt, de sosem kaphat meg, mert erre születni kell, nem betanulni. Vajon ilyen lesz a testvérem is évek múltán?
Na akkor jó kis feladat lesz megvédeni a ?magamfajta- sokat akaró srácoktól. De fő az önbecsülés, na meg a remény, hogy Fyra is lesz annyira talpraesett, hogy sikeresen alakuljon az élete. Arról nem beszélve, hogy ízlés terén is állja meg a választottja a helyét. Mert ha nem akkor én veszem kezelésbe? Bizony?

- Hát igen. Lehet tápláló, meg minden, de jobb a házimanókoszt. Hidd el, utána én se vetem meg a kedvenced. ?
Közben a csokoládét szemlélem, ami lassacskán fogyatkozik is. Szépen lassan, azaz akarom mondani gyorsabban a kelleténél.
Na ennyi cukor azért mégse kell a szervezetének. Vagy igen? Sosem értettem az ilyesfajta problémákat, azért, mert sosem érdekelt s mert nem voltam rászorulva, hogy tudjam, mi mivel is jár együtt. De ettől függetlenül nem állom meg, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. Ugyan, mikor álltam én meg valaha?
- Ööö? hát? nem lesz az már kicsit sok? Nehogy cukortúladagolásban haljál meg itt nekem? már ha egyáltalán van olyan?-
Drogtúladagolás van. Gyógyszer is. De cukor? A fenébe, biztos nincs. Na nem baj. Maximum jót röhögnek rajtam. S remélhetőleg a szavaim mögött rejtőző csöppnyi aggódás nem fog ez esetben kiérződni. Mert van tényleg, de csak egy kicsi. Elvégre mégis rám kennék a gyilkosságot, ha velem találják meg a hullát? nemdebár??


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 10. 26. - 17:34:59
~Amy, nővérkém... ;D alias a két ázott kisegér... ;)~

Lustaságról ő is tudna mit mesélni? Szülei legtöbbször időnként felszínre kerülő lustaságát és konokságát róják fel neki, persze a bal lábbal felkelést követő sértődékenységgel egyetemben.
-Valahol azt olvastam, hogy minden hibánk végső soron valaminket fejleszti- a lusták például állandóan azon agyalnak, hogyan ússzák meg a dolgokat? -mosolyog Amyre. Nagyon reméli, hogy nem veszik célzásnak ezt a mondatot, mert egyáltalán nem annak szánta.
Magában meg is rója magát.
~Zoey, Zoey? Eddig aligha ilyennek ismerted meg. Miért nem bírsz bízni benne?~
Eltöprengve azonban rá kell jönnie, hogy itt nem erről van szó. Nem bizalmatlan a griffendéles lánnyal szemben, hanem csak még mindig túlságosan fél attól, hogy rosszat találna mondani. Arcán csak annyiban tükröződnek ezek a gondolatok, hogy mosolya lehervad, és elgondolkodva, kicsit komor ábrázattal figyeli a tájat évfolyamtársa roxmortsos megjegyzéséig, amire megenyhült kifejezéssel bólint, elfeledve, hogy ő hozta fel a témát.
A hirtelen szimatolás meglepi, majdnem ki is szalad a száján, hogy ?Mi baj??. Erre azonban, tekintve, hogy Amy azonnal magyarázkodni kezd, nem kerül sor. Zoeyban csak a helyzetjelentés alatt tudatosul, hogy a lánynak igaza van- többek közt a hajukat is más irányba fújja a szél.
Ajkába harapva folytja el az apró kis jajkiáltást, ami kitörni készül belőle- az őt talpra állító évfolyamtársa ugyanis nagy igyekezetében kicsit megrándította a vállát. Szerencséjére azonnal megállapította, hogy komoly baj nem történt, helyén marad mindene, és lóhalálában futni kezdenek. Fekete, hosszú haja, amit most a változatosság kedvéért szabadon hagyott, néha nem csekély akadálynak bizonyul- tincsei miatt szinte semmit nem lát. Tulajdonképpen a jelen helyzetben egyetlen tájékozódási pontja Amy keze, amit úgy szorongat, mintha az élete múlna rajta. Lelki szemei előtt újból és újból a villámsújtotta fa képe jelenik meg, és tudván, hogy nagy esélyük van a hasonló sorsra, egyre erősebben érzi a pánik közeledtét. Igyekszik küzdeni ellene, azzal tartva magában a lelket, hogy a tóban már rosszabb helyzetből sikerült kikászálódniuk.
Ekkor azonban félig érzi, félig látja is, hogy évfolyamtársa elesik, és elterül a földön. Alig sikerül megúsznia, hogy ráessen- sikerül az egyre sárosabbá váló talajban megvetnie a lábát. A sűrűbben hulló esőcseppek és a vizes hajzuhatag miatt azonban hiába keresi a kastély épületét- sőt, kezd tőle tartani, hogy ha ez így megy tovább, a talajt sem sokáig látja majd a talpa alatt. Próbál higgadtan gondolkodni, és egy helyben végiggondolni az egészet. Valamennyire ez sikerül, és a birtok ismeretében nagyjából már tudja, merre is kéne lennie az épületnek. Épp csak azt nem tudja, hogy ez mennyire helyes irány.
Hirtelen eszébe jut, hogy Amyről elfeledkezett, és aggódni kezd. Csak remélni meri, hogy a lány nem mozdult el? a szinte fülsiketítő égzengés közepette körbenéz, hisz emlékezete szerint ő, Zoey nem tett egy lépést sem azóta, de mielőtt ezzel végezne, egy hideg, vizes tenyér ér felkarjához. Először sikítani akar, de rájön, hogy ez csak évfolyamtársa lehet, ezért felé fordul.
-Gyere! ?kiált oda neki, elfelejtve, hogy a mennydörgés szinte biztosan elnyelve a hangját, majd ezúttal az ő vezetésével kezdődik meg a terepfutás- vagy inkább sárdagonya. A felázott földön könnyű megbotlani, Zoey ruhájára már pár méter után ráférne egy kiadós tisztítás. Azonban ez a legkisebb bajuk. A mardekáros lány igyekszik, de ilyen látási viszonyok közt csoda, ha sikerül biztonságos terepen, vagyis magas fűben, fától távol maradniuk. Az égiháború közben csak egyre tombol- halványan eljut Zoey tudatáig, hogy a villámok mintha közelednének, de annyira lefoglalja a továbbjutás és a talpon maradás, hogy elfeledkezik róluk. Oldala már szúr az oxigénhiánytól, lábába is fájdalom áll be, a hajából arcára folyó esőbe könny is keveredik. Mintha sosem akarna véget érni ez a rohanás?
Agyán átfut a rémült gondolat: Vajon jó irányba jöttek? Ennyire azért nincs távol a tó a kastélytól? Márpedig többé kevésbé tartották az irányt?
Zoey magában megrázza a fejét- most nem állhatnak meg, akárhol legyenek is. A lényeg az, hogy nem a Fúriafűznél kötöttek ki.
Pár perc múlva az egyik mellettük becsapó villám fényében az esőcseppeken át is feltűnik az úti cél, a mardekáros lány pedig alig tud elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt. Szóval jól emlékezett? lefékez a hatalmas tölgyfaajtó előtt, elengedi Amy kezét, ajtót nyit, majd belép a bejárati csarnokba, ahol megáll, és vár, hogy szívverése és légzése lenyugodjon.  Mikor ez sikerült, gyorsan ellenőrzi, hogy a nagy sietségben nem hagyta-e el a pálcáját valahol, de szerencséjére megvan- így előveszi, és azonnal megszárítkozik. Máris jobb kedvre derült, el is mosolyodik.
-Úgy nézem, ez a nap a vízzel kapcsolatban sok jót nem tartogatott nekünk? -jegyzi meg.     


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 10. 27. - 18:58:20
~ az ázott egértársnak ~

Amy egoista pillantást küld a lány felé.
- Akkor ezért vagyok én ilyen okos - közli halálosan komoly, fontoskodó képpel. - Mert, tudod, én mindig mindenre találok megoldást.
Az "én" szócskát minden alkalommal külön kihangsúlyozza, várván a letaglózott hatást, hiszen eddig nem ilyennek mutatkozott. Végül a reakciót lesve felvihog.
- Ez volt a vicc. Ne gondold, hogy egoista vagyok. Tavaly még én is ezt hittem, de mára már rájöttem, hogy én vagyok a legtökéletesebb lény a világon. Szóval semmi okod az aggodalomra - vigyorog továbbra is. Zoey vagy megérti a poénkodást, vagy félreérti, ám ez Amyt már nem érdekli; hiszen mindenki azt gondol, amit akar. Szíve joga.
Aztán a rohanás. Az esés.
Amy sárosan, röhögve tápászkodik fel a földről. Az elmebaj oka mindössze annyi, hogy eszébe jutott egy közmondás a szélről, mely folyton az arca elé kavarja rengeteg haját. A lány harsány nevetés közepette kiabál Zoey-nak:
- Zoey, tudtad, hogy a szél a levegőnek azon része, amelyik siet?! - ezzel újra elvágódik.
Még a fű mélyéről is csak a kuncogását lehetne hallani - ha nem dörögne olyan pokoli hangerővel az ég. Amy hallja, hogy a leányzó valamit kiált neki, ám egy szót sem ért az egészből. Fél másodperccel később arra lesz figyelmes, hogy Zoey csaknem kitépi a karját, majd a földet alig érintve lobog újdonsült barátnője után a kastély felé. Bizony, Joy szeme előtt is az iskola épülete lebeg, és igyekezne is a méteres fűnél némileg szilárdabb menedék felé... csakhogy lövése sincs a pontos irányról.
Amy elköveti azt a könnyelmű hibát, hogy megkísérli letenni lábait a talajra, eredményképpen meglehetősen gyors tempójú, korcsolyázást imitáló csúszkálást kap. A lány felderülő arccal gondolja: ímhol a sárcsolyázás. Még tél sem kell hozzá, elég néhány szikkadt fűcsomó, pár tonna száraz homok, na meg egy kiadós vihar vagy felhőszakadás. A lány egy apró mozdulattal irányt változtat, s így sikerül nagyjából Zoey mellett maradnia. A jelenet burleszkbe illő: hol egyikük, hol másikuk csúszik az élen, miközben Amy karjával hadonászva igyekszik megtartani egyensúlyát. Sikertelenül.
Újfent elnyúlik a fűben, s mikor talpra áll, sokkal inkább emlékeztet egy taviszörnyre, mint önmagára. Sárlé csöpög piros szegélyes fekete talárjáról csakúgy, mint szőke hajáról. Arcát is vastagon befedi a sajátos iszappakolás, ráadásul kezével sem törölheti le, lévén az is csupa sár. Amy immár kínjában röhögcsél, alig mer levegőt venni, semmi kedve a sarat nyeldekelni. Azonban futni kéne, amit igen nehéz megtenni levegő hiányában. Tüdejét feszíti az oxigén hiánya, izmai szinte röpítik Zoey nyomában.
Egy villám megvilágítja a kastélyt, valamint Amy szörnypofáját. A lány titokban fohászkodik, nehogy halálra ijessze Zoey-t a különös maszkkal, mialatt az iskola felé nyargalnak.
Az utolsó pillanatban, mikor már alig karnyújtásnyira van a tölgyfaajtó, és Zoey elengedi Amy kezét, egy sárfolt úgy véli: itt az idő a világhírűvé váláshoz; Joy megcsúszik rajta. A leányzó a falnak csapódik, azután némileg laposabb fejjel, szédelegve araszol be a kapun.
Az előcsarnokban először kábán köröz egy sort, majd felhemperedik a nevetéstől, azután csuklani kezd, végül halkan vihorászva ül Zoey előtt a földön. Ruhája sárlevet ereget, arcán a nevetés könnyei keverednek a lefelé csordogáló esőcseppekkel - és a becsapódás okozta fájdaloméival.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 10. 30. - 17:16:15
[ ChRiS  ;D ] (Bocsika a soksok késésért,de utazgattam őszibe...)



Egy pillanatra megbabonáz a csönd. Mélyen hallgatok, majd fel-fel pillantok Chrisre. Remélem nem érti félre a csendet, de muszáj hallgatnom. Még, ha megbántom is szegény srácot, akkoris. Pedig nem akarom bántani, nem akarom megsérteni. Csak olyan fura ez az egész. Mintha...kicsit...áááh...
A napra nézek, fel az égre. Arra gondolok, hogy miért van ez így.
Ha gonosz lennék, akkor ráfognám. Rá. Őrá. Dehát a bátyám! S mindhiába mindenért, szeretem. Mindig a testvérem marad...

-Bocsáss meg, de nem vagyok valami jó beszélgetőpartner most. De megpróbálkozhatunk az SMS-sel is.-kezdem viccesre venni a figurát.

Úgy látszik valamennyire sikerül is. Vagy... Mindegy.

-És...mesélj egy kicsit a családodról. Hol is laksz a Roxfort falain kívűl?-kérdezem a fiútól.

Míg a srác mesél, addig a tó vizét nézem. Mély hullámok vannak benne. Olyan mélyek, mint bennem a bátyám elvesztésének fájdalma. Ha róla álmodok, mindig előtörnek a közös emlékek. Hiába nem láttam már sok-sok éve. Olyan, mintha még mindig itt élne velem. Olyan, mintha most is itt volna. Becsukom a szemem egy kicsit.
Olyan jó így! Elmerülök az álmaimban. Hirtelen egy alak áll előttem. Ő az! Tristram!
Már nem félek annyira. Olyan, mint régen volt. Odamegyek hozzá.

-Tristram! Miért történt ez így?

A gonosz vigyora lehervad arcáról, s mély hallgatásba merül. Nem tud felelni. Hirtelen egy auror lép elő a sötétből, pálcáját Tristramnak szegezi, s már csak egy gonosz nevetést hallok.
Lenézek magam elé, s előttem ott fekszik...
Az auror. Holtan.
A bátyám diadalmasan áll felette, s hozzámfordul.

-Csak úgy állíthatsz meg, ha megö...

Erre riadok fel. Chrisre nézek rémülten.

-Láttam egy álmot. A bátyám volt benne s egy auror. A bátyám...-itt elcsuklik a hangom.-...megölte az aurort.

Mély levegőt veszek, nagyot nyelek.

-Ezek szerint...GONOSZ lett...


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 10. 30. - 19:58:20
~ Gwen ;D ~

A srác csak bámul, nézelődik; nem érti a csöndet. Mégsem szólal meg, kivárja, míg Gwen feloldódik egy kissé. Elmosolyodik a lány tréfáján, aztán mindössze ennyit tesz hozzá:
- Itt nem működnek a mugli cuccok.
Mugli származású lévén pontosan tudja, mi az az SMS, különben valószínűleg tátott szájjal bámulna a csaj szövegére, avagy totálisan hülyének nézné. Igaz, Chris nem tud egyetlenegy aranyvérű diákot sem, aki a Hugrabug tagja volna, a félvér nebulók pedig gyakran muglik között nevelkednek.
Hirtelen elkomolyodik. Meséljek magamról??? Vakon a százas kör közepébe, nagylány, ez a legnehezebb kérdéskör. Ehhez nincs semmi támpont, semmi segítség. Némileg kétségbeesetten pillant Gwen szemeibe, aztán nehézkes sóhajjal gyürkőzik neki.
- Hát... tudod... na szóval az úgy volt, hogy... most éppen Londonban, de olyan vándormadár féle a család. Hol itt lakunk, hol ott, mivel apa focista és gyakran vált csapatot. Előtte laktunk már Manchesterben, Liverpoolban, Sheffieldben, meg egy csomó más helyen, de most úgy tűnik, a londoni lakás lesz az állandó. A családom pedig... - Chris habozik, de végül folytatja, ha már belevágott. - Négyen vagyunk: anya, apa, Rico és én. Apa focista, de ezt már mondtam. Legtöbbször tartalékcsapatokban játszik, ahogy most is, viszont egyáltalán nem zavarja, hogy nincs akkora hírverés körülötte; természetesen miattunk. Mert talán érdekesnek találná egy-két ember, hogy hová tűnünk rendszeresen a teljes tanév idejére Ricoval. Anya meg olvasói levelekre válaszol egy újságnál, segít az embereknek a bajaik megoldásában. Rico szintén roxfortos, ő is hugrabugos, akárcsak én.
A fiú maga is meglepődik a szóáradaton, amit hirtelen leadott Gwennek. Soha nem tud ennyit beszélni (viszonylag) egyhuzamban egy alig ismert leányzó előtt.
Látja a lány elkalandozó tekintetét, ezért gyorsan abbahagyja a szövegelést. Nem hiszi el az "álmot", amiről Gwen mesél, sokkal inkább a valóság álcázásának véli, legalábbis a hollóhátas elcsukló hangja, arckifejezése alapján. Mégis visszakérdez.
- Gonosz? Mit jelent ez nálad? Mi van, ha önvédelemből ölte meg, ha véletlenül történt? Hm? Nem gondolhatod komolyan, hogy a bátyád gyilkos. Nem szabad elhinned, nem szabad bebeszélned magadnak. Talán te magad is meglepődnél, ha találkoznál vele, és látnád, hogy esetleg nem is az.
Vigasztalja Gwent, bár nem igazán érti, miért is hord össze itt neki ennyi hülyeséget a gonoszságról meg hasonlókról. Tanácstalanul néz a lányra, mostmár szeretne inkább valami vidámabb, könnyedebb témáról csevegni vele.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 10. 30. - 20:20:06
[ ChRiS  ;D ]

Megértem. Chris nem hisz nekem. Jóhogy. Biztos nem találkozott még ilyen idiótával. Felsóhajtok. Most kezdjem el magyarázni, hogy álmaim többsége igaz? Vagyis én úgy érzem. Sokszor volt már ilyen, hogy az álmom beteljesedett. De úgyis azt mondaná, hogy ez véletlen. Talán jobb lesz, ha hagyjuk ezt a témát.

-Igazad van. Nem tudhatom, hogy önvédelemből ölte-e meg Tristram az aurort. Csak, akkor tudhatnám meg, ha minden részlete lejátszódna az álomnak. Vagy szerinted csak képzelődtem?-kérdezem finoman a sráctól.

Lehet, hogy már nem csak idiótának, hanem bolondnak is hisz. De igaza van. Lehet, hogy Tristram tényleg csak önvédelemből gyilkolt. Hogy is hihettem azt, hogy szándékosan! Milyen hülye vagyok én! A bátyám egy légynek se tudna ártani.


Újra Chrishez fordulok.

-Bocsáss meg, hogy ilyenekkel traktállak. Nem akartam rádengedni a gondjaim nehéz fellegét. Mondhatom szépen bemutatkoztam neked. Ne haragudj rám!-
kérek bocsánatot.

Ötletem sincs, hogy mit csinálhatnánk. Szép az idő, süt a nap, a szél se fúj. Ilyen derűs napon bármit lehetne csinálni, csak nekem nem jut eszembe semmi. Magamban próbálok gondolkozni, hogy mit is mondjak Chrisnek. Végül kibököm ezt.

-S hogy került Rico a gyengélkedőbe?-remélem nem veszi sértésnek a kérdést, s nem tapintottam rossz pontra.

Bár Chris eléggé kiszámíthatatlan fiú. Azt se vártam volna pl., hogy megölel. Sőt! Azt vártam tőle, hogy elfut s vissza se néz, mert megijed, hogy lehet, hogy megbolondultam. De nem! Nagyon emglepett, hogy velem marad, s még vigasztalni is próbált.

Miközben Chris mesél, azon gondolkozok, hogy utána mit csináljunk.


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 10. 31. - 17:57:03
~ Gwen ;D ~

A téma marad, s Chris elhúzza száját a lány kérdésére. Kiszúr magának egy fűszálat, amit bámulhat válaszolás közben, tévedésből sem nézne Gwen szemébe.
- Nem tudom - feleli zavartan. - Nem ismerlek olyan régóta, hogy tudjam mennyire élénk a fantáziád. Bár én soha nem képzelődnék olyasmiről, hogy a testvérem gyilkolna, viszont látnoki képességem sincs. Talán kérdezd meg Trelawney-t, ha biztosra akarsz menni.
Chris sejti, hogy nem volt jó húzás hozzátenni az utolsó mondatot, de már nincs visszaút, kimondta. Mostmár végképp nem akar Gwen szemébe nézni, elvégre valószínűleg gyilkos dühöt látna a lány tekintetében. Menekülésképpen felpattan a földről, néhány hosszú lépéssel a tóhoz siet, majd egy kavicsot kap fel a partól. A követ a vízbe hajítva, elhaló hangon szól hátra:
- Semmi gond - majd kis töprengés után szégyenkezve folytatja. - Hülye voltam, nem akartalak megbántani az előbb. Sajnálom, Gwen. Azt hiszem, kvittek vagyunk a bemutatkozást illetően.
A laposan eldobott kavics utolsót pattan a víz felszínén, azután a tó fenekét megcélozva elmerül. Christian megfordul, hogy visszatelepedjen a lány mellé a fűbe. Csak mikor már ül, akkor kezd bele a mondókájába.
- Rico az utóbbi pár napban lejárt a tóhoz úszni. Persze, reggelenként, mert imponálni akart a csajoknak, hogy ő milyen jól bírja a hidegvizet. Hát most imponálhat nekik a tüdőgyulladásával a gyengélkedőn. Azért lehet benne valami, mert akárhányszor felmegyek hozzá, mindig ott ül az ágya szélén három-négy bige, és ájuldoznak az öcskös hősiességétől - vigyorodik el a srác. - Rico meg kihasználja ezt, mindig imádta, ha bálványozták a csajok. Pláne, ha ez még sulimentességgel is társult. Annyi barátnője volt, hogy estig nem tudnám összeszámolni őket, minimum száznál tart. Igaz, korán kezdte: már az első napon felcsípett egy kiscsajt az általános iskolában, az óvodában meg egész háremet tartott fent, akárcsak itt a Roxfortban. Van dumája, az tuti.
Szinte büszkén mesél a fiú testvére nőcsábász természetéről, de azért kiérződik a szövegéből némi sajnálat és önsajnálat is. Sajnálja Ricot, mert képtelen megmaradni egyetlen lány mellett, valamint sajnálja magát a csajokkal szembeni félszegsége miatt. Chris igyekszik elnyomni ezt a hatást, azonban egy figyelmes hallgatónak feltűnhet.
A fiú még mindig zavarban van egy kissé saját bőbeszédűsége miatt, ezért fészkelődni kezd. Hosszú lábait kinyújtja, majd törökülésbe helyezkedik, azután újfent kinyújtóztatja, mialatt hol összefonja karjait mellkasa előtt, hol pedig maga mellé támasztja tenyerét a földre. Végül az utóbbinál marad, bár előtte beletúr hajába, összekócolja tincseit. Ujjaival dobolni kezd maga mellett a fűben, közben felhúzza lábait. Nyughatatlan fészkelődésével a világ minden kincséért fel nem hagyna, egyszerűen azért, mert neki fel sem tűnik saját mozgolódása.
- Mesélj te is valamit magadról! - kéri szelíden Gwent.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 11. 03. - 13:25:30
[ ChRiS  ;D ]

Érdeklődve és figyelmesen hallgatom a srác mondanivalóját, s élvezettel nézem arcát, mikoris a szavak elhagyják ajkát. Végre kezd egy kicsit megnyílni. Ennek nagyon örülök. Valami különös érzést kelt bennem ez a fiú, nem tudom miért, nem tudom, hogyan...
Csak örülök, hogy itt van, s örülök, hogy nem hagyott magamban szomorú pillanatomban is. Azt hiszem, hogy mi még nagyon jóban leszünk!
Ha netalántán többször összefutunk, akkor még akár a legjobb barátok is lehetünk egyszer.

-Hát, nem sok mindent tudok magamról mondani.-válaszolok kérése, miszerint meséljek magamról.-De talán van pár dolog, ami fontos lehet.

Itt egy kicsit elhallgatok, majd folytatom.

-A szüleim kiskoromban meghaltak, így nagyanyámhoz kerültünk Tristrammal. Tudod, mi mindig is a legjobb kapcsolatban voltunk, de mikor kezdett kialakulni a varázserőnk, akkor eltávolodtunk egymáshoz, amit nagyon sajnálok. Nagyon hiányzik és...

Nagy levegőt veszek, kifújom magam.

-Nos. Úgy gondoltam, hogy kicsit unalmas már itt ülni. Mi lenne, ha elsétálnánk valamerre. Például a gyengélkedőbe, bemutathatnád a tesvéredet, Rico-t.-mosolygok rá a fiúra, majd felkelek a földről s várom, hogy mit reagál.

Fejemben közben különböző gondolatok kavarognak, Tristramról, a szüleimről, Chrisről...

[ Bocsika a helyesírás meg minden miatt, de a suliba szar a billentyűzet.:S ]


Cím: Re: Tópart
Írta: Christian Ashmore - 2008. 11. 04. - 20:45:35
~ Gwennie ;D ~

Elpirul, ahogy a lányka nézi, miközben löki neki a saját hülyeségeit. Emiatt szinte szégyenkezve fordítja el fejét Gwentől, nehogy megláthassa a hollóhátas a srác fehér bőrén a halvány pirosságot. Amint visszafordul, csak annyit lát, hogy a lány különösen néz rá, mintha régről ismerné. Mintha régi barátok lennének, és most újra találkoztak volna - véletlenül.
Elmosolyodik, azonban hamar elkomorul a lány szövegét hallván. Hát... mondhatni, kifogta az anti-Amerikát, mivel nagyon úgy tűnik, a lány családjával semmi nincs rendben.
- Sajnálom. Hülye kérdés volt tőlem. - nyögi ki, míg a lány tüdejéből zajosan eltávozik a használt levegő.
Lassan tápászkodik fel a földről. Nem csal a látszat és nem tévedés, tényleg nem akarja bemutatni Gwennek az öccsét. Egyszerűen azért nem, mert félti a leányzót a nőfaló, hihetetlen szövegládával rendelkező Ricotól. Neeeem irigy, csak? Gwen olyan szomorúnak tűnik, és egy csalódás most biztosan nem tenne jót neki.
Karját nyújtja a lány felé, akárha valami századelői, fekete-fehér némafilmben lennének, azután elneveti magát. Ha Gwen már belekapaszkodott a karjába, akkor nem húzza el, ha azonban nem, akkor hangosan kacagva vágja zsebre mindkét kezét.
- Jól van, gyerünk ? szánja el magát. ? De ne lepődj meg, ha Rico rögvest megpróbál levenni a tappancsaidról. Ő ilyen típusú. Kell neki, hogy a csajok a lábai előtt heverjenek, és a háremébe bőven beleférsz. Ja, ha a jobb fülében fülbevalót látsz; nem buzi, csak ez a megkülönböztetés kettőnk között. Ha meghallod a dumáját, tuti képtelen leszel melegnek tekinteni a bizsu miatt, bár a gyengélkedő miatt most asszem kivette.
Magában azért reménykedik a kölyök, hogy ikertestvére legalább most kivételt tesz, nem próbálja meg elszédíteni Gwent. Sem összehozni vele, mint akkor nyáron egy másik lánnyal. Igaz, akkor sikerült, de csak mert Chris totálisan bele volt zúgva a kiscsajba.
Cseppet sem magabiztos mosollyal lépked a kastély felé, bár a tartása, járása pont az ellenkezőjét sugallja. Vékonyuló hangon cincogja tovább, hogy felkészítse a leányzót a várható megpróbáltatásokra:
- Pont ugyanúgy néz ki amúgy, mint én, csak sokkal rámenősebb. Kábé százszor ennyire. De azért ne ítélj első ránézésre, mert néha csal a látszat és ő sem olyan felületes, mint amilyennek tűnik.
Biztatónak szánt vigyort csillant Gwenre, ám az sokkal inkább fintornak tűnhet, ha jobban megfigyeljük. Bátran elmondható, hogy Chris tart a találkozástól. Persze, tökéletesen egy húron pendülnek Ricoval, mégis? Ashmore félti az ő szemében törékenynek tűnő hollóhátast, mert már a családjával sem volt mázlija. Rico pedig többnyire kifacsarja a nőket: néhány találkozás után dobja mindegyiket, a lányok meg sírva kaparhatják a küszöbét. Csupán ennyi a baja az öccsével Chrisnek.


Cím: Re: Tópart
Írta: Gwendolyn de Crasso - 2008. 11. 05. - 13:51:35
:: Chriiis <3 ::



A nap álmosságot sugall, ezt Gwennie is belátja, hisz kicsit el van fáradva. Na nem a beszélgetés miatt, hanem, mert nemrégiben még alvásnak szentelte az idejét, csakhogy jött a fiú, akivel azóta eldumálgat. Nem volt annyira fáradt, csak vágyott már a mozgásra, ezért javasolta, hogy látogassák meg a fiú testvérét. Plusz annyi mindent hallott már róla Christől, hogy kíváncsi lett, milyen is Rico valójában.
A kéznyújtás a srác oldaláról épp kapóra jött, mert Gwen a hirtelen felállástól megszédült, és majdnem hanyatt vágódott. Szerencsére Chris keze megmentette őt a fenékrehuppanástól és a leégéstől is. Már annyi ciki dolog történt vele, hogy most nem kellene kiröhögtetnie magát.

-Ó köszönöm Chris.-köszöni meg a a fiú segítségét, majd megbizonyosodva, hogy biztos lábakon áll, lassan elindul.

Az út közben Christian felvilágosítja, hogy Rico mekkora nőcsábász, s hogy ne vegye komolyan, ha valami történik.
A lány nem hinné, hogy valami is történni fog, mert most nem vágyik egy szerelmi kapcsolatra...
 
Gwendolyn már biztosra veszi, hogy a testvérek egymás ellentétei. Chris a víz és Rico a tűz...

A séta közben már felkészül a gyengélkedőben elhangzó beszélgetésre, s kíváncsian várja, hogy mi is fog történni...


Cím: Re: Tópart
Írta: Zoey Cleve - 2008. 11. 22. - 15:21:35
~Amy... ázott és agyrázkódásos egértársam... bocs a megváratásért...~

Én, én, én? hallgatja a fontosnak tartott névmást, és a mardekároséval vetekedő ambícióról tanúskodó mondatot. Amy eddig aligha tűnt ilyennek; bár egészséges öntudat volt benn, de ez már nagyon is a nagyképűség határát súrolná. Vajon félreismerte volna? Meglepetését enyhén megnyúlt arccal és felvont szemöldökkel jelzi, remélhetőleg nem túl feltűnően. Már majdnem kiszalad a torkán egy megjegyzés a korábbi eseményekről, mikor a szőke hajú folytatja a beszédet. Persze, hogy érti a tréfát, sőt, jó néven is veszi. Jól megtévesztették, az már igaz? 
-Pedig már majdnem azt hittem! ?kacag, tréfásan megfenyítve Amyt az ujjával, amolyan ?te kis svindler, majdnem rászedtél! De ügyes vagy.? -módon. Van ebben elismerés, megnyugvás is bőven, több, mint szemrehányás. Na persze, gondolja magában, Amy már eddig is bizonyságot tett sziporkázó humoráról? Ami nagyon hasznosan tud jönni, még ha néha nehéz is ráhangolódni.
Mint például az eleső lány szavaira, amiket éppen csak meghallott, de a lényeget leszűrte belőle. Válasszal nem bajlódik a mennydörgés miatt, különben is, sietniük kell. Ha nem a vihar közepén rohanna, őt is nevetésre ingerelné az ?előadásuk?, amit, valljuk be, műkorcsolyázó legyen a talpán (bocs, koriján), aki utánozni mer. Mindenesetre tényleg olcsóbb, mint a pályán jegyet venni és korit bérelni- semmibe se kerül, a természet mindent ad magától, ha épp olyan kedve van. Zoey időnként önkéntelen visításokkal csúszik fél métert, aztán vagy talpon marad, vagy nem. Igazából csak azért érdekli, hogy l ne veszítsék egymást Amyvel. Még csak az hiányozna, hogy valamelyikük eltévedjen ebben a szörnyű viharban!
A kastély meleg, száraz termeinek illúziójával készteti magát a felállásra, ha talajt fog. Végül sikerül is odaérniük, és már nem koncentrál annyira, hogy szemmel tartsa a siralmas (vagy nevetséges) állapotba került griffendélest. Jól tudván, hogy maga sem fest (sokkal) szebben (hisz futás közben ki ér rá varázslattal ruhát tisztogatni, főleg, mikor bármelyik percben újra ugyanolyan koszos lehet? Bár az arca valahogy nem kapott annyit, mint a másiké), és megkönnyebbülten az épület közvetlen közelségétől, elköveti azt a baklövést, amit szinte azonnal megbán. Elengedi a szőke hajú kezét, aki az eddigiek tetejébe sikeresen kisebb agyrázkódást szenved, hála egy pocsolya és a méteres vastagságú, jó öreg, masszív fal közreműködésének. Ennek eredményeként bent a szerencsére üres nagyteremben Amy évfolyamtársa szeme láttára kering egy darabig, majd abbamaradni nem akaró nevetés kíséretében nemes egyszerűséggel lecsüccsen. Zoey azonnal megtisztítja- és szárogatja kárvallott társát, majd felszisszen a jókora púp láttán. Ehhez ő nem lesz elég? Gyógyító-bűbájokat még nem tanultak, és persze lohasztólevet sem szokása  magánál tartani.
- Gyere, felmegyünk a gyengélkedőre, ez nekem elég komolynak tűnik? -szól, azzal, ha hagyja, felsegíti Amyt, majd egy előkotort pénzérmét ad át.
-Tessék, szorítsd a púpra, úgy nem nő tovább.
Amennyire szükség van rá, a griffendélest támogatva elindul, bár eltűnődik, nem kéne-e valamit tenni a pocsolyával, amit a nagyterem közepén hagytak. Végül válla fölött hátrapislantva egy intéssel eltűnteti, ugyanazt a bűbájt alkalmazva, amivel bájitaltan után a főzetektől szabadulnak meg. Csak azért teszi, nehogy még idebent is elcsússzon valaki, azzal ugyanis sokra nem mennének.       


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 26. - 19:48:46
~ Zoey, a műsárcsolyázó főegér ;D :laugh: ~

A lánynak fel sem tűnik, hogy Zoey időközben megszárogatja, s letisztítja ruhájáról a sarat; egyszerűen csak ül a röhögéstől görnyedezve. Képtelen abbahagyni az idétlen hiénavihogást, holott már a hasa is fáj a nevetéstől, könnye is szivárogni kezd. El-elfulladó hangon kezd bele:
- Te, Zo... Zoey... az a fahal - csuklik egy hatalmasat -, az aztán piszokul kemény volt, mondhatni betohonkemény.
Mondandója végébe becsúszik egy újabb csuklás, ám ő nem zavartatja magát. Lassacskán talpra kászálódik, ám megviselt szervezete ígyként nyilatkozik: eddig és nem tovább. Így aztán egy újabb kacagóroham közepette kibillen egyensúlyából és tehetetlenül visszatottyan a hideg járólapokra.
Zoey tanácstalanságát látva lassan csillapodik jókedve - melyről ő maga sem tudja, mi okozta -, majd némileg lehiggadva kérdezi:
- Kit vagy mit keresel? És ezzel mit is kezdjek pontosan? - mutatja fel az érmét. - Netán szerencsepénz volna? Egyébként pedig nem megyek a gyengélkedőre, nincs semmi bajom attól még, hogy kissé bevertem a fejem.
Mintha leöntötték volna egy vödör vízzel: Amy hirtelen teljesen kijózanodik, magához tér; éppen csak arra nem emlékszik, mi történt vele alig pár perccel korábban. Konkrétan idétlen röhögcsélése helyén tátong némi hézag a memóriájában, na meg a fallal való kellemetlen találkozás és a sárcsolyázás vége marad ki a fejéből. Ezen okoknál fogva bámul oly értetlenül, kissé csodálkozva a kezébe adott pénzérmére, majd kisvártatva, tányérnyi szemeket meresztve visszakérdez.
- Milyen púpra szorítsam rá? Tán beverted a fejed? - tréfálkozik szélesedő mosollyal. - Amúgy hogy kerültünk mi ide? Az utolsó kép amire emlékszem, mindössze annyi, hogy a sáron piruettezve sprintelünk a kastély felé és hót retek mindkettőnk cucca. És mitől vagyok én száraz, tiszta ruhában...? Mit is mondtál az előbb a gyengélkedőről, miért kell felmennünk?
Amy jócskán elhalmozza kíváncsi, értetlenkedő kérdéseivel barátnőjét, miközben arra gondol: alig néhány órája ismerik egymást, mégis legalább száz évre való kalandban részesültek ezen rövidke idő alatt. Bár a kalandok vége némileg homályba vész a Joy részéről, ez cseppet sem zavarja, könnyed hangnemben érdeklődik Zoey-tól:
- Mondd, jól vagy? Többé-kevésbé ép bőrrel megúsztad? - azután hatalmas sóhajjal folytatja: - Nekem valamiért állatira fáj a fejem, de nem véres, szóval lövésem sincs mi van vele. Nem suhintottál véletlenül tarkón egy óvatlan pillanatban, te lány? Csak pusztán érdeklődésből, mert legutóbb akkor éreztem magam ilyen moslékul, mikor megvertek.
Amy nem gondolja komolyan a fejbevágást, csupán poénból kérdezi, mivel nem emlékszik mi történt a fejével, mitől sajog annyira. Kíváncsian megtapogatja koponyáját, azonban egy fia púpot sem talál rajta, így felhagy a keresgéléssel; az már fel sem merül benne, hogy a homlokán kéne keresgélnie az ominózus duzzanatot.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 11. 30. - 18:10:21
˘°˘°˘°˘Briant˘°˘°˘°˘

Tényleg, tényleg jól el lehet vele lenni. Nem is tudom, kivel tudtam ennyire nyugodtan elbeszélgetni utoljára. Mostanság nem vagyok valami beszédes, ami jelen esetben ugyan nem látszik, de valójában nem beszélgettem mostanság sokat az engem körülvevő? Ö? Emberekkel. Mindenki túl feszült, túl fáradt, amit nem is csodálok, elvégre a profok azt hiszik, hogy semmi másra sem vágyunk, mint hosszú oldalakat írni nekik valami idióta témáról. Hát nem, köszönöm, én elvagyok anélkül is. Őszintén szólva, nem értem őket. Mi értelme van annyi házit adni, amikor az csak nekik rossz? Nem hiszem, hogy az a legkellemesebb elfoglaltság a világon, hogy az igenokosésművelt diákság összecsapott, foltos, zavaros, akár unalmasnak is mondható beadandóját javítgassa, amit persze olyan stílusban írt meg a kölyök, ami totálisan emelkedett?nek tűnik, telis-tele van olyan szavakkal, amelyeknek jelentését valószínűleg nem is tudja, de legalább jól hangzik. Na, szóval ezért van az, hogy a diáksereghez szólni nem lehet, mert azonnal elküldik az illetőt a jó büdös francba, amin persze az megsértődik, ezért még inkább szúrós lesz. Ez pontosan egy olyan valami, amin én tuti, hogy nem sértődnék meg, nem is szoktam, egyszerűen otthagyom, van jobb dolgom is. Visszatérve a mellettem ülő fiúhoz? Nos? Nem, Briant nem ilyen. Vele igenis lehet beszélni, még ha elég ingerlékeny is? Írjuk a fáradtságának számlájára.

Ez a csoki-dolog egyébként tök fura. Már hosszú percek óta ez a téma, pedig csak egy egyszerű barna tömbről van szó? Mennyit lehet beszélni egy ilyen kis kakaós valamiről?

- Kedvencem? Ne túlozzunk. Nem rajongok különösen a csokiért, de ha kell, akkor kell.

Szórakozottan vonom meg a vállamat, majd elkezdem összehajtogatni a csokipapírt. Igen, én hajtogatom a papírját. Eszemben sincs összegyűrni. Miközben a tökéletességre ügyelve szórakozom a csomagolással, Briant is megszólal, amin úgy szívből jövően elkezdek nevetni. Cukortúladagolás?

? Nem fogok meghalni, ne örülj? Tőlem nem lehet ilyen könnyen megszabadulni, bocsi.

Sajnálkozva ránézek, miközben elmosolyodok.

? Attól félsz, hogy esetleg téged vádolnának, ha meghalnék? Ugyan, szerintem mindenki gondolja, hogy te a légynek sem tudnál ártani.

És ebben biztos vagyok. Egy ilyen kis casanova-lelkű nem lenne képes bántani egy nőt? Dehogy lenne képes? Megvárom a választ, feltéve ha lesz, majd egy rövid szünet után ismét megszólalok.

? Nem megyünk valahova máshova? Vagy? Nem sétálunk egyet?

Nem. Akarok. Beteg. Lenni. Rettegek a betegségektől, meg a kórokozóktól, de tényleg. Elég a cukorbetegségem plusz a hülyeségem. Valószínűleg beleőrülnék, ha napokig feküdnöm kellene a gyengélkedőn azért, mert elkaptam valamit. Felállok, felveszem a táskámat, és indulásra készen várok. Persze nem muszáj velem tartania? De örülnék neki? Nagyon is.


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 09. - 16:28:06
.:: Anwen ::.



Mosolyogva figyelem a lányt, az éles visszavágásaival együtt, amelyek persze helytállóak. Márcsak pro-contra alapon is úgy kell hogy ha én feketét mondok ő fehéret. Hiába csak most találkoztunk, mondhatni úgy igazán először ez a ?ritka- összhang megvan köztünk. Ami nem is rossz dolog. Sőt. Kifejezetten jó.
És már csak ez is arra késztet, hogy arcomra kiüljön a hamis vigyor. Hát még Anwen szavai. Igaza van, most hogy jobban belegondolok, de persze nem vallom be még önmagamnak se nagyon.

Mikor pedig a cukortúladagolást elsütöm, mint nem annyira olcsó poénjaim egyikét ?amelyet tegyük hozzá a pillanat ihletett- örömmel konstratálom, bizony sikert ért el. Mert mi másért nevetne ennyire jóízűen a lány. Tudja milyen szép mikor kacag?
Na persze biztos nem. Mindegy. A lényeg hogy szereztem egy másodpercnyi ?vagy kettő- szabad és önfeledt percet, még ilyen korai ?brr- hideg ?wááá- órában is. Itt a tóparton, ahol senki se jár csak a legdilisebbek. Azaz mi.
- Hát? a gurkók erről másképp mesélnének? -
Jegyzem meg Anwen szavai ellen az erőszakos énem megmutatkozását. A kviddics. Na igen. Az alapján mindenki egy brutális állatnak nézne, pedig? csak terelő vagyok. Ennyi a dolgom.

Vállat is vonok, s ezzel egyidőben hangzik el a nagy körkérdés, megyünk-e máshova. Hát bárhol jobb mint itt, tekintve a hajnal csöppet sem előnyös oldalát, de mégis hova akar menni a lány?
Csak bólintok beleegyezésképp a szavaira, miközben felállok, hogy aztán mellé lépve ?ha addigra fel nem állt már- felsegítsem. Egészpontosan a kezem nyújtsam neki, hogy elfogadja. Igen, igen az évek kitanítottak. Tudom milyenek a nők. Ha egyetlen szóval jellemzed őket: Szeszélyesek. Szóval úgy tegyél a kedvükre, hogy az megfeleljen nekik.
- Na és merre menjünk? Mert nekem teljesen mindegy. ?
Tényleg mindegy. Az első óráig rengeteg idő van még. Azt hiszem. Szóval addig bazinagy köröket csaphatunk a suli körül vagy bemehetünk reggelizni is? de nem csokit.



Bocsánat a késedelemért <3



Cím: Irtóciki leányzó reagja a gitáros Hősnek
Írta: Megan Salaban - 2008. 12. 23. - 00:58:49
Hátizééééé... ::) Nehari az irtó nagy késésért! *-*

-Káposztalé, te süket! ? vág vissza azonnal Mattnek aki már megint csupa-csupa idiótaságot beszél össze, amolyan tipikus Mattes stílusban. Plusz még vigyorog, mint valami hibbant, mint akivel dilibogyó szörpöt itattak. Az tuti, hogy Kayék nem bírnák elviselni ezt a stílust, de ez mindig is igaz volt, hogy Meg kicsit más, mint a többi CSCS-s. Igaz, hogy az ő pálcája sincs túl gyakran használva, de legalább néha szokott olyat csinálni, amit tanulásnak hívnak, meg hasonló dolgok. Ő olyan különc vagy ilyesmi. Máig nem érti, hogyan csöppent bele a zenekarba? De mindegy is, lényeg, hogy igazi barátokra lelt, mi több lehet, hogy megtalálta élete nagy szerelmét!
? Aki ugyan kisebb nevelésre szorul ugyan, de majd lesz valahogy. Azért egy gitár nem olyan kis egyszerű ajándék, amit első randira szoktak vinni. Ja, Megnek még sosem volt első randija, csak filmekben látott olyat, de ott senki nem adott gitárt először? vagyis hát volt egy film amit látott a nyáron a 10 dolog amit utálok benned. Abban kapott a csaj egy vagány gitárt, de az messze nincs ilyen jó, mint amit Mattől kapott most.
Bájos mosoly a szép arcocskán a fiúra villantva, majd egy könnyed mozdulattal odanyújtja neki, hogy vegye el tőle míg lemászik a fáról, mert mondjuk már kicsit nyomja a fenekét a fa kemény ága, és nem túl kényelmes úgy ücsörögni rajta.
-Figyu, mi lenne, ha inkább te játszanál? Én már játszottam eddig, és hát nem úgy van a mesében, hogy a herceg ad szerenádot a királylánynak? Mert szerintem igen, és az tuti, hogy nem én vagyok a herceg. ?magyarázza szépen Mattnek a dolgokat, jelezvén felé, hogy játsszon már ő, legalább egyszer halljanak szép muzsikát ezen a randinak nevezhető találkozón.
-Kérdezhetek valamit? ?dobja a labdát hirtelen Mattnek, megtörvén az idilli hangulatot ? Te ugye együtt laktál Brandonnal tavaly? Tudod? ő az a fiú, akinek hosszú haja volt és ilyen reggae stílusú gyerek volt?


Cím: A gitáros hős reagja az irtóciki leányzónak
Írta: Matthew DeLeon - 2008. 12. 28. - 20:06:33
~ Meg, babám :D ~

- Aha, káposztalé ? nevetek rá. ? Nem ezt mondtam volna? Csak azért lehet, mert annyira elkábítottál a bájosságoddal. Ezt nem valami bájitallal műveled amúgy?
Olyan ütődötten bámulok a bigére, mintha? még hasonlatot sem találok hozzá a szótáramban, annyira idétlen helyzet. Egyszerre csak megsokallom a giccset és a rózsaszínt és eltépem a tekintetem a lányétól, bár valószínűleg Meg is hasonló céllal szólal meg. Könnyedén, ruganyosan szökkenek le a faágról, majd átveszem a gitárt a csajtól. Nem könnyű a hangszer, élvezet lesz majd felvonszolnia a klubhelyiségig. Némi kárörömmel mosolygok rá, azonban rögvest bevillan: azonos a házunk, szóval 90%, hogy nekem kell felvinnem. Ezzel azonnal le is hervad a vigyorom.
Mindazonáltal letámasztom magam mellé a hangszert és a lányka kezéért nyúlok, hogy lesegítsem az ágról, mert így illik. Ha a kezembe kapaszkodik, akkor lesegítem, azonban ha nem nyúl a mancsom után, az esetben derékon ragadom és leemelem az ágról.
- Herceeeg?! ? hallom a saját hangomat, méghozzá elég magasan, szinte sikítva.
Röpke torokreszelgetés következik, hogy némileg feledtessem Meggel az iménti sikolyt, aztán kellőleg ráspolyozottan és mutálósan így szólok.
- A királylány stimmel ? simítok végig újra a haján ?, de a herceggel kire vagy mire akartál célozni, babám? Egyébként egy szavam sem lehet, hiszen nem kezdtél el körmöt tisztogatni a pengetővel, mint ahogy egy-két boszorkány tenné, ráadásul egész jól gitározol.
Gyanakodva nézek szét, mintha egy igazi herceget keresnék, aki esetleg vetélytárs is lehetne. Bár amennyire ismerem Meget, nem hagyna faképnél egy karácsonyfadíszes, sznob gálafiúért ? mert az én szűk fejemben ilyenek a ?hercegek?: fehér vagy krémszínű, kifogástalan, gyűretlen öltöny, ujjanként legalább nyolcvan aranygyűrű, pluszban vaskos nyaklánc és csinos kis korona a fejtetőn a poétikusan hullámzó szöszke hajtenger tetején; mindehhez az IQ vetekszik a metróalagút mélységével, tehát kissé bunkó, de amúgy ?halál cuki? manusról van szó. Megrázom a fejem, s a (rém)kép nyomtalanul elillan, helyette csak Megan arcát, szemét látom, miközben újra megjelenik az a bárgyú vigyor a képemen. Hát ez már tűrhetetlen!
The Kill.
Valahonnan ismerős a nóta, még Meg gitározása előttről, amit most halkan kezdek játszani az időközben ölbe kapott hangszeren. Igyekszek helyesbíteni ott, ahol az előbb hamisnak hallottam a dallamot, ám mivel nem ugrik be a teljes szám, ez nem mindenütt jön össze. Félpercenként felnézek a húrokról, ellenőrizvén, hogy megvan-e még a csaj.
- Öhh? Brandon?
Ismerős a név, valamelyik srác lesz az, aki a szobatársam volt? de nem ugrik be így hirtelen. Valahogyan nem örülök neki, hogy a randink közepén egy másik pasasra terelte a szót Meg; olyan érzés, mintha eltört vagy elrontott volna valamit. Pedig nem is. Féltékeny volnék? Nem tudom. Lehet. Csak éppen fogalmam sincs, hogy került most ide a Brandon nevű kölyök. Eltűnik az az idétlen mosoly az arcomról, amit tulajdonképpen nem is bánnék, csakhogy nem szándékosan teszem. Ahogy a tekintetem is akaratom ellenére sötétül el egy kissé.
- Ne haragudj, de most így nem jut eszembe, hogy kiről van szó. Én valahogy tavaly sem töltöttem olyan sok időt a szobatársaimmal, mert a legtöbb aranyvérű és engem eléggé kinéztek maguk közül ? szabadkozok mélabús mosollyal. ? Tényleg sajnálom.
Végül mégsem kérdezek rá szavakkal, hogy miről jutott most éppen eszébe a fiú, csak a tekintetem kérdez, de azt is igyekszem titkolni.

nincs hari, babááám ;D


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 12. 29. - 00:06:44
*-* Briant *-*

Olyan vicces, amikor két ember olyan dolgon? ?vitatkozik?, aminek abszolút nincs jelentősége, és ráadásul egy teljesen szubjektív témában folyik az eszmecsere. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül szimpatikussá vált nekem, és talán még Ő is megkedvelt egy kicsit.
Szeretek egyébként szópárbajozni. Mennyivel kényelmesebb már az, ha kényelmesen, ülve harcol az ember az igazáért, annál, hogy különbözőféle átkokat küldenek a felek egymásra? Persze, ha egy csoki miatt pálcát rántanánk, nem lennénk normálisak. Legalábbis furcsán nézne ki.
Érdekes, hogy egy egyszerű poén is mennyire jól tud hangzani a szájából, és hogy még meg is tudott vele nevettetni? Igen, gratulálok, Mr. Joubert, ez sikeres akció volt. Tetszett. Lehet, hogy csak azért, mert korán van, vagy mert fázom, vagy a franc se tudja, miért, de tetszett. Nem is kell okokat keresni?

- Gurkókat szoktál gyilkolni? Mondtam én, hogy gyilkos alkat vagy. Áh, tényleg, a kviddics. Elárulnád nekem, mi a jó ebben a játékban?

Utálom a kviddicset, egyszerűen ki nem állhatom a repülést, és a seprűket. Nem értem a varázslókat, ahelyett, hogy mondjuk? Kézilabdáznának, seprűn ide-oda röpködve próbálnak labdákat ütögetni, meg elkapni, meg eldobni. Számomra ez az egész egy értelmetlen baromságnak tűnik. Na jó? Nézni szeretem, de csak akkor, ha sok jóképű srác játszik benne. Nem hiába, nőből vagyok, vagy mi. A mugli nők imádják a focistákat ? az aranyvérű hölgyemények meg a kviddicscsapat tagjait.

Amikor beleegyezik abba, hogy a tópartot, a napfelkeltét, a hűvös harmattal borított tájat magunk mögött hagyjuk, megörülök, hiszen Ő is velem tart. Egy pillanatra meglepődök, mikor felsegít, ajkaimon egy aprócska mosoly játszadozik, és hálás pillantásokat vetve rá megköszönöm Neki.

- Igazán kedves vagy. Köszönöm.

Annyira ritka ez manapság, alig látni olyan férfit, vagy fiút, aki ennyire udvarias lenne. Mégis ? egy-egy ilyen cselekedettel le lehet nyűgözni egy nőt. Tudom jól, hogy Ő ezzel valószínűleg maximálisan tisztában van. Mit mondjak? Ismeri a nőket.

- Merre menjünk? Ö? Nos? Szerintem menjünk be? Esetleg fel a klubhelyiségbe. Még sok van hátra az első óra kezdetéig. Hm? Tudod mit? Dönts Te. Bárhova mehetünk, csak azon a helyen legyen melegebb. Mindjárt megfagyok.

Miközben ezeket a szavakat mondom, elindulok Vele abba az irányba, amerre Ő szeretné. Kezeimet nadrágom zsebébe csúsztatva sétálok a célhely felé, ahol remélhetőleg egy még kellemesebb, ismerkedős beszélgetésben lehet részünk?


//user elsüllyedt... Ne haragudj... <3//


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2008. 12. 30. - 23:04:51
(http://i40.tinypic.com/117qq20.png)
zeneee (http://www.youtube.com/watch?v=nEjeItYtioE)

A segítő jobb elfogadása után már a lány is mellettem áll. Így már mindjárt másabb, olyan értelemben, hogy bizony beazonosíthatom, hogy szegény Anwen durván a vállamig ér. Pedig? én se vagyok óriás alkat. Azaz Hagidtól messze elmaradok. Na de persze a stomatotróp ööö azaz a növekedési hormonnak ?fene a sok mugli biológiakönyve- köszönhetően és is megnyúltam, mint a cérnametélt. Na igen. Ám ezt a lány nem mondhatja el magáról. Habár az alacsony testmagasság nem hiszem, hogy pont Anwent akadályozná meg bármiben is. A csokoládé majszolásában tutira nem okoz ez problémát. Na de kinek nem? Lehet még a jó öreg vadőrünk is ezt teszi csak nem vallja be. Mert bizony ez az iskola tele van titkokkal? én mindig is tudtam.

S míg Anwen a gurkókról kérdezget, lassan indulunk el együtt a kora reggeli világban, mint valami két magányos utazó. Mert bizony azok is vagyunk valamilyen szinten ha jól belegondolunk. Elvégre még mindenki az ágyban alszik, vagy nagy ásítások közepedte kezd el öltözködni s veszi fel ami épp a kezébe akad, esetleg a szomszédja cuccait, hogy aztán nevetséges kinézetével levánszorogjon majd reggelizni vagy a szokásos töklevét meginni. Na hát igen? ilyen? unalmas az élet a Roxfort falai között, főleg reggel. Csak nem nekünk.
- Abban a játékban? ? hitetlenkedek. ? AZ a játék a világ legjobb sportja!!! ?
Bővebb magyarázatra ez nem is szorul. Ugyanis teljeseb biztos hogy a lány ült már seprűn és látott pár meccset. Szóval nem kezdek bele a szabály magyarázásában, mert? mert? korán van. De azért mégsem hagyom ennyiben a dolgot.
- Azt ne mondd, hogy nem szereted? olyan ugyanis nincs. Csak? maximum nem érted és emiatt nem szereted? -
Nagyon meggyőző tudok lenni. Tényleg. Néha még én magam is elhiszem, amiket mondok, de olyankor gyorsan görcsöt kötök a nyelvemre. Most viszont remélem a lányra hatással vagyok. Mert a kviddics szent és érthetetlen és azért mégis már? egy varázsló mégis szeresse a varázslótársadalom kedvelt sportját. Legalább egy bizonyos szinten.
- De repülni szeretsz ugye?? -
Ugyanis félek, innen fúj a szél. Azaz történetesen onnan, hogy a repüléstan nem tartozott Awen kedvencei közé, és így persze maga  a sport se, ami óriási hiba. Na de kiküszöbölhető, főleg ha itt vagyok én.

S miután aprócska kört csapva elérkezünk a kiindulási helyre már én is belátom, jobb lenne talán visszafelé venni az irányt. Wennie pedig hangot is ad eme megjegyzésének. Én mindössze egy beleegyező mosollyal és bólintással jelzem, hogy tőlem elindulhatunk a kastély irányába, noha tudom, ott már kevésbé lesz meghittebb a társalgás. De hát egye fene a hideg beüldöz.
- Mit szólnál egy kiadós reggelihez a csoki helyett a Nagyteremben? ?
Ez amolyan? visszautasíthatatlan Joubert-es ajánlat. Vagyis nem lehet nemet mondani rá. S a nagy barna tekintet, amelyet Anwen felé vetek, remélem a hasznomra lesz legalább egy icipicit.
- Benne vagy Wennie? -
Első alkalom hogy így szólítom. Remélhetőleg nem bánja. Ha meg mégis, hát visszatérek a teljes nevéhez. De csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amelie J. Avery - 2008. 12. 31. - 12:02:09
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/BRIANNT.gif)

Hu. Nagyjából ennyivel lehetne jellemezni azt az állapotot, amibe azután kerülök, hogy felálltam. Elzsibbadt lábaimat úgy emelgetem és helyezem a földre vissza, mintha az valami megváltás lenne, érzem, ahogyan ismét vért kap. Aztán a másik ?hu? az az, amikor meglátom, hogy az eleddig mellettem ülő fiú durván másfél fejjel magasabb nálam, amit persze hülyeség így mondani, mert a ?fej? az annyi méretben van, ahány ember a Földön él, de mondjuk számoljunk egy átlagos fejjel. Mondjuk az enyémmel, elvégre hozzám viszonyítunk. Séta közben a tájat szemlélem, a Napot, a madarakat, a zöldellő fákat, és a Tó csillogó felszínén visszaverődő fényt is, mikor hátrapillantok. Lenyűgözve nézelődöm, egyszerűen csak imádom a természetet, abban látom önmagamat boldognak, vidámnak, szabadnak? Na de, szálljunk le a földre, mert már megint elkalandoztunk. A visszapillantás után továbbhaladva már csak az utat figyelem, bár, néha-néha oldalra pillantok. Kényszeres, magam sem tudom miért, de valahogy újra meg újra ráemelem a tekintetemet, mintha jól az emlékezetembe akarnám vésni az arcát, a mozgását. Aztán feleszmélek. Merlinre, mit csinálok?! Ismét lehajtom a fejemet, ezzel még alacsonyabbnak tűnök. Éjfekete cipőm orrát vizslatva folytatom az utat, amíg meg nem szólal.

Úgy tűnik, a kviddics jó témának bizonyult? Egy újabb vitához legalábbis. Ő szereti, én nem, és az, hogy nem értem? Ugyan már, hiszem imádtam kviddicsezni, meg repülni is, csak? Az én imádnivaló nővéremnek sikerült megutáltatnia velem. Mondjuk? Én a kézilabdával, azzal a mugli sportággal is jól elvoltam, és nagyon szerettem? De hiányzik? De rég játszottam?

- Személy szerint utálom a kviddicset, és nem azért, mert nem értem. Igenis értem én, csak rossz emlékeim vannak vele kapcsolatban. De tisztában vagyok azzal, hogy mások szeretik, és ezt tiszteletben is tartom. Nem vagyunk egyformák.

Aztán jön az újabb ?seprűs? kérdés, miszerint a repülést szeretem-e, na, erre egyszerű, meggyőző, rövid választ adok, teljesen komoly arccal.

- Nem szeretek repülni. Sőt. De ezt a beszélgetést inkább folytassuk bent.

Bár nem vagyok éhes ennyi csoki után, mégis, szívesen folytatnám a beszélgetést, ráadásul a pillantás, amit rám vet? Nos, ezek után ajánlatát áthelyezem abba a bizonyos ?visszautasíthatatlan ajánlat? kategóriába, ráadásul még a becenevemen is szólít, amit olyan kevesen tesznek, így hát teljesen biztosan Vele kell tartanom.

- Reggeli? Tökéletes. ? válaszolom felvetésére mosolyogva, majd együtt megindulunk a Roxfort nyüzsgő, zajos terme felé.


Cím: Re: Tópart
Írta: Briant L. Duboise - 2009. 01. 01. - 15:10:36
(http://i40.tinypic.com/117qq20.png)
zeneee (http://www.youtube.com/watch?v=nEjeItYtioE)

Hihetetlen. Hihetetlen, hogy valaki nem szereti a varázslótársadalom legközkedveltebb, legnagyszerűbb, legnagyszabásúbb sportját. Egyszerűen hihetetlen. Ami pedig a pláne az egészben, a lány ennek minden aggodalom nélkül hangot is ad. Nem zavarja, nem érdekli kinek mi a véleménye vagy ki hogyan néz rá emiatt. És ez? becsülendő. De akkor is csak a kviddicsről van szó!
Ha nagyon költőiek akarunk lenni, akkor a lelkem most ezer aprócska darabra szakadt szét mint egy tehetetlen tükör, amely a földön landol, s szinte lehetetlen összepakolászni. Na de persze azért ennyire nem tragikus az eset. Az én lelkem sokmindent kibírt, nem kell annyira aggódni érte. Viszont ez a kviddics ügy mellbe vágott. Főleg, hogy Anwen saját bevallása szerint ismeri, tudja, érti a szabályokat. S még így se szereti? hát ez? tragikus.

Lemondó sóhajjal pillantok a mellettem sétáló lányra, aki még a repüléshez fűzött reményeimet is romba dönti. Esküszöm vagy direkt csinálja, vagy? A szeméből mégis ki tudom venni, őszintén beszél. Van egy olyan feltevésem, hogy a szemek sosem hazudnak. S Anwen kék szemei maga a megtestesült őszinteség. Kár hogy ennyi sok tapasztalatom van, akkor tudnám áltatni magam. De hát jobb, ha hozzászokik az ember, hogy bizony az igazság fájdalmas dolog tud lenni. Nagyon is az.
- Na jó, eltérőek vagyunk de a kviddics? ahh, na mindegy. -
Fájdalmasan lemondó hangnememből rájöhet, értelmetlennek tartom a vitatkozást. Úgyis van egy nézete, nehéz lenne megváltoztatni. Inkább csak arra figyelek, amire a lány megkér. Menjünk be. Eredetileg is ez volt a terv s bár hiába melegszik az idő, elég lassú ahhoz hogy mi a szükséges időtől többet kint töltsünk mindezek után. Szóval nem is bánom, hogy a kastély felé vesszük az irányt, amelyből egyre több és több látszik a felfelé emelkedő Nap jótékony fényének következtében.

- Fura. Nem sok olyan emberrel találkoztam, aki nem szeret repülni. -
Pislogok a lányra, miközben lassan de határozott tempóban haladtunk így együtt vissza a többiekhez. Már biztosan többen is megjelentek, a korán kelők, hogy tiszteletüket tegyék a Nagyterembe, és hogy teletömjék a hasukat energiapótlás végett az egész napos agytorna miatt. Azonban mindez majd csak az előcsarnokban derül ki, mert még most innen az udvarról semmi sem látszik. Na de ami késik az nem fog elmúlni?
- Lehet azért nem élvezted mert nem tanítottak meg jól. Mi lenne ha egyszer eljönnél velem? Akár az edzéseket is megnézhetnéd. Szívesen tanítanálak. -
Nem túl jó ötlet Abbeyt és Anwent összeereszteni. Főleg hogy a csapat nagy része állandóan rólam és a csapatkapitány közötti egyenlőre nemlétező viszonyról pusmog. De ki tudja. Lehet Wenny így kap kedvet az egészhez vagy így utálja meg még jobban. Akárhogy is, ő nem veszthet sokat. Én meg? nem számítok. 

(http://i42.tinypic.com/2pr8spg.png)


Cím: Re: Tópart
Írta: Abbey Green - 2009. 01. 11. - 17:58:13
Paul

Újabb szép nap a Roxiban. Hétvége. Pihenés. Remek. Már csak két hét van az RBF-ekig, de úgy döntöttem túl sokat hajtottam egész félévben, így megérdemlem a pihenést. Ma sokáig aludtam, majd még fél órát lustálkodással töltöttem az ágyamban. Lassan tápászkodtam fel, és kómás tekintettel ballagtam ki a fürdőszobába. Zuhany, fogmosás... stb. Majd felöltöztem, és lesétáltam reggelizni. Jól esett, hogy hónapok óta most először ettem nyugodtan, és nem gondoltam arra, hogy mit kell még tanulni, vagy milyen dogát kell írni... mit kéne még átnézni.
Most nyugodt szívvel ültem, és rágcsáltam a pirítósomat, és kortyoltam a töklevet. Még kissé álmos tekintettel néztem szét a velem együtt a teremben tartózkodókon. Nem sokan voltunk. Alig 10 ember. A többiek már vagy túl voltak a reggelin, vagy még az igazak álmát alusszák.
Mikor végeztem mindennel, irányt vettem a Tó felé. Igen, rám fért egy jó kis séta. Friss levegő, séta, test mozgás. Hát kell ennél több?
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosókon, lépcsőkön... ki az iskola kapuján. Megálltam és mélyet lélegeztem a friss levegőből. A nap sütött, melege teljesen feltöltött. Megindultam a feszített víztükör felé. Közben a felhőket bámultam. Hol egy nyúl, egy kutya, róka, netán egy tejszínes fagyi tűnt fel az égen. Néha-néha meg is botlottam, olyannyira az eget bámultam. Szép volt. Kék... És fehér, habos bárányfelhők úsztak rajta...

Közben elértem a vizet. Megálltam a parton és a fekete víztükröt figyeltem. Sima volt, egyenletes, hiszen egyetlen kósza szellő sem borzolta a kedélyeket. Csendes és szomorú volt a víz. De ez valahogy mégsem tudott elkedvetleníteni. Nem, úgy éreztem, hogy én fogom felvidítani most a tavat. Mosolyogtam. Nem tudta miért, csak mosolyogtam...

Egyszer csak lépteket hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg. Megvártam míg az illető mellém ér, és megszólít. Addig minek megszakítani ezt a szép pillanatot...


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 01. 11. - 18:25:48
 Abbey

Paul szokása szerint felkelt, megmosakodott, felöltözött majd elhagyta a hálótermet. Szíve repesett az örömtől, hiszen nem csak egy újabb napot tölthet el a kedvenc iskolájában, hanem mert nemrég egy barátra is sikerült szert tennie. A lány egyenes ívben bukfencezett át rajta, majd jött egy rövid séta és egész jó barátok lettek. Lesétált a nagyterembe, ott elköltötte a reggelijét. Közben kezdte latolgatni, hogy mit csináljon ezen a hétvégén. Persze az első helyen szerepelt hogy lesétál a parkba és elmegy a tó mellé. Nem tudta miért de hívogatta a park, a tiszta ég és minden egyéb. Már csak az RBF-vizsgák közelsége árnyékolta be a napját, de egyébként minden tökéletes volt. Paul miután végzett a reggelivel, elindult kifelé. Áthaladt a bejárati csarnokon majd kilépett a parkba. Végighaladt majdnem az egészen, majd a tópart felé vette az irányt. Eszébe jutott néhány gondja ami a közelgő nyarat árnyékolta be. Apja vagyona nem lesz elég egy újabb nyárra a Foltozott üstben. Nem tudta hogy hová mehetne hiszen árvaházba akkor vonult volna ha Tudjukki tárt karokkal menne meghalni. Egyszóval soha. Ezen borongva vonult végig egészen a tópartig, gondolatai kiültek az arcára is. Egyszer csak meglátott egy alakot a tó partján. Bár most hátulról látta így is könnyedén felismerte Abbey-t.  A lány valamin nagyon vigyoroghatott, és ezt Paul nem tudta megérteni. Mindenesetre a barátja látványa kiűzte belőle borongós gondolatait. Óvatosan odament mögé, majd hirtelen megszólalt.
- Szia Abbs. Rég láttalak.
 Szinte azonnal láttam hogy tönkretettem szegény lány egy jó pillanatát. De talán nem lesz dühös, és nem küld el melegebb éghajlatra.


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 21. - 09:16:47
Vince

*William a  lépcsőn előre enged amely lefelé vezet a  bagolyház tornyából, majd felzárkózik melléd. Felveszi az ütemét a lépteidnek. És tartja az ütemet amelyet diktálsz.*

Én azt javaslom, hogy mennyünk a tópartra ott kellemesen el tudunk beszélgetni, és még a levegő is jár, sőt ha akarsz még egy olyan mugli pálcikát is elrághatsz.

*Mosolyog rád.*

Szóval, Internet hallottam már egypárszor róla érdekesnek hangzik, de azért oda még nem vetemedtem, hogy megnézzem, meg nem is igazán értek a mugli masinákhoz. De ami késik nem múlik, ha van kedved meg mutathatnád hogyan működnek meg elmagyarázhatnád ennek az inter micsodának a jelentőségét és lényegét. Ja piton egy láng elme, csak kicsit adhatna jobban a megjelenésére, és akkor nem úgy nézne mindig ki mint akin végig ment egy sereghalálfaló.

*Mondja mosolyogva.*

Na és melyik a kedvenc bájitalod, és miket tudsz elkészíteni teljes biztonsággal?

*Kérdezi érdeklődve William.*




Cím: Re: Tópart
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 21. - 18:41:44
William


Milyen figyelmes. Előre enged. Elmosolyodom.

-Köszi szépen, William. A tópart szerintem is ideális helyszín. Tökéletes néhány elmebeteg eltávolítására.

Felkuncogok a saját viccemen. Őszintén szólva, elég gyenge, de hát ez van. Senki sem tökéletes, akkor sem, ha annak tűnik. Nincsenek tökéletes emberek, mindenki követ el hibákat. Én is. Mondjuk egy rossz vicc elsütése nem hiba, legfeljebb szánalomra méltó, ha valaki félreérti, akkor pechem van. Egy, a viccet túl komolyan vevő ember simán beleláthatja ebbe a szituációba, hogy őt akarom vízbe fojtani. Remélem, ő nem érti félre.

Na, már megint a suli. Ennek a srácnak tényleg a mániája, hogy mit tudok. Eleinte imponált, most viszont kezdek besokallni tőle. Miért kell megállás nélkül ezzel zaklatnia? Amikor elhangzik a kérdés, kis híján leesek a lépcsőről. Azt hiszi, hogy nem tudok bármilyen bájitalt elkészíteni? Minek néz engem, hol szerencsétlen kviblinek, akinek a kezei közt összetörik a kémcső? Sértődött fejjel ballagok tovább. Amikor megszólalok, kiérezni belőle, hogy mit gondolok.

-Ez most csak valamiféle rossz vicc akart lenni? Természetesen az összes eddig tanult bájitalt el tudom neked készíteni, akár csukott szemmel is. Rossz vicceid vannak, Will! 


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 22. - 15:41:49
Vince

*Will sétál melletted a megjegyzésedre egy mosoly villan az arcán, majd a  mérges reakciód kissé lelombozza.*

Ne vedd támadásnak a kérdésemet kedves Vince, de nem vagy te egy kicsit túlságosan is magabiztos, bizonyosan állíthatom, hogy becsukott szemmel nem tudnád meg csinálni a bájitalokat, sőt ebben a perceben egy bájitalt sem tudnál nekem főzni. Nincs nálad se üst se hozzá valók. És mint tudod az egyetlen hely az iskolában ahol összetevők vannak az Piton magán raktára.
Tehát kimondhatjuk ismered a recepteket, de egy italt sem tudsz megfőzni biztonságosan.

*Majd vesz egy mélyebb levegőt.*

Tudom rossz a humor érzékem sokan mondták már, de szerintem, azért mert a teljesen komoly kérdéseimet viccként értelmezik általában. Szóval a nélkül, hogy kinyíratnánk magunkat szerinted az erdőből mennyi összetevőt szedhetnénk össze ketten? Mert az erdő a második hely ahonnan hozzá valókat lehetne szerezni egy adag bármilyen főzet előállításához.

*Néz érdeklődve Vince-re.*

Tudod, ahogy észre vettem itt a Roxfortban nem igazán elhivatott kedvelői a tanárok a gyerekek önálló fejlődésének, én viszont ezt szorgalmazom hiszen nincs is annál hasznosabb tanulás, mint amikor saját magad kísérletezel ki valamit, vagy jössz rá valami újra. Vagy te nem így látod?

*Majd kicsit gyorsabb tempóra vált és a közeli fa odvához kocog, körbenéz majd a fa odvából egy nagyobb fekete bogarat szedd elő.*

Azt mondtad tanultatok egy átkot amiből élőlényeket lehet tárgyakká át varázsolni, ez érdekesen hangzik, jó lesz ez a bogár kísérleti alanynak?

*Fordul Vince felé kérdő tekintettel*


Cím: Re: Tópart
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 22. - 17:05:06
William


Nem csoda, hogy ez a srác Mardekáros, és hogy nincsenek barátai. A legutóbbi megszólalása után közel álltam ahhoz, hogy Griffendéles módon vessek véget a beszélgetésnek, úgy, ahogy azt Hermione Granger tette Draco Malfoy-jal. Kár, hogy nem láttam.

William ritka bosszantó mód képes viselkedni. Megállás nélkül magyaráz, mindig beszól valamit. Most például abba, hogy nincs nálam üst... Kár, hogy nem ismerek valami csúnya átkot. Bár lehet jobb, hogy nem ismerek, mert ebben az esetben előfordulhatott volna, hogy használom. Veszek egy mély levegőt, és megmasszírozom a homlokom, mint akinek migrénje van. Ha ez így folytatódik, akkor valóban az lesz. Viszont mondott valamit, amin érdemes gondolkodni egy keveset. Vajon túlzottan magabiztos lennék?? Lehet, hogy igen, hisz' idáig minden sikerült, amibe belefogtam, ergo lenne okom rá. De az is lehet, hogy nem, csak annak mutatom magam. Egy biztos, ennek a srácnak akkora pofája van, mint ide Tokió. Vagy Sydney. Szóval oltári méretű. A hangom egy kissé hideg, mikor megszólalok, de ahogy elkezdek beszélni újra barátságosabb lesz. Ránézek, miközben beszélek, igyekszem jóképet vágni.

- Nos, jelen pillanatban valóban nincs nálam se üst, se alapanyag, de bizton állíthatom, hogy ha lenne, bármilyen eddig tanult bájitalt megfőznék neked, hiba és bármiféle segítség nélkül. Alkalomdatán be is bizonyítom, hogy nem csak a szám nagy.

Hát, öregem, a humorérzéked tényleg pocsék. Abba ne menjünk bele, hogy miért, szemmel láthatóan te is a meg nem értett művészek közé tartozol. Ezzel nincs semmi baj, csak hát ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Igazából nem tudom, hogy szándékosan csinálja mindezt, vagy szimplán nem veszi észre magát. Az utóbbi esetben ez teljességgel elfogadható. Bosszantó dolog, ha valaki mindig megmondja az igazat, sokszor meg tudnánk ütni érte, de nem szabad. A mai világban értékelni kell az őszinteséget, s meg kell becsülni, ha találunk egy embert, aki minden körülmények közt hű marad ehhez a szemléletéhez. Ezért nem lépek le, ezért viselem el, és próbálok a lehető legbarátságosabban viselkedni vele, mert ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy egy napon elválaszthatatlan barátok leszünk. Közelebb lépek hozzá, átkarolom a vállát, és úgy beszélek tovább, immáron abszolút derűsen.

- Teljesen igazad van, itt nem nagyon pártolják az önképzést. Illetve ez nem teljesen helytálló, pártolják, csak kontrollált körülmények közt. Lehetőleg az órán, de mindenképpen tanári vagy prefektusi felügyelet mellett. Ami meg az erdőben tartandó nagy bevásárlásunkat illeti, attól függ. Sok minden van ott, de az alapanyagok többsége eléggé veszélyes helyen van. Lehet, hogy tévedek, és az egész csak kamu, mert még sosem voltam odabent. De egyelőre nem is szeretném meglátogatni, mert ha lebuktunk, akkor foghatjuk a házimanók által rekord idő alatt összekészített cuccunkat, azt irány haza... Na abból meg nem kérek.

Brr. A hazaútnak már a gondolatától is rosszul lettem. Más se hiányzik, hogy egy ilyen taknyos buzgómócsing miatt kivágjanak. Nem, nem és nem! Ez nem fog megtörténni. Bár sok minden megtalálható, amire szükségünk van, de inkább állok Piton prof elé és kérek tőle. Aztán érdeklődve látom, hogy Will egy fa felé tart és felkap egy bogarat. A kérdését hallva elmerengek. Vajon én mondtam rosszul vagy ő értelmezte félre? Mert a Canis Transformatus tárgyakat változtat élőlénnyé, és nem fordítva. Megvakarom a fejem, és hangot adok a gondolataimnak.

- Will, itt valami nem stimmel. Lehet, hogy rosszul mondtam, de a varázsige tárgyakat változtat élőlénnyé és nem fordítva! De ha nagyon látni akarod, akkor hozz egy gallyat, vagy valami mást, és azt átváltoztatom neked.

//A varázslatlistát megtalálod itt (http://roxfortrpg.braindead.hu/index.php?topic=404.msg894#msg894). Én is innen vettem. Egyébként harmadéves varázslat. :)


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 23. - 00:02:03
Vince

*Will gondolkodik kicsit majd elengedi a bogarat.*

Nem úgy ismerlek, mint aki nem szeret a középpontban lenni, kedves Vince. Tudod mennyire el lenne ragadtatva minden kedves és bölcs Hollóhátas barátod, ha meghallanák, hogy jártál az erdőben? Micsoda lehetőség a tudásod fejlesztésére! Nem szeretnél szert tenni egy adag Óriáspók méregre, vagy kentaur szőrre, vagy unikornisszarv-reszelékre? Ezen dolgok birtokában milyen csodálatos bájitalokat alkothatnál! Még egy pár év, és Pitont is lefőzhetnéd.

*Hatalmas mosoly jelenik meg a szája szélén, kissé átszellemült hanggal adja elő a következőket, mint aki elrévedt kicsit a jövőbe.*

Gondold el, milyen érzés lenne a világ legjobb bájitalfőzőihez csatlakozni! Hallani, ahogy a nevedet áhítattal ejtik ki széles e világon! Esetleg tanári állást vállalhatnál, itt a Roxfortban. Vagy esetleg te lehetnél egész Anglia legjobb alkímistája. A szabályok fontosak ezt megértem, de nem érné meg szerinted egy kis kockázatot vállalni, ezért a célért?

*Néz keményen, és határozottan Vince-re.*

Persze azt is megértem, ha nem szeretnéd, elvégre annyit veszthetsz, és biztos félsz a büntetéstől, de vajon milyen lenne az élet ha nem mindig másoknak felelnél meg? Hanem azt tennéd, ami a céljaid eléréséhez nélkülözhetetlen?

*Közelebb hajol, majd szinte suttogja a szavait.*

Vince, minden egy kis lépéssel kezdődik, egy döntéssel, hogy kiemelkedsz vagy elbuksz. Minden létező nagy és kiemelkedő láng elme feszegette világának korlátait. De csak azok váltak igazán meghatározóvá, akik át merték lépni a korlátokat.



Cím: Re: Tópart
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 23. - 10:20:29
William^^


  A bogár elrepül, Will csábító szavai ott szállnak a levegőben. Milyen szép is lenne. Még ha el is kapnak, akkor is elkövettem valami említésre méltó bűntettet. Mondjuk a sulit felgyújtani poénosabb lenne, de ez sem utolsó. Belógni az erdőbe, százfűlé főzetet főzni, ellopni Piton egy hajszálát (fúj, de gusztustalan...) meginni, majd Piton professzor alakjában szívatni a diákokat. Nem egy utolsó dolog, az tuti. Nézem a távolodó lényt, és merengek. Fejemet az ég felé fordítom és belenézek a lenyugvó napba. Ahogy ez a nap is eltelt, úgy ért véget az én zűrös korszakom. Legyen bármilyen csábító, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy hirtelen jött hülyeség miatt kivágjanak. Azt nem élném túl. William nagyon jól forgatja a szót, kis híján rávett. Akkor leszek a legjobb alkimista és bájitalfőző, ha végig csinálom a sulit. Ehhez tartom magam.

- Tudod, Will, ez messze nem ilyen egyszerű. Nagyon csábító, amit mondasz, de van néhány hátulütője. Az első, ha elkapnak, akkor a Roxfortos pályafutásunk véget ért. Nem tudom, neked mik a céljaid, de én csak akkor leszek elsőrangú alkimista, ha befejezem a varázslóképzést, és nem akkor, ha kirúgatom magam. A másik, ha sikerrel is járunk, és híre megy, szerinted nem lesz valaki, aki feldobna? Gondolkodj egy kicsit. Neked is vannak haragosaid, nekem is. Ők pont egy ilyen alkalomra várnak. Nem hibázhatok. Tudod, nekem már megvolt az a bizonyos utolsó dobásom. Ezért óvatosnak kell lennem. Csábító, amit mondasz, lenne hozzá kedvem, de ha valamit elszúrunk, akkor nekem végem. Nem akarok hazamenni. Ez az én otthonom.

  Hú, nem gondoltam volna, hogy képes leszek lenyomni neki egy ilyen monológot. Még mindig képes vagyok meglepni saját magam. Nem hiszem, hogy örülni fog annak, amit hall, de nem izgat. Azt mondta, hogy meg kell tennünk azokat a dolgokat, amik nélkülözhetetlenek a céljaink elérésében. Ez most pont ilyen. Elfordulok tőle, keresek egy megfelelőnek tűnő száraz ágat a földön. Lehajolok érte és felveszem. Egy darabig csak nézem, aztán visszafordulok a fiú felé.

- Azt mondtad, hogy szeretnél látni egy harmadéves varázslatot. Hát, most itt a lehetőség.

  Leteszem a gallyat a földre, elmémben felidézem azt a lényt, amivé szeretném átalakítani. Elmosolyodom, majd hangosan, határozottan elmondom a varázsigét.

- Canis Transformatus!

  A megelevenedő ág egy béka képében először körül néz, majd a tavat megpillantva elindul afelé. Derűsen nézem, ahogy halad előre, majd fejest ugrik a tó vizébe. Jó utat, kispajtás.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 01. 24. - 19:21:31
(http://kepfeltoltes.pirateclub.hu/pics/20090124191923hannah.jpg)

Heves mozdulattal csaptam be a mugliismeret füzetem, sóhajtottam egyet, ami kb. annyit jelentett, hogy: "Na végre ennek is vége!"...majd turbóval bedobáltam cuccaimat a táskámba. Hogy miért ez a nagy sietség? Mert nemsoká "tesitanárként" kell megjelennem a tóparton. Nem akartam megvárakoztatni a kis tanítványt. ~Vagy ennél többről van szó? Persze, mivel az illető csajt nem mellesleg nagyon kedvelem...de mi van ebben? Miért ne kedvelhetném, ha egyszer hasonlítunk? És szeretnék pontos lenni...ennyi. Pontos?? Én?? Na ez valahogy mégsem igaz rám...de kell a kivétel, nem? Miért akarom mindenképp meggyőzni magam erről?~ Ezen gondolatok jártak a fejemben, csak kavarogtak és kavarogtak, de most nem volt időm elmerengeni a feltett kérdéseken. ~Igenis fontos, hogy tanárként akkor jelenjek meg, amikor ígértem. Nem késhetek és kész. De ha másról lenne szó, nem Hannahról?~
- A fenébe is! -tört ki belőlem, miközben pennáim egyenesen a tatyóm mellett landoltak.
- Valami gond van haver? -faggatott egyből Bastian, aki nyugodtan, komótosan pakolászott mellettem.
- Ááá, rá se ránts tesó, csak leejtettem pár nyavalyás pennát. (persze nem ennyi volt a baj) - Na, de most rohanok, majd látjuk egymást! Ciao! -ezzel kiviharzottam a teremből és megcéloztam a griffis hálókörletet.

Eldöntöttem, hogyha a fene fenét eszik is, akkor sem töprengek többet azokon a bizonyos kérdéseken. Lezártam magamban annyival, hogy bírom Hannaht és egy hülye késés miatt nem akarom, hogy megszakadjon a barátságunk.
A hálóban egy árva lélek se volt, ami persze természetes ilyenkor, ebédidőben. A legtöbb diák óra után megrohamozza a Nagytermet és korgó gyomorral várja az épp készülőben lévő kaját. Ezzel általában én is így vagyok, de a mai nap kivételt képez...persze nem a találkozó miatt, annál sokkal nyomósabb okai vannak...vagyis csak oka: a kaja. A mai menüben szerepel a brokkoli szó és ez a tény nekem bőven elég ahhoz, hogy ne menjek le éhes társaim közé. Egyszerűen már akkor is hányok, ha ránézek erre a zűdségre, nemhogy beleegyek. Jogosan tehetnétek fel a kérdést, hogy: " És a köretet miért nem kóstolod meg?" A válaszom egyértelmű: "Mert mindent átjár a brokkoli...ott van az íze mindenben."
Szerintem ennyi magyarázat elég is hozzá. Egyetlen hiba van a dologban, mégpedig az, hogy ha nem eszek semmit éhes maradok, amiből következik, hogy ha tornázok elájulok...szóval. Szóval hol is a bespájzolt szendvicsem?
Előrelátó voltam és a reggelinél sunyiban összeállítottam magamnak egy sonkás-sajtos szenyát, ami most ott pihent a fiókomban. ~Remélem nem romlott meg.~ -halásztam elő a kissé nyomi zsömlét a fiók mélyéről. Beleszagoltam, de úgy tűnt túlélte a megpróbáltatásokat, ígyhát fogtam és behajítottam a sporttáskámba. ~Majd útban a tó felé beburkoljuk.~
Miután megejtettem a legfontosabb, kihagyhatatlan dolgokat, mint: zuhanyzás, séróigazítás, folyóügyek elintézése...elhagytam a fürdőt és szekrényemből előkotortam a melegítőm, ami egy ilyen alkalomra elengedhetetlen volt. Fejemre nyomtam a baseball-sapkát, merthogy ez kifejezetten fontos, csuklómra biggyeszettem az órám, mert ez valóban szükséges, és vetettem egy pillantást Twinkyre is, aki délutáni pihijét töltötte csendesen.
~ Na, nem hagyok itt semmit?~ néztem szét a szobában, majd hirtelen a fejemhez kaptam. ~Hát persze... a pálca...a legfontosabb~ -húztam el a szám erre a gondolatra, de elővigyázatosságból vagy inkább azért mert kötelező volt mindig magamnál tartottam. Még egyszer végiggondoltam, hogy minden megvan-e, de semmi más nem jutott eszembe...elvégre egy edzéshez túl sok cucc nem kell. Pillantásom ekkor megállt a kispárnámon. ~Ezt azért mégis bedobom.~ -ragadtam meg a csücskénél, majd belegyömöszöltem sporttáskámba. Ugyanis a fejenállást elég nehéz a kemény talajon gyakorolni, de még a fű sem annyira puha. Egy kezdőnek elkell ez a párna.
Még mielőtt elindultam volna, felkaptam a testhez simuló pólómra a melegítőfelsőm, adtam magamnak egy kis illatot a szokásosból, majd mikor az edzőcipőm is a lábamon volt, a táska pedig a vállamon intettem Twinkynek és lenyomtam a kilincset.

Kellemes szellő suhant át testemen, ahogy kiléptem a szabadba. Nem volt olyan meleg, de hideg se...pont jó a mozgáshoz. Beleszippantottam a friss levegőbe és egyből megcsapott a virágok mennyei illata. Az ég tiszta kék volt, felhőnek még a nyoma se látszott rajta, mintha nem is létezett volna soha. Lábaim lassan emelgettem, mostmár cseppet sem éreztem olyan sietősnek, ki akartam élvezni az idő minden percét. Egy gyönyörű tavaszias napnál nincs is szebb. Felsőm hamar lekerült rólam és anélkül sem fáztam, pont kellemes volt, ennél jobbat kívánva sem kaphattam volna. Az iménti ruhadarabot derekamra kötöttem, majd táskámból kivettem a finom falatot. Pont jól számoltam ki, mert mire a tóparthoz értem sikerült eltüntetnem gyomromban. Jóízűen nyaltam körbe a szám, majd körülnéztem. Pár kóbor elsősön kívül senkit sem láttam...megnyugodtam, hogy sikerült nem elkésnem. Végre egyszer.
Kinéztem a számunkra megfelelő helyet, majd letelepedtem a fűbe és vártam. Úgy döntöttem majd együtt melegítünk be Hannahval, addig meg... ~Hogy is tölthetném el hasznosan az időt?~
Eszembe jutott a mostanában tanult varázslat, ami még nem ment a legjobban...ígyhát rámfért a gyakorlás. Ez pedig egy kitűnő pillanat volt erre. Kivettem táskámból a pálcát és a kispárnát ~milyen jó volt ezt berakni~, majd megmarkoltam a varázseszközt, a párnát magam elé helyeztem és erősen koncentráltam:
- Locomotor! -ejtettem ki a varázsszót erőteljes hangon és szemeimet a tárgyra meresztettem, hátha úgy hatásosabb.
A jelekből ítélve nem voltam túl hatásos, ugyanis a párna meg se moccant.


Cím: Re: Tópart
Írta: Megan Salaban - 2009. 01. 24. - 23:56:18
Hopppsz ::)

Egyre későbbre jár, és ráadásul még ma NOIR-os próba is lesz a pincében, onnan meg a világ egyetlen kincséért sem késne el, főleg most, hogy menőzhet egy vadiúj akusztikus gitárral. Bár a NOIR nem ilyen jellegű, lágy zenét játszik, azért tanulgatni remekül lehet majd rajta, az biztos.
- Jaj, Matt, ne mondj már ilyeneket. Túl sokat bókolsz szerintem? Izé? Aha. ?jegyzi meg zárójelesen a fiúnak, aki egyre inkább kezdi az egész randevút egy rózsaszín vattacukorrá alakítani, namármost az ilyen randi nem igazán Megnek való, bár igaz, hogy néha igencsak rózsaszínen tud viselkedni, de ő egyáltalán nem az.
- Amúgy, mondtam már, hogy tök jól játszol? ? mondja vigyorogva, s igencsak olvadozik közben, mert nincs is romantikusabb attól, hogy ha egy fiú szerenádot ad egy lánynak, még akkor is, ha a lány felettébb nyálasnak gondolja a dolgot, mert ugyanis így van. Meg nem tartozik a cicalányok társadalmi rétegébe, és nem is szeretné elérni azt, hogy bárki olyasmit feltételezzen róla. De ez olyanjó, hogy? nagyon!
Valami belülről azt súgja neki, hogy fejezze be a nyáladzást és térjen szépen vissza a kastélyba. Nem szabad átesni a ló másik oldalára, az anyukája mindig ezt tanította neki.
-Hát, aha, Brandon? tudod? akivel egy szobában laktál, te tök! ? mondja nevetve a fiúnak, miközben játékosan a fejére sóz egy gyengécske ütést, amolyan emlékezésjavítás érdekében, hátha csak össze vannak kuszálódva az emlékek a fejében, de nem. Nah, nem baj, reménytelen eset.
Belegondolva a szituba elég ciki, mert ők most épp egy randi kellős közepén vannak, és Meg meg más pasikról kérdezi jövendőbeli? őőő? lovagját. Hát igen? aki ciki, az is marad, ezen semmi és senki nem tud változtatni, de aki ismeri Meget, az már igazán hozzászokhatott a tényhez.
- Jaj, bocsi, olyan hülye vagyok? minek is kérdezek ilyen baromságokat?! Csak úgy hirtelen eszembe jutott, hogy tavaly többen voltatok abban a szobában. Mondd csak, szerinted nincs hűvös? Szerintem menjünk vissza a kastélyba, jó? ?teszi fel az ártatlan kérdést, miközben karja kissé libabőrössé válik a hűs esti szellőnek köszönhetően. Valamilyen okot mégiscsak találni kell az indulásra, még akkor is, ha ez nem kitaláció. De azért azt mégsem mondhatja, hogy próbája lesz? az igencsak bunkónak tűnne.
- Menjünk, jó? ?kérdezi a fiútól, majd összeszedve minden cuccát feláll és várja a fiút, hogy jöjjön vele, s remélhetőleg vele tart majd az iskola falai közé, ha igazi lovag, és imponálni akar ifjú hercegnőjének, még azt is felajánlhatja, hogy segít hozni a termetes gitárt.

Köszönöm a játékot! <3


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 26. - 11:02:49
Vince

*Will szemei szinte tüzet szórnak egy másodpercig, mintha valami árny, valami gonosz sötétség futna keresztül az arcán. De hamar eltűnik nem vagy benne biztos, hogy láttad e tényleg, vagy csak képzelted. Majd egy enyhe mosoly jelenik meg az arcán.*

Tehát te is meg akarod tenni, de kérhetnék valamit ne bújjál üres kifogások mögé, nem félsz te a kicsapástól, és miért is félnél, a világ más mint 2 évvel ezelőtt, akkor még csak a kicsapás volt az igazi veszély, de most te is tudod, ha nem vagy vak, hogy a halál kaszás lovasa járja a tájat, és követői bőszen szedik áldozataikat. Több varázsló is meghalt az elmúlt évben. Ne mond nekem, hogy ez hidegen hagy?

*Néz kissé rosszallóan Vincere.*

És, amúgy nem hiszem, hogy azért kicsapnának a Roxfortból, mert bemész az erdőbe, tudomásom szerint sokan mások is járnak oda persze titokban. Ha ügyesen csináljuk senki nem fog róla tudomást szerezni. Te komolyan azt hiszed, hogy attól hogy füledet farkadat behúzva üldögélsz a kastélyban az megment majd ettől a sötétségtől, ami közeledik?
Világ megváltozott, nincs aki megvédhetne minket, a kormány romokban hever, az aurorokat egymás után ölik meg a sötét varázslók, és persze ne feledkezünk meg róla sem, mert ő akit nem nevezünk nevén ő is még a képben van, és erősebb mint valaha.

*Felvesz egy követ és a béka után dobja a tóba.*

~ Minden kő amit a tóba dobnak hullámokat kelt és a hullámok megváltoztatják a világot.~

A félelem méreg Vince, csak a tudás és az elhivatottság csak ezek segíthetnek túl élni az eljövő időket. Kérlek gondolj végig mindent amit hallottál racionálisan.

*Előveszi a pálcáját és rámutat egy nagyobb kőre.*

 Canis Transformatus! *Természetesen nem történik semmi.*

Meg mutatnád még egyszer nem tudtam jól megfigyelni a pálca lendítésed!

~a mozdulat pedig fontos precíznek kell lennem, nem hibázhatok nem hagyhatom, hogy minden elpusztuljon.~
 


Cím: Re: Tópart
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 27. - 11:14:33

William


  A varázsló világban háború dúl. Nem most hallottam először, de még soha nem foglalkoztam vele különösebben. Most sem fogom beleélni magam különösebben. Elvégre, bár varázsló lennék, nekem a mugli világ is ott van, szükség esetén ott is elrejtőzhetek a bajok elől. William nem bújna el. Az az ő baja. Én nem vagyok harcos alkat, nem kenyerem az erőszak.

- Nézd, lehet, hogy csúnyán hangzik, de mi közöm hozzájuk? Majd ha itt is kitör a balhé, akkor kell aggódnom. Meg, tudod, nekem ott a mugli világ is. Oda nem jönnének utánam, de ha mégis, akkor megvédem magam minden rendelkezésre álló eszközzel. Meg az emberek jó része nem érdekel, csak azokkal törődöm, akik fontosak a számomra. Bár ők sincsenek sokan.

  Nem én robbantottam ki a háborút, és nem is én fogom befejezni. Ez a Potter-félék sorsa, nem az enyém. Az én keresztem az, hogy megtaláljam a boldogulásomat. Hogy itt vagy ott, lényegtelen. Ráadásul egy jó bájitalfőzőre mindenkinek szüksége van, még egy halálfalónak is... Szóval, ha jó leszek a szakmámban, akkor nélkülözhetetlenné válok, és nem fognak megölni. De ezek csak tervek.

- Amúgy, megígértem Dumbledore-nak, hogy nem kísértem a szerencsémet, és jó fiú leszek.

  A mozdulata nem tökéletes, így a varázslat nem jön létre. De első próbálkozásra nem is rossz. Odaállok mellé, és megmutatom még egyszer, lassan. A varázsigét most nem mondom ki, csak a mozdulatot ismétlem meg. Utána ránézek, és megszólalok.

- Na, ez a mozdulat szükséges. Remélem, menni fog, de ha nem, akkor megmutatom annyiszor, ahányszor csak szükséges.

 Célba veszek egy követ a földön, és megcélzom a pálcámmal. Ezúttal egy kis gyíkot szeretnék létrehozni, remélem sikerül. Elmélyülnek a ráncok a homlokomon, majd elkiáltom magam.

 - Canis Transformatus!

  Siker...


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 29. - 11:35:15
Vince

~Nem, tehetek semmit , megígértem Dumbledore-nak! Uram atyám, ez hallja magát?! Amiket mond... Annyira gyáva és szánalmas kifogások.~

*Will némán tanulmányozza a mozdulat sort, amit Vince végre hajt.*

~Kifogások. Félelem. Tényleg ennyire nehéz lenne megtenni azt amit akarunk, tényleg nem vagyunk képesek igazat mondani arról, hogy miért nem teszünk meg dolgokat? Vajon miért hazudik mindenki? Talán mindenki ennyire gyáva lenne, hogy hazugságokat használ pajzsként, hogy megvédje az álarcot, amit a többi diák előtt visel?~

*Végig némán áll, és nézi a mozdulatodat. Érzed, hogy a szemei végig a kézfejedet vizsgálják, minden kicsi mozdulatodat mohón falják.*

Ez igaz, ezzel a hozzálással remek szolga válhat belőled, izgalmas lesz nézni, ahogy egymás után mészárolják le a varázslókat, a te általad ki kevert italok segítségével nem igaz? Te tényleg erre vágysz, hogy szolgáld a sötétséget? Te tényleg azt várod, hogy mások mentsenek meg? És mi lesz, ha Potter elbukik, ha Dumbledor fűbe harap és a nép egy bajnokért kiállt? Vince Marlow mit tesz akkor, ha szembe kerül a sötét nagyúrral?

*Majd egy széles mosoly villan az arcán.
Szinte suttogja a következő szavakat.*

Mi lesz ha olyanok halnak meg, akik fontosak neked? Csak akkor teszel valamit, ha te is elvesztesz valakit, tényleg ez kell, hogy végre cselekedj valamit?

*Egy viszonylag nagyobb ágra mutat, és koncentrál, felidézi a mozdulatot az elméjében.*

Canis Transformatus!

*Egy kígyó jelenik meg és lassan elindul Vince felé, fenyegetően sziszegve.*

Na most is Dumbledore, vagy Potter kell, hogy megvédjen?

*Lassan arréb lépdel, tanulmányozva Vince minden mozdulatát.*

~Na vajon most mit tesz? Segítséget kér, vagy eltünteti a kígyót, esetleg hanyatt homlok elmenekül?  Vajon milyen az igazi Vince? Nyomás alatt mutatják meg az emberek az igazi értéküket.~




Cím: Re: Tópart
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 29. - 15:51:58
William


  Szolga? ÉN?! Kötekszel, William? Ne aggódj, csak ezért nem fogom szétrúgni a segged. Provokál, a bajt keresi. Az arca szinte lángol, miközben ezt mondja. Persze előtte buzgón tanulmányozta a varázslathoz szükséges kézmozdulatokat. Előtört volna belőle a buzgómócsing, vagy készül valamire? Mindjárt kiderül...

  Sorolja a szidalmakat, be nem áll a szája. Elmond mindennek, a sötét hatalom szolgájának, gyávának, épp csak úriembernek nem. Mi van akkor, ha ezt akarom? Semmi közöd hozzá, te alulméretezett szarházi! Amúgy meg badarságokat beszél. Ugyan mikor kerülök én a sötét nagyúr elé? Soha. Élve tuti nem, előbb nyuvasztanak meg a szolgái. Szóval emiatt nem érdemes aggódni, ha oda kerül a dolog, akkor gyors halálom lesz. Vagy nem, de Tudjukki Potterre vadászik, nem rám. Állítólag a Diggory fiúval ő végzett, de azt megoldotta egyetlen, halálos átokkal. Nem, ő nem foglalkozik a hozzám hasonló porszemekkel.

 - William, ne fáradj. Nem fogsz tudni rávenni, hogy másként döntsek. A saját életemnek én vagyok az ura, azt teszek, amit akarok. Ha pedig Tudjuk ki elé kerülnék, ami meglehetősen valószínűtlen, akkor vége. Vele csak a jó öreg igazgató tudja felvenni a harcot, mindenki más bukásra van ítélve. Megmondom neked, hogy mi lesz akkor: egyetlen átokkal véget vet az életemnek.

  Rosszat sejtek. Készül valamire. Egészen elhalkul a hangja, szinte suttog. Nem is igazán hallom, csak a töredékét fogom fel. Mi van a számomra fontosakkal? Mit akar ez a mugli barátaimtól? Talán rájuk akarja gyújtani a házat? Képes lenne rá... De mi a fene ütött belé? Mire jó ez a cirkusz? Áh, nem is érdemes foglalkozni vele. Ez a gyerek beteg, ápolásra szorul. Hátat fordítok neki, és elindulok előre. Hát, Will, veled sem leszünk barátok. A pszichopaták nem tartoznak a baráti körömbe.
 
  Nyúlnék a zsebem felé, hogy rágyújtsak, rám fér. Annyi hülyeséggel traktált, mint az évfolyam egy hónap alatt együtt véve. Ráfogok a dobozra, és húznám elő, amikor felhangzik a hátam mögött a varázsige: Canis Transormatus. Ezt egy pukkanás követi, tehát sikerrel járt. Gyorsan tanul. Meglepően gyorsan. Talán érdemes lenne tanítani, segíteni, nagy varázsló lehet belőle. Aztán meghallom a sziszegést. Megfordulok, és Mardekár Malazár szent állatát látom a földön. A kígyó sziszegve elindul felém, én pedig előhúzom a pálcám, és unottan felé fordulok.

 - Vizsgáztatsz, barátom? Még a kreativitás is hiányzik belőled. Igazi mardekáros vagy, kígyót hoztál létre. Bravo. De nem tetszik a stílusod, szóval itt befejeztük a társalgást. További jó mulatást az állatkádhoz, kívánom, legyetek boldogok.

  Kiüthetném. Egyetlen varázsigével a földre taszíthatnám. Ismerek pár átkot, amivel megvédhetem magam, de sosem hirdetem. Semeddig sem tartana. De nem szabad. A nálunk gyengébbeket bántani nem erény, hanem szégyen. Nem leszel tőle magasztosabb. Lehet, hogy ő gondolkodás nélkül nekem ugrana fordított helyzetben, de én nem fogok. Nem véletlenül kerültem a Hollóhátba. Fogom magam, ismét hátat fordítok, és kényelmes tempóban elindulok. Nem érdekel, mit csinál.


Cím: Re: Tópart
Írta: William Bain - 2009. 01. 29. - 16:54:58
Vince

~Szóval elsétál érdekes erre nem is gondoltam, ezek szerint tényleg megváltozott nem csak mondják a többiek, hogy nem lehet már kiprovokálni belőle az igazi Vince-et. Megnyugodott képes higgadt maradni kulcs szituációban. Még jól jöhet határozottan hasznos figura.~

Vipera ivaneska!* Hangzik el a varázslat ami eltünteti a megidézett kígyót*.

Vince te határozottan érdekes vagy, elnézést kérek a durvaságomért, de meg akartam nézni, hogy vajon igazak e a pletykák, és tényleg meg változtál, vagy csak eljátszod a jó fiú szerepet. De határozottan örömmel tölt el, hogy sikerült végre úrrá lenned a kicsapongásaidon régen sokat jártál tilosban, ahogy a többiek mondák.

*Fel áll és kicsit gyorsabb tempóban felzárkózik Vince mellé*

Mit szólnál egy kis magán bájitaltan órához? Már az év eleje óta gyűjtögetek hozzávalókat az órákról, így mindenből van egy kicsi, tehát ha gondod főzhetünk valami izgalmas itókát. Persze megértem azt is ha túlságosan dühös vagy, és nincs kedved soha többet látni engem. De mint mondta ez csak egy teszt volt, mindenki aki eddig beszélt rólad egy tehetséges, de felettébb problémás srácnak festett le, és kíváncsi voltam mennyi az igaz belőle.

*Majd szomorúan néz Vincere. (Macsek nézés a Shrek-ből) ;D*

Ugye nem haragszol meg egy Mardekárosra a kíváncsisága miatt, tudom nem szép erény, de nekem csak ez jutott. És főleg az emberek tetteire vagyok kíváncsi bizonyos helyzetekben, rossz szokás tudom, de majd igyekszem javulni, elvégre senki sem lehet tökéletes nem igaz.

Na mit mondasz, van kedved főzőcskézni egyet, teszem azt holnap valamelyik vécében, suli után?


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 02. 08. - 19:25:36
(http://www.frpgs.co.cc/images/agh1ypaj363l2zo13jsp.png)

*Nehézkes ébredés, nagy ásítások sorozata. Ekképpen kezdődött Hannah napja, de nem bánta. Tudta minek a várva várt időpontja jött el. Újra látja azt a bolondos, vidám, kedves fiút akit a minap ismert meg. Várta ezt a percet mikor kimondhatja: Igen, indulok is hozzá!
Maga sem értette miért is keresi ily buzgón Kevin társaságát, de nem is nagyon érdekelte csak az, hogy beszélgethessenek ismét egy jót. Na és ma nem is csak erről volt szó, hanem mutat neki pár tornásztrükköt, mely kitűnő alkalom még több csacsogásra?*

- Nem látta valaki a türkizkék pólómat? ? kiáltott egy nagyot Hannah a szobában. Nagy csend, mély töprengés, végül az egyik ott lévő lányka megszólalt.

- Ööö? talán mintha a szekrényed tetejére dobtad volna le a múltkor? de nem biztos hogy az az volt? - mormogta el az egyik kicsit visszahúzódóbb szobatársa.

*Hannah odarohant az említett bútordarabhoz és alaposan szemügyre vette. Örömmel jutott tudtára, hogy a felső valóban ott hevert elhagyatottan a kissé poros szekrény tetején. Gyorsan kirázta, megfújkálta hogy nehogy a dohos szag csapja meg majd a fiú orrát, ha esetleg elég közel fog állni hozzá. Az ablakhoz sietett, s körülbelül 5 perce keresztül levegőztette a pólót, mire véleménye szerint elérte a kívánt hatást.*

- Köszi! ? mondta vigyorogva a megmentő szobatársára nézve, aki egy kérdést szegezett hozzá rögvest.

- Hannah hová mész, hogy így készülődsz? Csak nem randii? Dannel? ? kíváncsiskodott.

- Nem, nem randira megyek!!! És nem Dannel találkozom. Attól, hogy egy másik fiúval is jóban vagyok még nem csalom meg! ? tiltakozott.

- Ahaa? szóval egy másik srác jött a képbeee? ? szólalt meg egy másik ott lakó leányzó, akinek elég élénk volt a fantáziája, s már az esküvőhöz eljutott Hannahval és a titokzatos új hódolójával.

- Dehogyis! Ő csak egy barátom! Fejezzétek be! Szörnyűek vagytok! ? oktatta ki őket Miss Whitney, majd dacosan a találka helyszíne felé vette az irányt, mert órájára pillantva észrevette, hogy bizony a nagy fecsegésben elszaladt az idő és máris késésben van?

~ Remélem még nincs ott, mert akkor elég gáz, hogy elkések? Nem igaz! Futás Hannah, sietni kell! Amúgy tényleg nem értem mire fel csinálok ilyen nagy felhajtást ebből a találkozásból, hisz nem a fiúmhoz megyek. Ez fura. Más hímnemű barátaim is vannak, de mégsem várom így a velük való összefutást. Mindegy, ez rejtély marad. Most inkább rohanok tovább? ~

*Megérkezik. Végre. Látja, hogy a fiú már ott áll, így megigazgatja a haját, a ruháját és minden mást, majd megteszi a lépéseket felé. Szép lassan, majd mikor odaér, köszön?*

- Kevin! Szia! ? mondja mosolyogva, s csillogó szemekkel mikor íriszeivel a fiúra mered kedvességet árasztva tekintetével.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 02. 24. - 18:47:00
// Fitt lady :P//

Újra és újra nekiveselkedtem a "mutatványnak", de sajnos a siker mindig elmaradt. Ez még a próbálkozások elején nem is zavart, azonban a 10. kísérletem környékén kezdtem kissé ideges lenni. Ilyan nem gyakran fordult elő velem, de most ez tényleg sok volt. Nem értettem miért nem akar megemelkedni az a rusnya párna, mikor én mindent jól csináltam. Hangosan és érthetően ejtettem ki a bűvös latin szócskát, emellett a pálcát is megfelelően mozgattam a levegőben, szóval egy rejtély volt, hogy miért nem akarja azt csinálni, amit kellene neki. Odáig jutottam a folyamatban, hogy kezdtem azt hinni, hogy a pálcámmal van valami gond. Jobban szemügyre vettem a már teljesen hozzámnőtt vékony tárgyat, de jelét sem láttam bárminemű problémának. Szerettem ezt a pálcát, 4 év alatt az égvilágon semmi probléma nem volt vele és mertem remélni, hogy most sem kell kilöknöm a fenébe. Semmi kedvem nem volt új varázseszköz után nézni.
Ahogy ott szerencsétlenkedtem, teljesen belemerülve a "gyakorlatba" már szinte azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt, mit keresek én a tópartnál, a talajon ülve, ráadásul melegítőszerkóban? ~Hát persze! Hisz volnék én olyan idióta, hogy eme reggeli órában kijöjjek ide holmi varázslás miatt?? Ááá, dehogy. Ennél azért normálisabb vagyok.~ Mosolyra húzódott a szám, letettem az eddig kezemben munkálkodó(azaz munkálkodni próbáló) pálcám és karórámra pillantottam. ~Hol lehet Hannah?~ Körülnéztem, de egy árva lélek sem közeledett felém, nemhogy Hannah Whitney. ~Mire nem számítok én...hisz csajból van...a csajoknál pedig minden másképp megy, hát persze!~ Jóleső nyugalommal gyömöszöltem táskámba az imént még kísérleti nyúlként szolgáló pihe-puha párnám, majd csendesen vártam.

Nem kellett túl sokáig. Pár perc múlva léptek zaját hallottam közeledni a hátam mögül, nem volt nehéz rájönni, hogy ki lehet a titokzatos lépések művelője. Mégis vártam, nem fordultam meg csak mikor már mellém ért és felcsendült bájos hangja.
- Áhh ciao bambina -kezdtem a szokásos üdvözletemmel, miközben egy szempillantás alatt felugrottam ültő helyzetemből és közelebb léptem Hannahhoz. - Milyen csinosak vagyunk ma reggel! -kacsintottam rá egy apró mosoly kíséretében.
A lány arcán megmutatkoztak a fáradtság jelei, de ezt csak az én kitűnő macskaszemem láthatta...egyébként sikerült elfednie. A türkizkék felső pedig istenien nézett ki rajta, bár azt hittem kicsit sportosabbra veszi a figurát...de a szem szempontjából ez volt a legmegfelelőbb ruhadarab.
- Mit gondolsz, belevághatunk? Biztos, hogy bevállalod? -vetettem rá egy csibészes mosolyt. - Mert tudod itt bármi megtörténhet! Veszélyes sport ez a torna! -tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi rosszra gondolt volna.
Ha a csaj bólintott, akkor arrébbszökkentem, oldalra dobtam a melegítőfelsőm, mivel nem akartam túl hamar kimelegedni és kezeimet összecsapva próbáltam egy kis ritmust adni.
- Na akkor mehet a bemelegítés? Mert persze anélkül tényleg életveszély bármit is csinálni! Ez alapszabály! -mondtam valós komolysággal az arcomon, majd laza kocogásba kezdtem és vártam, hogy Hannah is csatlakozzon.


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 03. 28. - 21:57:32
(http://www.frpgs.co.cc/images/agh1ypaj363l2zo13jsp.png)

*A fiúnak némi problémája akadt a pálcájával. Vagy talán nem is azzal. A jelek szerint egy tárgy felemelését kívánta megkísérli? mely nem túlzottan bizonyult sikeresnek. A lány ezt igazából csak a távolból szemlélhette, mert mire közelebb ért már abbahagyta a ?gyakorlást? a fiú. Hannah kicsit sajnálta is, hisz látszott az arckifejezésén, hogy mennyire akarja ezt az egészet. Vele is sokszor esik meg ilyen, hogy egyszerűen semmi sem jön össze. Bár rendszerint ezek érzelmi szindrómák, de összefüggésbe hozható ezzel az esettel is. Például ez a nap is. Miért kedvelte meg ilyen hamar ezt a srácot? És miért nem tudnak eleget találkozni a barátjával amikor együtt járnak. Mégis valahogy úgy érzi legbelül, hogy Kevinre mindig kell időt szánnia, bármilyen teendője is lenne aznap. Furcsa. Felettébb különös. Valószínű, hogy ez csak a pillanatnyi ismertség hevében képződött tévhite a leányzónak, de ki tudja. Talán a szíve. Talán többről van szó. Olyan indulatokról, érzelmekről, melyeket Hannah még csak nem is sejt ott legbelül. *

~ Itt vagyok, késtem kicsit? igen? nem is én lennék? Remélem azért haragszik. Nem úgy tűnik, mint aki ezért áll fel, hogy elhúzzon innen, mert csiga vagyok. Legalábbis remélem. Vidám az arca, ezek szerint nincs komoly baj? huhh? ~

- Óh köszönöm szépen! ? felelt az apró bókra a ruháját illetően, majd folytatva a jókedvet egy kis pukedlit mutatott be.

~ Az oké, hogy megdicsérte az öltözékem, de ahogy elnézem pimaszul végigstírölt. Enyje. Nah végül is mit várok. Pasiból van, ezeknek az a jelszó hogy: Mindent a szemnek, meg a kéznek? De ez a srác tényleg aranyos úgyhogy nem teszek említést a megfigyelésemről neki! ~

- Még szép, hogy bevállalom? Mit gondolsz megfutamodnék? ? szegezte neki a kérdést komoly hangsúllyal, de érezni lehetett az iróniát a hangjában ? És amúgy is, tudom hogy majd vigyázol rám, hogy ne essen bajom! ? mondta mosolyogva.

- Rendben kezdhetjük! ? válaszolta, majd kezdte is a bemelegítést Kev után csinálni ? A kocogás után mi jön? ? kérdezte kíváncsi tekintettel a fiúra meredve.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 04. 19. - 21:45:53
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/69rgpz9vkkj4orw2kx.bmp)

Süt a nap. A madarak csivitelnek az ágyakon, s egy szőke srác éppen a méheket próbálja elüldözni maga körül. Jégkrémmel jobb kezében rohan hangosan kiabálva - mintha ezzel el tudná ijeszteni őket -, bal kezével pedig úgy kapálózik, mintha a levegőbe szeretne repülni. Ritka látvány az ilyen. Hogy honnan szerezte a jégkrémet, az inkább maradjon meg neki, hiszen nem nagyon örülnének a tanárok, ha kiderülne, engedély nélkül sétálgat ide-oda. Egyszer úgyis megjárja. Pedig ő becsületes fiú ám. Próbálja betartani a szabályok nagy részét, amik sikerülnek is… de vannak olyan dolgok, amik a rossz felé csábítják szegény lelket, ezért tényleg nem is okolhatjuk őt. Nem tud uralkodni az ösztönein. Ha érzi, hogy őt hívja a távoli falucska fagylaltos embere, akkor ő aztán felkapja a mérföldlépő csizmáját, és azonnal elindul az ínycsiklandozó illatok irányába. Ma sem tett másképpen, noha már idejét érezte, hogy vissza kell térnie a kastélyba… hosszú időbe telt, míg végre eljutott a birtok egyik, a kastélytól legtávolabbi részébe. A Fekete-tó partján már elég régen járt, de nem is kellett volna. Elfelejtette, hogy legutóbb is itt haragította magára a szorgos méheket. Akkor sem akarta megosztani velük édességét, s most sincsen hasonló gondolat a szőke fiú fejében. A víz még messze van, és esernyő sincsen nála. Kiskorában látott egy mesét, amiben a medve és emberféle kisfiú haverja beleugrottak egy pocsolyába úgy, hogy maguk fölé állították az esernyőt, mintha egy védőburok lenne, így a méhek szépen elrepültek a saját dolgukra.

No, de mielőtt még valaki véresen komolyan venné ezt az üldözést, meg kell jegyeznem, hogy körülbelül négy derék méh üldözi Bastiant. Nem szereti a bogarakat, rovarokat, csúszómászókat, habár régebben tetszettek neki a kígyók, amíg meg nem történt az a bizonyos „baziliszkuszos” eset amitől, azóta is kirázza a hideg. Szegény kis Weasley csaj… nem lett volna a helyében. Meg a többiek. Senki nem bízott abban, hogy valaha is élni fognak. Vagyis, azok nem, akik nem értettek ahhoz, hogy hogyan kell megszüntetni a diákok „elkövesedését”. De most koncentráljuk a szaladgáló fiúra, akit talán már csak egy méh tart rettegésben. Azonban ő még mindig rohan és kiabál, akár egy hisztis kölyök. Megelégeli ám ezt az üldözős játékot egy idő után. Megáll, majd elhajítja a jégkrémet, miközben csúnyán rányújtja a nyelvét a rohadék méhre, aki már régen el is szállt valamerre, a dolgára.
- Nesze, jó étvágyat! - duzzog látványosan, majd elindul az egyik fa felé, hiszen egyre melegebb van.
Közeleg a dél, így nem is csoda, hogy folyik a víz a fiúról. Odaér a fa alá, majd felnéz a lombkoronára. Szép, terebélyes… mit ne mondjak. Elhúzza gondolkodóan száját, majd megvonja széles vállait. Kezével megtörli ajkait - amik ragadnak az édességtől -, aztán leveti pólóját. Leteríti a földre, s halkan fütyörészve terül el rajta, miközben tarkója mögött összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel élvezi a méhek nélküli világot. Nem volt életveszélyben, noha ő azt hitte, hogy ez lesz az utolsó napja a Földön.
Azt hiszem, mégis csak jó lesz ez a nap…, sóhaj gondolatán, majd mosolyogva dudorászik tovább.


Cím: Re: Tópart
Írta: Ophelia Beaufort - 2009. 04. 20. - 15:59:59
Bastian


A szép, esőmentes időt ő is kihasználja - tehát nem a könyvtárban, a klubhelyiségben vagy valamelyik eldugott sarokban ücsörög, hanem egy fa alatt az udvaron. És tegyük hozzá, nem hozott magával könyvet.
Túlságosan fáradtnak érzi most magát ahhoz, hogy tanuljon (bár a közeledő RBF miatt izgul egy kicsit), és még olvasni sincs kedve. Teljesen kimerült.
Hátát a fa törzsének vetve ül. Egyáltalán nem zavarja, hogy még csak április van és hideg még a föld – egyenszoknyában, szürke térdzokniban ücsörög. Mellette a földön fél adag kondéros keksz pihen, abból falatozgat, ha épp felriad. Mert közben csukott szemét a karjával is eltakarva, hogy a nap ne zavarja, álmodozik.
Elképzeli például, milyen is lehet népszerűnek lenni.
Eddig soha nem gondolkodott ezen. Elfogadta, hogy az ő helye még csak nem is középen vagy alul van az iskolai "ranglétrán", hanem abszolút kívül esik az összes ilyen besoroláson. Rendben, szerzett azért jópár pontot már a Hollóhátnak, de rengetegen vannak, akik sokkal többet szerepelnek órákon, és akik nem bonyolódnak filozófiai fejtegetésekbe egyetlen mágiatörténet dolgozatban sem, hanem leírják, amit a tanár kért, és csúfondárosan néznek rá, Opheliára, mikor a professzor közli, hogy csak egy E-t sikerült összekaparnia.
Nem, nem gyűlölte őket. Hiszen ők a normálisak. Éppen csak sosem tudta kezelni ezeket a helyzeteket. Pedig minden egyes alkalommal, ha előfordult ilyen, megfogalmazta magában a válaszát, de nem mert megszólalni. Nem merte megvédeni magát.
Életképtelen vagyok, ehh... - A gondolat keserű fintort csal az arcára.
Ha népszerű lenne, akkor például nem került volna olyan kínos helyzetbe múltkor Ethan Wilde társaságában. Ha kicsit többet tudna az életről. Igaza volt a fiúnak, tényleg nem kellene hagynia magát. Talán éppen olyan, mint a többiek, akik lusták házit írni – csak éppen ő arra lusta, hogy ne halottat játsszon, hogy békén hagyják, hanem megvédje magát.
Úgy érzi, határozottan megérdemelte, amit múltkor Ethan a fejéhez vágott.
És ekkor jut el a füléhez a kiabálás. Ijedten ül fel és nyitja ki a szemét, de az erős fénytől elsőre csak pislogni tud, és nem lát semmit. Könnyezve keresi a hang forrását.
Végül aztán mégiscsak észreveszi az őrült griffendéles fiút, aki valami láthatatlan ellenséghez vágja éppen hozzá a… fagylaltját?
Látásból ismerős neki, de a neve nem jut eszébe.
Azt viszont látja, hogy az ő fája felé indul el. És leveti a pólóját.
Ophelia azonnal elfordul, mintha valami olyat látott volna, amit nem lett volna szabad.
Úgy tűnik, a fiú nem vette észre, így kicsit arrébb csúszik, hogy észrevétlenül átadhassa a helyet a griffendélesnek, mikor véletlenül elsodorja a kondéros kekszet, és az egész kiömlik kettejük közé.
- Jaj, ne haragudj… - Szabadkozik alig hallhatóan, pedig csak egy-két darab esett a fiú közelébe. Igyekszik minél gyorsabban felkapkodni a kekszeket a földről, és elsüllyeszteni őket lábánál lévő fekete válltáskájába.
Ne menekülj, ne menekülj - Kántálja magában, magának bátorításként, de úgy érzi, nem akar sikerülni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 04. 20. - 21:22:21
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/69rgpz9vkkj4orw2kx.bmp)

Sunshine, sunshine és megint csak sunshine. Igazán jól eső érzés, ahogyan a meleg cirógatja a fiú arcát és testét. Már amennyi most éppen kilátszódik belőle. Sosem volt az a szégyellős fajta. Nem is tudja, hogy minek. Minden embernek adatott egy test, és mindegyiké csodálatos, gyönyörű és különleges. Nincsen két egyforma. Igen, látszik, hogy művészlélek az ifjú titán, hiszen nem is tud másféleképpen szemlélni egy embert. Ha valakin megtetszik neki valami, ami ihletet ad számára, akkor biztos lehet benne a másik, hogy hamarosan jön is az ártatlan kérdés, miszerint megörökítheti-e a csodált testrészt. Mivel Bastian maga is a hímek nemes - vagy éppen nem nemes - jegyeit magán s magában hordozza, ezért már nem egyszer kapott pofont azért, mert egy lány keblét csodálta meg. Pedig ő tényleg nem akart semmi rosszat. Semmiféle hátsószándék nem volt benne, mégis ilyen módon kapta meg a szegényes fizetését. Azt, amit egy „művész” érdemel manapság. Csúnya dolog is visszautasítani egy ilyesfajta felkérést. Mivel Bastian meg van győződve arról, hogy egyszer ő még nagyon híres festő lesz. Ha törik, ha szakad, ha fúj, ha szélcsend van. De neki meg van írva a sorsa, ezért senki ne bírálja el őt, a beállítottságát és a viselkedését. Kicsit más, mint a többiek. De mindenki „különb” a másiknál. Ő ezért különc, mert bohém, örökké vidám, művészi beállítottságú és sokkal jobban érzi magát a bőrében, míg más azért, mert nincsen ép elméje, esetleg ujj-gyűjteménye van, vagy akár egy kétszínű ember, aki csak arra hajt, hogy a többi embert tönkre tegye. S csinálja csak ezt. Ahogyan az ember jól érzi magát, azt tegye.

Bastian is ezt műveli jelenleg. Már szemei előtt látja, ahogyan színészi törekvései végre révbe érnek, s az Oscar-díjat veszi át Tapsi Hapsitól, amikor valakinek a hangja üti meg kissé elálló füleit. Nem látott senkit sem eddig. Mondjuk, nem is szokása annyira szétnézni maga körül. Túl szétszórt ahhoz, hogy ilyesmire pazarolja a figyelmét. Ha valaki úgyis érdemesnek találja arra, hogy megszólítsa, akkor úgyis eljön az idő, hogy társalgásba kezdjenek. Noha egy puszta „Szia!”-nak is úgy örül, mint majom a farkának. Nem sokan beszélgetnek vele, valljuk be. Felnyitja sötétkék szemeit, majd a mellette „csipegető” lányra szegezi őket.
Őt ismerem…, állapítja meg magában, miközben széles mosoly jelenik meg a kreol arcon.
Még egy ideig vizsgálgatja a lány vonásait, s néha le-letekint a kekszekre. Segítenie kéne.
- Oda se neki. - legyint, majd megpróbálja szedegetni a maradék kekszeket.
- Te évfolyamtársam vagy, nem? - érdeklődik, hiszen tudja, hogy már találkoztak.
Ez magától értetődik. Hiszen ez a Roxfort. Ide nem járkálnak be csak úgy emberek, ezért valószínű, hogy már összefutottak az iskola falain belül is. Elgondolkodva vakarja meg a fejét, majd mintha meggyulladva egy villanykörte a srác feje felett. Igen kellemes a megvilágosodás érzése.
- Ophelia, ugye? - szegezi a lányra hosszú mutatóujját, miközben egyre bizonytalanabb lesz a névben.


Cím: Re: Tópart
Írta: Ophelia Beaufort - 2009. 04. 21. - 17:18:20
Bastian


Kimondottan zavarja az érzés, hogy figyelik. Ezért utál órákon is szerepelni. De a mostani helyzetet ő idézte elő, így hát tűr.
Immár térdelve berakja az utolsó kekszet is a táskájába, és felpillant a fiúra. Egyik sötét tincse utat talált az arcába, azt szégyenlősen a füle mögé tűri.
- Köszönöm… - Motyogja válaszul a segítségre. Aztán megembereli magát, kicsit torkot köszörül, mintha az előző köszönömöt azért nem sikerült volna rendesen mondania, mert kaparta valami a torkát, és érthetően is kimondja: - Köszönöm.
Az első kérdésre bólint, aztán az illendőség kedvéért szóval is válaszol.
- De igen.
Visszaül a fa tövébe, most kicsivel közelebb Bastianhoz, és leporolgatja fűfoltos térdeit.
Érdekes fiú. Arra rövid beszélgetésük alatt is rájött, hogy nem mindennapi eset. Melyik házba is jár...? Próbálja előkotorni az adatot az agya egyik hátsó szegletéből, de nem, nem emlékszik, hogy kikkel látta. Ez eddig lényegtelen információ volt számára. Pedig mostmár igazán elkezdhetne kifelé is élni, nem csak magának, befelé. Álmokból nem lehet várat építeni, ugyebár.
És nocsak, ő emlékszik a nevére. Hát igen, Ophelia inkább azt tudja megjegyezni, amit olvasott. Az emberek arcát már sokkal nehezebben társítja a nevükkel.
Halványan elmosolyodik.
- Igen. És te...? Ne haragudj, de nem emlékszem a nevedre. – Mosolya némi bocsánatkérő élt is kap, reméli nem bántja meg ezzel Bastiant. - Egyébként kérsz?
Felé nyújtja a táskáját, hogy nyugodtan kiszolgálhassa magát a fiú, ha gondolja. Egyébként két könyvön kívül csak keksz található benne – látszik, hogy nem tanulni indult.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 04. 22. - 20:46:17
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/69rgpz9vkkj4orw2kx.bmp)

Szégyenlős lány. Ez az első megállapítás, ami végigszalad Bastian agyán. Nem mintha valami baja lenne ezzel, egyszerűen megjegyezte, ezért próbálja kicsit visszafogni magát, ami nagyon ritka alkalmakkor fordul elő csupán. Akármennyire nem mutatja, tisztában van ő azzal, hogy a legidegesítőbb emberek táborát gyarapítja, de sokszor nem tesz ellene, hiszen ő ilyen. Aki elfogadja ilyennek, azzal pedig nagyon korán összebarátkozik. Szereti az embereket. Egyenesen imádja őket. Mindegyik „fajtáját”. Milyen rossz világ is lenne, hogyha mindenki egyforma lenne belső tulajdonságaiban. Ezért is jó egy kicsit kilógni. Érzed a szabadságot magadban, hogy más vagy, mint a többiek. Neked máshoz van jogod. Te máshogyan fogod fel az életet. Gyönyörű is a földi lét, hagyjuk meg. Ezen kicsit elmélázik, aztán lassan leengedi kezét a hatalmas mutogatásból. Eltalálta a nevet. Talán kétszer hallotta, hogy a lány ezen a néven szólítják. Azonban megjegyezte. Biztosan azért, mert érdekesnek tartotta őt. Tisztul a kép, tisztul. Ő az a lány, akit mindenhol csak olvasni lát az ember. Bastian összehúzza szemöldökét, elgondolkodó képet vágva. Ó, hát tudja ő tényleg, hogy ki ez a lány. Mekkora sikerélmény, te jó Isten!

- Bastian vagyok. Vagyis, Sebastian Llewelyn. - így talán beugrik a neve, hiszen a tanárok általában így szólítják őt, egész nevén. Nem tudja, hogy miért utálják őt ennyire… talán azért, mert egyáltalán nem tanul sokat. Őt nem ez érdekli. Sosem érdekelte az, ahogyan megítélik emiatt a „nemtanulás” miatt. Bastian a művészetekben érdekelt, nem holmi abrakadabrában. Érdekes, hogy így gondolkodik erről az egészről. Itt van a világ legjobb, legizgalmasabb és legérdekesebb suliban, mégsem becsüli meg a dolgot. Majd eljön még annak is az ideje, hogy elfogadja azt, hogy idejött. Sőt, meg fogja bánni, hogy nem törődött a tanulással. De aztán mondhatja neki az ember… egyáltalán nem törődik vele.
- Kekszet? Király… kösz, kérek. - nyúl máris a zacskóba, hogy elővarázsoljon néhány darabot.
Ízlelgeti, miközben kényelmesen elhelyezkedik, majd a Nap felé fordítja kreolszín arcát. A morzsák végiggurulnak a csupasz felsőtesten, így azonnal viszketni kezd Bastian mellkasa. Már kezd rettegni, hogy visszatértek a méhek, amikor meglátja a morzsa darabkákat. Felcsipegeti onnan, majd jóízűen elmajszolja. Miért ne? Nem leprás ő. S hogy ez undorító lenne a lánynak? Lehet, akkor majd rászól. Bastian sosem sértődik meg, semmin. Nehéz felbosszantani vagy megbántani. Ilyen kis dolgokkal meg végképp nem foglalkozik. Ezer más dolog van, amire ügyelhetne... de azt sem teszi.
- Egyébként… hogyhogy nem bújsz éppen egy könyvet? - érdeklődik, még ha csipkelődésnek is hat.


Cím: Re: Tópart
Írta: Ophelia Beaufort - 2009. 04. 25. - 19:40:33
Bastian

Az egyébként már nyelve hegyén lévő név hallatán helyére kattannak agyában a dolgok, és segítségével sikerül előhívnia a többi emlékét is a fiúval kapcsolatban.
Llewelyn, aki nem tanul. Griffendél. Megvan.
Mindezt, csak mint puszta információt gondolja, ő sem az a fajta, aki lenéz valakit azért, amilyen. Ő a könyveket szereti, meg a zenét és a képzőművészetet, mások a párbajokat például, vagy a kutyákat, meg a vajsört. Ez így van rendjén.
A táskát leteszi kettejük közé. Nonverbális kommunikációjával akaratlanul is elhárítja, akadályozza valamennyire a griffendéles közeledését, pedig arra tudatosan odafigyel, mit mond a másik, és igyekszik beszélgetni is.
- Vegyél nyugodtan, ha kérsz még. Van sok. - elpirul kicsit, igen, ebből van sok, mindig van nála valamennyi.
És csak még vörösebb lesz, mikor Bastian szedegetni kezdi a morzsákat, de eszében sincs rászólni miatta. Sőt, valahogy aranyosnak is találja, de aztán elkapja róla a tekintetét. Inkább még el is néz a tó felé, csak hogy ne bámulja meg olyan látványosan. Nem mintha nem látott volna még meztelen mellkast, de azért mégiscsak.
A tóról eszébe jut, hogy a többi lány ilyenkor már javában lógatja a lábát a vízbe – bár nem az ötödévesek, rájuk idén az RBF vár.
Csak akkor néz újra a fiúra, mikor újra megszólal. Eltart pár másodpercig, amíg visszakormányozza figyelmét az évfolyamtársával folytatott beszélgetéshez.
- Öhm... - felidézi a kérdést - Hát, nem volt kedvem olvasni még. De azért a biztonság kedvéért hoztam, hátha lenne.
A táskájára bök, és halvány, szégyenlős mosoly dereng fel az arcán. Tudja, hogy felfoghatná csipkelődésnek, de nem teszi, hiszen igaza van Bastiannak, tényleg mindig könyvvel a kezében látni. A folyosókon, a Nagyteremben, az udvaron - mindenhol.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 05. 02. - 18:17:16
(http://www.frpgs.co.cc/images/hrvq65o8xvuoal6yhm3l.png)

A roppant kedves megnyilvánulása után, még újabb kekszek után nyúl. Nagyon finom, meg kell hagyni. Bastian egyébként is imádja a hasát. Mindenféle édesség jöhet, véleménye szerint az adja csak neki az igazi energiát. Persze, persze. Csak rá kell fogni valamire azt, hogy mégis hogyan tud ennyire pörögni valaki még akkor is, hogyha a többiek agya már régen le van szívva egy hosszadalmas nap után. Rejtély. Vagyis, annyira mégsem, hiszen a fiú túlságosan szereti ahhoz az életét, hogy egy percet is elfecséreljen az életéből. Mindig mozogni kell, mindig tenni kell valamit, enni kell, táncolni kell, festeni kell, szeretni kell, bulizni kell… és még sorolhatnám. Na, jó. Az alvás is belefér, hiszen most is pihenni feküdt le a fűbe. Mentségére szóljon, hogy azért már elég sokat ugrált a mai nap folyamán is. Lenn a faluban, aztán vissza. Sőt, mi több… az illegális cselekedetek még jobban kiszívják az emberből az erőt, noha valamilyen szinten fel is „spannolják”. Izgalmas dolog ez. Sajnálhatják azok, akik pusztán a szabályoknak élnek. Ez persze nem toborzás próbál lenni. Talán végre elkapják Bastiant is. Volt már néhányszor elkapva, de érdekes módon mindig megúszta egy kisebb dorgálással. Nem tud róla, hogy az apuka ennyire félti a fiát attól, hogy más iskolába kell küldeni. Tehát az öreg a zsebe mélyére nyúlt, s nem is kell megmondanom, hogy melyik tanár volt az, akit ennyire könnyen meg lehetett… vesztegetni? Nem, csupán a pénz beszélt ott. Ha erről tudna a szőke fiú, biztosan nem lenne már az iskolában. Inkább a kicsapás vesszejét érezné hátán, minthogy úgy maradjon a Roxfortban, hogy az apja pénzelte egyik másik tanárt.

Csöndben ücsörögnek egy kis ideig. Bastian és Ophelia is élvezi egy kicsit a friss levegőt. Inkább a lánynak lenne erre szüksége, ahogyan elnézi őt. A fiú mélyet sóhajt. Lát a lányban valamit. Valamit, aminek ki kéne jönnie onnan, elő kéne bújnia, de nem engedi, hogy a könyvtár összes könyvéből épített magának védőfalat teste és lelke köré. Érdekes, hogy mennyire tudnak különbözni egymástól az emberek… és mégis mennyire egyformák. Értem azt, hogy hogyan tudták az évezredek alatt kifinomítani a technikát, ahogyan alkalmazkodni tudnak egymáshoz. Persze még mindig vannak kivételek. Nem mindenki tud toleráns lenni, noha ez sem baj. Minden így szép és jó, ahogyan van. Legalábbis Bastian szerint mindenféleképpen.
- És… jó olvasni? – hangzik fel az év legbugyutább kérdése Bastian szájából.
Ő csak képregényeket búj éjjel és nappal. Nem is sejti, hogy milyen érték lehet egy olyan műben, amit mondjuk Ophelia olvasgat oly’ szorgosan. Képregény: Egy buborék, „Most meghalsz.” és „A világ újra megmenekült…”. Őt ez szórakoztatja. Mindenki fantáziáját más izgatja, nagyrészt.
Nem minden esetben igaz ez. Bastian és Ophelia beszélgetéséből is kiderül majd néhány érdekes dolog...
- Mármint ilyeneket. – ezzel nem minősíteni szerette volna az irományt, csak nem tudja milyen műfaj ez valójában. Szépirodalom? Nyálas könyv? Száraz, kötelező? Kíváncsian várja a lány válaszát, hiszen neki a képregény-buborékokon kívül nem sok fogalma van az írásokról.
- Én is szoktam ám azért… érted, olvasni. – mutogat homályos tekintettel, mosolyogva a táskára.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 05. 09. - 11:46:24
Clyde

Amy lustán sétálgat a tóparton, élvezi a lassacskán felmelegedő időt. Még hajnalban idejött, meg akarta nézni a napfelkeltét, már csak Clyde emlékére is. Biztos volt benne, hogy soha többé nem látja a fiút, mert majd gondosan elkerülik egymást a suliban. Volt elég esze ahhoz, hogy hozzon ki magával egy pulóvert is, hiszen napfelkeltekor mindig visszahűl egy kissé a levegő.
A leányzó szinte áhítatos csodálattal bámulta, ahogyan a vakítóan fényes korong felbukkan a láthatáron, majd mind feljebb és feljebb emelkedett. Eközben megpróbált nem Clyde-ra gondolni, ám gondolatai minduntalan az undok srác körül jártak, aki - undokság ide vagy oda - mégis megmentette ott és akkor. Nem akarta szánni a fiút a természetéért, ám képtelen volt szabadulni az emlékétől és a sajnálattól.
Immár több órája van itt a tó partján, ám zilált idegei még csak most kezdenek kisimulni. Mindig jótékony hatással volt rá, ha a tó lágy hullámzását nézte, valahogy megnyugtatta a látvány. Ezért is jött ma ide.
A lány ledobja feleslegessé vált pulóverét a homokos partra és kénelmesen ráhasal. A könyvet, melyet eddig teljesen értelmetlenül a kezében cipelészett, maga elé pakolja és felüti a könyvjelző által jelzett oldalnál. A kis naptárat azonnal elviszi a hirtelen feltámadó szél, amit Joy cseppet sem bán, mivel még 1986-ban készült a következő évre, s azóta közel tíz újabb év eltelt. Majd szerez másik könyvjelzőt, ilyen lényegtelen apróságokon nem akad fenn.
Azon viszont már sokkal inkább, hogy milyen egy száraz vacak a könyv. A könyvtárból vette ki, egyrészt mert szeret olvasni, másrészt mert McGalagony ajánlotta, mivel a későbbi tanulmányai során kitűnően hasznosítható lesz majd a kötet tartalma. Azt azonban elfelejtette mondani az öreglány, hogy ennyire olvashatatlan és unalmas.
Amy dühösen becsapja a könyvet, azután felnéz, a kastély felé tekint.
Mintha csupán délibáb lenne, úgy vibrálnak a rohamosan melegedő levegőben az ismerős alak körvonalai. A lány sejti, hogy nem érzékcsalódik, s valami azt súgja neki, hogy Clyde ide fog jönni. Már ha tényleg ő az ott a távolban.
Joy leszegi fejét, s lábait továbbra is a levegőben hintáztatva kezd mutatóujjával köröket és más egyéb figurákat rajzolni a homokba. Nem akar felnézni, nem akarja, hogy Clyde idejöjjön, nem akar emlékezni arra a félresikerült estére. Márpedig ha egy-két méteres közelségbe kerül, Amy biztosan felbolydul. Fűti a dühe amiatt a bizonyos "búcsú" miatt.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 05. 09. - 17:53:20
(http://www.frpgs.co.cc/images/ji6codql8xvuc1yq38u.jpg) (http://www.frpgs.co.cc/)

Hannah Whitney... egy bájosan csengő név... és mennyi mindent elárul egy aprócska betűsor a gazdájáról. Őszintén szólva sosem hittem az ilyenfajta mesékben, a mások számára tudománynak nevezett jóslásban vagy hasonló bolondságokban. Persze ha belegondolunk ez a kijelentés az én számból elég hülyén hangzik, hisz én is más voltam mint a többi ember, ha úgy tetszik különleges voltam. Egy vékony pálcácskával sokmindent meg tudtam változtatni , el tudtam érni olyan dolgokat, amiről más csak álmodozhat. Igen, sokan adtak volna milliókat egy ilyen képességért, én mégsem éreztem másnak, különbnek, főleg nem jobbnak magam. Olyan voltam mint mások, azonos érzelmek vezéreltek egy-egy tettem során, gondolkoztam, táplálkoztam, cselekedtem...egyetlen különbség volt, egy varázspálca segítette vagy olykor gátolta életemet. Egy voltam a sok közül és nem éreztem csodának magam. Éppen ezért nem tartottam sokra a jósokat sem. Egy névből megmondani ki és milyen a gazdája? Nevetséges. Ha viszont az arc is párosul a névhez úgy már teljesen más a helyzet. De miről is beszélünk itt?? Hol járunk már? A téma: Hannah Whitney.
~A mindig vidám griffis lány, aki egyfajta lelki társam. Egy lány, akire akármilyen jól is néz ki és akármilyen csinosan is öltözik tudok barátként nézni. Ha jól belegondolok azt sem tudom van-e barátja, de nem is nagyon érdekel. Mondjuk nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy ilyen szép csajnak ne legyen, de kivételesen nem izgat a dolog. Igazából olyan, mintha magamat látnám benne, mintha ő lenne a lány énem...vagy tudom is én, hogy fejezzem ezt ki. Leírhatatlan érzés. És a legmegdöbbentőbb, hogy ezt a különleges csajost egyetlen napja ismerem csak...úgy igazán. Egyetlen röpke beszélgetés elég volt ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy megtaláltam lelkem másik felét. Ő az akivel bármiről lehet beszélgetni, aki mellett egy pillanatra sem lehetsz csendben, aki mindig megnevettet, akivel együtt tudunk nevetni olykor bugyuta vicceimen. Egy lány, aki itt áll előttem és ezzel együtt itt vannak az újabb csodás percek...~ álltam ott jópár pillanatig teljesen megkövülten, miközben agyam rendkívül sebesen pörgött, kattogott, csak úgy cikáztak benne a gondolatok. Le sem vettem a szemem a lányról, aki időközben illedelmesen megköszönte az apró bókot, majd mosolyra húzva száját tett egy olyan igazi úrihölgyes mozdulatot. Meg nem mondom, hogy hívták azt a kecses előrehajlást, de a lényeg, hogy szép volt. Széles mosoly terült szét arcomon, miközben csípőre tett kézzel vártam az imént feltett kérdésemre a teljesen egyértelmű választ.
- Óh ez csak amolyan költői kérdés volt -vigyorogtam- nem olyannak ismertelek meg, aki csak úgy megfutamodik. - Tudom jól, hogy belevaló csaj vagy! -kacsintottam rá bíztatólag és hogy teljesen eloszlassam esetlegesen felszínre törő kétségeit, következő kérdésénél egy határozott mozdulattal megragadtam, mintha éppen tangózni készülődnénk és két erős, biztos kezemmel majdnem a földig döntöttem, persze a határnál megtartottam. - Ennyire fogok vigyázni, hogy ne essen bajod...nem hagyom hogy padlót fogj! - néztem mélyen ragyogó szemeibe, miközben  nevetve segítettem vissza eredeti, stabilabb helyzetébe. - Na de komolyan, tudod hogy számíthatsz rám -tettem hozzá meggyőzően, majd laza mozdulattal futni kezdtem és vártam, hogy Hannah is kövessen.  
- Egy, kettő, egy, kettő. Csak az ütemre figyelj és emeld a lábad! Lassan, nem hajt a tatár! -adtam ki az utasításokat , miközben néha-néha  hátratekintettem bíztató mosolybombákat küldve.
Igazán szépen csinálta, nem kellett neki kétszer mondani, mi hogyan lesz hatásos. Egyszerűen profi tanítvány volt.
- Hogy mi lesz a következő? Máris meguntad bambina? -vetettem rá egy kacér pillantást, miközben megálltam és töprengést szimulálva idiótábbnál idiótább fejeket vágtam. - Hmm...lássuk csak...áháá meg is van! -teremtem mellette egy villámgyors mozdulattal és addig csikoltam, amíg végül mindketten a puha fűben nem hemperegtünk.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 10. - 18:04:48
18+ (a téma miatt) 
Amy



music: Jim Carroll and Pearl Jam - Catholic boy

Halk, s szapora lélegzetvétel, fel-alá emelkedő mellkas, verejtékcseppektől csillogó homlok, fának koppanó fej, lezáruló szemhéjak, arcra húzódó apró, elégedett mosoly, szétcsúszó lábak, oldalra hulló kezek. A Roxfort birtokán csodálatos idő ébredezik, igazi, nyári meleg, élénk napsugarak, lágy szellő, színes virágok, csicsergő madarak, zöldellő fák, s az egyik öreg fűz tövében Clyde Irwine. Nincs is ennél tökéletesebb alkalom egy betépéshez. Mikor is kezdődött?

Talán három hónapja volt az első élmény, melyet a kokain apró, hófehér szemcséi nyújtottak mardekárosunk számára. Korábban csak fűvel nyomult, annak ellenére, hogy másoknak keményebb cuccokat is árult. Azonban olykor előfordulnak olyan helyzetek, hogy nem lehet nemet mondani. Ilyen a vásárlás is, hisz ki hinné el a vevőnek, hogy nem valamiféle beépített zsernyák, ha meg sem kóstolja az árut? Pláne, ha még a hangulat is igen kellemes és alul öltözött, kedves hölgyek kínálják, egy elitnek mondható, mugli szórakozóhelyen. Igen, talán az a nap határozta meg a fiú elkövetkezendő napjait. Az első nagyon jó volt, teljesen felpörgette, s úgy érezte, hogy még a teljesítő képességén is dobott a szer. Pár órá felejthetetlen élmény, s ragyogás. Olyankor nem számít semmi, csak ő és az elképzelt világ.

Utána már megváltozott a véleménye a drogokkal kapcsolatban. Miért is tart mindenki ezektől a szerektől, hisz rettentő jól érezte magát, ráadásul rá sem szokott. Csak hetente szívott és tudta, hogy mikor kell abbahagyni...
Ő legalábbis így van ezzel, s fel sem tűnik neki, hogy a hetekből napok lettek, s most már egy-két naponta ízlelgeti a "finom" port.


Felnyíló szemhéjak, egy pillanatra összeszűkülő tekintet, majd néhány pillanattal később kitáguló pupillák. Talán negyed óra telhetett el azóta, hogy a pincefolyosók mélyén - amerre a kutya sem jár a reggeli órákban- elővette a kis ezüstös papírt, négy felé hajtotta, s a benne lévő fehér kis porocskát egy sodort papír segítségével felszívta. Úgy tűnik, a szer mostanra került a szervezetébe, s Clyde élvezi is a helyzetet. Egyre gyorsabban veszi a levegőt érzi, ahogy a szíve hevesen ver, tekintetével körbepásztázza az udvart, s élvezi a felé száguldó színeket. Nem bír tovább ücsörögni, ingerenciát érez arra, hogy feltápászkodjon. Fel is áll a fa mellett, kezével végigsimít a fa kérgén, s féloldalra döntött fejjel figyeli a női alakot. Legalábbis, amit a fa helyére képzel. Egy újabb mosoly kúszik az arcára, s ellöki magát a fától, majd laza léptekkel indul el a tó felé. Jobb kezével a hajába túr, bal keze a farmere zsebébe vándorol, de csupán néhány pillanatra, orrával automatikusan szív párat, mintha csak egy fűszál bizsergetné, kihúzva zsebéből a kezét megdörzsöli az orrát, s tovább sétál. A már jól ismert tornacsukák nyelve most is a földet súrolja, bár lenne pénze másikat venni, ő ezt szereti, mert kényelmes. Rettentő melege van, úgy érzi, mintha a sivatagban sétálna, ezért lekapja barna pólóját, s a jobb vállára dobja, ujja horogszerűen a póló nyakában marad. Ahogy közeledik a part felé, a víz csalogatóan csillog, s a hullámokat úgy érzékeli, mintha színes szalagok szaladgálnának a levegőben. Ahogy tekintetével a partot pásztázza, megpillant egy lányt. Amy az, felismeri őt, de a neve valahogy nem jut az eszébe. Egy pillanatra kocogásba kezd, majd a lány előtt lelassít, végül megáll fölötte, s féloldalra döntött fejjel figyeli a homokban pihenő lányt. Elgondolkodik, nem tudja megérteni, hogy a lány hogyan maradhat fenn a víz tetején. Talán úgy, hogy nem is a víz tetején fekszik? Mindezt csak Clyde látja így, s csodálkozva figyeli a lányt.
- Hogyan lehet így úszni? - Teszi fel a kérdést, miközben egyik keze a zsebébe vándorol, s másik kezével ismét megtörli bizsergő orrát...


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 05. 10. - 19:33:50
Clyde

Amy hallja ahogy a fiú közeledik, s tudja: most még elmenekülhetne, megúszhatná az egész kellemetlen találkozást. Azonban mintha mázsás súly nehezedne rá, képtelen elmozdulni a lány. Helyette konokul lehajtott fejjel bámulja a homokba firkált idétlen ábrákat. Hirtelen eszébe ötlik egy mentő gondolat. Mi van, ha a pasas nem emlékszik rá? Mi van, ha meg sem jegyezte az arcát? Hiszen olyan felületesnek tűnt, mint akit az égvilágon semmi nem érdekel, semmi sem érint meg mélyebben. Joy immár reménykedve hasal, a fejét viszont a világ minden kincséért sem emelné fel, mintha ezzel a konoksággal bármit is megakadályozhatna.
Nem sikerül a terve.
A leányzó a hátára fordul, majd szemét az erősen tűző nap miatt elernyőzve bámul fel a hihetetlen magasságba, Clyde szemébe. Érzi, hogy valami nagyon nem stimmel a sráccal. A kérdés pedig, amit feltesz... Amy ceruzavonásnyi keskeny szemöldöke felszalad a homloka közepére, még válaszolni is elfelejt döbbenetében.
Pár másodpercnyi hitetlenkedés után eltöpreng, vajh mi szépet és jót mondhatna a fiúnak, ám villámgyorsan arra a következtetésre jut, hogy semmit. Hellyel nem fogja kínálni, azt a mardekáros úgyis visszautasítaná - hiszen Joy megrögzött magányos farkasnak, embergyűlölő típusnak ismerte meg. Az úszást firtató kérdésre inkább nem válaszol, mert arra csupán ennyit mondhatna "Hülye!", és ebben miliméterre pontosan benne lenne a leányzó tömör véleménye.
Válasz helyett hát összeszűkülő szemekkel bámulja Clyde-ot, minden erejével azon töprengve, vajon mi az ami ennyire különös rajta. Beletelik egy kevéske időbe mire rájön mit jelentenek a szokatlanul tág pupillák, a fiú testéből áradó meleg és az egyik ér szemmel láthatóan szapora lüktetése. Az iskolában is tanulnak ilyen dolgokat a muglik, erre jók a különféle idétlennek, feleslegesnek érzett előadások, hogy felismerhessék, ha valaki bedrogozik. Joy látott már drogfüggő figurákat, de ennyire közel még soha nem került egyikükhöz sem. Meghökkenti a látvány, ezt azért nem gondolta volna a srácról ott a pubban. A drogozás függvényében azonban már valamennyire érthetővé válik az akkori viselkedése.
Érthető, ám meg nem érthető.
Legjobb meggyőződése ellenére válaszol a fiú kérdésére, bár csúfondáros hangja, s a szemében csillanó gunyoros lángocska talán felbőszítheti a fiút.
- Nehezen, Clyde. Tekintve, hogy a tó legalább másfél méternyire van a tappancsomtól és a homokon fekszem. Ha a tóban lennék, akkor már a te lábszáradat is nyaldosná a víz. Különben meg egy könyv nem lenne túl jó evező, nem gondolod?


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 11. - 20:17:47
Amy

Figyeli az arcot, a csacsogó szájat, s hallja a tompa, csőszerű hangokat, melyek kicsit lassabban érnek el a tudatáig. Aztán a földre pillant, s elképedve nézi, hogy ő sem süllyed el a víznek képzelt homokban, sőt, mi több, megáll a tetején.
- Ez állat, nagyon durva - Jelenti ki, majd egy mosoly kúszik az arcára, miközben pólóját a földre ejti. Most nem igazán törődik azzal, hogy a lány milyen gúnyosan szólt hozzá, ez fel sem tűnik neki. Újra rápillant, s egy szőke szépséget lát, akinek olyan a haja, mint a húgainak. Egy kicsit oldalra dönti a fejét, s elgondolkodva figyeli az arcot, miközben egyik kezével az állát birizgálja. Már ilyen nagy lenne a húga? Hogyhogy erről megfeledkezett? Persze, most is csak a hófehér álom csapdájába került, s az játszadozik az elméjével. Szíve továbbra is hevesen ver, vérnyomása az egeket verdesi és még mindig melege van. Gondol egyet, s leguggol a lány mellé, aki már ki tudja, hogy mit gondolhat róla, bár bizonyára meg van a nem túl jó véleménye. Ismét mosoly kúszik az arcára, s bal kezével finoman megérinti a lány arcát, majd ujjaival végigsimít az arcélen, hacsak Amy nem húzza el magát. Ekkor egy "kiabálásra" lesz figyelmes, s a tó felé pillant.

" - Itt a fürdés ideje, Clyde, segíts a lányoknak..."    

Szinte csodálattal figyeli a tó felett lebegő, nem létező női alakot, kinek vonásai megegyeznek édesanyjáéval, s karmozdulatai is olyanok, akár csak Mrs. Irwineé. Vigyor kúszik az arcára, s hirtelen újra leguggol a lányhoz.
- Mozgás Ella, csobbannod kell! - Szól a lányhoz, s hirtelen a két karjába kapja őt. S ha a lány nem gurul hirtelen félre, vagy később nem szakítja ki magát Clyde karjaiból, akkor a fiú két gyors lépéssel máris a tó partjánál terem, s a lányt a vízbe dobja. Amennyiben Amy valamilyen módon mégis elkerüli Clyde karjait, a fönt leírtak nem történnek meg...             


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 05. 12. - 18:28:51
Clyde

Amy nem érti. Ő beszél a fiúhoz, de Clyde tudatáig szemlátomást nem hatolnak el a szavai, mintha egy teljesen másik világban élne. Mintha lassított felvételen látná, ahogy a mardekáros pólója a szél szárnyán előbb ellibbenni készül, ám végül rájön, hogy elfelejtett szárnyat növeszteni, anélkül pedig lehetetlen a röpködés; s lehullik a homokba.
Tétován nézi az állát piszkáló alakot, helyette azonban egy kisfiú képe bukkan elő emlékei közül. Talán ilyen lehetett Clyde röpke tíz évvel ezelőtt ártalmatlan gyerkőcként, bár ez a nézés tutira nem onnan van. Valahogy olyan különös a tekintete, ahogy az egész drogközi állapotban lévő pasas is.
- Clyde... - szólal meg Amy tétován, amikor a fiú leguggol mellé, azután megismétli. - Clyde...
A fenee tudja mit remélt elérni ezzel, hiszen a szólított nem is reagál rá, hacsak nem az a reakció, ahogy mosolyogva végigsimít Joy arcélén. A leányzó nem húzódik el, bár ő sem érti miért. Bőven lenne oka elhúzódni, sőt még elmenekülni is, ez az eszelős, egyúttal különös nézés akár a jogos önvédelemre is okot adhatna, s nem lenne az az őrült bíró, aki megkérdőjelezné a lány fenyegetettségét. Amy azonban griffendéles, és az oroszlán jele néha bizony nemcsak bátorságot, hanem vakmerőséget is kölcsönöz háza tagjainak, ami legtöbbször egyszerűen őrültségnek tűnik fel. Akárcsak most.
Joy későn gondol a menekülésre, mire odébb ugrana, Clyde már felkapja, hogy rövid úton a tóba reptesse, hiába kapálózik és kiabál. Sekély a víz, s ahogy Amy a tóba csobban, derekasan odaveri az oldalát. Minden erejét megfeszítve áll talpra a derékig érő vízben, hogy az enyhén lejtő tófenéken kigyalogoljon a partra. Bal karja furcsán lóg teste mellett, s ha mozgatni próbálja, éles fájdalom nyilall a vállába. Nem baj, maradt egy keze, amivel majd szájon vágja a pasast, ha egyszer odaér hozzá, ha végre kijut ebből az átok tóból.
Különös, hogy az utóbbi időben őt folyton csak baj éri akár a tóban tartózkodik, akár a partján. Nemrég Zoey-val voltak itt úszni, az a kaland csaknem az életébe került, most meg itt van Clyde, az alapból zizzent, ámde drogos mardekáros.
Amy ártatlan képpel sétál víztől csöpögő ruhájában a fiú elé. Eszébe sem jut pálcát rántani, néhány átok túl egyszerű megoldás lenne, a srác pedig már most védekezésképtelen varázslópárbaj tekintetében. A leányzó váratlanul, fúriadühösen ront neki "gyilkosának"; egy gyors, nőies jobbegyenessel alapoz, majd egyetlen ép kezével csépeli amíg csak bírja, vagy amíg a fiú odébb nem ugrik, s közben efféléket kiált neki:
- Hülye állat! Ki az az Elle, te őrült, he? Ő az előző áldozatod?
Beletelik néhány percbe mire lehiggad a lány, vagy sokkal inkább kimerülten lerogy a homokra.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 13. - 11:18:00
Amy

music: Massive Internal Complications - Strawberry Wine

Miután kezeiből a vízbe pottyan a lány, a tóból vízcseppek törnek fel, amiből jócskán jut Clyde lábszárára is, így a farmeren meglátszanak a sötét foltokat alakított cseppek. Már ő is ugrana, de egy kéz érinti meg a vállát. Ez is csak a képzelet játéka, vagy talán a szellőé, mely kicsit megborzolja tarkójánál a hajszálakat. Ő ezt mégis oly valósan éli meg. A középkorú nőre pillant, s gyermeki mosoly kúszik az arcára. Hátat fordít a tónak, nem is figyeli, hogy mi történhetett a lánnyal, s akár ez végzetes baklövés is lehetne. Jobb kezét előre nyújtja, a másik, csalogató kéz felé, s a levegőt megmarkolva követi a képzeletbeli alakot. Csupán pár lépés, de hirtelen a semmivé foszlik az alak. Arcára csalódottság, s értetlenség ül ki, ajkai résnyire nyílnak, s keresve pillant körbe a birtokon.
- Ne bújkálj, ne hagyj itt! - Kérlelő szavak a semminek, s igazi érzések, melyeket a szeretet hiánya vált ki belőle, s mindezt profi művészként ábrázolja az arcként funkcionáló vásznon. Ismét a tó felé fordul, nyitott ajkakkal, távolba meredő tekintettel, amikor arcát eltalálja a jobb horog. Egyensúlyát elveszítve fordul ki alóla a talaj, s úgy dől el, mint egy liszteszsák. Nem kimondottan az ütés erejétől, azt talpon is megállná, ha nem játszadozna szervezetével ez a gyilkos anyag. Vállal éri a homokot, majd ugyanebből a lendületből a hátára esik. Tarkója, s hajszálai belesüppednek a homokba, s arcát apró, fehér, felcsapódó homokszemcsék tarkítják. Ha a lány továbbra is üti, arra sem reagál, szemei nyitva vannak, s az ég felé merednek, nem reagálva a másik mozgására. Lábai, s karjai hasonlóképp pihennek szanaszét a homokban, mely rész hová esett. A drog már csak ilyen, egyszer felpörget, képzeteket tár elénk, máskor ledönt a lábunkról. Nem, ez még nem túladagolás, annak egész más jelei volnának. Bár, való s igaz, hogy hasonlatos a kép, s egy nem hozzáértő talán ezt hihetné. Talán még húsz perc, amíg teljesen kitisztul a fiú elméje, s ismét tud reagálni a környezetére. Persze, a gyorsabb folyamat talán elősegíthető, ha hideg vizet locsolnak az ember képébe, bár ez is mindenkinél más és más. Ahogy az alkohol, úgy a drog is roppant káros az emberi szervezetre,  ezért SOHA ne próbáljátok ki!



Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 05. 13. - 18:13:26
Clyde
zene: Kelly hősei - Burning bridges

Amy csak ül a homokban és kimerülten liheg, miközben hajából vízcseppek peregnek arcára, majd nyakán végigfutva csiklandozzák. Időbe telik, mire felfogja, hogy hiába ütlegelte az imént a fiút, az semmit nem reagált rá; mintha egyáltalán nem is tudna a külvilágról. Lassan száradó, jéghidegnek tűnő holmijaiban vacogva figyeli a holtnak tetsző Clyde-ot. Ha nem lenne nyitva a szeme, Joy azt hihetné, hogy már nem él.
- Most mégis mit csináljak veled, te szerencsétlen? - néz tűnődve a homokban fekvő fiúra.
Elásni nem akarja, ahhoz még korán van. Legalábbis erre következtet az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkas láttán, de ki tudja mi lesz két perc múlva. Különben meg ilyen világosban tutira kiszúrná valaki a temetkezést a kastélyból, még lebukna a leányzó. Tétován megrázza a srác vállát, mintha ettől talán magához térhetne, ám Joy pontosan tudja: erre olyannyira kicssi az esély, hogy az már negatív. A biztonság kedvéért mégis megpróbálkozik mégegyszer, ez alkalommal erősebben rázza meg a fiút.
Nehéz sóhajjal látja be, hogy így nem megy semmire.
Más módszerhez folyamodik. Árnyéka Clyde-ra vetődik, ahogy a fiú fölé hajol és beszélni kezd.
- Hé, haver! Clyyyde! Térj magadhoz, hallod?
Nincs szíve itthagyni ezt a lökött drogost, pedig sejti, hogy ezt kellene tennie. Jobban járna, hiszen nem látott még egyetlen drogost sem azután, hogy elmúlt volna a drog hatása. Márpedig Amy szerint vagy most tetőzik a szer a fiú szervezetében, s az ütötte ki ennyire, vagy pedig túladagolta magát és itt fog kimúlni a tóparton. Egyik eshetőség sem tűnik túl rózsásnak a griffendéles számára.
Egyéb híján feláll és a hullámokba gázol a lány, miközben a távolba meredve töpreng a továbbiakon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszaléptet a test mellé. Közelebb akarja húzni a vízhez, mert úgy jóval könnyebb dolga lenne, ám hiába rángatja, nem boldogul.
- Dögnehéz vagy, tudod?! - mordul neheztelőn.
Nem bajlódik tovább az esélytelen vállalkozással, hanem a habokba rohan. Kifelé jövet vizet vesz két markába, azután Clyde arcára hinti, majd pólójából a srác mellkasára csavarja a jeges vizet. Hátha elér valamit...


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 05. 14. - 19:28:19
(http://www.frpgs.co.cc/images/46i2lb8n1621uh28jje.png)

~ Milyen érdekes… csak nemrég ismertem meg mégis fenekestül felforgatta eddig szinte jelentéktelennek mondható kis életemet. Egy napom eddig azzal telt, hogy felkeltem, órára mentem, barátokkal beszélgettem, mosolyogtam, vigyorásztam, nevetgéltem, élveztem az életet… Hétköznapi az egész! Hihetetlen, most így visszagondolva annyira átlagos teendőkkel tengettem életem, viszont mióta Kevin belépett a képbe minden megváltozott. Naphosszakat töprengek azon, hogy mi is a szerelem szó jelentése. De tényleg… a legmélyebb. Volt egy nap amikor még aludni sem tudtam emiatt, tehát lesomfordáltam a könyvtárba és bőszen kutatásba kezdtem. Jónéhány leírásra bukkantam, sok-sok idézetre és megfogalmazásra. Ezek között szerepelt például az, hogy "A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk." Igen, ha Dant úgy istenigazából szeretném akkor nem éreznék hiányt az életemben. Mintha egy nagy lyuk tátongana szívemen arra várva, hogy egy másik ember odaadó önzetlen szeretete betöltse az űrt. "Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted." Dan mellett úgy érzem magam, mint egy átlagos diáklány amikor pedig Kevinnel állok szemben az felemelő érzés. Olyan mintha kitűnnénk a tömegből, mert kicsit mindketten mások vagyunk a lehető legjobb értelemben. "Szerelemmel múlik az idő, idővel múlik a szerelem." Ha a Dannel való kapcsolatom ilyen volna, nem csak egy múló fellángolás akkor nem gondolkoznék azon, hogy vajon mi is van valójában közöttünk mostanában. „A szerelem olyan, mint a szél: az ember sohasem tudja, hogy honnan támad rá.” Talán most ez a legtalálóbb? Annyit olvastam és keresgéltem, de már inkább egyre jobban össze vagyok zavarodva. Lehet, hogy ez csupán egy álmodozás, s Kevin számomra egyfajta példakép volna… Nem… Miket beszélek? Miért próbálom takargatni a valódi érzéseimet? Saját magamnak hazudok. Hát eddig jutottam? Ha egyszer ebben a pillanatban biztosan tudom mit akarok és tisztában vagyok mindennel akkor nem fogok saját lelkem ellen fordulni! Be kell vallanom legalább gondolatban azt, ami nyilvánvaló: A szívem majd kiugrik a helyéről és ennek nem a magas vérnyomáshoz van köze… ~

*A kettőjük felett csicsergő madarak mintha köddé válnának erre a pár másodpercre, a levegő megfagy, de mégsem kelt rideg érzést. Sőt, épp ellenkezőleg, meleget, mintha csak egy kandallóban ülnének. Hannahban effajta érzések keringenek, teste elveszti józan ítélőképesség, nem tudja már mi a valóság és mi az amit csak a leány elme ábrándjai produkálnak. Már minden zavaros, semmi sincs a helyén, a dolgok összekuszálódtak és valahogy most már Hannah a vezérfonalat sem találja… *

~ Az arca… mosolyog… szélesen… Abban biztos vagyok, hogy kedvel, de mégis. Ő nem tűnik annak a romantikus alkatnak. Lehet, hogy csak én szövök efféle szerelmi elméleteket és neki esze ágában sincs engem más „kasztba” helyeznie a ranglistáján. Képzelődöm. Már-már azt kezdem hallucinálni, hogy ő lépett egyik pillanatról a másikra Dan helyébe. Most állj le Hannah! Minden a régi! Ő az egyik legkedvesebb barátod, mosolyogj rá szépen és ne fanyarodjon le a szád egy ilyen ostoba gondolatmenet véghezvitele után! ~

- Helyes! – kissé erőltetett mosoly, hisz még csak most eszmél fel az álomvilágából – Nos ezt jól látod! – ekkor pedig egyik pillanatról a másikra a srác majdnem a földre lökte, de az utolsó másodpercben visszahúzta és kedvesen ecsetelte, hogy mennyire megbízhat benne – Úristen! Ilyet máskor ne csinálj, a szívbajt hoztad rám! Kicsit elgondolkoztam és egyszer csak… teljesen halálfélelmem volt… - szörnyülködött mély levegőt véve, hogy megnyugodjon, s lassacskán arca is kezdte visszanyerni kevésbé elsápadt színét.

- Jó, akkor csapjunk a lecsóba… - mondta, majd követte Kevint és elkezdték a bemelegítést, melyet minden bizonnyal tökéletesen teljesített, mert a srác akárhányszor hátranézett mindig széles mosolyt vetett a lányra, akinek most az egyszer nem volt túl sok a kedve a folyamatos jókedvhez, de megpróbálta élvezni a BARÁTI edzést, s kezdett visszatérni eredeti énje – Mindent jól csinálok Kev? – kérdezi érdeklődve.

~ Teljes közömbösség bármi iránt, amely az elméleteimmel kapcsolatos. Feladom! Csináljunk egy kellemes kis edzést és aztán majd még találkozunk. Akkor is beszélgetünk, nevetgélünk, majd megint hazaegyünk és így tovább… ~

*Hannah fél füllel figyelt Kevre, s furcsa gondolkodási pózaira, közben az ő agytekervényei megállás nélkül dolgoztak. Egyik pillanatban azonban érezte ismét a föld közelében van, de ezúttal valósan! A fiú csiklandozni kezdte, majd mindketten a füvön végezték. A lányból ekkor kitört az őszinte kacaj, az amely eddig egész idő alatt lappangott. A fiú felé fordult és arcára széles mosoly húzódott, íriszei ragyogtak, majd beszédre nyitotta ajkait. *

- Bolond! – fűzte hozzá nevetve a „kis magánakcióhoz” – Ez a leghatásosabb edzésmódod? – kérdezte vigyorogva, majd hátára feküdt és az ég felé fordította tekintetét, s az ott vonuló szelíd bárányfelhőket figyelte.


Cím: Re: Tópart
Írta: Ophelia Beaufort - 2009. 05. 18. - 01:33:48
Bastiannak
~ bocsánatodért esedezem a késlekedés miatt


Kifejezetten szereti az áprilist, mert ilyenkor sokszor fúj a szél. És a szelet imádja. Most is élvezettel tartja bele arcát a levegőbe, némán, csukott szemmel ad magának pár pillanatot erre.
Csak ez után a kis rituálé után néz újra Bastianra. Mosolyogva nyugtázza, hogy a fiú vesz még a kekszből.
- Látom, neked is ízlik. Én nem tudnék meglenni nélküle. - vallja be egy félszeg kis mosoly kíséretében, de ezúttal nem pirul el.
Bastian kérdése hallatán nem állja meg, hogy fel ne nevessen. De nem bántóan, inkább a kuncogás és a gyöngyöző nevetés között van valahol félúton. Szelíd és kedves, és kifejezetten illik Opheliához.
Mikor elhangzik a kiegészítés, már csak mosolyogva pillant a fiúra. Tekintetéből is süt a jókedv, ahogyan arca is egészen megváltozik az arckifejezés hatására. Mintha a felhők mögül bukkanna ki a nap, hogy ajándékozzon egy keveset fényéből az embereknek.
- Miért, mit gondolsz, milyen könyv ez? - kérdez vissza, tényleg kíváncsi rá, milyen könyvet tud elképzelni nála a fiú.
Persze fogalma sincs Bastian olvasási szokásairól, bár ő személy szerint képregényekkel még nem igazán találkozott. Abban a mugli könyvtárban, ahová beiratkozott kisebb korában, csak pár fiúknak való, szerinte bugyuta lövöldözős-akciós képregény volt, úgyhogy azokkal nem próbálkozott.
Helyette ott volt a rengeteg gyerekkönyv, majd az ifjúsági irodalom számtalan kiváló - és kevésbé kiváló - példánya, és mikor rászokott volna a muglik szépirodalmára, elérkezett az idő arra, hogy a Roxfort vegye őt pártfogásába.
Most már csak nyaranta és a téli szünetekben látogat el oda, de ez idő alatt rákapott például Shakespeare drámáira, Victor Hugo romantikus regényeire, tudományos témájú művekre, az ókori görög tragédiákra és egyéb érdekesebbnél érdekesebb olvasmányokra, sőt, még számára egzotikus litván, svéd, lengyel és magyar versesköteteket is talált a szépirodalmi részleg egyik eldugott zugában.
Egyszóval, elég tág az érdeklődési köre, és mostanra elég műveltnek is mondhatja magát. Az már más kérdés, hogy ezzel sosem vágna fel - és nem igazán tudja kamatoztatni tudását az életben.
A jelenleg nála lévő köteteket is hobbiból olvassa, de ezek már az iskolai könyvtárból származnak. Az egyik egy majd’ ötszáz oldalas, tömör és száraz összefoglaló arról, mit érdemes alapszinten tudni az alkímiáról (a magyarázat erre az, hogy nem merte fakultációs tárgynak választani, valamiért kirázza a hideg Lupen professzortól), a másik pedig egy alig ismert varázsló által írt kalandregény, a Múmiák rejtélye Gilbert Gibbstől.
Attól az információtól, hogy Bastian is szokott olvasni, egészen megkönnyebbül, már kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Miket szoktál olvasni? - érdeklődő, nagy, barna szemek.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 05. 19. - 16:57:51
(http://www.frpgs.co.cc/images/mvvov0i8bxo03gvtfuob.jpg) (http://www.frpgs.co.cc/)   NEKED :-*

Említettem már, hogy imádom, ha egy bambina padlót fog tőlem? Természetesen, nem a szó szoros értelmében, de az embernek azért csak jólesik, ha tetszik valakinek, pláne, ha egy ilyen csinos virágszálról van szó. S ugyan nem mondta, de úgy éreztem, hogy talán egy kicsit kedvel vagy talán még annál is jobban. Nem nehéz az ilyenre rájönni, elég csak a szemek csillogását figyelni, vagy azt az édes, mosolyra húzódó pofit, melyet a veszélyes tangó után némi szörnyülködés váltott fel.
- Hannah, hisz mondtam már, hogy mennyire vigyázok majd rád, s ha csak egy hajszálon múlna az életed, rám számíthatsz, mindig van nálam olló. – kacsintottam rá előhúzva tarsolyomból a legcsibészesebb mosolyom, elnevettem magam, aztán újra csendes mosoly ült meg az ajkaimon. Érezhette, hogy csak viccelődöm vele, mint mindig... na jó általában, gyakran, sokszor. Ő az, akit soha az életben nem tudtam volna bántani, úgy éreztem, hogy benne megtaláltam a másik felemet, mintha mindig is összekötött volna minket valami, pedig csak egy napja ismertem. Jó, talán ez ostobán hangzik, de ott, s abban a pillanatban nem tűnt annak. Azonban, még mielőtt egy pillanatra lányos, khm akarom mondani fiús zavaromban valami hülyeséget tettem volna, inkább úgy gondoltam, hogy folytatódjon az edzés. Szóval kicsit előre futottam, diktáltam a tempót, majd néha hátra sasoltam, hogy a szívemet megdobogtató kishölgy követi-e az edzéstervet.
- Jó, rendben, akkor folytassuk a bemelegítést… mondjuk egy kis csípőkörzéssel. – osztottam meg vele a következő feladatot és mutattam, mit hogyan csináljon, bár, ahogy elnéztem, hm, a csípőkörzés igen jól ment neki. Pár pillanatra bele is merültem, aztán mikor megerősítést kért, rámosolyogtam.
- Nagyon ügyesen csinálod, ennél jobban már nehéz lenne. – válaszoltam egy huncut vigyor kíséretében, s ezután következett az a bizonyos magánakcióm, melyet még nem igazán gyakoroltam máson. Épp itt volt az ideje. Egy gyors és hatásos csiklandozást vetettem be a lányon, melynek következtében mindketten elterültünk a fűben. Ő persze nevetett, mondjuk meg is lepődtem volna, ha a fürge ujjaim nem érnek el sikert a csiklandozás terén. Végül abbahagytam, s vele együtt nevettem, miközben fejemet megtámasztottam a tenyeremben, s féloldalasan, könyökölve néztem őt. Milyen szép, s bájos és dögös. Ezt eddig még észre sem vettem…vagy inkább nem akartam? Most először éreztem azt, hogy legszívesebben közelebb másznék hozzá és… ááá hülyeség. Inkább nem, az ilyet nem szabad elhamarkodni…Úgy döntöttem, hogy még kicsit puhatolódzok, s így talán rájövök arra, hogy mit is szeretne.
- Ami azt illeti, ez csak a bemelegítés volt. – Széles mosoly ült az ajkaimra, majd felpattantam, s kezemet nyújtottam felé.
- Gyere, nem lazsálhatunk, a mai napon még sok-sok feladat vár ránk. – A szokásos csibészes mosoly után laza mozdulattal vetettem egy hátra bukfencet, csak úgy.
- Mit gondolsz? Ez menni fog így elsőre?


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 05. 26. - 18:58:23
(http://www.frpgs.co.cc/images/cr1ci0efgai191x396o.png)

Tényleg nagyon jó ez a keksz, meg kell hagyni. Mindig is édesszájú volt, ezért nem meglepő, hogy ez is csak úgy csúszik le a fiú nyeldeklőjén. Egy, aztán még egy, végül már az ötödiknél tart, amikor észbe kap, hogy egyáltalán nem kéne felzabálnia a lány össznépi vagyonát. Már ami a kekszet illeti. Bastian, kislányos báját előszedi lelki zsebének mélyéről, majd úgy pislog egy párat Opheliára, hiszen elnézést kell kérnie valahogy az édesség felének befalásáért. Sokszor előfordul nála, hogy elszáll az agya és mindent megkajál, ami előtte van. Akár egy rossz kan kutya. Addig eszi azt, ami ízlik neki, amíg előtte van. Nem egyszer fordult már elő az, hogy degeszre zabálta magát, aztán az egész estét a vécé kagyló fölött töltötte. Mindent meg kéne tenni azért, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.
- Ja, nagyon jó. – mosolyog szélesen, miközben egy utolsót vesz a zacskóból. Tényleg utolsó.
Megy ez a beszélgetés ahhoz képest, hogy azt hitte régebben erről a lányról, hogy csupán erőltetett előkelőséggel és „bölcsészséggel” a hangjában tud beszélni. Sőt, talán még szóba sem állna vele azért, mert őt nem hozza annyira lázba a tanulás… inkább egy kicsit sem hozza lázba a dolog. Azonban most kellemesen kellett csalódnia. Igaz, hogy ha a lány valóban olyan, mint amilyennek elképzelte, annak örült volna, hiszen ennyire ügyes fiú volt, ennyire jó emberismerő, hogy megsaccolta a lány jellemét. Elmehetne helyszínelőnek is. Azok kenik meg vágják ennyire a dolgokat. Mint amikor volt az a „balkezes gyilkos”, aki csak az áldozat bal kezét vágta le és megerőszakolta. Aztán egy médium ment oda segíteni. Mekkora nagy lehetett… Vagy, az is meglehet, hogy ezt csak álmodta, vagy látta valamelyik idióta filmjében. Bastiannál nem lehet tudni. Ha valami megragad benne, akkor azt valóságosnak fogja gondolni.

- Az biztosan valami… romantikus kisregény, vagy… esetleg egy száraz tudományos. – mondja halkan.
Nem szeretné ezzel megbántani a lányt, ezért is próbál utána egy kevés mosolyt küldeni az irányába. Ő ezt nézi ki belőle. Vagyis, most ezt. Mivel meg kell hagyni, hogy ez a lány már minden könyvet kiolvashatott, az összes létező műfajból, ami csak létezik a világ könyvtáraiban. Ez persze nem mondható el Bastianról. Képregények, képregények hátán. Na, meg még maximum annyi, hogy elolvassa reggel a kukoricapelyhes doboz hátát, hogy mégis tudja, milyen apró játékot fog lenyelni a következő kanál reggelinél. Erre is volt már példa, mint minden más képtelenségre a fiú életében. Valami kis katona lehetett… nem is. Superman figura volt, amibe majdnem megfulladt a hülyegyerek, mert beleöntötte azt is a pelyhek közé a tálkába.
- Képregényeket. Az igazi fantázia megteremtői. Komolyan. Nem hiszed? – kérdi komolyan.
Teljesen meg van győződve arról, hogy a sok agyromboló, felesleges erőszakkal tarkított, beteges képzeleteket gyártó képregények jót tesznek neki és a már így is elég labilis elméjét fantáziadúsabbá teszik. Erről biztosan tud majd vitázni Opheliával.
- Tudod mit? Fogadjunk. Én elolvasok egy ilyen… izét, ha te elolvasol egy képregényt. - nyújtja jobbját.


Cím: Re: Tópart
Írta: Ophelia Beaufort - 2009. 05. 31. - 00:00:35
Bastian


Egyáltalán nem zavarja, hogy Bastian kicsit többet eszik a kekszből, mint két darab, sőt, fel se tűnik neki a dolog, hiszen azért kínálta meg, hogy egyen belőle. Csak a szépen nézésre lesz figyelmes, de eltart egy ideig, amíg rájön, mire is vonatkozik. Akkor legyint egyet.
- Ne zavartasd magad, egyél, amennyi jólesik. Végülis azért hoztam, hogy elfogyjon.
Látja a szemében, vagy nem is, inkább… érzi a fiú részéről a meglepettséget. És azt is sejti valahol mélyen, hogy ez annak szól, hogy nem olyan, amilyennek képzelte. Furcsa érzéseket kavar fel benne ez a felismerés. Egyrészt örül, hogy kellemesen kellett csalódnia Bastiannak, másrészt érzi, hogy számot kell még vetnie magával az eddigi roxforti életéről, és arról, hogyan is tovább.
A fiú tippjeire ismét el kell mosolyodnia.
- Az egyik talált. A vastagabb egy alkímiai szakkönyv. Viszont a másik egy izgalmas kalandregény, a könyvtárban bukkantam rá. - mindezt úgy mondja, mintha bizonyítani akarná, hogy a fiúk is találhatnak ott érdekes könyveket.
Romantikus regény… Jó, van olyan is fent a szobájában, de azért nem abból van a legtöbb.
- Ne skatulyázz be. Romantikus regény, csak azért, mert lány vagyok? - megcsóválja a fejét, de a szája szegletében játszó apró mosoly miatt nehéz eldönteni, komolyan kérdezi-e, vagy csak évődik. Évődni, ő? Talán mégsem olyan nehéz eldönteni.
Aztán csak néz nagy szemekkel, érdeklődve, de mikor meghallja a képregény szót, nem állja meg anélkül, hogy el ne fintorodna kissé. Szerencséjére gyorsan észbe kap, de Bastian minden bizonnyal észrevehette, hogy nincs oda értük. A kérdésre, miszerint nem hiszi-e, megrázza kicsit a fejét.
- Hát… mindenesetre érdekes elgondolás. Én inkább úgy hiszem, hogy az fejleszti a képzelőerőt, ha te képzeled el a szereplőket és az eseményeket, amiket egy könyvben olvasol. A képregényben már nem kell elképzelni, hiszen le vannak rajzolva. - fejti ki a véleményét egy félszeg mosoly kíséretében. No hiszen, ennyit is rég beszélt már egyszerre.
A képregények és a könyvek összehasonlítása tényleg jó vitatéma, csak nem biztos, hogy meg tudnak majd egyezni bármiben is a kérdést illetően.
Arra, hogy fogadjanak, felvonja kissé a szemöldökét. Fogadjanak? Ez az ötlet meg hogy pattant ki ilyen hirtelen ennek a fiúnak az agyából? De azért belemegy, miért ne? Maximum egy-két órát veszíthet, ha elolvas egyet.
- Hát jó. - megrázza egyszer Bastian kezét, de kénytelen megint mosolyogni. - Azt hiszem, nekem kicsit könnyebb dolgom lesz, mint neked.
Hát igen, a képregények legalább rövidek, és nem kell majd azzal az eggyel annyit szenvednie, ha nem tetszik majd neki.
- Adsz is egy képregényt? Az itteni könyvtárban nem hiszem, hogy fogok találni. - néz tanácstalanul a fiúra. - És tényleg, akkor adhatok neked én könyvet?
Hiába tagadná, látszik rajta, hogy kezdi érdekelni a dolog, egészen lelkesen csillognak a szemei. Már kezd is gondolkodni rajta, melyiket válassza Bastian számára. Azt szeretné, ha élvezné is a könyvet a fiú, és inkább megjönne a kedve az olvasáshoz, semmint elmenne tőle még jobban.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 05. 31. - 13:10:11
Amynek

Vanília színű felhőkre pislogni, rózsaszín levendulák között rohangálni, miközben a lágy szél az ember arcába csap. Nagyjából ilyen érzése van a fiúnak, aki üveges tekintettel bámulja a felhőket, s a drog keltette képekben élvezkedik. A lány hiába ráncigálja, hiába szólongatja őt, Clyde nem reagál semmire sem. Az anyag már az első pillanatokban szétáradt a szervezetében, a vér eljuttatta az agyközpontba, ahol most csúfos játékot űz az elmével. A kokainnak talán csak annyi előnye van, hogy viszonylag gyorsan kitisztul az ember szervezetéből, aki végül újra tud reagálni a környezetére. Nagyjából húsz perc telhetett el,  s a nap sugarai már zavarják a fiú tekintetét, melynek hatására hunyorogni kezd. Ugyanebben a pillanatban ömlik a képébe, s mellkasára egy jó adag hideg víz, melytől kicsit megrándul, s párat pislogva, talán kissé rémülten pillant a fölötte tüsténkedő lányra, aki saját pólóját használva csavargatja rá a vizet. Clyde utálja a hideg vizet, s a pillanatnyi rémület azonnal dühös pillantásba csap át. Hirtelen nem is tudja, hol van, s mi történt, csak azt, hogy valaki hideg vízet zúdított a képéve.

- Mi a fxszt csinálsz? - "Ugrik fel fekvőhelyzetből, bár inkább csak féltérdre áll, s úgy szól erélyesen a lányra. Bár, csak ekkor ismeri fel, hogy Amy van mellette...

//bocs, ez rövid lett, de majd a következő jobb lesz. //




Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 06. 01. - 10:32:29
Clyde

Amy nem ilyesmi reakciót várt, álmában sem hitte volna, hogy Clyde így rámordul. Csupán egyetlen pillanatig tud örülni annak, hogy a srác él és végre magához tért, azután pokoli dühös lesz. Ő mindig segít ennek a lököttnek, Clyde azonban olyannyira gorombán viselkedik rendszeresen, hogy az már tűrhetetlen. Erről jut eszébe a lánynak, hogy neki nem is kötelessége elviselni a fiú szirti morc hangulatát, dühkitöréseit, hisztijeit, amik a srác nagyfiúi mivoltának megőrzésére szolgálnak.
- Semmit - közli.
Megrándul a szája sarka, mialatt egy legyintés kíséretében elfordul a mardekárostól, s bár azt hinné az ember, nála ez mégsem a sírhatnék jele. Sokkal inkább a megvetés, a méreg és a kesernyés irónia kifejezése. Gyanúsan ismerős Amy számára a helyzet, ám ő makacsul nem akar emlékezni.
Lecsüccsen a víz partjára, s csukott szemmel élvezi a lábát nyaldosó hullámok kellemes hűsét. Nem akar Clyde-ról hallani többet. Volt olyan hülye, hogy megint segített neki - mintha csak ez lenne a feladatuk életük során: folyton kisegíteni egymást -, ám ismét kőfalba ütközött. Ő nem fogja megmászni, elege van az állandó küzdésből. Amy úgy érzi mindent megtett azért, hogy összebarátkozzanak a mardekárossal, nem élt a griffendéleseknél szokásos előítéltekkel a házak miatt és mégis... egy pöttyet már elege van Clyde természetéből.
Vállat von, s tenyerét a háta mögé támasztva félig hátradől a homokos parton. Fejét az ég felé fordítva bámulja a napot és a felhőket, miközben az enyhén fújdogáló szellő lassan szárítja vizes holmijait. a lány felhajtogatja farmerja szárát, hátha úgy gyorsabban szárad, ha nem éri víz szárítás közben :D
Szíve szerint odaszólna a drogközi révületből magához tért fiúnak, miszerint menjen a búbánatba, mert neki már elege van a kisded "óvjuk meg kicsi lelkünk békéjét" címszavú viselkedésből, ám  inkább hallgat. Nem kíváncsi mentegetőzésre, bár a Black Cates éjjel után úgy ítéli, nem is fog semmi effélét hallani. Clyde sokkal inkább támad, minthogy magyarázkodjon, az nem lenne az ő stílusa.
Joy rövidke ideig szemléli a felhőket, azután úgy dönt, a jól bevált módszerhez folyamodik: talpra áll és elkezd begázolni a vízbe. Úszni menne, hátha a mozgás segítene rajta valamit, hátha lehiggadna vagy legalább elmúlna ez a kesernyés érzés.


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 06. 01. - 20:28:48
(http://www.frpgs.co.cc/images/rcl8n2oi35x7ga1iqg3v.png)

*Nos mikor már Hannah ereiben meghűl a vér, akkor nem érdemes vele kekeckedni, egy ideig. Vesz egy mély levegőt, kicsit helyre teszi szívritmusát és kiülhet ismét az arcára az az általános szájszegleti mosoly. Ezúttal többre nem futja, mert kissé még mindig az iménti eszeveszett bizalomgyakorlat hatása alatt áll. Persze megkönnyebbült, hogy Kevin teljes mértékben tisztában van mit szabad tennie úgy, hogy annak ne legyen rossz vége, de ez így kicsit hirtelen volt. A jelek szerint az ő agya aztán olyan gyorsan pörög, mint a motolla. És a keze is… és ez már nem ugyanúgy kerül díjazásra a lány szemében, de megharagudni természetesen esze ágában sincs! *

- Jól van! – mondta elismerően – Jajj te! Haragudni sem vagyok képes rád! – tette hozzá vigyorogva miután meghallotta a mondat második részét. Egyszer csak azonban már nem bírta tovább a kis komorságot és harsány nevetésben tört ki, melyet többé-kevésbé a imént elhintett apró poén váltott ki. Arca ismételten felderült, szinte sugárzott. Egy laza mozdulattal pedig a hajába túrt és tovább kacagott, már-már úgy érezte nem ő befolyásolja a saját testét.

~ Ez az élmény igaz nem volt túl felemelő, de valahogy… egyszerűen… képtelen vagyok rá csúnyán nézni avagy haragudni! Rám néz azokkal a csintalanságtól csillogó szemeivel és szinte érzem, hogy olvadozok. Gyenge vagy Hannah! Gyenge vagyok! Ez az igazság… A szívemnek nem tudok parancsolni, pedig most igazán jól jönne. Ha vele vagyok akkor olyan furán érzem magam. Mintha megtalálnám az „igazi önmagamat” de valahogy ez a hatás kezd elmúlni és egyre jobban belesek… ~

*Miután kis kitérőre került sor a beszélgetésben és mindenkinek megvolt a napi szívrohamadagja, az edzés folytatódott. Vagy legalábbis úgy látszott ez fog történni. A sors azonban még rejtegetett izgalmakat a csípőkörzések után… Igen, szabályszerűen megfigyelhető volt, hogy Kupidó nem kívánt szünetet tartani ezen a napsütéses délelőttön. *

- Oké, jöhet! – felelt belegyezően a lány, majd el is kezdte a csípőkörzést, s közben Kev arcát figyelte. Próbálta megfejteni vajon mire is gondolhat ezekben a percekben, vajon arra-e amire ő is? Vajon felfújja ezt az egész dolgot és csak szimplán haverok? Vajon ő is érzi ezt a múlni nem akaró vibrálást a levegőben? Vajon… vajon hülyének nézné-e ha rákérdezne…?

- Örülök. Remélem én vagyok a legjobb tanítványod! Vagy minden csajnek ezt a dumát adod be? – kérdezte mosolyogva, csillogó szemekkel s eme türkizkék íriszeket Kevre szegezte, s várt. Nem is kellett sokáig…

*A csend idő előtt megszakításra került, s a két fiatal a földön kötött ki. Kacagás, jókedv, felüdülés… És természetesen az a cseppnyi vibrálás kettőjük között még mindig ott terjengett a levegőben. Ezután a fiú féloldalasan könyökölve Hannah szemeit fürkészte. A lány csak mosolygott, mint egy szégyellős kis óvodás aki egy szál ibolyát kapott gyerekkori szerelmétől. Csend. Szemezés. Csend. Mindkettőjüknek a következő lépésen járt az esze, s ekkor Kev felpattant, majd kezét a lány felé nyújtva felhúzta őt is. *

- Te jó ég! Ilyet is tudsz? – mondta a lány megdöbbenve mikor Kev egy hátraszaltót mutatott be mindenféle segédeszköz nélkül – Na az biztos, hogy ez nekem sosem fog menni… - motyogta kicsit elszontyolodva – Na és mondd mit tartogatsz még a tarsolyodban? – kérdezte, majd egy csintalan mosoly jelent meg a szája szegletében, s figyelte a srác további mutatványait avagy amit tett ezután…


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 06. 01. - 20:58:07
Amynek  

Utólag úgy érzi, hogy talán túl erélyesen förmedt rá a lányra, s ahogy lassan beindulnak az agytekervényei, beugrik neki, hogy mi is történt pontosan. Ő szépen kiütötte magát, s valahogy ide keveredett, s valószínűleg Amy ezért locsolta őt vízzel.  A lány reakciója némi sértettségre utal, ami teljesen jogos lenne ebben a szituációban. Bár, ha belegondolunk, elég hülye húzás az, ha valakit képen locsolunk vízzel, azért senki sem rajong, s ahogy a macskák ilyenkor fújnak, Clyde természetesen mordul védekezésképp. Most azonban nem kellett volna. Kicsit fáj a feje, s a nap fényei is zavarják a szemeit. Közben észreveszi, hogy póló sincs rajta, s ki tudja, hogy az merre lehet. Tulajdonképp rettentően érzi magát, mintha másnapos lenne, csak az egész kétszeresen.
- Amy..- szólítja meg a lányt, aki időközben megtámasztva magát a napon sütkérezik. Jobban végig nézve rajta, látja, hogy a lány vizes, s lassan visszatérnek az emlékei is, amint felkapva a lányt bedobta a vízbe. Pislog párat, kezeivel dörzsöli meg a szemeit, s magában forrong. Hogy lehet ennyire idióta, hogy képes volt ilyet tenni? Akár nagyobb bajt is okozhatott volna. Most ismét szembesülnie kell saját magával, s azzal, hogy milyen egy idióta. Gondolataiban magát szidja, tudja jól, hogy már itt lenne az ideje annak, hogy mondjon valamit, hogy elnézést kérjen, de nem fogja megtenni. Azzal beismerné a hibáját és erre nem képes. Közben úgy látja, hogy Amy nem nagyon hallotta, hogy megszólította őt , vagy csupán nem akar róla tudomást venni. Ez érthető is, ha ilyen gyökér módon viselkedik. Ki az az ember, aki egy ilyen alakkal még szóba állna? Az lenne a minimum, ha a lány jól pofon vágná, s megmondaná a magáét. Ahogy a lány feláll, Clyde is feltápászkodik a földről, s keze automatikusan a tarkójára siklik. Ez általában akkor történik, ha zavarban van, vagy nem tudja, hogy mit csináljon. Most pont ez a helyzet, fogalma sincs, hogy mit tegyen. Nem lehet ennyire tuskó, hogy szó nélkül lelép. Mondhatják rá azt, hogy mogorva, hogy veszélyes, de azt nem szeretné, ha egy jellemtelen senkinek tartanák. S bár a büszkesége is túl nagy, most az egyszer talán nem az eszére kellene hagyatkoznia. Körbepillant, körülöttük nincs senki, így nem is hallhatják mások, hogy Clyde mit mondana. Visszafordul, majd nagyobb léptekkel a lány után indul, s ha még a vízbe gázolás előtt eléri, jobb kezével finoman megfogja a másik karját, s maga felé fordítja őt.
- Nem bírom, ha vizet öntenek a képembe - Még mindig nem sikerül kimondania a bocsánatot, inkább csak magyarázkodik. Hangja most nem morgós, inkább halk, s bűnbánó.
- Én nem akartam neked kellemetlenséget okozni...és nem kellett volna bedobnom a vízbe...és nagyon haragszol? - Kérdően pillant a lányra, talán most megérett egy pofon is, de ha ez megtörténik, Clyde nem fog ellene tenni semmit, hisz megérdemli.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 06. 03. - 18:16:36
Clyde

A leányzó egyáltalán nem süket, miliméterre pontosan hallja, ahogy Clyde a nevén szólítja; ámde dacosan sétál befelé a vízbe. Ismét megrándul a szája sarka, ahogy a fiú hangja elér hozzá, mégsem áll meg. Nehogy már, hiszen ő most dühös, álljon meg a veszedelem vagy az özönvíz, ő ugyan nem fog! Elszántan lépdel tovább, mígnem a mardekáros elkapja a karját és maga felé fordítja.
Joy bokáig áll a sekély vízben, Clyde azonban még a száraz homokon van, legfeljebb a cipője orrát érheti el egy merészebb hullám. A lányt egyáltalán nem zavarják a bokáját nyaldosó hullámok, teljes lelki nyugalommal ácsorog a tó medrében.
Összeszűkül a szeme Clyde szavai hallatán. Nem, nem ezt várta tőle, ez valahogy egyáltalán nem vall rá. Amy eddig úgy vélte, hogy a pasas túl büszke a magyarázkodáshoz, azonban úgy látszik ismét tévedett. Hiszen a pubban sem hitte, hogy ki lesz mentve a két fickó karmaiból... Mindegy, ami volt elmúlt, ennek itt és most semmi jelentősége nincs. A fiú magyarázkodása hallatán mind jobban erősödik a lánykában a késztetés, hogy szájon vágja vagy behúzzon neki egyet. Hiszen akármilyen törékenynek vagy gyengének látszik, a valóság veszettül csalóka; egy kviddicsjátékos nem engedheti meg magának, hogy gyengécske alkata legyen és egykor régen Amy tanult valamennyit verekedni is, még a Roxfort előtt.
Milyen régen volt az már - sóhajt egyet magában Amy.
Jócska erőfeszítésébe telik, hogy visszafogja lendülni készülő kezeit. Nem akar megint úgy nekiesni a srácnak, mint ahogy az imént tette. Nem azért, mert attól tartana, hogy Clyde megint összeesik és nem reagál semmire csak a vízre. Egyszerűen azért, mert a mardekáros az előbb a drog hatása alatt volt, nyilván fogalma sem volt róla mit tesz.
Egy fenét nem volt! Gyönyörszépen rácáfolnak a fiút mentegető gondolataira éppen az általa mondottak, miszerint nem akarta a vízbe dobni. Mégis vissza fogja magát Amy, mivel az elhangzottak gyanúsan bocsánatkérés szagúak. Joynak egyetlen halovány ötlete sincs, hogy mit tehetne most vagy egyáltalán mit mondjon Clyde-nak...
Ismét megrándul a szája sarka, azonban immár képes semleges hangon megszólalni.
- Igen, eléggé haragszom.
Nem akar hazudozni, hogy "jaj, ugyan dehogy!" meg hogy "áh, nincs semmi baj, túléltem". Joy sejti: Clyde-dal sosem lesznek "puszipajtások" - hála annak a falnak, melyet a fiú maga köré emelt -, szemben Jamesszel, azonban ettől függetlenül ő még lehet őszinte. Előbbi szavai ellenére halovány mosoly jelenik meg arcán.
- De úszni azért szeretsz, ugye, te nagyon lovag? - kérdi, s kihasználva hogy Clyde az ő karját fogja, már indul is befelé a vízbe.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 06. 14. - 17:47:19
Amynek

Ott ácsorog, a lány karját fogva, tekintetét pásztázva, s várja az ítéletet, az arcon csapást. Úgy érzi, hogy teljesen kiérdemelte, s a helyzet adott arra, hogy Amy most visszaadja azt, ami járna. Egyéb esetben, ha egy vad idegen lenne a lány, akkor nem is törődne a lelkiismerettel Clyde, nagy ívben leszxrná, hogy mit gondol a másik. Ebben a helyzetben azonban nem teheti, mert egy olyan lányról van szó, aki nem olyan, mint Lola. Mostanában a fiú amúgy is kezd rájönni, hogy nem mindenki olyan, mint az a rxbanc, hisz ott a karámoknál is pozitívan csalódott a gyengébbik nem egyik képviselőjében. Rá kellett döbbennie arra, hogy nem minden olyan szánalmas, mint ahogy ő azt idáig gondolta. Mégis, már nem tud megváltozni, talán képtelen lenne rá, most már saját magát gyűlöli, azért, amilyen.
~ Üss meg, mire vársz? Küldj el, vagy akármi...~ Szinte vágyik arra, hogy a másik durván elzavarja, így legalább a  fiúnak lenne oka arra, hogy elkerülje Joyt. Figyeli a másik arcát, a rezdüléseit, s végre, a lány megszólal. Clyde sejtette, hogy valami ilyesmi választ kap majd, bár ez még mindig a kifinomultabb formája. Egy pillanatra beugrik neki, hogy néhány csitri milyen mocskos szavakkal illette őt. ~ Haragszik ~ Persze, hogy így érez, Clyde azonban nem tudja, hogy mit tegyen. Bal keze zavartan a tarkójára siklik, majd ujjaival megpöcköli az ott lévő hajszálait, másik keze azonban még mindig a lány karját fogja. Ekkor váratlan, s fordulatos kérdés éri őt, melyre szemöldökei a magasba szökkennek.
-  Ho..hogyan? - Már szinte dadogásban jönnek ki a szavak, mivel eléggé meglepi őt ez a szituáció, s persze, megy a lány után, s csak ekkor érzékeli, hogy a cipője megtelt vízzel.
- Basszus...- Morran egyet, miközben elengedi a lány kezét,  majd tekintetét a másikéba fúrja.
- Amy, én totál nem értelek. Miért vagy ennyire elnéző? Miért nem rúgsz bokán, vagy löksz a vízbe, vagy tudom is én. Nem tudlak megérteni...- Mondja a lánynak, talán kicsit felháborodottnak tűnik, bár inkább olyan, mint egy hisztis kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát.
- Hogyan akarod így megvédeni magad az olyan tuskóktól mint én? - Csusszannak ki száján az őszinte szavak, s meglepő, de Clyde mégis így nyilatkozott magáról...


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 06. 14. - 18:41:55
Clyde

A leányzó látja Clyde zavarát, ami végképp tetőzik az úszást firtató kérdése hallatán. Már-már mulatni a fiú dadogásán, lányos zavarán, de nem teszi. Valami azt súgja neki, hogy ez nem lenne helyes. Engedelmesen megáll, amikor a mardekáros elengedi a karját, aztán tétován néz a fiú szemébe.
- Most arra vágysz, hogy jól szájon vágjalak, hogy neked ugorjak és megtépjelek, amolyan női verekedős stílusban? Ezt nem mondhatod komolyan, Clyde. Meglehet, képtelen vagy megérteni, talán én csinálom rosszul... Nem az az életcélom, hogy minél több pasas előtt alázzam meg magam; mert az igenis pokoli megalázó, ha valakit az őrjöngésig felhúznak. Vagy te ezen szeretnél mulatni? Azon, hogy én dühöngök, ám mivel te jóval erősebb vagy, legfeljebb a lelkedet marcangolhatom, fizikailag nem károsíthatlak? Tudom, hülye vagyok, hogy ilyen lazán veszek egy-két dolgot. Mellesleg ne becsüld le magad ennyire, nem vagy érzéketlen tuskó. Egy tuskó ugyanis nem jött volna utánam bocsánatot kérni vagy legalábbis hebegni valamit. Drogos vagy, kész, elfogadtam a helyzetet. Nem róhatlak meg olyasmiért, amiről nem tehetsz.
Arról ismét mélyen hallgat Amy, hogy tízegynéhány éves kora óta, azaz amióta csak pasasozik, szinte mindig ilyesféle alakokat sikerült felszednie. Nem ő tehet róla, de valahogyan vonzza a félresikerült, az életiszonyos, drogos, piás, bűnözői hajlamokkal rendelkező egyéneket. Ez van.
Továbbá azt sem említi meg, hogy Clyde egy kisgyermekre emlékezteti, akit egykor régen az áruházban látott. Ő akkor még nem tudott varázsló voltáról, gyakorta megfordult a mugli bevásárlóközpontokban. Az a srác ott lakott valahol joyék háza környékén, s a szülei rendszeresen verték, kiabáltak vele. A gyerkőc pedig pontosan lemásolta szülei viselkedését, míg az ősök a srácmegőrzőbe rakták és elmentek vásárolni, ő boldog-boldogtalannal ordibált és megverte a kisebbeket. Volt aki azt mondta rá: meg kéne nevelni, mások azt állították, megsérült a lelke, mert nem megfelelő környezetben nevelkedett. Amy megsajnálta, odament hozzá játszani, ám a kölyök - lévén a lánynál fél fejjel magasabb - erősebbnek vélte magát, köszönés helyett a jobb egyenessel nyitott. A lányka pedig visszaütött.
Ma már tudja, nem volt helyes amit tett, azonban akkor jogos felháborodásában helyesnek érezte döntését, mely szerint igenis megvédi magát. Amy nem akarta újra elkövetni ezt a hibát, hiszen Clyde nyilván nem önként és dalolva jutott el a drogig. Ezzel a gondolattal jegelte agyát, azonban erről mit sem sejthetett a vele szemben álló roxfortos.
Amy szépen lecsüccsen a fél lábszárig érő langyos vízben, hiszen már úgyis csuromvíz, teljesen mindegy a holmijainak. Törökülésbe helyezkedve néz fel Clydera, akár valami mesebeli óriásra, s ártatlanul, naivan kérdezi meg:
- Hát akkor miért bántanálak?


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 06. 14. - 19:25:34
Amy

Megdöbbenve hallgatja végig a szőkeséget, s kicsit el is gondolkodik a szavain. Végül, rájön, hogy a lánynak valóban igaza van, hisz, ha megpofozta volna, vagy őrjöngésben tört volna ki, akkor talán Clyde ugyanabba a kategóriába sorolná őt, mint a többieket. Így azonban egy új jellemet ismerhetett meg, akit szó nélkül hallgathat végig. Persze, a lány utolsó mondatai ismételten meglepik, valahogy nehéz visszahallania azt, hogy minek tartják őt, egy drogosnak. Ő ezt nem tudja beismerni, hisz úgy gondolja, hogy bármikor abba tudja hagyni. Mégsem tud rácáfolni a lány szavaira, inkább csöndben marad. Aztán tekintetével végig követi, ahogy a lány beleül a vízbe, s végül úgy dönt, ő is csatlakozik, bár ő inkább csak bele térdel, szemben a lánnyal.
- Jogosak az érveid...így tényleg nem tudom rád azt mondani, hogy hisztis liba, de amúgy sem tenném. - feleli , miközben kezével a vízben játszik, s figyeli, ahogy a nap sugarai áttörik a víz felszínét, s megvilágítják az ujjait.
- Amúgy én nem vagyok drogos. - Böki végül ki, nem tehet róla, ez a megjegyzés nagyon bántja a csőrét.
- Csak néha próbálom ki, az még nem jelenti azt, hogy az lennék...- Most is csak saját magát akarja meggyőzni, a lányt biztosan nem tudná megtéveszteni. Eközben valami megérinti az ujját, s a fiú riadtan rántja ki a vízből.
- Basszus, itt vannak halak? - Teszi fel a kérdést, kissé rémültnek tűnik, pedig a mindig zord vonású és harcias srácról senki sem gondolná, hogy fél az ilyen halaktól.
- Na mindegy...szóval, csak azt akarom mondani, hogy nekem nincs veled semmi bajom, még ha néha az is jön le a viselkedésemből. Tudod, nem túl sokan szólnak hozzám, te egy vagy a kevesek közül...és ami azt illeti, jó arc vagy...és bírom a búrád.....ba....a meg, muszáj nekünk a nyálas dögök között ücsörögni? - Pattan fel, miközben egy újabb halféleség kúszik el a keze mellett. Miután felugrott, a lányra pillant.
- Öhm, Amy, remélem, hogy még hozzám szólsz majd máskor is a mai eset után...- Kérdezi, miközben a lány felé nyújtja a kezét.
- Jössz vissza a kastélyba?-


Cím: Re: Tópart
Írta: Jeremy Matthews - 2009. 06. 15. - 08:39:43
Nadine

Egy csapat griffendéles üldögél a napfényben a tó partján, majd egyikük az egyik pillanatban elővesz egy szájharmonikát, s lassú dallamot kezd játszani rajta, páran az újukkal csettintgetve követik a ritmust, míg végül egy gitár és egy kis dob is előkerül, aztán a dallam egyre vidámabbra vált, s a lányok dúdolni kezdnek halkan. Az arcok mosolygósak, a hangulat remek, igazi év végi griffendéles hangulat. Aztán a dal egészen vidámra vált, s páran még mozogni is kezdenek rá. Nézzenek oda, micsoda kis hangulatot varázsol ez a pár ötödéves. Lehet, hogy van olyan aki nem nézi jó szemmel ezt a fajta jó kedvet és önfeledtséget, de nekik látszik, hogy ebben van meg minden, nem sok minden tudná most letörni ezt a kedved.
A kis társaságban feltűnik egy kalapos, inges srác, fura vidám színű nadrágot visel, amolyan egészen karibi hangulatút, nála van a gitár, s ha lehet ilyet mondani, bár nagyon nehéz egy ilyen kis társaságban, de talán neki a legboldogabb a tekintete.
A szél messze viszi ezeket a kellemes, vidám, s olykor talán túlontúl harsány hangokat, páran akik arra felé haladnak el mosolyogva fogadják a látványt, vannak azonban olyanok, bár hála istennek kevesen, akik rosszalló lenéző pillantásokat vet a fiatalok felé, bár jól láthatóan őket ez annyira nem hatja meg.
A zene aztán lassan elhallgat, s mindenki pakolászni kezd, csupán jómagam, igen én vagyok az a kalapos srác, ülök még le a fa tövébe, bámészkodni, hiszen olyan csodálatos egy ilyen kis mulatság után az eget, a tavat és a zöldellő tájat nézni. Míg a többiek lassan elszállingóznak én továbbra is csak bámulok magam elé, s a mosoly továbbra sem tűnik tova arcomról, az utolsó elhaladó kis csoportnak szólok csak végül:

- Hamarosan megyek én is, csak egy kicsit még pihenek. Hé ha nem találkoznánk, holnap ugyan itt? – a válaszba szinte biztos vagyok és azt is kaptam amit vártam. – Remek, akkor órák után itt találkozunk, a lányoknak is szóljatok, nélkülük nem buli, a buli. –

Aztán, hogy már csak én maradtam, csak pengetem a gitárom, s ha arra jön egy ismerős, csak bólintok neki, majd tovább folytatom a Gitározást. Igen ez kell nekem a szabadság, a vidámság, a barátok, a friss levegő és a napsütés, mi kellhet ennél több egy fiatalnak.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 06. 15. - 20:11:42
Clyde

Joy vállat von.
- Hát akkor nem vagy drogos.
Nem kér bocsánatot a "gyanúsításért", mert azért ő is érzi, valami nem egészen stimmel ezzel a kijelentéssel, s valahol mélyen belül talán Clyde is tudja ezt, csupán nem akarja elismerni. Hát persze, mindenkinél így indul. Előbb csak egy-két böket havonta, aztán már hetente, végül napokra vagy órákra csökken a szünet, a "tiszta" időszak. Ettől nevezik függőségnek.
A leányzó jól mulat azon, ahogy az előtte térdelő Clyde ijedten kirántja kezét a vízből, s döbbenten érdeklődik a halak létéről.
- Bizony, itt vannak halak. Tudod, valami kaja kell az óriáspolipnak is.
Őt valahogy egyáltalán nem zavarja a kíváncsi állatkák viselkedése, hiszen érthető. Betolakodtak ide ketten a területükre, a halak számára idegenek és ismeretlenek. Ha az uszonyosok közé tartozna, nyilván Amyt is hajtaná a vágy, hogy megismerje mi lehet az, ami beárnyékolja az élőhelyét, felkavarja a homokot a vízben. Az egyik merész hal egészen a tenyeréhez úszik, s ott kezd vizsgálódásba, ám amikor a lány meggondolatlanul felé nyúl, a bátortalan állat villámgyorsan elillan, odébb siklik keze ügyéből. Joy megérti az üzenetet: élni és élni hagyni; nem is piszkálja tovább a kíváncsi seregletet.
Clyde szövegét hallgatva előbb egy a szája sarkában megbúvó félmosollyal néz fel a fiú szemébe, majd a "nyálas dögök" kifejezés hallatán hatalmas szemekkel, ámde még mindig mosolyogva kutatja a tekintetét. Vajon mi oka van annak, hogy a mardekáros ennyire irtózik a halvilágtól?
- Ne aggódj, bármikor szóba fogok állni veled, ha éppen társaságra vágysz. Viszont azt ne várd, hogy feneketlen beszélgethetnékemmel üldözzelek a világ végéig - közli aranyosan pislogva.
Kivételesen elfogadja a felé nyújtott kezet. Nem mintha szüksége lenne rá a talpra álláshoz, hanem mert úgy véli, Clyde megérdemelt ennyit. Utánajött, tisztességes volt, s a lánynak ennyi elég.
Vissza a kastélyba? Ott vajon mit csinálnának? Áh, végülis teljesen mindegy, csak nehogy megint bekapjon valamilyen pirulát vagy tűvel böködje magát Clyde. Amy nem védőszent és nem is angyal, a drogozást viszont minden formájában megveti. A lány szerint csak az vetemedik ilyesmire, aki gyenge az élethez, aki nem bírja elviselni a megpróbáltatásokat.
- Oké, menjünk - közli végül, mikor már félig kilábaltak a vízből.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sebastian Llewelyn - 2009. 06. 17. - 11:32:06
(http://www.frpgs.co.cc/images/cr1ci0efgai191x396o.png)

Teljesen komolyan gondolja ezt a fogadást, hiszen bizonyos benne, hogy Ophelia meg fogja kedvelni némiképp ezt a műfajt is. Nem az egoizmus beszél belőle, hogyha azt mondja magáról, hogy tehetséges ezen a területen, hanem ez tényleg a valóság. Nem sok dologhoz ért, ezt mindenki nagyon jól tudja, főleg az évfolyamtársai, akik szétröhögik az agyukat néha az órai megjegyzésein, mert – azért meg kell hagyni, hogy – egész érdekes baromságokat tud hozzáfűzni az iskola történelméről írt könyvhöz. De a festéshez, művészibb tudományokhoz már annál inkább ért. Ezért nem is csoda, hogy saját maga kreál olykor képregényeket azzal a céllal, hogy egyszer végre be tud mutatni Londonban egy olyan „kollekcióját”, ami végre megfogja Miss. Ainsworth kisasszonyt. Soha nem elég a nőnek semmi sem, pedig sokkal értéktelenebb darabokat szokott a nyilvánosság szeme elé hozni, mint amilyennel Bastian állna elő. De ezen egyelőre felesleges gondolkodni, hiszen nincsenek meg szám szerint sem az előírt darabok, noha lehet, hogy mégis jó lenne már „rágyúrni” a dologra.
Ő beskatulyázni akárkit is? Deeeehogy, erről szó sincsen, meg sem próbálna ilyen módon viselkedni, azt bárki elhiheti. Nem amiatt, hogy lány, hanem amiatt, hogy hirtelen az jutott az eszébe. Nem sok műfajt ismer a könyvek világából, ezért, az jött ki a száján, amire először gondolt, amiben teljesen biztos volt, hogy létezik.
- De nekem ez a fajta képzelgés kell, amit egy képregény ad. – mondja vállát megvonva, majd egy újabb kekszet vesz magához.

Látszik a lányon, hogy egyre inkább érdekli a dolog. Majd meg is fog lepődni, amikor Bastian átadja neki azt a bizonyos képregényt. Ő maga írta és tervezete, ahogyan egy igazi képregény-mániáshoz illik. Egész jó lett, hiszen nagyon sokat dolgozott rajta. Nagy becsben tartja minden egyes munkáját, mivel rengeteg idejét foglalja le. Direkt rabolja el magától a tanulásra szánt időt, és csinálja ezeket a dolgokat, hiszen neki ebben van minden reménye a jövővel kapcsolatban. Nem az a nagyon okos fiú, de hatalmas a szíve és a művészetekben találta meg magát.
- Könnyebb dolgod lesz? Nem olyan biztos. – mosolyodik el, hiszen elég bonyolult a regénye. De azt határozottan kijelenthetem, hogy csak neki jelent ilyen sokat ez az egész. Mondjuk… sosem lehet tudni. Lehet, hogy Opheliának is tetszeni fog a dolog. Ezért is kezd azonnal kutakodnia táskájában a fiú, hátha megtalálja azt, amit szeretne.
- Pillanat… - mondja halk nyögést hallatva, miközben a sok felesleges holmi között turkál.
Nem sok idő telik bele, máris előhúz egy képregényt, aminek az alján a Bastian R. Llewelyn név áll.
- Csoda ország bukása… - suttogja a címet képregényének, majd vigyorogva nyújtja át a lánynak.
A lány kérdésére, miszerint adhat-e neki egy könyvet, még mindig vigyorogva bólint a fiú.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 06. 22. - 13:51:05
For Amy

- Óriáspolip, mi a...? -Ugrik arrébb a vízben, ebben a pillanatban úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek, s ha a legtöbb rossz arc, akivel valaha is dolga volt, látná, biztosan szétröhögné az agyát a "Clyde jelenségen". A srác utálja a vízi állatokat, a tavakat sem kedveli túlzottan, bár mindez talán gyermekkorához vezethető vissza. Akkoriban imádta a vizet, egy fára erősített kötél segítségével hintázott a víz felett, majd mindig belecsobbant a kellemes hőmérsékletű tóba. Egyszer azonban piócák akadtak a testére, tíz-húsz darab, s a kisfiú sírva rohant ki a házuk közelében lévő tó partjáról, s csak órák alatt tudták megszabadítani a gyógyítók azoktól a dögöktől. Ez olyan rossz emlékként maradt meg a fiúban, hogy azóta ez a második olyan dolog, amitől kirázza a hideg, ha csak rágondol...Talán ezért van az, hogy minden vízi lénytől irtózik, főleg a nyálkás dögöktől...

Egy méterről fürkészi a lány szemeit, remélve, hogy nem vágta el a barátságként induló szálat, ugyanis nem akarja Joyt magára haragítani. Ő egy a kevesek közül, aki hozzá szól, s minden marhasága ellenére képes vele továbbra is beszélgetni.
- Jó, nem is vártam, hogy ezek után...de ha mégis, akkor az sem baj. -Jegyezte meg szűkszavúan. Ennél jobban már nem tudná kifejezni azt, hogy a továbbiakban is számít a lány társaságára, az már nem ő lenne. Ezután lép oda, s nyújtja a kezét, majd felsegíti a lányt, s elindulnak kifelé a vízből. Clyde viszonylag már teljesen kitisztult, s most rendkívüli módon kívánja a vizet, nem a tó vizét, inkább egy pohár friss, iható vizet. Többek között ez vezeti vissza a kastély felé, amúgy szívesen maradna kint, hisz igen kellemes az idő.

- Hoppsz, a pólóm hol is hagytam? - Fut egy mosoly az arcára, amikor kiszúrja a ruhaneműt a homokban. Odalép, felkapja, kicsit ráz rajta, hogy megtisztítsa a homokszemektől, majd magára húzza.

- Mond csak Amy, motoroztál már? - Teszi fel a kérdést, váratlanul, miközben tekintetével a másik arcát pásztázza.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 06. 24. - 18:28:50
(http://www.frpgs.co.cc/images/pohio8x36s55qgvoqc8c.png) (http://www.frpgs.co.cc/)

~Upsz...talán ezt most nem kellett volna, vagy én látom rosszul? Talán túl váratlan volt, meglepte, megijesztette a bátor húzás...igen ez lehet a magyarázat. Rossz időzítés? Nem bízik bennem?~ Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a lány arcát vizslattam, amelyen most valahogy nem azok az őszinte érzések ültek meg. Persze próbálta palástolni, hogy mit is érez valójában, de 1 nap ide vagy oda, már most elég jól ismertem ahhoz, hogy észrevegyem...itt valami nem stimmel...ez a reméljük csak pillanatnyi Hannah nem az "eredeti", örökké vidám kiscsaj. Porszem került a gépezetbe. Egy dologban bízhattam, hogy a porszemet könnyen el lehet távolítani. Volt, nincs. Ennyi.
Komolyan figyeltem a griffis minden reakcióját, a mosoly hirtelen eltűnt az arcomról és csak néztem...vártam, hogy végre történjen valami. Mondjuk olvasson be keményen, vagy bármi, csak ne legyen ez a furcsa csend. Ehhez aztán igazán nem voltam hozzászokva...Hannah társaságában ilyen?? Lehetetlen dolognak tűnt, most mégis megvalósult. Szerencsére azonban nem tartott túl sokáig a némaságba burkolózás, sőt Bambina szavai sem voltak gyilkos szavak. Igen...Bambina. A Nagy Betűs Bambina. Még hogy gyilkos szavak. Vicces lenne egy ilyen bájos teremtés szájából olyasmit hallani. Na meg persze volt pár "fegyverem", amivel szégyen nem szégyen simán le tudtam venni a lábáról. Még csak nem is kellett megerőltetnem magam. Ilyen volt például a sokak szerint fantasztikus humorom. Persze voltak olyanok is, akiknek ez baromira nem jött be, de a csajok körében általában jól sültek el a különböző poénjaim. Hát Hannah is ebbe a kategóriába tartozott...de miket beszélek? Hannaht nem lehet kategorizálni, ő több egy ócska besorolásnál, több bárkinél...ő az igazi Bambina. Ettől függetlenül az elsütött poén megtette a hatását.
- Ugye, hogy nem...Bambina? - mosolyogtam rá a lehető legcsábosabban, miközben amolyan vígasztalásképpen végigsimítottam ujjaimmal a lány puha pofiján, amelyen legnagyobb örömömre ismét igazi Hannahs mosoly terült szét. - Rám nem lehet egykönnyen...egyszerűen nem engedem. - pillantottam rá tettetett erőszakkal, majd hirtelen megváltozott az arcberendezkedésem és feltört belőlem a jóleső kacagás. Na de neki sem kellett több. Hosszú percekig nevettünk így, egymással szemben állva, kicsit megszakítva a feszített munkatempót...mert igen, valóban követeltem. Szerettem diktálni a tempót és szerettem pörögni. A sok sok év alatt megszoktam a gyors, de annál könnyedebb mozdulatokat, kedveltem a ritmusos edzéseket, mert ez hatott a legjobban az izmokra. És valóban hatott. Már nem voltam olyan egyszálbél mint kissrác koromban, sőt, műszerrel talán már kimutathatóak voltak kemény izmaim. Ááá, anélkül is szemmel látható a változás. Miután sikerült fulladás nélkül megúsznunk a röhögőgörcsöt erőt vettem magamon és visszatértem "szigorú" önmagamhoz. Nevetnem kell...még hogy szigorú. Egyáltalán lehet egy ilyen bolondos srácból szigorú tanárbácsit varázsolni? Talán még pálcával sem menne.
~Csípőkörzés...nyammi. Végre egy igazán szemet gyönyörködtető ötlet Kev.~ Már-már összefolyt a nyál a számban, a látvány lenyűgöző volt. Hannah karcsú csípője úgy izgett-mozgott, hogy alig győztem követni. Pedig vétek lett volna lemaradni egyetlen egy apró mozdulatról is. ~Biztos táncolni is remekül tud...ha már ez ennyire jól megy neki. Ezaz kicsilány.~ Csak vigyorogtam rá, miközben az én csípőm is ritmusosan mozgott...persze meg sem közelítette Bambináét.
- Huhh...igazán meleg van itt -húztam fel a pólóm egészen az arcomig és sikeresen letöröltem verejtékező homlokom. Talán véletlenül, talán direkt a kockás hasam is kivillant egy pillanatra. Rákacsintottam a lányra, miközben tovább figyeltem bámulatos mozdulatait. Mintha nem először csinálta volna...
- Kételkedsz a képességeidben? - néztem mélyen kékellő szemeibe, szinte belefúrtam magam íriszeibe. - Hidd el ennél jobb tanítványt keresve sem találhatnék. -nyaltam meg a szám szélét, kicsit célozva az előző fincsi mozdulatokra, majd Hannah következő mondatára egy pillanatra leolvadt arcomról a folyamatosan rajta ülő csibészes mosoly. - Ugye ezt most csak viccnek szántad? -emeltem rá tekintetem talán kicsit túl komolyan is, de valamiért úgy éreztem nem bízik bennem igazán. - Tényleg nem érzed ezt a különleges...öhmm... -kerestem a megfelelő szavakat, de most valahogy nem sikerült megtalálnom- mámoros érzést? -léptem kissé közelebb a lányhoz, de mielőtt még olyasmit tehettem volna, amit talán később megbánok gyorsan váltottam. Ismét visszatért az oly sokat emlegetett humorom és a földön landoltunk. Mintha az iménti kérdés el sem hangzott volna. A levegő azonban forró maradt, mit forró? Perzselő. Valakinek cselekedni kellett és ki másnak kellene mint a férfinak? Hisz edzés már egy jó ideje nem volt, úgy éreztem itt az idő, végre bele kell csapni a lecsóba. Egy laza mozdulattal talprasegítettem a lánykát, majd hogy újra visszatérjen az erő izmaimba dobtam egy hátraszaltót.
- Óhh, csak várd ki a végét, van még pár trükk a tarsolyomban...és addig innen nem megyünk el, amíg át nem adom neked a tömérdek tudást. -nevettem Hannahra, miközben az agyam már a következő gyakorlaton járt. - Szerintem kezdjünk ennél egy kicsit egyszerűbbel...tudod a szaltó az már elég komoly mutatvány. Mondjuk legyen egy könnyed fejenállás. -adtam ki a "leckét", majd megcéloztam a segédeszközként kihozott párnát és közelebb hoztam a tett színhelyéhez. - Ez egy kis könnyítés...csak hogy ne nyomd össze az okos kis buksid. - húztam széles mosolyra a szám, majd leguggoltam, fejem a fűhöz ért, és bemutattam a gyakorlatot. - És most Te jössz! -ugrottam talpra széles vigyorral a fejemen, majd egyből beálltam a "segédpózba" és vártam.


Cím: Re: Tópart
Írta: Nadine Hayes - 2009. 06. 27. - 12:26:12
  (http://www.frpgs.co.cc/images/20ie8ku94mngaik1mnu6.png)    //Bocsánat a késésért...//
Hogy Nadine mit keres az udvaron az egy jó kérdés és igazából ő maga sem tudja a választ. Biztos nem volt mit csinálnia és követve a többi diákot ő is kifelé vette az utat. Mintha nem lenne elég meleg, neki még direktbe ki kell mennie a napra… Bezzeg az iskola hűs falain belül mennyivel kellemesebb az idő. Na de mindegy is most már, valamilyen isteni sugallat miatt kijött és nem is bánta meg. A griffendéles bagázs ugyanis jó kedvében van és spontán koncertet adnak a tóparton. Ötödévesek így Nadine számára nem idegenek. Azért ő nem száll be a kis előadásukba, csak figyeli őket a közelből.

Szereti a zenét, nagyon is. Hiszen ő maga is tanult zongorázni. Na persze egy zongora elég hülyén mutatna itt a tóparton, így ha akarna se nagyon tudna beszállni a mulatságba. Miközben hallgatja a zenét eszébe jut, hogy milyen régen is ült már a hangszer előtt és milyen régen hallgatta a zongora kellemes hangját. Feltámad benne a vágy, hogy most azonnal felkutasson egy zongorát csak azért, hogy játszhasson rajta. De aztán fegyelmezi magát és a fenekén marad. Majd ha vége az évnek hazamegy és annyit játszik a zongorán amennyit csak akar. A végén már unni is fogja, pláne ha megint jön a zenetanár és ugyanazt gyakorolják órákig… Hiába olyan jól szervezett, precíz ez a lány, ha zenélésről van szó akkor jobban értékeli ha ő döntheti el mikor és mit akar játszani.

A griffendélesek jó hangulata úgy tűnik ragályos, mert az eredetileg közömbösen, nem törődöm hangulatban megérkező Nadine mostanra már mintha kicsit mosolyogna is. Pedig oka nem nagyon van, meg amúgy sem az a spontán mosolygós fajta. Ő maga is elcsodálkozik a viselkedésén, és ugyanabban a pillanatban visszatér arcára a komoly semmitmondás. A porcelánbaba tekintet ismét megjelenik. Aztán mikor gondolatai megint messzire szállnak ismét elengedi arcizmait, nem fegyelmezi őket tovább így visszatér az előző mosolygós arc. Mennyivel szebb, barátságosabb így.

Aztán a mulatságnak lassan vége lesz és elszállingóznak a résztvevő. Így szokott ez lesz. Hiszen semmi nem tarthat örökké. Mindenesetre csend az még mindig nincsen, Matthews itt maradt magában gitározni Nadine nagy örömére. Rossz lett volna, hogyha eltűnik a zene tópartról, Nadine már annyira hozzászokott. A víz hullámzik, a zene fülbe mászik és néha még egy-egy kósza szellő is meglebegteti a lány haját. Mi kéne még ahhoz, hogy az ember jól érezze magát? Társaság. Na igen az kéne…

Nadine nem nagyon lát ismerős arcokat a közelben, még a gitározó Jeremy a legközelebbi ismerőse, hiszen egy évfolyamra járnak. Hajjajj… Ha a lány nem akar magányosan a tóparton gyökeret ereszteni, akkor nem ártana csatlakozni a fiúhoz. És van is kedve, nagyon is… Csak a társalgás elkezdése sose volt az erőssége. Nagy levegőt vesz majd hosszan kifújja.
~ Gyerünk Nadine, menni fog. Hiszen ismered. Öt éve egy évfolyamra jártok. Nem fog megenni vagy ilyesmi –egy kis biztatás sosem árt és valamit még használ is, mert Nadine, ha lassan is de, elindul a fiú felé. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy nem pont hozzá igyekszik csak úgy éppen arra sétál... Mikor már egészen közel ér a fiúhoz megáll és elbámul a távolba, aztán igyekszik a legtermészetesebben hirtelen felé kapni a fejét, mikor az egy újabb dalba kezd.
- Nagyon kellemes ez a dal –szólal meg és lép még néhányat a fiú felé. Igen, határozottan jó érzés Nadine számára végre beszélni valakihez és nem csak lenni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Jeremy Matthews - 2009. 06. 28. - 11:28:05
Nadine

Látom amint a lány felé érkezik, de egyelőre nem tudom biztosan, hogy vajon engem akar e megszólítani vagy csupán elsétál majd mellettem. A dallamok szárnyán azonban a társaság mégis csak hozzám érkezik. Amikor a lány mellém ér és megszólít, gyorsan talpra ugrok, majd mélyen kezemmel körözve meghajolok, majd ekként szólok:

- Megtisztelő, hogy ily szavakkal illeti zenémet szép hölgy. – aki ismer, jól tudhatja, hogy gyakran veszek magamra egyfajta szerepet, s azzal adom elő, saját magamat, most egy régebbi ruhába bujtatom magamat. – Jeremy Matthews, szolgálatára. – kis nevetés, majd felegyenesedek, s végül így szólok. – Remélem nem ijesztettelek meg. Ne aggódj, nem vagyok tökkelütött.
Ahogy azt már említettem Jeremy vagyok. Te pedig… -

Itt tartok szünetet, hogy aztán a lány befejezze helyettem a mondatot, hiszen bár ismerem előadásokról, s tudom azt is, hogy hollós, de sajnos a nevét, azt nem tudom. Arcomra egy kaján mosoly jelenik meg, ám tőlem már ez is igazán megszokott. Hiába, bár azt mondtam nem vagyok bolondos, azért a dologhoz az is hozzátartozik, hogy ettől még nem vagyok egy egyszerű eset.

~ Remélem, tényleg nem hiszi, hogy egy habókos griffessel áll szemben, hiszen akkor nem a célomat érem, hanem sokkal inkább annak ellenkezőjét. Vagyis sarkon fordul és itt hagy. Megjegyzem, ritka az ilyen, hiszen azért a többség jókat szokott kacagni, amikor így előadom magamat, ami persze nem erőltetett, csupán azért jó mert jó alapot teremt egy beszélgetéshez. Vele pedig, még így privátban sosem találkoztam, így jó lenne, ha vele is megismerkednék, hiszen szeretem megismerni az évfolyamtársaimat. ~

Eme gondolatokkal feltöltve a mosoly még szélesebbre húzódik. Ekkor a jobb kezemmel hátranyúlok a tarkómhoz, s kissé zavartan kezdem el vakargatni, hiszen a csend nem mindig feltétlenül jó, s most magamban támasztottam kétségeket, hogy valóban helyes volt ez a kis előadás. Végül aztán megnyugtatom magamat, s a zavartság lassan tovatűnik arcomról.


Cím: Re: Tópart
Írta: Nadine Hayes - 2009. 06. 28. - 12:08:19
   (http://www.frpgs.co.cc/images/20ie8ku94mngaik1mnu6.png)
Nahát Jeremy is megtalálja a pontot, ahol meg lehet fogni a mi Nadine-unkat. Amint kiejti a fiú a „szép hölgy” szavakat a hollóhátas leányzónk azonnal eldönti, hogy itt marad. Egy bók és a kislány le van véve a lábáról… Igen, egy kicsit hiú. Vagy lehet, hogy nagyon is…
Aztán Jeremy folytatja ezt a kissé régimódi stílust, ami most rendkívül szórakoztatja a mi főhősnőnket. Szerencsés napja van a Matthews gyereknek, Nadine néha felesleges műsornak tartja az ilyesmit, de ma nem. Valószínűleg a zene törte most meg, a kicsit túlságosan is merev lányt és azért nem fut el sikoltozva a sráctól.

A bemutatkozás mindenesetre felesleges, Nadine tudja, hogy ki az előtte álló griffendéles. Ha nem is ismer mindenkit a suliban azért az évfolyamtársaival tisztában van, na meg néhány hírhedtebb egyén nevét is tudja. Azon viszont, hogy Jeremy nem tudja az ő nevét kicsit meglepődik. Nem nagyon, tényleg csak egy kicsit. Ahhoz már úgy –ahogy hozzá szokott, hogy a nagy többség nem tudja a nevét, elvégre ő nem az a középpontban élő személy, inkább meghúzza magát a háttérben. De az azért kicsit furcsa neki, hogy a saját évfolyamtársa nem ismeri. Tényleg ennyire láthatatlan lenne? Vagy jelentéktelen és felejthető? Lehet. Csak éppenséggel Nadine nem fárasztja a fejét ilyen gondolatokkal, inkább mintha nem lenne ebben semmi furcsa, ő is bemutatkozik.
- Nadine Hayes – általában nem mond vezetéknevet bemutatkozásnál, hogyha kortársai között mozog, elvégre nem azon fogják szólítani, akkor meg nem fárasztja őket feleslegesen. De ha már kicsit visszamentek az időben, akkor ő is megadja a módját. Legszívesebben fogná a zsebkendőjét és azt is leejtené, de ilyesmi most nem akad nála. Na, nem baj, majd legközelebb.

Jeremy tarkó vakarása mindenesetre nagyon szimpatikus neki. Maga sem tudja miért, de szereti ezt a fajta mozdulatot a fiúktól. Kicsit kisfiússá, sebezhetővé, na meg aranyossá teszi őket. Legalábbis Nadine szemében. És mi most ugyebár Nadine szemével nézzük a világot...
- Kellemes kis mulatságot csináltatok. Lehet ilyesmire még számítani a közeljövőben? Legközelebb is szívesen jövök – kérdezi egy mosoly kíséretében és reméli, hogy a válasz igen lesz, mert neki nagyon jól esett a zenehallgatás. Persze még jobb lenne, ha ő is be tudna szállni, de ha már ez nem adatot meg neki, akkor legalább hagy hallgassa. És lehetőleg minél többször. Furcsa, hogy eddig nem is tűnt fel Nadine-nak, hogy mennyi griffendéles szeret zenei körökben mozogni. Most már egészen másként néz rájuk. Ki tudja, hogy mit gondolna róluk, hogy ha még jobban megismerné őket?

Mint például most Jeremy-t is. Tény, hogy a fiú elég rugalmas és bohókás, de Nadine nem hitte volna, hogy már ennyi beszélgetés után is ilyen szimpatikusnak fogja találni. Van valami szokatlan a srác jellemében, ami magával ragadja az embert, és ami miatt Nadine úgy érzi, hogy nem lehet haragudni erre a fiúra. Az pedig, hogy még zenél is, csak tovább növeli a hollóhátas rokonszenvét.


Cím: Re: Tópart
Írta: Jeremy Matthews - 2009. 06. 28. - 12:42:24
Nadine

A nyugodalmam tovább erősödik amikor Nadine, amint azt később megtudtam magam is, s furcsa módon most be is ugrott a neve, sokszor hallja bűbájtan órán. Két hollós van akik nevét folyamatosan harsogja Flitwick, Nadine és Jason, bár a srác nevét tényleg nem ismerem annyira. Arcomra lassan egy sokkal természetesebb és biztatóbb mosoly szökken, majd örömömnek kis hangot adva, óvatlanul még el is szólom magamat.

- Hála istennek, nem néztél bolondnak ettől nagyon féltem…hopsz. – zavartság az arcon, ám ismét sikerül gyorsan kapcsolnom, s mintha csak misem történt volna folytatni a beszélgetést. – Persze, gyakran jövünk ki, ha gondolod, beugrok majd érted néha vagy üzenek valakivel esetleg bűbájtanon vagy valamely másik órán szólok előre. Bűbájtanon könnyű észrevenni téged, hiszen Flitwick nagyon elégedett veled. Igen, jól sejted, ismerlek, csak valamiért nem ugrott be a neved, bár ez azt hiszem az én hibám, úgyhogy tartozom egy bocsánatkéréssel.
Amúgy pedig nagyon örülök, hogy olyasvalakivel találkozhatok, aki ilyen sokra értékeli a zenét, ez nagyon kellemes tapasztalat. –

Fejezem be végül ekként a kis gondolatmenetemet, majd várom, hogy a lány miként reagálja le a dolgokat, főleg a kis elszólást az elején. Kicsit még mindig égek miatta, de hátha nem tulajdonít neki akkora jelentőséget, akkor talán még pozitívan is kikeveredhetek a dolgokból. Íriszeit kezdem fürkészni, hiszen, ahogy a mondása tartja, melyet oly gyakran szoktam volt mondani, „ a szem a lélek tükre”. S valóban olykor akár egy nyitott könyv elárul gondolatokat, érzelmeket, várható cselekedeteket.


Cím: Re: Tópart
Írta: Amy Joy - 2009. 06. 29. - 09:51:48
Clyde

Furcsállva nézi a látszólag ijedten odébb rebbenő a pasast, s közben azon jár az esze, hogy most vajon szórakozik Clyde, vagy tényleg komolyan gondolja az egészet és valóban megijedt az óriáspolip létezésének hallatán. Hiszen a vízi állatka létezése eddig sem volt titok a diákok előtt, a legtöbben már elsőben tudomást szereznek róla, amikor átkelnek a tavon a csónakkal.
Félpercnyi töprengés után vállat von, s indulna tovább, ám ekkor rájön: elfelejtette elengedni Clyde kezét a felsegítést követően. Sietve megteszi hát és kissé belepirul az apró mozdulatba, mellyel elhúzza tenyerét a mardekáros fiú kezétől.
A póló, hát persze, a póló. Mikor is dobta a földre a srác? Áh, mindegy, a lényeg az, hogy megvan. Amy tétlenül nézi, ahogy egykori megmentője és jelenlegi majdnem vízbeölője lerázza a homokot a ruhadarabról. Kicsit mintha le lenne lassulva: már csak ekkor ugrik be neki, hogy tulajdonképpen az ő holmija is valahol itt hever a homokban. A pulóver, amire ráhasalt és a könyv, amit olvasgatott mielőtt a srác ideért.
Össze kéne szednie a tópartról, hiszen nem hagyhatja itt a cuccait.
Szétnéz, ámde fogalma sincs merre keresgélje az említett tárgyakat, mivel a vízbedobáskor teljesen elvesztette a tájékozódó képességét, így aztán találomra indul el valamerre. Nyert, alig néhány lépé után megtalálja a földön lapuló holmikat. Felkapja, s magához szorítja mindkettőt, bár ő sem érti miért cselekszi meg az utóbbit.
Visszaindul Clyde mellé, habár még mindig nem egészen tiszta számára, hogy merre akar elvándorolni a pasas, az immár (Joy számára duplán is) rosszemlékű tópartról. Ekkor éri a motorozással kapcsolatos kérdés, amire hirtelen nem is tud felelni.
- Hát ööö… - mondja egészen értelmesen.
A hirtelen témaváltás egy kissé összezavarta, azonban igyekszik gyorsan összekapni magát.
- Ahogy vesszük – közli talányosan, majd nyíltabban folytatja. – Az automata váltós kisebb motorok között egészen otthonosan mozgok, többször vezettem is ilyeneket, de amolyan komolyabb motoron csupán egyszer ültem. Igaz, akkor sem én vezettem. Egy barátomnak volt eszméletlen klassz motorja és egyszer mikor késésben voltam, elfuvarozott. Egyszóval nem vagyok nagy motoros, pedig imádom a járgányokat.
Amy akaratlanul is végigméri Clyde-ot és röpke élete során immár sokadjára állapítja meg, hogy fogalma sincs mi vonzza a rosszfiúkban. Továbbá azt is, hogy pólótlanul sem festett rosszul a mardekáros.
Hát megint hülye vagy?! - kérdi önmagára dühösen - Clyde nem egy a sok zizzent mugli közül, és eddig ő a legextrémebb fickó, akivel találkoztál. Eddig legalább egyetlen pasasod sem drogozott, úgyhogy légy hagyománytisztelő és ne szakíts ezzel a jó szokásoddal. Higgadj le!
Joy szemei egy pillanatra az égre szegeződnek, azután ismét normálisan néz Clyde-ra, hiszen immáron az égvilágon semmit nem akar tőle. Lenyugodott, s nem fogja hagyni, hogy megint néhány hülye hormon döntsön az esze helyett, mint anno Ethannél. Amy ismét magához szorítja könyveit, azután szótlanul, víztől csöpörésző ruházatban indul meg a mardekáros oldalán a kastély felé vagy amerre Clyde elindul.


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 07. 01. - 21:33:57
(http://www.frpgs.co.cc/images/rcl8n2oi35x7ga1iqg3v.png)


~ Igen, most simán gondolhatja, hogy egy szeleburdi kis fruska vagyok. Hogy bízok-e benne? Teljes mértékben. De félek. Félek attól, hogy beszélnem kell Dannel kettőnkről. Meg kell győznöm őt arról, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. El kell fogadtatnom vele a tényt, beleszerettem valaki másba. Egy titokzatos idegenbe, akit csupán egyetlen napja ismerem, de ez a rövid idő is oly hosszúnak tűnik ha vele lehetek, szinte a végtelenség határait súrolja. Dannel kissé már kihűlt a kapcsolatunk. Soha nem ért rá egyikünk sem, amikor pedig kis időnk is akadt akkor is elfelejtettünk szólni a másiknak. Ritkán találkoztunk kettesben, egyre ritkábban. Mindig ott voltak vele a haverjai, és velem is a lányok. Így nem lehet fenntartani egy meghitt viszonyt. Én úgy sajnálom pedig. Mindent. Nem akartam, hogy így történjen, de miután megtörtént… semmit sem szeretnék visszarendezni. Kev talán az egyik legcsodásabb dolog a roxforti életemben. Különc srác, de a szíve a helyén van és talán… a jeleket melyeket felém küld… csak annyit értek meg belőlük, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok cikázhatnak… És visszatérvén a bizalomhoz… nem állnék még mindig itt, vele szemben ha nem hinném el, hogy az élete árán is megvédene. Úgy érzem nem habozna akkor sem, ha bármelyik barátja élete forogna kockán. Életvidám, vicces, de ugyanakkor komoly. Sokkal komolyabb nálam és a legtöbbeknél. Bár nem mutatja ki igazán, s hóbortosan viselkedik, de érzem legbelül, hogy képes felelősséget vállalni tetteiért és elég felnőtt ahhoz, hogy ne törődjön a nagyképű diákok csúfolódásaival. ~

- Figyelj csak… Sajnálom, hogy az előbb úgy kiakadtam. Pillanatnyi pánikroham volt, de már a múlté. Szóval szeretném, ha tudnád hogy én tényleg megbízok benned! – meg szerette volna nyugtatni afelől a tény felől, hogy teljesen elvarázsolta az utóbbi órákban s egy „apró” meglepettség miatt még ugyanúgy érez. Csakhogy valódi érzéseit még nem meri kimutatni… inkább vár… hisz úgyis a fiúnak kell megtennie az első lépést…

*Egy aprócska fuvallat kellemes lágysággal simítja végig Hannah arcát. Szinte már csiklandós érzés. Eközben tekintetét a fiúra emeli, mélyen a szemébe néz s nem ereszti el… Íriszeivel tartja fogva, s immáron örökké a lelkébe zárta, a kaput nyitó kulcsot pedig elhajította az éj leple alatt. *

*Folytatódott az edzés. Csípőkörzés és hasonlók, melyekkel Hannah az olimpikonok útját taposta. Valójában esze ágában sem volt sportolói állásokra pályázni, csupán Kevinnel akarta tölteni a mai napot. Rá szeretett volna jönni, hogy csak egy első látásra történő habarodásról van-e szó, vagy ez annál komolyabb. Abban bízott, hogy csak egy futó ábránd, de sajnos nem. A szíve vadul lüktetni kezdett valahányszor a fiú csodásan ragyogó íriszeidbe révedt. *

- Hmm… az biztos… - értett egyet, majd mikor meglátta hogy Kev kivillantja eléggé izmos felső testét nem állta meg szó nélkül – Hmm… ha szóltál volna, hogy Baywatch lesz akkor ne ilyen ruhában jövök! És elmentem volna mellimplantátumot is betetetni. Gondolom rájöttél, hogy Pamela Anderson a példaképem… - viccelődött egy kacaj kíséretében Hannah. Az öröm akkor lett volna teljes, ha a poént nem csak ő érti hanem társa is, bár nem volt benne egészen biztos hogy Kev tisztában van a mugli tévésorozatokkal.

- Áh szóval én vagyok a legjobb? Értem már a taktikádat. A legbénább tanoncokat válogatod össze, hogy minél jobban csilloghass mellettük! Szép, szép! Igazán ravasz vagy! – folytatta tovább a bolondságait, ki akarta élvezni hogy hirtelen ilyen jó kedve támadt. Nem mintha máskor olyan melankolikus volna, de ennyire még talán sosem csattant ki az energiától.

*A kis földön landolós incidensnél Hannah már tényleg kezdett bízni benne, hogy történik valami. Valami, melyet mindketten szívből szeretnének. A jelek szerint azonban erre még várnia kellett, talán pár percet, talán órákat, napokat, legrosszabb esetben pedig… örökké… *

~ Fejenállás. Jajj, csak azt ne! Mindig is én voltam ebben a feladatban a legbénább és erre tessék. Totálisan le fogok égni Kev előtt, de az még cikibb ha visszavonulót fújok. Nem akarom megbántani, messze álljon tőlem hogy bárkit is megsértenék ok nélkül. Hát egy próbát megér, legfeljebb a földön végzem… ismét! Ahogy elnézem az én kis lovagom még „védőfelszerelést” is hozott magával, és ha már ennyire figyelmes volt… nem utasíthatom vissza az „ajánlatot”. ~

- Na jó, megpróbálom, de előre szólok: iszonyú béna leszek. Szóval légy szíves ne röhögj rajtam olyan nagyokat! – persze ezt csak úgy mondta, hisz biztos volt benne, hogy Kev nem csúfolódna esetleges ügyetlenségén.

*Hannah először is leguggolt és elképzelte milyen helyzetet is kell felvennie ahhoz, hogy elérje a csúcsot. Homlokát a párnára helyezte és lassan elkezdett a feje felé lépkedni kecses lábaival. Eközben természetesen minden segítségnyújtást elfogadott a srác részéről. Épp az elrugaszkodás pillanatánál tartott. Rákészült és belevágott. Bokája már majdnem teljesen függőlegesen állt az ég felé mikor egyszer csak érezte: elvesztette egyensúlyát. Nem volt már mit tenni, ha esik remélte legalább nem esik túl kemény földdarabkára… *


Cím: Re: Tópart
Írta: Nadine Hayes - 2009. 07. 13. - 16:01:43
  (http://www.frpgs.co.cc/images/20ie8ku94mngaik1mnu6.png)

Nadine jobb szemöldöke egy pillanatra megemelkedik, aztán már süllyed is vissza eredeti helyzetébe. Tényleg csak egy pillanat műve volt, pláne mert nem is képes a lány sokáig csak az egyik szemöldökét fent tartani. Pedig gyakorolta sokat, de hát ha valami nem megy, akkor nincs mit tenni… Szegény Nadine-nak ezzel a hiányossággal kell leélnie az életét. Ez van.
Na de a lényeg, hogy egy pillanatra elcsodálkozik ezen a bolondnak nézős megszólaláson. Az ember legalább ne hívja fel a figyelmet a hiányosságaira, félelmeire… Legalábbis Nadine nem szokta. Most miért kiáltsa ki, hogy mik a hibái? Mindenesetre megjegyzést nem tesz Jeremy elszólására…

Már csak azért sem, mert utána bókot kap. Vagy hát nem is igazán bók az, inkább csak egy jó tulajdonság felemlegetése, mi szerint Flitwick elégedett vele Bűbájtanon. Na igen, ott a leányzó is elégedett magával. Nagyon szereti a Bűbájtant, az a kedvenc tantárgya, és éppen ezért Flitwick a kedvenc tanára. Vagy fordítva. Ki tudja melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A lényeg az, hogy szereti a Bűbájtant és még tehetséges is benne. Bár, ha nem lenne tehetséges benne, akkor nyílván nem rajongana annyira érte. De felesleges is ezen filozofálgatnunk.

- Ízé… köszönöm – és ez a megszólalás, úgy mindenre megfelelő válasz. Válasz arra, hogy de jó, hogy szólnak majd neki legközelebb, ha tóparti zenebona lesz, köszöni a dicséretet a bűbájtannal kapcsolatban és köszöni, hogy örülnek annak, hogy szereti a zenét. Na de azért ennél beszédesebb a lány, úgyhogy kicsit bővebben is válaszol.
- Remélem el tudok majd jönni, ha legközelebb találkoztok itt a tóparton. Tudod, hollóhátas vagyok, éjjel-nappal tanulok, hogy megőrizzem házam dicső hírnevét –persze így év vége felé, már nem kell annyit tanulni (jójó, Nadine se engedett még fel teljesen, az nem szokása, na de lehet ezt érteni, csak nem kell nagyon kötekedni), így ha a lány hangszínéből nem is derült volna ki, azért a helyzet jelzi, hogy itt bizony nem beszél komolyan az ifjú Hayes kisasszony. Reméljük ez Matthewsnak is leesik és nem fog elmenekülni a stréber lány elől. Mert Nadine nem stréber. Csak jó adottságokkal született. Arról meg már nem tehet…

- Igen, nagyon szeretem a zenét. Nem tudom, mi lenne velem, és úgy mindenkivel, hogy ha nem lenne zene. Minden olyan csendes lenne. Túl csendes. De azért hiányzik, hogy otthon legyek a saját zongorámmal – milyen régen is volt már az, hogy ott ült és hosszú, vékony ujjait a zongora billentyűin jártatta végig. Mintha egy örökké valóság telt volna el azóta…


Cím: Re: Tópart
Írta: Jeremy Matthews - 2009. 07. 17. - 12:46:40
Nadine

- Dicséretes, ha szereted a zenét, hiszen az egy kifejezése önmagadnak. Olyan dolgokat mutathatsz meg magadból, amit másként nem tudsz a többiek tudomására hozni. Egyszer szívesen meghallgatnám, ahogyan játszol, biztosan nagyon szép. A zongora, annyira nem áll hozzám közel, de azok a dallamok, amelyek megszólaltat, nos, azok nagyon is tetszenek.
Mióta zongorázol? Gondolom már egész kicsit korod óta? – kis mosoly kúszik a szám szélébe, amolyan nem erőltetem, ha nem akarsz róla beszélni nem kell, tartalmat hordoz. –
Ha bánt valami, jó a kedvem, akkor mindig egy kellemes kis dallal feledem vagy éppen erősítem azt az impulzust, amit ez az élmény okozott. –

Amint elhallgatok, mosolyom erősödik, hiszen találkoztam hozzám hasonló zenekedvelővel, s bár magamat nem tartom művésznek, de a zene valóban sokat jelent nekem, így boldogságot jelent, ha olyannal futok össze, aki szintén így érez iránta.

- A zene és én? Nos ez furcsa szerelem, egy ideig nem is érdekelt, s amikor már ide jártam a Roxfortba akkor kezdtem el gitározni. Vajon miért? Már nem is emlékszem. Talán lázadásból, de lehet az is, hogy szimplán csak unaloműzésként kezdtem el. Lényeg, a lényeg, hogy ma már amikor kedvem tartja gitározok, s szórakoztatom vele a többieket is vagy épp összeállunk egy kis jamre és játszunk valamit. –

Közben elgondolkozok azon, hogy vajon Nadine miért erőlteti még mindig ezt a tanulósdit, hiszen már rég nem kell tanulni, nem mintha én eddig beleszakadtam volna a tanulásba. Jó ez nem a legnagyobb erényem, de én inkább élek és bulizok, főleg úgy, hogy még így sincsenek rossz jegyeim. Persze sok tanár szerint többre lennék képes, s még van is tantárgy ami érdekjel, de ott meg a tanárral nem vagyunk túl jóba.
Hát igen, Piton és én, akár csak Tom és Jerry, én csinálok valami balhét, ő pedig üldöz engem érte. Most mit tegyek, ilyen vagyok, nem tudok a fenekemen megülni. Így legalább neki is van némi feladata, jó mondjuk nem mintha amúgy nem lenne, de velem nem unatkozik, mindig színes dolgokat csinálok, olykor szó szerint értve. Mondjuk, az lehet, hogy tényleg kicsit durva volt, amikor kifestettük az SVK termet….


Cím: Re: Tópart
Írta: Afton Wyndham - 2009. 07. 19. - 13:19:09
Nathnek *-*

Egy fárasztó nap után, úgy gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsi megmozgatni a lábaimat, ezért elmentem szívni egy kis friss levegőt. Utamat egyenesen a tó felé vettem, ahol elég gyorsan találtam is egy nyugodt helyet, ahol kedvemre élvezhettem a júniusi napsütést. Leterítettem a magammal hozott pokrócot, majd ráültem, végül pedig kiterültem rajta. Mindig is szerettem magam a napon süttetni. Csukott szemmel élveztem, ahogy a nap, és a finom szél simogatja az arcom, közben pedig hallgattam a madarak csiripelését, mely enyhén szólva is altató hatású volt számomra, hiszen azonnal álomba is merültem.

- Hűűű… Mi ez a hely? Vattacukorország?
Néztem körbe a szivárvány összes színében pompázó helyen. Nem tévedhettem sokat a Vattacukorország megnevezéssel, hiszen szinte minden édességből volt. A fákon az alma jégcukorból volt, míg maga a fa törzse csokoládéból készült. Boldogan törtem le egy darabot a fa ágából, és mellé telepedve boldogan csócsáltam a finom édességet. Nagyon belemerülhettem a majszolásba, hiszen fel se tűnt, hogy egy kicsi valami lépett mellém, és a kezében lévő dologgal enyhén fejbe vágott.
- Áú, ez fájt!
Dörzsöltem meg a fejem, majd a kissé sajgó dísztökömet az apróság felé fordítottam. Meglepve vettem észre, hogy leginkább egy kutya, és egy madár keresztezésének eredménye lehet, hiszen volt szárnya, de azon kívül volt még neki hosszú, lelógó füle is, és hegyes fogai, aminek az hegyességét sajnos elég hamar megtapasztaltam, hiszen azonnal belém mélyesztette őket.


Nagyjából úgy sikerült felkelnem, mint egy bolond, akit épp most akarnak lekötözni az ágyára, hiszen folyamatosan kalimpáltam. Nem is csodáltam volna, ha a többiek, akik a környéken vannak, mind dilisnek néztek volna. De hát nem tehetek róla, hogy képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ha olyanok a körülmények. Mivel nem szerettem volna még egy ilyen édes rémálmot, ezért úgy gondoltam, hogy inkább felülök, és úgy élvezem tovább a júniusi időjárást.


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 07. 23. - 09:18:19
(http://www.frpgs.co.cc/images/fpfio3z2f1t9fxwr2fz4.jpg)
Barbi

A nap aranyos sugaraival bukkan fel a horizontom. Kivételes alkalmak egyike, hogy most nem lenyugodni, hanem felkelni látom az öreg, arany színű korongot. Lágy, meleg, cirógató sugarai tündökölve csillannak meg a víz tetején, majd mint a reflektor fénye úgy villog bele a szemembe az összes eltévedt sugaracska.

Hunyorgok egy keveset, majd lehajtom a fejem. Pár percig a földet pásztázom, majd ismét a vízre, a távolra koncentrálok. Szemeimet összehúzom és így már igazán elviselhető ez a hatalmas, rám törő fényesség. Ujjaimmal kitapogatom a hatalmas poharat, melyet magammal hoztam. A még mindig langyos kávéba kortyolok, majd hátamat nekivetem az egyik óriási, égbe meredő fának. Ujjaim zsebemben kutatnak, vágyakozva keresem a nikotinszálakat abban a fém cigaretta tárcában. Egy szálat ajkaim közé tolok, pálcámmal gyorsan meggyújtom, majd hagyom, hogy a füst szálljon szabadon az ég felé. Valahogy a nikotin mindig is megnyugtatott. Kezdek rájönni arra, hogy ha el akarom nyomni a lelkemben lévő agressziót és dühöt, vagy láncdohányosnak kell lennem, vagy pedig narkósnak, aki nyugtatókon él. Őszintén, egyáltalán nem vágyom egyikre sem. Talán az lenne a megoldás, ha Piton csinálna valami jó kis főzetet a számomra. Na igen, az mindjárt kellemesebb lenne. Bár nem értem a Nagyurat. Miért kell ettől az indulattól félni. Hiszen nem ellenük irányul, hanem pontosan értük. Az pedig már egy másik kérdés, hogy nem hagyom hogy a fejemre nőjön bármilyen idióta, szánalmas ficsúr.

Mélyet szívok a cigarettából, majd szabadon lévő kezemre bámulok. A jegy szinte rikítva emelkedik ki hófehér bőrömből. Mivel nyár van, és én sem vagyok mazochista, nyugodt szívvel szabadon hagyom. Aki akarja nyugodtan nézze meg, csak vigyázzon, mert lehet, hogy pont ennek örömére fogom kinyomni a szemét. Még egy korty az immár kihűlt kávéból, még egy slukk a cigiből, majd az élvezeteket be is fejeztem egy bizonyos ideig. 
Szemeimmel még mindig a távolt figyelem, a kellemes környezetet, a hatalmas hullámokat, melyek szinte már alakítva, formálva mossák az apró „sziget” partjait. Fejem hátracsuklik egy pillanat alatt, a magasba bámulok, az óriásira nőtt fa ágai között. A kék égből csak darabokat vélek felfedezni. Felhő nélküli darabokat..
Ma is meleg lesz ..   


Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 23. - 10:06:00
Darren

Nyár, forróság. Kora reggel van. Általában ilyenkor még a hálóba álmodok a szőke hercegemről, aki eljön fehér lovon. De most nem. Meleg júniusi napra ébredtem, fogalmam sincs miért  ilyen korán, talán mert tegnap este nem voltam fent éjjel egyig. Lassan felöltöztem, s mint a villámcsapás úgy jött az ihlet.
Veszek egy reggeli fürdőt a tóban- gondoltam.
Vetkőzhettem le, magamra kaptam a tűzpiros fürdőruhám, s arra vettem rá újra a ruhámat. Hónom alá vágtam az egyik hetilapot, amit a baglyom hozott tegnap, s törpegolymókom a vállamra ültettem, mint mindig. Halkan kisettenkedtem a hálókörletből. Mindenki aludt még, de értető, ki akar hajnalban felkelni? Hát én, csak én lehetek ilyen idióta.

A szabadban hőség honolt, forró nyarunk van idén. Felfrissülés lesz a tó hideg vízében megmártózni, nem sokára leértem a tópartra. Nem kerülte el figyelmemet, hogy a mardekáros Darren White egy fa alatt lustálkodott. Még se vagyok egyedül, aki korán kelő.
Jahj, legszívesebben kerestem volna másik helyet a fürdéshez, de itt volt a legtisztább a víz, és erre fele nem jár olyan sok fenevad. Az Eaton-os incidens után nem nagyon szeretnék a közeljövőben találkozni kákalagokkal. s egyéb vízi döggel.
Viszont megérte, olyan szempontból, hogy rátaláltunk a sellők birodalmára. Harry is mesélte még, de sehogy se akartam elhinni, sok mindennel egyetértek Harryvel, és hiszek is neki majdnem mindenben, de ez nem azak közé tartozott. És lám, tényleg élnek sellők a roxforti Fekete-tóban.
Komolyan mondom vonzom a mardekárosokat. Itt van Eaton, az a tapló Malfoy gyerek, és Caleb is. Jól van Caleb, még jó fej, de ennyire vonz ez a ház engem, vagy mi?
Sosem felejtem el, ahogy első év évnyitóján, majdnem a mardekárba osztottak. De nem! És ez a lényeg! Griffendéles vagyok, és kész! De a sors valahogy akarja, hogy összetalálkozzak újra, és újra a kígyós címerrel.

Nem mentem oda hozzá, tisztes távolságban letettem az újságot a zsenge fűbe a tóhoz elég közel, vállamról levettem házi állatkám, és vettem egy mély levegőt. Jó érzés volt magamba szívni a tiszta tóparti levegőt.
Könnyedén kibújtam ruháimból, s már csak a piros bikini virított barna bőrömön. Hajamat felkötöttem egy hajgumival, ami a csuklómra volt húzva eddig.
Közelítettem a víz felé, s belemártottam magam a kellemesen hűvös tóba.


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2009. 07. 23. - 21:32:35
(http://www.frpgs.co.cc/images/orsg17tg4wrdg5o5v18z.png) (http://www.frpgs.co.cc/)

Egy kis beszari Jankó lennék? Aki nem mer cselekedni, nem meri vállalni, amit érez? Nem, erről szó sem volt. Egyszerűen csak nem akartam semmit elsietni...élvezni szerettem volna az együtt töltött másodperceket, perceket...hosszan, amíg csak lehet. Minél tovább nyújtod a pillanatot, annál jobban fogod élvezni ha eljön. Ezt vallottam és hittem is benne. Elvégre nem űz a tatár, az életünk pedig reméljük még nagyon sokáig fog tartani...szóval...miért is hajtanék padlógázzal? Egyébként is, sosem voltam a "durr bele, ahogy esik úgy puffan" módszerrel kibékülve. Egy nyugis srácnak tartottam magam, aki rendszerint a pillanatnak élt. Carpe diem! Élj a mának! Egy elv, ami azonban nem vonja maga után azt a logikusnak tűnő mozzanatot, mi szerint nem érdekelt a jövő, nem voltak terveim a jövőre...kettőnkre nézve. De bizony érdekelt...bizony forogtak az agytekervényeim. Csak lassan jártak. Tényleg ennyi lenne a magyarázat, hogy még mindig nem léptem? De mégis hova? Lehet-e egyáltalán ekkorát lépni ilyen rövidtávú ismeretség után? Nem hiszem. De miért érzem úgy, hogy már több éve ismerem? Mi lenne a helyes?? Talán féltem. Talán tartottam attól, hogy ha beleugrok egy komoly kapcsolatba, akkor elvesztem a szabadságom...hátrahagyom eddigi csajozós életem. Ez benne volt a pakliban...de mindig is bevállalós voltam, mertem kockázatot vállalni...sőt tudtam hogy olykor le kell mondani egy jó dologról, egy még jobb érdekében. Igen, így éreztem.
Szemeimet Hannahra függesztettem. Mintha mondani akart volna valamit...vagy ezt is csak beképzelem? Mintha... De nem kellett tovább töprengnem, mert ajkai megnyíltak és furcsa, nem igazán várt szavakat formáltak. Már megint az a fránya bocsánatkérés. Mosolyogva csóváltam meg a fejem szavai hallatára, majd elárasztottam nyugtató szavaimmal.
- Jaj, nyugalom piccola Bambina... -néztem rá még mindig mosolyogva, remélve hogy ezzel az ő arcára is mosolyt csalok, majd poénkodva hozzátettem- azt hiszem a "sajnálom" szócskát is tiltólistára kell tennem. "Bocsánat", "sajnálom"...gyűlik gyűlik, ezt már muszáj lejegyeznem. -ezzel, mintha ujjaim közt toll lenne firkantottam egyet csak úgy a levegőbe, majd jóízűen felnevettem. - Na, a viccet félretéve...talán nekem kellett volna elővigyázatosabbnak lennem, teljesen érthető hogy megijedtél...túl váratlan volt a húzásom...szóval én kérek bocsánatot. -pillantottam Hannahra bűnbánó tekintettel, miközben legbelül örültem, hogy végre én mondhatom ki a "tiltott" kis szót. - Tudom, hogy bízol bennem...megérzem az ilyesmit. -nyugtattam a lányt, miközben le sem vettem róla a tekintetem.
A "hasvillantás" betalált. Jaj, ne tegyél már úgy Kev, mintha nem erre pályáztál volna! Na jó...valóban megfordult a fejemben egy ilyen gondolat is, de a cél mégiscsak az volt, hogy ne csöpögjön a számba a homlokomon egyre inkább felgyülemlő izzadtságcsepp. Pillantásommal elkaptam Bambina igéző tekintetét, akinek láthatóan tetszett a kissé rendhagyóra sikeredett "mutatványom". Baywatch...na igen...talán ott is megállnám a helyem. Még a végén sorozatsztár leszek?
- Na ne már...ezt mondani kell? -vigyorogtam az újra poénos kedvében lévő lányra. - Vagy talán azt hitted, hogy "ki bír több ruhát magára kapni" parti lesz? - úgy tört föl belőlem a röhögés, mint a hurrikán. -Baywatch!! Szégyen nem szégyen neked bevallom...régebben a kedvenc sorozatom volt. -húztam el a szám szégyenlősséget álcázva, majd ismét visszaálltak ajkaim a szokásos pózba. - Egyébként... -felcsillantak szemeim, mintha most jött volna el bennem a teljes megvilágosodás- még most sem késő...nyugodtan felszaladhatsz átöltözni - eresztettem meg egy csibészes mosolyt, majd egy kacsintás kíséretében hozzátettem. -Én megvárlak.
Nevetés...nevetés...fuldoklásba torkolló kacagás.
- Mellimplantátum?? -szakadt el bennem az a bizonyos cérna, majd megengedtem magamnak egy kis komiszságot. -Hmm...ahogy elnézem a helyzetet, most sincsenek "rossz" állapotban...és ezután már csak javulni fognak. -léptem közelebb Hannahhoz és teljes természetességgel az arcomon megszemléltem a méreteit, majd ránéztem és csak ennyit mondtam. - Ne legyél te Pamela Anderson...maradj csak Hannah Whitney... sokkal jobban áll, hidd el nekem! -kacsintottam rá, de a lány már küldte az újabb poénáradatot. Egy percre sem hagyott nevetés nélkül...és ezt élveztem.
- Ilyennek ismersz? -húztam fel a szemöldököm orrom alatt mosolyogva. - Csak profikkal dolgozom. -húztam ki magam, miközben összefontam két kezem és felvont nózivál álltam Bambina előtt. - Bár...ha jól belegondolok a bénábbakkal több a kihívás...és én szeretem a kihívásokat. -düllesztettem ki a mellem. - Rajtad azonban már most a profizmus jelei mutatkoznak. -vizslattam a lánykát közelebbről, majd rájöttem mi lesz a megfelelő gyakorlat.
Előkészítettem a terepet Hannah számára, majd bemutattam a könnyed gyakorlatot és átengedtem a pályát a lánynak...hadd bontakozzon ki. Arcán az ijedtség nyomait véltem felfedezni...pedig erre aztán tényleg nem volt semmi oka. Kicsit azt éreztem, hogy még mindig nem hiszi el teljesen, hogy mellettem biztonságban van...na de most majd bebizonyítom.
- Még szép, hogy megpróbálod! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! -próbáltam oldani a griffis hangulatát, némi sikerrel. -Béna?? Ugyan már Bambina! Ehhez nem így kell hozzáállni! Mondd azt, hogy : "Most megmutatom, hogy én vagyok a legjobb tornász a világon...csak még nem fedeztek fel. " De ami késik, nem múlik. -tettem hozzá, már csak úgy kiegészítve az okosságaim.
- Csak alakítsd ki a háromszöget! Ide tedd a fejed! -mutattam arra a bizonyos pontra a párna közepe táján, mikor elértük a tett helyszínét. -Oké, tökéletes. Most pedig lendítsd a lábad...nyugi, megtartalak ne félj. -biztattam Hannaht, de a biztatás túl jóra sikeredett. A láb lendült...de még mennyire hogy lendült. Hannah egyenesen rajtam landolt. Még szerencse. Puhára érkezett.
- Jól vagy? -csak ennyit kérdeztem, miközben szám szinte már súrolta az övét. Kezeimet lazán tartottam magam mellett, bár ahogy elnéztem jobban illettek volna Hannah formás popsijára...na de azért mégsem. 


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 07. 27. - 20:06:00
(http://www.frpgs.co.cc/images/kkc2175azwi5522hc2r.jpg)

A csend és a természet hangjai szinte teljességgel elárasztják lelkemet. Végre azt érzem, hogy minden nyugodt, hogy minden tökéletes. Hiszen mi lehet annál jobb, mint amikor az ember egy cigivel és egy kávéval a kezében végignézi az ébredező táj bágyadt pillantásait?! Pont olyan érzés, mint amikor az ember egy kiadós szeretkezés után, szemléli a mellette helyet foglaló hölgyet. Igaz, hogy köze sincs sok esetben a szerelemhez, azonban mégis megnyugtató, hogy van ott valaki, aki majd a reggelit az ágyba hozza. Arcomra egy vigyor szalad, majd egy erőteljes mozdulattal kiroppantom végre az ujjaimat.

A zsibbadás pont olyan hirtelen marad abba, mint ahogy a vigyor lefagy az arcomról. Hogy mi a gond? Nos a gond, az a piros bikiniben parádézó hölgyike. A hölgyike, aki azzal sem foglalkozik, hogy esetleg én végignézem a vetkőzését, a pancsolását és hogy természetesen mindezzel óriási zajt csap.
Nos, azzal, hogy vetkőzik nincs gond. Gond azzal van, hogy nem vetkőzik le kellőképpen. Ha egy kicsit több ruhadarabtól szabadulna meg, akkor valószínűleg jobban értékelném a horizontomon való felbukkanását. Fejem önkéntelenül is a fának verem kétszer. Halk koppanás jelzi, hogy hozzá értem. Még egy pillanatig figyelem az újonnan megjelenő „tündér” kecses alakját, majd mikor már a vízben van feltápászkodom a földről. Igaz, hogy nincs nálam semmi. Se törülköző, se semmi, én mégis úgy döntök megmártózom. Ha őszinte akarok lenni, akkor erre a lehetetlen dologra az a hirtelen ötlet vezérelt, hogy buja vágyaimat, gondolataimat kellőképpen lehűtsem.
Vagy így, vagy úgy.
Hiszen teljességgel lényegtelen, hogy a víz hűvöse fogja bőrömet jólesően ledermeszteni, vagy a leendő „áldozatom” kéjes sikolyának bársonyos hangja. Egy lassú mozdulattal lefejtem magamról a taláromat, majd szabaddá teszem mellkasom. Egy határozott mozdulattal kibújok a nadrágomból, a cipőből, a zoknimból, majd egy fekete boxerben a vízbe merülök.

Lassú karcsapásokkal közeledem a lány felé, majd ahogy elhaladok mellette, kezemmel, ujjaimmal „véletlenül” végigsimítok bársonyos bőrén. Vajon mennyire vevő a játékomra? Rám?
- Bocs, kislány, nem akartam! Nagy baj lenne, ha betársulnék? – kérdezem mellette tempózva, kimért stílussal. Hiszen a jópofizást Mardekáros létemre mégsem vihetem túlzásba..  Ha nem bunkó és ha van benne némi Griffendéles hajlam, akkor ezt az igazán szívélyes kérést úgysem fogja elutasítani. Ha mégsem? Hát akkor így jártam! Mindenesetre arra az esetre is kitalálok valami jó kis kalandot!


Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 27. - 21:55:13
Darren

A víz kellemesen hűvös volt, a meleg hajnalban. Elúszkáltam egy darabig, mit sem törődve a mardekáros White gyerekkel. Az sem érdekelt, ha végignézte volna vetkőzésem. Ki a francot érdekel?
Jelenleg csak tó hűvös, tiszta vízét élveztem. Nem úsztam messzire a parttól, nem szerettem volna még egy olyan kalandot itt, mint Eaton-nal a csónakháznál. Egyáltalán nem biztos, hogy Darrennek kedve lenne megmenteni a haláltól, sőt kötve hiszem.
A tükörsima vizet csak a kis hullámok törték meg, amiket úszásom által keletkezett. A bőrömön lágy simítást éreztem. Egy pillanat erejéig megijedtem, hát ha egy kákalag, vagy hasonló úszkál mellettem. Egy pillanat töredéke volt csak ez, mert amint elfordítottam tekintetem szembe találtam magam diáktársammal. Újabb pillanat erejéig meglepődtem, hogy mellettem találom, mert nem hallottam, ahogy beúszott volna. Felvette velem a tempót, s egymás mellett evickéltünk.

- Dehogy baj- válaszoltam könnyedén, s egy mosolyt fűztem hozzá. Örültem volna, ha egyedül maradhatok gondolataimmal, de sebaj. Így is elleszek vele, ha már ennyire akarja a sors, hogy összefussak a zöld-ezüst színek viselő egyénekkel, ez van, beletörődök. Végig néztem mostani "mardekárosomon".
A szokásos kimértség sugárzott világítóan kék szemeiből. Szőke hajszálain pár vízcsepp pihent, valószínűleg a vízbemerülés jóvoltából. Egyéb következtetést nem tudtam levonni, a srác egyéb testrészeit víz fedte el, s így nem akarom megítélni testalkatát. Annyit állapítok még meg, hogy jóképű.
Érdekes, egy szál bokszerben fürdik. Ebből látszik, hogy nem írta be a napi programjába a reggeli fürdést, gyorsan kedvet kapott hozzá, más elképzelésem nincsen.
- Mit csinálsz itt, ilyen korai órán?- kérdeztem halvány mosollyal, majd hátamra fordultam, élvezve a lebegés remek érzését.
Valószínű magányra vágyott, amibe szépen beletiportam. Nem lehet olyan nagy gond, hisz' Ő jött ide hozzám.


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 07. 30. - 20:54:18
(http://www.frpgs.co.cc/images/kkc2175azwi5522hc2r.jpg)

Hála az égnek, és ott fenn a mindenhatónak, nem küldött el a kislány sehová sem. Rám villantotta biztató mosolyát és én ezt máris felhívásnak vettem egy keringőre. Lassú tempóban, már-már csigaként tempóztam mellette. Nem akartam ezt a kellemes hangulatot rögtön elszúrni azzal, hogy otthagyom a fenében. Milyen kár.. pedig megtehetném! Azonban mégsem teszem meg. Hagyom hogy lássa az igyekezetet.. hiszen a legjobb dolog mikor az ember hátulról támad. Óvatosan közeledem, hiszen nem akarom elijeszteni a vadat. A vadat, mely annyira ingerlően hat rám.. a vadászra.

Arcára nézek, kék íriszemmel végigpásztázom arcát, buja ajkait, hatalmas szemeit és a víz alatt eltűnő hosszú nyakát. Csak remélni tudom, hogy a számomra eddig láthatatlan részek is pont annyira fognak vonzani, mint a vízcseppektől elnehezülő apró hajszálak a füle mellett. Tény, hogy láttam mikor ledobta ruháit, azonban a távolság sok esetben igazán jól áll néhány hölgynek.. ebbe a hibába pedig nem szeretnék beleesni. Egy röpke pillanatra lélektükreibe pillantok, majd kivillantom hófehér fogsoromat, egy hatalmas vigyorral kísérve. Engem figyel, feltérképezi arcom minden szegletét, a cseppektől megcsillanó hajamat. Igazán remek. Az érdeklődés tehát kölcsönös.
- Örülök, hogy megengeded..  – felelem kissé kedvesebb hangnemben. Próbálok kultúráltan viselkedni, hiszen az illem ezt jelen pillanatban megköveteli. Kérdését erősen koncentrálva hallgatom. Igen, muszáj koncentrálnom.. ugyanis immár a víz tetején lebeg, megmutatva mindent, ami érdekelt. Végignézek majdnem tökéletes testén – igen, csak majdnem.. hiszen a lábai lehetnének hosszabbak az én ízlésem szerint – és egy bujkáló mosollyal válaszolok.
- Kijöttem kávézni. Igazából a gondolataimat kellett rendbe rakni, és ez a hely teljességgel tökéletes erre a feladatra. Normál esetben csend van hajnalban, nyugodtan időzhet itt az ember. Csak hát.. tudod.. megjelentél.. és úgy gondoltam, hogy én is úszok egyet. Nem terveztem előre.. megkívántam.. – felelem a kérdésére, majd kissé közelebb úszok hozzá.

Apró karcsapásokkal lebegek mellette és figyelem finom mozdulatait, amit a karjával csinál. Kecses, nagyon kecses. Nem is bírok ellenállni. Átfogom derekát, majd egy mosollyal fűszerezve az ölembe kapom. Egész közelről nézek rá, majd suttogom a fülébe gondolataimat.
- Kiváncsi vagyok tényleg olyan jól úszol-e! Remélem nem a kényeskedő, finnyás lányok táborát gazdagítod..! És most mély levegő.. 
Ha esetleg gond lenne, kimentelek.. ! Szavamat adom! – figyelmeztetem finoman, majd lágyan végigsimítok a gerince mentén és a vízbe dobom.. pont úgy, mintha egy tollpihe lenne.   


Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 30. - 21:25:56
Darren

A hűvös kimértség elillant hangjából, talán egy kicsi még bujkált benne, de az inkább, macsósabb hatást keltett számomra.
Felnevettem válaszára- Igen, én pedig szépen beletiportam a nyugalmadba- és egy mosollyal fejeztem be a mondatot.
Elgondolásom szerint, nem tervezte be a reggeli "csobbanást". Nem baj, így nekem is kellemesebben telik a reggelem.

- Kíváncsi vagyok tényleg olyan jól úszol-e! Remélem nem a kényeskedő, finnyás lányok táborát gazdagítod..! És most mély levegő..
Ha esetleg gond lenne, kimentelek.. ! Szavamat adom!- ígérte. Remélem be is tartja, nincs kedvem még meghalni. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy nem tartja be a szavát.
- Nem, nem vagyok nyafogós kislány- elmosolyodtam, majd játékosan beleharaptam az ajkaimba. A következő pillanatban, kirázott a hideg. Éreztem, ahogy a hideg ujjak végig simítanak a gerincemen, az érzéstől behunytam a szemem, s egy mély levegőt vettem. A következő pillanatban már a víz alatt találtam magam.

Felnyitottam szemhéjamat, s a kicsit zöldes árnyalatban virító világ tárult elém. A víz eleinte csípte a szemem, de fél pillanat se kellett, s megszokta. Felpillantottam, s csodálattal néztem a felettem lebegő férfira. A szőke fejhez, egy félistenre hasonlító test társult. Nem kifogásolnám egyetlen porcikáját sem. Darren elképesztően szexi és férfias.
Széles mosollyal megragadtam a bokájánál fogva, és lágyan behúztam a vízbe magam elé húzva. Pajkos mosollyal biccentettem, hogy ússzunk tovább a víz alatt.
A hajgumi a hajamból valahol elveszett, így a barna fürtjeim lágyan úszkáltak körülöttem. Levegőm még volt bőven, fél percet se voltunk még a vízfelszín alatt.


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 07. 31. - 05:59:31
(http://www.frpgs.co.cc/images/kkc2175azwi5522hc2r.jpg)

Nem tartani be a szavam? Ugyan! Hiszen sosem hagynám, hogy egy diáktársamnak baja essen. Ja, hogy ő Griff? Nos.. az más! Viszont jelen pillanatban akkor is kivételt élvez. Egyébként pedig az adott szó kötelez, nem véletlenül álltam a Nagyúr mellé, nem véletlenül fogadtam örök hűséget!
- Igen, beletiportál a nyugalmamba, kislány. Ez pedig igazán óriási bűn! – cukkolom vigyorogva. Szavaimat akár komolyan is vehetné, hiszen tényleg kurvára idegesít, hogy sosincs sehol egy perc nyugtom se! Azonban jöttének most mégis örülök. Egy kis izgalom, egy kis társaság.. és egy nem elhanyagolható test..

Ahogy megfogom, ahogy végigsimítok puha bőrén, máris hallom a tiltakozását. Különös, és talán számomra meglepő, hogy nem amiatt tiltakozik, hogy a vízbe dobjam, hanem amiatt, hogy ő nem egy nyafogós kislány. Ajkaim finom mosolyra húzódnak, szememmel őt nézem, szinte már iszom látványát. Hát igen! Teljesen meglepett engem. Mit is mondhatnék erre? Nagy ritkaság, ha valaki nem nyafog azért, mert vizes lesz a haja.. Én konkrétan megtenném, hiszen olyan nagy gondot fordítok a külsőmre, azonban érzem, hogy ez a pillanat nem az a pillanat. A jó benyomást magamról, máris elszúrnám. Hiszen a nők nagy része a férfiakkal egyetemben nem képes elviselni a hiúságot. Milyen kár.. ! Pedig a kellemes megjelenés fontos.. !

Egy nem túl nagy csobbanással dobom a vízbe. Nem kell sokáig várnom hogy felbukkanjon, igaz nem a szó szoros értelmében.
Megérint…!
Bokám köré kulcsolja finom, hosszú ujjait, majd a mély felé húz. A mély felé. - Milyen különös. Hiszen már így is a Pokolban vagyok, még egy kis izzó halál már nem változtat sokat a dolgokon. Ha tudná, hogy mennyi időt töltök a Pokol legmélyebb bugyraiban.. ! - Nem teketóriázom tovább, követem. Tüdőmbe egy pillanat alatt annyi oxigént juttatok, ami hosszabb távon elegendő, majd lesüllyedek. Pislogok párat a kissé zavaros víz alatt, majd pillanatok alatt a  szemeim hozzá is szoknak a zöldes árnyalatokhoz, a vízen átszüremlő nap csillogó sugaraihoz.. és Hozzá.
Lebegve ránézek, majd az elégedett mosolyát látva én is ugyanezt teszem. Hiszen miért ne lehetnék elégedett? Már csak egy hajszál választ el a dolgok pozitív részétől. Nézem kecsességét, szálldosó haját, mely immár szabadon úszik a vízben, igazán fantasztikus látvány. Akár egy .. muglik által elképzelt sellő.

Kár lenne tagadnom, élvezem ezt a napot. Valahogy most jó így. Megfogom kezét, egy lágy szorítással, majd akár a delfinek, körbeúszom őt. Játszani akarok! Azt akarom, hogy ő is benne legyen ebben az egészben! Az egyik fordulatnál mögé kerülök. Átkarolom derekát, majd úgy tolom egyre gyorsabban előre. Teszek vele néhány „csavart”.. hiszen tudom hogy élvezi. És nem a játék az ami érzékeit igazából felkorbácsolja..
Nem!
Az izgalom a számára én vagyok.
Én és az érintéseim.. !


Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 31. - 10:31:24
Darren

Örömömre Darren nem ellenkezett, engedte hogy behúzzam magam után a vízbe. Széles mosolyomat viszonozta, s ez jól esett.
Egy pillanat alatt a kezemet körbefonja, s játszani kezd. Nem vagyok vak, ez az. Nem ellenkezem, élvezni akarom. Amikor mögé kerülök, hátulról, pajkosan beletúrok a szőke loboncába.
Mit csinálok? Ez egy idegen!
Nem teljesen, de annyira nem ismerem, hogy ilyeneket csináljak vele.
Bár... ez miért lenne baj...?

Gyorsan elűztem az aggodalmakat, és megváltoztattam felfogásom.
Nem bánom, legalább kis izgalmat csempészek a napomba, eddig remekül telik. Nincs mit tagadni élvezem a fiú társaságát. Nem tudom pontosan miért, vonzó egyéniség, és ilyen emberrel kellemes a társaság...
Nem tagadom meg a játékot. Lágyan megfogja derekam, s azzal vezet előre. Az érintésbe belerázkódtam.
Remekül érzem magam, felszabadult vagyok. Nem vidám, valami más, de nem foglalkozok azzal hogy kiderítsem, mi ez az érzés. Inkább hátat fordítok a mélységnek, megfogom a fiú kezét, s magam fölé húzom. Szorosan lebegtünk egymás mellett, csak pár centi választott el tőle. Hirtelen késztetést éreztem, ahhoz hogy megcsókoljam, vagy akár vadul magamhoz szorítsam.
Nem!
Jézusom, mit képzelek?! Mit gondolna rólam? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Mielőtt valami butaságot csinálnék, elengedem a kezét, s úgy úszok tovább. Remélem nem látott át rajtam/gondolataimon.


/ej, de rövid lett! Bocsi, nem tudtam többet kipréselni magamból/


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 07. 31. - 15:32:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/kkc2175azwi5522hc2r.jpg)

Hatalmas örömmel kell konstatálnom ama tényt, hogy leendő partnernőm, egyáltalán nem elutasító. Sőt, ha belegondolok, igazán nagylelkűen adja alám a lovat.
Belemegy a játékba, hagyja, hogy körbefonjam, hogy magammal húzzam a Pokol legmélyére. Vajon sejti, hogy én már évek óta ott vagyok? Hogy lepaktáltam az Ördöggel és az én lelkem egyáltalán nem olyan tiszta, mint amennyire Ő csak sejti?
Nem, valószínűleg egyáltalán nem tudja. Mondjuk nem is baj.. néha jó a kellemes tudattalanság. Valahogy üdítőbb.. mint a valóság. Ugyanis a valóság egy rémálommal egyenértékű, így pedig még mindig kényelmesebb a helyzet, mint a tudással együtt élni. Hiszen onnan.. onnan már nincs menekvés!

Ujjaival finoman átkarolja kezemet, majd ő is belekezd a játékba. Mögém úszik, ujjai szinte már kutatva kúsznak be hajam sűrűjébe, kitapintva ezzel is minden egyes tincset. A levegő szép lassan kiürül a tüdőmből, én pedig egyre jobban érzem azt az égető érzést, ami szétfeszít. Lassan tempózva, kiélvezve a Hölgy minden egyes pillanatnyi közelségét emelkedem a felszín felé. Érintésemre megremeg, ez pedig nem kerüli el a figyelmemet. Arca vészesen közel kerül hozzám, szinte elemi erővel kúszik be a látóterembe. Nézem a szemét, azt a csillogót, látom zavarát, ahogy hirtelen elkapja a fejét. Nem nehéz levonni a kellő konzekvenciát. Feszélyezem.. és igenis sikerült felpiszkálnom. Megmarkolom a kezét, majd egy hatalmas erővel - magammal rántva - kirobbanok a felszínre. Mosolyomat csak ekkor villantom fel. Tüdőmet kellő oxigénhez juttatom, majd vigyorogva rápislogok.
- Jöhet a következő kör..! – mondom, majd máris merülök alá, remélhetőlegesen vele együtt.

Kezét finoman szorongatom, majd úszom körbe ismét. Most azonban ténylegesen közel kerülök hozzá. A víztől égő szemekkel rápislogok a víz alatt, majd lágyan arrébb hessegetem körülötte táncoló tincseit. Elé kerülök..
Tenyerem a füle mögé simul, hüvelykujjam végigcirógatja állkapcsát, selymes bőrét.
Közelebb úszom hozzá, megejtek egy félmosolyt, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg nem akarja megcsókolom. Nem vagyok finomkodó, tehát lágyságot, gyengédséget ne is várjon.. csak szenvedélyt és vadságot. Nyelvem kutatva tör utat magának ajkai között, majd miután megízleltem, a felszínre lököm magam. Kezét ismét elkapom, húzom magammal.. ezek után egyszerűen kell a friss levegő. Bár neki valószínűleg jobban mint nekem. A víz hűvös cseppjeit kitörlöm a szememből, majd a hátamra fekve lebegek, úgy nézem a kék eget. Micsoda nap.. már csak azt kell megvárnom, erre hogyan reagál..
a nap hátralevő része ezen múlik.
Az Ő döntésén..


Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 07. 31. - 21:09:25
Darren

Nem szabadna hagynom, hogy játsszon velem. Az orromnál fogva vezet. Én pedig önkétlenül megyek utána. Megrázkódok az érintésétől, és flörtölök vele, de még hogy! Le kell állítanom magam. Nem lehetek ennyire felelőtlen. Nem is ismerem. Úgy viselkedem, mint egy naiv gyerek. És tényleg, egy naiv kislányként gondolkozom. Ezen sürgősen változtatnom kell.
Kezd elfogyni a levegőm, még egy percig talán bírnám, de tovább biztosan nem. Darren, mintha megérezte volna, felhúzott magával a felszínre.
- Jöhet a következő kör..!- hm...következő kör.
Csak levegőt venni volt időm, s már merültünk is alá. A kezemen pihent marka, mint valami két bilincs. Az egyik elvándorolt a fülem mögé, s lágyan megsimogatott. Kirázott a hideg...Nem...Nem szabad...
Ellentmondást nem tűrően, vadul megcsókolt. Nem bírtam ki, szenvedélyesen visszacsókoltam. Elfeledkezve magamról, a vízről, mindenről.

[...]

Amilyen gyorsan jött úgy el is ment. Darrennel szétváltunk, s már lökte is magát a felszínre, maga után húzva engem. Zihálva vettem a levegőt. Nem tehettem róla, Darren úgy felizgatott, hogy muszáj volt levegőért kapkodnom. Hamar visszaváltottam, normál tempóra. Darren már a vízfelszínen lebegett, megmutatva izmos mellkasát, s kémlelte az eget.
Nem hagyhatom, hogy elvakuljak, s valami butaságot csináljak. Mellúszásban lassan kievickéltem a partra.
Amint kiszálltam a vízből, megcsapott a hőség. ledobtam magam a zsenge, puha fűbe, s kifeküdtem. Behunytam a szemem, miközben hagytam, hogy a Nap sugarai felszárasszák a vízcseppeket a testemről.
Meg kell nyugodnom...Nem hagyhatom, hogy őrültséget kövessek el.


Cím: Re: Tópart
Írta: Clyde Irwine - 2009. 08. 02. - 14:51:07
Amy

Még mindig csodálatos az idő, bár talán már meleg van ahhoz, hogy az ember épp eszének köszönhetően tartózkodjon a szabadban. Nem csak a leégés veszélye fenyegetheti a kint kóborlókat, de a hőguta is veszélyforrásként vehető számításba.
Nekem mondjuk már mindegy, hogy mivel rombolom magam, a pár órával korábban felszippantott hótündér gondoskodott arról, hogy most kicsit lassan fogjam fel a környezetem alakulását...Miközben a kastély felé ballagunk Amyvel, s ő a motoros "élményeit" ecseteli nekem, én azon gondolkodom, hogy tulajdonképp most mit is csinálok? Be akarom fűzni a csajt, aki ráadásul jó fej volt velem, már sokadjára is? Képes lennék pont őt tönkretenni? Hülye vagyok, hülye és hülye. Fejemben alaposan megdorgálom magam, amiért vagyok oly ostoba, hogy azt hiszem, bárkivel is ki tudnék alakítani egy normális kapcsolatot. Ez az egész egy nagy szxrság, s tudom, hogy bármit is teszek, csak elrontanám azt a kezdetleges jót, amit sikerült elérnem...Nehezen nyitottam, s még mindig nem tartom magam túl őszintének a másik felé, nem tud rólam szinte semmit, s talán nem is fog...Gondolataimból Amy utolsó szavai rántanak vissza, s leesik, hogy miről is van szó. Persze, hisz én kérdeztem a motorozásról.
- Akkor majd egyszer elviszlek motorozni valamerre...- Ajánlottam fel neki, s megeresztettem egy halovány mosolyt. Igaz, elsődleges célom az volt, hogy ne haragudjon rám a korábbi viselkedésem miatt, de az ajánlatomban közrejátszott az is, hogy végre volt valaki, aki nem küldött el egy melegebb éghajlatra. Bárcsak tudnám becsülni az ilyen embereket, de úgy érzem, már menthetetlen vagyok, s mindig lesz olyan cselekedetem, amivel az efféle embereket megbánthatom...s mivel már csöndben ballagtunk egymás mellett, úgy éreztem, hogy mennem kell innen, bárhová, csak el. Tekintetem a szőkére szegeztem, s végül csak megszólaltam.
- Akkor, még biztosan összefutunk, legyen szép napod. - Csak ennyit tudtam kibökni, mi mást is mondhatnék? Tudtam, hogy úgysem ért meg, s volt egy olyan érzésem, hogy már elkönyvelt magában egy szánalmas alakként, aki ráadásul még közveszélyes is...Ezen gondolataimmal fordítottam neki hátat, majd céltalanul elindultam valamerre...

// Köszönöm a játékot és elnézést a késett lezárásért  :) //


Cím: Re: Tópart
Írta: Darren White - 2009. 08. 03. - 18:38:26
(http://www.frpgs.co.cc/images/kkc2175azwi5522hc2r.jpg)

„Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál, és odább mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad..”

Velem tart.. mindenhová, minden helyzetben.
Egyáltalán nem ellenkezik, mintha éppen most húztam volna el előtte a mézes madzagot.
És szó ami szó, tényleg.
Megtettem..
Megkísértettem egy pillanat alatt és ő pont úgy sétált bele a csapdába ahogy csak én szerettem volna. Igazán édes a csókja, igazán hatalmas a szenvedély, mellyel próbál kihozni a már megszokott nyugalmamból. Kár, hogy ő nem az a kaliber, akivel bármi komolyabbat is el tudnék képzelni. Hiszen én teljességgel mást keresek.. Ő túl jókislány, ő túlságosan ártatlan hozzám. Tény, hogy a lelkek hamar a rontásba vihetők, mégsem akarok megpróbálkozni azzal, hogy az időmet egy ilyen dologba öljem. Ennyi idő alatt ugyanis már találok egy olyan embert, akit nem kell „nevelni”! És egyébként sem akarok a nevelő szerepében tetszelegni.

Mikor a felszínre török velem tart. Óriási lélegzetvétellel kapkod az éltető oxigén után. Én jóval lassabban szívom magamba a levegőt, mely pillanatok alatt teli tölti tüdőmet. Így már nem is nehéz kifeküdni a víz felszínére, és belebámulni a ragyogó napba.  Persze a Hölgyike nem bírja a kiképzést. Erőteljes karcsapásokkal és zilálva úszik a part felé. Fejemet felé fordítom, úgy nézem egyre távolodó alakját. Kissé elkomorulok. Hiszen éppen tőlem menekül, az érzelmek, vágyak elől..
Ez pedig pont az a dolog, amire nem vagyok kíváncsi.

Hiszen mennyivel egyszerűbben is lehetett volna ezt a dolgot intézni. Sosem fogom megérteni miért kell bizonyos alap dolgokat túlbonyolítani az érzelmekkel és egyéb dolgokkal. Hát nekem ehhez egyáltalán nincs hangulatom. Még a végén a nagy hév közepette, amivel neki könyörögnék, amivel a száját csókolnám, megpendítenék benne egy húrt..
Ez pedig gond!
Óriási gond, mellyel nem akarok megküzdeni! És egyébként is unom ezt az egészet..!
Karomat kiveszem a fejem alól, hasra fordulok, majd a part felé úszok. Nem sokkal utána már szilárd talajt ér a lábam. Én pedig sietős léptekkel a ruhámhoz sétálok. Összeszedem precízen összehajtogatott ruhadarabjaimat, majd elindulok.
- Kössz a fürdőzést! Én most megyek! Szép napot Hölgyem! Remélem lesz még néhány izgalmas pillanat az életében..! – mondom, majd angolosan távozom.. otthagyva Őt.. egyedül a vágyaival, a gondolataival..



Cím: Re: Tópart
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2009. 08. 04. - 09:15:00
Darren



Idióta! Olyan szépen belesétáltál a csapdájába, mintha meg lettél volna hívva. Még jó hogy észhez tértem. Darreb rohadék jó pasi, de attól még alig ismerem. Nem érdekel mit gondol rólam, akkor se hagyom, hogy elcsábítson egy alkalomra.
Komor arca elárulta, hogy feladta a próbálkozást, és ennek valamely fokon örülök. Kiúszik a partra, gyorsan összekapkodja a ruháit- mintha menekülne.
- Kössz a fürdőzést! Én most megyek! Szép napot Hölgyem! Remélem lesz még néhány izgalmas pillanat az életében..!
Izgalmas..az biztos.- Helló!- köszöntem el, s néztem ahogy a kastély fele indul. Menj csak, ha már nem játszhatsz egy lánnyal és meguntad, elhúzol mi? Persze, mert te ilyen vagy. Nem is bosszankodom ilyenen, hisz' én meg hagytam, hogy irányítson.
A Nap is már szépen szórta a sugarait a birtokra. Fogalmam sincs mennyi ideig voltam itt, végül is a reggeli fürdés, amit elterveztem meg volt egy kis extrával, így nincs több dolgom itt. Nem tagadom élveztem ezt a reggelt, de ennyi elég volt.
Pálcámat előrántva, egy egyszerű bűbájjal meg szárítottam a fürdőruhám, s magamra kaptam a többi ruhámat. Most vettem csak észre a hetilapom amit elhoztam magammal végig itt pihent, Megvonva vállamat gondoltam: Majd elolvasom a vacsoránál, vagy este.
Felvettem a helyéről, és én is a kastély felé vettem az irányt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 16. - 21:56:31
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Nem mondom el melyik házba jár! A végén a nyakára fogtok járni, aztán majd nem akar tőlem semmit. Vagy beleszeret valamelyikőtökbe. Nem, azt végképp nem akarom.

Vörösödik a fejem. Szánalmas, szánalmas, szánalmas. A hazugságok csak jönnek, mert képtelen vagyok felvállalni azt aki vagyok. Mert ez nem olyan egyszerű ám, mint ahogy gondolnátok, nem bizony. Mert mit látnak a többiek? Néha magabiztos vagyok, néha félénk. Igen, így is lehet.

Félek azoktól akik ismerik a korlátaimat, ismerik a félelmeimet és ismernek engem. Tisztában vannak az életem részleteivel, tehát fel is tudják azt használni. Ilyenek a régi barátaim a mugli iskolából vagy azok a háztársaim akikkel még elsőben kötöttem barátságot. Az életem olyan részeivel vannak tisztában, amiket nem tudok könnyen levetkőzni, mert ők még tudják milyen voltam és mindig emlékeztetnek majd rá. A furcsa, de csendes kislányra, aki soha nem volt képben és mindent utoljára tudott meg. Velük őszinte voltam, de közben mégsem, mert szerettem volna én is olyan nyílt és közvetlen lenni mint ők. De pont az, hogy megnyíltam előttük és segítséget kértem, nem hagyott kibontakozni, hiszen ők már tudták hogy amit csinálnék az csak próbálkozás lenne. Bonyolult? Lehet.

Mindig tudja mit akarok, elnézi a hülyeségeimet és... Nem, azt sem mondom el hányadéves. Nem azért mert fiatalabb, értsétek már meg.

Azokkal akik nem ismernek, tehát a Roxfort kb. kilencvenkilenc százalékával, tudok úgy viselkedni, ahogy csak szeretnék. Annyira közvetlen tudok lenni, amennyire csak akarok, mert ők nem tudják, hogy régen ez milyen nehezen ment. Hogy régen az is nehezemre esett, hogy veligazítást kérjek az utcán. Igaz, az idegenektől még most is tartok egy kicsit, de már nagyobb bennem a kíváncsiság, ami segít felülkerekedni ezen. Ez szerencse. Vagy nemtudom.

Azt viszont tudom, hogy semmire sem megoldás egyedül ücsörögni és nagyban szégyellni magamat. Oké, hazudtam, ez van, lépjünk túl. Bárki másnak könnyű lenne ezen túllépni, de én nem vagyok bárki más. Az ilyen dolgok sokáig visszhangzanak a fejemben és egy hét múlva ugyanolyan kellemetlenül érzem magamat, mint ott és akkor. De már nem tudok változtatni, ha bevallom azzal egy életre lejáratom magamat. Az ilyet nem könnyű elfelejteni, nekem pedig úgy tűnik lehetetlen feladat. Így most itt vagyok és remélem, hogy nem talál rám senki.

Nem az a stréber típus, de azért intelligens. Jókat lehet vele beszélgetni és nem néz teljesen hülyének, ha le akarok menni a könyvtárba, hanem hagyja, hogy csináljam amit akarok. Nem vagyunk összekötve, de, ha problémám van megkereshetem. Kicsit fura a kapcsolatunk, de élvezem.

Jól hazudtam, nem volt hiba vagy ellentmondás. Egyszerű volt, hiszen csak azt mondtam amit szeretnék. De akkor is: gáz vagyok, elítélendő és ciki. Fujjrossz. Olyan mélyre süllyedni, hogy kitalálni egy egész személyiséget, csak, hogy bebizonyítsam, nem vagyok ám olyan elveszett. Persze, sokan hazudják, hogy megvolt nekik ez, az, vagy akár egy kitalált személy, de akkor is, nekem nem kéne ilyesmit csinálnom. Nem érzem cikinek, hogy még nem voltam senkive. Azt érzem cikinek, hogy még nem is volt senkim. Egy egyszerű, félrecsúszott csók formájában sem. Vagy egy fogjuk egymás kezét, mert jó kilenc évesnek lenni kapcsolat sem, semmi.

Egy darabig el lehet kerülni, hogy kérdezősködjenek, kitérő válaszokkal elintézni vagy aprókat füllenteni, ez rendben van. De tegnap a beszélgetés hosszúra nyúlt, már mindenki beszámolt az összes kalandjáról. Én meg csak hallgattam. Aztán valaki megkérdezett engem is, én meg hirtelen azon kaptam magam, hogy már javában mesélek. A mikor randiztok legközelebbre pedig rávágtam egy holnap estét. Majd hozzátettem, hogy takarodó után, elkerülendő az esetleges kíváncsiskodókat. Egy büntetőmunkát azért csak nem ér meg nekik.

Az mondjuk jó kérdés lenne, hogy miért nem vagyok a kastélyban. Eredetileg azt terveztem, hogy behúzódom egy üres, kihalt terembe és várok néhány órát, viszont akárhova mentem, elkapott a félelem, hogy vajon mikor nyitnak rám. Így kiosontam ide, hogy ha legalább meglátnak, akkor én tudjam meg előbb. Hülyeség? Talán.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 17. - 08:35:37
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*Nosztalgia a tóparton. Elvégre nyár van, legalább megfázni nem fázok meg, miközben füvön ülve, tó felé fordulva egy szikla holdárnyékába ülök. Mint a régi szép időkben. Bár éjszaka diákként ritkán se jöttem erre, elvégre a szabály az szabály és a kastély éppen elég nagy játszótér volt a kiruccanásokhoz. Mégis emlékezés ízű az este, bár annyira nem szeretem ezt az ízt, főleg, hogy magamnak kevertem, én, tehát tökéletesen tudom, hogyan keserítsem meg az amúgy harmonikus estét.

Legalább nyugi van. Ha nyugi lehet a méltóságteljesen vadászgató baglyok alatt szemlélve, ahogy a tó tükörfelszínén gyors hullámok terülnek szét és valami sötét árnyék moccan. Polip. Gondolom. Remélem. Legfeljebb egy-két sellő. Semmi több. Unalmas. Voltaképpen igen. Mit is keresek itt azon túl, hogy nem tudok aludni? Már megint. Az ilyen rendszeres. De holnap azért energikus leszek, kedves, bájos, tündéri, mint mindig. Így kell lennie. Szóval hátam a beszívott napfénytől langymeleg sziklának vetem és lazítok. Éljen a nyálkás harmónia. A sikamlós tücsökzene. A fű zizegése az óvatos, finom léptek alatt, a langyos nyári szellő…

Fű zizegése? ÓVATOS LÉPTEK ALATT?! A bal csípőmhöz kapok, jobb kézzel, csak annyi zörejt kelt a mozdulat, mint amennyit egy macska sóhajt az egér után, futó pillanatig rám tör a mélázás megint, hiszen hányan kérdezték már, hogy bal kezes vagyok-e? Frászt. Csak különleges. Már amennyiben ez különlegesség. Mindenesetre a fülem különlegesen éles lesz, úgy hallgatódzik a sziklám mögött surranó neszre, mintha muszáj lenne. Pedig csak egy diák. Biztos egy diák. Most rontsam el az örömét, hogy ügyesen kilógott? Vagy egy tanár. Aki rosszban sántikál. Ugyan már paranoia! Hess innen.

Engem nem láthat, lapítok, mint árnyék a pantomim színházban. Én se láthatom őt, mert bazi nagy kövek támaszkodnak a tó ezen részén. Mi lenne, ha hagynám elmenni? Kis éjszakai légyott, nyalás-falás, súgás-búgás, nem vagyok egy spicli alkat, hiába voltam tanárkedvenc. És ha mégse? És-sel nem kezdünk mondatot. De ha mégis?! Mi van, ha bemegy az erdőbe, megeszi valami és holnap Dumbledore besétál a termembe, figyelmesen rám pillant és megkérdezi, hogy: „Kedves Alexiel, ha már egyszer éjszaka úgyis a parkban ücsörögtél, biztos, hogy nem vetted észre az eltévedt báránykát? Nem akadályozhattad volna meg a balesetet?” Hm. Na jó.

Talpra szökkenek, nem recsegek és ropogok, mint egy olajozatlan állvány, épp elég puha a mozdulat, így vehemens gyorsasággal rántok pálcát, a paranoia kedvéért, fordulok ki a szikla mögül, bűvölök vakító fényárt eleve hunyorogva az éjszakába, hogy a szőke tincsű, jellegtelen magasságú támadót elvakítsam, megfélemlítsem, eltántorítsam. Lendítem a pálcám, aztán a felismerés hevétől kicsit leizzadva le is hanyatlik a kezem, kialszik a pálcám, fenyegetően szikrázó sistergése is csak az elnyomott varázslat miatt hullajt vérvörös szikrákat egy tünemény pillanatig.*
-Kisztihand kisasszony-*vonom fel a szemöldököm.* -Maga üldöz engem, vagy a balszerencse, esetleg Fortuna maga? Minden szép?


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 17. - 09:31:44
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Önmarcangoló álmodozásomat még órákig tudnám folytatni, de ehelyett inkább sétálni kezdek, hogy kiűzzem az idegesítő hangokat a fejemből. Hülye hangok, fura hangok és az én hangjaim. Vagy hangom. Elnézek egy kicsit a kastély irányába, elszakítva magamat lankás rejtekhelyemtől és örömmel konstatálom, hogy senki nincs a birtokon ilyen későn.

A baj az, hogy nem hoztam ki semmilyen olvasnivalót, megcsinálni valót, de még egy pakli robbantósdit se. Mondjuk azt nem is szeretem, de a tétlenség az egyik legrosszabb dolog a világban. Ülni órákon keresztül és nagyban csinálni a semmit. A körbe-körbe sétálgatástól pedig mindjárt rosszul leszek, de mindegy, addig nem hagyom abba amíg ki nem találok valami programot. Ez majd ösztönözni fog.

Esetleg bemehetnék az erdőbe felfalatni magamat valami vérengző állattal. Vagy elmennehetnék megnézni Hagrid milyen állattal gazdagította a karámjait, úgy sincsen LLG-m, így legalább nem maradok ki semmiből. Bár ki tudja, talán pont ez az amiből jobb lenne kimaradnom, viszont akkor visszatértünk az eredeti kérdéshez, hogy mégis mit csináljak? A töprengésemet egy pálca agresszív fénye szakítja félbe. Az ijedtségtől hátraugrok és csak egy közeli szikla segít, hogy talponmaradjak. Egy pillanatra vörös szikrákat is látok, talán most jött el a vég, bár nem tudom ki akarhatna megölni. Csak arra tudok gondolni, hogy valami ismeretlen szórakozik, de, ha meg akart ijeszteni, hát sikerült.

Kicsit zihálva, kicsit remegve ismerem fel Minticz proefsszort, mikor végre leereszti a pálcáját. Tehát nem fogok meghalni, viszont valószínűleg lesz egy büntetőmunkám. Persze, pont neki kell megtalálnia, nem kapott már eleget belőlem? Jogosan gondolhatja, hogy üldözöm. - Öhm, jó estét professzor. Elismerem, hogy úgy tűnhet, mindenhova követem magát, de igazából csak kijöttem kicsit, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Ezért is jöttem, nem hazudtam igazán, különben sem kell rátukmálnom a hülyeségeimet. Szép lassan úgy is megtudja milyen vagyok. Egyenlőre jobb lenne, ha mindent szépen, kis adagokban tudnék adagolni magamból. Mert általában úgy van ahogy én szeretném. Talán többre mennék, ha soha többet nem gondolkoznék. Mondjuk, ha vissza akar majd kísérni a klubhelyiségig, nem tudom mit találok ki, de ez még ráér.

- Nem akartam szabálytszegni vagy ilyesmi, csak... Csak olyan sokan vannak a kastélyban, kicsit ki akartam szabadulnom. - Éljenek a féligazságok. - Nem akartam bemenni az erdőbe vagy más öngyilkos akcióval próbálkozni, csak sétáltam a parton.

Viszont ő vajon mit keres itt? Nem a legcélravezetőbb pofátlankodni mikor épp ki akarok magyarázni egy büntetőmunkát, de talán ha megkegyelmez. Érdemes lenne megtudni róla még egy dolgot. Lehet, hogy éjszakánként sötét teremtményekre vadászik? Vagy titkos hozzávalókat gyűjt egy titkos bájitalkísérlethez? A fejemben megforduló variációk túl izgalmasak ahhoz, hogy csak úgy félre tudjam őket söpörni. Viszont erőt veszek magamon és a kételyeimet elrakom későbbre.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 17. - 15:28:18
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*Megijesztettem volna? Rémületet sugallnak a szemek, a hátraugró reflex, a félretántorodó mozdulat. Érezhetnék elégedettséget. Nem érzek. Nem vagyok az a típus, aki kéjesen örömködik önnön félelmetességén, és szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy ő a valaki a világon, noha ismerek ilyet is. Nem is egyet. Nem is ritka. Nem is tetszik. Mármint a tény maga. Nem is érdekel senkit.

Helyrerakom a pálcám. Félreértések elkerülése végett jó helyre, a tokjába. Nem félek a sötétben, nincs is sötét, elvégre a Hold két marékkal szórja a fényét, éppen ide. Közelebb lépek, ha esetleg kell, felsegítem, de nem szorul rá. A hangját is hamar megtalálja. Ez a szép a fiatalokban, olyan gyorsan kiheverik az ijedelmet, és már megy is a magyarázás. A szöveg, a szöveg, a magyarázkodás, bár nem értem, hogy mi alapján gondolja, hogy nem látok át rajta. Mondjuk nem átlátszó. Bár ahogy elnézem ma lemondott az élménydús dínók felvonultatásáról. Amíg beszél megmustrálom. Lustán, kényelmesen. Nem sietünk sehova.*

-Az volt a vicc része a dolognak. Természetesen nem feltételezem, hogy engem követett, bár a paranoiámba nagyon beleférne, de ettől most eltekintek. Viszont-*itt a hangsúly, kérem szépen, pofásan, amit eddig csak felvont szemöldökömmel fejeztem ki a félsötétben azt most szavakba foglalom.* -…ne nézzen madárnak, ha kérhetem-*ennyi és pont. Szépen kérem. Figyelmesen nézek a szemébe, lazán zsebre csúsztatom a kezem, érdekesen féloldalas tartásba ereszkedem, a rövidujjú ingből kikandikáló kíváncsi alkarom az oldalamhoz simítom.*

-Jó estét szintúgy. A takarodó ideje már rég elmúlt, sőt. Mondhatni mostanra a kevésbé szövegelős diáktársak is mélyen alszanak-*tartást váltok, kihúzom magam, nem bírtam sokáig a lazaságot ugye? Hát ilyen az élet. Már megint csak ilyen és nem másmilyen, pedig ha másmilyen lenne, akkor lehet jobban tetszene, pedig nem. Csak szeretném.* -Nézze kisasszony, a kastély hatalmas, ha más nem ott vannak a titkos termek. Bár az is tilos, de legalább maximálisan biztonságos. Legalább heveny infarktusgyanúsan én nem támadnék magácskára. Mondhatni hajszálon múlt-*ebben legalább tényleg igazam van, bár már látom a kérdést megfogalmazódni okos pillantása mögött. Vajon én mit keresek a birtokon, ha ilyen veszélyes. Tényleg, mit is?*

-Fordítsuk komolyra a szót. A tartózkodása illegális. A magyarázata gyenge. Az érvelése légből kapott. A bizonytalansága tapintható. Én nem vagyok elég hülye és fáradt. Üljön le, mesélje el, vagy felszaladhatunk Bimba professzorasszonyhoz, hogy mit szól az eseményhez, de aligha lesz elragadtatva-*sóhajtok. Reménytelen eset vagyok. Miért nem küldöm el lefeküdni? Ha meg akarom kímélni a büntetéstől, akkor azzal is megkímélem, vagy legalább másra hárítom az elkapását. De nem. Nekem invitálnom kell, mert utána felkísérem, hogyha találkozunk valakivel megmondom, hogy velem volt, és kész. Mert ilyen jó szívem van. Minek? Miért? Bah. Szörnyű. Elhúzom a szám. De azért még mosolygok. Szaggatottak a gondolataim. Nem lep meg.* -Alkura van mód, ha van rá igény.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 17. - 20:02:46
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Egy tanárnak nem így kell viselkednie. Ő nem tanár. Még a gondolat is ijesztő, de... lehet, hogy ember. Vagy ilyesmi. Talán nem kéne ennyit gondolnom rá. Sőt egyenesen jót tenne, de akkor meg gondolkodnék magamon. Nem könnyű egy tizenhat éves lány élete. Ezzel a gondolattal zárva, rendkívül kecsesen lezuttyanok a földre. Lehet, hogy lenne is valakim, ha nem hiányozna belőlem mindenfajta nőisség. Végignézek magamon: igen, rövid, fekete sort és egy fakó sárga póló kék szivekkel, amiket még én firkáltam rá régebben. Hozzá pedig az elmaradhatatlan tornacipő. A professzor miért tud nálam esztétikusabban kinézni? Felnézek rá, kicsit tanácstalanul, kicsit beletörődően. Előtte már úgysem járathatom le jobban magamat nem igaz? Amúgy is ő kérdezett, illetve kérte, hogy meséljek, hát belőlem csak úgy dőlnek a szavak, nem panaszkodhat. Vagy de.

- Utálok hazudni, mert szerintem olyat csak az undorító, szánalmas alakok csinálnak. Vagy akiknek muszáj, de nekem nem volt muszáj. - Olyan könnyen megy. Hiszen úgysem mondja el senkinek, vagy ha mégis, úgysem ismerem. Szinte teljesen idegen és még felnőtt is, az is lehet, hogy szerencsém van, hogy idetévedt. Neki már kevésbé. - A barátnőimnek azt hazudtam, hogy randizom ma valakivel. Nem akartam, hogy utánam jöjjenek, ezért takarodó után. De nem randizom senkivel. Most se, meg semmikor. Ezért kellett mondanom, mert ciki vagyok. Nem jó cikinek lenni, azt senki se akarhatja.

Értelmetlen, bamba, csak túldramatizálja, gyerekes. Suta. Ezeket jóeséllyel váltom majd ki kedvenc tanerőmből, de ettől függetlenül azért felbámulok rá. Közben ideegsen tépkedem a fűcsomókat, mert kell valami pótcselekvés, hogy bővüljön a rólam kialakított képe. Lehet, hogy amikor azt mondta meséljek, az csak udvariasság volt, ilyen részletekre nem kíváncsi az életemből. Ugyan miért lenne? Vagy ez benne van a munkaköri leírásában? Mindegy, legalább nem megy Bimba professzorhoz, nem szeretném, ha csalódna bennem, bár az is lehet, hogy ennyi nem elég ahhoz. Még nem vagyok elég járatos a szabályszegésekben. És megint összefüggéstelenül hadoválok.

- Még így is gyenge a magyarázatom? Pedig most is igazat mondtam. Az előbb csak nem gondoltam, hogy érdekelné a miért és küldene büntetőmunkára vagy a házvezetőmhöz. Eszembe sem jutott hülyének nézni. - Így, lecsupaszítva elég furán hangzik, mégis most érzem magamat a legmagabiztosabbnak. Azt legalább tudnia kell mi a véleményem róla. Nagy vonalakban. - Most vissza kell mennem a kastélyba, igaz? Csak mert nem tudok magyarázatot majd arra, hogy miért jöttem ilyen hamar. Nem tudna segíteni?

Túl messzire megyek, de ha ő is így gondolja majd megmondja. Nem olyannak ismerem - vicces, nem is ismerem - aki magában tartaná a véleményét, bár, ha jó oka van rá ki tudja... Viszont velem szemben nincsenek jó okok. - Egyébként nem vagyok ám mindig olyan mint magával, tudok kedves és vicces is lenni és minden példa ellenére, tudok hallgatni is. Nem sokszor, meg nem is szeretek, de nem vagyok mindig ennyire... ilyen. - Szép volt. Ez lett volna a kimagyarázós és mindent megértetős rész. Tényleg.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 18. - 10:25:25
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*Melore leveti magát. A földre. Hát szép, de tulajdonképpen én magam bíztattam fel, így a felpislogás után nem mélyítem tovább a zavartényezőt, magam is leülök. Bár engem nem borzongathat a fázós angliai nyár hidege, elvégre még dzsekit is hoztam, mondhatni mindenre felkészültem. Az ominózus ruhadarabot magamhoz hívom a szikla mögül, szóval elég értelmetlen volt elraknom a pálcám, aztán a vállára dobom. Én magam hátratámaszkodom kényelmesen, a lábaim elnyújtom a tó felé.*
-Bújjon bele, bár egy kicsit nagy lesz, rám is nagy, de komolyan ilyen ruhában indult el álrandira? Ráadásul bele az éjszakába? Ez nem Franciaország-*csak árnyalatnyit feddő a hangom, de el kell ismernem, nem érzem úgy, mintha hazudna. Valahogy olyan ártatlanul bután igaz, amit mond. Az emberiség összetétele alig változik. Mindig vannak a kiválók, akik a maguk egoburkában ülve észre se veszik az ilyen egyszerű embereket, akik talán majd megváltják a világot valamely találmányukkal, csak épp a hétköznapi életben nem boldogulnak. Szomorú? Dehogy. Nagyon képmutató lennék. Elvégre én is voltam egoburokban létező kiválóság, legfeljebb én elmondhatom magamról, hogy szerettem az embereket.*

-Ugyan már, az életet nem lehet cikikre és nem cikikre bontani-*tanóra a romantikus ezüsttó mellett, a háttérben a szél a rengeteg fáin húzza a nótát, de itt már nem érezni annyira a hidegét, a kastély ablakaiban kísértetfénnyel pislákol az éjszaka. Ez az Shannon, megint megcsináltad magadnak. De oda se neki. Te szereted az embereket. Fogalmam sincs miért voltál Mardekáros. Csak nem ezért a cinikus rosszindulatért?* -Ha adhatok egy jó tanácsot, bár ahogy nézem nem szorul rá, legközelebb ne suttyomkodjon. Felesleges kockáztatni. Magának nem hiányzik egy büntetőmunka és előbb-utóbb úgyis kiderül minden. Mondja azt, hogy válogat. Hogy nem dől oda minden szembejövőnek. Hogy magasabbra tartja magát holmi jött-ment randiknál. Randizni mindenki tud. Párt választani elenyészően kevesen-*mintha bakfis kamasz lennék, olyan könnyedén igazodom a lélektani képletbe, bámulatos. Döbbenetes. Szánalmas?* -Kérdezze meg tőlük tündéri mosollyal, hogy vajon ők mire mentek ezekkel a kalandjaikkal. Kaland? Tapasztalat? Ugyan már, csak folyton próbálkoznak, mint akik nem tudják mit akarnak. Csináljon úgy, mintha maga tudná, a finnyás előkelőség sokkal praktikusabb, mint a bujkálós hazugság. És ráadásul akár még maga is elhiheti, hogy így van-*vállat vonok, majd éppen én fogom megoldani egy kamasznyi lélek problémáit. Ki van zárva. De azért húzom neki az időt, hogy minél később keljen visszasomfordálnia, holott biztos vagyok benne, hogy a sistergő hormonú leánykák kivárják szende társukat, hogy első kézből forgathassák ki az élményeiből, amiket majd kreálhat, ha nincs benne elég méltóság… vagy éppen akarat, és ellenállni vágyás. Tulajdonképpen, lehet élvezi is a különcségéből fakadó figyelmet.*

-Igazán?-*vonom fel a szemöldököm áh, kicsit sem vigyorogva.* -És minek köszönhetem azt a kétes megtiszteltetés, hogy velem nem olyan? Bár mentéségére legyen mondva, igazán nincs okom panaszra, én jól szórakozom-*és bármennyire hihetetlenül hangzik tényleg. Teljesen jól el tudok szórakozni más embereken, akár velük is, de ellenükre se áll távol a jellememtől, de most inkább nem boncolgatom magam, majd megteszi más.* -Miért, ez koránnak számít a felmenetelre? Majd megmondja, hogy én elkaptam magát és visszacipeltem a helyére. Legalább lesz kit utálni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 18. - 12:48:57
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Valami súlyos pottyan rám az égből. Hálásan fogadom a felajánlott dzsekit, kezd hűvös lenni, bár eddig nem igazán vettem róla tudomást. Meg semmiről sem igazán, a professzoron kívül, ez - vagyis ő - segített távoltartani a zavaró gondolatokat. Tényleg, hogy lehettem ilyen hülye, hogy ezt vettem fel? A válasz elég egyszerű, de talán jobb lesz, ha megosztom vele. Mindent megosztok, mert az időhúzás egy jó dolog. Mondhatom ezt is, de azt is, hogy egyszerűen csak szeretek vele beszélgetni.

- Csak igyekeztem úgy tenni mintha tényleg randira mennék. Ha így lenne, biztos ezt vettem volna fel, pedig nem is szép. - kicsit elhúzom a számat, mert még mindig nem teljes a magyarázatom, de ezt megfogalmazni nem éppen könnyű. - Ez annyira kifejező, annyira én vagyok, hogy az embernek rögtön véleménye lesz rólam amint meglát. Lehet, hogy téved, de semmiképpen sem lesz semleges.

Kell tanács, nem is egy. Egy életre elegendő tanácsnak is örülnék tőle például, mert amiket mond, annak van értelme. Ez is ritka, mert annyian osztják az észt, mikor csak elolvastak egy könyvet és azután azt érzik ők az emberiség szakértői. Hogy mindenki problémáit meg tudják oldani néhány üres értelmetlen és üres közhellyel. A legtöbben meg csak helyeselnek.

-  Hát, végülis az is hazugság, tehát egyre megy. Viszont sok kellemetlenséget megspórolnék vele. - remélem nem úgy értette, hogy rá célzok mint két lábon járó kellemetlenség. Csak annyira próbálok egyetérteni hogy belezavarodok. - Viszont most úgy tudják, hogy van valakim. Ma szakítottunk? Ez meredek. Amúgy sem tudom milyen egy szakítás, sírnom kellene vagy örülni, hogy vége? Mondjuk nem lehetek túl boldog, mert tegnap még úgy áradoztam róla. Viszont, ha azt vesszük, hogy az én korosztályom milyen gyorsan változtatja a véleményét, talán még az is belefér. - rögtönzött monológom talán még neki is sok, mert szépen el is felejtkeztem arról, hogy kicsit kivonatolnom kéne és nem rázúdítani az egészet. Már késő, most lássuk megbirkózik-e az információáradattal.

Most pedig megpróbálom szépen átgondolni a válaszomat, mielőtt kinyitnám a szám. Még egy dolog amihez hozzá kéne szoknom. Tehát miért viselkedem vele máshogy? Mert zavarban vagyok, mert okosabb nálam és mert összezavar. Gondolkodnom kell a társaságában, ami szokatlan. Nem gyerek, nincsenek kicsi és értelmetlen problémái amiket meg akarna oldatni velem. Akár még az is lehet, hogy számíthatok rá. Majd egyszer. Valamikor.

- Nem szándékosan viselkedem máshogy. Mármint, maga nem diák, tudja? Vagyis, azt biztos tudja, hogy nem diák, csak... Csak nehéz úgy beszélni magával mintha tanár lenne, mert nem viselkedik a könnyen lereagálható sablonok szerint. Még szerencse, hogy jól szórakozik, az emberek általában falramászak az ilyen szerencsétlenkedéstől. - átgondolt és teljes, legalábbis az összhatás. A mondataimon még csiszolni kell, de ha lesz lehetőségem hozzászokok majd. Vagy ő szokik hozzám.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 19. - 07:59:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*A szépérzékem halk sikollyal fejest ugrik a tóba és messze tempózik a fenébe, kivételesen nem úszok utána, pedig belátom igazát. Elvégre neki mindig igaza van, különben nem lenne szép érzék. A szépet érzékelni. Ergo, ellenkező esetbe menekül. Mielőtt nagyon túlbonyolítanám a dolgot meg kell jegyezzem, hogy azért drámai túlzás, hogy elmenekül. Nem rossz ez az öltözet. Mondjuk futni egy kört. Teniszmeccsre. Falmászáshoz. Járni-kelni.*

-Ízlések és pofonok-*jegyzem meg nagy bölcsen, mielőtt a gonosz kis hang feltenné az intelligencia szintem mélyén a kérdést, hogy mégis milyen jogon kritizálnék egy másik embert, amikor én meg összeégett, összeszabdalt felhámban mutogatom magam, nem is ritkán, nem is kicsit, pusztán azért, mert szorult belém némi hajlam, ami kikunyerálja magának, hogy nézegedtessen magam, árgh, ez így megint túl bonyolult éjszakára.* -Ha magának ez a kellemes, az aktuális randipartnernek is biztos megfelelne, elvégre ezért randizgatnak az emberek. Megismerik egymás gyengéit és valahol még élvezik is-*megcsóválom a fejem, csatlakozok a fűtekergetők klubjához, elgondolom, hogy milyen lenne, ha mondjuk Perselus kolléga kikukkantana. Na jó. Ezt a mumust is visszatolom az ágy alá.*

-Nem jó a stílus. Hazugság, az lehet, de nem teljes hazugság, mivel maga nem mond semmit, tehát nem állít valótlant. Azt, hogy a szavai mögé mit látnak bele a többiek, az már az ő bajuk-*neveljük zölddé a jó Hugrásokat, nem ezt hívják agymosásnak? Persze, kételkedek kicsit az ösztönös ravaszságban, de mindenkinek jár egy esély.* -Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy maga visszamegy. Ők kérdezgetni kezdik. Maga hűvös előkelőségben elpöccintgeti a kérdéseiket, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Ebből a kishölgyek arra fognak következtetni, hogy megesett a szakítás, és ennek sokkjától maga rideg, komor. Ilyenkor nagyon megértőek tudnak lenni, de ha mégse, akkor sincs baj, maga megszabadult a kellemetlenségtől, hiszen a lelkiismerete tiszta. Nem hazudott, csak nem mondott semmit.

*Ha az életben minden ilyen egyszerű lenne, akkor már beledöglöttünk volna a nagy, büdös harmóniába. Szerencséjére a világra, és pechünkre az élet közel sem ilyen egyszerű. Például én tudom, hogy nem vagyok diák, de néha elfelejtem. Elvigyorodok, megkegyelmezek a hajlítgatott fűszálnak, hagyom tovább kornyadozni a földhöz kötötten.*
-Igen, az ilyesmivel nem árt, ha önerőből is tisztában van az ember, mint például, hogy diák-e, vagy sem, elvégre ha rossz helyre megy aludni abból még nagy baj is lehet-*de persze a baj természete már csak olyan, hogy előtte valami jó dolog történik, hiszen különben nem érné meg bevállalni. Kérdő mozdulattal felvonom a szemöldököm.*

-Én is falra mászok a szerencsétlenkedés láttán, csak kevésbé látványosan. Ha gondolja…-*veszem elő a legnyájasabb hangomat, na ezzel a hanggal nem próbálok meg énekelni.* -… előveszem a szigorú modorsablont és akkor jajj magának. De most komolyan. A tanárok is csak emberek, többnyire, aligha hiszem, hogy olyan egyszerűen működik velük kapcsolatban a kommunikáció, ahogy sugallani engedi kegyed.


Cím: Re: Tópart
Írta: Hannah Whitney - 2009. 08. 19. - 20:49:30
(http://www.frpgs.co.cc/images/1gh3bbxnmr5vov7xl.png)

A levegő izzott, forrt kettőjük között. Talán egyikük sem értette igazán mi is folyik itt, de az égiek Nagy Könyvében biztos minden meg volt írva előre, forgatókönyvszerűen. Egyértelmű. Hisz két ilyen egyforma jellemű személynek „kötelessége” volt összefutni egymással. És melyiküknek volna jobb ezekben a pillanatokban egy puccos étteremben flangélni és a pacalpörkölt minőségéről csevegni? Ez így itt, a tóparton… TÖKÉLETES!
Nincs fehér ló avagy aranyhintó, de két szeretetteljes ember áll egymással szemben és nem tudják eldönteni ott legbelül mit is éreznek igazából. Hannah sem képes megállapítani, hogy pillanatnyi fellángolás mit tapasztal szívében vagy esetleg más… több ennél? Mindig is megfontolt volt szerelem témakörben így most is hosszas perceket töpreng így Kevin előtt állva is a továbbiakon. Mikor kis szünetet tart az elmélkedésben a fiúra pillant. Meglepődik, mert társa is hasonlóképp tesz mint ő az imént… gondolkozik, jár az agya… Ugyanazon? Talán egyre jobban kezd világossá válni a válasz erre a pofonegyszerű kérdésre…

Igen a magyarzákodás már-már zavaró lehet a srác számára, így Hannah magában el is dönti ennek kihagyását saját szótárából, de Kev megelőzi. Készít egy képzeletbeli tiltólistát, s a jókedv okából kifolyólag egy láthatatlan tollal firkantja fel a kiejthetetlen szavakat. A leányzó emiatt egy harsány kacajt hallat, s mélyen a fiú íriszeibe tekint. Szemeiben kedvesség és szeretet tükröződik, melengető érzés…

- Rendben, benne vagyok. Ígérem többet ki sem ejtem a számon, hogy bo… hüpp… már majdnem! – mondta, majd nevetésben tört ki s pár pillanat múlva lecsillapodott, próbált komolyabban gondolkodni s nem mindenen csak vihorászni.

~ Haskivillantás? Szóval Kev ilyen eszközökkel játszik. Na jó bármilyen hitben is voltam eddig az tuti, hogy ezt csak az én elbűvölésem okából kifolyólag tette. Száz százalék! És, hogy kéne reagálnom. Biztos ismer már annyira, hogy nem ilyen könnyű préda vagyok s egy izmos férfitest láttán nem megy el a józan eszem. Hagy küzdjön még kicsit, nekem van időm. Tudni akarom, hogy mennyire gondolja komolyan… annyira mint én…? ~

- Áh szóval így. Bocsi engem félreinformáltak. Úgy tudtam ez egy kőkemény tornaóra lesz, de a jelek szerint a Baywatch emlékpartira keveredtem. Na nem baj akkor ha már itt vagyok ideje lekupírozni a példaképem. Szerzek gyorsan egy jó plasztikai sebészt és pár nyisszantással megoldja, hogy beilljek a buliba! – magyarázta komolysággal hangjában Hannah, de amint végzett a monológgal elnevette magát és a fiú felé pislogott szavait várva.

És erre Kevin lestírölte a melleit. Szép… Hannah erre rosszalló pillantást vetett rá, de legbelül egyáltalán nem gyülemlett fel benne düh azonban az ilyen pasikat nem bírja, sosem bírta. Tudja, hogy ez a srác nem olyan fajta, de még véletlenül se szaladjon el vele a ló… Ha elveti a sulykot, majd Miss Whitney visszarántja.

- Hékás! Még a fürdőruhát sem vettem át és máris így bámulsz! Enyje kisfiú, itt nem az a mottó él, hogy „mindent a szemnek”! – mondta először komolyan, de utána mosoly kúszott arcára, mellyel Kevet célozta meg.

Ezután némi csevely még a tornáról, mindketten remekül érezték magukat addigra. És jött a „várva várt” fejenállás. Az egyik olyan mutatvány amelyben a leányzó sohasem jeleskedett. Na mindegy, egyszer mindent ki kell próbálni! Legrosszabb esetben fejre esik és örökre agykárosult lesz! Áh, tudja ő jól hogy ilyenre nincs esély, de mégis fél kissé…

- Wáh! – csak ennyit hallatott és egyenesen Kevre pottyant.

A két fiatal igazán közel került egymáshoz, ajkaik szinte egy ujjnyi helyezkedtek el. Mindkettejüket kétely fogta el, de Hannah hamarabb legyőzte és már nem érdekelték a kötöttségek, a hosszú ismeretségen alapuló kapcsolatok. Élvezni akartam a pillanatot, azzal akibe beleesett…
Száját még közelebb emelte és a fiúéhoz érintette. Ha ő sem ellenkezett akkor jobban megcsókolta, s pár másodperc múltán hátrébbhúzódott.

- Most már jól… - suttogta és Kevin reakciójára várt.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 24. - 12:18:07
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

~...az aktuális randipartnernek is biztos megfelelne...~
Tehát neki nem felel meg. Kit érdekel? Ha a nagyvilághoz viszonyítjuk, az érdeklődők száma elenyésző, de, ha a jelenlegi társaságot nézzük, akkor viszont ötven százalék az elkeseredettek aránya. Ha nincs más a parton. Mindenkinek meg akarok felelni, nem nagy dolog, de annál igegesítőbb.

Miért nem mondhatta egyszerűen, hogy jól nézek ki? Vagy, hogy ő így is randizna velem. Nekem mindegy mit hazudna, csak csinálja. Semmibe nem kerül kicsit feltornászni az egómat. Tehát vagy direkt nem csinálta, vagy csak szeret őszinte lenni. Egy biztos, a gyerekek lelkiválágának nem éppen a szakértője. Bár néhány jól irányzott megjegyzése túl profinak hat egy kezdőhöz. Abba kéne hagynom az analizálását, úgysem jutok semmire. Az ilyesmihez idő kell, sok-sok idő.
Utálok várni.

Kesergésemet a következő mondata szakítja félbe. MIkor végre felfogom mit is próbál mondani, felnevetek. Egyértelműen benne volt a húvös elegancia kifejezés. A példát pedig rám vonatkoztatta, ez bőven elég ahhoz, hogy egy darabig abba se bírjam, hagyni a nevetést. Mikor levegőhöz jutok, felöltlik bennem, hogy talán illene megmagyarázni szolidnak nem mondható kitörésemet.

 - Maga mit gondol, mennyire ismer engem? Bár ez így nem túl jó kérdés. Csak arra akarok célozni, hogy még egy idegenről se feltételezném, hogy azt mondja tettessem magamat hűvösnek és ridegnek. Nem azt mondom, hogy képtelen lennék eljátszani, de a barátaim hat éve a háztásaim, nem a szakértőim, de ha megpróbálnám beadni, hogy bármi is rideggé tett körberöhögnének mielőtt azt mondanám... Öhm, valami rövid szót. Elegancia... - ízlelgetem kicsit a szót mielőtt folytatnám. - Jó lenne, ha nem így lenne, de ez a szó annyira távol áll tőlem, mint... Tyúk a tojástól. Ja az nem. Mondjuk a tojás gombölyű és nincsenek tollai.

Még mindig nem tudom mikor kell abbahagyni, de a rossz helyen alvós megjegyzés után úgy látom a professzornak is van mit csiszolnia ezen a képességén. Viszont a következő mondatát nem tudom hova tenni. Ez most azt jelenti falramászik tőlem? Akkor miért így mondja? Egyszerűen lezárhatná a beszélgetést. Udvariasan mentegetőzve, de semmi sértés. A gondolataim már teljesen behálózták a fejemet, ezért gyorsan megszólalok, csak, hogy tegyek valamit.

- Akkor induljunk vissza a kastélyba? - más nem jutott az eszembe, de kezdésnek csak közepesen gyatra. Talán azt is megtudom, hogy pontosan, hogyan is értette azt a bizonyos falmászást. - Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű a tanárokkal szótérteni, de ha már megvan a kezdés, akkor vannak bizonyos sémák, amikre megvannak a betanult válaszaink. De ettől még a kapcsolatteremtés rész úgyanúgy nehéz.  - Ennek most van értelme?


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 24. - 19:36:29
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*No lám, az élet továbbra sem cáfol meg, vagyis nem válik egyszerűvé. Sőt, ha már egyszer itt van, akkor még rá is nehezít egy baromi lapáttal, legalábbis addig bonyolítja az egyszerűnek hitt jelenetet, hogy csak pislogok. Felsistereg a feszültség, érzem én, csak éppen nem találom az okát, a magyarázatát, de mentségemre legyen mondva, hogy legalább nem is keresem, félig felvont szemöldökkel az arcomra száradt a csodálkozás, persze nem az a fajta, amitől az embernek nyitva marad a szája és lecsöppen a nyála, hanem egy sokkal diszkrétebb fajta.*

-Ugyan kérlek, az ismeretségünk nyugodtan nevezhető futónak, de amiről beszélek az nem is az ismeretségről szól, de még csak arról sem, hogy másik, tiszteletreméltó diáktársai hogyan és minek ismerik magát. Figyeljen-*felülök, kijön belőlem az oktató, most éppen az életről oktatok, legalábbis jó lenne erről meggyőznöm magam, de nem tudom mi hasznát láthatná kedves Melore annak, amit mondani fogok neki, de legalább én megpróbáltam. És ezen van a hangsúly.* -Senkit nem érdekel, hogy röhögnek. Nem kell, hogy elhiggyék, még csak az sem kell, hogy te elhidd. De ha ők röhögnek, te pedig úgy teszel, mint akit nem is érdekel, akkor előbb-utóbb torkukra forr a kacaj, hidd el nekem. Nem az kell, hogy hirtelen kibújj a bőrödből, és más légy aki vagy. Csak egy kis bátorság ahhoz, hogy le tudd őket rázni és ne kelljen ilyen büntetésveszélyes helyzetbe hoznod magad-*megcsóválom a fejem, a franc se tudja miért jó ez neki.

De nem is az én dolgom megítélni, hogy kinek mi a jó vagy nem jó. Ha neki jó, bár tudom, hogy nem jó, de ha hagyja, akkor így járt, ásó kapa és nagyharang, senki nem tehet érte semmit. Főleg nem én. Bah. Az egyszerű kis tanár, aki beletévedt a kamaszkor melodrámáiba.*

-Kénytelenek leszünk felmenni, mert biztos nem fognak megdicsérni, ha felfedezik, hogy itt ücsörgöm magácskával-*bármennyire fájlalom is. Ülésből gyorsan talpra állok, bot se kell nekem és különösebben támasz sem, még fiatal vagyok, ruganyos, trallala, trillalal. A kezem nyújtom neki, hogy felsegítsem, hölgyeket illik, főleg az ilyen holdfényes éjszakákon.* -Na jöjjön, mert felfázik. Nem kell gyorsan mennünk, akkor nyer egy kis időt, hogy eldöntse, mennyire akarja zavarba hozni magát, aztán mehet a móka-*rámosolyogok, megcsóválom a fejem.*

-Egy kicsit félreértettem, ne haragudjon. Majd igyekszem visszatérni a sablon tanári szövegekhez, miszerint ix pont a Hugrabugtól, és büntetőmunka kisasszony, természetesen a mugliismerők irodájában, de nyugodjon meg, ez volt a vicc része a dolognak-*bár az a büntetőmunka, mmm. Hm.. MMM! Megőrültem.* -Visszatérve a többiekhez, magácskának kell eldönteni, hogy mit akar az élettől, és aligha hiszem, hogy azt, hogy holmi diáktársak éppen a maga egyéni életszemléletét leutálva építgesség az egójukat, de ha magának jó, akkor nem is jó lesz, szóval ennyi-*a elfogadja a kezem talpra húzom, határozottan, nem vagyok olyan nyápic, mint szeretnék sokan, talán kicsit erőteljesebben is lendítem meg, hogy aztán megtámaszthassam, de ez kérem szépen, a Hold gravitációs mezejének a hibája, nem az enyém.*


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 08. 29. - 20:07:25
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Az ilyen embert meg kell becsülni. Nem sokat a nyakán lógni, de épp annyit, hogy semmissé tegye az összes problémámat néhány megjegyzéssel. Praktikus - mondhatnám, ha gyakorlatias lennék. De nem vagyok. Meglepő? Így hát marad a csöndben ücsörgés, áhítattal hallgatás és a mérhetetlen boldogság, hogy végre vannak válaszok a "há' nemtom"-on túl. Először azt gondoltam, hogy kíváncsi vagyok rá. Aztán, hogy meg akarom ismerni. Majd, hogy meg is akarom tartani. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy bálványozni akarom. Persze szép, csendben, mint a jógyerekek. Pedig mindig szerettem volna kifejezni magamat ordenáré módon.

Hirtelen jött imádatom oka pedig nagyon egyszerű és nem is túl hirtelen: nem érzem, hogy rámtukmálja az akaratát, de mégis kapok hasznos tanácsokat és akkor sem hátrál meg amikor az ellenkezőjét állítom. Kedves, figyelmes, cinikus és kiszámíthatatlan, tehát még megunni sem lehet.

Vajon mások miért nem istenítik, mondjuk, mint Trelawney-t? Vagy nem ismerték még fel mennyire tökkéletesen lehet kultuszt teremteni neki, vagy nem elég füstös a tanterme. Bár az ő rajongói tábora jóval nagyobb lehetne, ami persze nem is túl nehéz, de attól még a kérdés megvan. Bár már nem sokáig.

- Azt hiszem most sokat segített. - mondom bizonytalanul, miközben ő úgy váltogatja a tegezést és a magázást, hogy beleszédülök. Bár jobban örülnék, ha kevésbé lenne hivatalos, de nem lehet mindent egyszerre... - Kérdezhetek valamit? - Ez csak formaság, már folytatom is. - Maga mindig ilyen segítőkész vagy csak nem bírja nézni, ha valaki ennyire tehetetlen? - Igen, ez egy burkolt kérdés volt arra, hogy mások is ennyire megszeretik-e, ilyen rövid idő alatt. Annyira burkolt, hogy nem is létezik.

Nagy szerencse lenne, ha még nem fedezték volna fel, mert én nem fogom hagyni, hogy mások lelkisegély szolgálata és imádat-tárgya legyen. Irigy vagyok, és? - Köszönöm, ígérem, móka az lesz. Aztán majd be is számolhatok a kalandról... - Elégedetten mosolyogva fogadom el a felajánlott kezet, majd visszatérek a kis álomvilágba.

Nem, nem kell visszatérnie a tanáros sablonhoz! Így sokkal izgalmasabb, kikérem magamnak. Már épp mondanám is ki a véleményem, mikor a mondat végére, teljesen semleges hangon beszúrja, hogy vicc volt. Tudhattam volna, tudnom kellett volna. Annyira irreális volt, hogy csakis én hihettem el.

Megint igaza van, nem kéne hagynom magam, de már késő. Úgy is mondhatom, hogy már csak két év. - Persze, hogy nem jó nekem, de már nem igazán akarok semmin se változtatni. Hiszen hamarosan vége az iskolának, azok akik eddig a barátaim voltak már nem fogják megváltoztatni a rólam alkotott képüket. Vagy de, viszont én már az élettől akarok valamit, nem az egysíkú iskolaévektől. Két év sok idő, de én teljesen újra akarok kezdeni mindent, sokkal bátrabban és úgy érzem itt már eléggé beskatulyáztak ahhoz, hogy mindegy legyen. - Annyira sikerült beletalálnia, hogy szinte fáj, de végül nem mondok többet. A lényeget ebbe is sikerült belesűríteni. Remélem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 08. 30. - 15:07:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/p88cufy32yss1px3pxe.png)

*Mit is mondtam? Az élet nem egyszerű? Igen, elmondtam már párszor és még biztosan meg fogom állapítani pár ezerszer, ami tulajdonképpen nem is sok, ahhoz képest, hogy mennyire megdöbbenek minden egyes alkalommal más embereket hallgatva, hogy nekik milyen gondjaik vannak ebben a rohadt nagy betűs életben. Vagy ők gondolkodnak túl egyszerűen, vagy én vagyok túl bonyolult, de értem mégis, ennek a negatívumnak az ellenére is. Mindenkinek a saját kis világa fáj a legjobban, és számomra se jelentett többet a probléma, mint fogalom, amíg… na jó, igazság szerint én beleszülettem egy hatalmas problémába, de attól még miért nem próbálnék elég jó, okos, aranyos, kedves és szép lenni ahhoz, hogy másokét is értelmezzem? Nahát, nem lehet mindenki olyan szerencsétlen, mint én…

Megvonaglik a szájsarkamban a mosoly, ahogy Melore-re nézek, szinte elveszik a dzsekimben, szőkesége halványan fénylik a sötétben.*
-Kérdezzen csak bátran-*nagyvonalú vagyok, így aztán érhetnek meglepetések, kurtán felnevetek, megrázom a fejem.* -Nos, ez messzemenőleg nem ettől függ. Jobbára nem vagyok kedves, segítőkész, semmi, ami egy átlagos tanár lenni szokott, így kerülhettem ide a Roxfortba, ez megint csak vicc volt, teljesen elégedett vagyok a kollégáimmal, de ami a lényeg kisasszony-*nézek rá már-már komolyan, bár az arcizmaim nem egészen hajlandóak engedelmeskedni az akaratomnak, de muszáj őket formába rendezni.* -hogy nem azért mondom ezeket magának, mert szerencsétlennek tartom. A szerencsétlen alakoknak jobb semmit nem mondani, mert csak több kárt csinálnak, mint eddig. De kegyed még fiatal. Még fejlődőképes, még bármi lehet magából és ha éppen arra van szüksége, hogy egy magamfajta szétszórt fickó okosnak látszó tanácsokkal erősítse az önbizalmát, akkor ki vagyok én, hogy nemet mondhassak?

*Felhúzom állásba, megigazítom rajta a dzsekimet.*
-Halálosan áll magának ezzel a hiperrövid nadrággal-*gondolom hangosan, persze tartom magam a barátságos mosolyhoz, hiszen a társalgás alapeleme a mosoly. Ha az ember mosolyog kevesebben nézik dühöngő vadállatnak. Ez is egy szempont. Egy nem rossz szempont.* -Természetesen igényt tartok arra a beszámolóra, legalább bővítem az élettapasztalatomat-*most persze mondhatná, hogy bizonyára nem szorulók rá az ilyen bővítésekre, de nem szeretném, ha mondaná, főleg, mert nem lenne igaz. Szelíden megindítom a kastély felé, magam is lépkedek vele, elég volt a levegőzésből, talán kiszellőzött a fejem eléggé. Áh, esélytelen.*

-Érdekes meglátás, de mondja meg kisasszony, igaz lelkére-*ez nagyon úgy hangzott, mint egy rossz bevezető egy nyálas, szerelmes, romantikus regényből, amiben azt sem tudják, hogy mik azok az érzelmek, de nem zavartatom magam*-miért lenne felesleges? Két év hosszú idő. Ha nem is akar már változtatni…. Bocsánat, hogyha fél változtatni a magáról kialakított képen, akkor miért nem használja ezt az időt gyakorlásra? Aligha hiszem el, hogy azok, akiket barátjaként emleget valóban barátai lennének, ha egyszer szerepet játszik előttük. Rejtőzködni jó és hasznos. De kellenek olyan emberek, akikkel őszinte lehet… Félre ne értsen. Lehet rosszul gondolom, de magácska nagyon magányosnak tűnik, ha egyszerűen az olyan emberek véleményétől is fél, akik semlegesek kellenének, hogy legyenek a számára.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 08. 30. - 18:47:15
Raelyn

 A Mai napom valamiért nem úgy telt, mint a többi. Igazából nem hiszem, hogy meg tudnám mondani, hogy miért. Felébredtem, tompán észleltem, hogy az egyik szobatársam ütlegel, hogy ideje lenne felkelni. Jó sok szitkozódás közepette aztán végre valahára feltápászkodtam, lezuhanyoztam, felöltöztem, meg minden, ami csak kellhet. A reggelinél aztán kaptam egy levelet. Aztán a nap további része nagyjából összemosódott, de semmi érdemleges nem volt benne.
 Most viszont itt vagyok. Már nem tudom, mióta nézem a sima víztükröt, de nézem. Kezemben még mindig szorongattam a levelet, ami egész álló nap nálam volt, de még mindig nem nyitottam ki. Istenigazából időm sem lett volna rá, hiszen ma is pörgés volt. A kései kelés miatt még a reggelimet sem tudtam elfogyasztani, de ezt bepótoltam az ebéddel.
 Igazából a feladó neve volt az, amiért nem mertem kinyitni a levelet. Az anyától jött, ki tudja mikor írhatta. És nem volt bátorságom kinyitni. Pedig talán az van benne, hogy ő és apa élnek, hogy jól vannak, talán valami más. Annyira érdekelt, hogy nem bírtam kinyitni a levelet, túlságosan is remegett a kezem.
 Nem hiszem, hogy túl sokan lennének itt ilyenkor, így aztán végül leülök a földre. Még mindig a sima, fekete víztükröt nézem, és érdekel, hogyan tud ilyen nyugodt maradni. Ezt az embereknek sem ártana megtanulnia. Jó is lenne. Mindenesetre legalább annyira le kéne nyugodnom, hogy ki tudjam nyitni ezt az átkozott levelet.
 Tompán észleltem, hogy valaki közeledik felém. Vagy talán a léptek halk hangjából tudtam? Meg nem tudnám mondani. Remek. Még valami, amit nem tudok! Listát kéne írnom.
 - Szia! - köszöntem az érkezőre. - Mi vezérelt ide?


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 19:05:12
PAUL


Örültem, hogy vége ennek a napnak. Legalábbis a keményebb részének. Gondoltam, nem ártana már egy kicsit lazulni.. Volt ma átváltozástan, amit igaz szeretek, de elég sok új anyagot vettünk, aminek következtében eltompult az agyam. Az alkímiáról meg ne is beszéljünk. Nade mindegy, letudtuk és az a lényeg. Valamiért szerettem volna lemenni a tópartra, ígyhát oda is mentem. Egyedül - senki sem volt hajlandó velem jönni, mindenki a hülye leckéje fölött görnyedt. Én pedig - ha már lazulós nap - későbbre halasztottam a rengeteg házi feladatot.
Sokan voltak a parton, de amerre én mentem, csak egy fiú ücsörgött magányosan a víz szélén. Nagyon nézett valamit, talán kacsázik egy kaviccsal?  Talán meghallotta a hosszú szoknyám susogását, de még azelőtt hozzám szólt, mielőtt közelebb értem volna.
-Helló- köszöntem vissza, aztán megkérdezés nélkül lehuppantam mellé a földre. Elrendeztem magam, kisimítottam a hajamat az arcomból, körülüttem könnyedén szétterült a szoknya, kábé úgy néz hettem ki mint egy frissen nyílott világoskék virág. Persze vörös mintával a tetején.
Jól megnéztem magamnak a fiút, és nem is bántam meg, hogy csak úgy leültem mellé. Évfolyamtársam volt, Hugrabugos, természetesen a nevét is tudtam.
-Helló Paul- egészítettem ki magam. Megrántottam a vállamat.
-Csak úgy, tudod, pihenni egy kicsit. Fárasztó volt ez a mai nap.-
Kíváncsian kinyújtottam a nyakam. Paul nem kacsázott, hanem egy gyűrött borítékot szorongatott a kezében.
-Kitől van?- Kíváncsiskodtam. Aztán észrevettem, hogy még nem is olvasta.
-Miért nem nyitod ki?- Mosolyodtam el, aztán vártam a fiú válaszát.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 08. 30. - 19:32:54
Raelyn

 Nem is néztem igazán a lányra. Nem tudtam ki az, de jól esett bárki közelsége. Mikor aztán leült mellém, végre oldalra fordítottam a fejem, és rájöttem, hogy egy évfolyamtársam ült le mellém. Sőt, még háztársam is. Raelyn ha jól emlékszem. Már pedig biztos, hogy jól emlékszem, mert ha ezt nem tudom, belegázolok a tóba és addig maradok ott, amíg már vége nem lesz ennek az egésznek. Na jó, ez így talán nem a legjobb ötlet. A fulladásos halált mindig szerettem volna elkerülni. Észrevettem, hogy egészen csinos lány. Mondjuk már régen észrevettem.
 - Fárasztó, igen, az volt – mondtam, még mindig magam elé meredve. Ha tudnád, hogy mennyire! Nem is értem magam. Sosem voltam ilyen visszahúzódó, miért vagyok az most? Talán ez a hülye pergamen az oka? Nagy valószínűséggel igen. Talán jó ötlet lenne kinyitni, túl lenni a dolgon, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. De a kezem úgy remeg, mint a nyárfalevél a téli szélviharban. Talán még ő is észreveszi. Már csak ez hiányozna nekem. Még le is járassam magam. Paul McDavson, aki fél egy átkozott levéltől. A kérdéseire nem is válaszoltam, csak egy apró bólintással jeleztem, hogy ki fogom nyitni, amint lesz hozzá elég lelki erőm.
 - Az édesanyámtól jött – mondtam végül. - Már egy éve meghalt, de ma kaptam kézhez ezt a levelet. Nincs erőm kinyitni. Mindkét szülőm meghalt, de ezt nem mondtam el senkinek. Mindkettejüket megölték.
 Ezután tovább üldögélek csöndben. Majd végül megint megszólalok. Hangom talán kicsit remeg.
  - Kinyitnád nekem? Én nem bírom... nem hiszem, hogy mostanában képes lennék rá.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 19:48:20
PAUL

Észrevettem, hogy Paul egészen elidőzött a válaszán. Végülis, annyira nem ismerjük egymást, lehet nem akarja elárulni.. Hát, nem gond, én sem kötném bárki orrára hogy ki ír küld nekem üzenetet. Egy pillanatra a tavat fürkésztem, és figyeltem, ahogy a túloldaláról valaki beledob egy követ. A víz gyűrűszerűen fodrozódott, aztán ismét megnyugodott.
Ismét Paulra néztem. Ő úgy remegett, mint az előbb a víztükör. Kérdően felvontam a szemöldököm, mi lehet a baj? Nincs is hideg.. Aggódóan fürkésztem a fiú arcát. Aztán végül megtörte a csendet válaszával. "Édesanyámtól jött" - ezen kicsit meglepődtem, hogy ennyire felzaklatja egy levél az anyjától.. Aztán jött a kiegészítés.
-Te jó ég- Mondtam, és együttérzően a vállára tettem a kezem, hogy nyugodjon meg kicsit. A hangom elkomolyodott. "Ezt nem mondtam el senkinek."
-Nekem az édesapám halt meg, még 10 éves koromban. Szóval tudom milyen érzés. Nyugodj meg-
Paul szemébe néztem, csak hogy érzékeltessem vele, nem kamuzok. Aztán elvettem tőle a levelet és óvatosan kinyitottam, mintha valami kincs lenne. Végülis valakinek az. Kivettem a levelet, melyen cikornyás betűkkel egy hosszú szöveg állt. Átnyújtottam Paulnak. -Tessék- Mondtam, és finoman a kezébe adtam. Vártam, hogy elolvassa aztán szóljon valamit, nem akartam pofátlanul beleolvasni.
-Na, mi van benne?- Kérdeztem tőle, ha végzett az üzenettel.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 08. 30. - 20:15:07
Raelyn

 Egy nagyon picit összerezzentem, amikor a vállamra tette a kezét. Hát igen, jött a Te Jó Ég válasz, és ő is elmondta, hogy az édesapja meghalt mikor ő tíz éves volt. Most rajtam volt a szájtátás sora. Ezt én nem tudtam róla. Meglepett. Nem hittem volna, hogy van ilyen az évfolyamban, aki elveszített már valakit. De kinyitotta a levelet. Egy nagyon hálás pillantást küldtem felé. Ebben benne rejlett minden, ami csak lehet, hála, köszönet, talán még valami más is. Átvettem a papírt és olvasni kezdtem. Halkra fogva a hangom, de úgy, hogy ő is hallja. Ezt azért megérdemli, hiszen ő segített. Ha nem nyitja ki, még mindig itt ülnék, és sajnálnám magam.

 Fiam!

 Mikor ezt olvasod, már nem leszek az élők között. Ne mondj semmit. Ha a sors így akarta, akkor így történt. Remélem nyugodt halálom lesz. De tudod kell valamit. Nem mondtuk el neked apáddal, mert tudtuk, hogy hihetetlenül felzaklatna. Van egy húgod. Egy évvel lehet fiatalabb, mint te. Nem tudom, mi van vele, hogy felvették e az iskolába, vagy sem. Örökbe kellett adnunk, mert nem tudtuk volna felnevelni. Keresd meg, és kérlek, kérve kérlek, hogy gondoskodj róla!

 Szeretettel: Anyád

 Ernyedt kezeim közül kihullott a pergamendarab. Van egy húgom? Akiről gondoskodnom kell? Magamról sem tudok gondoskodni, nincs elég pénz még nyárra sem, nem hogy arra, hogy pesztráljam húgom, akit sosem ismertem! De akkor is a húgom marad, valaki, aki a rokonom. És akkor is összeköt valamiféle kapocs, ha egyikünk sem ismeri a másikat.
 - Erről, kérlek, ne beszélj senkinek! Senkinek az évfolyamból, de még a suliból se, kérlek! - hangom esdeklő. Már már könyörgő is lehetne. Egy újabb dolog, amihez nem szokhatott hozzá az, aki ismer. Mindenesetre nem mozdulok, most szerintem jobb a földön maradnom. Ha felállok, biztos elájulok. - Ez nagyon hirtelen jött. Túl hirtelen. Hiszen pénzem is alig van...
 A mondat végét elharapom, de már túl későn. Kicsúszott a számon a második legnagyobb titkom. Basszus! Talán kezdek megbízni ebben a lányban. Kedves volt velem, de ennyire még nem bíztam meg senkiben, nem hogy néhány percnyi beszélgetés után. Ismét esdeklő tekintet.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 20:38:49
PAUL

Paul mintha végre megnyugodott volna egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Ahogy rámnézett, visszapillantottam rá, és bíztatóan, nagyon halványan elmosolyodtam. Nem vagyok túl jó emberismerő, de reméltem azért látszik az arcomon a támogatás. A fiú hangosan olvasta fel a levelet, aminek örültem, hogy nem a végén kellet kikérdeznem róla mi is állt benne. Furcsa volt, hogy még alig ismerjük egymást, máris így kitárulkozott előttem.. Talán ennyire szimpatikusnak tűnök neki, vagy nincsenek barátai és én voltam most kéznél, valakinek ki kellett öntenie a lelkét. Bár reméltem, hogy inkább az előbbi mint az utóbbi. A húgos résznél én is nagyon meglepődtem. Vajon miért adták örökbe, ha csak egy évvel fiatalabb mint Paul? És ki ölhette meg őket?.. Áhh nem, ráztam meg gondolatban a fejem, most állj le Raelyn. Nem most kellene kíváncsiskodnod, ez nem a megfelelő alkalom.
A fiú kezéből kihullott a levél, de nem nyúltam utána. Inkább rá figyeltem. Hangja ijedt volt, kétségbeesett, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Bárkit lesújtana egy ilyen hír.
-Ne aggódj, tudok titkot tartani. Nem mondom el senkinek- És ez igaz is volt. Nem mondtam hogy én is ugyanezt várom el tőle, természetesnek vettem.. Én sem igazán hangoztatom, hogy apám meghalt 6 évvel ezelőtt.
-Paul, figyelj- Mondtam, és ismét megszorítottam a vállát. -Az is lehet, hogy a húgod nem ide jár a Roxfortba.. Végülis, ha a szüleid örökbe adták, akkor még a családnevetek sem egyezik, így pedig elég nehéz lesz kideríteni ki is ő. Maximum annyit tudunk hogy egy negyedikes lány, de az alapján sem ítélkezhetünk hogy na most hasonlít-e rád vagy sem..- Csak úgy jött a szóáradat, én pedig gyorsan befogtam mielőtt még nagyokosnak tűnnék. Figyeltem Paul minden mozzanatát, nehogy még itt a végén rosszul legyen nekem. Felturbózó varázslatot pedig sajnos nem ismerek, ha mégis elájulna..


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 08. 31. - 13:25:59
Raelyn

 Örültem neki, hogy tud titkot tartani. Ha ez kitudódik, oda minden kevéske hírnevem, amit eddig szereztem. Pedig az határozottan nem sok. Cserébe én is megtartom az ő titkát, ha kell akár a sírig is. Nem fogom bántani azt, aki rendes volt velem. Nem vagyok én Mardekáros! Az az ő kenyerük inkább.
 - Köszönöm, hogy segítettél. Jól esett – mondtam, közben gondolkoztam azon, hogy ezt a gyászos témát hogyan kéne magunk mögött hagyni, és vidámabb vágányra terelni a beszélgetést. De ő közbeszólt, és hozzátett valamit a húgos témához. Tényleg nem tudom, hogy ki az. Lehet, hogy nem is hasonlít rám. Ki tudja. De azért kicsit örülök a szavainak. Talán nem kell majd gondolkoznom ezen, aztán nyáron belevetem magam a keresésbe. Bár nem igazán tudom, hogy hol fogom kezdeni, talán ott, hogy az örökbefogadó szülők után kutatok egy kicsit. - Igazad lehet. Még ráérek megkeresni, a legfontosabb most, hogy befejezzük ezt az évet, letegyük az RBF-et, meg a többi. Meg kell keresnem, de nem tudhatom, hogy mi lesz ha rátalálok.
 Itt ültünk a víz mellett. Figyeltem, ahogyan valaki beledob egy követ a tóba, és láttam, hogy ő arrafelé nézett nemrég. A víz fodrokat vetett, már egyáltalán nem volt olyan nyugodt, mint percekkel ezelőtt. Vagy talán órák? Most komolyan, mióta ültem itt? Atya Úr isten, mióta! Nagyjából az utolsó óra vége óta, de az nem lehetett olyan régen. Ugye nem volt olyan régen?
 - És mit terveztél nyárra? - kérdeztem. Ez olyan átlátszó kérdés volt, hogy még a hülye is látná, hogy témát akarok váltani. Ő pedig, eddigi ismereteim szerint nem volt hülye.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 31. - 18:39:35
PAUL

Paul kezdte végre összeszedni magát, bár látszott rajta, hogy tényleg megviselte az ügy.. Ráadásul fiú! Mennyi önbizalmát felemészthette egy pillanat alatt, hogy itt, a tóparton öntötte ki a lelkét egy másik hugrás lánynak, akit végülis ismer, de nem olyan bensőségesen hogy egy ekkora titkot elmondjon neki.. Mostmár talán igen. Ő is tudja az én titkomat, én is az övét, ráadásul mindkettő nagyon hasonló. De azért egy dolgot szerettem volna még megtudni.
~Paul, tudom hogy felzaklat a téma, de kik ölték meg a szüleid?~ Pár pillanat alatt ki is gondoltam ezt a tömör kis mondatot, hogy ne legyen túl tolakodó, de azért világítson rá a valódi kérdésemre - de végül mégsem mondtam ki. Paul az iskolát hozta szóba, szóval nem szakítottam félbe.
-Igazad van- Mondtam egy apró sóhajtással. Te jó ég, tényleg lassan itt az év vége.. Most kellene igazán belehúzni.
"Meg kell keresnem, de nem tudhatom, hogy mi lesz ha rátalálok." Rádöbbentem, hogy Paulnak most aztán még nehezebb lesz. Nem elég hogy itt az iskola, az RBF, most még a nyakába szakadt ez a küldetés is, hogy megkeresse a testvérét, akiről gyakorlatilag semmi kézzel foghatót nem tud. Nem egyszerű, az egyszer biztos, bár még nem is a keresés.. Inkább az, hogy mi lesz ha megtalálja? Igen, pont ahogyan ő is mondta.
-Paul, bármiben nagyon szívesen segítek. Megkeresni, kérdezősködni, vagy akármi. De tényleg- Mondtam, aztán elengedtem a vállát, gondoltam már épp ideje is.
Aztán a fiú gyorsan témát változtatott. Érthető, mostmár megkönnyebbült a lelke hogy elmondhatta valakinek, nem szeretné tovább feszegetni ezt az ügyet.
-Hát, tudod a bátyámmal élek, és mellette általában sosem unatkozom- Jött tőlem a válasz, de nem kérdeztem vissza, az lett volna az igazi bunkóság azok után amit elmondott. "És te? Ja hát persze, a hugodat fogod keresni."
-De egyébként- Mondtam, és egy kicsit közelebb fészkelődtem hozzá, és a szám széléhez raktam a kezem, mintha valami nagy titkot akarnék vele megosztani
-Nagyon érdekel az animágia. Szóval lehet, hogy a nyáron azzal is foglalatoskodom majd- Elvettem a kezem az arcom elől, kifordítva összekulcsoltam a két kézfejem és jól kinyújtóztattam őket, biztosan látszott rajtam az elszántság. Kíváncsi voltam, ő mit szól majd hozzá, de engem tényleg érdekelt. Nagyon.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 08. 31. - 19:06:10
Raelyn

 Egy halvány mosoly jelent meg az arcom szélén. Ez ma az első. Ezt az váltotta ki belőlem, hogy megígérte, hogy segít. Nem is tudta, talán nem is tudhatja, hogy milyen kő gördült le a szívemről ebben a pillanatban. Szinte már megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül belefognom a keresésbe. Olyan érzés, mintha az ember egy hosszú és furcsa alagútból kiérve a fény világítana az arcomba. De nem keverhetem bele őt is, ki tudja milyen dolgok lesznek ebből az egészből. Bár nem történhet semmi, hiszen ez a valóság, nem valami ostoba kalandregény.
 - Nagyon köszönöm – mondom ki végre. Ebbe a két szóba próbáltam belesűríteni mindent. Először nézek bele a lány szemeibe. Szép zöldek. Zöld szemű, és vörös hajú. Jó párosítás általában, és mellé még szép is. Áh, erre nem kéne gondolnom, nem támadhatom le, amikor ő segíteni akar nekem! - Azt hiszem Londonba fogok menni először, ha ott adták örökbe, csak lesz valami nyoma.
 Bólintottam egy aprót, amikor a elárulta, hogy a bátyjával lakik. De mégis árnyék vonult át az arcomon. Felötlött bennem egy kérdés, ami egész idáig elnyomva hevert belül, de mégis naponta többször is az eszembe ötlött:Hol fogok nyáron lakni? Annyi pénzem nincs, hogy még egyszer a Foltozott Üstben töltsem az időt, de árvaházba akkor sem megyek, ha kényszeríteni akarnak rá. Akkor, hiába a tiltás, hiába bármilyen rendelet, használni fogom a pálcám. Arra van, nem? Talán még egy kevés mugli pénz is maradt valahol nekem, nem tudom.
 - Animágia? - néztem rá kerek szemekkel. Veszélyes tudomány, igencsak problémás lehet úgy gyakorolni, ha az ember nem képzett varázsló vagy Boszorkány, mint ez esetben. - Az egy érdekes tudomány, és egész jó. Egyszer nekem sem ártana tanulnom. De majd később. Most vár rám egy szép, mozgalmas nyár.
 Egy kicsit hátradőltem ültemben, mintha fotelben lennék. Aminek vége az lett, hogy elterültem a fűben. Nevetve maradtam lent, jól esett kicsit megpihenni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 01. - 13:02:41
PAUL

Paul megköszönte a segítségemet, de én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy meg kellene. Olyan.. természetesnek vettem. Végülis mit csináltam? Csak meghallgattam és adtam neki pár tanácsot.
-Ugyan már!- Mondtam, és egyik kezemmel legyintettem egyet. Paul rámnézett, én pedig bíztatóan rámosolyodtam. Rendes fiú ő, nem tudom bármelyik másik tanuló mit reagált volna a helyében. Szerintem a többség széttépte volna a levelet, aztán beleszórta volna a tóba, és esze ágába nem jutott volna, hogy megkeresi a fiatalabb lánytestvérét. Vele ellentétben.
Aztán mintha Paul eléggé elgondolkodott volna.. Talán már előre a nyári keresésen töri a fejét?
-A London tényleg nem rossz ötlet, és szép hely.. Nem is olyan messze lakunk tőle, Cambridge-ben- Mondtam neki csak úgy, nagy naivan, arra nem is gondolva hogy talán ő nem is tud hová menni..
Az animágiás ötletem eléggé meglepte. Rendben, veszélyesnek tényleg veszélyes, de nagyon hasznos is. Ha például menekülnöd kell, hirtelen nem is jutott eszembe olyan állat, ami lassabb mint az ember futva. Najó, kivéve talán a csigát. Vagy a lajhárt, de ki hallott már lajhár animágusról? Elvigyorodtam ezen a feltevésen, és belegondoltam, vajon én mivé változnék át?
"Egyszer nekem sem ártana tanulnom." Hallottam a fiú szavait, és ennek igazán örültem, hogy őt is érdekli. Talán megtanulhatnánk együtt, gondoltam.
"De majd később." - hát, lehet csak udvariasságból mondta.
Aztán lustán elterült a földön, és nevetve szemlélte az eget. Én is ugyanúgy kinyúltam, egyik kezemet a fejem alá, a másikat magam mellé raktam. Jó érzés volt csak így pihengetni, lazulni egy újdonsült baráttal.
~Hát még milyen szép lehet este~ Figyeltem a fejünk fölött lassan haladó felhőket, aztán becsuktam a szemem, és elképzeltem ugyanitt a fekete eget, apró, fényes csillagokkal díszítve. Pár másodpercig így maradtam, majd ismét kinyitottam őket, az erős napsugár először kicsit furcsa volt. Aztán lassan felkönyököltem.
~Hé, nincs itt a suliban mégegy McDavson?~ Jutott eszembe hirtelen, és Paul-ra pillantottam.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 09. 01. - 14:14:33
Raelyn

Jól esett, hogy nem vette észre a kis ebborulós manőverem. Jó is, nagyon nem akartam leégetni magam előtte. Valamiért úgy éreztem iránta, mintha a barátom lenne, pedig alig beszélgettünk egy keveset. Tehát tényleg igaz, hogy a barátságok úgy kötődnek, hogy nem is tudunk róla. Legalábbis nem érezzük, mikor kötődnek, csak rájövünk később, hogy igenis léteznek. Már tudtam róla néhány dolgot is, például, hogy elveszítette az édesapját, hogy segítőkész, és még sorolhatnám.
 Néztem magam fölött a felhőket, de gondolataim messze jártak, már túl a birtokon, valahol Londonban. Annak a klinikának a nevén gondolkoztam, amiben én is születtem. Az istenért nem jutott volna az eszembe. Majd kiderítem később, de ezt a szép napot nem akarom tönkretenni. Túl jó lett ahhoz ez az egész, hogy most megint elfelhősödjenek a gondolataim. Mikor meghallottam, hogy ott laknak, nem messze a várostól, még inkább jókedvem támadt. De most nem mondhatom el neki, hiába bízok benne. Elképzeltem a jelenetet: „ Tudod, Rae, amint kitör a nyári szünet, én gyakorlatilag hajléktalan leszek.” Azt hiszem, elküldene a fenébe.
 - Cambridge is szép hely. Néha majd meglátogathatlak? - csúszott ki a számon a kérdés, pedig egyáltalán nem akartam feltenni. Elvörösödtem, előbb csak a fülem, majd az arcom, és ekkor vettem észre, hogy egyenesen rám mered.
 ~ Na, most felhúzhattam ezzel a kérdéssel. Én hülye, én hülye, én hülye! ~ futott át a fejemen a gondolat. Aztán rájöttem, hogy nem dühösen mered rám, hanem úgy, mint akinek hatalmas felfedezése támadt.
 - Mire jöttél rá? - kérdeztem tőle.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 02. - 14:04:54
PAUL

Még mindig feküdtem, szemeim zárva, szintén messze jártam gondolatban a Roxforttól, amikor Paul megszólalt. Elnevettem magam, kinyitottam a szemeim és felkönyököltem.* -Hát persze hogy jöhetsz, szívesen várlak. De a bátyámért nem vállalok felelősséget. Bár.. Biztosan  jól ki fogtok jönni, végülis fiúk vagytok-
Rántottam meg a vállamat, aztán megint elterültem a földön. Jól éreztem magam itt a vízparton, a zöld fűben,  mellettem Paullal. Most még az sem zavart, ha esetleg beletörik a fű a szoknyába. Majd kijön az.
A fiú is észrevette, hogy hirtelen eszembe jutott valami, de úgy döntöttem ezt egyelőre megtartom magamnak. Ha sikerülne kiderítenem - egyedül, egy magánakció keretén belül - valamit a húgáról és azután mondanám csak Paulnak mire jutottam.. Hát, az remek lenne. Ha nem sikerül, akkor még mindig elmondhatom neki az ötleteim.
-Semmi, csak az animágián gondolkodtam. Vajon milyen állatokká változnánk át?- Kérdeztem, és oldalra fordítottam a fejem. Jól szemügyre vettem a fiút, a nagy koncentrálásban még kicsit a szemöldököm is összehúztam.
-Hmm, tudod mire tippelek? Hogy te sas lennél. Várj, vagy nem is.. oroszlán.- Mondom teljesen komolyan, de azért elmosolyodtam. Nehéz lenne elképzelni, hogy egyszer csak Paul helyén egy óriási sörényes macska, az állatok királya feküdne, és mély hangján üvöltve egy fenségeset. Ezen elvigyorodtam.
-Jobb mint a lajhár nem? Még nem láttam lajhár animágust- Említem meg neki előző gondolatomat is, és mostmár rendesen nevettem is.
Kíváncsi voltam, vajon ő mit tippel, én mivé változnék át. Eszembe jutott néhány jellemző alak: szarvas, tigris, vagy borz mint a Hugrabug címerállata, de egyiket sem tudtam magamnak elképzelni.
-Ha meglátogatsz a nyáron, majd kipróbáljuk. Fú de megnézném Mrs Bree arcát amikor meglát egy oroszlánt a lépcsőházban- Kalandoztam el teljesen, aztán ismét az oldalamra gurultam Paul felé, de mostmár úgy is maradtam. Ha rákérdezett volna, válaszolok:
-Mrs Bree az egyik szomszédunk a lakásban.. Ritka hóbortos nőszemély. Én még elviselem, de Miles rühelli.. Miles a bátyám. Néha megvicceljük, mivel mugli.- Ecseteltem Paul-nak egyik kedvenc nyári időtöltésünket.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 09. 02. - 14:55:59
 Raelyn

Kissé megnyugodtam, amikor azt mondta, hogy szívesen látnak. Annyira örültem, hogy az szinte elmondhatatlan. Itt heverésztünk a zöld fűben, teljes nyugalomban. Minden, ami ma történt, a rossz érzések, minden olyannak tűnt, mint egy rossz álom. Csak a felelősség nem. Majd jött az animágiás megjegyzése, mielőtt még belemerültem volna a gondolkozásba. Az oroszlános megjegyzésen jót nevettem volna normál helyzetben, de most csak kis mosolyra futotta. Majd megkérdezte, hogy ő milyen állat lenne szerintem. Na most mit válaszoljak? Gondolkoztam, de nem jutott hirtelen eszembe semmi, majd rá is néztem. Még mindig halványlila gőzöm sem volt a dologról, de azért megpróbáltam.
 - Szerintem te valami olyan lennél, aminek vörös szőre van. Tudod a hajad miatt. Hallottam valami olyant, hogy ilyen külső jegyek megmaradnak. Legalábbis valami. Vagy talán olyan lennél ami repül. Talán – mondtam, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem – de igazából fogalmam sincs. Talán azért nem láttál lajhárt, mert akik megpróbálkoznak vele, nem lusták.
 Majd újra elterültem a fűben, alattam a kemény föld, és arra gondoltam, hogy most helyben el is tudnék itt aludni. Persze iszonyú hátfájásom lenne utána, de most őszintén, az már csak a napom betetőzése lenne.
 - Igen, az majd jó lesz! - mondtam. Valami vén szipirtyót megviccelni mindig élvezetes dolog. Ha nem az, akkor már komoly problémák vannak, például az, hogy öregszünk. Azt pedig valamiért nem akartam. Legszívesebben kivágtam volna ezt a jelenetet, aztán örökre, újra és újra átélhessem.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 02. - 16:14:29
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Először is: nem hiszem, hogy ő nem elég valaki ahhoz, hogy nemet mondjon. Vagy mi? Egy buta gyerek kioktatása minden lehet csak nemes és magasztos feladat nem. Jól esik, örülök neki, a kegyes hazugságnak, hogy neki ez öröm, nem pedig kötelesség. Már, ha ezt kellett levonnom belőle. Nem valószínű, de nem kedd van, nincs önmarcangolás. Bár megtehetné, hogy itt hagy mínusz húsz ponttal, de a lelkiismeretén nem sokat segítene. Meg rajtam se. Viszont az is lehet, hogy titokban a fényképeimnél imádkozik és ezért ez egyfajta megtisztetés számára.

Másodszor: az, hogy nem tart szerencsétlennek, nem kellene ennyire felvidítson. Ezt mondta, nem azt, hogy kedvel, vagy, hogy értelmesnek tart. Bár ezt ki mondaná rám? Ahhoz legalább olyan kicsi és éretlen furcsaságnak kell születni mint jómagam. Ilyenből meg nem sok mászkál és, ha jobban belegondolok nem is szívesen találkoznk eggyel sem. Bosszantó lehet. Lehetek.

Harmadszor... Harmadszor az nincs.

- Ha most maga egy tanár én meg a diákja vagyok... - Ki akart arra utalni, hogy szívesebben lennék nemdiák, a nemtanárral szemben? Én biztos nem. Nyelvbotlás, az lehtetett. - ...szabad olyat mondania, hogy a reménytelen szerencsétleneken nem érdemes segíteni? Nem kellene bíztatnia, hogy, bár engem nem tart annak, minden nálunk bénábban összetákoltnak érdemes megadni mindent, amit csak tudunk? Ne értsen félre, nem zavar, örülök, hogy azt mondja amit gondol. Mármint, ha ez az amit gondol. De, de ezt most nem arra értettem, hogy hazudna vagy ilyesmi, csak végülis nem kellene nekem feltétlenül elmondania. Persze én örülök. Jobb, ha most befejezem, mielőtt még inkább bolondot csinálok magamból?

Felhúz és hirtelen a megengedettnél jóval közelebb kerülök hozzá. Ha nem lenne a tanárom már biztosan megálmodnám a helyzet folytatását... De a tanárom! Nagyon az. Mondjuk a sortom dícsérete sem segít a helyzeten. Ez azt jelenti mégsincs nagy gond az összeálítással, csak kellett a dzsekije, hogy tökéletesítsem. Büszkén kihúzom magam, talán a helyzet fontosságához képest túlontúl is büszkén, de nem igazán tud zavarni.

- Ígérem mindent el fogok mondani majd, mivel nem hiszem, hogy ilyen hmm, nem szeretem sértegetni magamat, szóval gyerekesen ártatlan történetet minden nap hallana. - Ez nekem pont egy sértés, de ő nem valószínű, hogy tudná. Azért mondtam, mert jó kifejezés, bár gyűlölöm, ha gyerekesnek tartanak, pedig ráteszek még jónéhány lapáttal, elég csak az öltözködési stílusomra gondolni. Megváltoztathatnám, hogy aztán a külsőm és a belsőm kontrasztjával hívjam fel magamra a figyelmet, de minek. Valahol belül, jó mélyen, ezt szeretem.

Azokat a kérdéseket teszi fel nekem amiket én is szoktam. Egyedül. Csendben és titkosan. Mit válaszoljak neki, ha még magamnak sem sikerült? Próbáljak összehozni valamit a sok lehetőségből amit felvetettem? Nem lenne sok értelme.

- Tényleg, miért nem használom fel ezt az időt gyakorlásra? Őszintén, fogalmam sincs. Talán túl lusta vagyok. Talán kényelmes így és nem is jön elő túl gyakran a nyafoghatnék. Talán ilyen is vagyok, nem csak ők gondolják. Talán nem is akarok megváltozni, azt akarom, hogy a környezetem találja ki minden gondolatomat. Ennek így van értelme? - kérdezem sokadszorra, miközben lámpalázsasn indulok a kastély felé. Beszélni sokkal könnyebb mint meg is tenni. Biztos ki fognak nevetni. Nagyon.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 05. - 12:30:16
PAUL

Paul mondott valamit.
Igen, tényleg volt abban valami, hogy az animágusok állati és emberi alakjukban jelentős hasonlóság fellelhető, de ezt most nem tudtam elképzelni. Akkor ha valakinek hosszú a nyaka, zsiráf, akinek pedig nagy a foga, lóvá fog átváltozni? Hát ha így lenne, hozzá sem látnék a dologhoz, de végülis vicces a feltételezés. -Akkor én bizonyára róka lennék- Feleltem pár pillanat gondolkodás után. ~A róka jellemzői ravasz, sunyi, nem? Hát, én nem ilyennek ismertem meg magamat... Ezek szerint mégis az lennék? Áhh nem, az kizárt. Először is, akkor Mardekárba kerültem volna, másodszor: nem kell a rókákat a buta mugli mesék alapján megítélni... Három, ki mondta hogy róka lennék? Na, ennyit erről.~
Gondolataim teljesen elkalandoztak, gyorsan kinyitottam a fülem, hogy halljam mondott-e valamit Paul. Tetszett neki a szemtelenkedés - naa, ez jó. De mégis,  olyan csöndes volt, nem mesélt semmi hasonlót.
~Talán kicsit visszahúzódó emberke na, én is tudok az lenni. Eléggé.~ Rásandítottam: tehetetlenséget éreztem, amiért nem tudok segíteni rajta, a szülein.. de senki sem tud. Aztán elszántságot, hogy dobjam fel a fiút valamivel. Igen, ez az.. Na de mivel? Hát, egy sötét varázslatok kivédése órával biztosan nem. Vagy ki tudja.. De az én szememmel biztosan nem.
-Paul- Mondtam neki, még mindig arra az oldalamra gördülve amerre ő feküdt.
-Nem sétálunk egyet?- Ajánlottam fel neki, és egyebet nem is tudtam mondani, reméltem hogy séta közben eszembe jut valami értelmes dolog, amivel elüthetjük az időt. Lassan felnyomtam magam a két karommal, feltápászkodtam és leporoltam magamról a kósza fűszálakat. Ha Paul is megvolt, elindultam lassan a tó mellett, és a sima víztükröt bámultam. Persze azért rá is figyeltem, de közben keményen gondolkodtam. Nanee, tanulás, az ráér.. Persze nem ártana, meg biztosan jó lenne Paullal együtt tanulni, de ne most. Most lazulunk.
Aztán, ha egy rajzfilmben szerepeltem volna, valószínűleg kivillan az a bizonyos villanykörte a fejem fölött. Mindig is szerettem, a diákság is velem együtt.. És nem véletlenül, tényleg remek szórakozás. Megtorpantam, már a mosoly ott bújkált az arcomon. -Hé.. Mit szólnál ha kviddicseznénk egyet? Vagy ha gondolod, elég ha csak nézzük- Kérdeztem fellelkesülve.


Cím: Re: Tópart
Írta: Endorius S. Samlard - 2009. 09. 05. - 14:22:51
                        Theodor

End kiér a kastélyból és egyből a tó partja felé veszi az irányt.
Itt is ott is diákok beszélgetnek, párok csókolóznak.
Egyszóval ma egy látszólag teljesen átlagos nap van…
Ma reggel érdekes dolog történt Endorius Samlarddal, egy bagoly keltette fel, ami kopogtatott az ablakán. End beengedte és a madár egy csomagot pottyantott az ágyra és elrepült.
A csomagban egy zacskó volt és abban egy szépen megfaragott kis madár szobor.
End nem foglalkozott vele, csak eltette a frissen felhúzott talárja zsebébe.
És elindul a Tóparthoz.
Miután leért a tópartra kihúzza a talárja zsebéből a zacskót és a tenyerébe rakja azt, ami benne van.
A kicsiny fekete szoborszerűség volt benne, ami reggel érkezett, de  fogalma sem volt, hogy mi lehet az. Elmélyülten forgatja az ujjai közt a kis szobrot és felfedezi, hogy egy sast formáz, melynek mindkét szárny nyitva van. Mintha már látta volna valahol ezt a sast…
De hol? Miközben gondolkozik, kis híján beleütközik valakibe.
Látja, hogy az egyik Griffendéles az. - Szia! - köszön a fiúnak, aki az egyik fa alatt üldögél.
Ő visszaköszön. - Leülhetek?– kérdezi End. – Persze – válaszolja a Griffes fiú.
Pár percig némán ülnek egymás mellett, s end a szobrot nézegeti, majd egyszer csak megszólal. – Endorius Samlard vagyok, Hollóhátas - s kezet nyújt a srácnak. – De szólíts csak End-nek! – a srác elfogadja a kezet. – Theodor Canis, Griffendél. – mutatkozik be ő is.
End oda nyújtja neki a kis sas szobrot. – Szerinted ez mi lehet? – kérdezi tőle – Ma reggel hozta egy bagoly, de nem tudom ki küldhette. –
Theodor a szobrot nézegeti, de ő sem tudja, hogy mi lehet. - Szerintem csak félre címezték. – vélekedik Theo – Nem hiszem – rázza a fejét End – Ezt nekem küldték. – csak nem tudom ki, de End ezt már csak fejben teszi hozzá. – És milyen éved volt? – vált témát a fiú –
A tavalyinál jobb, mert tavaly egész évben csak tanulni és tanulni kellett az RBF-ek miatt. – válaszolja Theodor. – És neked? – kérdez vissza – Nekem idén van az RBF, de annyira nem vészes… - mondja End.
A kis szobrot egész idáig a kezében fogta, most elteszi a zsebébe…
Pár percig a semmibe réved és azon gondolkozik, hogy hol láthatta már ezt a sast?
S hirtelen előkapja, mert eszébe jutott hol látta már ez a sast, a sas hollóháti jelképe ezért volt olyan ismerős… Minden nap elmegy ilyen sas előtt a klubbhelységbe vezető úton!
Akkor is, hogy kerülhet hollóháti jelképe hozzá? És miért éppen most küldte a titokzatos feladó? Valahol utána kéne néznie ennek a madárnak. Megvan! A könyvtárban biztos van valami feljegyzés Hollóhátiról. – Theo, szerinted nem lehet, hogy ennek a madárnak – itt felmutatja a kis szobrot – köze van Hollóháti Hedvighez? Mert az ő jele a sas! -


Cím: Re: Tópart
Írta: Norkys C. Graham - 2009. 09. 06. - 14:54:01
(http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/csakis-kimi/icons/s10297561.jpg)(http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/csakis-kimi/icons/s10297561.jpg)(http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/csakis-kimi/icons/s10297561.jpg)
Mr Robinson :)
<3

Unalmas délutáni napomon határoztam úgy, hogy kisétálok a tópartra, mivel Jessica épp valami fontosat tanult, így nem tarthatott velem. Igen emlékszem a hatodikra, kemény év volt az is, bár ez az elkövetkezendő még nehezebb lesz. Most lettem épp csak hetedikes, demár nagyon előre gondolkozom. Mi lesz, ha kijárom a sulit, menjek tovább az Auror képzőbe, avagy haggyam a tanulmányaim? Nem, az utóbbi nem fordulhat elő, anya elevenen megnyúzna, decsak miután rámküldene valami csúnya átkot. Na így nem akarom végezni.
Habár lehet, hogy szólna apának, aki épp Halálfalóként tengeti napjait, nem tudom hogy, de tuti hazarángatná addig, hogy elbeszélgessen velem. Azt sem tudom hol lakik most, nem is akarta hogy megtudjuk. Emlékszem azt mondta majd eljön értünk hétvégékre, de ebből havi egy látogatás lett. Mióta Jess már nagylány és nem lehet eldugni őt a cselédek szobájába, méginkább megritkult a látogatások száma, volt hogy csak egyszer jött egy évbe, pont mikor Nad negyedikes lett.
Nadalia...Hát vegyes érzelmek keringenek bennem vele kapcsolatban. Van, hogy megtudnám ölni, de van, hogy elgondolkozom, az én hibám is , hogy ilyen lett. Nem voltam ott, amikor apa elment, Jessicát pátyolgattam, neki meg volt tehetsége is meg ideje is kibontakoztatnia az elvetemültségét. Nem is lepődtem meg azon, amikor bekerült a mardekárba, ötödikes mardekáros, nincs ennél rosszabb párosítás.
Ötödikes mardekárosokról jut eszembe, Sylvain nemis tudom kicsoda. Most is ott lépked a szőke hajával fenhéjazva, mintha egy kiskirályfi lenne. Csupa gőg.
Nemegyszer láttam már. Ott voltam amikor a Teszlek Süveg beosztotta őt is a mardekárba, és kicsodálkozott a szőke kobakjával a kalap alól. Noha akkor még nem láttam rajta, hogy ilyen beképzelt lesz, dehát a Teszlek Süveg tudja a dolgát, nem hiába osztotta be abba a házba azon a napon.
Bezzeg ha griffendéles lenne..Egész jóképű és helyes de van egy stílusa. Sosem álltam még vele szóba, de egyszer ennek a pillanatnak is el kell jönnie ugyebár.
Ekkor egy követ rúgtam a lábammal a vízbe, és akkorát loccsant, hogy még az is meghallotta, akinek nem kellett volna.
Igazán remélem hogy belém köt, milyen esetlen vagyok , ma egész szarkasztikus napom van!


Cím: Re: Tópart
Írta: Sylvain Robinson - 2009. 09. 13. - 10:34:07
Norkys C. Graham

Egyik lépésről a másikra, egyik pillantásból egy következőbe, szinte élvezem, amint körülöttem a lányok alélva figyelik minden egyes lépésemet. Mosolyok mellett olykor lenéző becsmérlő pillantásokat is vetek. Keserű porondmester csupán a színpadon, aki besöpri az elismerést, majd akiknek mindez köszönhető nem ad semmit, szinte ez a tökéletes jellemző rám, pedig nem vagyok mindig ennyire fagyos, csupán tudni kell megtalálni a közös hangot, nem vagyok megszállott aranyvérű sem csupán a velem egyenrangúakat, a hozzám méltóakat engedem közel magamhoz.
Mindeközben lassan a tópartra érkezek. Sokat járok ide, hiszen itt sokszor magam lehetek, s gondolkozhatok mindazon, amin már oly rég töröm a fejem, hiszen a választás ideje hamarosan eljő, ezt bizton állíthatom. Ám most egészen más miatt jöttem le ide, csupán kiszellőztetni a fejemet, elfelejteni, hogy a mai nap is szörnyű siránkozásokkal teli förtelem volt.

~Szánalmas emberek még szánalmasabb próbálkozásai, mindössze azért, hogy előrébb jussanak, jobb jegyet kapjanak. Ugyan kit érdekel ma ez, hiszen nem az eredmény számít, hanem a tudás, a megszerezhető varázslóképesség. Az ilyeneknek olykor kedvem lenne…~

Csitt, mi ez a nesz, ami fülemet éri, egy hatalmas csobbanás csupán, ám mikor irányába fordítom a fejemet, egy lányt is megpillantok akinek köze lehet e zaj kialakulásához. Meglepő egy teremtés, szinte hívogat, hogy lépjek közelebb, ám egy kicsit még várok, had érezze úgy, hogy nem érdekel amit csinál, majd amikor figyelme lankad irányomba halk léptekkel, szinte árnyként lépek a közelébe, s mély, búgó hangon ekként szólok hozzá.

- Meglepő nem de? Egy parányi kis kő, mire nem képes. - ekkor közelebb lépek hozzá, s az egyik füléhez hajolok, próbálva zavarba hozni hirtelen közelségemmel – Közelebb hoz embereket egymáshoz, látja milyen furcsa a világ.
Ám felvetődik a kérdés, - ekkor másik füléhez hajolok – egy ilyen törékeny teremtés, mit keres erre felé egyedül, ahol afféle hiénák csaphatnak le rá, mint jómagam.
Látja a víz fodrozódását – váltok hírtelen témát -. Akár az élet viza, minden egyes apró hullám apró történés, a nagyobb hullámok kiemelkedő események, a kavargó örvények olyan események, amelyekre senki sem büszke, tán éppen egy ilyen örvény hozta ide a tó partra, hozta a közelembe. –

Arcomra komisz mosoly ül ki, s közben végig simítva a lány karját egy fél fordulattal ellépek tőle egy két, három lépésre, a vízhez közelebb lépek, s egy kavicsot felszedve azt a tóba hajítom.
Eztán visszafordulok a lány felé, s mosollyal az arcomon lépek ismét a közelébe, majd mélyen meghajolok, s a legmélyebb ponton ekként szólok.

- Sylvain Robinson. Mély tiszteletem. –

Felegyenesedve várom, hogy partnerem is mondja a nevét. Közben arcomon továbbra is ott ül a szűnni nem akaró sokat sejtető mosoly, amely akár egy szépen csengő dallam hívogat, hogy az azt hallgató kelljen táncra a porondon egyedül álldogáló személlyel.


Cím: Re: Tópart
Írta: Jeremy Matthews - 2009. 09. 13. - 11:42:48
Jules Shine Kingwoods

Borult délután volt, s a szokásos jókedv sem ékeskedett arcomon, sokkal inkább volt kifejezéstelen és bánatos, úgy éreztem, jobb, ha most olyan helyre megyek, ahol nem sokan láthatnak, hiszen már így is olyan sokan kérdezték, hogy beteg vagyok e vagy ilyesmi, de nem egyszerűen csak most valahogy nincs semmihez sem hangulatom.
Lépteim lassan visznek le engem a tópartra, ahol is már van egy jól megszokott fám, ahova akkor megyek, ha gondolkozni akarok vagy egyszerűen csak a külvilágtól elzárkózni. Út közben figyelem a hullámokat, s közben azon gondolkozok, hogy vajon mi lesz velünk, vajon tényleg háború lesz, ahogyan azt beszélik… Valószínűleg ezen sötét gondolat nyomta rá bélyegét a mai napomra.
A fához érve szinte rögtön felpattanok, az egyik szélesebb ágra s azon lábaimat kinyújtva üldögélek, s bámulok a víztükörre, ahol csupán elfolyó arcomat látom, majd egy béka nyomán ez a torz kép is hamar szertefoszlik.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, majd fütyülni kezdek egy szomorú, borús dallamot, s közben a külvilággal mit sem törődve üldögélek.

~ Mi lesz most velünk? Mi lesz most a családommal? Mi lesz a barátaimmal? Talán kár is ezen gondolkozni, talán nem. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha ezen kesergek naphosszat, akkor könnyedén besavanyodhatok, s válhatok egy depressziós semmittevővé, az pedig nem én vagyok, igenis mindenben meg kell látni a jót és a lehetőséget. A veszély csupán egy szó, amit ha nem engedünk tartalommal telítődni, akkor nem is lesz több egyetlen, jelentéktelen szónál. ~

- Igen, így van! –

Kiáltok fel, s csak ekkor kapom magamat rajta, hogy az elmélkedés amit korábban magamban folytattam, most valahogy hangos szavakká vált, csupán azért nem nézek körül, mert úgy gondolom, hogy erre felé rajtam kívül nem igen jár senki.
Arcomra ismét mosoly költözik, s szinte egy csapásra visszatér belém a jó kedv és az tett vágy, ám úgy gondolom, hogy nem árt ha még egy kicsit üldögélek itt.


Cím: Re: Tópart
Írta: Norkys C. Graham - 2009. 09. 13. - 12:10:55
(http://img.thesun.co.uk/multimedia/archive/00455/Kimi_Raikkonen_280x_455544b.jpg)(http://img.thesun.co.uk/multimedia/archive/00455/Kimi_Raikkonen_280x_455544b.jpg)(http://img.thesun.co.uk/multimedia/archive/00455/Kimi_Raikkonen_280x_455544b.jpg)

Mr. Robinson <3

A kis apró kavics csobbanása nem maradt következmény nélkül, a srác, akit az előbb figyeltem, lassan odaevickélt hozzám, és elkezdett filozofálgatni szimbolikus dolgokról, kavicsokról meg vizekről, de nem tudtam odafigyelni , mit is mond, mert zavarbaejtő közelséggel állt mellettem.
Nem szoktam hozzá az eféle úgymond tolakodáshoz, de nem mondom, hogy idegesített vagy irritált volna. Ezután bemutatkozott: a neve Sylvain Robinson.
Talán annyira belefeledkeztem a felocsúdásba, hogy kérdéseire nem is válaszoltam, talán nem is kérdezett semmit, ha meg igen, akkor gondolja hogy bolond vagyok vagy csökött buta ostoba kislány, akit meglep egy fiú, illetve férfi közeledése.
Egy határozott mozdulattal felé fordultam, majd a kezem nyújtottam.
-Norkys Graham, de szólíts csak Kysnek.
Mutatkoztam be neki kicsit halkan, még egy csöppet megvoltam illetődve. Furcsán kedvesen viselkedett ahhoz képest, hogy  mardekáros, dehát ott sem mindenki olyan elvetemült, mint a hugom, nem kell rögtön belőle kiindulnom.
Kicsit elpirultam, majd sétát kezdeményezve tettem lassú lépteket a tó mentén. A lágy szellő belekapott a hajamba, ami már megszoktam, mert a tópart azon helyek egyike, ahol a legtöbb szabadidőmet töltöm.
A lábammal újabb kavicsot rúgtam a vízbe, mostmár szándékosan akartam hallani, hogy óriásit csobbanjon, nem éreztem feszélyezve magam.
-És egy magadfajta mardekáros srác miért is közelít meg egy magamfajta griffendéles lányt?
Kérdeztem tőle sokatsejtető mosollyal az arcomon, majd megálltam előtte, és felé fordultam.
-Erre a kérdésre csak egy helyes válasz van, amit most fogok feltenni. Ha helyesen válaszolsz, tovább sétálok veled, ha nem faképnél hagylak!
Kötöttem le a feltételeimet, gondoltam játszadozom egy kicsit vele.
És mi lesz ha helytelenül válaszol..Fájna a szívem itthagyni. Nem Norkys ezt verd ki a fejedből, csak van annyi esze, hogy neked tetsző választ adjon.
Mosolyogva felé fordultam, a kezem összekulcsoltam magam előtt, és vártam mit lép.


Cím: Re: Tópart
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 13. - 13:21:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/yth0ue9z6jd308ys8vm.png)

Nem szokásom gyakran a tó mellett ücsörögni, általában ilyen melegben a kastély hűs folyosóit választom a tűző nap helyett, de a mai idő kellemesnek ígérkezik, nincs olyan nagy forróság. Így aztán úgy döntök, egy könyv és a fodrozódó víz társaságában töltöm el a délutánomat. Mivel nem számítok törzsvendégnek a tóparton, így egy darabig tanácstalanul álldogálok a diákok által benépesített parton, hogy hová is telepedjek le. Nincs kedvem a tömeghez, most egy kis békességre vágyom, úgyhogy némi gondolkodás után megcélzok egy magányos fát.
Ahogy közeledem hozzá, elnézem a víz körül lazuló embereket, és elgondolkozom, vajon épp miről beszélgethetnek, mit éreznek. Néha rám jön ilyesmi, és amíg a fához érek, sok kis történet elevenedik fel előttem a semmiből. Kacérkodó párok, játszadozó lányok, beszélgető fiúk egész tömege várja vidáman a nyári szünetet. Kérdés, hogy van-e rá okuk, nem lesz-e más ez a szünet, mint az eddigiek... De nem hagyom, hogy a felhőtlen kedvemet a jövő sötét árnyékai magukba szippantsák. Amíg itt vagyok, addig nincs miért aggódnom, és utána sem lesz. Senki sincs egyedül ezekben az időkben.
Néhány lépésre a magas fától kinyitom a könyvet, és még mozgás közben elkezdem olvasni. Alig pár mondaton sikerül túljutnom, mikor a fa lelkesen felkiált. Azaz valami, ami a fán van vagy esetleg benne... Mivel elég széles a törzse, nem látom, van-e valaki a másik oldalán.
Megtorpanok, és óvatosan becsukom a könyvet. Lassan oldalra lépek, hogy megnézzem, épp megzavarok-e valakiket, csak hallucináltam az egészet, vagy valami vízi lény játszadozik velem. De minden, amit észreveszek, egy pár lógázó láb a fa egyik vastag ágán, ami egy fiatal sráchoz tartozik.
Végigmérem, miközben ő úgy látom észre sem vesz, minden bizonnyal azt hiszi, egyedül van, amit meg is tudok érteni. Olyan magasan én sem biztos, hogy foglalkoznék a "földlakókkal". Mosolyog, és nem tudom, kihez beszélt az előbb, de jelenleg elég magányosnak tűnik, sehol senki nincs a környéken. Körülnézek, de sehol nem látok ennyire elhagyatott helyet, úgyhogy a fa mellett döntök, hogy olvassak. A fiú nem tűnik egy szószátyárnak (habár aki magában beszél, ki tudja mennyit beszél mással ^^ ), így aztán megkockáztatom, hátha nem zavarja a jelenlétem. Megköszörülöm a torkom, hogy felfigyeljen rám. Nem szeretném megijeszteni, vagy ilyesmi, ezért belépek a látókörébe.
- Üdv - nézek fel rá vidáman. - Van itt egy szabad hely?
A fának támaszkodom a vállammal, és eltakarom a szememmel a napfényt, amit még a fa dús lombja sem tud teljesen megszűrni, és reménykedem egy "igen" válaszban. Csak a tó túlsó oldalán látok némi árnyékos szabad helyet, és mire átérnék, a fél délután elmenne... Így hát inkább kitartóan mosolygok tovább a fiúra.


Cím: Re: Tópart
Írta: Sylvain Robinson - 2009. 09. 13. - 13:32:18
Norkys C. Graham

Ajvé, micsoda hölgy, talán fennhéjázásból, talán a meglepődöttségtől átitatva, de úgy alakult, hogy válaszokkal nem lettem gazdagabb, sebaj, így is jó. Lassan felpattanok egy kőre, amelynek alját már az apróbb hullámok nyaldossák, s közben a lányt hallgatom, s meglepődve hallom, hogy egy általam jól ismert diák testvéréhez van szerencsém, vagy legalább is valami köze biztosan van hozzá, ki tudja…
Szinte idő sincs gondolkozni, oly gyorsan váltakoznak a dolgok, hirtelen választás elé lettem állítva, ami egyenlőre nagyon magas labdának tűnik, és most éppen azon kattognak a kis fogaskerekek a fejemben, hogy miként tudnék megfelelő, de még is kellően uralkodó választ adni.
Ekkor hirtelen pattan ki fejemből az ötlet, s nyomban le is ugrok a kis kőről, majd egy hirtelen lépéssel szembe találom magam a lánnyal, lassan közelebb lépek, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

- Miért kér olyat ami nem létezik, nincs jó válasz. Sosem létezett, ha választ akar nézzen a szemembe – ekkor tágra nyitom a szemeimet s a kék íriszek akár a háborgó tenger, sötétkékbe borulva mesélnek a lánynak. -. Ha válaszokat keresek, akkor azt megkapom egyetlen lélegzetedből is, érezni akarom… - arcomra kissé háborodott mosoly ül, hogy keltsen némi félelmet a lányban. – Megkapom amit akarok, ha kegyedet akarom, úgy az enyém lesz, de ha menni akar menjen, s hagyja, hogy e csodálatos délután a hullámokon ússzon tova a feledésbe… -

Mondandóm végén még közelebb hajolok, annyira, hogy az orrunk hegye egy pillanatra össze is ér majd egy hirtelen mozdulattal lépek el ismét a lány mellől, s lépek vissza a vízhez. Nem is nézek a lány felé, csupán hűvösen megmerevedve állok, mindeközben a kicsapó apró hullámok érik a cipőm orrát, de nem zavartatom magamat.

~ A keringő olyan tánc kedves, melyet nem fog visszautasítani. Elegáns tánc lesz, elegáns de sejtelmes, érzem, hogy egyikünk sem fogja előre megmondani, hogy mi lesz a másik következő lépése, ó igen ezt már szeretem.
Akár a macska az egérrel, csupán mindez sokkal elegánsabb, elitebb ruhába bújtatva, akár egy tökéletesen megrendezett színdarab, szeretek így játszani, főleg, ha ilyen figyelemreméltó hölgy a főhősnőm. ~

Ezen gondolatsor végén egy fél fordulatot teszek, s egy pár lépést teszek Kys irányába, de nem megyek túl közel, épp csak annyira, hogy ne érezze úgy, hogy máris lemondtam róla, sokkal inkább azt, hogy az imént feltett kérdéséből kihoztam egy választási lehetőséget számára, anélkül, hogy én válaszoltam volna. Arcomon a ravasz mosoly helyett, egy bíztató, ám mégis sejtelmes kifejezés ül.


Cím: Re: Tópart
Írta: Norkys C. Graham - 2009. 09. 13. - 15:02:11
(http://www.icons.com/images/players/Kimi_Raikkonen.jpg)(http://www.icons.com/images/players/Kimi_Raikkonen.jpg)(http://www.icons.com/images/players/Kimi_Raikkonen.jpg)

Mr Robinson <3

A srác nem válaszolt, inkább kitért azzal, hogy nézzek a szemeibe, ott keressem a választ. Micsoda ambíciók! Igen tényleg gyönyörű kék szemei vannak, node ez nem is válasz. Arrogáns férfiak...
A mondata után olyan közel lép hozzám, hogy az már betörés az intimszférámba, de nem lököm el magamtól, én magam sem értem, hogy miért.
Talán csak mert addig szemezgettem vele, hogy idejött hozzám, és a kavicsom sem véletlen repült a vízbe, csak felakartam kelteni  a figyelmét.
Nem Kys nem! A kavics véletlen repült a vízbe, és a csobbanás sem volt szándékos...
Míg eképpen elbambultam, ő már  a víztől lépdelt vissza felém, de most nem merészkedett olyan közel, mint az imént. Gondolom várt a válaszára, de azt még én sem tudom, mi is a válasz.
Küldjem el? Nem azt nem tehetem. Túlságosan felkeltette az érdeklődésem ahhoz, hogy most elriasszam magam mellől, és talán soha többé nem beszéljek vele. Nem, azt semmiképp nem fogom megtenni.
De miért is nem teszem meg? Küldd el Kys melegebb éghajlatra, olyan kis pöffeszkedő irónikus ...
Nem nem küldöm el, ajj de idióta vagyok...
-Kielégítő válasz Mr Robinson.
Mondtam eléggé tárgyilagosan, hogy ne vegye észre, mennyit cívódtam magamban, míg kierőltettem ezt a választ.
-Akkorhát, sétáljunk egyet!
Jelentettem ki már kedvesen, és közelebb léptem hozzá, majd vártam mit is lép.
Én megtettem amit megkellett tennem, vagyis inkább megakartam tenni, még most is érthetetlen okokból.
Norkys Cady Graham sohasem lesz szerelmes!


Cím: Re: Tópart
Írta: Sylvain Robinson - 2009. 09. 13. - 22:03:56
Norkys C. Graham

A lány válasza kellően csípős és ha nem lennék ennyire magabiztos, talán még el is hinném, hogy nem hoztam őt zavarba, azonban,most úgy érzem, hogy egy pillanatra sikerült kibillentenem a ritmusból, így most ismét a kezemben érzem az irányítást. Aztán egyszer csak kérdést intéz felém, s ekkor tudatosul az is bennem, hogy a tánc elkezdődött, most csupán kerülgetjük egymást, ám hamarosan felcsendül a zene és táncba kelnek a lábak, s egymáshoz oly közel mégis oly távol érezzük, amint a másik próbálja felfedni másik szándékát.
Egyik láb a másik után én is közelebb lépek a lányhoz, majd hűvös tekintettel bólintok felé, jelezve, hogy én készen állok a sétára, majd lassú kimért léptekkel indulok meg előre.
Egyenlőre nem szeretnék semmit a lánytól, csupán játszadozok vele, ám később akár még használhatom is valamire, hiszen minden kapcsolatból jól jöhetünk ki, főleg, ha az a valaki még oda is van értünk.
Arcomra sejtelmes mosoly húzódik, s mindeközben olyan közel lépek, hogy menet közben olykor még a kezünk is összeér.

- Mi hozta ere kegyedet? Ha nem vagyok túl indiszkrét. Igazán érdekelne… Van némi elszámolni valója önmagával? Netán csupán oly magányos, hogy csupán a szellő szegődik társként önmellé? Ne sértődjön meg, de nem sokan járnak erre egyedül önként, a többségnek valami komolyabb elszámolni valója van önnönmagával, így a feltételezésem akár még a helyét is megállhatja, persze válaszolni nem kötelező…-

~ Persze furdal a kíváncsiság, hogy vajh’ mi hozta őt erre, miért jött egyedül ide. Olyan magányosnak tűnik. Magányosnak, sebezhetőnek, egyszóval nagyon könnyű prédának. Légy úriember Syl és most ne gázolj a lelkébe, inkább maradj kimért és hűvös akkor talán még hiú ábrándokkal sem kecsegteted őt.
Vagy légy olyan amilyen ilyenkor leni szoktál…~

Vívódok, hiszen valahogy nem visz most rá a lélek arra, hogy a lány lelkébe gázoljak. Csupán az imidzsem megtartása miatt tegyek hát így? Nem, most nem, inkább megpróbálok elviselhetően pimasz és gőgös maradni, talán akkor nem alakul ki benne az a tévképzet, hogy könnyű lehet engem megközelíteni, persze ez valóban így van. Azonban mi van, ha megkedvelem, ha kedvemre való a lány…


Cím: Re: Tópart
Írta: Norkys C. Graham - 2009. 09. 14. - 13:03:23
(http://www.1kimi.com/photos/albums/icons/thumb_suzkimi%5B1%5D.jpg)(http://www.1kimi.com/photos/albums/icons/thumb_suzkimi%5B1%5D.jpg)(http://www.1kimi.com/photos/albums/icons/thumb_suzkimi%5B1%5D.jpg)

Mr Robinson <3

A fiú lassan odalépdelt hozzám a maga sejtelmes mozdulataival, és kimért, hideg tekintettel jelezte felém, hogy  a dolog nincs ellenére. Most csak a hűvös kék szemeit láttam, mögötte semmit, ami képes lenne elvarázsolni.
Hirtelenjében megváltoztak az iránta táplált érzelmeim, már nem voltam érte oda azzal a rajongással, most csak érdekelt.
Érdekelt, mi rejtőzik a kicsit zord külső mögött, kíváncsi voltam, hogy egy kis kedvességet és közvetlenséget ki lehet-e hozni belőle, szimpla emberi kedvességgel és megnyerő mosolyokkal, ami a viselkedésem felszínét képezi.
Legbelül ha mosolygok is, van hogy egy pofonnal tudnám díjazni egy-egy ember mondtatát, kijelentését vagy viselkedését. Az ő esetében persze ez most nem áll fennt, őszintén mosolygok rá.
De érdekelne a dolog, vajon ő is őszintén mosolyog-e.
A fiú feltett egy kérdést, hogy miért vagyok itt egyedül, amire a válasz számomra is elgondolkodtató, de igyekszem megfelelően válaszolni.
-Általában az idősebbik hugommal járok ide, a fiatlabbról nem szeretnék nyilatkozni. Volt egy idő, amikor túl hamar közelengedtem magamhoz az embereket, és emiatt problémáim adódtak. Azóta óvatosabb vagyok és nem kötök olyan szoros barátságokat , mint annak idején.
Válaszoltam neki, majd eltöprengtem azon, ha ez így van-mert így van- miért is beszélgetek vele ilyen közvetlenül, mintha ezer éve ismernénk egymást?
A válaszod megvan Norkys.. Nézz csak rá.
Nem, nem vagyok ez a típus, most inkább gondolkodás helyett ugyanezt megkérdezhetném tőle én is, és meg is teszem!
-És a magadfajta suli népszerű fiúja, akiért olvadoznak a lányok, és társaságát keresik a fiúk, miért kóricál itt a hidegben, egyedül?
Szegeztem neki a kérdést, majd lassabb léptekkel haladtam tovább, és elkezdtem kicsit vacogni, mert a szél felerősödött.


Cím: Re: Tópart
Írta: Paul McDavson - 2009. 09. 20. - 18:15:27
Raelyn

Már kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam a földön, ahol ültem. Figyeltem az arcát, és azt, ahogy gondolkodik. Pontosan nem láttam a gondolatait, hiszen az is csak varázslat segítségével lehetséges, de az arcát figyelve láttam, hogy gondolkodik. Aztán mondta, hogy ő biztos róka lenne.
 - Nem olyan biztos. Inkább szerintem a belső tulajdonságok számíthatnak – majd felvetette az ötletet, hogy sétáljunk egyet. Nem rossz ötlet, már amúgy is elegem lett a fekvésből. - Rendben menjünk.
 Miután ezt kimondtam feltornásztam magam. Leporoltam magam, és igyekeztem nem kínos helyzetbe kerülni bármi miatt. Ha lányok voltak a közelemben majdnem mindig bajba kerültem. Vagy valami irtózatos hülyeséget csináltam, mondtam, tettem vagy akármi.
 Miközben sétáltunk ismét magamba mélyedtem. Most kellene valami vicceset bedobnom, de akkor nagy valószínűséggel érzéketlennek tűnnék a saját dolgaim iránt. Meg aztán, ha egy ilyen nap után eszembe jutna valami vicces, az lenne az igazi csoda. Hát igen, ez a nap be fog vonulni a személyes kis történelmembe, mint: „a nap, ami a legrosszabb címre pályázhat!”.
 - Igen, jó lenne repülni egyet – mondtam, mikor felvetette a kviddicsezős ötletet. Fellelkesültem a dolgon, hiszen már elég régen nem kviddicseztem. Pedig régen szerettem. - Passzolgathatnánk egy kicsit. Vagy amit csak akarsz. Csak nem tudom, hogy kell e valami külön cucc ehhez. Tudod, az a nagy helyzet, hogy két nyár óta nem nagyon röpültem.
 Vallom be kicsit szégyenkezve, majd elindulok a pálya irányába, persze csak akkor, ha ő is követ.


Cím: Re: Tópart
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 24. - 14:04:21
Folytatás:  A kviddicspálya és környéke /  A pálya
Kövi reag oda ment  ;D


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 09. 28. - 14:19:08
Feltámadunk és visszatámadunk
Melore

*Minden perce a beszélgetésünknek, pontosabban a percek folyamatosan egymásba fonódó vonulata kezd hasonlítani egy futószárazásra. Kellemesen lemozgatjuk magunkat, szigorúan csak agyilag, már nem érzem úgy, hogy gondjaim akadhatnának az elalvással, persze azt se érzem, hogy ne lenne még erőm éberen maradni ennek-annak a mellékes tényezőnek a kedvéért, ami ebben a hűvös estében nagyon is megélénkíti egészen lehűlt véremet. Érdekes. Szörnyű.*

-Nem, nem, és nem-*vigyorgom, miközben cáfolom, mert bár a nem szó olyan durván és drasztikusan is dördülhetne az éjszakába, teszek róla, hogy lágy legyen, szinte könnyed, már-már barátságos gesztusként értelmezhető felsorolás, amivel nem is őt cáfolom meg, hanem inkább a világot, hogy neki legyen igaza, persze ez csak a látszat, annyira még én sem lehetek sóvár, hogy meghamisítsam a valóságot.*-Látod, ez a baj veled-*akarom mondani látja kisasszony, de miért ne keverhetnénk össze még jobban szerencsétlen teremtést, hogy ha már egyszer senki nem hall minket, akkor meleg, bizalmi hangot üssek meg vele szemben. Mert tőlem kitelik.*-hogy mindig elkezdesz visszakozni, megcáfolgatod önmagad, mintha bizonyítottan hülye lennél, így mire a másik tudna válaszolni, addigra már nincs is mire, hiszen elkönyvelted, hogy a kérdés maga rossz, ő pedig nem fogja magát  azzal égetni, hogy olyan kérdésre válaszoljon, ami a kérdés feltevője szerint badarság.

*Egy pillanat szusszanás, mielőtt én viszont égetném magam azzal, hogy válaszolok neki, talán mert válaszolási kényszerem van, talán mert ilyen közelségből érzem, hogy szó szerint ég a kíváncsiságtól, legalábbis remélem, hogy attól, nem pedig lázas, beteg, vagy valami... na jó. Igazából remélem, hogy valami.*
-Nos, a kérdés helyes, egy tanárnak nem lenne szabad ilyet mondani. A diákok egyenlők, az emberek egyenlők, a gyengéket segíteni kell, stb, stb-*legyintek.*-Ezt a romantikus felfogást meghagyom a Griffendél háznak, én ugyanis úgy vélem, hogy vannak olyan esetek, amikor felesleges erőlködni. Mondhatni a természetes szelekció híve vagyok, ami tanárként esetleg lehet, sőt, bizonyos, hogy nem megfelelő tulajdonság, de én egy őszinte ember vagyok. Csak akkor hazudom, ha kell. Most speciel nem érzem úgy, hogy kéne, hiszen ha ebből is tanul, hát akkor csak nyertünk. Mindenki szereti az általa is vallott eszméket és gondolatokat továbbadni, és ha a veszett egyenlőség hívei szabadon tehetik én miért ne?-*Milyen szép szólam, igazi kígyónyelven előadott ének, ami önmagába csavarodva a tökéletes egészet alkotja, kár, hogy én kívül kerülök belőle, minden szó és dallam ellenére. Hiszen kölyökkoromban is a legfőbb összetűzések tárgyát a liberalizmusom képezte és lám, most is egy talán született pechcsillagzat szökevénynek próbálom tanítgatni azt, amilyennek lennem kellett volna. Furcsa humora van az életnek. Most furcsa és egyre csak furcsább lesz, ahogy öregszik.*

-Naná, hogy van értelme-*nevetek fel kurtán, miközben elindulok mellette a kastély felé, szorosan mellette, hogy ne kelljen emeltebb hangon társalognunk, nekünk, az éj leple alatt surranó már-már tolvajbandának, akik csak az időt lopják, más fontosat nemigen.*-Arra utal, hogy kegyed egy elkényeztetett, lusta, visszahúzódó kislány, aki fél a nagyvilágtól, holott szegény nagyvilág mennyire vágyja a találkozást magácskával, minden porcikájával-*miket nem tudok szegény nagyvilágról, de biztosan így van. Néhány fénykocka még sejteti a kastély falát, így nem kell félnünk, hogy frontálisan nekiszaladunk az akadálynak, és ez kellemes. A kaput kinyitom őkelmének, hadd fáradjon előre.*


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 28. - 17:41:17
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Az értelmetlen habogás nem jó semmire, ez a lényege mindennek. Vagyis mindennek aminek van egy kis köze hozzám, ahogy erre rá is világított az előbb a prof. Miért is várnám, hogy komolyan vegyen, sőt, mitöbb, érett, felnőtt partnernek tekintsen a... a társalgásban. De legalább végleg áttért a tegezésre, bárcsak én is ilyen könnyen megtehetném ugyan ezt. De nem tehetem. Ugye nem tehetem? Talán majd egyszer. A távoli és bizonytalan jövőben van esélyem rá, ha mondjuk... egy másik ember leszek.

Összébb húzom magamon a dzsekijét, hogy meglegyen a kuckós-érzés. Remélem nem veszi zokon vagy észre. Nekem bármelyik megfelel, de spontán öngyilladással érne véget az életem, ha szóvá tenné. Nem bírom a stresszt. - Mit kellene tennem, hogy komolyan vegyen? Mármint, hogy ne gondolja azt, hogy egy kis zavarodott tinédzserrel van dolga? - Pedig azzal van, akkor miért mondom ezt? Csak kíváncsi vagyok a válaszára, pedig igazából az állításom nem éppen reális. Nem szólalok meg. Nem szólalhatok meg, különben esélyem se lesz arra, hogy valamikor... esetleg... tegezzem.

Kissé ijedten konstatálom, hogy már nincs messze az úticélunk, pedig nincs túl nagy kedvem visszamenni így, főleg nem egyedül.
A mugli meséknek miért nincs semmi alapjuk? Ha a magányos diák a tanára barátságát keresi akkor ott mindenki elsőre leveszi, hogy mi van és egy ilyen találkozás alkalmával már a második mondat után egymás vállán zokogják el életük nyomorúságát. Miért nem mehet minden ilyen egyszerűen az életben? Most például behívhatna magához és egy csésze forró csoki mellett kibeszélhetném vele a kollégáit, a végére pedig már úgy kezelni, mintha mindig is ismertük volna egymást. Erre csak bandukolunk, bandukolunk és.. Elkezd a romantikus felfogásról beszélni?!

- Miért, magának sosem segített senki? - Most jobb, ha gyorsan folytatom, mert ez úgy hangozhatott, mintha őt tartanám reménytelen esetnek. - Mármint, ha igaz, hogy az ember szereti az "általa is vallott eszméket továbbadni" akkor ez azt jelenti, hogy mindig azt vallotta, hogy a szerencsétleneken nem érdemes segíteni, ebből pedig az következik, hogy ha azok is követték az elveit, akiket maga köré gyűjtött, akkor magának sosem segített senki. Tehát, ha valamikor elbizonytalanodott akkor teljesen egyedül kellett talpraállnia. Szerintem ez nem túl jó hozzáállás, még akkor is, ha ebben az elméletben kicsit sok is a ha. - Remélem feltűnik neki, hogy most nem próbáltam visszakozni, csak igazoltam, hogy nekem is feltűnt a feltevésem tökéletlensége. Vagy nem. Áh, jobb lesz kimondani, már csak azért is, hogy ne legyen olyan nagy súlya a monológomnak, hiszen nem is én lennék, ha nem kavarnék mindent össze-vissza. - Látja, most nem cáfolom önmagam, hanem megpróbálok viszonylag felnőttes társalgást folytatni.

Ahogy kimondom, már szeretném is elterelni a gondolataimat a zárómondatról, hiszen csakúgy süt róla a megfelelni akarás, hogy még el is pirulok. Nincs mit tenni, mégjobban behúzódok a túlméretezett dzseki rejtekébe és próbálok valami fontosra összpontosítani. Mondjuk, hogy vajon mikor is lesz az a bizonyos alkalom amikor beszámolhatok a kalandom befejezéséről? Ez elég jónak tűnik, de nem nagyon lehet rajta mit agyalni, meg kell kérdezni és kész.

- Öhm, uram... - Ha épp nem az ő ruhájában menetelnék az éjszaka közepén akkor ez egy teljesen szép, formális megszólítás lenne, bár az "öhm" egy kicsit levenne a fényéből. Na de így. Nevetséges. Az vagyok. - Mikor lesz a legközelebb különóránk? Talán jót tenne ha megtanulnék néhány alapvető dolgot a mugliknál aktuális dolgokról, már ha vannak ilyenek. Nem akarok tájékozatlannak tűnni, ebben sem.  - A vörösségem végre elmúlt, így már sikerül egy újabb mosollyal a szemébe néznem. Ezaz, csak lazán.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 09. 28. - 18:20:37
*Ha nevetek könnyen megbánthatom, de hogyha nem nevetek, azzal megint belehullok valami őrült mazochista körbe, amiből nincs kiszállás és csak forognék, forognék benne, mint akinek nem egészen kerek a világ, vagy éppen túlsággal is kerek. Nehéz helyzet, viselkedjünk felelősségteljesen, söpörjük le a futó ködöt az agyunkról, ne hagyjuk, hogy a szőke hajról cseppekben lecsorduló holdfényből lett gonosz kis tündérkék mindenféle mákonyt fújjanak a szememre, bőrömre, mert annak még soha nem volt jó vége. Vagyis dehogynem, csak és kizárólag a vége lehetett jó, ha megúsztuk ép bőrrel. Nem kéne ilyenekre gondolnom. Nagyon tavaszodik.*

-Nos nézd-*villantom rá a szemem.*-úgy viselkedsz, mint egy zavarodott kis tizenéves, hiszen az is vagy. Én kezelhetnélek felnőtt nőként is...-*nem, azt mondtam NEM!*-... de alighanem nem tudnál mit kezdeni a fennálló helyzettel, hiszen fogalmad sincs hogyan kell érettebbnek lenni, mert soha nem gyakoroltad. De ha gondolod, ha zavar megpróbálhatlak egyenrangúként kezelni, meglátjuk mi sül ki belőle-*szinte érzem, hogy a kastély egyik alacsonyabb ablakán a természetbe robbanó fény végigcsúszik a szememen, átzuhan a pupillámon és egy sóváran zöldes lidérfényt vet a pillantásomra, amit ugyan el tudok rejteni egy félrefordulással, de uralni úgyse. A rohadt életbe.

Elgondolkodva hallgatom, ügyesen ráhibázott megint egy kínos pontomra, miként korábban saját ostobaságomból a karom is felkeltette az érdeklődését, lám most már megint nálam lyukadtunk ki. Ám legyen, mesélek én kisasszony, de attól tartok, minél többet tud meg rólam annál kevésbé fog tisztán látni, mint ahogy jómagam is így vagyok vele. Régen olyan egyszerű volt minden. Most viszont annyival könnyebb minden.*
-Meglepő éleslátásra valló kijelentés, de valóban így van-*hátratúrom a hajam, amit valami teljesen impotens szellőfajzat az arcomba kotort megint, fél kézzel, ügyesen, közben mintegy mellékesen megdörzsölöm éledező borostáimat is, lehet nem kéne ilyen hanyagul emberek közé mennem? Jó, hogy Melore nem sikoltott hagridért, hogy mégis mi szabadult el az erdőből. Na majd reggel. Minden ráér reggelig. Mindig, minden ráér reggelig.*-Én voltam az, aki mindig segített másokon, így aztán tudom, hogy vannak olyanok, akiken nem érdemes, mert úgyse lesz belőlük semmi haszna... amúgy meg meglepőnek találod? Te számíthatsz bárkire? Akárkire? Meg tudsz nevezni egy olyan embert, akihez fordulnál? Az emberek nem szeretnek egymásnak segíteni, ha meg mégis, akkor elég ritka embertípusról beszélünk. Én is csak érdekből tettem. Minél többen hálásak neked annál jobb-*hazudok szemrebbenés nélkül, hiszen mi hasznomra is lehetne a félvér mardekáros, vagy akárki más. Esélytelen.*

-Figyeltem és örülök neki-*mosolygom rá biztatón, önkéntelenül is lehalkítva a hangomat az előcsarnokba érve. Teszek pár lépést a némaságban puhán visszhangoznak a puha léptek, semmi keménység, semmi dobbanás, nem vagyok egy Cedrah Lupen, hogy halálra rémisszem a népet és Melore felé fordulok. Na most van elveszve a dzsekimben, korábbi minden más benyomás nem volt több futó délibábnál, kedvtelve megszemlélem, főleg didergő lábait, hiszen kint is elég hűvös volt már, idebent a kastély pedig jéghideg csókkal fogad minket.*

-Meghívhatnám egy kávéra, de ilyen kései órán már nem helyes a fogyasztása és jobb mielőbb szembenézni a látható ellenfelekkel-*a szemére fordítom a tekintetem, kicsit meghajlok felé.*-Természetesen amikor visszahozza a dzsekimet.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 29. - 20:08:08
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

A zavarodott tizenéves egy elég pontos jelző a jelenlegi állapotokra, amik behálózzák az agyamat és képtelen vagyok tőle szabadulni. Normális, ha az ember egyszerűen csak bőrt akar tapintani? Valami fura vonzódásom lehet az emberi testekhez, mivel percek óta csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne kinyúlni és végigfuttatni az ujjaimat a professzor arcán. Bizonyára megőrültem. Bizonyára ennek semmi köze sincs a prof arcán játszó holdsugaraknak, sőt a személye sem számít. Igaz? Én csak meg akarom érinteni, bárkivel így lenne, csak most épp ő van kéznél. Akárki jó lenne.

Ha a gondolatok csenghetnének bizonytalanul, ez most biztosan azt tenné, hiszen ennél bugyutább magyarázatokkal még én is ritkán állok elő. Bár az is tény, hogy könnyebb lenne minden, ha nem nézne úgy rám. Ez az a bizonyos tekintet amire csak ennyit lehet mondani: Igen! Én pedig sajnos hajlamos vagyok túl hamar dönteni ezért gyorsan félrenézek, nehogy valami ostobaság csússzon ki a számon. Hiszen az lenne, ostobaság, semmi más. Az a bizonyos belső, elfolyott Melore-féle elfolytott igazságérzet viszont prüszköl néhányat és hirtelen válaszadásra sarkall, így hát nincs mit tenni.

- Szerintem megpróbálhatnánk. - Ennyi nem elég, nem igaz? Ennyivel nem tudom elintézni azt ami fejemben játszódik. - Tényleg fogalmam sincs hogyan kell érettebnek lenni és nem fogom tudni majd, hogyan kezeljem a helyzetet, de... Szerintem izgalmas lesz. - Ez az. Gratulálok Lore, sikerült elsüllyesztened az előbbi szép kis okfejtésed által keltett bizalmat, ami remélhetőleg kialakult a profban. Bár, ha ez meg sem történt akkor végülis nincs is miért szégyenkeznem. Akármennyire is bénáztam, attól még ugyanolyan izgatottan várom a válaszát. Az látszik, ha valaki nagyot nyel? Csaj mert nagyot nyeltem... Talán azért mert a megfelelő megvilágításban szinte kiszúrja a szememet az enyhén borostás álla, a lazán a szemébe lógó haja és... Nem kéne eltérnem a tárgytól, mert a végén még kibököm, ami a fejemben játszódik és annak sosincs jó vége.

Inkább váltsunk: számíthatok-e bárkire is. Anya, apa, nagyszülők... De ez így nem jó, nem teljes, amíg nem tudjuk mit ért azon, hogy "számítani". Azt a gyerekes változatot, hogy ha leesek a seprűről és van kihez rohannom a bibimmel? Vagy valami másra gondol? Nem hinném, hogy az előbbi lenne, azonban még sosem mélyedtem el ebben a kérdésben így több változatot meg tudnék nevezni, legalábbis nem egy optimális reakvióidőn belül.

- Pontosan, hogyan számítani? Kihez fordulnék, de mivel? Az anyámhoz mennék, ha egy tanárra panaszkodnék és megerősítés kell, hogy nem én vagyok buta, hanem ő a rossz. Az apámhoz, hogy ha valamilyen emberekkel kapcsolatos kérdésem van, a barátnőim lelki élete vagy ilyesmi. De az a kérdés, hogy lenne-e kihez fordulnom, haaa, mondjuk megerőszakoltak és sorsomra hagytak? - Hát, ez van, ha gyorsan akarom kitalálni a másik végletet. Azért remélem megérti, ha ugyan van mit megérteni rajta. Viszont van még valami, amire muszáj rákérdeznem, akármennyire is terhes már számára a társaságom. - Egyébként pedig szerintem egyáltalán nem ritka ez a típus, én hagynám, hogy bárki forduljon hozzám, csak sajnos ez nem túl nagy felajánlás az emberiségnek.  - egy gyenge kis vigyort még becsúsztatok, mielőtt rátérnék a lényegre. - De nem kéne magát ilyen lelketlennek feltüntetnie, nem tudom elképzelni. Attól még, hogy nézte a saját érdekeit is, nem biztos, hogy érdekből tette - szerintem a kettő nem ugyan az.

Meghívhatna egy kávéra. Igazán meghívhatna. Bizonytalanul intek felé, majd nagy nehezen kinyögöm: - Hát akkor khm...


Cím: Re: Tópart
Írta: Sylvain Robinson - 2009. 10. 03. - 10:44:59
Norkys C. Graham

- Egyedül? – sziszegem halkan, szinte alig halhatóan. – Kegyed szerint most egyedül vagyok? Olybá tűnik, hogy kegyed azért mégis csak mellém szegődött, bár nem hiszem, hogy sajnálkoznom kéne ezen, hiszen, ha nem sértem meg ezzel, bár ha megsértem, akkor is igaz, ha egy ily dekoratív társasága akad az embernek, akkor igazán nem lehet magányos.
Sosem vagyok magányos, hiszen mindig akadt valaki, aki elszórakoztatott, vagy én szórakoztam el vele. Megtalál mindenki, a bugristól, a kifinomult ízlésű arisztokratáig, olykor ez olyan idegesítő, hogy jobb lenne egyedül maradni, persze akkor unatkoznék, s a cirkusz, mit életnek hívünk üres lenne. –

Fejezem be a kis monológomat ekként, majd a lány tekintetét kezdem keresgéli, a szemeimmel, hogy amikor találkoznak a pillantások, mélyen bele tudjak nézni lélektükreibe, s az íriszek vad tánca vigyen minket közelebb egymáshoz.  Lassan közeledek hozzá, majd amikor közel érek, hírtelen a hát mögé nyúlok, majd a másik kezemmel, egy kissé meglököm, hogy aztán egy kissé döntött helyzetben megállítsam, s végül egészen közel hajolva, suttogva így szólhassak:

- Ez is egy előadás, csupán kevésbé a vicces fajtából. Ez inkább az a fejezet, amikor a légtornászok keringenek a levegőben s a végén összefonódik a két test, bár jelen esetben ez most a másik félen is múlik.
Na de hagyjuk is ezt a hasonlatot. – ekkor végig tekintek a lányon, s aztán lassan emelem fel, majd amikor visszaállt a korábbi állapot, folytatom a sétámat, várva, hogy kövessen. -
Tudja, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért ilyen az iskola, miért ilyen az élet, hogy éppen akkor sodorja az utunkba a másikat, amikor teljesen más problémánk van. Aztán arra jutottam, hogy sokszor ez vonja el a figyelmünket a korábbiakról. Meglepő nem de? –

Egy pillanatra megtorpanok, s a lányra pillantok. Van egy olyan érzésem, hogy nincs igazán képben, hogy mit is akarhatok, bár jobb is így, amíg bizonytalanságban tudom tartani, addig legalább én irányítom a eseményeket.
Egy félszeg mosoly jelenik meg az arcomon, majd fejemmel biccentek, hogy akár folytathatjuk is a sétálgatást, ha van kedve hozzá. E közjáték is csupán azon hatás elérését szolgálja, hogy ne tudja eldönteni, hogy finom úrral, szenvedélyes ifjúval vagy egy egyszerű háborodottal áll e szemben. Nagyszerű!


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 10. 05. - 18:03:08
*Nevetséges helyzet, ahogy az ürességben elcsengenek a szavaink, mi meg csak itt állunk, ahelyett, hogy mennénk, haladnánk a korral és az eszmével és adnánk az érzésnek. Na jó, hagyjuk. A lány, Melore szavaira figyelve kénytelen vagyok lassan, kényelmesen, ráérősen szemlélni, alaposan, porcikáról porcikára, néha szép fényű szemébe pillantva, hiszen a társalgás alapfeltételei is az, hogy  nem nézünk meredten a másik szemébe, nehogy támadásnak vegye, hanem ráérősen szemezgetjük az öltözékének különböző részeit, érdeklődve, figyelmesen nem hibák után kutatva, inkább barátkozva vele, megismerkedve a módokkal és mikéntekkel, hogy ha már elméletben elég ügyesen és aránylag szakadásmentesen képes kibontani belőle a másikat, akkor akár megpróbálhatja gyakorlatban is. Megbuktam volna? Dehogy. Hiszen iskolaelső voltam, én nem bukok meg egy ilyen egyszerű műveletből. Nem ám.*

-Meg fogjuk próbálni-*mosolygom meg a szavait, legyenek bármily ígéretesek is, az ilyen ígéretek azok, amikkel ha él az ember akkor automatikusan azt mondják rá, hogy visszaélt a helyzettel, pedig nem.*-És szerintem pontosan jól tudja, csak éppen nem viszi rá a lélek, nevezzük talán lustaságnak, úgy cselekedjen ahogyan az érettek szoktak volt, de azért igényelnéd az érett bánásmódot-*szerintem is izgalmas lesz kisasszony, de gyanítom, hogyha nem tűnik majd elég izgalmasnak mind a kettőnknek lesznek ötletei, hogy mivel lehetne esetlegesen feldobni a hangulatot.

De sajnos már megint egy komolyabb téma. Ezek valahogy mindig előkerülnek, természetesen mindig olyankor, amikor semmi keresnivalójuk sincs, de hát ha már egyszer itt vannak, akkor kell rájuk válaszolni, bármennyire nem kívánja az ember egyetlen porcikája sem, szóval sóhajtva hátratúrom a hajam, körülpillantok az előcsarnokban, de szerencsére még egy fikarc szellem sem jár erre, hogy kihallgasson minket, nem mintha bármi olyasmiről beszélgetnénk, ami különösebben bontaná a rendet és a fegyelmet, de azért nem is idegen füleknek szánom.*
-Igen, valami ilyesmire gondoltam, de akinek van apja, anyja, akire számíthat akkor rendben van. Ha valakire rá mered bízni az apró-cseprő ügyeidet, akkor nem kell félned, hogy a fontosak esetén elutasítanak majd... de szerintem az emberek, ha egyszer kiszakadtak abból a körből ami megértené őket, értem itt a szülőket, testvéreket, akkor például az iskolában vagy az életben már soha nem lesz olyan köre, ahova fordulhat a dolgaival-*vagy ne legyek már ilyen pesszimista így késő estére? Mindenesetre hagyom inkább átcsordulna a beszélgetést egy másik témában, ott talán kevesebb az esélye, hogy sötétnek látom a fehéret is.*

-Ugyan kérlek. Néha többet számít a szándék és a meghallgatás, mint a cselekvőképesség-*igen, névlegesen elismerem, hogy aligha tudná kihúzni a pácból a bajtársait, bár nem ismerem a képességeit, de elhiszem neki. Mi okom lenne kételkedni az önértékelésében? Sajnos semmi, saját tapasztalatokat majd később alakítok. Felvonom a szemöldököm, rámosolygom.*-Te szerencsétlennek tünteted fel magad, én lelketlennek. Én nem vonom kétségbe a te értékelésed és biztosíthatlak, neked sincs okod optimistán szemlélni engem. Érdekből cselekszik a magamfajta, bármily hihetetlennek látszik, hogy ezek után mégis tanár lettem.

*Egy pillanat csönd, talán hatásszünet, amíg megbánom, hogy nem engedek az ösztönös énemnek és a józanságra hallgatok, aztán:*-Akkor most mennie kéne lefeküdni... estefelé jöjjön, vacsora után, mostanában sok a korrepetálás. És a meséjét se felejtse el. Főleg azt ne, hogy milyen arccal fogadták a visszatérését.


Cím: Re: Tópart
Írta: Melore Lainey - 2009. 10. 05. - 20:39:19
(http://www.frpgs.co.cc/images/vy6kon90i9x56gh1es3.png)

Hogy lehet az ilyesmit kibírni? Azt mondják van egy pont az emberi kapcsolatokban ami után már semmi nem lesz olyan egyszerű és gyermeki, mint azelőtt. Esetemben természetesen ennek is máshogy kell alakulnia, hiszen miért is könnyíteni meg a sors a dolgomat. Minden más, ha nem vagy normális, de ebből azért neki is kijuthatott, hiszen bármilyen egyértelműen is fejeztem ki magam, ő mégsem hajlandó tudomásul venni a nyilvánvalót.
Hiszen mást sem akarok, minthogy tegezzen.

- Megkérdezhetném, hogy ez pontosan mit jelent, de akkor nem érne semmit, igaz? Oda lenne a várakozás, a varázs, vagy nevezzük aminek akarjuk. Én tényleg kíváncsi vagyok. - Talán, ha a kétértelmű mondataimat sikerül egy kis visszakozással nyomatékosítani, akkor el is érek valamit. Nocsak, ravaszkodunk? Észre sem veszem és már el is kezdtem a felnőttködést. Hiszen erről szól, nem? - Mármint arra, hogy milyen lehet érett és komoly embernek lenni, bár esetemben nem hizsem, hogy ez a kettő együtt járna. Komoly akkor sem tudnék lenni, ha harminc évvel több lennék. Magánál. Bár az is lehet, hogy ezt csak a folyton teret követelő, gyermeki énem mondatja velem.  - Én is mosolygok, ha már neki olyan jól áll. Talán én is lehetek szép.

Azt hiszem kedvelem őt, de nem lehet a barátom. Az nem szabályszerű, a többi variáció pedig még inkább nem, akkor mégis minek próbálkozom ilyen görcsösen? Tényleg olyan öntelt lennék, hogy azt képzelem, én vagyok az aki miatt áthágja majd a szabályokat és fittyet hány az iskola jól működő rendszerére? Hát persze, hogy ezt gondolom, még csak tizenhat leszek és egy őrülten szexuális professzorral mászkálok az éjszaka közepén - már, ha a tényekre szorítkozunk. Ráadásul még egyfajta reménysugárnak is tekinthetem sivár életembe, hiszen képes lenne felforgatni mindent amibe eddig vakon hittem. Tudom. Képesnek kell rá lennie, muszáj, különben nincs kit bálványozzak. Ez hiányzott mostanában az életemből, így  nem csoda, hogy nem akarom elengedni, hamár így berobbant.

Csak ácsorgok és bámulom. Én nem tudok fürkészni, rápislantani vagy analizálni a tekintetemmel - illetve, ez is, mint minden, csakis a célszemélytől függ. Benne pedig sajnos túl sok a lehetőség, amivel leköthetem magam. Túl sok a szövögetnivaló álomkép, amik esténként melegen tartanak. Egyszerűen csak túl sok és túl intenzív ahhoz, hogy képes legyek objektívan szemlélni. Helyette elhiszek mindent, amit kitalálok a hiányos információim pótlására. Hogy mindig megértene, ha valami bajom lenne és mindig tudna valamit mondani rá, vagy ami mégjobb csak nézne és nem csinálna semmit. Közhelyek nélkül, hazugságok nélkül. Hogy, ha elbizonytalanodnék képes lenne elmondani a véleményét, ha kell agresszívan, ha kell csendesen, de nem hagyná, hogy magamat áltassam. Hogy tudna határozott lenni, hogy nem hagyna elveszni és nem hagyna egyedül. Ilyennek képzelem és amíg nem cáfol rá, addig sajnos levakarhatatlan is maradok. Főleg, ha ilyen szépen és türelmesen tolerálja minden butaságomat.

Viszont, ha szeretném, hogy valamivel kitűnjek a szemében, akkor első lépésként akár válaszolhatnék is neki, az általában jó eredményekkel szokott szolgálni. - Kiszakadni abból a környezetből amiben felnőtt? Nem abszurd feltételezés ez egy kicsit? Minek kell ahhoz történnie, hogy az ilyesmi lehetséges legyen? - Csak fűzöm tovább a szót, nem túl leplezett szándékkal afelé, hogy szívesen elköszönnék még párszor, lehetőleg szép lassan. - Csak én vagyok ennyire maradi vagy az ilyesmi mindenki számára elképzelhetetlen, aki nem élt még túl sokat, ráadásul azt sem éppen tartalmasan? Ha már felnőttként kezel, akkor egy felnőtt azt is megjegyezheti, hogy maga túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy ilyen szörnyű képe legyen a világról, nem? Nem akarom próbára tenni a türelmét, ezért inkább viszonylag látványosan feszegetném a határokat, ha nem baj. - Az őszinteség még mindig a legnagyobb fegyverem, bár, ha végignézzük a kínálatot, ez nem olyan nagy szó.

Ő, lelketlen? Ugyan már. Vagy csak én vagyok vak, minden lehetséges, de inkább hiszek magamnak, ami mondjuk ellentmondás, mert, ha tényleg annyira felnézek rá, akkor azért illenene megbíznom az önértékelésében is. Ha majd végre egyedül maradhatok az ágyban fekve a gondolataimmal akkor legalább ezerszer le fog játszódni ez a beszélgetés, felnagyítva a számára talán jelentéktelen részleteket és csendben élvezem majd, hogy sikerült találnom valakit aki ilyen - ez elég bizonyíték arra, hogy bálványozom?

- Hát... ha ragaszkodik hozzá, akkor a lelketlenség lehet pozitív is. - Ezt most tényleg kimondtam? - Mondjuk még nem találtam ki, hogy miért is, de biztosíthatom, hogy, ha magának is megfelel, akár holnap vagy mondjuk holnapután estére már készen is leszek a válasszal. - Feleljen meg, mert nem tudok várni. Lehet, hogy ez csak még izgalmasabbá tenné, de akkor is: nem tudok várni, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű. Talán jobb is lesz elköszönni mielőtt még végetvetek ennek a határozottan ígéretesnek tűnő kapcsolatnak, néhány rosszul időzített mondattal. - Remélem nem tartottam fel túl sokáig, további szép estét, izé, éjszakát, professzor. - Csak akkor indulok el, miután ő is megmozdult, mert én aztán meg nem szakítom ezt a hosszúra nyúlt pillanatot.


Cím: Re: Tópart
Írta: Shannon A. Minticz - 2009. 10. 10. - 08:55:06
*Hát igen, az ember néha hibázik, elfelejt dolgokat, vagy esetleg eszébe se jutnak, mint például nekem, és jobbára, mert ahogy néz rám, valahogy olyan érzésem van, mintha korábban… na jó, de akkor is! Valami formát azért adjunk a dolgoknak, igazság szerint kisasszonynak kéne hívnom, és akkor tényleg olyanok lennénk, mint a házasság előtti aktus gondolatával kacérkodó gátlásos, középkori szeretők. Na igen. Csak éppen a kurtizán én lennék, ő pedig a tisztességes, elcsábítandó asszony. Ezt az elméletet inkább nem tárom elő, alighanem vehemens röhögést szülne. De tényleg. Mi történhet, ha lazítok a maga kötötte hurkon? Semmi, legfeljebb kicsúszok belőle. Szinte semmi.*

-Mindent tudsz. A kíváncsiság még nem bűn, de kérdezgetni.. ugyan már, abból nem sok hasznod lenne-*szerencsére azért addig nem jutok el, hogy a lényeg a gyakorlati tapasztalaton van. Hunyorogva hallgatom, mondhatni egyfajta derűvel, nem, egyáltalán nem zavar, hogy teljesen véletlenül belefutottam egy beszélgetési csapdába. Ha neki se tűnik fel, akkor meg főleg miért zavarna.* -Így van-*visszamosolygok rá, könnyű úgy mosolyogni, hogy közben az embert bármikor félreérthetik, de még könnyebb úgy, hogy ez nem is zavarja. Na látod Shannon, ez  azért már egy kicsit túlmegy a józan határokon. Oda se neki.* -Attól még, hogy érett vagy nem kell komolynak lenned, lásd az igazgatót és attól még, hogy komolykodsz, nem biztos, hogy az érett nevet is kiérdemelted. Ne bonyolítsd túl.

*Pedig egy kis bonyolultság még senkinek nem ártott meg, neki sem fog, legfeljebb engem és önmagát is összezavarja így, bele az éjszakába könnyedén, de ezt senki nem fogja a szemére hányni. Egy kicsit elhúzódtunk, mondhatni elvarázsolódtunk, de ez túl közönséges szó és soha nem jutunk el aludni. Nem mintha személy szerint bánnám, vagy éppen kellemetlenül érintene a hűvösben libabőrét homállyal takargató bőrének látványa, de a nagy számok törvénye alapján minden másodperccel nő az esélye annak, hogy valami akar, akit nem akarok erre jár, és megkérdezi, hogy ugyan már, én, Mr. Minticz, hivatali felelősségem csúcsán… khm, főleg annak a csúcsán, hogyne.

Néz. Mármint ez nem kéne, hogy újdonság legyen, hiszen engem tanórán is szoktak nézni, de mégis ez a bámulás. Úgy látszom a szőke királylány figyelme egy kicsit elkalandozott, amivel nincs baj. Nagyon nincs baj. Elégedetten csettintenék a nyelvemmel, de nem teszem, már-már figyelmesen nézek rá, annak ellenére képes vagyok megtartani ezt a könnyed mosolyt, hogy milyen későre jár. Bár az idő relatív. Valamiért.

-Sejtettem, hogy elképzelhetetlennek tartod, holott szinte természetes folyamat, bár… vannak olyan esetek, és ahogy nézem te is olyan esetnek érzed magad, aki ragaszkodna a környezetéhez, de…-*könnyed eszmefuttatás, még ráérünk. Csak azért, hogy eloszlassak néhány gondolatfelhőt fölüle, aminek nem érzem az alapját.* -Nem magad mondtad, hogy alig várod, hogy megszabadulj az itteni „barátaidtól”? Annak ellenére, hogy közöttük nőttél fel, hiszen vitathatatlan tény, hogy a Roxfort, 11 éves kortól 17-ig, tovább, bizony végigkíséri a felnövés pályáját. De ez, mondhatni csak részletkérdés-*igen, valóban részletkérdésnek tűnik, főleg hogy Melore, mint valami megvadult méh, egy hirtelen kanyarral visszaveti magát rám, csak úgy zümmögnek a szavai, persze édesen lágyan, nehogy gyanút fogjak, de ahhoz már késő.*

-Közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz és valóban, ez még nem akkora fergeteges mennyiségű élettapasztalat, mint amire az ifjúság vágyik. Az ifjúság elvárja, hogy csak az öregek, számos háborút megvívottak legyenek megkeseredettek... tudod Melore, az, hogy milyen képed van a világról nem ezen múlik. Még csak nem is kell, hogy világmegváltó katasztrófa történjen veled ahhoz, hogy árnyékosnak lásd a napsütést is. Elég az, hogy nem vagyok olyan naív és derűs felfogású, mint szeretnék.

*Határok. Feszegetni. Kevés vagy ahhoz Melore, hogy kárt tegyél bennük, esetleg el is érd a határokat, így akár úgy is érezheted, hogy nincsenek. Jó érzés nem? Helyes. Neked még így kell érezned.*

-De hogy elvágjam tulajdon szavaim túláradt fonalát itt le is rakom a pontot. A héten valamikor folytatjuk, még az is lehet, hogy kávét is kapsz-*biccentek a javaslatára, annak a tanárnak a fejével, akinek nem sietős, de a diákért mindent. Mindenesetre jó, hogy nem fél tőlem és lám, mielőbbre időzítené az újabb esedékes órát... elvégre holtáig tanulunk.*
-Jó éjt-*biccentek, aztán csak szemlélem kabátba bújt alakját.* -Én legyek az ünneprontó?-*vonom fel a szemöldököm félmosollyal, aztán intek neki és elindulok a magam lépcsői felé, hagyom, hogy megküzdjön a csicsogó lányhad félelmetes seregével.*

[Köszönöm ezt a játékot *.* Folyt. köv. amikor csak szeretnéd, Shannon aluszni fogXD]


Cím: Re: Tópart
Írta: Norkys C. Graham - 2009. 10. 11. - 00:56:30
* * * * *

Mr. Robinson ♥

Miután megkérdeztem, hogy miért is van maga, egy meglepően frappáns választ kaptam. Amit nem is akartam igazán szó nélkül hagyni, de mielőtt bármit is kimondhattam volna már nem éppen vízszintes állapotban voltam. Valami érdekes hasonlatot mondott amire tulajdonképpen nem is emlékszem olyan hirtelen történtek a dolgok. Majd elkezdett tovább sétálni. Gondolkoztam rajta, hogy nem is követem, de azon kaptam magam utána indultam.

- Elég érdekes témákon gondolkozol, bár töprengésben engem biztosan nem tudsz túlszárnyalni.-mondtam majd amikor egy pillanatara megállt, és rám pillantott. Amiből azt vettem ki, hogy ő sem tudja mit is akar valójában, eközben mosolyogtam és elkezdtem továbbsétálni. Érdekes, hogy egy kis időre már el is felejtettem mennyi problémám van és ezen egy kicsit el is mosolyogtam magamban. Az idő közben egyre kellemesebb lett aminek én személy szerint nagyon örültem. Majd eszembe jutott, hogy az előző kérdésemre kapott választ le sem tudtam reagálni a fiú hirtelen akciója teljesen kizökkentett a gondolatmenetemből.

- Ó értem, örülök ha valaki ennyire népszerű! Bár én nem tekintek az emberekre tárgyként, akikkel csak úgy elszórakozgatok. Ami azt illeti azzal sem foglalkozok, hogy valaki arisztokrata vagy sem. Az embereket a jellemük alapján ítélem meg, bár gondolom belőled ez a fajta tulajdonság hiányzik. Vagy jól titkolod, tudod nem minden a származás! De ha ilyen sok társaságod van biztosan érdekes egy életed lehet neked Sylvain Robinson, tudod mit egészen kíváncsivá tettél! Na és mesélj nekem azokról az emberekről akikkel ilyen jól elszoktál szórakozni- mondtam nevetve majd csípőre tettem a kezem és megálltam,  közben a fiú tekintetét kerestem.

Egyáltalán nem tudtam hová soroljam a srácot, hiszen még nem ismertem eléggé. Minden mondatánál változtatok a véleményemen, de annyira csak nem lehet reménytelen eset vagy csak én vagyok túl naiv!  Azért tesz néha egy-két olyan megjegyzést ami nem tetszik. De hát senki sem lehet tökéletes.
- Na és milyen problémáid vannak, amiket én zavartam meg? Vagy ezen csak úgy filozofálgatsz? - miközben ezeket kimondtam eszembe jutott, hogy teljesen elegem lett már a sétálásból, az összes szünetet ezzel töltöttem aminek  most már azért érzem a hatását,  majd megpillantottam egy padot. A hozzávezető utat ki is tűztem célnak és odasétáltam, igyekeztem nem hátra nézni, hogy a fiú követe-e. Mikor odaértem leültem a padra, a lábaimat összekulcsoltam, és hátra dobtam a hajamat.

* * * * *



Cím: Re: Tópart
Írta: Caline K. Lawrence - 2009. 11. 21. - 22:59:21
            Mitch

Megkezdődött immáron ez a tanév is, és Caline úgy döntött ezt méltón meg kell ünnepelnie. Hiszen 5. tanévébe lép, és most fog nemsokára RBF-ek tömkelegét írni. Akkor hát, míg jó idő is van, meg természetesen még nem kezdődik meg a hatalmas tanulási hajsza, addig kicsit kikapcsolódik. Először arra gondolt, hogy lenéz a kviddics pályára, hogy hogyan hány méter arrafelé, de... Egy lelket sem talált még ott. Valószínű még most mindenki üdvözli rég nem látott barátait, vagy éppenséggel kajálnak vagy valami hasonló. Neki nincs különösképpen kit üdvözölnie. Egyedül szobatársaival beszélgetett némiképpen, de őket is hamar letudta. Sosem volt velük olyan jóban, hogy órákig regéljen, mennyire semmi sem történt vele a nyáron, és mikor az RBF is szóba jött, csak vállát vonogatta. Szóval a kvidiccs pálya után visszabicegett a kastélyba, ahonnan egy ablakból bámult kifelé, míg mögötte diákok tömkelege csipogott erről arról. Mennyire szép is a tó.. Csillog, vizes... Biztosan még kellemes is a vize.. Ez lesz az! Fürdeni fog a tóban! Elvégre, nem említették, hogy nem lehet! Mindig csak a Tiltott Rengeteg, hogy jajj az de veszélyes oda ne menjenek! De a tóról még nem mondtak semmit. Akkor hajrá Caline, irány a tó! Hatalmas mosollyal az arcán lépkedett be hálókörletébe, ahol gyorsan felvedlette kedvenc bikinijét. Neon zöld színű volt, kissé hivalkodó Line szemében, de amikor vette, akkor más zöld árnyalat nem volt belőle, így kénytelen volt ezt megvenni. Majd felkapkodta magára egyenruháját is, talárját, és egy törölközővel a karján megindult kifelé, a tóhoz.
 A fújdogáló szél kacagva borzolta fel egyenesen lehulló tincseit, és a víz csalogató illatát gyengéden lökte felé. Még a nap is jobban kisütött, mintha csak Line kedvébe szeretne járni. Mikor a tóhoz ért a lány először jól szemügyre vette. Itt a varázslóvilágban azért mégis lehet fura dolgokra számítani. Néhány követ dobott bele, de semmi nem történt, azon kívül, hogy a tó felszíne hullámozni kezdett, így elkönyvelte biztonságosnak ezt a helyet. Leterítette törölközőjét, majd amit előbb magára kapott ruhát, most gyorsan levedlette, és szépen lehajtogatta. Haját, egy gumival összefogta, hogy a nagy úszás közepette ne legyen túlságosan útban, és irány a víz! Azaz, csak irány lett volna, ha csak nem hall lépteket valahonnan. Kicsit megriadt, ugyanis nagyon szégyenlős figura. Még senki nem látta ilyen hiányos öltözetben, hiszen strandra sem nagyon jár, előbbiből kifolyólag. Két karját maga köré csavarta, és kétségbeesett pislogás közepette, halkan erőtlenül rámordult az érkezőre. *
- Ki az?


Cím: Re: Tópart
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 11. 25. - 18:53:21
Line

A negyedik év első napja. Ez az alkalom számomra nem csak, azért jelentős, mert most végre újabb hónapokat tölthetek el ismereteim bővítésével. Sőt ez érdekelt a legkevésbé. Ami jobban foglalkoztatott, hogy újra találkozhatok a barátaimmal, és végre kiszakadhattam az unalmas családi körből. Igaz, egy dolgot nem mondhatok az idei nyárra: azt hogy eseménytelen volt. Rengeteg sorsdöntő fordulat történt a testvéreim életében Én pedig megtudtam egy olyan titkot a bátyámról és annak barátnőjéről – elnézést menyasszonyáról-, amit később még hasznos lehet. Megígértem, hogy senkinek nem mondom el, mivel ezzel veszélybe kerülhet mindkettőjük élete, de sajnos az ígéreteimet gyorsan elfelejtem, hacsak nem tesz olyan gesztusokat, amik eszembe juttatják. Még nem tudom pontosan mit is akarok kérni tőle, de biztos vagyok benne, hogy majd kitalálok valamit. Abban biztos vagyok, hogy jól fogok szórakozni, miközben úgy rángathatom, mint egy bábút. Milyen szép az élet!
Éppen ezen gondolkoztam, miközben a tó felé sétáltam. Úgy döntöttem ugyanis, hogy miután mindenkit üdvözöltem, aki számít, pihenek egy keveset és lemegyek egy kicsit a víz mellé, ahol nincs senki, tehát nem kell a műmosolyomat hosszú órákig az arcomon hagyni.  Vannak olyanok, akik nagyon idegesítők és legszívesebben leütném őket, mégis szükségem lesz rájuk valamikor, ezért jó jóba lenni velük, és úgy tenni, mintha nagyon jól érezném magam a társaságukban. Fel kell készülnöm, hogy mostantól minden nap ezt kell csinálnom. Néha már kicsit nehéz nekem lenni a földreszállt angyalnak, a becsületes diáknak, a legjobb barátnak meg sorolhatnám még azokat a „szerepeket”, amiket nap mint nap magamra öltök és természetesen tökéletesen eljátszok a világnak. Bár a tavalyi év után bele kell húznom, hogy visszakapjam a jófiú szerepet. Ugyanis mikor még a mélyen tisztelt Umbridge tanárnő itt volt, a főinspektori különítmény oszlopos tagja voltam ez pedig nem éppen a legszimpatikusabb dolog, amit valaha csináltam. Persze mindenkinek azt mondtam és mondom a mai napig, hogy véletlenül se a kiváltságok érdekeltek, hanem kényszeríttettek, hogy legyek tag. Páran viszont még mindig kételkednek abban, hogy csak egy ártatlan bárány vagyok, aki áldozata a gonosz farkasoknak. Erre viszont csak később akartam gondolni. Ami igazán izgatott, hogy ott legyek a tónál.
Út közben a napsütéstől és a fújdogáló széltől megjött a kedvem az úszáshoz. Még sose úsztam a tóban, de gondoltam, ha már egyszer úgyis arra megyek, akkor miért ne próbálnám ki most? Ha szabályokba ütközik, nem érdekel, legfeljebb megdöntöm a saját rekordomat és már az első nap bajba kerülök, ahonnan, mint mindig most is kimagyaráznám magam. Nincs olyan helyzet, amit ne tudnék megoldani. Meg egyébként is mi lehet a veszélyes abban, ha megmártózok egy kicsit a tóban?
Mikor már közel voltam a tóhoz, és csak pár fa választott el a parttól, levettem a zöld pólómat és már készültem volna ledobni a földre, mikor megzavart egy hang. Egyértelműen lánytól származott, viszont a fáktól nem vettem észre eddig. Kíváncsi voltam vajon ki lehet az, aki azt a kérdést tette fel, „ki az?”. Most őszintén, erre hogy lehet válaszolni? Hát Én, ki más? Arrébb lépek pár lépést, hogy a fáktól lássam az értelmes kérdést feltevő személyt. Hamarosan meg is pillantottam a rikító zöld fürdőruhába virító lányt. Nem mondom, elég feltűnő viselet. Egy mosolyt terült szét az arcomon.
- Ha azt mondom, hogy „Én vagyok az”, akkor az kielégíti a kíváncsiságodat? – Kérdeztem tőle és vártam mit reagál rá. Úgy tűnt, megilletődött egy kicsit. Milyen aranyos. Biztos nem számított rá, hogy más is megjelenik, bár ezt a fürdőruhát szerintem a tömegek figyelmének felkeltésére kéne használni.


Cím: Re: Tópart
Írta: Caline K. Lawrence - 2009. 11. 25. - 21:34:33
            Mitch

* Micsoda kellemetlen helyzet... Itt van, egy szál fürdőruhában, egyedül, és arra vár, hogy valaki kilépjen a fák közül. Hamarosan előlép egy Kentaur, és lelövi... Vagy meg valami vadállat ugrik ki a fák közül, és tépi ízekre... Aztán meg majd magyarázkodhat a túlvilágról vissza bátyjának, hogy mit is keresett egy szál bikiniben a tóparton... Szegény Giles... Na még az kéne, hogy tulajdon bátyja kerüljön elő! Ő biztosan, ha nem is a hajánál fogva, de úgy ráncigálná vissza a kastélyba mint a sicc! Vagy lehet jó bulinak gondolná és vele együtt fürdene egyet? Inkább az előbbi, túlságosan is félti a húgát az ilyesfajta dolgoktól. Line, egy kicsit jobban összehúzza magát, ahogy a lépteket hallja, és nagy szemekkel várja az érkezőt... És mi van akkor, ha valamelyik tanár, vagy... Nem sok idő néhány pillanat, mégis ilyen helyzetben, mintha egy örökkévalóság lenne. Miért van az, hogy ennyire lassan telik, ilyen esetekben az idő? Bezzeg, mikor jól érzi amgát, akkor csak úgy elszalad. Szóval, akkor jöjjön az a valaki... Tanár, Giles, Kentaur... Ám ehelyett egy ismeretlen srác lépett elő. Reménytelenül pislogott még egy párat, bár félig meddig meg is könnyebbült. Sem bátyja, sem egy professzor... De még mindig kicsit kellemetlen volt így, hogy ennyire mosolyog a másik, míg ő teljesen bepánikolt arccal mered rá. *
- Hát, így hogy látlak kielégítő, de, ha mondjuk a fa mögül válaszoltál volna, akkor valószínű nem.
* Kicsit enged a szorításán. Na most mit csináljon? Gyorsan kapja fel a törölközőjét a földről, tekerje magára, és rohanjon be a kastélyba? Vagy kezdjen el felöltözködni arra hivatkozva, hogy bizony, ő már fürdött, és megszáradt, és épp indulni készült? Állj! Miért akar menekülni? Hiszen, csak egy iskolatársa, aki valószínű... Nem tudni miért van itt, valamiért biztosan. Meg amúgy is, nincs rajta semmi kivetni való, hiszen fürdőruha van rajta, nem fehérnemű! Nos akkor... Lassan leengedi kezét maga mellé, és igyekszik valami elfogadható ábrázatot festeni arcára. Egy mosoly talán megteszi. Úgyis mindig mosolyog. Szereti is ezt csinálni, akkor meg miért ne? Majd... Zavaró csend. Szemét gyorsan körbefuttatja a helyen... Csakhogy, tényleg ő volt e az egyetlen aki ide érkezett, és neme leselkedik rájuk valahonnan egy Kentaur... Vagy a bátyja... De ahogy elnézi, rajtuk kívül egy árva lélek sincs sehol. Biztos mindenki a kastélyban nyüzsög még mindig, és pakolászik jobbra balra... Közben visszaemeli kék íriszeit a fiúra. Aranyos srácnak tűnik, semmiképpen sem gyilkosnak. Ez a kis mosoly meg pláne jól mutat rajta... ~Ejnye Line, hát miken jár a te agyad!~ Horkan fel benne egy jókislány hangja. Kicsit bele is pirosodik, de ami elsőre megfogalmazódott agyában, azt nem hagyja annyiban.*
- Van kedved fürdeni egyet?  * Kérdezi elég halkan. Nem nagyon megy neki az ilyesfajta kérdések feltevése, de... Azt sem mondhatjuk, hogy nem próbálkozott. Pár pillanatra még a szemét is lesüti, de lassanként újra felkapja őket. Nem lehet ennyire zárkózott, kis szégyenlős mimóza! Na az meg a pláne, hogy név nélkül nem hagyhatja a másikat. Ha már meginvitálta egy fürdésre, illene legalább a nevét tudni. Közelebb lépked hozzá, bár kicsit lassan haladt, mert félő volt, hogy mezítelen talpa valami kellemetlennel találkozik a fűben. Majd mikor elé ért, felé nyújtotta kezét.*
- Egyébként Caline vagyok. 


Cím: Re: Tópart
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 12. 04. - 09:57:11
Azt mondják az első benyomás nagyon fontos, mert az rányomja a bélyegét az egész ismeretségre. Ezt a lányt viszont nehéz volt elsőre megítélni. Lássuk csak, ott az a fürdőruha, ami egyszerűen vonzza az ember tekintetét, és már kilométerekről ki lehetne szúrni (ha nem lenne itt ennyi fa). Aki ilyet vesz fel arról azt feltételezném, hogy imád a figyelem középpontjában lenni. Azonban, amit a viselkedéséből láttam az pont az ellentéte volt az elsőre kialakított képnek. Hiszen teljesen megpróbálta magát eltakarni, ami elég nagy szégyenlőségre utalt. A másik ötletem az volt, hogy talán most jött ki a tóból, és fázott a hideg víztől, de a testén egy csepp vizet se tudtam felfedezni. Az idő pedig kellemes volt, így kizárt, hogy fázott volna. Teljesen úgy viselkedett, mintha valami kivetnivaló lett volna abban, hogy fürdőruhában van egy tó mellett. Ha mondjuk a kastély falai között járkálna ilyen szerelésben, akkor tényleg eléggé furcsállnám, de a víz mellett szerintem ez a természetes viselet. Hiszen mégse úszhat valaki talárban. Én pedig valószínűnek tartottam a törölközőt látva, hogy ő bizony be akart menni a vízbe. Csak éppen megzavarhattam.
- Akkor még szerencse, hogy kimásztam a fa mögül – Válaszolom neki kedves hangon – Ne félj! Nem harapok! – Emeltem fel mindkét kezemet, és magam elé tartottam, majd ismét leengedtem, aztán mikor láttam, hogy enged a szorításon, egy kis lépést tettem előre. Nem sokat, nem akartam megijeszteni. Komolyan úgy viselkedtem vele, mint egy kismacskával, akit el akarok kapni, és attól félek, hogy elszalad előlem, ha túl gyorsan közelítem meg. Mindent csak lassan és óvatosan.
Lassan leengedte a kezét. Ezt már jó jelnek tekintettem. Most már valószínűleg nem fog pánikba esve elszaladni. Aztán egy mosoly. Ez már egyértelműen a feloldódás jele, bár látszik rajta, hogy még mindig zavarban van egy kicsit. Ez viszont nem zavart, biztos voltam benne, hogy lesz ez még jobb is. Végre egy kicsit jobban végig tudtam nézni rajta.
Közben pár pillanatra elfordította a tekintetét. Úgy látszott, mintha körülnézett volna. Ennek hatására Én is körbepillantottam, de semmit nem láttam. Nem akartam rákérdezni mit keres, hanem annyiban hagytam a dolgot. Biztos hallott egy mókust, vagy valami mást. Esetleg üldözési mániája van. Na jó, ilyet azért mégse feltételezek róla. Teljesen normális lánynak néz ki. Csak egy kicsit szégyenlős. Olyan kis kedves, aranyos és ártatlan. Ráadásul jól is néz ki.
Hirtelen felhangzott a kérdés, hogy van-e kedvem fürdeni. Elég halkan mondta, de mivel egyáltalán nem volt hangzavar körülöttünk, meghallottam.
- Persze! Szívesen – Válaszoltam lelkesen. Nem kell rajta sokat gondolkozni, mivel pont azért jöttem. Vagyis nem ez volt az eredeti szándékom csak úgy út közben eszembe jutott. De ezt nyilván ő is sejthette, mivel a zöld póló nem rajtam, hanem a kezemben volt. Éppen arra készültem, hogy elmerüljek a vízben, mikor meghallottam a hangját. A jobb kezemben tartott ruhadarabot egy művészi mozdulattal leejtettem a földre, majd elkezdtem leoldani az órát a karomról. Mikor ez megtörtént azt is ledobtam a földre. Sose zavart, hogy vannak olyan dolgok, amiket, ha leejtek tönkremehetnek. Mindig úgy voltam vele, hogy ha elromlik, majd vesznek nekem másikat, hiszen a családomnak azért van pénze, hogy a kívánságaimat teljesítsék. Azt a karórát úgyis kezdtem már megunni ráadásul régi is volt: majdnem fél éves.
A lány ezután közelebb lépett hozzám, és a kezét nyújtotta felém. Én is hasonlóképpen tettem.
- Az Én nevem Mitch – Néztem a szemébe kedvesen mosolyogva, miközben kezet ráztam vele. Már hallottam magamban a belső hangot, hogy teljes néven illik bemutatkozni, de ahhoz akkor nem volt kedvem. Nem egy hivatalos személlyel találkoztam, hanem csak egy szimpatikus diáktársammal – Örülök, hogy megismertelek. Szép neved van. Majdnem olyan szép, mint az, akihez tartozik – Tettem hozzá, majd elengedtem a kezét.
Az ilyen bókoknál örülök, hogy tényleg szép neve van a lánynak. Bár ha Gertrudnak hívnák, akkor is ezt mondtam volna ugyanilyen hangsúllyal, ugyanilyen őszinte arckifejezéssel.
Túlvoltunk a bemutatkozáson, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre bemenjek a vízbe. A cipőm és a zoknim levétele után, amiket különböző helyekre dobáltam, úgy döntöttem, hogy a vetkőzésből ennyi elég. Mivel nem vittem fürdőruhát, úgy döntöttem, hogy a nadrággal együtt megyek be a vízbe.
Közelebb léptem a víztükörhöz, majd lehajoltam és beletettem a kezemet. A hőmérséklete kellemes volt és semmi nem akarta leharapni a kezemet, tehát minden feltétel adott volt az úszásra. Újra felegyenesedtem, majd a tó felé mutattam.
- Csak utánad – Ezt a mondatot kedves gesztusnak szántam. Bár az is eszembe jutott, hogy ha lehúzza valami a vízbe, akkor Én nagyobb eséllyel tudnám megmenteni, mint ő Engem. De reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni.
Még egyszer körülnézek, de a fákon kívül nem látok semmit. Csak mi ketten voltunk ott.
- Ne aggódj, ha valami ki akarna ugrani a bokrok közül, majd megvédelek – Tettem ismét egy ígéretet. Ez viszont elég kivitelezhetőnek tűnt, hiszen volt nálam pálca.



Cím: Re: Tópart
Írta: Caline K. Lawrence - 2009. 12. 15. - 14:41:28
            Mitch

* A válaszra Caline mosolya kicsit szélesebbre húzódott, sőt még egy gyengéd kacajt is megenged magának. Tetszik neki, ha valaki ilyen csattanósan, és viccesen tud válaszolni. Könnyebb felengedni a társaságában, ami Calinenél igencsak fontos, miután eléggé nyüzüge személyiség. Kicsit felsóhajt, miközben karjait végre volt szíves leengedni maga elől, amivel utat engedett a másik szemeinek. Érzi, ahogy gyorsan végigpásztáznak rajta a kék íriszek. Enyhe borzongás fut végig rajta, elég furcsa számára ez, hogy így megnézik. Nem szokott még hozzá az ilyenekhez, mondjuk, még nem is volt túl sok alkalma ahhoz, hogy hozzászokjon. Ám ekkor az ő szemei is végigfutnak a másikon. Őszintén szólva, eddig a rémülettől igazán fel sem tűnt neki, hogy a vele szemben álló már félig ruha nélkül van, teljesen máshol járt agya. Ám most, szemtelenül felüti fejét, hogy bizony egy csinos fiatalember áll előtte. Igyekszik minél kevesebb feltűnéssel végignézni a másikon, mert azért nem illő dolog, lánynak így viselkednie. De lássuk be, ami szép az szép, és még egy üveggömbbe zárt porcelánbabának is megakad rajta, a folyamatosan előre néző tekintete. A kalandozás végén újra megkeresi a fiú tekintetét, majd egy fürdőzésre invitálja. Amire nagy örömére helyeslő választ is kapott, és a másik már dobálja is le magáról ruháit. Szó szerint, ami kicsit meglepi Calinet, főleg, hogy az óra olyan kegyetlenséggel kerül a földre.*
- Nem félsz hogy tönkremegy? * Bök fejével a már földön heverő karóra felé.* - Egyébként meg, pakolhatsz a törölközőmre is ha szeretnél. Nem lesznek füvesek a cuccaid.
*Ám nagyon úgy tűnik, hogy a fiút nem igazán érdekli az életnek ezen része, hogy most füves, vagy nem füves. Mosolyába némi csintalanság is szaladt, miközben figyelte, ahogyan a másik percek alatt szabadult meg a maradék ruháitól. Jobbra-balra dobálva őket. Tipikus fiú. Gondolatba fejét megcsóválja, mert sohasem értette meg igazán, miért is jó így, hogy később majd keresgetni kell agyba-főbe, hova is dobta le az előbb, de ők tudják. Mindenesetre. Lehet hogy hanyagságot tükröz a fiúnak ezen mozdulatai, de mégis, valami azt súgja, elég kifinomult alak. Hamarosan már nem csak valami súgja, hanem alá is támasztják mindezt, egy kedves bókkal. Hogy mennyire gondolta komolyan, azt nem tudni, mindenesetre Calinet elég jól telibe találta, és enyhe vöröses pír ült a megilletődéstől arcára. *
- Én is örülök... * Mondja az első értelmes mondatot, ami eszébe jutott miután elengedték kezét. Lehet meg kéne már végre tanulnia valahogy normálisabban viselkednie, hogyha bókolnak neki. Szégyenlősen csavargatni kezdte elől maradt tincsét, és úgy nézett fel Mitchre. Néhány csendes pillanat után, azonban Line is érezte, hogy lépni kéne már valamit, mert a végén még halálra untatja a másikat. Sajnos ez valami átok nála. Ám Mitchnek hamarabb jutott eszébe, hogy egyébként fürdeni készülnek.*
- Köszönöm. Igazi hős vagy!
* Újabb jégdarab olvadt le Caline kis jégvárából, hogy most már egy kicsit csevegősebb hangnemre tudjon váltani. Egy kicsit szélesebb, és immáron némi huncutsággal megspékelt mosollyal búcsúzott, és vetette bele magát a tó vizébe. Talán még kacsintott is volna, de ez már nem az ő hatáskörébe tartozik. A vízből hamar felbukkant vizes kobakja, amihez hamarosan kacaj is párosult.*
- Na bejössz? * Kérdezte, miután letörölgette szeméről a vizet. * - Vagy meggondoltad magad? * Fűzte hozzá, és már készült is, hogy lepocsolja Mitch-t. Nem tudja, hogy a fiú mennyire kedveli, hogyha csak úgy szó nélkül lefröcskölik, ezért is pofozta meg csak óvatosan a vizet, hogy az véletlenül se érjen el célpontjáig. Bár kitudja, lehet a víz még jobban előhúzza a lányból a kisgyereket, és berántja a fiút a tóba. Már ha képes rá...*


Cím: Re: Tópart
Írta: Mitch Grosiean - 2009. 12. 31. - 17:22:01
Már szinte láttam magam előtt azokat a falakat, amiket a lány maga köré épített, hogy megvédje magát, és ezek a képzeletbeli falak folyamatosan omlottak le. Jó volt látni és hallani, hogy egyre jobban megnyílik. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon a vízben gyorsabban oldódik-e, mint itt a szárazföldön. Ezt viszont csak akkor tudhattam meg, ha végre sikerül bejutni a vízbe.
Miközben óvatosan megszabadultam a fölösleges, fürdésre nem alkalmas ruhadaraboktól, ismét megszólal, és megkérdezi, nem félek-e hogy tönkremegy az órám. Valójában nem, cseppet se zavar mi lesz vele, úgyis kapok egy sokkal jobbat, de ezt mégse mondhattam meg neki, mert vannak páran, akik az ilyen kijelentéseket nem veszik jó néven. A végén még… Hogy is szokták mondani? Elkényeztetett, beképzelt, gazdag ficsúrnak tartana, ami elrontaná a hangulatot. Azt pedig nem akartam, ezért gyorsan kitaláltam valami hihető választ.
- Nem fog tönkremenni ne aggódj. Már párszor leesett a földre de semmi baja nem lett. Meg amúgy is Én mindig pontos vagyok óra nélkül is – Mosolyogtam a lányra. Ha akik jobban ismernek hallottak volna az utolsó mondatot röhögő görcsben törtek volna ki, mert szerintük sose vagyok pontos, ami természetesen nem igaz. Arról nem tehetek, hogy ők mindig korábban érkeznek, és mindenkinek rosszul jár az órája. Én igenis pontos vagyok. Egy Grosiean sosem késik ez a világegyetem egyik nagy igazsága.
Úgy tűnik a kedvesség még fokozható. Caline felajánlotta, hogy tegyem a cuccaimat nyugodtan a törölközőjére. Itt jutott eszembe, hogy hoppá Én nem is hoztam magammal törölközőt. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy azért van a nap, hogy megszárítson, hiszen eléggé meleg volt. Csak abban reménykedtem, hogy az eső nem kezd el esni, mert akkor a szárítkozásnak semmi esélye.
Mialatt ezen gondolkoztam, elfelejtettem, hogy válaszolni is kéne így egy kis fáziskéséssel nyitottam ki a számat.
- Kösz nem. Nem akarom foglalni a helyet a te cuccaidtól. Jól ellesznek ők a fűben. A pólóm amúgy is zöld, a fű szinte fel se tűnik rajta– Tudom le ennyivel a ruhás témát. Persze nem aggódtam annyira a cuccaim miatt, mint ő, de azért kedves gesztus tőle, hogy felajánlotta a törölközőjét. Itt fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy vajon melyik házba járhat. A Mardekár természetesen kizárva, mert akkor ismerném, így már csak három lehetőség volt. Éppen megkérdeztem volna, hogy hova tartozik, mikor beugrott a vízbe. Hamarosan feljött a víz felszínére, és megkérdezte jövök-e Én is. Bevallom azt hittem Én fogok hamarabb beleugrani a vízbe, de úgy tűnik ő gyorsabb volt.
- Hm… Nem is tudom. Ezt még át kell gondolnom – Körülbelül öt másodpercig úgy tettem, mint aki éppen nagyon töri az agyát hogyan döntsön – Megvolt! – Azzal nekifutásból belevetettem magam a hűs habok közé. Persze figyeltem rá, hogy ne a lányra essek rá, mert talán nem vette volna jó néven. Nem telt bele sok idő a csobbanás után és feljöttem a víz tetejére, azonban nem olyan vidám arccal, mint ahogy azt előttem Caline-t tette. Sőt az a tekintet, amit megláthatott, mikor felbukkantam sokkal inkább rémült és kétségbeesett lehetett.
- A lábam! – Kiabáltam levegő után kapkodva – Segíts! Begörcsölt a lábam! Megfulladok!
Kétségbeesetten kapálózni kezdtem, és kapkodni a levegő után. És természetesen vártam, hogy valaki megmentsen szorult helyzetemből…



Cím: Re: Tópart
Írta: Caline K. Lawrence - 2010. 01. 16. - 19:25:26
            Mitch

 - Akkor örülhetsz, keveseknek adatik meg, hogy óra nélkül pontosak legyenek. Sőt! Sokak még azzal sem képesek semmiféle pontosságra.
 Mosolygott vissza Caline, de azért még mindig kicsit „bánatos” arccal meredt az óra után. Már amennyire lehet sajnálni egy élettelen valamit. Bár, ő képes rá, hiszen jómaga nem ilyen szerencsés „ejtés” terén. Eddig ami kicsúszott kezéből, annak vagy teljesen vége lett, vagy maradandó károsodást szenvedett, vagy pedig millió apró darabra hullt szét, és jó sok időbe tellett mire újra összerakhatták. Úgyhogy minden elismerése újra csak a fiúé. Vagy inkább az órájáé? Elvégre, az nem törik szét…
 Helyette inkább hellyel kínálja újdonsült fürdőtársát, aki kedvesen elutasítja azt. Bár elég furcsán hangzik, hogy Caline dolgaitól nem akarja foglalni a helyet, hiszen még lenne mellette hely, de hát a fiú tudja, nem erőszakolhatja rá, hogy márpedig lerakod oda a cuccodat! Helyette csak derül rajta egyet, és egy vállrándítással tudomásul veszi a fiú szavait.
- Mindenesetre ha meggondolod magad, akkor ott lesz a hely.
Fűzi még azért hozzá, és ezek után csobban egyet a vízbe, mely mint jó édesanya vonja magához. Mindig is kedvelte Caline a vizet, talán ezért is döntött úgy, hogy a mai napját végül egy kis fürdőzésnek szenteli. Ahogy felbukik a vízből, hamarosan egy frappáns választ kap, amire lágyan felkacag. Kedveli mikor valaki nem válaszol egyből, és bolondozik mellette. Így jómaga is kicsit el tudja magát engedni. Mondjuk, ez sem igaz minden helyzetben, de hát kire lehet egy pólót úgy ráhúzni, hogy élete hátralevő részében azt kell hordania? Nem sokáig tud azonban felhőtlenül nevetni, mert hamarosan a fiú már ugrik is a vízbe. Természetesen nem rá ugrik, de azért elég ijesztő látvány, mikor a partról valaki nekifut, és repül, oda ahol te vagy. Vagyis a közelébe. Kicsit arrébb úszik, és szívéhez kapva onnan néz a hullámok felé, amit Mitch kavart.
- Nem mondom, egy pillanatig azt hittem rám esel.
Kiabálja, hogy a víz alatt „bujkáló” hallja amit mond. Pár pillanat, a hullámok kezdenek elhalni, és úgy tűnik Mitch is lassan a felszínre bukik. Bár ne tette volna… Mondjuk az se lett volna jó, de ez a fájdalommal teli arc amivel előkerült. Hiába, halálra rémisztette újra a lányt.
- Jövök már, jövök!
Kiabálta először, bár még pár pillanatig nem tudott mozdulni. Őszintén szólva nem került még olyan helyzetbe, hogy kimentsen valakit... De úgy tűnik az „életmentés” magától jön, hamarosan minden erejét összeszedte, és a fiú mellé úszott, egyik karját hóna alá dugta, és megragadta mellkasát, másikkal pedig nyakára húzta Mitch kezét, és próbált a part felé kapálózni lábával, de… Talán hátrafelé többet haladtak mint előre, így a „partramegyünk” tervét Caline elvetette. Egyáltalán annak örült még, hogy a vízen tudja tartani magukat. De ha görcsöl a lába valakinek mégis mit kell tenni? Pont ilyenkor nem jut az eszébe az embernek semmi használható, bezzeg ha valamilyen órán ülne, és ott kérdeznék akkor egyből tudná hogy…
- Próbáld meg kinyújtania lábad!
 Ezt kell tenni. Miközben utasította a másikat, helyben taposta a vizet, és csak reménykedni tudott, hogy ereje kitart addig, míg a fiúnak kimegy a lábából a görcs, mert nem szeretné ha netán tényleg miatta megfulladna a másik.


Cím: Re: Tópart
Írta: Adelicia C. Fox - 2010. 01. 22. - 19:44:26
Grad.

[könyvtár]
"-Ühü...szóval egy csapóajtó ami egy biztonságos utat nyújt a kísérletezni vágyóknak. Gradi Gradi... Ott a bájitalszakkör. De nem baj. Még a világ végére is elmegyek veled."-gondoltam magamban de teljesen mást mondtam neki:
"-Benne vagyok. Megnézhetjük azt a csapóajtót"
Ekkor hirtelen felkelt mellőlem Grad. Azt hittem hogy valami rosszat mondtam vagy hangosan gondolkoztam és megtudta azt hogy én tudom azt hogy ő már egy ideje füllentget nekem. Persze ezek a füllentések olyan kis aranyos füllentések. Nincsen velük semmi baj. Amíg ezen morfondíroztam hirtelen egy rendkívül erős de mégis puha kezet éreztem az enyémen. Felnéztem és az a férfias kéz Grad tulajdonában állt. Még megszólalni se volt időm de már húzott is kifelé a könyvtár ajtaján.

[útközben]
Alighogy kiértünk az  levegőre már éreztem a meleg napsugarakat az arcomon. Annyira szép volt mindent. A madarak csicsergése és a falevelek zizegése annyira felejthetetlenné tette azt a pillanatot amint kéz a kézben sétáltunk Graddal (mert még most se engedte el a kezemet).
"-Furcsa hogy még arról a rövidebb utat rejtő csapóajtóról még nem hallottam. Te honnan tudsz róla?"-kérdeztem Gradat. Eközben az arcát vizsgáltam. Gyönyörű barna bőrén nagyon különlegesen törtek meg a napsugarak.

[a tónál]
"Ööö...Milyen messze van még az a csapóajtó?"-kérdeztem tőle.
Alighogy ezek a szavak elhagyták a számat egy kis húzást éreztem a talaj felé. Azt gondoltam hogy megérkeztünk a csapóajtóhoz. De nem. Grad huppant le a földre és kezdett el húzni maga mellé. Hát mit tehettem volna mást leültem mellé. Kicsit ügyetlenül sikerült leülnöm hiszen majdnem ráültem Grad kezére. Nem tudom hogy ennek ő örült volna-e vagy sem.
"-Bocsi."-mondtam neki egy kicsit elpirulva.
A fiú elmosolyodott és kivillantak a szabályos fehér fogai.
Ezután vett egy mély levegőt mintha mondani akart volna valamit...


Cím: Re: Tópart
Írta: Grad Garadi - 2010. 01. 23. - 22:29:55
Adelicia

A tóhoz érkezve leültem,és magam mellé ültettem Adeliciát,aki majdnem ráült a kezemre...(bár talán nem bántam volna meg)...Pár percig szótlanul néztem a tavat,és közben Adeliciát,azután nagy levegőt vettem,és elkezdtem beszélni:
-ŐŐŐŐŐŐ....Nos,nem tudom,hogy észrevetted-e....-mondtam.-de az egész egy kis füllentés volt..Csak azért csináltam,hogy veled lehessek.Nem tudom miért,de úgy éreztem,hogy ide kell,hogy jöjjünk,és itt mondjam el...Eredetileg a könyvtárba mentem,hogy elkészítsem a sárkányaltatóelixírt,amit házinak kaptam,de aztán bejöttél Te,és nem tudtam mit tegyek.Kitaláltam valami szörnyen egszerű főzetet,amit biztosan eltudnál készíteni,és ezzel a gyenge "csapóajtó-szöveggel" csaltalak ide,közben rábíztam egy haverra a sárkányaltatót!Most gondolom mérges vagy rám....de meg kell értened,hogy csak azért csináltam....mert....őőőő....gyönyörű vagy!És kedves!Nem értem még mindig,hogy mi történt velem,de kérlek ne haragudj rám!Cserébe kárpótollak a beígért vajsörrel,és Én is szívesen segítek neked,akármiben,csak kérlek ne menj el!
Fejeztem be itt a mondandómat,ám azt gondoltam,hogy ez nem elég,ezért úgy döntöttem,folytatom,amit elkezdtem,és bekönyögöm magam a szívébe:
-Tényleg megteszek akármit!De kérlek érts meg!Nem találkoztam még hozzád hasonló lánnyal!Ha most itt is hagysz,remélem nem utálsz meg örökké,és kérlekd tudd meg:akármi kell csak szólj!


Cím: Re: Tópart
Írta: Kevin Stratford - 2010. 04. 05. - 20:30:07
(http://www.kepek.us/images/xves0v86hfeq0pzsvx3.png)


Komolyan mondom, még magam is meg tudom lepni néha. Létezik egyáltalán olyan férfiú a földön, aki ne használna ki egy hasonló szituációt? Még ha a földön létezik is, a baráti körömben tuti, hogy nagyítóval sem lehet hasonló figurát találni. Szinte hallom a fülemben csengő élces megjegyzéseiket: "Hol hagytad a híres Kevin Stratfordot?" Vagy: "Mi a fene ütött beléd? Miért nem kapod már le?" Igen, más esetben valóban nem teketóriázok ilyen hosszan, viszont mindenki életében eljön egy különleges alkalom, amit igenis meg kell becsülni. Vagy ha nem teszed és sietsz, akkor magadra vess. Lehet, hogy ez az a pillanat, hogy Ő az a lány. A szimatom általában nem ver át, ahhoz túl jók a megérzéseim, sokszor túlságosan is jók...talán előző életemben boszorkány voltam. Ki tudja? Néha jó érzés belemélyedni a legbensőbb gondolatokba és hagyni, hogy azok szabadon vigyenek magukkal. Ilyenkor sikerül megtapasztalnom a komoly, az érett énem. Ha ránézek Hannahra megváltozik valami, megmagyarázhatatlan dolog, de a szívem vadabbul lüktet, mint bármely másik lány esetében és a lazaság mellett megjelenik bennem egy egészséges izgalom. Utálom ezt. Utálom azt, hogy olyasmit érzek másfél nap után, amit nem kellene, amit mindig is tagadtam. Sosem hittem abban, hogy két fél között pillanatok töredékén belül fellángolhat valami. Most mégis csapdába kerültem. A sors kegyetlen játéka ez. Vagy mégsem annyira kegyetlen? Élni kell vele?
Vajon Hannah mit érez? Vajon most az egyszer átver a kiforrott emberismeretem? Hova tűnt a vakmerőség? Hol maradt a "csapjunk a lecsóba, lesz ami lesz" feeling. Ez is Kevin. Ez is én vagyok. Viszont nem csak ez. Töprengős, filozofálós, aki bizony keményen megrágja a dolgokat, ha a "vad hús" megköveteli, hogy puhára rágják. Csak akkor lehet lenyelni, különben megakad a torokban és akár fulladáshoz is vezethet. Ilyen a szerelem is. Meg kell ízlelni, meg kell rágni.
Figyelt. Nem szólalt meg, de szemei szemeimbe révedtek, talán gondolatai átfűzték az agyamban tekergődző szálakat. Figyeltem. Ajkam egy pillanatra megremegett, láthatatlanul, majd apró mosolyra húzódott a lány időközben megformált szavai hallatán.
- Szóval kőkemény tornaórára vágysz? Ne aggódj rögvest megkapod, csak bírd szusszal! -szélesedett ki a szám, miközben tettem két bátor lépést Hannah felé. - Hidd el, ezekkel a szerény idomokkal most többre mész. -céloztam Bambina formás kitüremkedéseire, s a megengedettnél talán túl sokáig időztem el azokon. Még mindig nem voltam biztos magamban. Vártam valamit. Jeleket vártam. Még több impulzust, még több jelet. Elkaptam szemei sokat mondó pillantását, majd szavakban is megkaptam a választ.
- Hát ha egyszer ennyire lenyűgözöl... Nézhetném a gyönyörű fákat is - forogtam egyet tengelyem körül- de én téged választalak. -kacsintottam rá, de valami azt súgta, hogy elég a bókokból. - Hanem? "Mindent a kéznek?" Még jobb... -nyaltam meg a szám szélét, majd behunytam a szemem és kezeimmel vad tapogatózásba kezdtem. Persze egyelőre csak a levegőben, de vészesen fogyott a táv. Időben nyitottam ki íriszeim, centimétereken múlt a "becsapódás". Felnevettem, majd kaptam magam és kialakítottam a terepet. Nem kellett sok idő, s máris egymáson találtuk magunkat. Persze nem volt a szituációhoz semmi közöm. Még a feltételezés is sértő. Én nem így szoktam nyomulni emberek. Bár ahogy elnéztem a helyzetet, csak csücsörítenem kellett volna és máris talált-süllyedt, de nem akartam kihasználni, visszafogtam magam. Nehéz volt. Akkor lepődtem meg igazán, mikor Hannah puha szája elérte az enyémet. Szemeim tárva-nyitva maradtak, köpni-nyelni sem tudtam, nemhogy bármit is reagálni. Bambina nem állt le, kicsit hosszabban is megcsókolt, majd kimondta azt a bizonyos mondatot. Láttam rajta a boldogságot, de hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Semmit sem éreztem, csak egy valamit. Le kell lépnem. Mihamarabb el kell hagynom a helyszínt. Most kezdem érezni a megterhelő súlyt? Vagy csak szégyellem magam, hogy nem én léptem?
Fogalmam sem volt róla, de óvatosan legördítettem magamról a lányt, elővettem a lehető legkomolyabb fejemet, felugrottam, majd egy apró varázslattal összedobtam a cuccaimat, felkaptam a táskám és Hannahra néztem.
- Ne haragudj, de mennem kell.
Ennyi jött ki, egy szóval sem több.


THE END

/Köszi a játékot Bambinám  :-*/