Roxfort RPG

Egy igencsak ingerlékeny fafajta, mely a kastélytól valamivel délre található. A gyökereinél található a Roxmortsba vezető egyik titkos alagút bejárata. A fát megközelíteni eléggé életveszélyes.

Itt még a madár se jár... :P

Napsütéses, tavaszi délután... Csicseregnek a madarak, a messzeségben egy szökőkút vize csobog, az udvaron mászkáló diákok zsivaja hallatszik a távolból. A nap aranysugarait vidáman szórja a földre, a fúriafűz kzelében pedig egy lány ücsörög a zöldellő fűben... A lány földhözvág egy megviselt könyvet, és dühösen sziszegve széttép egy javításokkal és áthúzogatásokkal tarkított, teleírt pergament... És a nap megrökönyödve nézi a lány ténykedését a magasból...
Vajon mi a fene ütött belé?

Hát igen, nem kezdődött túl jól a napom. Bal lábbal keltem fel – ennyi az egész. Mégis mennyi bajt okoz! A szerencsétlenségem, aahh! Ami mindenhová üldöz. És már ez lesz a jelmondatom, a jelszavam. Fuss a szerencsételnséged elől, mert még a végén utolér. Lehet, hogy ha nem aludtam volna tízig, nem ért volna utol. De így...

Még az oké volt, hogy reggel két különböző zoknit vettem fel, és mindenki, aki mellett elhaladtam a folyosón, kiröhögött. De ennek az volt az előzménye, hogy az első két órámat szanzsén átaludtam. Egész lazán. Aztán szaladtam az üvegházakba harmadik órára, ahol amúgy az első órám lett volna, és akkor épp a másodikosoknak volt órájuk. Gyanús is kezdett lenni, mert minthogyha az a mitugrász Creevey nem a mi évfolyamunkban lenne, és valahogy mindenki alacsonyabb volt nálam pár fejjel... Már menekültem ki, amikor az üvegházak sarkán elsodorom Bimbát! Pff... Bocsánatot kellett kérnem a reggeli kimaradásért, mert azért is, hogy mindkettőnket szépen beterítettem komposzttal. Szaladtam mosakodni, úgyhogy a harmadik óra végére már kábé sikerült betoppannom...
A viseltes óra Sötét Varázslatok Kivédése volt. Mondanom sem kell, hogy szegény griffendél pontgyűjteménye jócskán megcsappant, ráadásul a normál házin kívül kéttekercses büntetést is kell írnom. Ezután a folyosón összeakadtam Hóborccal, pár folyosóval arrébb pedig sikeresen végigszaladtam egy trágyagránát-hálózaton... És még a barátnőim azt kérdezgették ebédszünetben, miért bőgök egész nap...

De fő az optimizmus! Amennyiben nem gurul el a pálcám a fúrafűzig, amiért aztán oda kéne másznom, addig nem kell rettegnem sem az élet, sem a harcias fa pofonjaitól. Igaz, már akár csak hogy megszabaduljak a gondoktól is édemes lenne a fűz elé vetnem magam... De megálljt kell parancsolnom az öngyilkos vagy pusztán mazochista gondolatoknak, és teljes agykapacitásommal a dolgozatra koncentrálni! Különben még éjfélkor is itt siránkozhatok a pergamen fölött.

Hasravágódva elterülök a puha füvön, és pennámat belemártom a széltől remegő tintatartóba. Erősen próbálok visszaemlékezni az órán hallott magyarázatra, de a fene enné meg, mintha a füzetem sarkát díszítettem volna... Nem baj, rákenem a memóriámra. Már csak magam előtt is, hogy tisztább legyen a lelkiismeretem. Úgy sem szoktam emlékezni a tanár szavaira, hát most minek tenném? Csak az a baj, hogy máskor nem kell dolgozatot írnom olyan valamiből, amiről igen szűkszavúan ír a könyv. Nem elég, hogy sok a dolgom, de vacsorára menet még a könyvtárba is be kell ugranom! Ami egyenlő a halállal. Madam Cvikker már rég fújtat rám, amiért későn hordom vissza a drágaságait, akkor is megtépázva. Azzal fenyegetett a múltkor, hogy nekem aztán többet nem ad könyvet a kezembe... És akkor pontlevonást és kegyetlen büntetőmunkát kapok beadatlan házik miatt. Ohh, hát ez zseniális.

Kezem úgy remegett az indulattól, hogy amint szerencsésen kihúztam az üvegcséből, három hatalmas pacát ejtett a pergamenen, amely egyre terjedd, beivódva a lap mélyére... Ez már sok volt. Dühösen elhajítottam a pennát, és mérgemben hatalmasat bokszoltam a készülő dolgozatom közepébe. Ekkor megremeg a fekete folyadékkal teli üvegcse... Majd a következő pillanatban mint a lapot, mind a kezem és a felsőm mandzsettáját elönti a tinta. Tinta, tinta, mindenfelé folyik a tinta...

Itt eljutok arra a pontra, ahol már a feszültségemnek nincs fokozása, és a még magasabbra hágó vérnyomásszintet le kell állítani, különben az ember felrobban. Mélyet sóhajtok. Velem ez mindig így van. És milyen könnyű lesz napok múlva röhögni mesélnem a barátnőknek az esetet, míg az adott pillanatban legszívesebben belefojtottam volna magam a kis tubus folyadékba... Arrébbgurulok a füvön, és sírós nyöszörgéssel szemlélem meg imádott pulcsim ujján a sötét foltot. Aztán a katasztrófa helyszínére pillantok... és egyik barátnőm bölcs mondása jut eszembe: ”Természeti katasztrófát akarsz látni? Nézz tükörbe...”

Hm. Milyen igaz.

Kezdek rosszul lenni ettől a sok pozitív világszemlélőtől. Elég a vidám napsütésből, a kacajból és a gondtalanságból. Besokallok, igenis szenvedjenek mások is velem együtt. Miért van az, hogy mindenkire akkor tör rá a fene nagy életkedv, mikor nekem a depresszió posványába van kedvem belesüllyedni? De nem, most nem roskadok magamba, hamarosan itt a hétvége, a szünet, meg az az ünnepség is. Már csak egy kis kitartásra van szükség, és megint fellélegezhetek. Addig meg hagyom, hagy ragadjon át rám a tavasz szirupos öröme, hagy teljen meg a fejem a kicsik boldog rikoltozásával, és hagy döngicséljenek körül a méhecskék. Bár… ez utóbbiak nem kétséges, hogy az almámra pályáznak.

Benjamin jó kedélyt színlelve vág át a gyerekek játékától hangos udvaron, egyik kezében egy vaskos könyvvel, másikban egy megkezdett zöldalmával. Egyelőre nincs konkrét célja, csupán azt tudja, hogy a lehető legmesszebb szeretne kerülni a civilizáció eme visszás formájától, azaz a kergetőzés közben sikoltozó alsóévesektől, akik a fulladozók jellegzetes hörgésétől a delfinek hangfrekvenciájáig mindent kiadnak, ami lármás. Lármás és idegesítő. Tehát a teljes magány reményében ballag a hírhedt fúriafűz környékére, hisz tudja, ha valamit elkerülnek a roxfortosok, akkor az az agresszív fa lesz. Ott talán letelepedhet egy maroknyi fűcsomóra, s befejezheti végre a könyv utolsó fejezeteit. Akkor lesz némi esélye, hogy az év végére elsajátítsa az animágia tudományát, amit már oly rég kitűzött célul.

Nahát, ki hitte volna, hogy még ebben is tévednék? Hát már az öreg Fűz sem olyan vérbeli rémség, mint rég? Szégyen. Persze az is lehet, hogy ez a lány hasonló indíttatásból választotta pont ezt a helyet, és csakugyan magányra vágyik. De akkor miért fosztanám meg ettől az óhajától? Csinálgassa csak nyugodtan a izét… vajon mi a frászt művel? Te jó ég, nézni is fájdalmas, mit össze nem szerencsétlenkedik egy szem tintatartóval.
Oda kellene mennem hozzá. Segíteni. Végül is egy igaz lovagtól ez elvárható viselkedés lenne; felajánlaná a szolgálatait a bajba jutott hölgyeménynek. Milyen kár, hogy nem vagyok lovag. Itt van nekem az ízes almám, a nehéz könyvem, a sok problémám, nem kell külön program, köszönöm szépen. Van a lánynak is pálcája, megoldja majd a gondját.

Ben bő öt-hat méterre Anette-től leheveredik az illatos fűbe, szétterpeszti hosszú lábait, és rájuk fekteti kinyitva az olvasmányt. Nem foglalkozik az egyéb tényezőkkel, csak a lényegre koncentrál: meg kell tanulnia az animágiát, és ahhoz előbb át kell rágnia magán a papírkötegen. Lopva oldalra sandít, csak hogy lássa, húga osztálytársnője vajon még mindig a tintában fürdőzik, vagy eszébe jutott végre, hogy mégiscsak tehetségesebb egy muglinál. Ugyan, dehogy, még mindig a tócsában fetreng. Mindegy, az ő dolga.

Tehát, ha kitaláltam végre, hogy melyik állat lehet… ah, ez olyan unalmas már. Legutóbb se jutottam semmire, szerintem ez az egész egy csak humbug. Ha megkérdezik tőlem, hogy szerintem milyen állat lenne Crak vagy Monstro, rögtön rávágnám a választ, de a fene vigye el, ha magamról van szó, tanácstalan vagyok!
- Te meg mi a frászt szerencsétlenkedsz ott?

Fordul hirtelen Anette felé, nem törődve azzal, hogy mozdulata közben lesodorja a fűbe a könyvét. Ez már igazán sok, hát kvibli a lány, hogy nem tudja leharcolni a veszedelmes tintapacákat? Ben indokolatlan ingerültséggel talpra szökken, s kivont pálcával közelít Anette felé. Menet közben – a hatás kedvéért – elhajítja az almacsutkát, titkolt szándékossággal egyenest a fúriafűz törzsének. Az erőszakos fának se kell több, az apró érintéstől bevadul, s fenyegetőn megsuhogtatja karvastagságnyi ágait, jelezve, ő éberen figyel, csak merjék megközelíteni.
Ám ez a fiút egyelőre nem rémíti meg, sőt. Majdhogy nem elégedettséggel tölti el, hogy a fűz démoni természete nyomatékosítja hasonló hangulatát. Talán fenyegetőnek tetszik, ahogy a füvön kuporgó, láthatólag levert lány fölébe magasodik, pedig szándéka alapvetően jóindulatú. Sokszor vette már hasznát a bűbájok terén nyújtott teljesítményének, s most sem számított másra; beáldozza magát a lány megmentésének érdekében. Micsoda hősies tett, micsoda helytállás, lovagiasság, bátor és nemes cselekedet! Megsuhintja a pálcáját, és mivel egy ideje a nonverbális varázsigék gyakorlati használatát csiszolgatta, most egy szó sem hagyja el az ajkát. Reményei szerint Anette - és környezete egy szempillantás alatt visszanyeri eredeti állapotát, azaz teljesen tintafoltmentes formáját.
Bár a lány nem kérte a segítséget, Ben mégis betolakodott az aurájába, s akárhogy sült is el a varázslat, azért némi büszkeség csordogál szét az ereiben. Fellengzős gondolat, és egyáltalán nem egy önzetlen akció utáni egészséges érzés, de a hatását megteszi; a fiú klasszisokkal jobban érzi magát, valósággal kenegeti az egóját, hogy egy griffendéles önfeláldozásával működött közre.
- Igazán nem kell megköszönni – Ben maga sem tudja, mióta hord ilyen bő mellényt, de valahogy ez a viselkedés illik az elmúlt pár hét okozta kellemetlenségek közé. Tisztában van azzal, hogy nem a lányon kellene kitöltenie a bosszúságát, és kész elnézést kérni tőle… ha muszáj. Egyelőre megteszi az is, ha egy fokkal lesz csak barátságosabb, és letelepszik a fűbe a griffis mellé, körülbelül két méternyi tisztes távolságra.

Na jó. Azért most már elég. Anette, szedd össze magad! Siralmas vagy. De nagyon. Hanyatt fekszem az illatos füvön, és tintás mancsaimat szélesen eltartva magamtól behunyom a szemem. Mély levegő. Szörnyen süt a nap. Mély levegő. Nagyon sárga minden. Mély levegő. Mindjárt kiég a szemem. Mély levegő...
Szempilláim megremegnek. Azért ennyi káros sugárzást még az én szemem sem bír el. Felpattannak a szemhéjaim. Teljes erejével tűz a szemembe a nap. Nyöszörögve oldalamra fordulok... Pillegve várom, hogy teljesen megnyugodjak. Olyan kényelmesnek tetszik a fű, hogy még a baldachinos ágyam sem lehet puhább... Csicseregnek a madarak, a távoli zsivaj, annyira elringató...

Olyan szép illúzió volt ez. Már majdnem tökéletesen elfelejtettem minden gondomat és bajomat, amikor egy kisebb felhő eltakarja az aranyló korongot, és kellemetlen szél söpör végig a tájon... Hullámozni kezdenek a fűszálak, libabőrös lesz a karom... Felmordulok. Tompa zajok jönnek a hátam mögül... Valaki jött, és magával hozta a rossz időt. Szuper. Na, most aztán jól nézek ki. Valaki nem messze tőlem lepakolta a cókmókjait, és nézheti, ahogy egy sor szerencsétlenkedés után végleg elterülök a fűben... Na, azért így mégsem mutatkozhatsz más ember előtt. Mert... ez már egyenlő a totális lebőgéssel. És ha már valaki megtisztelt kellemetlen személyével, mert most aztán mindenre vágytam, csak társaságra nem, nos, nem adom meg neki az okot ötperces intenzív röhögésre.
Bár az már így is meg lesz...
- Atyavilág... – mélyet sóhajtok, amikor meghallom a felém kiáltott szavakat. Pedig már pont fel akartam ülni... – Semmi közöd hozzá! – ordítom vissza, csak úgy a levegőbe. Valahol a hátam mögött lehet a fiúhangon megszólaló egyén. Nem. Már csak dacból sem fordulok oda. Nem érdekel! Nem....

A felhőt elfújja a szél, így újra előbukkan a nap... Na jó. Azért a végtelenségig nem fekhetek itt, így... Kelletlenül, morcosan törökülésbe tornázom magam. Bár szándékosan megpróbáltam a hátam mutatni a valószínűleg szintén nem felhőtlen kedvű fiúnak, minden igyekezetem ellenére a szemem sarkából láttam, hogy megindul felém. Most már kíváncsian odanézek, hogy megállapíthassam, kihez van szerencsétlenségem. Ah, igen, Benjamin, aki egy évvel feljebb jár. Azért igazán nem néztem volna ki belőle ilyen gorombaságokat. De ha már harc, akkor legyen háború! Ugyanolyan stílusban fogok visszavágni. Nagy robajjal a könyvemhez hajolok, hogy becsapjam a fedelét, amikor egy árnyék takarja el a napot.

Megállok a mozdulatommal, mintha szakadna a filmszalag, és ahogy bámulok a könyv fedelét a földhöz tuszkoló kezeimre, látványosan felszívódnak a tintafoltok a mandzsettáról. Hápogva figyelem pár pillanatig a jelenséget, és gondolatban végigvezetem, hogy Benjamin volt olyan kedves, hogy segített sorsomon. Mondjuk, azért elbámulok a bűbáján, hiszen egy piszmogást sem hallottam, és én ezt még hangosan sem tudnám megismételni... Persze, gyorsan szétcsordogált ereimben a dac és a sértettség, elöntötte agyamat a lila köd, és már nem gondolva arra, hogy még a dolgozatom is megtisztult a fekete folyadéktól, kapkodva összeszedtem a papírjaimat, és felpattantam.

Keblemre szorítva összes iratomat, könyvemet és minden pergament lábujjhegyre pipiskedve közel hajoltam Benjaminhoz, és ironikus hangon szólaltam meg. - Nem is fogom, Benjamin! – sziszegtem a fogaim között, és persze rögtön faképnél hagytam. Hátamat mutatva elblattyogtam öt méterrel arrébbra, levágtam magam a fűbe, és körülraktam magam a könyveimmel. Na még ez a jelenet is megkoronázta a napomat, és kihangsúlyozta a rosszabbik élét. Legjobb lenne, ha mihamarabb bevetném magam az ágyikómba, hogy ne is legyen a sorsnak alkalma még több szerencsétlenséget küldeni a nyakamra. Persze biztos vagyok benne, hogy azon nyomban rám szakadna a baldachin, de hát... ennél még mindig jobb.

- Atyám, valaki birkózószart evett ma reggel? – vetem oda foghegyről a kötelező kérdést, amit akár ez a lány is ugyanúgy feltehetett volna nekem. Bár én már behúztam egy strigulát magamnak a „jófej ám” részhez a képzeletbeli jellem-táblán. Ennyit a segítségnyújtásról. Apropó, erről jut eszembe…
- Jó, ha tudod, hogy prefektus vagyok. Normális körülmények között nem szokásom visszaélni ezzel a tisztséggel, de érzem, hogy ez a nap mindkettőnk életében különleges. És ezen okból kifolyólag joggal állíthatom, hogy nagyon is sok közöm van ahhoz, mit művelsz az iskola közterületén. Szóval? – nézek rá angyalian egy tanár türelmével, aki azt próbálja megértetni a gyerkőccel, hogy a vécéből enni nem ugyanaz, mint a tányérból. Tudom, tudom, rettentő szánalmas, hogy a lányon töltöm ki az elnyomott feszültségemet, de ha egyszer kiprovokálta belőlem! Hogy is hívják, várjunk csak… pedig láttam egy párszor már a húgi mellett ügetni, de ha a fejemre állok, akkor se jut eszembe a neve. Talán mert még senki se mutatta be nekem.

Úgy tűnik azonban, hogy a helyzet reménytelen. A kis griffis nem hogy köszönetet mondana, inkább felfújja magát, mintha páros lábbal tiportam volna a becsületébe. Ilyen reakcióra bizony nem számítottam, és talán pont ez az érdekes fordulat kelti fel a kíváncsiságomat. Az előbbi csipkelődés csupán zsigerből fakadó rosszindulat volt, ám most már tudatosan fürkészem őt, keresve a gyenge pontjait, vagy valamit, amibe megkapaszkodhatok. Végül is, mi lehet rosszabb egy ilyen hét után?
Épp szólásra nyitnám a szám, mikor az ötödéves (abban biztos vagyok, hogy az ötödik évfolyamra jár) felkapkodja az immáron patyolat tiszta holmiját, felpattan, és ágaskodva megközelít azokkal a villámló szemeivel. Még mindig tartva egy bizonyos biztonsági távolságot, kissé hátrahőkölök, és az egekbe nyújtózkodó szemöldököm alól nézek vissza rá. Egy pillanatig nem is tudom, miért legyen nagyobb a döbbenetem; azért, mert tudja a nevemet, vagy mert így felvágták a nyelvét. A helyes válasz nyilván a két alternatíva egyszerre.
Még a reakciómat sem várja meg, máris megteszi a következő roppant barátságos lépését. Határozott és kiszámított száznyolcvan fokos fordulat vesz, és ott hagy a féludvarnyi dombocska közepén. Mondhatom, szépen helyben hagytak, pedig egy árva pofont sem kaptam. Azért mégsem engedhetem, hogy ilyen egyszerűen elintézzenek, ilyen könnyedén leírjanak és elhajítsanak, mint egy kiürült üdítős flakont. Ehhez túl sok kellemetlenség ért a közelmúltban, többet nem tudok lenyelni. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem egy icipicikét ezt a helyzetet. Mert így igaz, egy hangyányit tényleg mulattat. Persze csak a kondérnyi felháborodásom fenekén. Valami eltévedt napkeleti bölcs egyszer azt mondta nekem, hogy keressem mindennek a jó oldalát –, vagy lehet, hogy ezt egy mugli reklámban hallottam, de lényegtelen. Ez esetben a jó oldal a lehetőség, ami a zsarnoki tettekre sarkall. Most már végképp nem értem, hogy a Süveg miért nem a Mardekárba osztott engem. Tíz perc leforgása alatt bizonyítottam, hogy mindegyik Házba jobban illenék, mint a sajátomba. De sebaj, az öreg sityak mindent jobban tud.

Félreteszem a meglepettséget, és kínzóan nyugodt léptekkel visszateszem a székhelyemet oda, ahova legelőször ültem. Így csökkentettem a távolságot a lány és köztem, no meg a Fúriafűz és kettőnk között. Az arcomról alig tudom letörölni az alaptalan félmosolyt. Most ugrott csak be, hogy ki ez a kis Piroska; a griffendélesek nagy őrzője, valami Awenmore. Alicia vagy Adison…
Féloldalasan elfekszem a fűben, s a pálcámat hetykén a zsebembe csúsztatom, mint aki biztos abban, hogy ma úgysem lesz rá több szüksége. Lehetséges, hogy alábecsülöm ezzel a szerencsémet, de merek kockáztatni. Kihajtom a méretes könyvemet valahol középtájt, majd hirtelen ötlettől vezérelve fél kezemmel galacsinba gyűröm a könyvjelzőt, s becélzom vele Awenmore hátát. Ha ügyes vagyok, sikerül a tarkóján eltalálnom, ha nem rondít bele az ívembe egy széllöket, akkor még a fejét is érheti a találat. Amennyiben sikerül magamra irányítanom a lány figyelmét, azonnal kezdetét veszi a második felvonás.
Fütyörészve felpillantok a lapok közül, mint aki mindvégig az olvasmányban kereste a megvilágosodást, közben pár méterre ült tőle a válasz az élet nagy kérdéseire. Vagy legalábbis a gyógyír renyhe kedélyére. Intek párat a kezemmel, hogy ugyan már, üljön egy kicsikét arrébb, hiszen bezavar a kilátásba. Szinte kívülről látom, milyen idegesítő lehetek rossz napjaimon. De kezdem magamat egyre jobban érezni, és komolyan várom, mit szól mindehhez Anette. Anette? Azt hiszem.

- Micsoda szörnyű időket élünk, mikor a figyelmességért arculcsapás a jussa a naivoknak – teátrális csüggedtséget öltök az arcomra, s motyogok megrendülten magam elé. Persze úgy, hogy minden szavamat tisztán érthesse még a riasztóan vagdalkozó Fúriafűz is.

- Birkózószart?! – ismétlem magam elé suttogva kissé ledöbbenve. Lehet, hogy muglik között nőttem fel, de hasonló fogalmak még előttem is ismeretlenek. De az is lehet, hogy ez valami bájital-hozzávaló, amelynek taglalását átaludtam az órán. Bármi is az igazság: maga a fogalom nagyon gusztustalan.
– Sugárzik belőled az értelem... – jegyeztem meg csak úgy magamnak. Zavart a dolog, hogy ilyen, valószínűleg nagyon általános és nagyon egyszerű szólásokat nem ismerek, és ilyenkor jól esett csak így elütni a témát. Nem gondolkozom rajta. Ha ezt arra értette, hogy rossz hangulatban vagyok, akkor reggel ő is nyelt abból a bizonyos birkózó ürülékből, nem csak én.
- Cöh, prefektus... – karba fonom a kezeim, és minden ellen védekező pózba állok. Merthogy már felálltam. Hogy mikor, arra hirtelen jött indulatomban nem emlékszem. Nehogy ezzel a gagyi „én vagyok a világ közepe, mert prefi vagyok” szöveggel jöjjön! Ezért utálom a prefiket! Mert olyan... olyanok. Olyanok, mint a prefik. Nagyon el vannak a hatalmukkal. És ez a tanáros szöveg...

Színpadiasan ásítok, remélve, hogy ezzel úgy beletiporok a büszkeségébe, hogy abbahagyja a mondat felénél. De nem! És végig kell hallgatnom a monológot, tudva, hogy úgysem szabadulnék. Úgy teszek, mintha valami hihetetlen hibát találtam volna a körmeimben, amiért azzal kell foglalatoskodnom. Mikor angyalian rám pislog, várva a választ, meglepetést színlelve farmerem hátsó zsebeibe csúsztatom a kezeim, és tudálékosan megremegtetem a szempilláim.
- Mr Bishop, prefektus úr, jelentem, írtam a bájitaltan büntetődolgozatomat, és mérgemben felborítottam a tintatartót. Ekkor tetszett megérkezni! – tettem csípőre a kezem, és harciasan szólaltam meg, akármennyire is látszott kívülről udvariasnak. Ez a srác idejön, megzavarja a nyugalmamat és eljátssza a mindenható Atyaúristent! Ezután jött a híres, „méghogy neked valamit megköszönni” jelenet, amely már persze történelem. Új kis helyemen, ahol lágyabban simogat a szellő és talán szebben is süt a nap, tüntetően belemártom a pennám a tintatartóba, és írni kezdek. A penna hegye fekete árkot szánt a pergamenbe, ahogy kirajzolja a Walpurgis Lányaifelirat betűit a dolgozat sarkára. Majd eltüntetem valahogy! Most fontos a látszat. Hogy zavartalanul úgy tegyek, mintha most annyira írnék...

- Hé!
Egy apróbb szellő simít végig a tájon, és a nyakamba sodor valami olyat, ami kicsi és egy tarkondobással kellőképpen el tudja vonni az így is csekély figyelmemet a bájitaltanról. Na ez nem volt túl szép. Felkapom a fejem, kihull a kezemből az írószerszám, újabb szép fekete csíkkal díszítve a dolgozatom közepét. Dús hajkoronámba túrok, és a közepéből kihúzok valami fehéret. A következő pillanatban már ott vizsgálgatom a tenyeremben rejlő kis papírgalacsint. Rögtön Bishop felé kapom a fejem. Ez a szemét, alattomos alak...
Ilyesmire ritkán vetemedek, de a következő lépése nagyon kihozott a sodromból. Mutogat, hogy úljek arrébb?! Pff... Visszafordulok a dolgozatom fölé, és fel sem pillantva, minden lelkiismeretfurdalás nélkül kecsesen kitartom a bal kezem, hogy felemelt középső ujjammal válaszoljak neki. Eldöntöttem, hogy mostantól nem szólok hozzá. Viszont úgy érzem, hogy ez a válasz még hagyott maga után kiegészítenivalót, így kegyetlenül letépem a pergamen sarkát, és újra tintába mártva díszes lúdtollam, írni kezdek.

Griffendéles vagyok, nem félek az undok hollóhátas prefektusoktól, Bishop! De nagyon örülnék, ha arrébbköltöznél. Tudniillik, zavarod az aurámat.

Dühösen összegyűröm a papírdarabot, és teljes erőmből Benjamin gyomrának irányába vágom. Már az sem érdekel, ha a fiú mellett köt ki, esetleg méterekkel arrébb. Nyúljon utána! Egyáltalán, minek jött ide? Én voltam itt hamarabb, húzzon a fenébe. Én ugyan innen el nem megyek! Nem ismer, és nem tudja, milyen makacs vagyok. De ha ki akarja próbálni a saját bőrén, pofon vágom. Már az előbb is nagyon közel álltam hozzá...
Az agyam legmélyebb rejtekében sem fordult meg a dolog, hogy végülis illene megköszönnöm a segítséget, vagy bocsánatot kérni. Ugyan, már csak a modoráért nem érdemli meg. Először kérjen ő bocsánatot, hogy egy úrihölggyel hogy tudott ilyen modortalanul kiabálni. Ha megvan, bocsánatot kérek tőle én is, és szent lesz a béke.
De addig nem tágítok. Már meg sem lepődök, amikor hozzám is elfújja a szél a színpadias suttogást. Megremeg kezemben a tollam, de úgy teszek, mintha érdekeset találtam volna a tankönyvemben, és rengeteg szitokszót mormolva magamban, akaratosan hajtok egyet. Eszembe jut, hogy a noteszemet fent hagytam. Pedig beírhatnám, hogy a legközelebbi napirendi pont Benjamin Bishop felé intézett kegyetlen bosszúm lesz.

Úgy tűnik, valamivel megfoghattam a lánykát. Pontosan nem tudom, mi, melyik mondatom billentette ki így a mindennapjaiból, de lényegtelen, nálam a labda, amit aligha tudna lecsapni. És nem is teszi. Beveti helyette a jól ismer „tükör vagyok, rólam visszapattan a kritika” módszert. De nem, ebbe a játékba én nem szállok be, már kinőttem az ilyen gyerekes dolgokból. Most csupán kiélem az eltitkolt aljasságomat, de nem leszek partner a vitában.
Vagy mégis?

Az egyik pillanatban még a kifolyt tinta hűlt helyén ücsörög, a másikban meg már előttem toporog felháborodva. Összefűzöm a karjaimat mellkasom előtt, de még véletlenül sem tűnhet úgy, hogy ez afféle védekező pozíció lenne. Egyébként is sejtettem, hogy nehezményezi majd a prefektusságomra való hivatkozást, de ezt a menetet mindenképp én nyerem, hisz igazat beszélek, prefi vagyok. A taláromra tűzött kék fémjelvény kárörvendően megcsillan, mintha értené, miről folyik a szó.
- Hát persze, büntetődolgozat. Ilyen magatartással nem is írhatnál egyebet – hagyom rá mindenféle sallang nélkül, s nézem, ahogy bosszankodva visszatelepszik a fűbe. Már csak a hátát mutatja nekem, vélhetően arra célozva ezzel, hogy ennyit érdemlek a figyelméből.
Hihetetlen a számomra még mindig, hogy egyeseknek hova nem kunkorodik az orra. És rejtély, hogy miért vannak olyan nagyra maguktól, komolyan. Rendben, az elmúlt percekben én is kibújtam a bőrömből, és olyan stílusban mutatkoztam be, ami a legkevésbé sem illik hozzám. De az teljesen más.
Anette úgy tesz, mintha máris napirendre tért volna a szóváltás fölött, s az egyetlen dolog, ami leköti, az a bájitaltan. Ócska trükk, le merném fogadni, hogy még egy értelmes mondatot sem kanyarintott a félméteres pergamenjére. Ezért is lehet, hogy olyan hamar kizökkenti a nagy koncentrálásból a galacsin, ami a hátára omló hajrengetegben nyomtalanul eltűnik.
De amit ezután tesz, úgy meglep, hogy még a számat is nyitva felejtem pár pillanatra. Arra sem fárad, hogy a szemembe nézzen, és úgy üzenjen nekem a muglik félreérthetetlen jelbeszédével. Bájosan feltartja a kezét, amin a középsőn kívül az összes ujját behajlítja, s a tenyere mögé rejti. Ha kizárólag a varázshasználók világában nőttem volna fel, nyilván nem tudnám értelmezni eme – nőhöz méltatlan – megnyilvánulást. De mivel rendszeresen forogtam muglik körében, nagyon is tudom, mit akar ezzel mondani. Ez a gesztus furcsa találkozása a két világnak, és annyira nem számítottam rá, hogy magamról megfeledkezve felnevetek.
Csak akkor virradok a tudatomra megint, mikor a közjátékunk egy újabb szereplője tart felém a maga papírgalacsin-sebességű tempójával. Valószínűleg hatásosabb lett volna a gombócba gyűrt üzenet kézbesítése, ha egy alattomos bűbájjal küldi felém, vagy egy kavicsot csomagol a papírba. De így egy könnyű szellő is elég ahhoz, hogy eltérítse az eredeti röppályájáról, s nekem jócskán ki kelljen hajolnom kényelmes ültemből, ha el akarom kapni azt. Sebaj, a kíváncsiság hajt, és mohón az amorf golyó után nyúlok. Ami pedig benne áll… őszintén szólva nem igazán hat meg, sőt. Inkább a további ellenállásra ösztönöz. Még hogy behódoljak egy hálátlan kis griffendélesnek, aki kényes a szocializálódáshoz.

Első lendületemmel az imént kapott levélkére biggyesztettem volna pár keresetlen szót, de ezt az ötletet hamar elvetem, s helyette inkább kibogozom a lábaimat a törökülés szorításából, és nyugodt léptekkel a méregzsák felé sétálok. Azért most már gyakrabban gondolok a zsebemben lapuló pálcámra, végül is, sosem lehet tudni, mivel rukkol elő legközelebb a női szeszély vezérelte Miss Awenmore. Ahogy a közvetlen közelébe érek, lágy mozdulatokkal leereszkedem mellé, mindkét kezemmel megtámaszkodom a hátam mögött, hosszú lábaimat pedig kényelmesen kinyújtom magam előtt. Már csak egy giccses naplemente vörösaranyló korongja hiányzik, amely romantikusan eltűnik a határhegyek csipkézett tömege mögött. Én körülbelül ilyen hangulatú képet idéznék a Fúriafűz dombjára, hogy ezzel az erős ellentmondással tovább borzoljam Anette kedélyét. Méghogy zavarom az auráját! Ha az eddig köztünk tátongó öt métert tolakodó közelségnek érezte, kíváncsian várom, mit szól ehhez, mikor a támaszkodó kezeink alig pár centire nyugszanak egymástól. A legaljasabb taktika, amit el tudok képzelni, hogy a viszályára forgatom az eseményeket, és mindenre egy nem várt, ellentétes viselkedéssel reagálok. Ezek után aztán tényleg számíthatok arra, hogy nekem ugrik, és körömmel tépi le a képemről a bőrt.
- Tudnod kell, Anette, hogy mindenért megbocsátok – ez a mondat szinte marja a torkomat, metszegeti a nyelvemet, hidegen végigkocogtatja a fogaimat, de ha egyszer muszáj… muszáj a gonoszság tetőfokára hágnom. Elérzékenyült pillantással nézek a lány kék szemeibe, és a legédesebb mosolyommal bíztatom arra, hogy valósítsa csak meg a gondolatait; legyen bátor belém rúgni, tépni, csípni, harapni, ütni, vágni. Nem mintha élvezném az erőszaktételt a saját bőrömön, de a következmények… ó igen, csodásak lesznek.

- Egyszerűen csak rossz napom van! – kiáltom védekezően a hátam mögé. Mert ugye az én hegyes fülem minden megjegyzést elcsíp. Hiába, erre specializálódott – hogyan hallanám meg a közeledő játékosok és a labda süvítését kviddicsmeccs közben, amikor éppen másfelé figyelek? Hát igen. Pedig örülnék, ha ezt most nem hallottam volna. Annak még jobban, ha ma nem keltem volna fel.
- Jó kislány vagyok én, csak egyes személyek felébresztik a bennem szunnyadó kisördögöt – fordulok Bishop felé egy gúnyos, fanyar félmosoly erejéig. Pedig már megfogadtam, hogy nem szólok hozzá. A papírgalacsinok küldözgetése viszont igen kisstílű hozzám, és nem valami praktikus.

Nem tudnám megérteni, mi jó van abban, ahogy most bosszant engem. Próbálom az eseményeket végigvezetni egy vékony gondolatfonalon, és megérteni, megpróbálni megérteni. Nos, elég valószínű, hogy hozzám hasonlóan nem volt fényes napja. Az ember csendes helyre, magányra vágyik, így ő is elgondolkozott azon, hogy hol nem mászkál egy diák sem. A fúriafűz! Eddig egy cipőben járunk, és eddig még fel is tudom fogni. Nos, amikor kiért a dombra, észrevette, hogy nincs egyedül, ugyanis én, aki szintúgy borzalmas nap után vágytan nyugalomra, itt gubbasztottam a pergamenjeim fölött. Illetve, azok mellett, akkor már. Meglátta, hogy felborítom a tintatartót, és nagyon mogorván rámkiáltott. Ez az első olyan pont a történetben, ami nekem nem szimpatikus. Mert, ugye, ha le akarja tölteni a dühét, miért nem kezdett el verekedni a fűzzel? Biztos szorgalmas társra lelt volna. És nem is zavartam volna meg benne. Ha valakinek az életkedvi szintje a béka segge alatt van, akkor nem veti meg az öngyilkos gondolatokat. És miért akadályoznám? Lehet, hogy a gyilkosi gondolatokat sem vetné el, amelyek akkor jönnének képbe, ha beleszólnék a kis ügyébe a fűzzel. De nem tenném. Épp ezért – kanyarodtam vissza gondolatban az elejére -, nem tudom felfogni, miért ordított rám.
Ez még oké – hasonló helyzetben én sem cselekedtem volna másképp, nagyon valószínű. A bonyodalom akkor kezdődött, amikor elkezdett kötekedni a „nem kell megköszönni” szöveggel. Ezért nem is köszöntem meg, ezért vettem fel a tisztes távolságot és ezért fekszek most a bájitaltan dolgozatom fölé görnyedve. Gyönyörű dolgozat – a sarka letépve, kecsesen ívelt vonalak szelik át a közepét, erősen áthúzott, precízen kirajzolt Walpurgis-feliratok a szélén... Ezt át kell írnom, világos. Leteszem a pennámat, és két könyökömre támaszkodva kinyújtom a nyakam a könyv felé. Olvasni kezdek, de agykerekeim más körül forognak, és ahogy tekintetem szántja a betűk szép sorrendbe állított halmazát, kaotikus rendszert alkot a fejemben. Halk sóhajjal lecsukom szemhéjaim, de füleimet hegyezem, a jóval a hátam mögött ücsörgő Bishop minden apró mozdulatának zajára éhezve.

Azt hiszem, lassan kezdek megnyugodni. Megszokhatnám, hogy ez velem mindig így van, és hogy végülis ez is csak egy nap a sok közül – de nem kimagaslóan rossz. Oldalra billentem a fejem, hogy a szellő jobban érje az arcomat. Épp csak egy pillanat – épp csak egyetlen egy -, amelyre elkalandoznak gondolataim, és rögtön azt veszem észre, hogy teljesen idejön, és mellémterpeszkedik! Na most aztán tényleg nagyon belemászott az aurámba. De nem, most már nem engedem, hogy felhúzzon. Nyugalmat erőltetve magamra, hajtok egyet a könyvemben, és érdeklődve tekintek a nem sok izgalmat és élményt tartogató sorokra. Pulcsimmal észrevétlenül takarásba helyezem az összefirkált pergament, amelyről igazán letörölhető a dolgozat név. Legalább már ne lássa meg, mert csak még egy oka lenne a piszkálódásra...
Amikor megszólal, automatikusan átugrik a pillantásom arra az angyalian vigyorgó képére, amit már percek óta kerülök. Épp egy bájos vigyor húzódott ajkaimra, amikor szavai teljes erővel megostromolják az információfeldolgozó központom. Pillanatok alatt gyorsul fel a pulzusom, lila köd borítja el az agyam, és erős késztetést érzek arra, hogy kegyetlenül lekeverjek neki. Azok a barnán csillogó íziszek is szinte késztetnek, hogy gondolkodás és irgalom nélkül essek neki. Újra feltámadt dühömet őrülten ki akarom tölteni valamin, és ha már ennyire kínálkozik az áldozatjelölt, miért gyötörjem tovább szegény dolgozatot?
- Te, te... aljas... provokáló... ! – nekiugrottam, és bokszzsákként használva, nem túl nagy erejűt, de tekintélyes számút és minőségűt csaptam, ütöttem oda, ahol csak őt értem.

Tudtam, tudtam én, hogy nem bírja ki szó nélkül. A tüntetőleges hátat fordításból egyértelmű volt, hogy ez a szándéka. Mellőzi a velem való kommunikálást, de már azt a pár percet is alig bírta ki némán. Tipikus viselkedés ez a lányoktól, főleg az ilyen Anette-féléktől. Csak az üres fenyegetőzés, meg az, hogy mindenre van valami jó magyarázatuk. Ha tényleg kibújt volna belőle a kisördög, már rég a fejemen táncolnék az átka hatására.
De nem, én nem lennék olyan botor, hogy egy prefektusra szórjam a nemtetszésem baljós szavait. Egy kis pálcasuhogtatással megtoldva, természetesen. Annak messzemenő következményei lehetnének. És nem csak a támadó látná kárát a meggondolatlan viselkedésének, de a Háza is kénytelen lenne elszenvedni a büntetést. Ilyenkor fut végig a gerincemen a borzongás, hogy milyen aljas tudok lenni néha napján, de nem érdekel, ilyennek is kell lenni olykor. Bár azt hozzáteszem, hogy engem cseppet sem izgatna a jövőm képe, ha hasonló módon másznának bele a nyugalmamba. Éljünk a pillanatnak, és tegyünk magasról az olyan érdektelenségekre, mint a pontállás jelenlegi helyzete. Részemről az a legkisebb bajom, hogy a Házam elvesztett pontjait sirassam. Hiszen ha így tenném, már rég kiapadtak volna a könnycsatornáim.

Anette viszont egyelőre várat a nagy kitörésével. Ha lesz egyáltalán olyan neki. Ha továbbra is az unalmas könyve fölé görnyed, és úgy tesz, mintha a dolgozatával piszmogna, előbb-utóbb megunom a piszkálódást. Most tényleg úgy érzem magam, mint egy rossz gyerek; ha nem kapok elég figyelmet, már nem is áll érdekemben tovább idegesíteni a másikat. Ezzel lehet a legjobban lehűteni a vitákat. Ha egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. De ez legalább olyan elvetemült tett, mint az én fordított támadásom, és csak arra uszít, hogy rátegyek egy lapáttal. Vagy hogy semmiképp se adjam fel, hisz már közel a cél.

Ahogy elterpeszkedek mellette, megint kezdem érezni a levegőt átjáró feszültséget. Egyszerűen gyönyörű, ez azt jelenti, hogy Anette még mindig nem a bájitaltanra koncentrál. Azzal a szétnyűtt papírral szöszmötöl, de azt még innen sem látom, egész pontosan mit művel. Helyette inkább hátravetem a fejem, és csukott szemmel élvezem az arcomat cirókáló széláramlatot. Meg se kell szólalnom ahhoz, hogy idegesítő legyen a jelenlétem, tudom. Már megkaptam egy párszor, de mindannyiszor csak nevettem rajta. Most már viszont képes vagyok felfogni a kijelentés súlyát, és egyenesen büszkeséggel tölt el. Nem hiába, hisz volt kitől tanulnom; a bátyám mestere a bosszantásnak. Őt már csak Izzy szárnyalja túl, de a kis törpe teljesítményét akkor sem fogom elismerni.

Szerencsére a mondatom nem marad hatás nélkül. Kinyitom a szemem, és egyenesen Anette-re nézek, akinek az ajka bájos görbületbe hajlik, majd egy másodperc leforgása alatt döbbenetbe fagy. Öröm nézni, ahogy kiül a képére az összes gondolata. Végig lehet követni, milyen stádiumba lép az agya, s hogy miként pumpálódik maximumra a tűrőképessége. Ha most drámaian felharsannának a dobok valahol a távolban, azon sem lepődnék meg. Olyan tökéletesen illene a csatakürt elszánt sírása a jelen helyzethez, hogy szinte a fülemet hegyezem, hol marad már a zenei aláfestés. Ám helyette a lány hördül fel, elfeledve a hölgyektől megkövetelt alapvető viselkedési sémát. Kissé akadozva beszél, mintha ujjak záródnának a torkára, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez még a visszafogott éne hattyúdala, s ami most következik, egészen új fordulatot ad frissen köttetett barátságunk alapjainak.
- Megőrültél? Mit… mi a… hé – ennél értelmesebb formába nem bújtathatom meglepettségemet, ugyanis a griffendéles fenevad nekem ugrik, és pontosan úgy jár el, ahogy én azt előre megterveztem. Végső soron ez volt a célom, de annyira meglep, hogy minden úgy alakul, ahogy a fejemben előre lejátszódott, hogy még védekezni is elfelejtek. Nem mintha a lány olyan erőseket ütne, amilyeneket még életemben nem fogtam volna fel a testemmel, nem. De azért lássuk be, cseppet kellemetlen, mikor az ember ölébe másznak, hogy onnan osztogassák a pofonokat és rúgásokat. Azoknak a hitvány iskolatársaknak köszönhetően, akik anno a csontjaimon tesztelték a harcművészetüket, hamar megtanultam sebesülten is menekülni, de momentán erre nincs szükség. Igaz, a teli tenyeres csapások kimondottan fájnak, ahogy ezer meg ezer tű módjára végigbizsergetik a bőrömet, de kisvártatva felülkerekedek a mélázásomon, s két kezemet kiszabadítva fogom le a cséphadaróként működő kacsókat. Persze még így is fennáll a veszélye, hogy kapok egy-két sunyi rúgást, s ha így volna, ennek elkerülése érdekében bevetném a lábaimat is, mint két jótékony bilincset. Terveim szerint Anette lassan támadóképtelenné válik, aminek azért hálás vagyok, tekintve, hogy megálltam visszaütés nélkül. Hagyok mindkettőnknek egy kis időt, míg kifújjuk magunkat a hirtelen akció után, de a fogáson nem engedek. Ha Awenmore az összes energiáját felélné, szerintem még akkor is tovább püfölne. Most jön az ész harca, a legelvetemültebb gonoszság, amivel feltehetem az i-re a pontot.
- Attól tartok, egy kissé elhamarkodtad a dolgokat. A figyelmességem minden volt, de nem casus belli. Mélységesen megdöbbentesz ezzel a viselkedéssel. Anette… miért kell csalódnom benned? – ami azt illeti, pontosan akkor csalódtam volna, ha nem hasonlóképp reagál. Viszont ez a pöffeszkedő számonkérés illik a korábbiakhoz. Óvatosan felállok a fűből, és lassan eleresztem a lány csuklóját. Leporolom a taláromra ragadt fű- és földtörmeléket, s lemondóan megcsóválom a fejemet.

- Tudod, erőszakosan léptél fel egy prefektussal szemben, ráadásul ok nélkül, és ezt jelentenem kell. Sajnálom, pedig a Griffendél szépen állt a pontjaival… nem is tudom, hogyan simíthatnánk el a történteket – megfontoltan mondok ki minden egyes szót, hogy egyértelműen Anette tudtára hozzam; most bizony tartozik nekem. Én nem szólok az előbbi afférról, elkerülve ezzel, hogy büntetések tömkelege szakadjon a lány nyakába. Így fair, nem bántottam, a számat is tartom, s ha ő igaz griffendéles, akkor a lelkiismerete megsúgja neki, hogy ezért az adósom.
Egy villámgyors pálcaintés után a hónom alá csapom a nehéz könyvemet, ami néma szemtanúja volt a jelenetnek, és dacos várakozással figyelem a Fúriafűz nyugtalanul lengő ágait. Most vagy képesek leszünk kompromisszumot kötni, vagy… a másik lehetőség semelyikünknek sem tetszik, úgy sejtem.

*A mai nap nem is volt olyan rossz mint a többi szokott. Máskor minden pihenés úgy kezdődik, hogy: Egy fárasztó nap után a leányzó szuszogva keresett magának egy nyugodt, békés helyet… Ugyan, ez már szinte sablonszöveg. Ha lényegében ez lenne az igazság az általam fogalmazott szöveg akkor sem így lenne megfirkantva. Szóval most nincs is mentegetőzésre szükség – hála az égnek – rögtön a tárgyra térhetek. Na tehát Kat nem volt úgy ki, mint általában, de azért mégis kiment egy kicsikét a levegőre. Gondolta így egyedül lehet egy picit és eltöprenghet az ügyes-bajos dolgain amelyből volt jónéhány. Azon kellemetlenség elkerülése érdekében, hogy ne találkozzon össze senkivel, olyan helyre ment ahol a madár se jár. Hogy melyik is ez a rejtélyes szabadtér? Nem más, mint a Fúriafűz és környéke. Nos persze Kat nem volt teljesen meghibbanva – csak egy kicsikét- nem azért ment oda, hogy szétveresse magát így kellő távolságot tartott az agresszív növény és közte. Nem volt ő öngyilkos merénylő, az egyszer biztos.*

~ Hihetetlen milyen csend van itt… olyan kellemes, a szellő belefúj a hajamba, csicseregnek a madarak és… ÁLLJ! Madarak? Nee! Cselekednem kell! Most vagy soha! ~

*A rémült lány felpillant az égre és sajnos valóban igaza volt, egy madárraj közeeldik éppen felé. Ez még nem is lenne ok az aggodalomra, de hát a Fúriafűz mellett üldögél, itt gond lesz, ha nem tesz valamit azonnal. Sürgősen. MOST! Az egyetlen amiben még bízhat a pálcája és a sok varázsige, melyeket a fejébe tuszkolt egész életében. Itt volt az idő megmutatni mit tud, nem volt a közelben senki, de magának még bizonyíthat. Már csak egy megfelelő bűbáj kellett és teljes siker!*

- Kell valami, de gyorsan. Semmi különlegesség nem ötlik eszembe… leblokkoltam… vége… Ááh! Á, talán… eléggé kezdő varázsige de talán most megteszi a dolgát! Winngardium Leviosa! – avagy a jó öreg „huss és pöcc” módszer. Nem volt más választás, Kat agya teljesen a sötétség vizein hajózott, csak ez volt a fejében perpillanat. Remélte beválik és meg tudja fékezni a madárkákat még a baleset bekövetkezte előtt.

*Kat tényleg nem hitte el, de sikerült. A csicsergő kis tollasokat az ellenkező irányba tudta terelni, így „megmentette a napot”. Persze csak a pihés barátai napját, de nem baj… Az is valami. Szóval már ma is érdemes volt felkelni. Ez jó hír. Egyszer csak mikor ezen elmélkedik egy alak bukkan fel a Hugrabugos szeme előtt. Nem tudja mióta tartózkodhat itt és mennyit látott az előbbi kis akcióból, de ez nem is fontos. Diák, egyelőre úgy tűnik. A személy közelebb lép, így már világos mint a vakablak. A hívatlan egyén nem volt más, mint Gary. Gary, az évfolyamtársa. Sokszor beszélgettek is, nem volt rossz fej a srác. Igaz, hogy Kat most egyedül kívánt lenni, de a fiú társaságát nem szívesen utasította vissza. Gondolta, inkább dumáljanak egy jót. Ezen ügy tudatában odaköszönt.*

- Áh szia Gary! Mi a helyzet? Mióta ácsorogsz már ott? Gyere inkább ülj le ide, ha ráérsz most? – remélte, hogy ráér és kibeszélhetik az iskola borzalmait és jó dolgait, általában ez volt a téma, de most ki tudja mi lesz…

- Na és mi újság veled mostanában? Van valami extra? – a szokásos kérdés, kicsit már unalmas is, de mindig akadnak rá értelmes, vagy érdekes válaszok. Majd elválik most melyik lesz.

Ahogy fenevadként elkezdem püfölni Bishopot, tudtam, hogy nem marad el a reakció. A francba is, olyan rossz napom volt, és még rátett egy lapáttal, hogy fakadjak ki másképp? Mert, ugye, nem vagyok az az önmarcangoló típus, és ezt mindenki nagyon jól tudja rólam. Úgy tűnik, a hollóhátasokig nem ér el a hír, a hatodévesekig meg végképp. Mert ha Benjamin tudná, mi történik, amikor előveszem a pálcám, most valószínűleg nem szítaná a vérem. Szoktam ezzel ijesztgetni azokat, akikből elegem van. Na, nem épp a híres pálcatudományomról van szó. Csak nálam az úgy szokott lenni, hogy ha lefegyverzést akarok, általában nagyon felgyújtok valamit. Átváltoztatáson egyszer úgy megkínoztam egy maradat, hogy hirtelen még McGalagony sem tudott vele mit kezdeni, a következő pillanatban pedig meg is döglött. Úgy sajnáltam szegényt. Pedig csak kancsót akartam belőle varázsolni! Még jó, hogy jött ez a DS. Anyámék kivernének a házból, ha megtudnák, mi mindent művelek órákon. Néha már kaptak leveleket McGalagonytól, meg is büntettek rendesen. De ha az RBF-eken is azt a szintet fogom tanúsítani, mint eddig öt éves kerek pályafutásom alatt a Roxfortban, akkor kezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen lakatlan szigetre fogok költözni nyári szünetekben, ahol a szüleim nem találnak rám.

Ah, hogy eltértem a témától? Ó, persze. Igaz. Szóval, azért szoktak tőlem félni, mert sosem lehet tudni, mi sül ki egy pálcaintésemből. Lehet, hogy egy ártatlan háztartási bűbájom rontást küld valakire, és hogy egy kemény átok szimplán csak hűs szelet hoz az ellenfelemre. Mégis jobb azért nem kockáztatni, ugye? Szóval, Bishop most félhet tőlem, mert csak gyenge ártások meg bűbájok jutnak eszembe. Persze, a pálcám még a zsebem mélyén pihen. Egyelőre még az öklömet használom, amely kitűnő fegyvernek bizonyul.

- Igen, megőrültem!... – felelem fogcsikorgatva, tovább ütlegelve a fiút. Ha higgadt fejjel nézném végig a történteket, azt hiszem, odaszaladnék magamhoz, „hé, elég lesz már!” félét kiáltozva. Leállíthatnám magam, de az utóbbi órák, napok, hetek feszültsége most látszik kitörni belőlem. Frissen mosott, kissé töredezett hajam röpköd a levegőben, miközben osztom a gyengén nőies, de kellőképpen fájó ütéseket. Épp csak egy pillanatra állok le lihegve, hogy új erőt gyűjtsek a továbbiakhoz, amikor egy erős férfikéz ragadja meg a karjaimat, nem engedve, hogy mozduljak. Keserves dühhel ficánkolok, próbálok kiszabadulni a bilincsből, de nem sikerül. Egy beletörődő nyögéssel abbahagyom reménytelen próbálkozásaimat, és legurulok a fiúról a fűbe. A szorítás persze nem enged, de nem is számítok másra. Pedig azon a helyen, ahol az erős ujjak szorítják az alkarom, elkezd fájni. Összekócolódott hajjal, fűdarabokkal a ruhámon fekszem hason a fűben, lihegve, mozdulatlanul. Egészen addig, amíg aztán oldalra nem sandítok a fiúra.
Újra elkezdi a prefektusi szónoklatát, pedig már úgy unom. Számomra ismeretlen idegen, latin vagy milyen kifejezéseket is használ – csak nem azt gondolja, hogy a hatalmas eszével és nyelvtudásával meg tud hatni? Óh nem. Ráadásul, hogyha olyan nyelven beszél, amelyen nem értek, akkor a gyanakodástól inkább jobban ideges leszek, minthogy lenyugodnék. Oh, és még egy megható költői kérdést is a végére illeszt! Micsoda színész lenne ebből a Bishopból. Páratlan. De nem lágyítja meg a szívem, ezt pedig én mondhatnám könnyekkel küzdve. Mégis tartom magam, és nem szólalok meg. Óriási önfegyelmet tanusítottam az utóbbi másodpercekben. Elképesztő. Magam is megleptem vele. Már amikor elkezdek gondolkodni azon, hogy illene az előbbiekhez, ha valami nagyon gorombát morognék jól hallhatóan, de ekkor Benjamin lassan feláll. Az erős ujjak az alkaromról a csuklómra csúsznak, majd fokozatosan enyhül a szorítás. Felpillantok a már álló fiúra. Ez a gyengédség az óvatosság jele lenne? Ha-ha! Szóval fél tőlem. Legalábbis a lelke mélyén. Nagyon helyes.

Feltápászkodok végre én is. Rosszat sejtve billentem kissé oldalra a fejem, amikor csóválni kezdi a sajátját. Úgy gondolom, hogy a kis találkozásunk mélypontján épp az előbb estünk át, legalábbis nagyon remélem. Hogyha ez igaz, akkor lassan meg kéne próbálnom kibékíteni a fiút, hogy végre befejezhessem ezt az átkozott dolgozatot. Pedig az előbbi kis bunyó jól esett... Kiadtam a mérgem. Hihetetlen, de most már inkább érdekel a házi, főleg hogyha belegondolok, mi vár még rám a klubhelységben. Jobb hamarabb túlesni rajta, és majd utána verekedni meg hasonlót művelni...
Ráemelem a tekintetem Benjaminra. Felhúzott szemöldökkel, karba fonva kezeimet hallgatom végig a mondandóját. Ez amolyan védekező pozíció. Hiába akarom már valahol legmélyen, hogy vége legyen ennek a jelenetnek, azért a látszat mindennél fontosabb, nem igaz? És most, Bishop öntelt pofájába nézve amúgy sem tudnék kiengesztelő lenni... Ráadásul amit mond.... Általában magasról teszek a griffendél pontállására, úgysem gazdagítom sokat, de amikor miattam veszt rubintokat a ház a nagy bejárati ajtó belső oldalára szerelt homokórákban, akkor mindig feltámad bennem a lelkiismeretem. Utálom a lelkiismeret-furdalást! Lehet azonban, hogy a mostani nem a griffendélhez szól, hanem a fiúhoz?...

Az utolsó mondatánál akaratlanul fortyogni kezd bennem a düh, de érdekes módon sikerül hamar lecsillapítanom. Nagyon jól tudom, hogy ha most nem viselek el egy kisebbfajta alázkodást, akkor sosem lesz vége ennek.
- Na jó... – beletörődő sóhajjal csípőre teszem a kezem. – Megadom magam, te győztél. – Türelmetlen mozdulattal dobom a vállam mögé barna tincseimet. A homlokomnál beletúrok a hajamba, egészen a tarkómig nyújtva a mozdulatot. Egy-két ideges lépés...
– Nah, bármit megteszek, ha nem köpsz be. – bököm ki végül. Szinte égeti a torkom, lesütött szemeim a cipőm orrát pásztázzák... Ez annyira... kényelmeteln helyzet. De az első lépés a helyes megoldás felé... talán.


Bocsi a nagyon-nagyon-nagyon késői válaszért... ^^"

A lányt mintha csak felhúzták volna, a szó mindkét értelmében. Talán észre sem veszi, hogy nem küzdenek ellene, és ahol ér, csak üt és üt és üt. Mélyen eltemetett lelkiismeretem azt súgja, nem vagyok én akkora ember, hogy mindezt egyedül magamnak köszönhessem. Nem valószínű, hogy az én érdemem ez a dühkirohanás. Sikerült belekötnöm egy robbanásig feszült ötödévesbe, akinek már csak egy kis piszkálódás hiányzott a leginkább. Most szégyellnem kellene magamat… tulajdonképpen érzek valami… hasonlatosat ahhoz. Nem esik jól ez a gonoszság, már nem. Ahogy Anette egyre kétségbeesettebben csapkod a kezeivel, illetve csapkodna, ha nem fonnám a hosszú ujjaimat masszív kötésbe a vékony csuklójára.
Talán most túl messzire mentem. Persze nem emeltem rá kezet, dehogyis, az nem is állt a szándékomban. Ahhoz képest, hogy eleinte milyen jó mókának tűnt ríkatásig bosszantani valaki mást, már legszívesebben… hát nem is tudom. Kicsit megsimogatnám a fejét, ahogy a húgomnak tettem mindig, ha bántalom érte. De egy ilyen húzással végleg idiótának bélyegezne, vagy tőből leharapná a kezemet. Esetleg a kettőt egyszerre. Bocsánatot meg nem kérhetek, amikor épp zsarolom őt, így csak jelzés értékűen lazítok a fogáson a csuklóján. Nem tudhatom, mikor ront rám megint, esetleg kihasználva azt a kevéske bizalmat, amit a bilincs engedésével neki címeztem.

- Nyugodj le, Awenmore – mióta letelepedtem a Fúriafűz dombján, ez az első mondatom, amelyben halvány komolyság csendül. Nem lekezelően ejtem ki a szavakat, mint ahogy a jelentésből kódolható lenne, helyette próbálok egyugyanazon hangszínben beszélni. Nem tudom, hogy kell megnyugtatni vagy lecsitítani valakit pusztán hanggal, mindenesetre a célom ilyesmire irányul. Felületes sóhajjal kiegyenesedem, s szemmel követem, ahogy a lány is hasonlóan tesz. Összefűzött karjaim mögött megmozdult valami határtalanul nyálas és szirupos izé, amolyan érzésféle. Empátia. Pfuj, hogy miért ébred fel bennem az emberség, valahányszor próbálok kibújni a személyiségemből? Nem tudok elszakadni a mindennapoktól, de itt még nincs vége a kettőnk közt zajló csatáknak. Ha már egyszer ilyen különös kapcsolat köttetett Anette és köztem, hát majd alkalmazkodóbb leszek.

Persze mindennek a végén mégsem sikerül kellően hiteles műarcot vágnom. Ez a fellengzős stílus amúgy sem az én asztalom, túl nehéz lenne egyfolytában magasan hordott orral járni… de azt tényleg nem hittem, hogy Anette ilyen hamar belemegy a kompromisszumba.
- Én győztem? Hát ez… – undorító. Undorító, hogy ilyen megszégyenült helyzetbe taszítottam őt, aki mit sem ártott nekem – remek! Megérte a háborúskodást.

Mélyen az eszembe vésem, hogy soha többet nem viselkedem így. Vagy legalábbis mérlegelek, mielőtt bárkibe ok nélkül belekötnék. Ez a szerencsétlen lány tényleg nem érdemelte ezt. Milyen furcsa, annak ellenére, hogy Anette áll előttem lehorgasztott fővel, mégis úgy érzem, hogy kettőnk közül én szégyellem magam jobban. Sikerült előcsalogatnod a rosszat, és most nesze, Bishop, rágódj a győzedelmeden!

- Oké, szavadon foglak – határozottan előrenyújtom a jobbomat, s bármennyire is undorodik tőle a lány, ezt most el kell fogadnia. Ezzel a jelképes kézrázással nyomunk pecsétet a mi kis egyezségünkre. Öntudatlan idegességemben beharapom az alsó ajkamat, de csak egy pillanatra. Elviekben most ástuk el a csatabárdot a griffendélessel, tehát akár le is zárhatnánk ezt a kellemetlen múltat. Nem ártana ellenben pozitív irányba terelni az ismeretségünk ropogósan friss valóját. Na ja, ha városban lennék, akkor most nagyvonalúan meghívhatnám valami üdítőre, vagy amit akarna… de kérem, ez itt a szabadtéri zárda, itt nem nyúlhatok olyan hasznos eszközökhöz, mint a pénztárca (bármennyire sovány is az erszény). Maximum egy közös kis fűtépkedésre vagy gallydobálásra invitálhatom, így ki kell találnom gyorsan a következőket. Én is szép alak vagyok ám; előbb azon agyalok, hogy lehetne minél nagyobb robbanást előidézni, utóbb meg nem győzök jótékonykodni. Hülye, hülye lelkiismeret.

- Egyébként… – kínomban a tarkómat vakarászom a szabad kezemmel, persze ezek az árulkodó megmozdulások is csak későn tudatosulnak bennem – mit írtál az előbb? Amiből kaptam én is egy galacsinnal? – a szemem békülő-barnán csillogtatom a lányra, hogy kérdés nélkül is kiérezze a megenyhült szándékot, és talán elfelejtse az első kísérletemet az ismerkedésre. Hátha sikerül. Ez is.


// Gond egy szál se //

Szaporán, kapkodva lélegzem. Élvezem, ahogy pár percnyi lélegzetvisszafojtó tusa után a tüdőm újra és újra megtelik levegővel. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, s bár még mindig gyilkos tekintettel nézek a fiúra, bizonytalanság vegyül heves érzéseimbe, és furcsán megcsillannak íriszeim. Alsó ajkamba harapok. Vajon most mi következik? Mi lesz a következő képkocka ebben a szörnyű jelenetben? Talán nekem ront, rám támad, vagy folytatja a tudálékos bosszantást? Talán ha utóbbit tenné, lenne a legjobb, egyszerűen kiszakítanám karjaim a mancsai közül és sértődötten elvonulnék a kastélyba. Bizonyára gondolatban átkok tömkelegét zúdítanám Bishop fejére, és a legközelebbi találkozásunknál ráküldenék egy rontást. Na igen, de mi van, ha úgy lehet még alakítani ezt a találkozást, hogy ha később valakinek mesélném, röhögve újságolnám, hogy csak kicsit idegesek voltunk és összebunyóztunk, aztán pacsi-pacsi, legyünk haverok? Lehet, hogy még rosszabbul sülne el, de lehet, hogy sokkal jobban. Vagy az lenne a legértelmesebb, ha szó nélkül fognám magam, és elrohannék? Ááh, sem az Awenmore-névhez nem illik, sem az általánosan ismert és elfogadott imidzsemhez. Pedig fontos, hogy mindig az utóbbihoz méltóan cselekedjek, és nem tenne sok jót a hírnevemnek, ha elkezdenék suttogni a nagyteremben, hogy elfutottam egy prefi elől. Nos, ebből mi következik? Nincs sok választásom. De valami azt súgta, hogy ha most nyugton maradok, akkor magától megoldódik a helyzet. Talán adni kéne neki egy löketet.

- Nyugodt vagyok. – sziszegem erőtlenül, nyűgös nyögést csatolva hozzá. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ilyesmi ne csússzon ki a számon. Ez van. Viszont elég halkra sikerült megjegyzés, és még ha a nagyságos prefektus úr meg is hallja, talán kiérzi belőle, hogy ez már nem kötekedés vagy szájaskodás. Legalábbis már nem annak indult.
Követem tekintetemmel, ahogyan felegyenesedik, és hasonlóan teszek. Alkarom csontjaiba, amit Benjamin pár perce úgy megszorongatott, belenyilall a fájdalom. Fájdalmas grimasszal kezdem el masszírozni, közben le nem véve a pillantásomat a fiúról. Bár szándékaim pár perce békülékeny vágányra tértek, mégis úgy figyelem Bishop rezdüléseit, mint egy lecsapni készülő tigris. Lehet, hogy a kviddics ártalma? Őrzőként a póznák előtt lebegve támadó ellenfelem minden rezdülését figyelnem kell, hogy ki tudjam tippelni, melyik karikát fogja támadni.

- Hát ez...? – kérdezek vissza gúnyos grimasszal. Biztos ürül magának, hogy kicsikarta belőlem ezt a fájdalmas mondatot. Mennyit vívódtam érte önmagammal... Igazából az is felmerült bennem, hogy a legérzékenyebb pontját megajándékozom egy jó erős rúgással, és biztos nem fog többet kötekedni. Az oké, hogy Mark Stevens-szel ezt akár minden héten meg tudtam csinálni, hiszen Stevens bamba, és csak kívülről néz ki izmosnak. Vagy nem akarna kezet emelni egy lányra? Lehet... Na de, Stevens ide, rúgás oda, Bishop ismeretlen ellenfélnek számított. Igaz, már tettem pár lépést ereje feltérképezésének ügyében, viszont a bunyónál alulmaradtam. Igaz, egy röpke percig azt hittem, olyan, mint Mark, de aztán felocsúdva meglepetéséből simán lefegyverzett. Hm, lehet, hogy nem örülne a rúgásnak, és vagy kivédené, vagy megátkozna. Igazából nem csodálkoznék, hiszen úgy láttam, ahogy felkászálódott a fűből, már rajta is mutatkoztak az ideges ember tüneteinek határozott jelei. Viszont határozott változást kell észlelnem. Bár én már békülékeny szándékaimat félresöpörve a következő felvonáson agyaltam, Benjaminnak megváltozott az arckifejezése. Eszembe jutott, hogy további dulakodásnak semmi értelme nem lenne. Ahogy a mérgemet kiadtam Bishop úrfi ütlegelése közben, kitisztult az agyam, és józanul kezdtem el gondolkodni. Meg kell említenem, ez határozottan ritkán fordul elő.

Na mérlegeld az esélyeidet, Anette – szólalt meg egy kis hang a fejemben. Itt állsz, szemben Benjamin Bishoppal. A fiú hatodéves, azaz egy évvel nagyobb nálad, ráadásul a másik nemből való, ami a tiédtől jóval erősebb testalkatot jelent. A fizikai erőviszonyok mérlege kétségkívül az ő pártjára hajlik, és már egyébként saját magad tapasztaltad, hogy ez gyakorlatban is valószínűsíthető. És most vizsgáld meg a másik oldalról, Awenmore. Prefektus. Csupa nagybetűvel. Méghozzá olyan tudálékos is. Ha begurul, illetve begurítod, biztos tesz azért, hogy McGalagony gazdagítsa büntetőmunkáid gyűjteményét egy szaftos darabbal. Ráadásul a klubhelységben méretes házifeladat-torony várakozik, csakis és egyedül rád. Rendes Bűbájos Fokozat vizsgáid előtt állsz, mindenki körülötted tanul, te pedig nem voltál képes eddig egy betűt sem bemagolni. Igaz, nincs miből, hiszen nem jegyzetelsz az órán. Minden hétvégédet büntetőmunkák kötik le, hétköznap a hetekre visszamenőleg hiányzó dolgozataidat pótolod, közben kviddicsedzésekre jársz. Mikor fogsz tanulni a vizsgákra?! Ha nem lesznek meg az RBF-ek, nem mehetsz el a Walpurgis Lányai koncertre, amire már hónapok óta vágysz. Nos, mi is lenne a legjobb megoldás?...

Ki kell békülnöm vele, és szépen leülnöm megírni a bájitaltan dolgozatot. Talán, ha nagyon szépen nézek és kérek, még segít is. Bár, az utóbbi incidens után nem valószínű. De meg kell próbálnom, mert segítség nélkül még vagy három óraig fogok görnyedni fölötte, és a végeredmény mégsem lesz jobbra értékelhető egy jó erős E-nél. Ha egyáltalán sikerül túlteljesítenem a H-t. Amihez bizony nem fűzök nagy reményeket...
Megenyhülve, szinte derűsen emelem fel tekintetem a cipőm orráról. Merthogy az utóbbi pár percben a kopott tenisky koszos cipőfűzőjét bámulni jóval kellemesebb volt, mint a fiú szemébe nézni. De már összeszedtem magam, azt hiszem. Talpamon hintázva ekkor nyögtem ki magamból azt a pár szót, aminek úgy tűnik, egy kifejezetten megdöbbentő lépés volt az eredménye Benjamin részéről.

Kezet nyújtott! A békejobb. Hát, ez semmiképp sem szerepelt az agyam azon szegletében, ahol a „Benjamin reagál“ címszó alatt az elkövetkezendő pillanatok lehetséges eseményeinek sorozatát vonultattam fel. Amúgy, első pillanatban azt hittem, pofon vág, de csak a másodperc törtrésze idejéig. Úgy kezdődött a mozdulat, naa... Mivel már szándékaim gyökerestül megváltoztak, akaratlanul is elvigyorodom, amikor kezet rázok Bishoppal. Persze, amint észreveszem magam, sűrűn krahácsolva elfordítom a fejem, és gyorsan áttornászom a vigyort egy gúnyos, gonosz félmosolyba. Amúgy látni, hogy nagyon színészkedés, de ha már látszat, akkor próbálom tartani. Még ha ügyetlenül is...
- Ó, azt hiszem, már említettem, csak valószínűleg fontos prefektusi gondolataid közepette nem jutott el egészen. – Vágok fintort sértődötten felhúzva az orrom. Aztán eszembe jut, hogy nem, most nem viselkedhetek így, hiszen csak most engedtem el a jelképes békejobbot. Nem, nem, Anette, most kéne egy vigyor. Sürgősen. Egy jó százvattos a készletből. Az a gond, hogy nem tudom hirtelen honnan előkaparászni. De talán valami nem gonosz is megteszi...
Színpadiasan sóhajtottam egyet tehát.
- A büntidolgozatomat bájitaltanból... – nyögöm savanyú képpel, gondosan körüljárattatva tekintetem a tájon. A Fúriafűz békésen himbálódzó karjai néha meg-meglendültek, bizonyára torna gyanánt, hogy mindig formában tartsa őket. Bár lehet, hogy csak valami madárra támadt rá.
- Igen, és kaptál belőle egy galacsinnal, mert olyan bunkó vagy! – Jelképesen belebokszoltam Benjamin karjába, de alig tudtam leplezni, hogy a durcás hangnem alatt feltörő nevetés feszeng. Nem is volt erőm sokáig a felszín alatt tartani a jókedv-hullámot, és nemsokára azon kaptam magam, hogy minden beleadással vigyorgok.

Most már érzem, hogy a közöttünk vibráló feszültség eltűnt a légkörből, amely így békésre váltott át, úgy láttam, elérkezett az idő, hogy elindítsam az első óvatos támadást a bájitaltanom érdekében.
- És... hm... ha már húsz percnyi kellemes időtöltéssel szórakoztattál addig, amíg a dolgozatomat kellett volna írnom... – kezdtem bele megfontolva és mérlegelve minden egyes szót. Bár hangomban irónia csengett, íriszeimben pajkos lángok táncoltak, és nem tudtam elfojtani egy vigyort. – Nos.... esetleg... nem akarnál... ööö... segíteni? Illetve... meg szerettem volna kérdezni, hoogy... nem tudsz-e valamit a holdkőről és a farkasölőfűről... Hiszen prefektus vagy...
- Okos...
Igy utólag elég összeszedetlennek tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy elég meggyőző-e. Viszont a végére belekevertem egy csipetnyi hízelgést is, így már csak be kellett gyújtani a tüzet a kondér fölött, amitől remélem, hogy feltámad az önérzete.
- ... nem?

Egy ez ideig új érzés üti fel a fejét bennem – a tényleges sikerélmény. Persze az is egyfajta siker volt már a maga módján, hogy a végsőkig ingereltem a lányt, és bevált az aljas tervem, viszont azután kéretlen bűnbánat is társult a diadalomhoz. Most ez távol maradt. Szerintem sikerült dűlőre jutnunk a viadalt illetően. Nyilván a griffis vadóc önérzetét kevésbé sértené, ha kiegyeznénk egy döntetlenben, ám legyen.
Anette halvány kis fintorára rá sem hederítek. Ugyan, a kételkedő tekintet a legkevesebb, amit most megengedhetek neki. Egyelőre csak méreget engem, leplezetlen gyanakvással, én meg csak állok előtte előrenyújtott jobbommal, abban bízva, hogy nem maradok hoppon. Mélyen tépelődhet magában, hogy elfogadja-e a békeajánlatot, vagy inkább legyen hű a csökönyös természetéhez, és inkább ajándékozzon meg a revanssal. Rendben, jogos az elmélkedése, én tudok várni.
Lövésem sincs, mi játszódhat le a leányzó fejében, vagy hogy egyáltalán mit kell ezen ennyit agyalni. Tekintetemmel céltalanul követem az övét, amit már vagy percek óta a szutykos cipőire tapaszt mereven. Vajon a megviselt lábbeliktől várja a üdvözítő választ? Én semmi különlegeset nem látok bennük, sőt, ha az enyémek lennének, biztosan ügyelnék arra, hogy egy nap csupán kétszer kelljen rájuk néznem; fel- és levételkor. Aztán minden átmenet nélkül egyszer csak határozott szorítást érzek a kezemen, és felpillantva Anette széles vigyora tárul elém. Azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra. Önkéntelenül is viszonzom a gesztust egy bárgyú mosollyal, s rögtön józanészhez térít az oktalanul felhangzó köhécselés. Hát igen, bármilyen meghitt is a békekötés pillanata, azért vigyázzunk, ne szaladjon el velünk a ló. Amilyen gyorsan csak tőlem telik, úgy rántom vissza a kezemet, amit pár másodperc tétlen lógatás után inkább a zsebemben pihentetem tovább.

- Büntidolgozat? – akad meg a szó a tudatom szitáján, és szinte elismerő szemeket meresztek a lányra. No lám csak, ki hitte volna, hogy a tüzes teremtés ennyire nem tudja kordában tartani az érzelmeit, és másoknál is kihúzza olykor a gyufát. – Ezt nevezem, te aztán nem fecsérled az idődet. Ráadásul pont a bájitaltan tanárral húzol ujjat…
Csálé mosollyal megdörgölöm a karomat, ahova az előbb egy jelképes ütést kaptam, és szusszanásnyi fejhimbálással nyugtázom annak jogosságát. Igaz, tényleg bunkó voltam, ezt most megérdemeltem. Ahogy a zsengén meredező fű felé nézek, észreveszem a szóban forgó galacsint, és lehajolok érte. Tettetett gondossággal kihajtogatom, de azon még mindig a lány korábban ráfirkantott, indulatos betűi sorakoznak. Sehol semmi bájitaltan.
- Ahá, mély eszmefuttatásodban zavarhattalak meg. Ha tudtam volna… – jól láthatóan felmutatom neki a papírfecni üresen hagyott oldalát, nem kevés célzattal – pedig milyen kár ezért a szépen kidolgozott munkáért. A professzor biztos díjazta volna az erőfeszítésedet.
Noha a csatabárdot már elástuk (remélhetőleg elég mélyen, nehogy orra bukjunk benne), egy kis friss-baráti csipkelődés nem árthat meg. Áh, az ilyen Bishop-féle szokásos marhulást egy épeszű ember sem szívhatja mellre, így - naivság, nem naivság – nem tartok Anette haragjától. Pláne, ha mindeközben úgy vigyorog, mint a vadalma.
Aztán a gyűrött fecnit tartó kezem lehanyatlik, és csak elkínzottan pislogok a griffendélesre, aki már megint előhozakodott valami eszement ötlettel. Nem mondom, igazán körmönfont, ahogy próbál meggyőzne az ügye mellett, és a bűbájos mosolya is világokat mozgatna meg… ha nem a tanulásról lenne szó.
- De nem elég okos, hogy áthágja csúf szándékaidat – toldom meg a szaggatott, ravaszkodó győzködését, s egy fáradt intéssel egyetemben lehuppanok a fűbe. – Na mutasd azt a dolgozatot, meddig jutottál vele?
Nagy kegyesen fejet hajtok előtte, elnyomva a békekötésünk óta feltörekedni vágyó mosolyt, és megpaskolgatom magam mellett a napmeleg földet, arra célozva, hogy ha korrepetálást óhajt, hát tessék csak helyet foglalni, és elő a tudománnyal.

                                            ^{benjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjamin}
                                            Benjamin ^^
                                            ^{benjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjaminbenjamin}


- Igen, büntidolgozat. – Vágom rá dacosan, amint a fiú száját elhagyja a szó. Az oké, hogy békejobb, -pipa, meg minden, de ezzel szeretném jelezni, hogy hagyni továbbra sem fogom magam. Szinte elismerő tekintettel néz rám, és ettől annyira meglepődök, hogy egy olyan bamba, pszichológiai intézetekben ápolt betegekhez méltó arckifejezést sikerül produkálnom, amilyet még soha. Szinte felhangzik a fülemben a mugli mentőkocsik szirénájának jellegzetes indulója, de egy gyenge fejrázással hamar kirázom a fülemen az oda betolakodó hangokat. Ezzel egyidőben észreveszem magam, bár nem nagyon érzékelem, mennyire, hm, „érdekes“ fejet sikerült vágnom. Talán jobb is így... A következő pillanatban már tolakodnak az agyamba a Benjamin stílusában költött mondatok, és az azokkal járó gondolataim, amik tartalmát elemezgetve rá kell jönnöm, hogy még mindig nem ütik meg a tisztességesnek nevezhető szintet. Bizony, ha kivetítenék őket valami iszlám államban, sok betűt kellene kicsillagozni, és elég rövid úton végeznék valami vesztőhelyen. Esetleg kitoloncolnának, vagy hasonló. Pedig már a csatabárdot is elástuk ( kár, hogy a fúriafűznél, senki nem találhatja meg és vehetei ki onnan, hiszen nem népszerű hely ), most már Ben „haver“, ahogy az az én szótáramban szerepelne. Úgyhogy inkább kitartóan vigyorgok tovább, mint egy félresikerült idióta próbababa, figyelmen kívül hagyva a piszkálódást. Azt hiszem, ezt a továbbiakban meg kell majd szoknom. Úgy tűnik, ez Beni mellé jár. Nincs mese.

A következő pillanatban azonban radikális változás történik az arcomon, szépen végigvezethetően. Az egész képem elkomorul, szemöldökeim a lehető legalsó elhelyezkedésű pozícióba süllyednek, hunyorogva pislogok a fiúra szinte már szigorú tekintetemmel, ajkaimat egymáshoz préselem. És ha nem lennék elég ijesztő, még a derekamra is teszem a kezeim.
Igen, kérem. Ezért most felfúvódtam.
- Mély eszmefuttatás, cöh – dörmögöm az orrom alatt alig hallhatóan. Valamit korrigálok a beállásomon, kezeimet pár céltalan lóbálás után karba fonom, és nagyon csúnyán nézek a fiúra. Merev tartásom viszont arról árulkodik, hogy nem, most már a kisujjamat sem szándékozom mozdítani azért, hogy esetleg fizikai bántalmazást végezzek újdonsült barátomon. Ez most az úrihölgy-szindróma. :P
Felhúzott jobb szemöldökkel, úgy nézek a papírgalacsin felmutatott oldalára, mintha a szabályzatnak egy olyan része lenne ráfirkantva, amit már ezerszer az orrom alá dörgöltek és kifejezetten unok. A folytatás már annyira sérti a büszkeségemet, hogy minden további nélkül kikapom a pergamenfecnit a fiú kezéből, és indulatos mozdulattal jelképesen a zsebem mélyébe vágom. Már amennyire mély a zsebe egy szűk farmernek. Benre vetek még egy lesújtó, de azért a legmélyén szimpatizáló nézést, amit olyankor veszek elő, ha hagyom, hogy a barátaim ugrassanak. Persze, az ilyesmiből a továbbiakban nem kéne hagyományt csinálni.

Mély sóhaj. Kezeimet lazán magam mellé engedem és lóbálni kezdem, hogy könnyebben elengedjem magam. Ha valamit ki akarok csikarni a fiúból, akkor enyhítenem kell az arcberendezésemen. Fejem hátravetve, egy röpke percig csak tévelygek, elfordulva Benjamintól. Élvezem, ahogy a délutáni lemenő nap gyenge sugarai simogatják a bőröm, újra és újra teleszívom a tüdőm friss levegővel. Aztán kicsit szédülve, de derűsen fordulok vissza prefektus barátomhoz. Erőtlen, fáradt mosoly kúszik ajkaimra, tenyereim begyömöszölöm farmerom kis zsebeibe. Kissé oldalra döntöm a fejem, és igazán kedvesen pislogom. A mögülem áradó napfény aranylóan körülkeríti sovány alakom, a hajamnál minden apró tördezett szálat kiemel. De ahogy így, őszinte önmagam adva gyengén mosolygok, hosszú idő óta talán először látni, hogy alapból egy szép, tizenöt éves leányzó vagyok, és nem egy fiús, agresszív, idétlen fruska. Alapból. De normális körülmények között... Öö, nem szóltam.

- Wáá! - Bűbájos mosolyom a megszokott Anys vigyorba megy át, amint meghallom a választ. Kikelve magamból ugrándozni és tapsikolni kezdek, mint egy kisgyerek, és nem állom meg, hogy ne ugorjak Beni nyakába. Pár másodpercnyi expressz ölelés után persze engedve az invitálásnak lehuppanok mellé a fűbe, majd röpke hasravágódás segítségével közelebb húzom azt az áldott-átkozott dolgozatot, ami a mi kis barátságkötésünk apropóját adta. Szegény pergamen elég megviselt állapotúnak mondható, tintafoltok tarkítják, püföléseim által szerzett gyűrődéseit talán már vasalóval sem lehetne kiegyengetni, és a sarkáról hiányzik poontosan egy olyan alakú kis darabka, mint amilyen a zsebemben lapul. Hát nem hihetetlen, micsoda véletlen egybeesés?

A tintatartót és sastoll pennámat is közelebb húzom vagy fél méterrel, majd az íróeszköz hegyes végét az üvegcse csekély tartalmába mártva, felpillantok Benjaminra. Csak úgy kíváncsiságból, hogy milyen arcot vág. De nem nézelődök sokáig, ügyesen és precízen kell eljátszanom a lelkes diákot, ha már ilyen körmönfontan kiravaszkodtam a fiúból egy adag korrepetálást. A felhúzott térdeimnek támasztott dolgozat-kezdeményemet megfordítom, hogy a cseppet sem tisztább oldalára írhassak. Készenlétbe emelt pennámmal felfirkantom a lap tetejére a dolgozat címét: A holdkő és a farkasölőfű. Azt hiszem, utóbbit pedig még valamikor régebben be kellett volna vágnom, de nem tudok róla egy kukkot sem, így toldotta hozzá a dolgozatomhoz ezt is a tanár úr. Valaki lesúgta órán, hogy benne lesz az RBF-vizsgák anyagában...  De órán nem tudok figyelni. Túl nagy a csábítás, ott a sok barát, és hát Audnak még nem volt időm elmondani, hogy a Hárpiák őrzőjét láttam a legutóbbi roxmortsi kiránduláson Madam Malkinnál... De most a dolgozatra kell koncentrálnom. A cím nem lett valami minőségi gyöngybetűkkel róva, dehát gyűrödt a lap, és a térdem is elég rücskös, a farmer anyagán nehéz írni... Persze, most ezen nem szabad rágódnom. Kissé megszeppent, de annál „diákosabb“ arckifejezésem Ben felé fordítom, és sűrű pislogások közepette elnézésért esedező hangon szólalok meg.
- Az a gond, hogy... nem tudok semmit a holdkőről és a farkasölőfűről, tanár úr.

Felejthető kacajjal ráhagyom a kis pulykára a dolgot, nem zavar, ha kikapja a kezemből a cetlit, és sértődöttséget színlelve eltünteti a szemem elől. Azért jól esik a szurkálódás, valljuk be, és élvezet nézni, hogyan reagál a legkisebb mozdulatomra is a másik. Nem tudom, hogy ez a hangulatingadozás még a normális kategóriába sorolható-e, mindenesetre Anette olyan szélsebesen képes az eltorzított, szinte már félelmetes arcát ellazítani, és egy felettébb könnyed, csinos kifejezést felölteni, hogy az meglepő. Szóhoz sem jutok, amikor hirtelen minden mérgét félreteszi, és úgy áll előttem, mint egy földre szállt kisangyal. Szerintem ezt direkt csinálja. Ahogy az alakját holmi dicsfényként öleli körül a háta mögött lenyugvó nap, és ettől a haja nem is szőkésnek, inkább meleg aranyszínűnek tűnik.. igen, most talán még inkább meglepődök, mint az előbb.
Aztán a varázslatot egy csapásra kettészakítja az éles hangú kiáltása, én meg majd’ hanyatt vágódom, amikor a nyakamba csümpeszkedik. Még jó, hogy pehelykönnyű versenyzőnkkel kezdtem ki, különben most akkorát zuhannánk így, összekapaszkodva, mint a nagykabát, ahogy a muglik mondják. Ám sikerül megvetnem a lábam még a baleset előtt, s pár másodperc múlva már Anette-ben is lecsillapodik a kitörő lelkesedés.

- Kezdem kapizsgálni, miért adják a srácok a fejüket a korrepetálásra – sandán vigyorgok a lányra, és már csak az tenné kerekebbé a képet, ha még a nyelvemet is kiölteném rá. De ez az apróság inkább maradjon meg olyan.. otthoni szokásnak. Nem hiszem, hogy a férfiasságomat támogatná a megmozdulás. Férfiasság, ohó, miket össze nem hordok, komolyan.
- Najó, lássuk, mihez kéne elég okosnak lennünk – motyogom magam elé, és várakozó, kissé türelmetlen tekintetemmel végigkövetem, ahogy Anette akkurátusan belemártogatja a tintatartóba a pennáját, vigyázva, nehogy még néhány kóbor cseppet ejtsen az amúgy is megviselt pergamenre. A hosszú sastoll meglendül, és hamarosan a macskakaparáshoz hasonló cím is megjelenik a lap tetején; A holdkő és a farkasölőfű. Remek, így már azt is tudom, hogy melyik témában fogok totálisan lebőgni. Mert azt egy szóval sem említettem, hogy olyan nagy mestere lennék a Bájitaltannak. Na azért.. nem kell félteni engem, de szánt szándékkal nem korrepetáltam eddig senkit pont ebből a tárgyból.

- Neeem? – dobom vissza a kérdést tettetett értetlenséggel. – Nahát, ki hitte volna. Pedig azt hittem, csak szórakozásból kérsz meg rá, hogy írjam meg helyetted a dolgozatot.
Remélem, a mézédes mosolyom elveszi a mondat élét, amit egyébként sem bántásnak szántam. Nem is tudom, egyszerűen csak kimoccan a számból ez a sok, tömény jóindulat. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az Anette-tel való kapcsolatomat a továbbiakban vagy a másik püfölése, vagy az egymás heccelése teszi majd ki. Sebaj, én azért élvezem.
- Najó, akkor most komolyan – elveszem előle a lapot, és kiterítem magam elé a fűre. Húha, mintha így most sokkal többet tudnék. Olyan régen volt már az a tavalyi óra, amikor még Pitonnal ezeket a dolgokat vettük. Jobban mondva nem is vettük, csupán a mélyen tisztelt tanár úr kegyesen intett felénk, jelezvén, hogy a lecke fel van adva. Tanuljuk meg. Na bumm. Már arra sem emlékszem, hogy végül is megtanultam-e vagy sem.
- Nincs nálad egészen véletlenül a tankönyved is? Mert azzal azért többre mennénk – töprengőn összébb vonom a szemöldökömet, mintha tényleg kutatnék valahol az agyam mélyén némi információ után. Talán mégsem olyan veszett ügy, mint.. mint valójában.

- Hmm. Azt tudom, hogy a farkasölőfű ugyanaz, mint a sisakvirág, és a farkasölő gyökér. Baromi mérgező, ne kóstold meg. Ööö… A holdkő meg valami olyasmire jó, hogy segíti a hatodik érzék kialakulását, meg erős hatással van az érzékeny emberekre. Persze az is sokat számít, hogy a Hold melyik fázisában használják. Használják… de hogy mire? – eltűnődve figyelem, ahogy a Fúriafűz immár nyugodtan legyezgeti magát az öles ágaival, és egyáltalán nem érdekli, hogy mire jó a holdkő.
- Ha ennek utánanézünk a könyvben, akkor csak a tulajdonságokkal megtölthetünk vagy húsz centit a pergamenen. Hozzávehetünk valami rizsát mondjuk olyasmi alcímmel, hogy blablabla, az ókorban és a középkorban ezt meg azt csinálták, és az ősi források így meg úgy, blablabla. Így lesz fél méterünk, és mondjuk még hozzácsapunk egy bájitalt, amihez mindkét anyag kell, és akkor már legalább egy méteres lesz a dolgozat. Na mit szólsz? – büszkén pillantok a lányra, mintha valami dicséretfélét várnék a nagyszerű ötletemért. És valóban, az oroszlánrészén már túl vagyunk. Ha van egy használható terved, akkor a többi már menni fog.

- = :: Sean Blaine a mardis :: = -   :P  ;D

Egyszerűen muszáj volt látnom. Annyit sustorogtak róla az iskolában, ráadásul Ryan is olyan sokszor megemlítette, hogy nem lenne tanácsos a közelébe mennem, mert biztos arra vetemednék, hogy hintázzak rajta. Nem ismerem a házirendet, s azt sem tudom, szabadna e most itt lennem de… lényegtelen is, mert én itt vagyok. Nem holmi hologram, vagy képzelet szüleménye. Szórakozottan dobolva a bőrfedeles könyv borítóján, mely egyébként könyvtári darab volt, pillantottam körbe, majd egy apró sóhajjal nyugtázva, hogy igen, még mindig egyedül vagyok, ültem ott tovább a füvön törökülésben.

Abban viszont biztos voltam, hogy könyvtári könyvet nem tanácsos kihozni, erről Yv nagyon is felvilágosított, mikor ezt a kezembe nyomta. Volt olyan kedves és közölte velem, hogy az SVK tudásom igen csak szerény, ezért jobb ha már most elkezdek ismételni, mert már csak mitutménmennyi nap van a vizsgákig. Már mint a RAVASZ vizsgákig. Meg sem mertem említeni, hogy az idei anyag sem ragadt meg túlzottan a fejemben.

A nap még koránt sem bújt el a magas hegyek és tornyok mögött, mégsem mondhattam azt, hogy verőfényes időnk lett volna. Itt ücsörögtem már vagy jó egy órája, ha nem több. Ebben a pillanatban húztam fel a zebracsíkos pulcsimon a cipzárt, s kapucniját hajtottam föl. Bár még így is két oldalt a hosszú ezüstös tincsek könnyedén utat találtak maguknak, jó magam is rásegítve pár jól irányzott simítással.

Utáltam tanulni… szerintem ez volt az emberiség legnagyobb hibája, hogy ezt kitalálta, ám ezzel szemben ott volt az, hogy utáltam buta is lenni. Mert sokkal jobb, ha valakire az eszes jelzőt mondják, mint sem az agyalágyultat. Pont, mint egynémely iskolatársamra. Bár Yvet úgy sem lehet lekörözni, hiszen ő a koronázatlan királynő, meg az a Griffendéles csaj, valami Harmónia vagy Hermónie, vagy kicsoda. Hiába ismerte őt mindenki, sőt DS főfejes is volt de… nekem egyszerűen nem ment a fejembe. Amúgy is eléggé pocsék névmemóriám volt mindig is. Megfogva jobbommal egy nagyobb kavicsot, emelkedtem meg kissé, vagyis egyenesedtem ki, s nem gubbasztottam holmi banya módjára tovább, minek hatására roppant egyet a hátam, s emelve karom, egy jól irányzott dobással céloztam meg a fúriafüzet, hogy életre keltsem. Kellő távolságba voltam, így nyugodt szívvel szemlélhettem, miként kalimpál, és csápol össze-vissza azokkal az ágakkal. A jobb kezemen még mindig ott virított a fásli, mellyel a legutóbbi, falba öklözési akcióm eredménye volt DE Yvnek sikerült elcipelnie a Gyengélkedőre, és az a nőci, valami Pommes, rendbe is tette eccpecc. A fásli talán megszokásból maradt rajta még nem tudom. Pár nap múlva úgy is megválok tőle, amikor már feketéllik a kosztól.

Apró, ám de annál elégedettebb mosoly ült ki arcomra, ahogy hátradőlve, megtámaszkodva a tenyereimmel a földön gyönyörködtem a látványban, s közben nyújtottam ki a lábaim, melyeken most is ott virított a citromsárga tornacsuka. Ha lenne bennem művészi hajlam a festésre… biztos megörökíteném. A címe pedig a „Az idegbeteg fa” lenne. Höhöhö, hát ez a viccem is szánalmasan sz@r volt. Nem baj Yolanda, lesz ez még így se…

.-= A Vélák Vélájának =-.


Halk nesz.
A szellő susogása.
Andalító.
Mint ahogyan az jól megszokott volt már a négy évem, és pár hónap ittlétem alatt, minden egyes átkozott nap végén, természetesen most is kiszabadultam a világ szeme elől, hogy ne kelljen felvágni mások ereit önnön hülyeségeik miatt. Tudok én kedves is lenni, ha akarok, itt van rá az élő példa. Inkább „kimenekülök” a szabadba, és magányosan tengetem a takarodó előtti óráimat, mintsem begyalázom az összes agyament diákot. Ez ugyebár kapóra jön, mert idekint sokkal nyugalmasabban tudok tanulni, mint odabent. Még a szobám sem nyújt elegendő védelmet a sok szaros elől…a folyosóról beszűrődő hangok igencsak idegesítően tudnak hatni, pedig kivarrtam az ajtómra, hogy „Kuss!”. Addig ugrálnak, amíg egy szép napon elszáll az agyam, és az iskolát át lehet majd keresztelni hullaházra. Mert lépten-nyomon abba fog ütközni az ember, amerre jártam.
Apró fintor.
Megemelem a tekintetem.
Csak egy pillanatra.

Annak ellenére, hogy a diáktársaim egy beteg állatnak tartanak, tudom értékelni a természet szépségeit. Sokkal jobban, mint a sok slendrián disznót egybevéve a falak között. A legtöbbjüknek kitépném a nyelvét, aztán levinném a konyhára a rühes manóknak, hogy főzzenek az alapanyagból valami jó kis szíverősítő levest a professzoruraknak. Persze a lakoma után menne nekik a levél, hogy mit is zabáltak fel olyan kéjesen.

A mai napra a Fúriafűzt ütemeztem be, oda egyetlen kis surmó sem szokta kitolni a bárgyú arcát. Elvégre tiltott, másrészt, mindenki be van szarva attól a rühes fától. Te jóságos Merlin, egy fától félnek az emberek, ez egyre vadabb, és hihetetlenebb. Napról napra kezdem egyre jobban úgy érezni, mindenki paradoxon ebben a világban, és csak én vagyok normális.
Egy kapucnis valaki.
A fűz előtt üldögél.
Talán mereng.
Az utóbbi időben egyre többször fogtam ki embereket olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna az égadta világon. Itt lesz az ideje újra lecsapnom valakire, hogy megtanulja a diákság, amerre járok, arra üresedés kell, hogy legyen. Minthogy távol volt még az illető, és háttal, nem tudtam megállapítani ki is lehet. Az biztos, hogy lányról van szó…ha nem, akkor megvan az első olyan áldozat is, aki más medrekben evez.
Lassú léptek.
A fű halk neszezése.
Lassú léptek.
Nem kapkodom el, bár, ahogyan egyre közelebb érek, világosodik meg bennem a gondolat, hogy valami igen elfajzott teremtményt takargathatnak a göncök. Egyrészt, a színválaszték pocsék…nem, ez nem megfelelő szó…undorító. Az anyagról csak saccolni tudom, hogy valami olcsó bálás cucc, márkátlan gagyi szar. Piton lenne álcában?

Közel jártam.
Zsebre tett kezek.
Tudom, hogy meghallotta az érkeztem, de különösebben nem zavartattam magam emiatt. Főleg attól a pillanattól kezdve nem, hogy a kapucnija mellett kiszúrtam a tincseket. Azonnal a kisudvaros jelenetsor ugrott elő, ami pár napja történt. Ugyebár belőlük kettő van, és gyaníthatóan az öltözködési szokásaikból jelenleg a másikba botlottam. Sok lesz ez nekem egy hétre kérem…két plázanő, és a szőke gondjaik. Viszont, egyszerűen nem lehetett elkerülni, hogy ne szólítsam meg, annyira adta magát a helyzet, és a körülmények.
Megálltam mellette.
Nem néztem rá.

Pár másodpercen keresztül a Fúriafűzt nézegettem, most valahogy zaklatottabbnak tűnt, mint amilyen hetekkel ezelőtt volt. De le van szarva, csak egy korosodó fa...más se kellene neki, mint egy tucat manó...fűrészekkel.
Oldalra pillantottam.
A sárga csuka
Újra a hatalmas fűz.
Magam sem hittem el, hogy valakinek ennyire ne legyen ízlése, de vannak emberek, akik nem igazán tudják, mit is jelent öltözködni. A tankönyv a kezében már csak hab volt a tortán.
- Virágszálam!
Kedves megszólítás első hallásra, hogy jó benyomást keltsek a Szőkeség szemeiben.
- Nem a Sötét Varázslatok Kivédése középfokon című könyvet kellene forgatnod, hanem valami évszakhoz illő divatlapot!
Most csattant az ostor, megint elkúrtam a dolgot. Hallgathatom majd az idióta picsogását…de ha egyszer adja magát a dolog, hogyan lehetne kihagyni?

- = :: A mardisok gyöngyének :: = -   :P  ;D

Egyébként nem tudom, miért hiszi mindenki azt, hogy én ilyen magas fokon vagyok közveszélyes. Hiszen olyat állítani, hogy én ezen a valamin hintázzak, eléggé túlzás. Egyébként se mennék ennél közelebb, elvégre azok az ágak igen csak vastagnak és veszélyesnek tűnnek. Oda csap nekem egyet, s akkor annyi. Még az a Magam Pommes de tudna összekaparni a földről.

Léptek ütik meg a fülem, de nem pillantok fel azonnal, hiszen épp azzal vagyok elfoglalva, hogy a farmerom zsebéből egy csomag Meggyes Hubba Bubbát halásszak ki. Egészen addig nem is pillantok fel, még annak ellenére sem, hogy a neszek egyre csak erősödnek. De amikor már két pár láb állt meg, közvetlen mellettem, nem bírtam tovább, s felpillantva, vontam össze kissé a szemöldököm, ahogyan a kapucni pereme alól pislogtam ki. Őszintén szólva… fogalmam sem volt ki az. Mintha a Mardekárosok asztalánál láttam volna fel-feltűnni. Még az évfolyamtársaim nevét sem tudom, maximum a házát. Bár ha órán vagyunk ez nem nehéz, hiszen elég csak a talárjukra pislantanom, na de ne várja tőlem senki, hogy mindenkit betéve tudjak, s ismerjek. Épp elég az, ha ők tudják ki vagyok nem?

Mert hát ez egyértelmű.

Hogy tudják ki vagyok én. Amióta csak megjelentem, külön téma a Delacour ikerpár, és hogy mennyire mások vagyunk. De hát ez törvényszerű nem? Mindegy is. Ők nem ismerik úgy a nővérem, ahogy én, az emberibb oldalát, mely pont olyan szeretnivaló. Hajj… na de ki is ez a fickó? Nem azért a két knútért, de én úgy viszonyulok az emberekhez, ahogyan ők hozzám. Ha valaki normálisan szól, akár mennyire is nem szimpi első látásra, és is teljesen normális vagyok vele, de ha valaki már az első szavaival szurkálódik… hát kérem szépen ne várja tőlem, hogy moderáljam magam. Már a megszólításkor megrándul a szám, ahogyan elhúzom, s vágok be egy kissé lenéző fejet. Végül nem válaszolva még mindig, bontottam ki a rágót, mert az jobban érdekelt, s nyomtam be egyből kettőt a számba, majd kezdtem el erőteljesen rágni.

Nem kínáltam meg, miért tettem volna? Aki itt virágszálazik nekem… szöh.
- Várj, most megpróbálom értelmezni a célozgatásod. – Feleltem, ahogyan keresztbe tettem lábaim, egyik bokám a másikra, s rágtam párat a rágón, élvezve a meggy kesernyés izét. – Most vagy azért ajánlod nekem a divatlapot, mert csak ennyit nézel ki belőlem, vagy mert egyszerűen úgy gondolod, rám férne egy kis utána olvasás. – Elemezgettem a dolgot, s igazából nem értettem magam sem miért. Egyszerűen el kellett volna küldenem melegebb éghajlatra.

- Nagyon kedves vagy, hogy így gondolsz rám. - Vetettem oda pimaszul, s fújtam egy nagy piros rágógömböt, s pukkasztottam ki, s ezt újra és újra, mint egyik kedvenc elfoglaltságom.  - De talán jobb lenne ha a saját magad dolgával foglalkoznál. - 

.-= Bubbás Vélás...szerintem =-.


Nesz.
Nem nézek le.
A Fúriafűzt bámulom.
A két, meglehetősen támadó hangvételű megjegyzést követően csendesen álldogáltam mellette, mintha arra vártam volna, hogy megadja a választ. Pedig erről szó sem volt. Azért maradtam ott, hátha veszi a lapot, felpattan, és elhúz valahová nagyon messzire. Az egyenlítő talán meg is felelne a számára, az úgy egy kellemes séta. Vagy, teszem azt, a mélyszántású gondolatokat kedvelő ikertestvéréhez, akinek mellesleg megmentettem az életét. Mondja azt valaki, hogy egy állat vagyok, érzelmek nélkül. Tessék a csodálatos ellenpélda.
Mintha muszáj lenne.
Megszólal.
Várok.

Hallgatom a szinte köpködött szavakat, bár őszintén szólva, a felét is alig értem meg. Egyrészt, tele van a csaj szája valami ragadós szarral, amitől félig sem tud úgy artikulálni, ahogyan kellene. Annyi leesett, hogy elemezgeti a célzásom…csodálatos, azon tényleg van mit elemezni.
Oldalra pillantok.
Lesajnáló tekintet.
Vissza a fűzre.
Igen, határozottan szőke a hölgyemény, akár percekkel ezelőtt. Pedig olybá festett, hogy azóta valamelyest fakult a hajának színberendezése. Lehet csak optikai csalódás az egész…sebaj. Hallgatom az okfejtését, és próbálok nem röhögni, mert meg kell vallanom, azért sikerült felkavarnia bennem a „húdenagyonröhögnék” érzést. Az egyetlen pozitívum, amit eleddig Vele kapcsolatban megtapasztaltam. De úriember vagyok, megvárom, amíg elfogy a szusz, és szóhoz juthatok.

Szúrós megjegyzés.
Roppant érdekes.
Csend.
Azzal számoltam, hogy, ád egy, felkel, és világgá szalad, hogy aztán valahol a mélybe vethesse magát. Esetleg elsírja az első szembeakadó fiúnak a bánatát. Ád kettő, visszavág, és elküld a búbánatos retkes életbe. Ennek fejében a harmadik, titkos megoldást választotta, megköszönte, hogy gondolok Rá. Persze, a végén azért megfenyegetett…meg kell vallanom, teljesen letargiába estem, és szinte remegek. Hörr…Valószínűleg arra gondolhatott, ha nem fejezem be, kimos és kitereget. Szörnyen félelmetes. Nehezebb lesz innen elűzni, mint azt gondoltam volna. Ez pedig rossz hír…egyedül akartam lenni. De, ha így alakult, természetesen nem zárkózom el egy kis „beszélgetéstől”. Elvégre úrias és lovagias vagyok, mint az köztudott.
Csend.
Itt az idő.
Megszólalok.

Igen, befejezte az okfejtést, és minden egyéb arra utaló dolgot, hogy még nyafogni szeretne egy kört. Akkor, gondolom ez most az én köröm…így eleget teszek a válaszadás szomorúságos követelményének. Teljességgel jellegtelen, érzelemmentes hang. Mintha egy monoton valami mammogna a fülébe. Persze nem nézek rá, az azért már sok lenne.
- Igen, a próbálkozásig minden rendben! Gondolom nem egyszerű összerakni ezeket az egyszerű utalásokat!
Az első kör megválaszolva, gondolom ez elég lesz Neki, hogy felfortyanjon.
- A másik dolog! Jól nevelt emberek teli szájjal nem beszélnek!
A tisztaság mellett a másik heppem volt, csendben enni. Mert fröcsögő szájjal nem lehet beszélgetni, az olyan visszataszító. Az utolsó, a saját dolgommal való foglalkozás, hmm.
- Tudod, megrögzötten kedves ember vagyok, és próbálok segíteni azon, aki rászorul.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nálad egy teljes generál kellene, talán már egyértelmű a mondatokból. Valószínűsíthetően hatalmas vita fog kerekedni, aminek a végén elsírja magát, és végre magamra maradhatok. A másik, ami sajnos az első reakcióiból adódóan fennáll, hogy marad, és „incselkedéssel” töltjük majd ezt a csodálatos délutánt…vetélytárs, akár a másik…?végre?...

- = :: A kömény mardis : = -

Lesajnáló tekintet és társai… Sajnálom, de én egyiket sem láttam, mert nem vettem fel semmiféle szemkontaktust ezzel a fazonnal, miért is tenném? Attól még, hogy így alulnézetből helyes pofinak tűnik, nem fogok rávetődni, elvégre pasihiányom nincs. Különben is, nem is kedves, sőt, nem az a rosszfiús típus, aki nekem bejön. Már mint tudjátok… a csajoknak mindig a rosszfiús pasik jönnek be, de ő a bunkó rosszfiús, nem az, aki elrabol, és a motorjára pattanva elszáguldunk a naplementébe… de hé, már megint min jár az eszem? Ugyan már… motor, meg naplemente, ébresztő! Még mindig itt vagy ennek a megposhadt, elöregedett kastély falai között, ahol csak úgy pezseg az élet, főleg, hogy nyolckor villanyoltás van… juhéj!

Jó, jó, jó… hiába próbálom magam visszafogni, és arra koncentrálni, hogy hé, ez a hely nem is olyan rossz, és legyek pozitívabb. Beni is azt mondta, hogy legyek az, meg ne ítéljem el már így elsőre a sulit. De azóta azért eltelt jó pár nap, hét mi több hónap… S ebben a negatív érzetben az ilyen surmók mint ez, csak erősítenek? De most komolyan… Ki ez? Meg úgy egyébként kinek képzeli magát? Mi az, hogy pont ő oktat ki engem? Hohhóó, na megállj csak! Úgy is itt, a hónap közepe fele, hogy nem sokára jönnek azok a bizonyos piros napok, ami minden hónapban megkeseríti az életem, meg úgy az összes nő életét, aki még nem klimaxol meg ilyenek… szóval, pont most, amikor egyébként is túl érzékeny, meg túl ingerlékeny vagyok… Köt belém?

-Óh csak nem…? – Sikkantottam egyet, talán túl hirtelen, megjátszva az izgatott kislányt, ahogyan a kezem a mellkasomra tapasztom, és pislogok a másikra. Igazán letehetné azt a keszeg fenekét ide mellém, s akkor talán nem állna ki a nyakam. – Csak nem átérzed a helyzetem? A sok szó, meg a jelentésük! Teljesen megzavarodok, és még a fejem is belesajdul. – Teszem a szívemről a homlokomra a kezem, majd lebiggyesztett rózsaszín ajkakkal rázom meg kissé a fejem, vagy inkább ringatom. Önirónia, ez egyértelmű. Ha azt hiszi, ezzel az erőlködéssel megfog hatni hát… korábban kéne felkelnie. Elvégre 3 bátyóval nőttem föl, hát ha az nem, akkor semmi sem nevelt meg kellő képpen. Újra csak a fára nézek, majd sóhajtok egy hatalmasat.

- Nem egyszerű, persze hogy nem! Hiszen annyira… megerőltető. Ráadásul nem szokásom gondolkozni, minek az? Elvégre csak a divatlapokat szoktam olvasgatni, ahhoz nem kell gondolkozás, nem? Kivéve ha a jövőmre akarok fókuszálni, mert mi van ha ráncos leszek és csúnya? S ha ősz lesz a hajam, akkor meg kell találjam a megfelelő hajfestéket is. Ez mind mind nagyon SOK időt vesz igénybe. – Számolom az ujjaimon a sok marhaságot, ami egyébként dől belőlem, és fecsegek össze-vissza mind ezt azért, hogy… idegesítsem? Már mint nem tudom, vannak akiket irritál ha sokat magyarázok, ráadásul a semmiről, főleg ha azt gúnyosan teszem. Fintorgok egyet, majd inkább fújok még egy rózsaszín gömböt.

- Mi az, hogy jól nevelt? Tudod ez a szó is túl… nehéz nekem. – Feleltem szemöldök ráncolva, s kezdtem el még inkább csámcsogni a rágómon. CSAK AZÉRT IS… mert ha megjegyezte, biztos idegesíti is. – Olyan a jól nevelt ember mint te? Dobostortaszeletem…? – Becéztem én is őt, ha már ő ilyen idétlenséget talált ki, hogy virágszálam…
- Hát ez aztán nagyon nagy erény. Hogy valaki ennyire bőkezű embertársaival, s segíti az elesetteket. Csak nem valami vallási bandában vagy benne? Tudod, akik mindenféle bálványokat ugrálnak körbe, s közben elvetemülten énekelnek, meg rohamot kapnak, amikor megszállja őket a szentlélek, meg meggyógyítják egymást, satöbbi… - Naná, hogy leperegnek rólam a megjegyzései, mi több, inkább viccet csinálok belőle. Elvégre én vagyok Yolanda Delacour, a lökött ikertestvér!

.-= A kis Színművész palántának =-.


Éles hang.
Sikított.
Unott arc.
Természetesen, ahogyan azt minden ember tenné reflexből, én is oldalra pillantottam, hogy megnézzem, vajon mi baja is van a Szőkeségnek. Adott esetben oldalba rúghassam, mert ugye hideg víz nem állt rendelkezésre, hogy lehűtsem, ha szükséges. „Lányt nem ütünk meg”, nagyapó summás mondata…pfff…legfeljebb rúgom, azt nem tiltja a mondás. Persze a pillantás azért nem olyan hévvel történt, mint azt a sok kan disznó csürhe tenné, hogy azonnal repülve, tripla szaltót dobva hátrafelé, flitterrel spékelve próbáljon „segíteni”, hátha betekerhet a csajnak. Nyálas barmok, le kellene vágni mind, és feltálalni őket reggelire valamelyik puccos étteremben, hogy a maguk fajták zabálják fel őket. Esetleg eladni a testrészeiket valamelyik nagyobb húsboltban. Fogyasztás után legalább azzá válnának, amik…pfeeeh…Tipikusan unott arccal merengek rá, vajon mi is az, ami kifakasztotta a mondataimat követően. Hát, ami következett, az felülmúlta minden várakozásomat. Mert ugye nem elég, hogy ütődött a Tyúk, erre még direkt módon rá is pakol egy lapáttal, nem is kicsivel. Szaros szappanoperát rendez itt nekem, komolyan mondom, még egy ilyen kör, és kómába esek, hogy én is felvegyem a fonalat. Aztán majd biztosan jön az édesanyám harmad unokatestvérének egyetlen fiának barátnője, aki véletlen pont erre jár, holott köze nincs semmihez…ő majd felébreszt a sokkból.
Hallgatom.
Támad.
Figyelek.

Ahogyan előadta magát, nem is értem, miért a Roxfortba jött? Mehetett volna valami elfuserált színjátszótársulatba. Ilyen alakítással simán beférne egy harmadosztályú, soha nem látogatott önképző csapatba, akik minden egyes nap fellépnek, egy sapkát, vagy kalapot dobva az útra, hogy gyűjtsenek némi pénzt piára, meg cigire. Az egészben a legszebb, hogy amikor azt hittem, már befejezi, újra belekezdett. Töredelmesen megvallom, abban a pillanatban nem volt lélekjelenlétem, és affinitásom sem ahhoz, hogy leterrorizáljam. Végre egy ember, aki nem menekül el az egyes testrészeit behúzva. Ez a Bestia a testvérével együtt igen figyelemreméltó…hörrr.

Állok.
Türelem.
Nyugalom.
Ezek kellenek ahhoz, hogy a lány épségben maradjon, és ne csavarodjon fel valami véletlen folytán a fűz valamelyik vaskosabb ágára…teszem azt hurokkal a nyakán, mintha megunta volna az életét. Hallgattam a rengeteg üres locsogást, de közben már a hatalmas fűzt bámultam, jelezvén, rohadt módon teszek a sok hülyeségére. Akkor még szépen fejeztem ki magam…Merlinre.
Csámcsog.
Rágózik.
Várok.

Hihetetlen, egyre jobban kezdem azt érezni, hogy egy emberbőrben bújdokló, állatkertből szökött lény próbál palira venni. De még tűrök, elvégre, csúnya vége lenne, ha eldurvulnék. Cedrah párszor mondta már, hogy azzal nem megyek semmire, ha azonnal harapok…dehogynem…kuss lesz. Az pedig jó. Kihúzom a kezeimet a mélybarna bőrkabát zsebeiből, majd kilépek mellőle, pontosan Vele szemben állok meg. A tenyerem rejt valamit, mert csukva van. Lepillantva fürkészem az arcát…noha nem igazán érdekel az, hogy elálltam a panorámáját…elvégre, sokkal szebb vagyok, mint egy ágas-bogas szar, ami itt terpeszkedik mögöttem.
Sóhaj.
Fejrázás.
Lótuszülés.
Miután helyet foglaltam, a könyökeim a térdemre dobva kulcsoltam össze jobbom ujjaival a bal tenyerem. Egyenes tartással, nem túl közel, de nem is túl távol Tőle, pont úgy, hogy azért kissé zavaró legyen, de ne essen bele a magánszférájába.
- Gratulálok a meglehetősen pocsékra sikeredett alakításhoz!
Most nyílik a bal tenyér, amely azzal a lendülettel szalad meg kicsit előre…egy nyamvadt sarló.
- Erre azért ildomos!
Teszem még hozzá, majd újra összefonom az ujjaim. Nem szólalok meg, így talán nem lesz mire újabb műsort előadnia…és, az emberek túlnyomó része utálja, ha figyelik, de hozzá nem szólnak. Tökéletes.

- = :: Sean a cowboy :: = -   ;D


Túlságosan is csendben van, és nem vág egyből vissza de… miért? Pedig szerintem az alakításom egész jóra sikerült, s adtam sok támadható felületet is, hogy kiélje beteges hajlamait. S beteges hajlam alatt mit értek? Elhagyatott, buta szőke libák csesztetése. Még is minek nevezzem azt amit itt egyből kezdésnél levágott? Na persze, megint az előítéletek… Ideje lenne leszoknom róla. Bár úgy sem fogok. Meg különben is miért tenném, ha egyszer ennyire… érdektelen? Legalább a sikoltásnál, melyet oly gyönyörűen megjátszottam, ide pislantott egyébként meg azt a randa fát bámulja velem együtt.

Csak nem csődöt mondott a véla vonzerőm? A fennnee… Jó bevallom, hozzászoktam a jóhoz, meg a képességem által adott kényelemhez. Hogy sokszor még kedvesnek se kell legyek, még is egyből leterítik a kabátjukat a földre, nehogy belelépjek a tócsába, hanem koszoljam össze a ruhadarabját. De ő egyáltalán nem akarja letenni a kabátját – nem mintha lenne olyan helyzet – sőt, szerintem csak még le se köpne. Ezt az utálatot azért… Mondom én, hogy tuti Mardekáros. Hát lerí’ róla.

Kissé felhúzom a térdeim, s karjaimmal, mivel mást úgy sem kezdek velük, átkulcsolom őket lazán, s úgy biccentem félre kissé a fejem, ahogyan a másikra pislogok fel. Hiszen elém áll.
- Beleállsz a képbe, így hogy élvezzem ezt a csodálatos életképet? – Szólalok meg érdeklődve, de még véletlenül sem idegesen felcsattanva, hiszen örülök, hogy végre leteszi a fenekét a földre, így nem kell a nyakam se kitörjem. Legalább jobban szemügyre vehetem. Nem is vetem véka alá, s még véletlenül sem fogom magam vissza, ahogyan az abnormálisan világoskék lélektükrök végigsiklanak a másik vonásain. Na de álljunk csak meg… a tenyere, ami csukva van, nem igazán ragadja meg a tekintetem. Biztos a naivitásomból kifolyólag. Mert eszembe kéne jusson, hogy nincs e benne valami, mondjuk valami gusztustalan féreg, amit rám akar dobni, vagy csak egy szimpla kő, amivel fejbe akar vágni. Kellően gonosz és gyerekes lenne. Ám nem, még véletlen sem tűnik fel. Csak akkor, amikor megszólal, ezzel megtörve a zavartalan bámészkodásom, vagyis a másik bámulását… valamiért olyan ismerős ez a pasas nekem…

Felveszem a földről ide dobott sarlót, majd elkezdem vizsgálgatni. Most meg kéne sértődjek, hogy így ide vetette a pénzt, sőt, tajtékoznom kell, de… így is önuralomba kerül, hogy a felfelé kunkorodó szájszélek közül ne bukkanjon ki az őszinte nevetés. Igen, ez nekem vicces. Nem tehetek róla!
- Milyen kár, hogy nem nyerte el a tetszésed. – Pillantottam rá, majd mosolyodtam el, miközben elengedve a térdeim, nyúltam az oldalamra csatolt övtáskához, s mélyesztettem bele az aprót, majd húztam elő egy újabb, bontatlan zacskó Meggyes Hubba Bubbát. – Egyébként újra és újra megrökönyödök, mennyire rondák ezek a varázspénzek… Most nem mondod, hogy megint előveszed ezt a magányos western hős figurát, aki nem szól egy szót sem? – Magyarázok, miközben törökülésbe rendezem a lábaim, s kezdem el kibontani a rágószemeket, majd szépen sorba tömködni a számba. Ami pedig a western figurát illeti, tényleg ezt a benyomást kelti bennem, nem is beszélve a bőrdzsekijéről, amiben feszít. S miután vagy hat darab rágóval gazdagabban kezdek el nyammogni a rágómon, ami kellően kitölti a szám, akár csak egy hörcsögét, gyűröm össze a papírgalacsint, ami ugye csak szemét, s eresztem le a karjaim, majd miközben erőteljesen csámcsogok, pillantok rá. Eltelik pár perc, amikor én sem szólalok meg, s mereven nézzük egymást, mire felemelem a karom, s hozzávágom az összegyűrt papírgalacsint, majd vigyorodok el.

- Jógázni jöttél ki ide vagy micsoda? A lelki békét nem egy agresszív fánál kéne keresni izé… egyébként hogy is hívnak? -

.-= Miss Bubba =-.


A sarló.
Landol.
Előtte.
Továbbra is a tipikusan unott arcomat villantva meredtem magam elé, egy pillanatra sem véve el a tekintetem az Ő szemeinek gigászi tükreiről. Kellően zavaró tényező tud lenni az ilyesmi, de sajnos úgy festett, ez a Szőkeséget teljesen hidegen hagyta. Ezek után bizony megfordult a fejemben, hogy esetleg valóban meglehet benne a kurázsi, és a külső picsogós liba csak a látszat képét kelti. Tény, a legtöbb kanállat megőrül egy ilyen helyes pofikáért…arról nem is beszélve, hogy a ruházat mit is rejthet maga alatt. Hmmm. De sebaj, valahogyan hidegen hagy a tényező, idővel biztosan foglalkoztat majd ez is…most azonban, egyelőre az köt le, hogy még mindig tartja magát, és nem vágta fel a nyamvadt ereit, összespriccelve az elhaló pázsitot a vérével. Úgy fest, a mai napon nagyon meg kell dolgoznom a sikerért, de nem zavar, szeretem a kihívásokat. Elég cinkes, hogy mind a két perszóna ennyire tökös…lehet, hogy férfiak, csak titkolják.
Megszólal.
Sajnálkozik.
Hihetetlen.

Az elmémben dúló halálos nyugalom ebben a pillanatban váltott riadószirénákra, hiszen, mások itt már holtan szokta heverészni, ujjaikkal a nyakláncomon. A másik eshetőség, valahol a Világ szélén járnak, hogy levethessék magukat, eldobva a szaros életüket. Ennek a Tyúknak van bőr az arcán, kíváncsi lennék, ha kikanyarítok belőle egy darabot, milyen vastagon maradna rajta. Cedrah szerint a sósav csodákra képes, egyszer mindenféle szín alatt ki kell majd próbálnom, miképpen is lép reakcióba a szer az emberi bőrrel. Érdekes lehet, nagyon érdekes.

Figyelek.
Nem mozdulok.
Ahogyan magyaráz, továbbra is hűvös, jellegtelen ábrázattal bámulom, egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy az Ő szemei is legalább annyira lélekbemarón kékek, mint az enyémek. Bár, meg kell vallanom, azért az én szemeim szebbek az övénél, de talán a dobogó legalsó fokán még elmennek egy röhejes bronzéremmel. Az ikertestvére szemei mellett jól mutatnának az éjjeliszekrényemen, az már biztos. Lehet valóban neki kellene állnom kivájni őket…de abban nincs élvezet. Szóval, az jobb lenne, ha összeugranának, és kikaparnák egymásét. Igen, abban legalább lenne ráció, és jól is mutatna az egész. Nézni persze csak én…esetlegesen az, aki megfelelő összeggel járult hozzá a rendezési költségekhez. A sár, és a kosztüm drága alapanyag, meg kell mozdítani a pálcát, vagy a bicskát, hogy az alsósok beszerezzék.
Hallgatom.
Várok.

Miért mosolyog? Ráadásként még az aprómat is elteszi, ez már maga a pofátlanság…de türelmes maradok, elvégre, nincs győzelem, ha az ember ideges. Akkor elkezd kapkodni, az pedig nem a stílusom…megvárom, amíg befejezi a mondókáját, aztán majd reagálok.
Várok.
Na igen, a rágó! Tetézi az arcátlanságot némi gusztustalansággal is, mert az ugyebár menő itt az iskola falai között. Szakadna rá az égbolt azokra, akik ebben a tévhitben élnek.
Felpillantok egy pillanatra.
Nem szakad, pedig lehet jobban jártam volna, és Ő is. Főleg azok után, hogy hozzám vágta a szaros papírgalacsint. Annyira szerettem volna a stílusommal felelni, visszadobni egy késsel, pont a szemei közé…de még mindig nem ölhetek, mert kicsapnak. Tény, leszarom, de akkor is…David bá azt mondta, büszke lenne, ha végigcsinálnám. Kizárólag érte.
Végigmérem a galacsint.
Visszabiggyesztem szemeim a lányra.
- Akkor az elején!
Hatásszünet, mert azért azt én is szeretem.
- Ennyi rágót beletömni az…
Némi gondolkodás, olyan színpadiasan, hogy átérezze.
-…„arcodba” nem éppen gusztusos! Talán épp ez az oka annak, hogy a férfinek mondott egyedek nem figyelnek fel rád. No, nem mintha itt, az iskola falain belül olyan sokan szaladgálnának a képviselőikből!
Lassan előrenyújtva a kezem emeltem meg a rágó összegyűrt papírját, majd mutattam felé egy pillanatra…aztán a zsebembe csúsztattam.
- Ad kettő! A koszfészkeket nem szívleli senki, össze kellene szedned Magad!
Komoly vonásokkal magyaráztam, elvégre, ami a szívemen, a számon. Cedrah mondta már, hogy nem a legjobb adu, de nincs mese, hazudni nem fogok.
- És végül, de közel sem utolsósorban egy kérdés. Miért vagy kíváncsi a nevemre, ha én sem vagyok kíváncsi a Tiédre?
Igen, szörnyű lehet számára a tudat, hogy van egy ember idebent a falak között, aki nem tudja, hogy is hívják.

Hogy ebből a fazonból semmiféle érzelmi reakciót nem lehet kiváltani, az valami elképesztő. Ha nem is bambán, de hasonló módon mered az emberre, s mintha átkozni akarná, vagy a fene se tudja. Egyszerűen nem mond semmit, s bár ezzel gond nincs, mert szeretem a hangom hallani, de igen. Kezd ez az áldatlan állapot zavarni. Nem mintha zavarna az, hogy unalmasnak tartja amiről beszélek, legalábbis ezt az unott arckifejezéséről gondolom. Ám egy pillanatra komolyan megfordul a fejemben, hogy félnem kellene tőle. Mint valami pszichopata, aki csendben vár, s egyszer csak kirobban BUUMM! Na jó, ez csak túlzás, s ugyan miért lenne valaki 15 évesen elmebomlott? Biztos ilyen magában dühöngő természet, mert bizony a nyakamat rá, hogy irritálja, amit csinálok. Nagyon helyes. Mindneki azt kapja, ami jár neki.

Dobpergés, s fanfárok? igen IGEN! Végre megszólalt, én pedig érdeklődve lesem minden szavát. Ez a bevezetőmondat, s az utána következő hatásszünet igen csak sokat sejtető. A végén még átmegy tanár bácsiba, s kioktat engem. Félelmetes, mennyire beletrafálok a dologba?
- Akarod mondani, ?pofámba?. ? Vágtam közbe, mert hát miért ne. Épp a neveletlen, tuskó szőke liba szerepében próbálok tökéletesen megfelelni. Megrebbentem neki fekete hosszú pilláim, ahogyan pimasz mosollyal pislogok vissza rá. Igazából ez nekem annyira vicces? Ez a választékos beszéd, s ahogyan előadja magát. Műég is mit hisz, hogy ő a kiskakas a dombon? ? De mint azt te is jól tudod, csak a lónak van pofája. Milyen okos vagy, hogy ez így átfutott az agyadon. ?
Tettetett ámulat, s dicsőítés, mely amilyen megjátszott, olyannyira őszintétlen. Igen, tlaán a papírgalacsin volt az, ami kibillentette a szerepéből, mert nem bírta megállni, hogy szóvá ne tegye. Ha ezt tudom, hamarabb is szemetelek a szeme láttára.

- Óóóó, nem is tudtam, hogy te titokban leskelődsz utánam! Elvégre csak ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy ennyire jól ismered a magánéletem, s számon tartod, kik futosnak utánam. Akár csak egy titkos rajongó, ez annyira édes. De tudod, amíg az oviban a kisfiúk meghúzták a lányok haját, s ez volt a tetszés jele, ilyen idős korban azért illenék szépen beszélned a kiszemelteddel. ?
Hát ez meg hogy jön ide? Tök mindegy, a lényeg, hogy a gunyoros kioktató hangnememnek hála igazán elememben vagyok, s a sok sületlen hülyeség csak úgy dől belőlem.
- Jaj! Remélem, nem sorolod magad azon kevés fiúk közé, akik már a férfi kategóriába tartoznak? Persze lehet nálad mást jelent a férfi mint szó, mint nálam. ? Először aggódóan pislogok rá, mintha azt kérdezném, nem e vágta el magát az éles késsel. A férfi kategória pedig nálam? hát igazán magas, s ő azt soha nem fogja megütni. Legalábbis szerény véleményem szerint, még akkor sem, ha már leesett a tojáshéj a seggéről. Elvégre ki tudná überelni Cedrah Lupent? Mielőtt elmerülnék az emlékek igen csak kellemes érzést hozó kábulatába, jönnek az újabb és újabb kioktatások.

Amikor a koszfészekről kezd el beszélni, minden reakció nélkül nyúlok a számba, s kezdem el kihúzni a rózsaszín rágógumit, egyik végét a fogaimmal tartva, a közben szórakozottan csavarom az ujjamra, majd miután az egész belepi mutatóujjam, rágom le róla ismét. Ennél gusztusosabb dolgot nem igen produkálhattam volna, mindezt csak is az Ő kedvéért. Hogy megbántana amit mond? Nem, a szemem sem rebben, csak kissé felvonom a szemöldököm, majd rágok kettőt a rágón, mielőtt válaszolnék.
- Az a te saját magánszocproblémád, ha ennyire érdektelen vagy a környezeted iránt. Speciel én azért szeretném megtudni, hogy hívnak, hogy ne kelljen mindenféle beceneveket kitalálnom neked. Mert valljuk be, a teszem azt Eric lennél, sokkal szebb, ha Ericnek szólítnaka, mint pl kis p*csnek, nem? ? Magyarázom nyugodtan, mintha nem éppen azt fejtegetném, hogyan is sértegethetném őt, hiszen nekem egyáltalán nem is áll ilyesmi a szándékomban! Én ugyan senkit sem akarok sértegetni, még véletlenül sem.

Mivel még mindig ott ül velem szemben, s valószínű megint nem akar majd szólni semmit,. Ezért támad egy hirtelen ötletem, hogy valamivel kimozdítsam a csigaházból. Kicsit fészkelődök ültő helyemben, ami nem tűnhet semmi izginek, ám, egyszer csak előrelendülve térdelek fel, s közelebb mászva hozzá, hajolok előre, kezeimmel a térdemen támaszkodva, közvetlen közelről pillantva a másik szemeibe mosolyodok el. Kit érdekel, hogy belemásztam az aurájába?! Engem ugyan nem.
- Visszakaphatnám a rágós papírt? Elvégre valamibe csomagolnom is kell az íztelenné vált rágómat, vagy? dobjam el csak úgy Mr.Mindenkitkioktatok? ? Höhööhhö, idegbajt is kapna tőle.

.-= A kis Vércsének <3 =-.


Belevág.
A szavaimba.
Én egyetlen szóval sem mondtam a Tündérkének, hogy Neki bizony pofája lenne, de ha Ő ennyire ragaszkodik ehhez a tényhez, hát legyen. Mert ugyebár ki vagyok én, hogy helyette döntsek a létformájáról? Azt szeretne? Rendben, akkor az van Neki, vastag bőrrel a felületén. Az már más tényező, hogy szerinte csak a lovaknak van…ebből is látszik, hogy a Lelkem nem valami művelt, elvégre azokon a rühes négylábú dögökön kívül még jó pár faj büszkélkedhet a Földön pofikával. Ugyebár nem fogok közbevágni, merthogy miért is tenném? Én nem vagyok az a fajta tulok, aki csak úgy félbeszakítja a másikat, miközben amaz a gondolatmenetét ismerteti.
Figyelek.
Várok.

Mert igen, kitüntettem a drága figyelmemmel a hibbant Tyúkot. Egyre jobban kezdett körvonalazódni bennem, hogy bizony a színjáték akár valós is lehet, ergo önmagát adja a Vélaság. Eléggé borzalmas lenne a tudat, hogy valaki ennyire…kevés intelligenciával született. Talán nem is, csak valami trauma érte, fejre ejtette az orvos, teszem azt. Esetlegesen a szülők addig verték, amíg nem állt keresztbe a szeme. Szerencsére azokkal nem volt probléma, mert, ugyebár ahogyan a testvérénél is, Nála is megvolt az ez irányú hódolatom. Egyszer majd kikaparják egymásét, és én leszek az új tulajdonos.
Beszól.
Megint.
Azt nem mondanám, hogy felhúztam magam, mert ez a beszélgetés közel sem arról szólt, hogy bizony leborítok neki akkorát, a másik ezret már a Fúria adja majd. Itt és most egyszerűen egy szócsata alakult ki, amit megvallok, élveztem. Végre akadt még valaki, aki próbálkozik. Tény, Ő nem akart, csak annyira ütődött volt a Lelkem, hogy mást nem várhatott el Tőle az ember. Leskelődöm utána, én…pfff…Ő a kiszemeltem. Na, itt már én sem bírtam cérnával, és az eleddig rezzenéstelen arcom szegletébe kiült egy apró mosoly. De tényleg csak egy apró…akkora, mint teszem azt, egy bolhának a…igen.

Beszól.
Újra.
Továbbra sem érzem bántónak a szavait, elvégre, hova bántsanak egy Szőke csaj idióta ömlengései. Érezhető az irányából, hogy próbálja beállítani, játszik…de már tudom, ennyire gyagyás. Ez volt az a pillanat, amikor ecseteltem a számára a papírgalacsint…hát természetes, hogy kontrázott, és elkezdte undorító, és visszataszító módon kieszkábálni a masszát az arcából. Förmedvény, de tovább mosolyogtam. Aztán vissza. Gusztustalan. Az érdektelenségem. Folyamatos.
Inzultál.
Pöcsnek nevez.
Kérem szépen, hát megértük a kort, amikor valaki, ha nem is nyíltan, de körmönfont módon nemi szervnek nevezett. Vérlázító. Cedrah nevelései előtti korszakomra emlékeztetve a csaj valószínűleg itt került volna feldarabolásra, hogy aztán az egyes testrészeit – az ujjakat kivéve természetesen – kitűzhessem a fűz szaros ágaira.
Megmozdul.
Közel van.
Most érezheti a parfümöt, egen, nem az olcsó szar pacsulik. Annyiba kerülhet a cikk, mint az összes ruházatának értéke, megszorozva egy nagyobb számmal.  Hihetetlen, amúgy meglepett, de nem mutatom, mert hülyén jönne ki. Szóval, unott pofával üldögélve továbbra is, viszonoztam a pillantását. Én nem mosolyogtam, lefagyott az arcomról, úgy figyeltem, és vártam, ezzel vajon mit is szeretne kezdeni. A nevelő szándékú mondatok úgy festett, meghozták a sikerüket, visszakérte a rágója papírját. Persze, volt egy olyan érzésem, hogy amint belecsomagolja majd a dolgokat, azonnal eldobja újfent. Leszarom. Gyerekes, legyen az.
- Akkor a válaszaim a folklór műsorodra! Minthogy én nem vagyok olyan modortalan, mint Te, megvártam, míg befejezed az előadást! Egyetlen szóval sem mondtam, hogy pofád lenne, de ha nagyon szeretnéd, érezd magad lónak!
Igen, az első kör, de ez még csak a kezdet, annyi minden vár még megválaszolásra.
- Az, hogy utánad leselkednék? Óóóó, igen, éppen egy számomra jelentéktelen emberre pazarlom a szabadidőm! Jól ismersz!
Végtére is, igazam van, miért érdekelne a csaj? Ki Ő, hogy tudnom kelljen, vagy egyáltalán valamilyen szintű érdeklődést mutassak iránta? Pfff.
- A férfi téma. Drágaságom…
Ha már eleddig így hívtam, hát ne essen csorba ezen a kedveskedő megszólításon.
- …ötödéves vagyok, ergo tizenhat éves! Tudom, mint tipikus nő, nálad a férfi két kilométer magassággal, öt szekrény szélességgel, kopasz fejjel, és tömött tárcával kezdődik. Ebből egy megvalósul az esetemben, viszont, nem szeretnék olyan magas, és olyan széles lenni. Kopasz meg pláne. Az visszataszító.
Mondtam, nem hazudok, minek mondanám, hogy férfi vagyok, ha még csak fiatal…azzal bizonyítanám, mekkora gyökér vagyok.
- Mindezeket tetézed azzal, hogy férfi nemi szervnek tartasz, mert nem árulom el a nevem! Elég sekélyes hozzáállás, nem gondolod? Talán, ha már a kezdetektől nem lettél volna olyan…érdekes…akkor tudnád.
Na igen, minek adjam ki a nevem, ha nem akarom. Az érdekest kellőképpen megnyomtam, hogy átérezze, vajon mire is gondolhatok.
A rágóspapír.
Odaadom.

Előhúzva a zsebemből tartom az ölemben, szétnyitva a tenyerem. Mielőtt letekinthetne, még megszólalok.
- Igazán hízelgő, hogy vonzónak találsz! Elvégre mi másért húzódtál volna közelebb! Azonban el kell, hogy keserítselek, még így, a több ezer vattos mosolyod ellenére is azt kell mondanom, nem vagy az esetem.
Ez lélektipró mondat volt, egy nőnek ilyet…

- Nyiiihhháááá! ? Hirtelen, talán a pár másodperci csendbe nyihogok bele, azt nem mondanám, hogy lovat megszégyenítő módon, de mindenképp kellő átéléssel, még az egyik karom is kissé felemelve a hatás kedvéért, majd vigyorodok el pimaszul. Ez a fazon, ahogy én is, képes minden szavamat kiforgatni, hiszen pont ezaz. Ez ellen emeltem fel a hangom ? képletesen -  hogy még gondolatba se higgye azt, hogy pofám van. Felesleges lenne neki elmagyaráznom. Minden egyes szavam leperegne róla, az biztos. Csak tudnám, miért rühell ennyire? Hhmm? már megint nem jött össze ez a első benyomás dolog. Lassan tényleg elkellene gondolkozzam azon, hogy a ruhatáram egy csöppnyivel szolidabbra kellene vegyem. Még ha a sportos cuccok meg is maradnának, a színek, s azok összepárosítása. Nagy dilemma ám. Annyira megszoktam már, hogy egy rainbow vagyok. Nálam csak az a másik csaj jobb, akit láttam, olyan tuti menő hajjal!

- Nem is vagyok modortalan? - megjátszott védekezés, lebiggyesztett rózsás ajak, s hatalmas boci szemek, ami egyik pillanatról a másikra akár milyen átmenet nélkül felvidul, s öltöm ki rá a nyelvem, ezzel is csak alátámasztva a bunkó, neveletlen, gyerekes imidzsemet, tetézve, hogy a nyelvemben megcsillan az a bizonyos kis fém. Azon is elgondolkoztam már, hogy megszabadulok hőn szeretett piercingemtől de? nincs szívem hozzá de tényleg! Ráadásul eléggé fájt. Nem akkor, amikor átlőtték mert arra nem is emlékszem, hanem utána, vagy egy hétig. Talán ez az i a pontra, elvégre a Mardisok igen csak ódzkodnak a muglis dolgoktól? Bár, ahogy elnézem, a bőrkabát azért befigyel.

- Nem, ezt azért nem mondanám.- Feleltem, s látható volt a vonásokon, hogy mintha kissé? komolyabbá váltak. Nem az az idétlen vigyor ült rajtuk, mint egyébként, s a szemek sem csillantak meg gúnyosan, de azért sebzetten sem. ? Nem szeretem az égig meszelőket, mert túl magasak hozzám, a széles pasasokat sem, mert túl behemótok, s egyáltalán nem érzem magam biztonságban, inkább megrémiszt, a kopaszság meg? na de kééérlek. Akkor nem tudok mit birizgálni, mibe beletúrni. A pénz meg miért lenne fontos? A családom épp elég tehetős. De gondolom hiába mondom ezt neked, úgy sem érdekel. ? Pillantok rá hunyorogva, s talán ez az első olyan megnyilvánulásom ami normális is volt és? őszinte. Lehet, észre sem vette, sőt, biztos.

- Nem tartalak, annak dehogy! ? Nevetem el magam. ? Az csak egy hasonlat volt, de tudod, akinek nem inge? - Ha ő magyarázhat arról, hogy én úgy érzem, nekem pofám van, akkor én is visszavághatok, hogy ő meg úgy érzi, hogy egy pöcs. De talán ennyi is elég. Ami a bohóckodást illeti, talán belefáradtam, vagy szükségem, van egy kis szünetre, vagy? tényleg jó lenne megtudni ki is ő. Már mint a nevét, s ha tovább játszom ezt a végén tényleg nem fogom megtudni. Na nem mintha összedőlne a világ, csak túl kíváncsi vagyok.
- Tudod, találkoztam valakivel, s rajta kívül más nem is jöhet szóba a Vonzó kategóriában de? kétségtelenül helyes vagy. ? Felelem, s még véletlenül sem ironikusan, inkább kedvesen? de tényleg! Amolyan konszolidált, emberi kedvesség. S mind ezt, ami a szívemből szólt, mert sajnos tényleg csak rajta jár állandóan az eszem, ugyan úgy közel hajolva adom elő, a szemeibe nézve, mik nem mondanak semmit, ahogy az arca sem árul el semmit. Lepillantva a tenyerére, veszem ki a papírt, majd felpillantva vonom fel az egyik szemöldököm kissé, ami igen csak vészjóslónak tűnhet? S egyik pillanatról a másikra közelebb hajolok, majd adok az arcára egy puszit. Egy aprót, semlegeset, amiben semmiféle kacérkodás, vagy túlfűtött erotika nincs, egyszerűen csak? egy puszi. Mintha egy pillangó szállt volna az arcára egy villanásnyi ideig.  ? Köszi. ?

Hátradőlve, ezzel ismét összehozva a kettőnk közti kellő távolságot, hajtom szét a papírt, majd kivéve a számból a rágót teszem bele, s hajtom össze rajta, majd az övtáskámba mélyesztettem. Nem, nem dobtam el! Felpillantva a másikra, billentettem kissé félre a fejem.
- Egyébként azért kerested fel ezt a helyet, mert kerested a csendet? ? Normális vagyok, normálisan viselkedem ééés várom a bunkó megjegyzéseket! ^^

.-= Az új Yo-nak  :-* =-.


A nyerítésre, valamint a nyelvében éktelenkedő hatalmas, üllőre emlékeztető vasdarabra már nem is mondtam, avagy reagáltam semmit. Ló. Piercinges ló. Azért ilyet nem lát mindennap az ember, merthogy a marháknak, és egyéb négylábú állatoknak a fülét szokták megbillogozni. Ez persze egy meglehetősen erős levetítés…az álltokkal szemben. Lassan azon fogom kapni magam, a Roxfort kapujában állok, és jegyet árulok a kíváncsi természetű embereknek, hogy idebent megtekinthessék a Földünk legfurcsább élőlényeit. A diákokat. Természetesen egy etetni tilos táblát azért kiaggatok majd mindegyikükre, nehogy valami újabb kór kapja fel a fejét a behozott ételek miatt az idiotizmus mellett.

Változott.
Valami történt.
Az okfejtéseket követő másodpercekben mintha homlokegyenest megváltozott volna a jelleme, egyszerűen össze sem lehetett hasonlítani a pár perccel ezelőtti hibbant Tyúkot, és a formálódó jelenlegit. Úgy festett, egy újabb embert sikerült a jó útra térítenem. Mondták már páran, hogy letaglózó, és lehengerlő tud lenni a stílusom, de arra azért én sem gondoltam, hogy ebből a modortalan, és helyenként gusztustalan csajból kicsalhatok valami értelmes mondatot. Vannak még csodák az életben, ezt valahová a dobogóra, vagy legalább annak a környékére sorolnám. Ahogyan ecsetelte, hogy melyik fazon miért nem tetszik neki, mondanom sem kell, meglepő volt. Egyelőre vártam, és unott arccal figyeltem, vajon mi fog kisülni az egészből, elvégre bőven elképzelhető az is, hogy ez csak egy szaros és gyerekes terv első lépése. Nem szabad bátorítani, hogy siettesse az önsanyargatást, elvégre, aki velem kezd ki…az ujjaival fizet. Se több, se kevesebb, egy apró darabka belőle.
Témaváltás.
Vártam.

Érdekes módon az ominózus pöcsnek való titulálásra egyszerűen mentegetőzéssel válaszolt, ő, mentegetőzött. Haladtunk valahová, nocsak, nocsak. Ráadásként valami balfékről ecsetelt, akivel találkozott. Hatalmas egy marha lehet az illető, és sok sikert kívánok neki a jövőre nézve. Merlinre, nem is tudja, mennyire nehéz lesz kordában tartani az előttem üldögélőt. A gondolatokat aztán egy apró részlet szakította meg, a „kétségtelenül helyes vagy” címzésű. Mélyen a szemébe nézve emeltem meg a bal szemöldököm, jelezvén furcsállásom. Elvégre, ha már megjegyezte, hát lásson tőlem is valamiféle érzelem megnyilvánulást.
Elvette a papírt.
Előrehajolt.
Puszit nyomott az arcomra.
Minthogy erre aztán valóban nem számítottam, főleg a kezdeti picsogás, és egyéb tényezők miatt, így jobbára ugyanazzal a fejjel ültem ott, ahogyan előtte percekkel is. Tulajdonképpen nem tudtam, hová tegyem a dolgot, és hirtelen azon morfondíroztam, felpofozzam-e az arcátlansága miatt, vagy hagyjam az egészet a fenébe. Végre elkezdett értelmesen viselkedni, jobban mondva, már súrolta egy csimpánz értelmi szintjét. Ez pedig hatalmas haladás, amelyet jutalmazni kellett. De nem volt nálam kockacukor, így a szóbeli megnyilvánulás maradt csak.
- Van szerencsém ehhez az oldaladhoz is! Meg kell jegyeznem, mérföldekkel szimpatikusabb, mint az előző. Van még mit fejlődni az etikett terén, de fejlődőképes.
Azért attól távol állt még a hölgyemény, hogy igazán dicsérő szavakkal illessem, talán nem is menne. Soha nem dicsértem még meg senkit az életben, leszámítva egyetlen ember kivételével.

A kérdés.
Érdekes.
A beszélgetés úgy festett, valamelyest komolyabb szálakra terelődött, így kissé idomulva, úgy döntöttem, egyelőre szüneteltetem az okító és dorgáló hangnemet.
- Való igaz! Itt, az iskola falai között a csend igen ritka kincs! A legtöbb majom fel sem fogja, milyen jó is tud lenni néha. Egész álló nap az üres, jellegtelen monológokat hallgatni kissé fárasztó, kell olykor a pihenő.
Halovány mosoly jelent meg az ajkaim szegletében, olyan halovány, amelyet a legjobb nagyítóval is nehéz kifürkészni.
- Veled mi a helyzet? Miért keresed a magányt, ha megtaláltad a nagy Őt?
A kérdés arra irányult, miért nem azzal van, akire rálelt, elvégre, úgy dukálna.

Vártam volna valamit, de már megint rá kellett jöjjek, mennyire naiv vagyok. Azt hittem, hogy legalább egy megdöbbenést, vagy egy furcsállást, netalántán nagyobb dühöt vált ki belőle az aprócska, s teljesen haveri alapon adott puszi, de nem. Még a megjegyzésem, hogy helyesnek tartom? na arra csak-csak reagált valamit, még ha az is elég szegényes volt. Mert hát egy szemöldök feljebbhúzást nehezen lehet soknak nevezni. Ám nem vagyok nagyravágyó. Talán lesz ebből több is? talán. De ahogy egyik ismerősöm mondnai szokta, hinni a templomban kell, akarni pedig a wc-én? szeretni meg az ágyban, de ez egyáltalán nem jön ide. Szóóóóval, hol is tartottunk?

- Elég színes egyéniség vagyok. ? Jegyzem meg halvány mosollyal, felvéve újra csak a beszélgetés fonalát, s olybá tűnik, hogy némileg kezdeményező lett velem szemben. Csak nem..? Lehet még is képesek vagyunk két szót úgy váltani, hogy ne oltsuk le egyfolytában a másikat? Milyen hirtelen fordulat! ? Furcsa dolog ez de? talán úgy nevezném, automatikus önvédelem. A nyitásod felém a legelső pillanatban nem volt valami kedves. ?
Közlöm vele a tényt, hogy úgy viselkedek vele, ahogy ő én velem. Ha rendes, én is pozitívabban fogok hozzá viszonyulni, ha s*ggfej, akkor kifigurázom. Amit adsz, azt kapsz, ez az én életfilozófiám. Az egyik a sok közül.
- Tudod, megítélsz valakit első pillantásra, mielőtt megismernéd. Nem mintha utána jobb lenne a helyzet, hiszen lehet, hogy pont félreismered. Például ott van a nővérem Yv, gondolom ismered nem? Mindenki Jégkirálynőnek csúfolja, s nem is tudják mennyire de nem az. Bár lehet elfogult vagyok. ?

Egyszerűen csak beszélek. Nem túl sokat, hiszen ez nem nevezhető rengetegnek, csak ami éppen eszembe jut, s jönnek a szavak a számra, s mind ezt még mindig teljesen normális, s elfogadható formátumban, nem pedig nyeglén, vagy idegesítően.
- Ez a hely félelmetes? még a Beauxbattonsban is voltak csendes idők, s bár én szeretem, ha valami igazán mozgalmas, s eléggé társasági lény vagyok, de ez néha még nekem is sok főleg ha? Érzi az ember, hogy ránéznek, azzal a mindet tudó szemekkel, s olyankor mindig az villan be az agyamba, hogy vajon miféle pletykát hallott a legutóbb rólam, vagy a testvéremről? Mert ha még engem ócsárolnak, az nem zavar, de ha a nővéremet? -
Mondjanak rám akármit, de aki Yvet bántja, annak szíjat hasítok a hátából. Hmm? lehet, hogy a következő pillanatban ő is megjegyez valamit róla? Sosem lehet tudni.

Nem veszem észre a mosolyt az arcán, csak az tűnik fel, hogy olyan? más. Mintha kissé lágyabbak lennének a vonások, s egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy épp egy orrgyilkossal áll szemben. A kérdés meglep, hiszen ez az érdeklődés jele, én pedig újra csak elmosolyodom.
- Nos, ha itt lenne az iskolában, minden bizonnyal vele lennék de Ő tudod? nem diák, sőt. Idősebb nálam ööö, jóval idősebb. Azt is kizárom azonnal, hogy tanár lenne esetleg az illető, de még véletlenül sem. ? Elég szűkszavúan fogalmazok, mert sosem lehet tudni alapon nem mondom ki a nevét, sőt, nem festem a homlokomra, mint holmi reklámot. Ez az én meg az Ő dolga, s csak érintőlegesen tudok róla beszélni. Annyira hadilábon áll még a dolog? - Ráadásul ahogy neked, nekem sincs kedvem a fecsegést hallgatni, főleg ha Aud kitalálja, hogy legyen valami Kviddics megbeszélés, amin ott kell lenni, s a százszor átrágott stratégiát meghallgatni? nem épp felemelő érzés. ?

Elkezdek izegni mozogni ültő helyemben, majd aprót sóhajtva nézek körbe.
- Azt hiszem lassan mennem kell. Ráadásul ha tényleg csendre van szükséged? én ugyan nem vagyok semmi jó elrontója. ? Kedves, udvarias, és előzékeny tejóóéég Yolanda! Tisztára jó fej vagy! Ezért megérdemlek egy képzeletbeli vállveregetést.

.-= Az igazán komoly Yo-nak <3 =-.


Halovány mosoly.
Beszélgetett.
Oldottan.
Magam sem hittem el, de az eleddig meglehetősen furcsán viselkedő ? és akkor még finoman fejeztem ki magam ? Hollós egyetlen vesszőcsapásra úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Van egy ikertestvére, talán amíg pislantottam egy hosszabbat valamelyik unalmas mondata alatt, addig az egyikük kihopponált, a másik pedig be. Elvégre valóban úgy festett, mintha Yvette mostanában direkt módon keresné a társaságom. Tényként kell kezelnem, hogy igazán férfi alapanyag?na jó, fiatal srác alapanyag vagyok, de azért mégiscsak?furcsa. Eddig nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mivel foglalkozom, csak azt, ha a közelemben volt, érdekes formát öltött a jellemrajzom. Nem szóltam le, vagy csak haloványan, minden olyan más lett. Tessék, most is kizökkentem, össze kell szednem magam, mert ennek így, ebben a formában nem lesz jó vége.
Megszólalt.
Feltekintettem.
Színes egyéniség.

Na igen, ezt nem is cáfolom, hiszen eléggé egyértelmű a dolog. Több szín röhögött rajta, mint amennyit az általános skála elbírt volna, de nem teszem újra szóvá. Elmosolyodva mértem végig az egész lényét, aprót talán bólintva is, mintegy helyeslésképpen. A nyitányról való mondat nem zavart különösebben, elvégre ismerem magam. Azért meg kell jegyeznem, én csak jót akartam Neki. Elvégre felajánlottam egy megoldást arra az égető problémájára, amit öltözködésnek, és divatnak neveznek manapság az idióta barmok. Meg is lehet nézni az élő példát, itt ül előttem. Oldottabb lettem, hiszen?nem tudom miért. De a kijelentésem akkor is tartom, még mindig úgy véltem, a csajra ráférne egy nagyobb generál. Azzal nem igazán lehet gond, ami a ruházat alatt lapul?nade a göncök. Mert más szóval nem igazán jellemezhető a rongy, ami rajta volt.
- Valóban színes egyéniség vagy!
Egyértelmű, és újfent elhangzó helyeslés, ezzel zárom is a soromat erre a témára, elvégre minden benne van, aminek benne kell lennie. Mint egyéniség az, ne is vitassuk, mert ugyebár felesleges. A ruházata pedig külön tanórákat érne meg, nemhogy idebent, a Roxfort falai között, de még az átokverte muglik divatdiktátorai között is.

Megemlíti.
Őt.
Jéghercegnő, igencsak találó név a testvérének, nem is vitás. Az a nőszemély rosszabb másik száznál, mégis, valami különös oknál fogva érdekel. Minden, ami Ő. Soha egyetlen pillanatra sem mondhatta el magáról ezt senki David-en kívül. Hát, most akadt egy új személy, annak ellenére, mennyire is viharosak a találkozások. Talán éppen ez az, ami felkeltette az érdeklődésem? Nem tudom, de ki fogom deríteni.
- Nem vagy elfogult. Bizonyos értelemben igazad lehet, de hidd el, van abban valami, amit mások állítanak!
Még hogy van, pffff! Yvette nem Jéghercegnő, Ő maga egy vaskos jégcsap.
Beszél.
Meg sem áll.

Az iskolába járó kötözött barmokra nem emelek szót, elvégre egyszer már elmondtam a véleményemet róluk. Gulya, én pedig a pásztor. Marhák mind. Az, hogy védené a testvérét? Felesleges információ, elvégre egy valamirevaló családban a tagok kiállnak egymásért. Itt is akadnak kivételek, meg lehet nézni az én famíliám. William-et legszívesebben feldarabolnám, Catherina-t pedig szurokba, tollba forgatnám, aztán beépíteném a konyha falába. Bár nem való óda, életében nem látott még afféle helységet. A vágyaimat rejtő gondolatokból aztán Yolanda szakít ki, amikor ecseteli, hogy az, aki a nagy Ő a számára, nem diák. Tipikus, a nők szeretik a náluk idősebbeket. Ez is valami megrögzött formula az életben, mintha rohadt sok köze lenne bárminek is az életkorhoz. Sajnos azt kell mondanom, hogy nincs. Lassan ott járunk, hogy egy ötéves kis szaros több értelemmel rendelkezik, mint az idejárok értelmi szintje egybevéve?szorozva kettővel?és négyzetre emelve. Siralmas a helyzet, szomorú időket élünk meg.
- Értem! Akkor sok türelmet kívánok az illetőhöz?ha itt lenne, valószínűleg ezt fokozottan kívánnám neki is!
A mondatot követően újabb mosoly, ez most jól láthatóan. Apró furkálás még a végére, elvégre a vér soha nem válik vízzé. Ez már közel sem olyan erős, de rend értékű. Az vagyok, aki vagyok, nem fogok megváltozni. Az, hogy betekintést nyert egy másik arc mögé, még nem jelent semmit. Rengeteg idő kell ahhoz, hogy valakit egyenrangú félként kezeljek. Egyetlen beszélgetés nem fog ezen a téren gyümölcsöt teremni.

Úgy festett, távozni készül, nem gátlom meg benne, elvégre így is kijutott Neki a jóból mára. Nem halt meg, megvan az összes ujja, és nem kapott oltást az utóbbi tíz, tizenöt percben. Azt kell mondanom, nem kis teljesítmény a részemről. Bár, ahogyan elhallgattam a beszélgetés elején, Tőle sem.
- Nem tartalak fel, menj csak! Nekem még van egy kis dolgom!
A csend miatt jöttem ki, hát heverészek kicsit, ha már ezt a helyet választottam ki a megannyi közül. Végre nyugalom és csend lesz körülöttem, persze csak akkor, ha a Fűz is nyugton marad?.ha nem, majd teszek róla.

S e a n  B l a i n e csak Neked, csak most, csak Tőlem ;D

Egy újabb hét ér a végére, és egy újabb héttel kevesebb van hátra az RBF-ekig. Azon tetemes számú diák közé tartozik ez a hugrás lány is, akik jobbára idegbajt kapnak a közeledő vizsgáktól. Eddig nem kerített nagy feneket a vizsgáknak, mert azok csak átlagos vizsgák, de az RBFek sajna meghatározzák a továbbtanulást. Azt ugyan még nem tudja mihez is szeretne a későbbiekben kezdeni az életével, neki nincsenek nagy álmai, hogy auror vagy épp átoktörő szeretne lenni a távoli Afrikában vagy akárhol máshol. Kviddicssztár sem lesz, mint a szülei, már ez is bizonyos, bár tehetsége akad, a kedv valahogy nincsen meg hozzá. A csapatba sem jelentkezett, ugyan miért is tette volna?! A jövőn sosem gondolkodott, pedig talán nem ártott volna erre is figyelni, így talán egy-két tárgyat kiejthetne, hogy kisebb legyen a nyomás a vállán, és kevesebb vizsga miatt kelljen aggódnia.
A gondolatok olyan mennyiségben cikáznak a barna kobakban, hogy Shaelynn észre sem veszi merre csatangol. Csak a fakózöld füvet és az itt-ott felbukkanó sziklákat figyeli. Egyiket átlépi, míg a másikra feláll és leugrik róla. Immáron mugli ruhában járja a birtokot, bár nem annyira kedveli ezt a viseletet, a talárról mindig az előtte álló megmérettetésre tud csak gondolni. Mintha most máson járna az esze. De ugyan mivel törődhetne egy magafajta lány. Talán a világ gondjaival? Voldemorttal? Esetleg Harryvel? A világgal foglalkozik mindenki más, Voldemorttal az aurorok és Dumbledore, Harryvel meg... hát vele is foglalkoznak sokan. Szegény.
~ Mi a fenét keresek én itt? ~ néz körül, amikor végre képes kizökkenni és megállni egy pillanatra, hogy felmérje mikor éri már el azt a fűzfát ott az erdő szélén. Csak most veszi észre, hogy egészen más felé jött, és hogy egészen rossz felé. Száját elhúzza, ahogy a távolban felfedezi Hagrid professzor házát. Nem mintha baja lenne a tanerővel, jókat mulat rajta olykor, de ez tovább erősíti benne a tényt, hogy elvétette az irányt. Na igen, ő és a tájékozódás két külön fogalom. Egy egyenes úton is képes eltévedni. Igaz a térképekhez konyít valamicskét. A pálcáját is ügyesen forgatja, de most eszébe sem jut a tájoló bűbáj. Mivel tétlenkedni is utál, lábai céltalanul kezdik el vinni egyenesen előre, míg ő azon tanakodik mihez is kezdjen.
~ Végül is fa itt is van, és ez is fűzfa.... ha jól látok ~ jól lát bizony, csak nem figyelt eléggé gyomtanon, de erre majd ő is rájön idővel. Az, hogy mennyi idővel később....
Könyvét átveszi a másik kezébe és egyenesen a fa felé veszi az irányt. Szeret a szabadban olvasni, tanulni, még annak ellenére is, hogy ez egyáltalán nem biztonságos manapság. Mitől is kellene itt tartania? A Roxfortban biztosan semmitől. De akkor mi ez a fura érzés ott belül.
~ Már megint.... ~ elővesz egy zacskót, s miután úgy döntött, hogy eleget gyalogolt és mivel a nap sem süt, nyugodtan leülhet ott, ahol épp áll. Nem messze a fától az egyik kisebb sziklára. A háttérben halk ágnyöszörgés...
~ Biztos csak egy madár... ~ rántja meg vállát és a zacskóból előkerül egy keksz, könyvének fedele pedig felnyílik, egy sóhajt követően pedig olvasni kezd.

.-= Shay =-.


Unalom.
Merengés.
Talán ez a két életérzés, ami rettenetesen elkapott a délután folyamán, ezért úgy döntöttem, ahogyan tettem azt régen, most is megindulok, amerre a lábam visz, és majd alakulnak a dolgok maguktól. Ez a Roxfort, nincs olyan, hogy ne történjen valami. Komolyan mondom, a hely rosszabb volt bárminél… mert noha biztonságosnak kellett volna lennie, annyi vadállat lakta, hogy inkább az egyik legnagyobb veszélyövezetnek nyilvánítanám. Biztos vagyok benne, hogy ide bezárva Voldemortot ki sem tűnni a sok marha közül, mert azokból aztán tényleg akad bőven… egy lenne a sok közül.
Fejrázás.
Mosoly.
Egy sóhajjal keltem fel az ágyamból, majd egy vajszín farmert kapva magamra, megspékelve azt egy mélyzöld, a mellkasán bal oldalon mardekár címerrel büszkélkedő ujjatlan pólóval battyogtam az ajtó mellé. Ott belebújva az egyik világosabb cipőmbe léptem ki a szobámból, majd indultam meg, mindegy merre, csak ki ebből az egészből. Közel egy-két hónapja nem róttam már köröket az iskola folyosóin a tanítás után, mert akadt más elfoglaltságom is. De jelen helyzetben, a feladataim elvégzésével felszabadult időmmel nem igazán tudtam mit kezdeni. Semmi kedvem nem volt a könyvtárban gubbasztani a sok önjelölt szarházi között, akiknek a nyelve barnább a barnánál, meg, ténylegesen elkészültek a feladataim, minden beadandó. Olvasgatni pedig olvasgasson a nyavalya.
Nyugalom.
Csend.

Ahhoz képest, hogy bizony a tanításnak még jó ideje vége volt, igen kevés diák csellengett a folyosókon. Persze ennek szívből örültem, mert így nem kellett a hülyeségeket hallgatnom, amitől legszívesebben a falra másznék. Igaz, meglehet, azért nem igazán vettem észre az embereket, mert egyrészt nagy ívből fostam a fejükre, másrészt, igencsak elmerengtem magamban pár, a közelmúltban történt eseményen.

Szellő.
Egy lány.
A lábaim csak vittek és vittek, mígnem arra eszméltem, hogy kellemesen hűvös szellő csapja meg az egész testemet. Megtorpanva tekintettem fel, vajon merre is járhatok. Mondanom sem kell, a majd csak történik valami természetesen nem maradhatott el. A Fúriától mintegy tíz méterre állhattam, zsebre tett kezekkel, kifejezéstelen tekintettel. Nem az a rühes fát mustráltam, sokkal inkább az igencsak bátor jelentkezőt, aki éppen zabálni készült valamit alatta. Jól láthatóan nem foglalkozott vele, hogy akkora ágat kaphat a koponyájára, amitől a retkes agyveleje valahol a Csillagvizsgáló tornyának tetejére fog kenődni.
- Merlinre, micsoda egy hülye picsa!
Tudom, hogy nem hallotta az illető drágalátosság, de gondoltam, magamban summázom gondolataimat. A hangnem nyugalmas volt és lemondó, mert milyen is lehetne másfajta… amikor az ember beletörődik, hogy mennyi, intelligenciahányadossal nem büszkélkedhető él körülötte. Megrázva a fejem indultam meg felé, nem éppen sietve. Zsebemből előkerültek a kezeim, balomhoz emeltem a jobbot, majd az alkarra erősített pálcatartóból kihúztam a varázstárgyat. Mivel már eléggé közel jártam, a csaj bizonyosan azt hiszi majd, támadni akarok, és ellen támad. Akkor bizony úgy megszívja, mert ugyebár, én vagyok az állat és álnok dög, mégis sorra mentem a sok hülye életét.
- Vingardium leviosa!
Csattant a hangom, mire a fűből egy vaskos gally emelkedett fel. A tempóm itt már igencsak átváltott sietős léptekké… ahogyan a fadarab a levegőben volt, mintha el akartam volna dobni a pálcám, suhintottam egyenesen a lány felé vele. Az igencsak méretes faág hatalmas tempóval csapódott ki a helyéről, és száguldott egyenesen az ismeretlen felé. Ott azonban nem őt találva el, hanem hajszálra elhaladva mellette koppant egy hatalmasat a Fúriafűz egyik görcsén, melytől az megdermedt. Az ágak hirtelen lenyugodtak, majd, mintha egy természetes fa lenne a sok közül, álldogált a semmiségben.
Megráztam.
A fejem.

Nem volt túlontúl sok hozzáfűznivalóm a történtekhez, de azért mégiscsak meg kellett osztanom a csemegézni készülő diáktársammal, hogy nem tartom épelméjűnek.
- Jegyezte már meg neked valaki, hogy gyogyós vagy?
A kérdés végén megemeltem a pálcámat, majd a markolatát a halántékomhoz emelve forgattam meg, miközben füttyentettem párat, ezzel is jelezve csökken értelmiségi szintjét. A műveletsor végén ismét megráztam a fejem, majd a varázstárgyat visszahelyeztem a tartójába, a bal alkaromra.

S e a n

Részéről nem nagyon tulajdonít nagy jelentőséget az ágak surrogásának, bár valahol azért mégis törődik vele. A kekszet egy darabig szórakozottan forgatja ujjai között, miközben zöldjei sebesen falják a sorokat. Talán pár másodperc telik el, amikor már érzi, hogy valami nincs rendben. Elkezd fészkelődni a sziklán, mintha csak azzal lenne baj, de a hangok, a motozás és a környezet túl nagy csöndje elkezdi zavarni. Ekkor tűnik fel már perifériájában egy közeledő alak. Korábban susogtak itt zordókról meg óriási loncsos fekete ebekről, mielőtt még felnézne átvillan az agyán, hogy talán most az ő sorsát is megpecsételi a temetőőrző fekete szellem kutya, s már szinte várja felnézve a tüzes szemeket. Ehelyett azonban egy fiút pillant meg, egy ismerőset, egy túlságosan is ismerőset. Szemöldökét összevonja Sean látványára, ám közben az események az ő oldalán is begyorsulnak és az ágak vészjóslóan töredezni és pattogni kezdenek, amire kénytelen felfelé fordítani az arcát. Arcára meglepettség, s talán ijedtség ül, a következő pillanatban pedig a mardis is pálcát ránt.
~ Sakk matt… a fenéket! ~ vált át a megadó gondolatokból szinte azonnal. Sosem szerette a szorult helyzeteket, de most elég hülye helyzetbe hozta magát. Nem is ő lenne, ha nem, talán épp emiatt utálja ezeket annyira. Újra Sean felé kapja zöldjeit, a fiú nem változtat szándékán, mivel a pálca előkerül és most már felé, Shaelynn felé irányítja. A lány vesz egy mélyebb lélegzetet, bár nem megy túlságosan könnyen, hiszen szíve felkúszott a torkáig, s most ott dobog olyan őrjítő sebességgel, hogy nemhogy nyelni, de levegőt juttatni a tüdejébe is komoly erőfeszítést igényel. Nem fél, bár a fúriafűz vaskos ága elég fenyegető, s nem csak, hogy fenyegető, de most már támadásba is lendül.

Arról fogalma sincs, hogy mit árthatott évfolyamtársának, amivel ezt érdemli tőle, mármint hogy minden figyelmeztetés nélkül pálcát ragad, s felé fordítja. Shay végre valahára pálcájáért kap, sebesen, ahogy a DS edzéseken. Régen párbajozott már, és úgy még soha, hogy pillanatok múlva több súlyos ág lesből támadását várhatja. Már csak az lenne a kérdés, hogy melyikkel kezdje, a fa nagyobb fenyegetettséget, de a mardekáros rémhíre sem törpül el a fa mellett. Mellkasa egyre gyorsabban ver, s képtelen dönteni. Sean pálcája lendül, amire ő is suhint.
- Protego! – harsan a lány hangja zaklatottan, ám satnyácska pajzsbűbája nem sok jót ígér, és csak reménykedik benne, hogy valamire csak jó lesz, a rönk közeledik, de Shay nem minden félelem nélkül áll megkövülten, amikor figyelme ismét a nehéz ág nyikorgására figyel fel, de mire felemeli fejét a csattanás be is következik. Azonnal térdre rogy, megpróbálva elhúzódni az eseményektől, de nem történik semmi. A fiú által küldött fadarab a földön, a fa pedig dermedten ágaskodik az ég felé, mint akkor, mikor a barna hugrás megpillantotta. Pálcája még mindig remegő kezében várakozik, a lány pedig bizalmatlanul tekint a fára.

Shay elég érdekes jellem, mondhatni a napjától és a társaságától függ, hogyan reagál egyes helyzetekre, mint ahogyan az is, hogy kinek a sértéseire reagál és kiét engedi el a füle mellett. Utóbbira elég sok precedens volt már. De még mindig jobb helyzetben van, mint szegény Luna, akit néhányukat kivéve mindenki lököttnek tart. Mivel a hugrás olykor nem átall vitába keveredni, így őt kevésbé, de amint látszik elég egy apróbb hiba is ahhoz, hogy megítéljék. Zöldjei a mardisra majd onnan cuccaira irányulnak, amelyek lehullottak a földre. Egy sóhajt követően dönt úgy, hogy nem világosítja fel most évfolyamtársát arról, hogy hova tegye a véleményét, inkább pálcáját a földre irányítja, s egy remegős pöccintést követően már kezében tudhatja leesett dolgait és táskáját, amibe belesüllyeszti mind a nyalánkság még megmaradt darabjait (a zuhanás következtében néhány keksz a fűben kötött ki), illetve könyvét. Majd mintha az előző megjegyzés el sem hangzott volna, fordul ismét Sean felé, arcán már csak a sápadtsága árulkodik az előbbi eseményekről, mosolya azonban ellensúlyozza szürkécske ábrázatát.
- Kösz, hogy… megmentettél – szándékosan használja és nyomja meg a szót, mint ahogyan szándékosan néz rá úgy, mintha legalábbis három szeme lenne, tekintetében, pedig ott a kérdés, hogy „Egy mardekáros képes magán kívül másra is gondolni?!” Ez inkább visszavágás szándékozik lenni, mintsem valós hitetlenség. Sok mardissal van a semmilyennél valamivel jobb kapcsolatban, így tudja, hogy vannak olykor megingások, melyek amolyan kontrollálhatatlan emberi reakcióként szakadnak ki belőlük időnként, majd pedig igyekeznek róluk mélyen hallgatni, főleg ha önzetlen cselekedetük alanya nem a Mardekár ház tagja.
- Mázli, hogy épp erre jártál – vigyorodik el nem minden rosszindulat nélkül. Tisztában van a hírekkel, épp ezért nem is teszi messzire a pálcáját.

.-= Shay =-.


Nyugalom.
Megmentettem.
Egyre többször esik meg velem az utóbbi időben ez a sajnálatos esemény, egyre többször húzom ki a sok marhát a szarból, amibe saját magát képes keverni. A végén még oda lesz a hírem, és csorba fog kerülni rá. Eleddig mindenkiben, aki ismert valamennyire is, akárcsak látásból, benne volt, hogy egy szadista állat vagyok, akit jobb elkerülni. Nem tudom megmondani, ki indíthatta a pletykákat, mindenesetre hálás vagyok neki, mert így nyugodtan tölthettem a szabadidőmet, nem kellett azzal foglalkoznom, hogyan koptassam le a sok állszent faszt. Itt, a Roxfortban szinte mindenkire dukált ez a jelző, ahogyan a világban is. Mindenki a saját érdekeit nézte, soha senki másét, csak tiporni az embereken a saját céljaink elérése érdekében, Olyan gusztustalan szeméthalmaz az egész világ, amilyenek a szüleim voltak. Képesek lettek volna agyonlőni a kurva pénzért. Érdekes és egyben ironikus is, hogy éppen egy rohadt, utolsó szemétnek kikiáltott emberke, azaz jómagam mászok oda segíteni az agyalágyultaknak, nem várva semmi mást cserébe, csak egy köszönömöt. Nem is igazán tudom, és nem is igazán szeretném kommentálni az emberek viselkedését, sem pedig gondolkodásmódját.
Hallgattam.
Figyeltem.

A szavaim mintha süket fülekre találtak volna a másik irányába, jobbára csak egy fintorra futotta tőle, nem többre. Persze, azért láthatóan összefosta magát a hugrás hölgy, tekintve, olyan fehér volt, akár a rendesen mázolt fal. Nem csodálkoztam a dolgon, elvégre éppen megmenekülni a fúriától, közben attól tartani, hogy egy mardekáros vajon miért ránt pálcát előtte. Nem szólaltam meg, csak álltam, és vártam, vajon képes lesz-e megköszönni, mert sokaknak ez nem igazán szokott sikeredni. A segítségért cserébe általánosságban nagyképű megjegyzéseket, pofátlanságot szoktam válaszul kapni, amit kénytelen vagyok megtorolni. Most sem vártam túlzottan sokat, régen elveszítettem a bizalmat az emberekben. Egyes állatfajokat többre tartottam, mint a bolygó bármelyik lakosát, legyen az kibaszott mugli, vagy akár rühes varázsló. Ez az, amiért soha nem fogok úgy bánni velük, ahogyan megérdemelnék… legalábbis eldöntöttem már számtalanszor magamban, és tessék, megint segítettem az egyikükön.

Köszönet.
Hátsó tartalom.
Becsülendő, hogy képes volt azt mondani, köszönöm, de természetesen a rohadt emberi jellemzők most is megelevenedtek. Semmi sem mentes már attól a rontástól, ami ellepte a Földet. Megmentettél, megmentettél, persze, de milyen a hangsúly és a tekintet? Szinte lerí róla, hogy elcsodálkozik azon, mardekáros vagyok, és mégis felléptem érte. Ez az, a házak közötti gyerekes versengés, amikor csak azért kell utálni valakit, mert éppen ide, vagy oda tartozik. Az pedig már csak hab a tortán, amikor közli, mekkora szerencséje is volt, hogy erre ténferegtem éppen. Persze az a kurva pálcát nem teszi el, akkor ne jöjjön már az álszent dumájával, mert ennél jobban nem irritál semmi.
- Mázli?
Arcomon továbbra is a nyugalom és üresség, a hangom pedig színtelen. Idegesnek kellene lennem, de már nem tud foglalkoztatni a dolog olyan szinten, hogy emiatt hevesebben verjen a szívem. Szó nélkül persze nem hagyom, az nem én lennék.
- Pálcával a kezedben köszönöd meg a segítséget?
Fejem a mondat közben a kezében maradt varázstárgy irányába bök, majd a tekintetem visszavándorol rá.
- Álszent szöveg!
Jegyzem meg, miközben megrázom a fejem, láthatóan lemondóan. Amenniyben ártani akarok, már nem állna a talpán a picsa. Miért én vagyok az egyetlen, aki megvallja az igazat, és nem szarik azt kimondani? Megfordulok, a hátam mutatom felé, tegyen amit akar… lassú léptekben indulok meg a vele ellenkező irányba, noha van egy sanda gyanúm, hogy utánam fog jönni.
Gondolatok.
Léptek.

S e a n

Tény, betojt. Nagy cucc. A DS edzéseken könnyedén próbálgatja a szárnyait az emberlánya, de amikor valódi párbajhelyzetbe kerül, más érzések kavarognak benne. Ilyen ez is, meghátrálni ugyan nem állt szándékában, de ha csak egy picit is, a torkában dobogott a szíve. Egy ilyen helyzetben talán más is hasonlóképpen érzett volna, főleg ha épp a hírhedt Sean Blainnel kell farkasszemet néznie. De neki ezt dobta a gép és most itt van, és a mardis is, valamiért mégsem akar sem magában, sem máshogyan panaszkodni a sors eme fintora miatt. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a hugrás próbál csipkelődni még talán némi érdeklődést is felfedezhetünk a zöld szemekben. Már ha bírunk addig rájuk meredni. Ő maga nem igazán érti mi a gond, de kevesen bírnak sokáig a szemeibe nézni, mert olyan… túl zöldek. Őt spec egyáltalán nem zavarja a dolog, olykor meg is mosolyogja.
Mindamellett, hogy leküzdhetetlen vágyat érzett a srác nyitómondatára valamivel reagálni, és ezt úgy látta legjobbnak, ha néhány élces megjegyzést tesz. Sajna a lényeg elveszett a hangsúly miatt, amin a barna akaratlanul is de elmosolyodik. Vagyis inkább azon, ahogy minderre évfolyamtársa reagál. Persze nyugodt meg minden, mégsem képes szó nélkül hagyni.
- Ó miért nem az? Bocs nem láttam fellőve az égre a jeled… - forgatja meg a szemeit, majd nyomatékot adva szavainak kezét szemellenzőnek használva néz fel az égre, szemeit összeszűkítve, egy olyan fintorral, mintha épp valami veszett nagy fénybe nézne bele, kutat a néptelen légtérben. Mivel így sem fedezi fel azt a bizonyos jelet, vállán rántva egy alig észrevehetőt vonja el tekintetét a szürke égboltról, majd előbb cipőire aztán ismét Seanra néz. Az érdeklődés azonban ezúttal inkább észrevehető. Nagyjából teljesen hidegen hagyja, hogy ezen megmoccanása milyen reakciót vált ki belőle, a lány úgy van vele ki tudja mikor nyílik újra alkalma beszélni vele. Vagy épp csak meghallgatni néhány keresetlen megjegyzést, ahogyan teszi ezt percek óta.

~ Szórakoztató társaság. ~ ez amolyan kettős megjegyzés, melyet nincs igazán mersze hangosan is kimondani. A merszen kívül nem is látja értelmét kihúzni a gyufát, mert még a végén ő ütné meg a bokáját emiatt. Bár gondolatai továbbra is akörül forognak, hogy partnere vajon csak túl komolyan veszi-e magát, esetleg komolyan ilyen, amilyen. Ne kössék EKGra mert a nyugodtsága olyan mértékű, hogy könnyen halottnak nyilváníthatják. A hangja és egyáltalán az egész magatartása erre a felöltött és kissé irritáló fagyosságra bizonyíték, és ha valami hát Shayt az ilyesmi idegesíti. Attól függetlenül, hogy ilyen gondolatok vannak a fejében, a kisasszony nem hagyja figyelmen kívül azokat, amiket mond neki, majd ő is lenéz még mindig kezében levő pálcájára. Negédes mosollyal emeli aztán újra vissza arcát, hogy Seanra nézhessen. Na mi van, csak nem kellemetlen?
- Ez semmit nem von le abból, hogy valóban hálás vagyok – már miért ne lenne hálás, elvégre az ő saját életéről van szó. Nem reagál a kérdésre, mit mondhatna? „Elővigyázatosság…”? Végül is. Kérdés feltehetőleg nem érkezne rá, hogy mégis mi a fészkes fenéért most és nem pár perce. Elvégre ketyósnak van titulálva, betudná feltevése megerősítésének. Feltehetőleg.
- Álszent? – vonja fel szemöldökét majdhogynem értetlenül, de végül is inkább csak meglepetten. – Nem vagy te egy kicsit dehogynem? – érdeklődik az elfordulótól. – Dilis vagyok és álszent és mindezt alig fél perc alatt leszűröd – igazából a szóválasztások azok, amik meglepik. Hálás, miért ne lenne, nem csak megjátssza, de azért azt se várja el, hogy akkor most szobrot emel neki. A pálca meg… nos, bár nem ül fel a kósza pletykáknak, nem érdekli mások véleménye, de amikor egy felsőbb éves félelemmel a szemeiben néz rá. Mi mást tehetne? Hívja el teázni? Végül is, amilyen kis bohó, és ha Sean másképp nyit, még ez is kitelik tőle. Bár erős a kétség afelől, hogy ez annyira lázba hozta volna a másikat.

Hamar visszatér kedélyes énje, s egy darabig szótlanul, tapodtat sem moccanva követi tekintetével a távozó mardist. Se szó se beszéd, se egy szevasz. Fejét megrázza és mielőtt még agya tiltakozhatna, lábai elindulnak utána. De, hogy miért az egy igencsak remek kérdés ebben a helyzetben. Talán kizárólag az vezérli, hogy szerinte a fiú akarja, hogy kövesse. Mert, ha nem akarná, akkor elköszönt volna. Hát ennyit a mardisok beskatulyázásáról. Ezzel a gondolattal bizony kellemetlenül mellé lőtt, bár ezt nem tudhatja, de nála ilyesmiről szó sincs. Tény ilyesmit nem vár el egy kígyópalántától, elvégre a hozzá hasonlók az eddig tapasztalatok alapján inkább saját magukat mentik, mint bárki mást. Ez bizonyított tény, vitatémának teljesen alkalmatlan, de mint ahogyan minden házban ott is akadnak olyanok, akik valami oknál fogva kilógnak a sorból. A kis mithugrás is ebbe a csoportba tartozik. Általában a hugrások nem olyanok, mint ő, vagy ő nem olyan, mint az átlag hugrások. Benne, ha csak egy hangyányit is, de több a bátorság és szégyenszemre bátran kiáll saját magáért. Tőle sem fél, sőt kimondottan érdekli Sean. Ne értsük félre. Léptei egyáltalán nem sietősek, talán kicsit hosszabbak, mint általában, de ez csak azért van, mert hülyén festene, ha loholna a nyomában, mint egy pincsi. Nem szokása, most is csak azon gondolatmagván kapva, hogy mindez csak azért van, mert a másik azt várja, hogy kövesse, megy utána, hamarosan már mellette. Szándékozik megszólalni is, de egyelőre gondosan rágcsálja a szavakat, pálcáját pedig egy talán kissé szélesebb mozdulattal teszi el, mint feltétlenül szükséges lenne.

.-= Sajt =-.


Szavak.
Értetlenség.
Noha nem vettem tudomást, jobban mondva nem reagáltam az utolsó mondataira azonnal, hallásom azért van… hiába háttal neki, hiába lassan battyogva. Egyszerűen felfogni sem tudom, mi akasztotta ki abban a szóban, hogy álszent, ha egyszer az. A kibaszott pillantása, a hanglejtése, a pálca, minden apró kis szar arra engedett utalni, hogy az egészet éppen csak azért mondja, mert még mindig sokk hatása alatt áll, hiszen önnön marhasága miatt majdnem kinyíratta magát. Esetleg azért, nehogy véletlenül bunkónak tűnjön a szememben. Egy lenézett, mocskos kis mardekáros vagyok, mert ugyebár a skatulyázás él ebben a rohadt iskolában, és él nála is, hazudna, ha azt mondaná, nem, akkor minek kelti azt a látszatot, hogy valóban hálás? Hálás a nagy faszt, hogyan festene, ha egy tökkelütött, kivéreztetni való hugrabugos hálás lenne egy kígyófej címeresnek? Mintha attól kevesebb lennék, mert zöld a házam színe… varázslótársadalom rákfenéje. Senki sem azt figyeli, kivel áll szemben, csak és kizárólag azt, melyik házzal. Persze nem csak róla van szó egyedül, egyszerűen kezd unalmassá válni az állandó mese, mely szerint van a négy ház, a pirosak utálják a zöldeket, de hadakoznak a sárgák, és persze kékek ellen is. Utóbbiak szintén utálják a zöldeket, mert ez már ugyebár egy kurva divatirányzattá nőtte ki magát. Amint felöltöd az oroszlán címert, a sárga szegélyest, vagy a kéket, a véredbe és elmédbe ivódik : Gyűlölj minden mardekárost, ez életed egyetlen értelme. Eléggé nevetséges, szánalmas, gyerekes. Efféle viselkedési formát a majmok szoktak mutatni a területeik védelme érdekében… szar tudni, hogy egy rohadt állatkertben landoltam annak ellenére, mindenki azt szajkózta nekem, ez egy nívós iskola.
Neszek.
Léptek.

Lassú tempóban haladtam, nem siettem sehová. A tanításnak vége volt már, gondoltam visszasétálok a hálóba átöltözni, utána megvacsorázom a Nagyteremben. Bizonyos voltam benne, hogy a hátrahagyott utánam ered majd, így legyen szerencsém hipogriff reptetésen, tétre, berepülőre fogadva. Természetesen igazam lett, mint általánosságban… az emberek viselkedése annyira egy kaptafa manapság, ténylegesen egymást utánozzák. Ami ugyebár egy, már sokat emlegetett állatfaj szokása a túlélés érdekében. Igaz ez a roxfort diákjaira is, valaki elindít egy kurva önálló gondolatot, másnap biztos, hogy hatványozottan botlik bele az ember. Mindenkiből kiveszett az önállóság, nem is akarnak és nem is próbálnak meg eltérőek lenni, emiatt pedig unalmassá válnak. Elvesznek a szürke tömegben… levágjuk az egyik fejét, észre sem lehet venni, van hatszáz másik ugyanolyan. Szar ügy.

A csaj.
Mellettem.
Nem néztem rá, nem pillantottam oldalra, mert nem igazán láttam értelmét a dolognak… persze, a hatalmas ívben elrakott pálca azért a látókörömbe esett. Jobban mondva csak maga a kéz és a varázstárgy, valamint az általuk leírt hatalmas ív. Abból következtettem, hogy elpakolta, micsoda egy folklór műsor, díjazni kellene. Éppen időben, mondhatom. Kezeimet a zsebembe dugva szólaltam meg olyan kifejezéstelen hangszínnel, hogy az már ádáz számba ment.
- Igen!
Mivel kételkedtem intelligenciájának meglétében, teszem hozzá, azt hiszem jogosan a fúriás kalandja után, természetesen folytattam
- Dilisnek tartalak és álszentnek! Mondj egy okot, hogy ne így tekintsek rád!
A mondatot követően megálltam, majd a betegesen kék szemeket az övébe fúrtam, már persze akkor, ha ő is úgy tett, ahogyan én.
- És igen, mindezt alig fél perc alatt szűrtem le.
Megemeltem mindkét szemöldököm, csak egy pillanatra, afféle, na erre varrjál gombot stílusban, majd megrázva a fejem fordultam el tőle és indultam tovább az iskola irányába.
- Túlságosan egyforma a diákok viselkedése. Mindenki arról papol, mennyire egyedi, miközben másokkal szemben általánosít… és azt felejti el a kibaszott vágni való barma, hogy nála nagyobb szürke egér nincs a Merlin-verte varázslótársadalomban.
Summás egy összegzés így a végére, de sajnálatos módon ténylegesen igaz. Elég csak csúcsforgalomban megállni a folyosók egyikén, és végigtekinteni az embereken, vagy éppen hallgatni őket. Azonnal egyértelművé válik, hogy ez bizony így van… és itt tisztelet a kivételnek. Persze apró tisztelet, ha egyáltalán tisztelet, mert vannak egyediek is, akik csak a feltűnési viszketegség miatt próbálnak elütni a hétköznapok tömegétől, nem pedig azért, hogy legyenek valakik.
Léptek.
Lassúak.

Bé, mint bocsi a késésért :-[

Shay ritkán érzi magát ennyire furán. Az ennyire negatív környezet még az olyan vidám természetű embereket is megfertőzi, mint amilyen ő maga. Tény ilyen beszélgetés részese sem volt még, ahol úgy kezdődött az egész, hogy idiótának állították be. Seanhoz fogható emberrel sem találkozott még, sosem szokása emberekről lenézően gondolkodni, most mégis egy hisztis kisgyerekhez tudná hasonlítani szegényt, akinek éppen elvették a játékát és most haragszik az egész világra. Ő valahogy képtelen megérteni az ilyen utálok mindenkit embereket. Néha oldalra sandít a fiúra, miközben azon gondolkodik, hogy mi a fenéért jött utána, s talán jobb lenne egy másik utat keresni és lehetőleg a kastély irányába. Azonban fülébe kúsznak a mardekáros szavai, amire csak egy "bagoly mondja" pillantást és egy szemöldökfelvonást tud küldeni. Azon kevés pillanatok egyike a mostani, amikor nem akarnak megszólalni, csak arckifejezésével próbálná megmutatni, hogy mire is gondol. De azt ugyebár nem lehet úgy, hogy akinek mutatná a dolgokat még csak rá sem pillant. Így csak marad, hogy maga elé meredve vágja a csodálkozó arcokat. Egy darabig csak szótlanul lépked mellette, mintha nem lenne más választása és muszájból tartana vele, pedig lenne, de valahogy mégis képtelen egy egyszerű hátraarccal lelépni innen. Miért oly jó neki itt, ahol jó szóra nem számíthat? Talán ezt szereti? Ezt élvezi? Valamiért a mardekáros srácokkal mindig kellemesebben érzi magát. Rejtély miért, hisz mind egy retardált hugrásnak nézik őt.

- Értem! - motyogja, de hangjából érezhető, hogy nem igazán hatják meg a szavak. Bár ez ugye nem lehet túlságosan hiteles, hiszen az előbb egy csöppet nagyobb feneket kerített a dolognak, mint kellett volna. Ettől függetlenül olyan, mintha elfogadná, vagyis inkább csak ráhagyná Seanra. Azonban lehetősége nyílik a meggyőzésre, amikor Blaine okot kér arra, hogy miért ne nézze annak, aminek nézi.
- Volna értelme okokat felsorakoztatnom? - fordul hozzá összevont szemöldökkel - én kétlem. Öt évnyi közös órák alatt nem sikerült meggyőzzelek arról, hogy csak azért, mert hugrás vagyok még nem vagyok teljesen sötét, akkor ugyan hogyan lenne elég most egyetlen ok? Hm? - sóhajt egyet, ajkain mosoly húzódik, mint szinte mindig. Teljesen mindegy, hogy épp kínos helyzetben van, vagy morcos, esetlegesen tényleg jó kedve van, az a mosoly ott van mindig. Részéről teljesen mindegy, hogy mi lesz erre a válasza, sőt tulajdonképpen meg sem várja azt.

- Bár azt még mindig nem értem miért volnék Én álszent. De szerinted neked teljesen reálisak a meglátásaid? Te, mint mardekáros amúgy nem skatulyázod be az embereket? Nem gondolod egy ismeretlen hugrásról, csak mert borz van a jelvényén, hogy gyengeelméjű? Egy oroszlánosról, hogy egy bosszantó dicsőséghajhász vagy mit tudom én mit... hm? Te meglátod minden emberben azt, aki? Kétlem, mivel arra sem veszed a fáradtságot, hogy megismerd őket, ami persze nem baj, hiszen ugyebár mitől lehetne egy különböző a többitől, egy gagyi sebhelytől? Attól mert okosabb, mint más? De attól nem, hogy esetleg máshogyan gondolkodik, mint a többi? Muszáj mindig valami látványosat tenni ahhoz, hogy valaki kitűnjön a tömegből? - az utolsó pár szót hangsúlyosabban ejti ki, minden egyes szót a mellette levőnek címezve, és talán még a szemeibe is néz, ha képes volt esetleg elérni, hogy Sean ránézzen. Talán feltűnik neki, hogy nem általánosságban érdeklődik, hanem konkrétan arra kíváncsi, hogy a fiú mit gondol. Nem kell félni, nem a kegyeit keresi, mert az láthatóan nincs neki, de kíváncsi természet, és most leginkább arra kíváncsi mi alapján dönti el eme zöld példány, hogy kiket méltat esetlegesen több figyelemre.

      Rory épp errefele járt, hogz körülnézzen.Csak az a baj hogy egyedül van. De azért reméli hogz találkozik egy régi baráttal, vagz éppen megismerkedik egz kedves valakivel.Hát még mindig senkivel sem találkozott.De kitartóan várja a mosolygós ismeretlent(vagy  ismerost). Most éppen egzedül álló, úgy hogy még egy jó pasival is sz0vesen beszélget.
Megy-megy egyedül.Megtetszik neki egy nagy ko és odamegy ahhoz, majd ráül.Egy kissé mozog. De azért ügyel, hogy le ne essen.
      Rory ma egy szép kék ingben meg egy szintén kék nadrágban van. A kiegész0ttök sem maradhatnak el persze.Van egy csomó gyuru, karköto rajta. És sál, meg kedvenc csikos  táskája a válln lóg.Mindig tele van.Eléggé nehéz de nam hagyja soha sem el.Haja meg van kötve, Frufruja pedig szokásosan áll.Rágozik :DRengeteget szokott, pedig szerinte nem jo szokás. :-\
      És még mindig rendithetetlenül várja a drága ismeretlen ismerost. :P

 Én nem egyszerűen tátani a szám jöttem ide, hanem mert már a közelben sétálva megláttam Rory-t a fa közelében üldögélni. Feltevődött bennem a kérdés, hogy az embernek mi oka lehet arra, hogy épp ennek a fának az árnyékában ücsörögjön. De van esze, távolabb ül, épphogy nem bántja ez a becses (?) fa. Meg se említsem, nekem nem tetszenek, mikor márt a fák is agresszióval telítettek. Már csak az hiányzik, hogy a fű is csak úgy magával rántson. Váltáskámat egy rántással magam mögé parancsoltam, vörös felsőm csuklyáját meg felteszem. Különös, a rossz idő engem árnyékomként követ, igaz, most nem csepereg, de kell sok ahhoz, hogy a felhők megszakadjanak az iskola fölött. És én azért sem mentem be, az elázás nekem már mindennapi dolog.

 Megtorpantam szótlanul Rory előtt, kezeim kivettem zsebemből, s valahogy nyújtózkodhatnékom támadt.
-A megfélemlíthetetlen. - szólok hirtelen - Jó cím erre a látványra. Úgy ülsz itt, mintha nem is vennél tudomást arról, mi van a hátad mögött. - szemöldököm egy pillanatra magasba szökik, fejemmel a fűz felé bökök. Ilyen közelségben voltam már ugyan itt. Ugyan ezen a helyen. Akkor meg sem mozdult a fa. Szemre úgy becsülöm, hogy ha most a fa idecsapna, épp egy méter lenne köztünk a különbség. Ki nem próbáltam... hisz idecsapott volna... Rory-t nézve azonnal bátyja jut eszembe - megint, mint mindig, ezért is, hiába Rory csodálatraméltó barátnő, ez a titkom: félek szembenézni vele, mert elkapnak a gondolataim hirtelen, a bátyja irányába. S nekem mi közöm Rory testvéréhez?

 Négy évvel ezelőtt, nyáron. Második évünket kezdtük azon az őszön. Első évben bár nem ugyan abba a házba kerültünk, Roryval megtaláltuk a közös összhangot. Akkor még nyíltan belenéztem a szemébe, gondolataim sem voltak még ilyen komplikáltak. Szóval addig-addig nyaggattam Jared-et, hogy elengedett Roryékhoz. Kedves anyukája van, vendégszeretet. Tudtam, hogy van bátyja, de hogy... Szóval első nap, megrkeztem este 8 óra fele. Rory és anyukája segítettek csomagolni. Én meg kis taknyosként - koromhoz illően olyan dolgokat csináltam, mint amilyent egy tizenkét éves gyereknél normális viselkedésnek vélnek. Részletesebben: akármit mondott Rory bátyja, kuncogtunk. Követtük mindenhova. Jéézus... Justin meg két évvel idősebb. Be kell vallani, hogy abban az időszakban két év borzalmasan sokat számít. Szép kis bemutatkozás volt az. Szerintem azóta is kicsit kótyagosnak tart - azóta nem is igen találkoztunk, nem enyhíthettem az első benyomásról alkotott képemről - megmutatni, hogy az akkor volt, most meg más a helyzet. Ez a viselkedés tőlem meg lehet azért vált ki belőlem, mert az a fiú több nekem mint szimpatikus. Másképp nem is nagyon érdekel, hogy mit gondolnak rólam egyes személyek - sajnos nála nagyon is. Azóta Rory sokat mesél róla. Ő nem tudja, hogy mi a helyzet, mert Rorynak szerencsére amúgy is nagy a mondákája, nem kell kérdezgetnem róla, úgyis mondja. Fel is tűnne neki, ha kérdezném róla. Furcsa, hogy eltávolodott a fiú tőlük. S van egy rossz előérzetem ezekkel az eltűnési gondokkal kapcsolatban. De miért kell nekem annyira más dolgával törődnöm? Elég bajom van nekem így is.

 Pár hosszú percig el is kalandoztam, előtörtek a régi emlékek. De már nem vagyok Rory előtt. Lassan fordítom fejem, pont jó irányba. Balra tőlem, nem olyan távol ott van Rory. S meglepődöm, mert a fa nem csak optikai csalódás miatt van közelebb, hisz tényleg haladtam. Most véglegesen eddig is hallottam, eddig is láttam, de nem gondolkodtam cselekedeteimről. Na meg nálam az beállítottság, hogy nem tudok egy helyben maradni. S valami nyikorog. Ilyen hangot ad ki a fa, mikor lecsapni készül? Azt hiszem pont ez a nyikorgás az, ami "felébresztett". Ezekután nyugodtan maradjak kettesben a gondolataimmal?

     Csendben elmélkedek. Úgy tűnik megérte a sok várakozás. Itt van Rebecca. Én őt tekintem a legjobb barátomnak, attól eltekintve hogy nem egy házban vagyunk. Már régebb eldöntöttem, hogy rengeteget fogok találkozni Rebeccaval.
Nagyon szép neve van. Kicsit irgylem is. De zért örülök hogy a legjobb barátomat igy hivják. Nem is tudom. Egy kissé furcsán hangzik.De igy van. Hát attól eltekintve hogy nagyon kiváncsi vagyok, még nem kérdeztem meg tőle hogy szereti-e ha Beccanak szólitom, (Még a végén Bella lesz belőle, de azért annzira nem fogom átkeresztelni.) vagy inkább maradjak a Rebeccanál. Nagyon szép lány.Jó a stilusa. Hasonlóan gondolkodunk, ami jó ilyen nagy barátságban mint a mienk.
          Lassan ideér Reb.Jól kikerülte a nagy gonosz fát. Agressziv fa az biztos.
-Szijjjaa! Nagyon örülök neked! Hogy-hogy erre jártál? Mizujs?-motyogtam.-Képzeld Justin hazajött.Miattam.Nagyon jó volt újra látni. Megtudtam egzet s mást róla.Hozott nekem egz új bringát.Ki is próbáltam már.-Mondtam gyorsan mielőtt a lány válaszolhatott volna előző kérdéseimre.
-Ahmmm. Szijjaa!Ennek nagyon örülök! Tudom hogy imádod Justint.De ezen nem is csodálkozom, mert nem vagz egyedül vele.- gondolom ezzel nem arra akart utalni hogy tetszik neki. Habár én ennek nagyon örülnék.S még jobban annak ha Justin viszonozná.
           Elgondolkodtam ezen. Vajon ténylegesen erre utalt?Tényleg tetszik neki? De vajon mióta?És mért nem mondta el.Na azért várjuk meg a következményeket.Remélem igazam van.Szoritok.Persz titokban. Taln valahogy kikellene deritsem.Hát majd finoman megkérdezem.
           Gyorsan mosolyogtam. De nem biztos hogz természetes mosolynak is látszik. Talán egyáltalán nem jó mosoly.De legalább megpróbáltam.Nem akarom hogy meglássa a meglepődést az arcomon.Csak az a baj hogy Rebecca jó emberismerő.Gyorsanészreveszi az arcomon ha valami történt velem.

 A fa már közel volt, csapott. Engem akart. Én meg előb reflexből hátraugrottam. Gyorsaságom nem volt elegendő, a fának a csupasz ágai jó elkaptak. Meg sem tudtam szemlélni sebeimet, de máris az ellenkező irányba hajlott a fa, hogy megfelelő sebességre gyorsuljon az újabb kaptatásra. De mielőtt visszaért volna, már nyugodtan el tudtam menni az útból. Sebeimet vizsgálva megyek vissza Rory mellé, akin nem nagyon látni, hogy a fával való esetem hatott valamit. Lehet, hogy neki már ez nem nagy szám? Lényegtelen, de annyi biztos, hogy valamin Rory nagyon goldolkodott. De nem vagyok jó a legilimenciában, sőt. Csak annyi az én megfigyelőkpességem, mint amit a muglik normálisnak vélnek maguknál.

 -Épp azért jöttem, mert téged láttalak itt. - mosolygok ahogy mesél. Mondtam én, hogy Rory sokat tud mondani, s magátólis felhozza Justint a témába. - biziklit hozott? - kérdezem vissza. Ez meglepő. Justinról nem igen lehet ezt feltételezni. Vagy csak én ismertem rosszul. Az előbbi feleletem lehet rossz volt. Lehet azon gondolkodik. Most miért? Pont úgy nézzük egyik a másikat, s látszik mindkettőnkön, hogy merengünk. De én egy dolgon, Rory meg azon, hogy mi lehet az a dolog, amelyiken merengek.

 -Rory.. figyelj. - tudtam én előre, mikor már úgy mosolygott mint egy fakutya. Mintha én nem tudnám, hogy milyen az ő igazi mosolya... - Én nem tudom, hogy most mire gondolsz, nem vagyok még olyan szinten, hogy egyszerűen gondolatot olvassak - mondom nyugodtan, halkan, hangsúlyozva a "nem"-eket. - Nyugodtan gondolkodhatsz, de osszd meg velem is. - mondtam kicsit idegesen, s lehet hangom kicsit hűvösebben hatott mint amilyent akartam. Nem akartam én ezt, épp ezért egy gyengére sikerült mosolyt is megeresztettem a végérte, ami úgy hatott, mikor egy szülő jól megmossa a gyereke fejét, aztán meg a síró, bőgő gyereket ölelgeti, mert csak akkor jut eszébe, hogy túl durva volt. S azért is kértem Roryt, hogy mondja el, minn gondolkozik, mert nem akarom, hogy a téves gondolataimra épült vár egy tégla kicsuszásával romokba dőljön, azzal, hogy most egyszere lemondom, hogy Justinról nekem nincsen semmi különösebb véleményem. Nem vagyok jó a pókerarc, akárki, akármikor át tud rajtam látni, nyitott könyv vagyok.

 Nem szabad, hogy jobban belemerüljek most ebbe, de ebben a pillanatban nem vagyok épp jópasszban. A kezeim imitt-amott véreznek, s az egyik legjobb barátnőm épp azt hiszem, arról elmélkedik, hogy milyen érzéseket táplálok a bátyja iránt. Szeretek titoktartó meg titkozatos lenni. Ha ennyi ideig sikerült, most miért járt el a szám? De nem tudom: én csinálok ebből olyan nagy ügyet, vagy Rory? Sajnálom bevallani, de lehetséges hogy a válasz én vagyok, de makacsságomazt nem engedi meg, hogy ha Rory erre a témára tér, akkor azonnal csak úgy bevalljam.A legrosszabb meg, hogy összedőlt minden a fejemben. Justin, akiről én rosszakat gondolok, egyszerre hazamegy, s kedves Roryval, akivel azelőtt nem volt. Bringát visz neki, ami számomra tényleg leejtette az állam - vagy csak nekem vannak ilyen szülemények a fejemben, hogy egy igazi, Roxfortot elvégzett ifjú varázsló ilyent nem ajándékoz? Ügyesen feloszlatom a szemkontaktust, hogy még rosszabb legyen.
 

        Azt sem tudom hogy mit gondoljak. REbecca semmiképp sem akarja felfedni érzéseit.Nem tudom. Talán hagznom kellene, talán nem.Lehet hogz fölzaklatnám vagz eltaszitanám magamtól túlzott kiváncsiságommal.Jobb ha abba hagyom.Türköztetnem kell magamat. Nem is tudom mi lenne, ha Reb egzszerűen csak otthagyna engem. Túlságosan kötődöm hozzá mint brát, persze.Nem. Ezt ki is kell vernem a fejemből.Amióta megismertük egzmást mindent elmondtunk a másiknak, Justinon kivül. Gondolom erről nem nagyon beszél. Vagy mégis csak az én fantáziám szüleménze volt az egész. Nem is érez iránta semmit. Igázából ez nem nagyon tarozik rám. Hagyom az egészet.Vagy csak egyszer még megpróbálkozzak.Nem. És ez határozott nem lett.

    Nagy csönd van. Gyorsan megis szakitom mig Reb elmegy unalmában.Igen, pontosan ez lesz a legjobb.Észre sem vettem hogy drága barátnőmet elkapta a fa. Erre nem is figyeltem. Mintha eyhén meg is sebesült volna.Hupsz...
Gyorsan ki kell találnom valamit.
   -Ohh!Észre sem vettem hogy megsérültel!!!Nem esett komolyabb bajod?Kicsit menjünk távolabb a hülye fától.Úgy elgondolkodtam, hogy fel sem figyeltem arra, hogy egyátalán veszélyt jelenthet valakire nézve.Bocsi.-ziháltam, megpróbálkoztam egy mosollyal, de nem sikeredett.Túlságosan elmélyültem a szomorú ténnyel, hogy Reb megharagszik rám.Amit csak az én elmém szölt.Mivel Reb nem tesz semmi elszomoritó dolgot.Hál' Istennek.-Jól érzed magad?
   
Mindketten elsétáltunk a fa közeléből.Egyikünk sem akart most a fával küzdeni.Talán felkellene hozzak valami más témát. A múlt héten egyáltalán nem találkoztunk.Nem beszélgettünk abszolút.Nem tudom miért.Nem vesztünk össze vagz ilyesmi. Biztosan csak szimplán nem futottunk össze.Nagy kár hogy nem ugyanabba a házba kerültünk mindketten.Gondolom Rebecca is a szive mélyén szeretett volna a Griffendélbe kerülni. Én is örültem volna ennek.Na de a sors közbeszól. Már mindegy.Csak az a lényeg ogy továbbra is jó barátok legyünk.Természetesen.
Meghallgattam Reb rövid válaszát, aztán új témába kezdtem.

-És mi újság manapság? Már egy teljes hete nem találkoztunk...Sajnos-tettem hozzá gyorsan.-Na de most ne erről beszéljünk. Mond csak van pasi a láthatáron?-motyogtam, a pasi szót kihangsúlyozva.-Már elég rég óta nem láttalak senkivel császkálni.Igazából én sem voltam.Pedig olyan szivesen kikapcsolódnék most. Nem tudom mért, de ez az utóbbi időben nem ment valami zökkenő mentesen-valltam be szomorkodva.-Szeretnék egy jó nagyot kirándulni és szórakozni.Valahogy erre vágyom manapság.Te hogy vagy ezzel?-kiváncsiskodtam.Tovább nem is beszéltem.Elakadt a szavam,de nem tudom milyen okból kifolyolag merészelte ezt tenni.Nem értem. Máskor annyit tudok beszélni.Talán túl sokat is.És most , most pedig semmi.Abszolúte semmi. Nem is csináltam mást zután csak vártam Reb megszólalását.

 Olyan nagy csönd lesz, a véres kezeim összesúrolom, nem azért, hogy Rory meglássa, egyáltalán nem. Esetleg arra jó, hogy akkor hagyja Justin-t. Nekem nem kell a sajnálat. Én mindigis erősnek mutatom magam, ha egyszer lehet. Vagyis csak akkor nem lehetséges ez, ha könnycsatornáim megindulnak, de ez ritkán van, hogy én elsírom magam. Az összedörzsöléssel kicsi meleget varázsoltam saját magamnak. S látszik Roryn is, hogy kicsit didereg. Épp amikor arrébb nézek, s a felsőm újjait annyitra letűröm, hogy az ujjam hegye se látszódjon ki, s kezdek egyszer erre, egyszer arra lépni, mert fázom. Egyszercsak hallatszik Rory hangja, olyan furcsán. Én még nem nagyon hallottam így. Félelem, megbocsájtás, minden volt benne, s mikor odanéztem nagy szemekkel, a tekintete is erről árulkodott. Dehisz én mit csináltam? Rory megint mosolyog, én mostmár nem tudom mit tehetnék. Elhatároztam, hogy ahogy eljön az ideje, megpróbálkozom egy olyannal, amire Rory most végképp nem számíthat, de biztos vagyok benne, hogy hatni fog. Ha meg nem, akkor aztán itt tényleg nagy a problem.

-Jól érzed magad? - kérdezi.
-Aha, soha jobban. - a túlzások túlzása, fázom is, meg minden baj van, de köszönöm szépen, nem panaszkodom... S akkor elmosolyodom az én mindig őszinte, huncut és még sok jelzővel ellátható vigyorommal.
Nem tudom miért, Rory elindul. Nem akartam vitatkozni vele. Dehisz` én maradtam volna még, de had legyen úgy, ahogy ő akarja, most az egyszer engedek, ami nekem nem szokásom. S úgy csak elkezd cseverészni. Kaptam az ötleten. Vigyorogva követem.

-Van egy fiú, de az most nem ideillik. Másképp senki. Miért, pasizós kedved van? Mondjuk igen, te vagy az a nagy bulizós csaj... - megtorpanok. - te mikor nem akarsz szórakozni meg bulizni? Figy, velem beszélsz, nem mással, jól ismerlek. Tudod mit? – megragadom a válltáskáját. – menjünk vissza a fához. Azt sem tudom, miért indultál el. – vigyorgok. Igazából csak azért vigyorgok, mert megint nem engedtem, hogy legyőzzék a makacsságom, hogy ha én nem akarok menni, akkor ne vigyenek. Addig rángatom a táskájánál fogva, míg magától jön vissza. –Csillapodj le, ne menj annyit körbe. – toldom hozzá, lám mit reagál erre. S egy érdekes ötletem támadt
-Mit áldozol fel a cél érdekében? – kérdem mikor már ott vagyunk a kiindulási pontnál, én meg egyenesen a  mozdulatlan fára tekintek fel. Egy Vingardium Leviosa-val csodálatos kárt tehetünk a fában, ha valamit oda fellebegtetünk.
-Szórakozásra vágysz? – kérdem, miközben a szemöldököm egy pillanatig a magasba ugrik. – próbáld meg az egyik karkötőd vagy az egész táskád – ha nem sajnálod – fellebegtetni a fára. Érdekes látvány lesz látni, hosz erőlködik azt leszedni magáról. Amúgy meg a karkötő jobb ötlet, mert ha sikerül neki leszednie magáról, az nem kaptat úgy el, mint a táska – s mint ismerlek, somindent hordassz a táskádban… - elnémulok, s ahogy Rory rámnéz olyan mereven, én felhúzom szájam szélét, s vállaim, mókás kedvem van annak ellenére, hogy a hideg egyetlen jele nincs épp jelen. Vagyis kettő: a vihar meg a lehelletem. Szép is lenne, júniusban.

         Gyorsan megnyugodtam, vagyis Reb megnyugtatott.Nagyon szeretem őt.Mint legjobb barát, persze.Habár nem vallja be hogy fázik én észreveszem.Én is fázok. Ezért is álltam föl, s mentem tovább. Hát eszembe is jutott hogy Rebecca milzen makacs tud lenni.Amikor megfogta a táskám és visszahúzott,nem ellenkeztem.Tudtam hogy minden hiába.
De csak nevettem. NEm nevezhető teljes mértékben nevetésnek, hanem heves mosolygásnak.

Nem is tudom mikor gondolkodtam el utoljára azon, hogy milyen azon gondolkodni,hogy minn gondolkodok.Hát ez hülyén hangzik.De érdekes. Az ember egyszer csak azon veszi észre magát hogy hülyeségeken elmélkedik. Legtöbbször csak képzelődünk, vagy éppen reménykedünk.Igen. A remény nagyon fontos. Élteti az embert, az olyan időszakokban mint amikor elhagy  az egyetlen, akit nem tudsz elfelejteni.Mindig arra vársz hogy egyszer csak újra betoppan az életednek. Amig nincs a közeledben félembernek érzed magad. Úgy, hogy mindjárt szétesel fájdalmadban.És amikor visszatér, kiegészülsz.Újra. ELáraszt az öröm, a boldogság, a szerelem.Amiben már régen nem volt részem.Vagyis körülbelül egy fél éve, vagy még több.NEm is tudom.Talán ezért van ez a nagy pasizós kedvem.Nem is szégyenlem, különben nincs is amit.Gyorsan be is vallom Rebnek.

-Igen.Pasizós kedvem van manapság.Úgy szeretnék egy jót bulizni.Már régen voltunk. Nem is faggatlak arról a nem ideillő személyről, de egyszer úgy is elkell áruld hogy ki az.És becserkésszük.-buzditottam Rebet.-Öhm...inkább nem áldozom föl a táskámat. Van egy karkötőm, amit nem szeretek annyira. Azt talán bevethetnénk.
   
Gyorsan kikereste a táskámból.Nagy a rendelenség odabent.Rengeteg kacatom van.Nem tudok megválni mindentől.Túl sok emlékem van, amitől nem akarok megszabadulni.

-Nagy kedvem van egy kis rosszaságra.Velem tartassz?-tettem fel kiváncsian a kérdést.De nem voltam biztos abban, hogy Becca is benne lesz.Gyorsan mosolyogtam egyet.Jól sikerült.Biztató mosoly volt.Mindent beleadtam, hoy meggyőzhessem Rebeccat.És boldogan vártam a választ.

 -Ebben nem segíthetek. - mindeközben kicsit csalódott arcom lenne? talán mert nem azt láttam magam előtt amit igenis látni akartam? - csak ősszel lesz szülinapom, addig meg nem igazán bulizhatunk itt, haza meg egy rakás embert nem vihetek, főleg olyan fiúkat akiket nem is ismerek.
 Mint egy maszk, azonnal arcomra tettem a mosolyomat. Igazából csak annyit akartam, hogy hogyha ez a bulizós dolog célzás volt arra, hogy szervezzünk most mi bulit, akkor arról valahogy beszéljem le, hisz nekem most erre se erőm, se időm. Esetleg ha más szervezi.
 -Kell ügyelni rád, hisz sok veszélybe beleméssz. Mint például most fogunk. - azonnal átváltott az álszent mosolyom vigyorrá, amit nem tudtam leplezni. Pont így kezdődött minden balhé anno, amit mi műveltünk. Olyan ez mint egy hullámvasút. Az elején lassan kieszeljük a tervet, feljutunk a csúcspontra, ahonnan márcsak zuhanás jöhet, ami egyenlő azzal, hogy addig szidnak, míg valamilyen mértékben megbánjuk a tetteink. De mindig van megálló. S én sosem bánom meg a kiszállást. Tanúlság nincs. A megbánás kis foszlánya sem marad tudatomban. Esetleg a hirtelen jött híresség az évzáró vacsorán, mikor mindenki megtudja, hogy melyik ház nem nyert és ez kiknek köszönhető. A varázsvilágban ez még sokkal érdekesebb a kviddiccsben, vagy a szimpla repülésben, ahol magad találod ki és építed az útvonalat.

 -Nagy kedvem van egy kis rosszaságra.Velem tartassz? - és véltem felfedezni az izgatottság apró fényét, megfűszerezve a felháborodás szikrájával saját tekintetem tükrében, vagyis az előttem álló Rory arckifejezésében... A kis háborodás gyökere az, hogy mikor nem volt nekem az ilyenhez kedvem?
-Dobod vagy varázsolsz? - teszem fel az egyszerű kérdést látva hogy már ki is van választva a tárgy. S hogy megint Roryt olyan szögben kaptam el, hogy Justin kép jött le nekem belőle, tekintetem azonnal lefele irányul. Valami nagyon érdekeset szeretnék felfedezni tornacipőm orrán. Ilyenkor szerencsétlen vagyok és legyőzhető. S akaratlanul túl kapzsian veszem a levegőt, erre sóhajtás kerekedik az egészből. Legalább van valami és valami lelkesítő szónoklatra számítok bőbeszédű barátnőmtől. Megint elkapott egy olyan érzés, hogy érzékien, lazán beteszem kezeim a zsebeimbe, ez nekem körülbelül annyit használ, mintha nyújtózkodnák egyet. Lépkedek megint, de öntudatosan. A fa felé. Azt akartam látni hogy már ott van a fán az a nyamvadt karkötő, s a fa ahogy le akarja magáról rázni, őrületes szele majd felfrissít ahogy szembecsap. Csodálatos az ilyen érzés, habár levegőt is alig lehet kapni ilyenkor. Dobd már fel! - hangzik az elmémben a gondolat, s automatikusan Rory felé fordulok. Dobd már fel! - könyörgöm megint amihez telepátia sem kell, hogy megértse.

.-= Sajt =-.


Nyugalom.
Elégedettség.
Szinte biztos voltam benne, hogy a mellettem sétáló egy paranoid marhának tekintett, egy kis gyogyósnak azért, amiért becsmérlem a társadalmat. Azt gondolja, általánosítok, holott ez cseppet sem igaz, hiszen a társadalomból kiemelt csürhét szídtam, nem pedig az összes embert a világon. Persze, nem lehet egyszerű egy kicsit másképpen gondolkodni a megszokottnál, és nem éppen a rózsaszín fellegekkel foglalkozni a nap egy apró töredékében. Meg ugyebár, sokaknak szintén nehzség nem magára venni a hallottakat, elvégre az igazság kurvára fájó lehet. Ennek ellenére nem igazán törődtem a hugrabugos szavaival. Miért ne tartanám egy csökött kis idiótának? Értelmes emberek leülnek a fúria alá kekszet tömni a fejükbe? Nem igen hiszem, legalábbis nekem soha nem fordult meg efféle gondolat a fejemben, vagy éppen másféle, amit a suli kiskedvence alatt kellene csinálni, mert az humoros és megszokott. Tanulja meg az idióta fejével, hogy nem minden fiú fogja dícsérni csak azért, mert neki nem töke van, és heréi, hanem egy rés a lábai között. Hát hol érdekel engem az ilyesmi? Aki hülye, az hülye, ez ellen a reprodukciós szervek nem tudnak tenni semmit, ennyi.
A hangja.
Válasz.

Éreztem, azzal, hogy megadtam neki a lehetőséget a mentegetőzésre, élni fog vele. Tipikus és kilésé dolog, az lett volna az igazán meghökkentő, ha nem ellenkezik, hanem elfogadja. Akkor lett volna igazán egyedi… egy újabb pont, amely egyértelművé teszi, ő is csak olyan balga marha, mint a nagy átlag… azok, akikből sajnos több van, mint az értelemmel bírókból. Ennek ellenére, ahogyan azt az etika kívánja, természetesen türelemmel hallgatom a szavait. Tény, az íratlan szabálykönyvet voltam olyan pofátlan annyival módosítani, hogy baszok figyelni rá, mert ugyebár, a figyelem nem egyenesen arányos azzal, hogy bámulom a fejét. Attól, hogy valakit nézek, nem biztos, hallom is amit mond… ezt megfordítva, nem méregetem, de minden egyes szavát hallom. Egy élelmes nyugtázással kezdett, ami még bizakodásra adhatott volna okot, de pillanatokkal később már folytatta is a győzködésemet. Megálltam, hiszen rámtekintett, jelezvén, igényli a figyelmemet… tipikus nő, a levegőnek nem megy, szinte fájón üvölt a messzeségbe, nézz már rám. Pár pillanatig még az iskola falának szegletében helyezkedő faajtót méregettem, de aztán rápillantottam, így megadva neki a hőn áhított szemkontatkust. A szavak szinte áradatként indultak meg, mint amikor a kibaszott gát átszakad, és semmi sem állja a víz útját, csak ömlik és ömlik szakadatlan.

Türelem.
Vártam.
Nem szólaltam meg. Régen, Cedrah tanai előtt biztosan lebasztam volna neki egy pofont, legjobb esetben pedig figyelmeztettem volna, egyszerre egy kérdést, és várja meg a választ. Semmi pánik, ha valakire figyelni szoktam, akkor ódákat zenghet, a fontosabb kérdések így is, úgy is megmaradnak a fejemben. Ennek fényében, amikor a hatalmas monológ elhallgatott, a folklór műsor pedig megszakadt, haloványan elmosolyodtam.
- Csillagom!
Élelmes megszólítás, érdekes módon, ha a nők egy csepegős kis buzitól hallják, vagy valami helyi menő gyerektől, azonnal rózsaszín a számukra minden… persze, ha ezt egy bunkónak titulált ember címzi feléjük, kiakadnak. Majd kiderül, itt mi lesz a megszólítás jussa.
- Egészen más téma az, a tanulmányaidban hogyan haladsz, és miként látod, vagy éppen éled meg az életet. Lehetsz ötös tanuló, mégis olyan gyogyós vagy, hogy a fúria alá ülsz le enni.
Fejrázás, lemondó, olyan mit is várhatnék tőled féleség, amely közben a mosoly lefagy az arcomról.
- Ennek ellenére igen, ha úgy gondolod, várom az okokat.
Mivel ő sem adott időt a válaszadásra, így én is folytatom, jegyezze meg szépen a válaszkat, ahogyan én tettem a kérdéseivel.
- Az álszent téma… hihetetlen nehéz lehet kikövetkeztetni, de segítek egy kicsit, hátha rádöbben a csökött is agyacskád.
Nem voltam mérges, sem pedig felfokozott idegi állapotban, de úgy véltem, ez bizony kijár, ha nem képes feldolgozni az elmúlt pár perc eseményeit, ami ugye rettenetesen megerőltető feladat.
- Annak ellenére, hogy mentettem az írhád, pálcával a kezedben köszönted meg, mintha bármi ártó szándékkal érkeztem volna. Ez az álszent dolog… ha akartam volna, hogy szenvedj, a fa hatalmas pofonját követően még én is összevertelek volna… mellékesen pedig, ebből is látszik, hogy ki kiről képzel dolgokat. Ki kiről alkot véleményt a háza után. Le merem fogadni, ha egy háztársad mentett volna meg, eszedbe sem fodult volna már a fa lebegtetésekor sem, hogy esetleg bántani akar. Hazdusz, ha az ellenkezőjét állítod.
Ismét megráztam a fejem, majd elfordulva tőle indultam meg ismét az iskola falai felé.
- Nem mellékesen pedig, leszarom, milyen címer díszeleg a mellkasodon. Éppúgy megmondom a háztársamnak is, ha úgy találom, hogy gyagyás, ahogyan neked, vagy bárki másnak. Soha nem voltak mérvadóak számomra a házak.
Övön aluli ütés, elvégre ebben a kibaszott állatkerben mindenkinek számít valamit, hogy zöld, sárga, kék, vagy éppen piros. Ki nem szarja le? Az utolsó kérdésére pedig - hogy muszáj-e valami látványosat tenni ahhoz, kitűnjön valaki a többiek közül – ismét megtorpantam, és hátrapillantotatm rá a vállam felett.
- Az utolsó kérdésedre pedig a válaszom nem! Nem kell kiugrót tenned ahhoz, hogy különbözz, elég kicsit komolyabban szemlélni a világot, és máris egy lépéssel a sajnálatos módon döntő többség előtt állsz.
Elfordulva tőle folytattam az utam, rajta állt, fojtatni szeretné-e a diskurzust. Amennyiben igen, akkor jön és mondja, én meg válaszolok. Legfeljebb, ha egy idő után megunom, szólok neki.
Sétáltam.
Türelmesen.

Rebecca Garn éés Rory Stone részére.

  Megfontolt, mégis magabiztos lépések, halk zaj, szőke hajzuhatag … Egy középmagas, fekete ruhás lány sétált a Fúriafűzhöz közeli területen, magányosan, mint általában. Alig ér térdéig ruhája, új nélküli, de nem fázik, hisz nyár van, kellemes, lágy szellő fújdogál, és borzolja össze a szépen kifésült, szőke, sima fürtöket. Arcán titokzatos mosoly terült szét, mintha valamin gondolkozna – azonban pár perc múlva a kívülállók is megérthették, min mosolyog.
  Odaért a Fúriafűzhöz, vagyis pár méterre tőle, és megpillantott két “szeretett, kedves ” ismerőst. Rory Stone és Rebecca Garn. Utóbbival kicsit sokszor fut össze az utóbbi időben, ennek következtében már kezdi unni a lány szekálását, ellentétben Rory-val, akit alig ismer. Évfolyamtársak mindhárman, de mivel Arleth mardekáros, Rory griffendéles és Reb hugrabugos, azért sosem voltak puszipajtások, sőt, nagyon is utálták egymást.
Arleth arcán gonosz, félelmet keltő mosoly ült ki, miközben a két lány hátára vigyorgott, és megszólalt.
-   Lám – lám, Rebecca Garn-nak az utóbbi időben nagyon kedvez a sors, hogy megtiszteli őt szívélyes társaságommal. Rory Stone-nal viszont annál kedvetlenebb. Hogy vannak kedvenc évfolyamtársaim? Pletyi parti, vagy „Hogy terveljük ki a következő csínyt akció”? Esetleg Harry Potter meghódítása ... ?
  Széles mosoly terült szét a mardekáros lány arcán, miközben lenézően végigmérte a két lányt. Reb családját kevésbé ismertre, ellentétben Rory-val, akinek bátyjával már összefutott párszor. Mivel Justin járt is egyszer náluk, az apjával beszélt meg valamit a halálfaló. Őt örökké is kedvelte, talán őt egyedül apja halálfaló barátai közül. Bár más nem is nagyon jár hozzuk, csak az apjával egy idős halálfalók.
-   Hogy van a bátyód, Stone? Üdvözlöm ... – mondta egy bájos mosollyal, nem annyira hangosan. Egy pár lépésre volt csupán a két lánytól, mégsem beszélt halkan, hisz nem volt semmilyen zaj a közelben, csak a szél halk susogása. Bizonyára van pálca náluk, Rebecca ugyanis elég heves természet, és gyakran ránt pálcát azokra, akik idegesítik, Arleth pedig ... Neki ez az elfoglaltsága, másképp semmi értelme nem lenne a társalgásnak. Persze Arl-nál is volt pálca, a biztonság kedvéért, de ő nem szokta minden percben előrántani, meg fenyegetőzni vele. Nem az ő stílusa ...

---

Remélem nem gond, hogy betoppantam. 8)

  Az ősrégi barátnőm Rebecca Garn és évfolyamtársam Arleth Gresham


    Egy kicsit elgondolkodtam.Egyszer csak hallom Rebecca hangját, amint azt mondja:
-Dobd már fel!
      Még nem jutott el az agyamig ez a mondat, amikor egy szőkeség szólal meg a hátunk mögül.Egy régi ellenség.Én eléggé ritkán szoktam vele összfutni, ellentétben Rebbel, aki mesélte már nekem, hogy mennyit idegesiti őt ez a lány.Igazából mi sem vagyunk barátok, de ez nem az én hibám, mivelhogy Arleth nem kedvel engem. Nem mondta konkrétan, hogy miért de utalt már arra, hogy azért mert griffes vagyok.Nem szép tőle. Ettől eltekintve bátyámat igenis kedveli.Hát mondjuk ki nem kedveli a drága Justint, hőn szerettett tesókámat. Én is fölnézek rá, csak elszomorit, hogy nem jön haza. Nincs már itt nekem.Most már nem mosolygok, már nem birok.
-Lám- lám, kihez van szerencsénk, a "drága" Arleth Gresham, a vérbeli mardekáros.-mosolygok. Ebben a mosolyban minden volt. Hátso szándékoktól elkezdve kedvességig, minden.
- Hogy- hogy emlékszel a nevünkre? Amúgy meg előre megmondom, hogy kár a gőzért, hogy idegesits, úgy sem tudod elrontani a kedvem.- mondtam fennhangon.Csak előre leakartam szögezni, hogy mi a helyzet.
        Ott volt egy nagy kő a lábamnál, a lábamat neki tettem, s rádőltem. Néztem Rebecca hogyan reagál Arleth érkezésére, és hogy elszeretne-e menni a közeléből, merthogy Arleth nagyon goromba, visszataszitó vele és gondolom velem is. Nem valami illemtudó, kedves személyiség. Hát ez van.
        Nem ért váratlanul, hogy Justin felől érdeklődött. Számitottam rá, hogy megkérdezi, hogy s mint van...Nem tudtam eldönteni, hogy most gorombán vagy kedvesen válaszoljak neki. Egy az, hogy ugy-e Justinról van szó, tehát kedvesen kellene válaszoljak, de Arleth nem érdemli meg, hog szépen beszéljek vele. Nem tudom. Reb még nem reagált, hogy menjünk,  vagy kibirja itt, Arleth mellett. Figyeltem tovább, de ő rám sem pillantott egy ideig, csak a teniszcipőjét nézte, nem-e talál rajta valami újdonságot. Gondolom már számtalanszor elemzte minden részletét.
-Justin jól van. Ő még nem érdeklődött felőled, pedig tudja jól hogy évfolyamtársak vagyunk, ellentétben Rebbel, őróla sokat kérdezősködik. Gondolom van ennek valami oka.  Tudod nem érdekled őt. Rengeteget beszélünk az utóbbi időben egymással, de te nem ÉRDEKLED. Most, hogy jobban belegondolok azt mondta, hogy nem szereti a szőkéket.-ez a mondatom után elvigyorodtam.Ez az egész amit mondtam tiszta hazugság. Mostanában alig beszélünk Justinnal, most hogy elment szinte semmit sem tudok róla. Mégcsak azt sem tudom hol él, vannak-e barátai vagy valami.Abban reménykedem, hogy egyszer visszatér és minden olyan lesz mint mielőtt elment. Az sem igaz, hogy utálja a szőkéket. Csak az az egy igaz az egészben, hogy régebben sokat kérdezősködött Reb felől. Ez az egész füllentés arra jó, hogy földühitsem Arlethet, de tudtam, hogy nem fogja utálni Justint.

  Épp egy ember hiányzott innen, s őt is idefújta a szél. Pont őt. Pont most. Pont ide. Gratulálnék neki, hogy idetévedt, nekem okozta most a legnagyobb idézőjelben lévő örömet. Arleth Gresham, a felejthetetlen számomra.
-Lám – lám, Rebecca Garn-nak az utóbbi időben nagyon kedvez a sors, hogy megtiszteli őt szívélyes társaságommal. Rory Stone-nal viszont annál kedvetlenebb. Hogy vannak kedvenc évfolyamtársaim? Pletyi parti, vagy „Hogy terveljük ki a következő csínyt akció”? Esetleg Harry Potter meghódítása ... ? – mondja. Mint kiderül a pletyka szó értelmét nem ismeri még… na meg hogy jutott eszébe Harry Potter? Érdekes egy gondolkodásmóddal bír ez a lány, én mondom.
-Min’ látod jobb dolgunk is van, minthogy mások után nyomozzunk mint egyesek. Talán neked sincs mit csinálj nyáron? Szánalmas, hogy az állítólagos kedenc évfolyamtársaiddal így beszélsz. Hát akkor kíváncsi lennék a kevésbé kedvencekre… - szólok ridegen. Hangulatember vagyok, nem kapott el jó kedvben. Amúgy is elég az ő jelenléte, hogy elvigye a kedvem. - Elnyerte a szívedet Potter? – minden másról elterelte a figyelmem egy ideig. Erre legalább jó. A Harry Potter ügy meg nem foglalkoztat engem. Az fiú az én szememben csak egy szerencsés meg talpraesett, meg még sok jó jelzővel ellátott fiú. Igazából összefoglalva érdekes egy életet él, amivel én cserélnék, hisz én kockáztatnám az életem a nemes célért. Nem féltem az életet. Főleg az ilyen pillanatokat nem.
-Hogy van a bátyód, Stone? Üdvözlöm ... – mondja vigyorogva az újonnal érkezett. Szemeim átlagméretük felére szűkülnek, szájam meg épp résnyire nyílik, hogy valahogy ki tudjam fújni a belémszorult kimondatlan szavak terhét. Persze hogy üdvözli. Aki az “ő szintjén van” azt üdvözli. Pálcát meg minek rántsak? Múltkor is csak azért rántottam mert megérdemelte, mivel akkor jött először úgy a közelembe, hogy vigyorgott, meg már távolról az volt a célja – máskor csak úgy egymásba botlottunk, szó szerint. Szóval különös volt. Azóta megtapasztaltam, hogy valami okból fogva úgy jön ide, mintha húznák. Valamit akar. Csak már mondaná el, hogy mit.
-Cöh. – a szót teljesen elnyögtem, tudtam is, hogy ez lesz, mivel belül már fújtatok, de megkockáztattam azért. Nem is méltatom tovább, visszafordulok a fűz felé, unottan. Milyen szép látvány is lenne, ha nem karkötő lenne a fán, hanem Gresham elvtárs. Pöpec kis ötlet. Na meg az is fantasztikus látvány hogy Rory mosolyában őszinte kedvességet vélek felfedezni. Hát nem csodálatos? Ellenem fordult a világ. Azután ahogy ott álldogálok háttal, Rory jól visszaolvasott Arlethnek. Ez a pár mondat telítve volt túlzásokkal, szerintem. Ha érdeklődött is rólam valamit Justin, az biztos csak annyi volt, hogy élek-e, vagy halok. S szőkéket nem szeretni? Ugyan már… ezt Rory kicsit melléfogta. Már szinte látom (hallom) hogy Arleth hogy áradozik arról, hogy hogy lehet a szőkéket nem szeretni, meg hogy eddig hány meg hány pasi epedezett érte.

  De legyen ahogy van, én nem szólok most bele. Nehéz is nem odanézni a hátam mögé, ahol már a lelki szemeim előtt többször is felbukkant már a valóság képe: egy szőke mardekáros lány, ahogy a szemében villog a szemétség meg az a kinemállható vigyor az arcán. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy most is kitalál valamit. Már hallom a “Rebecca netán nem akarja látni kedves beszélgető partnerét?” mondatot.
-Gondolom nem vagyok olyan vak, hogy ebben a pillanatban vettél észre minket. Ezesetben meg nem tudom miért jöttél ide, ha láttad, hogy itt vagyunk. – mondom a mondat végére átnézve vállam fölött, majd vissza. – igaz, életelemed a feltűnési viszketegség, bármilyen áron. De nyugalom, a mardekárosok között nagy a népszerűséged, én sem foglak egyhamar elfelejteni. De rajta, tedd csak az eszedet, ameddig jól esik. – megfordulok teljesen, s egyik szemöldököm egy pillanatig felemelkedik. A monológom vége kissé lenéző hangsúlyt vett fel, de mit bánom én azt. Még órákig tudnám mondani ezt. De látszik az arcán Arlethnek, hogy milyen véleménnyel van rólam: károgásnak veszi az összes szót amit kimondok. Mintha benne egy csepp szánalomfoszlány sem csillanna meg. Ha lenne mardekáros ismerősöm, kinyomoznám hogy mit is akar tőlem, hogy itt nyüzsög. De mivel nincs, hisz az egész el van bőcsülve a rangja miatt, meg hogy a Nagyúr szolgálatában fognak majd állni, így boldogulnom kell a saját előérzeteimmel. S ahogy elnézem egymáshoz közel Rory-t meg Arleth-et máris szembeötlik egy kép. Arleth meg Justin. Jééézus…

---

örvendünk neked... :)

. Rebecca Garn és Rory Stone – kedvenc ellenségeim . 8)

"Mondd a haldoklónak, milyen szép az élet,
mondd az ifjú párnak, a szerelem méreg.
Meséld el a vaknak mindazt amit látsz,
ha nem lehetsz boldog, terjeszd a romlást!"


  Bájosan tekintett végig az elôtte álló lányokra. Mit is keres ô itt? Valóban, magányra vágyott, nem számított rájuk, viszont meg sem futamodhattott, mint egy gyáva kutya, az nem rá vall. Viszont most nincs kedve ezzel a két lánnyal fecsegni, tölteni az idôt, mégsem fordulhat vissza, mert azt hiszik, minden bizonnyal, hogy meghátrált. Szóval maradnia kell, és valami értelmes, csattanó választ kitalálnia, bármennyire is sajog a feje.
  Elôször Rory szólalt meg, utánozva Arleht - et, amire számított.. A „vérbeli mardekáros” szóra egy köszönettel teli mosolyt erôltett az arcára, és meghajolt elôtte – mindezen jól látni lehetett, hogy csak színjáték, amit élvezni lehetett – már aki. Aztán tekintete hirtelen átsiklott Rebecca-ra, akit, nem tudja, miért, de sosem kedvelt annyira, mint Rory-t. Örökké flegma volt, unottan beszélt, kissé unalmas is volt. Látszik, hogy árva ...
-   Óó, az egyeseket rám értetted? Nem, kedvesem, én nem nyomoztam utánatok. Mi hasznom lenne belôle? És különben is, mit érdekel engem, hogy mit csináltak? Öhm, képzeld, Rebecca, van elég dolgom a nyáron, amik között nem szerepel az a terv, hogy hogyan dobjam fel a karkötôm erre itt. – mondta színelelt kedvességgel, miközben egyre gyorsult a fejfájása. – Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel. – mondta egy vigyor kíséretében, miközben visszapillantott Rory-ra. Tekintete azonban nem kerülte el, hogy Becca hátat fordított neki, s bizonyára nem ezt akarta elérni vele, de mindenképpen ezzel a mozdulattal azt érte el, hogy úgy tűnjön, mintha feladta volna a küzdelmet, annak ellenére, hogy sehol sincs küzdelem. De egy kívűlálló biztosan ezen a véleményen lenne. Halványan figyelte Rory szavait, és a végére bájosan, csilingelô hanggal felkacagott.
-   Valóban azt hiszed, hogy hiszek neked, Stone ... ? Bár az felôl semmi kétségem nincs, hogy úgy tudsz hazudni, mintha olvasnád. Nem mindennapi tehetség. Tudod mit, majd utánanézek, hátha kapok egy olyan mágus iskolát, amelyekben ilyen különleges képességű diákokat várnak. – mindezt kissé gúnyosan, de ôszintén is mondta, majd feladta, hogy szóljon többet Rory-hoz, több hazugság már nem érdekelte, úgyhogy inkább a nyögdécselô hugrabugos lány felé fordult.
-   Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. – mondta azzal a „kinemállhatatlan” vigyorral, miközben pillantott egyet lassan. Túl erôsen fájt már a feje, de nem mehetett el, még nem – akármennyire fáj, nem fog elmenni.

                                 és Arleth Gresham
        Erre számitottam, hogy nem fog nekem hinni, amúgy is cask hülyeséfgből mondtam az egészet. Szegény Reby, látszik semmi kedve nincs ehhez a beszélgetéshez. De azért nem megyünk el. Nem hátrálunk meg az ellenség előtt. Nem is tudom miért harcolunk. Persze jelképesen. Semmi értelme ennek a folyamatos harcnak közöttünk. Talán nem kifejezetten köztem és Arleth között, hanem főkent Reb  és Ms. Mardekáros lány között.
-   Óó, az egyeseket rám értetted? Nem, kedvesem, én nem nyomoztam utánatok. Mi hasznom lenne belôle? És különben is, mit érdekel engem, hogy mit csináltak? Öhm, képzeld, Rebecca, van elég dolgom a nyáron, amik között nem szerepel az a terv, hogy hogyan dobjam fel a karkötôm erre itt. –mondta gorombán Rebnek..- Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel.
-Figyelj Gresham, nem azért dobtuk föl a karkötőt a fára, hogy azzal töltsük az időt,  szimpla figyelemelterelés volt,hogy tudjunk dumálni egy kicsit. Nem is értem minek magyarázkodok itt neked, a pici agyad még ezt sem tudja fölfogni. – mondtam- De figyelj csak, ha olzan elfoglalt vagy mit keresel itt? Senki nem kért arra, hogy idegyere, és szekálj minket. Szóval...
             Szépen  eljátszadozik a fa a karkötőmmel. Hát nem nagyon figyeltem, hogy mit csinált vele, de bennünketnem zavar, az biztos. Viccnek jó, elmegy. Nem is tudom, mire jó ez, hogy idegesitjük a fát.  Nagyon nem szeretem, ha a növényzet engem szúr ki ellenségnek, hiszen én semmit nem vétettem ellene, amúgy meg kereshetne jobb elfoglaltságot, netán állhatna egy helybe, mint a rendes fák, igy nem zavarna senkit. Nem biztonságos ilyen eleven fa körül császkálni.
-   Valóban azt hiszed, hogy hiszek neked, Stone ... ? Bár az felôl semmi kétségem nincs, hogy úgy tudsz hazudni, mintha olvasnád. Nem mindennapi tehetség. Tudod mit, majd utánanézek, hátha kapok egy olyan mágus iskolát, amelyekben ilyen különleges képességű diákokat várnak.- zihálta nekem.
-Nem  kell keress új sulit.Tudod már van egy,  amúgy meg nem fogok elmenni innen, ja és Justin tényleg nem kedvel. Tudja milyen undok vagy. Mindenki nem te, mindenki nem csak mardekárosokkal kedves mint a hülye egyesek.-mondtam fennhangon. Abszolút nem akartam ellágyulni, aztán megjobban kezd majd szekálni, mint Rebbyt...Ezt soha nem fogom neki megengedni. Egy kicsit zavar, hogy szóba hozta Justint, nagyon rossz nélkül. Úgy tőnik soha nem fogok belenyugodnia távollétében.Mintha csak az anyja lennék.
-   Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. – mondta Arleth. - akármennyire fáj, nem fog elmenni.
            Azt sem tudom mit mondjak most. Talán először hátra  kellene forduljak Rebhez, csak az a gond hogy igy majd azt fogja hinni, hogy megijedtem én is tőle, pedig azért én nem sértődök meg a süket dumáitól. Csak mondja a sok hülyeséget.

The tipical fool... Szembefordulok vele. Megrántom vállam. Egyáltalán nem érdekel mit mond: legalábbis nekem most ez a véleményem. Hangulatember vagyok, így kell ügyelni velem. Nem mintha most olyan jó kedvemben lennék, hogy akár legyet is fogadhatnának velem, hanem még (!) nem idegesített fel annyira, hogy kiakadjak. Milyen szerencse, hogy Rory itt van, s ahelyett, hogy én jártassam a szám, megvéd. Abban, hogy most elkezdeném védeni magam, tuti hogy Arleth találna ki hülyeségeket, minden szavam kiforgatná - akárcsak két perce. Tudom, őt nem lehet legyőzni, hisz majd` olyan makacs mint saját magam, így tudom az erős pontját. Kötözködik - csak tegye. Nem engem fognak hülyének nézni.
 -Vettem észre, hogy van elég dolgod. S hallhatnánk belőle párat? - emelem fel hangom, hisz nem félek egy ilyen senkiházitól, aki biztos hogy egyesek szemében nagynak számít. Nekem nem az.
–Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel. - mondja. Letiztáztam magamban, hogy nem fogom felidegesíteni magam. Azonban azt nem mondtam, hogy nem fogok kontrázni.
-Nagyobbnak hiszed magad Potternél. Mikor az iskoláért még az ujjadat sem mozdítottad, esetleg vannak még ilyen diákok mint én, akiknek nem hagysz békük. - vigyorognák, hisz tudnák úgy vigyorogni, mint Arleth, de én az ilyesmin nem szoktam épp. Ellentétben a ti szivetekkel. hallatszik a gondolat újra meg újra a fejemben. Ez nem igaz, Arleth szánalmasan csupán saját maga szórakoztatására kitalálta. De felőlem. Erre nem fogok kontrázni. Had élvezze a helyzetet.

 -Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. - felszökkent erre kicsit a vérnyomásom? Én... úgy érzem igen. S hogy erre mivel vágok vissza? Mélyen Arlethre pillantok, csakhogy lássa, az ostoba dumája nálam nem hat. Ami pedig esetleg csillog a szememben, az nem a könny, hanem a gyűlölet.
 -Szánalmas vagy! - magam meglepetésére is különös hangsúly van a szavakon. Rory eddig kontrázott Arleth szavaira. Most nem szól közbe. Talán észreveheti, hogy ez a csata csak kettőnk között zajlik. Nekem nincs se halálfaló rokonom, sem bátyám, ami viszont Rorynak van, és így Arleth nyal nála. Nekem nincs szükségem sem Arlethre, mint egy károgó madár itt, se arra, hogy Rory megvédjen. Itt vagyok - amit akar, azt megcsinálhatja. Az már csak rajtam áll, hogy hogy alakulnak tovább a történet szálai. Olyannyira, hogy... mégse veszed észre. - így lenne a mondatom befejezése, vagyis a fejemben így van. Van oka, hogy miért nem mondom ki. Én azt várom, hogy pálcát rántson, hisz mint meg van írva:"A bolond kibeszéli a szívét, a bölcs viszont a szívével beszél." Viszont sohasem mondtam, hogy én szívem mélyén nem hasonlítok az úgynevezett bolondokra.

Mr. Blaine

Egyre inkább úgy érzi, hogy kénytelen feladni a harcot, ő nem az a fajta, aki ráerőlteti a véleményét másokra, de elég makacs ahhoz, hogy kitartson sajátja mellett. De hogy is van az a mondás? Okos enged? Valóban ezt kellene tennie, valóban rá kellene hagynia Seanra, amiket gondol, főleg róla. Három perc alatt eldöntötte, hogy a lány milyen és ebből nem is enged. Vannak hibái, ezt ő is tudja, és meglehet, hogy szeleburdibb az átlagosnál, de még életben van, és ehhez nem kellettek mindig a Seanféle sötét lovagok, akik aztán még nekiállnak lehülyézni a megmentett egyedet, ahelyett, hogy azon filozofálnának mit kérjenek cserébe. Már teljesen mosolytalan arccal hallgatja a mardist és kicsit el is húzza a száját. Kapkodja a lábait, de figyelnie is kell az egyenetlen talajra, így viszont képtelen tartani a lépést a fiúval, ami igazán nem is kellene, hogy zavarja, talán az sem lenne olyan nagy baj a számára, ha a lány vágna egy hátraarcot és nem kísérgetné tovább, mert most elég murisan festhet a helyzet. Talán másodpercekre képes mellette maradni, ekkor olykor feltekint az arcára, kíváncsian, hogy vajon mennyire is rossz most a helyzete. Tudja jól mit hallott, és örül, hogy nem ferdítették el nagyon a valóságot számára, mondhatni nem okoz neki csalódást a fiú.
A megszólításnál egyszerűen megtorpan, nincs kedve tovább kutyagolni mögötte, szórakoztatja ugyan, és valahol el is bűvöli ez a hév, már csak ezért is maradna, de így... láthatóan ő sincs a mardis kedvére és elég bosszantó lehet a számára, hogy egy hígagyú követi.
-Mit tettem? - az első gondolata a Csillagom megszólításra, ezért is torpan meg. Talán nincs olyan pechje, hogy még ezt is meghallja Sean, de persze nem kizárt, ha az embernek csak úgy kicsúsznak szavak a száján. Valóban, ha egy kőbunkó szólít valakit Csillagomnak, az ember gyomra forogni kezd, szerintem ezen nem kell csodálkozni, mert a hangsúly elárulhatja az illető lánynak, hogy milyen jelentése van ennek. Nem várható el, hogy ha valaki merő gúnnyal, undorral, lenézéssel és utálattal becéz valakit hasonlóképpen az olvadozni kezdjen, vagy mindent rózsaszínben lásson, ha úgy jobban tetszik. Nos, ő nem az az érvmester és mint már mondtam erőst azon gondolkodik, hogy jobb a srácnak a társasága nélkül.

- Meglehet, hogy igazad van. És csak egy csökött agyú hugrás vagyok, netán nem életrevaló, de akármit is gondolj meg tudtam volna magam védeni. Nem, ne érts félre annak ellenére, hogy próbáltam másképpen feltüntetni, igen is hálás vagyok azért, hogy segítettél. - igyekszik tartani a szemkontaktust, ugyan nem lepődne meg, ha zöld szemeit Sean sem bírná túl sokáig. Az embernek néha olyan érzése lehet tőle, mintha hipnotizálni próbálná velük. Van, hogy bejön, van, hogy nem. De szándékosan biztosan nem próbálna meg senkit sem így megbabonázni, csak ha az érdeke azt szolgálná.
- Az életemről nem fogok neked beszélni, inkább tarts bolondnak, de kétlem, hogy bármi közöd lenne hozzá hogyan élem. Főleg mert valójában iszonyatosan nem is érdekel... - csak egy pillanatnyi kérdésszagú megjegyzés. Válasz nem kell rá, minek, tudja jól. Nem mérges, hangja még csak nem is ingerült, szokatlanul komoly, még akkor is ha egy apró pír jelenik meg a pofiján. Néhányszor megszorítja táskája szíját, csak amíg tart egy kisebb szünetet. Nem tudni, hogy a mardekáros megállt-e, ha egyáltalán érdekli mit akar a barna leányzó mondani, akkor kénytelen, ugyanis Shay nem mozdul.
- ....és bár tudom hihetetlen, de nem a házad miatt gondoltam rólad.... amit, vannak ismerőseim a Mardekárban, nekem a nagy részükkel nincs bajom. Vannak hibáim, szerintem mindenkinek vannak... - itt megereszt egy kis mosolyt, és megrántja a vállát - ... nekem több, mint például az, hogy nem vagyok jó gyomtanból, és ma majdnem meg is jártam emiatt. Az, hogy te emiatt minek nézel, nos... egyedül a te dolgod. Talán nem vagyok méltó rá, hogy normális hangot üss meg velem, na bumm, de inkább leszek dilis, mint egy öntelt hólyag, aki ódzkodik minden normális, emberi kontaktustól... - a végére hangja megváltozik, nem kevés köze van hozzá, hogy feltehetőleg Sean arcán a cinikus lenézés látható. A hugrás barnaság vesz egy nagyobb levegőt, majd követhetetlen gyorsasággal hidalja át a fiú és közte levő (lehetőleg nem túl nagy) távolságot, lábujjhegyre tolja magát és egy meggondolatlan, ám annál határozottabb puszit nyom az arcára.
- Köszönöm, hogy segítettél... - arca ugyan egy picit piros, nem igazán szokásos nála az ilyen gesztus. Mosolyogva, sőt igazából idegesítően vigyorogva engedi vissza magát a talpára, nem fél megejteni még egy pillantást Sean szemeibe, aztán elhátrál egy lépést - ...további szép napot! - újabb mosoly, végül egy kecses sarkonfordulás, és irány a kastély... remélhetőleg, de persze ezzel egyelőre nem törődik, csak igyekszik valami hatásos kivonulást összehozni.

.-= Sajt =-.


Séta.
Nyugalom.
Annak ellenére, hogy számtalanszor felbaszhattam volna a retkes agyam a csajon, nyugalmasan hallgattam az ostoba mentegetőzését, miért is nem az, aminek állítom, és miért is nem az, aki. Mert valljuk meg őszintén, nem volt más az egész, mint egy igen szar köntösbe bújtatott szánalomműsor. Kezeimet a nadrág zsebébe rejtve haladtam, tőlem igen baráti módon lassítva a tempón, a picsa hadd tudjon követni, hadd tartsa a lépést. Nem mintha nem lett volna más elfoglaltságom a nap további folyamára, de már szinte szórakoztató volt a tudat is, mennyire meg akar felelni nekem. NEKEM! Egy hugrás… egy mardekárosnak. Mert valljuk meg, noha én nagy ívből tettem erre a házak közötti gyermekes baromságra, az iskola diákjainak döntő többsége ennek a kis háborúnak élt. Szinte sóvárgó szemekkel lesték, mikor lehet a másiknak nekimenni ilyen, meg olyan indokok miatt. Röhejes. Mindenkinek le kellett volna baszni egy hatalmas pofont, a klisés „nőjetek már végre fel” mottót szajkózva. Persze biztos vagyok benne, hogy semmi hatást nem érhettem volna el vele, legfeljebb mégtöbben megutálnak… de legalább a pofonosztogatásban a kedvem leltem volna.
Megtorpant.
Lám-lám.

Minthogy ma gyereknapot tartottam - mutatja az alábbi ábra is, mely szerint megmentettem a nevetséges, élet nélküli életét -, én is visszafogtam a tempót. Pár lépést még haladtam, de más csak lassan, mintha vonszoltak volna, vagy mintha kurva nagy kövek nőttek volna a lábamra. Aztán tőle mintegy négy-öt lépésre megálltam és nem mozdultam. Arra már nem igazán tellett, hogy megforduljak, és a szemébe nézve hallgassam a hülyeségeit, inkább vártam. Neki fontos-e a szemkontaktus, mert ha igen, akkor bizony tennie kell érte… ha már egyszer ki szeretné harcolni, hogy komolyan vegyem, tegyen is érte valamit. A „mit tettem” monológ a „Csillagom” megszólítást követően evidensnek hatott, de nem válaszoltam rá, amíg háttal voltam neki, egy pillanatra haloványan elmosolyodtam. Klisés egy nőszemély, úgy reagált, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Zöld szemek.
Kíváncsiság.
Noha kezdett érdekelni a csaj, soha nem vallottam volna be neki. Továbbra is a natúr Sean Blaines fapofával meredtem rá, jellegtelen szemekkel, érzések nélkül. Nem úgy érdekelt, ahogyan a többi kis buzit érdekelte volna, egyszerűen kezdett megtetszeni a vonás, hogy kitartó… ami pedig nagyon fontos, állta a betegesen kék szemeim szúrását. Sokan inkább háttal, oldalra fordulva diskuráltak velem, vagy csak nagyon rövid ideig a szemembe nézve… ez a csaj pedig tartotta a kontaktust. A szövegelése mellékesként hatott a jelen helyzetben, tekintettel, régen letudtam ezeket a köröket. Mentegetőzzön ahogyan csak jólesik neki, leszarom. Bizonyítson, ne pedig csak a pofázzon… róla talán el tudom képzelni, hogy fog. Egyszer. Valamikor.
Közeledett.
Hirtelen.

Nem számítottam efféle köszönetnyílvánításra, ezt meg kell vallanom őszintén és féfiasan, de nem hátráltam, mi több, köszönhetően a megedződött éveknek, meg sem mozdultam. Továbbra is a jól megszokott arcvonásokkal álldogálltam és vártam, amíg a dolog megtörténik. Egy szerencséje volt, hogy nem a számra adta azt a bizonyos alattomos puszit, hanem csak az arcomra. Ellenkező esetben valószínűleg megkapta volna a pofont, vagy még többet is, amiután mehetett volna a Mungóba, hogy összefoltozzák a csinos kis pofikáját. Miután a támadás lezajlott hátrált pár lépést, utána megköszönve a segítséget sarkon fordult, és elindult az iskola felé. Sokan mások azonnal egy jelnek vették volna a puszit… retkes kis köcsögök, nyálnépek. Úgy voltam vele, ez egy jó lezárása a diskurzusnak, amely természetesen nem érhetett véget másképpen, csak az én szavaimmal.
- Ütödött egy picsa vagy, de legalább egyedi.
Bántó szavaknak tűnhetnek, ha nem tudni, ki is mondta őket… tőlem ez szine bóknak volt betudható. Biztos voltam benne, hogy leglaább egy pillantást vet hátra, mert kíváncsi, mert úgysem hagyja nyugodni. Amikor ismét rám villantak a zöld szemek, haloványan elmosolydtam, és egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet. Ezt követően lassú léptekkel indultam meg én is az iskola irányába.



//Köszöntem a játékot Sajt kisassony… amennyiben óhajtja, máshol ismét nekivághatunk a marakodásnak.//

Robert mondhatni beleásított a hűs, hajnali szellőbe. Nem volt hozzászokva az efféle, koránkeléshez, az nagyon is látszott, nyúzott, borotválatlan arcán, karikás szemein, és kócos, égnek meredő, fekete hajfürtjein. Egy sötétzöld, mintátlan pólót viselt, melyen itt-ott festék- és hypófoltok éktelenkedtek. Farmernadrágja is megjárta már a hadak útját. Térdeinél kiszakadt, a koptatója rojtokban lógott, és ez is, akárcsak a póló, festékfoltokkal bővelkedett, leginkább a combrészén. A srác kezében egy kisebb állványzatot, valamint jó pár ecsetet vélhettek felfedezni a toronyból leskelődő, ugyancsak korán kelő, jobb elfoglaltságot nem találó diákok.
Távolról már kiszemelte magának azt a tökéletes pontot, ahol majd elmerülhet a festészet gondtalan örömeiben, egy jó órára. Ugyanis egy óra múlva a fényhatások már nem érzékelhetőek úgy, addigra be is kívánta fejezni a munkadarabját is.
Mellesleg tehetséges festő volt, habár sosem járt művészeti iskolába, élete nagy részét így is a különféle alkotásai előtt töltötte, legyen az egy kép, vagy zenedarab. Neki ez volt a kikapcsolódás, a sok gond alól a mentsvár… Ezenfelül, az ember imádja elnézegetni, ahogyan az általa mázolt képen életre kelnek az emberek.
Azon a hajnalon viszont nem embereket kívánt vászonra vetni. Eltökélt szándéka volt, hogy végre valahára befejezi azt a munkadarabját, amely már több hónapja lapult az utazóládája legalján. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor is készítette el a rajzot, arra viszont igen, hogy hol foglalt akkor helyet. Ugyebár fontos volt, hogy ugyanabból a szemszögből folytathassa a művét.
Jó nagy ívben kerülte ki a fúriafüzet, hogy aztán egy nagyobb darab kő előtt felállíthassa festőállványát. A vásznon egy terebélyes fa állt, mögötte a Tiltott Rengeteg fái, azon túl pedig, már amennyi látszott belőlük, a hegyek csúcsai díszelegtek. Már úgy nyersen is, grafittal megrajzolva is kimondottan csinos kép volt.
Elkezdte kikeverni a festékeket, közben pedig próbálta megálmodni a színhatásokat. Nem volt nehéz, sőt, kicsit túlzásba is vitte az álmodozást. Nagyobb erőkifejtés kellett azonban ahhoz, hogy ébren tartsa magát.
Mikor elkészült a narancs, a zöld, a kék és a barna színek összeállításával, felpillantott az égre. A Nap áttörni készült a felhőket arany sugaraival, azonban azok hősiesen küzdöttek ellene. Ennek eredményeképpen a felhőket narancsszínre csipkézte. Sötét árnyékot vetett a fúriafűzre.
Kitörölte szemeiből az álmosságot, ásított egy utolsót, aztán nekiveselkedett a képnek. Úgy döntött, hogy az éggel fogja kezdeni, ugyanis leginkább azért jött ilyen korán, hogy azt láthassa.
Megfestette a szürkéskék gomolyfelhőket, s azok társait is, amiket már elért a Nap hajnali fénye. Aztán magát a Napot, ahogy előbukkan a messzeségben. Mindez olyan hirtelen gyorsasággal lett kész, hogy maga is meglepődött rajta.
Volt hát ideje egy kis pihenőre, úgyhogy leült a fűbe, és rágyújtott egy jó kis dohányra.

Gyönyörű reggelnek nézünk elébe. Friss a levegő, kevés az ember, és még csak tanulni sem kell. A hirtelen rámtörő szabadságvágynak engedelmeskedve kisurranok a kastélyból, igyekszem elkerülni a társaságot, hogy egy kicsit egyedül lehessek, és élvezzem a csodás napot, aminek reményeim szerint elébe nézek. Elvégre ha ilyen gyönyörűen kezdődik, akkor nem lehet rossz a hátralévő része sem...
Kóborlok céltalanul a puha és illatos fűben, kerülgetem a fákat, az elmémet teljesen kiürítem, átadom magam a természet hangjainak, látványának, és minden érzékének. Mélyeket szippantok a hűvös és tiszta levegőből, hallgatom a korai madárcsicsergést. Minden idilli. A kastély hatalmas épületét sárgásra festi a felkelő nap. Lezuttyanok a fúriafűztől nem messze a dús fűbe, ami mint egy párna terül el alattam. Szándékosan nem olyan ruhát vettem fel, ami tönkre mehet. Hogy hogy jutott eszembe ilyen elővigyázatosság a hajnali órákban, az rejtély, de a lényeg, hogy egy régi farmer és egy egyszerű fekete póló van rajtam, aminek nem árt, ha kicsit fűfoltos lesz.
Törökülésben süttetem magam, lehunyt szemmel, hátul a kezemmel kitámasztom magam, és hagyom, hogy a napfény lassan átmelegítsen. Meleg napnak nézünk elébe, ez már biztos. Ahogy üldögélek és merengek a semmin, az orromban a tört fű, a fakéreg és a tó vizének illatát átveszi egy erősebb szag: a füst.
Felpattan a szemem, és körülnézek. Kicsit meg is ijedek: valami ég talán? De aztán észreveszem a füst forrását. Féloldalasan nekem valaki egy fának dől, szájából pedig szivárog a füst, mintha eresztene. Nem látom az illető arcát, de a látvány olyan mókás, hogy elvigyorodom. Oldalra dőlök, hogy kicsit kényelmesebb helyzetet vegyek fel. Pár percig még nézem a srácot, majd megunom a dolgot, és mivel a fények játékának a varázsa is múlóban van, így feltápászkodom. Ahogy letenyerelek a fűbe, éles fájdalom járja át a kezem egészen a könyökömig. Sikkantva kapom el a kezem, visszahuppanok a földre, mivel nem tudtam kitámasztani és felállni, aztán grimaszolva vizsgálom meg a kezem: egy jó nagy piros folt jelzi, hogy valaki olyanra tenyereltem, aki nem vette jó néven, ha kilapítják. A hely fölé hajolok, ahol a bogár lehetett, és észreveszek egy jókora pókot, amint apró lábait kapkodva menekül a baleset helyszínéről. Dühösen szippantok, és bár legszívesebben kitépkedném azt, amivel belémharapott vagy megszúrt, végülis örülök, hogy nem nyomtam agyon.
Nincs kedvem felállni, gyerekes módon dajkálom a kezem, rám nem jellemző durcás fintorral az arcomon. Aztán eszembe jut, hogy a sikolyom talán elhallatszott a sráchoz is, és felkapom a fejem. Az illető a fa alatt árnyékban van, így nem igazán látom az arcát, de annyit érzékelek, hogy felém fordul.
Elvigyorodom, kicsit talán fájdalmasan, így biztosan nem bizalomgerjesztően, és felemelem az ép kezemet.
- Jól vagyok! - kiáltom felé, és integetek hozzá, habár nem tudom miért. Ha mardekáros, akkor valószínűleg az ő arcán is hasonlóan undorkodó grimasz árad szét, amiért valaki korán reggel ilyen hülyeségekkel zavarja, és még a nyugiját is megzavarja. Habár egy mardekárost nem tudom, egyáltalán mi vethetne ki az ágyból ilyen korán.

*Kinyújtotta lábait a fűben, bal kezével pedig kitámasztotta magát hátul. Felváltva pillantott hol az égre, hol a kastélyra, hol pedig a képére. Szinte észre sem vette a közeledő lányt. Lábait keresztbe fonta, elterült a fűben, arccal felfelé nézve. A cigaretta gyárkémény módjára meredt felfelé és köpte a füstöt, amit Jules mókásnak is tartott.
Aztán hirtelen sikoltást hallott. Ösztönösen felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Nem messze tőle egy lány kezét dajkálva ücsörgött a földben. Olyan messziről nem tudta felismerni az illetőt.
 Mindenesetre egy sikoltás is elég volt neki, hogy beinduljanak lovagias ösztönei, és elinduljon az ismeretlen lány felé. Persze előtte fel kellett kelnie a földről, az addig hasára helyezett ecseteket a farzsebébe dugta, a leégett cigarettás csikket pedig maga mögé dobta, de még mielőtt az földet érhetett volna, pálcája egy hanyag mozdulatával teljesen lángra lobbantotta azt, hogy aztán a hamvai szétszóródjanak a földön.
Varázspálcáját füle mögé dugta (mert még sosem hallotta Rémszem Mordont a helyes pálcahasználatról szónokolni) úgy közelítette meg a lányt.
Ahogy közelebb és közelebb ért, már kezdte felismerni a még mindig kezét dajkáló hölgyeményt. Nem egyszer látta már a Hugrabug klubhelyiségében. Ettől aztán (mármint, hogy a nem is annyira ismeretlen „ismeretlen” hugrabugos) nőtt az önbizalma, és a megszólítása is másképpen csengett, mintha egy, teszem azt mardekáros ült volna a fűben. Még akkor is, ha Robertnek nincsenek túlzottan előítéletei.*
- Minden rendben?
*Kérdezte, bár erre már jóval korábban megkapta a választ.
Ahogy végignézett a lányon, „mosolyoghatnékja” támadt. Nem a kinézete miatt, csak ahogyan ott ült és kezét szorongatta.*
- Mitől olyan vörös a kezed?
*Húzta össze szemöldökét, miközben a boszorkány tenyerére nézett. Az vörös volt, és kicsit talán még duzzadt is. Robert azonnal felismerte a csípés nyomát. Emlékeibe befurakodott a gyerekkori balesete, és ettől egykettőre lehervadt arcáról a mosoly.
Gyors elterelte hát a figyelmet hangulatában beállt hirtelen váltásról egy újabb kérdéssel.*
- Nem kellene megmutatni valakinek? Elég csúnyának tűnik…

Mikor az illető kiér a fa árnyékából, egyik háztársamat ismerem fel benne: Robert az, aki egy évvel felettem jár. Mögötte füstölgő kis kupac, és ahogy siet felém, pálcájával a füle mögött, furcsán megviselt ruhában, festékfoltosan, már rá is jövök, mit kereshetett itt. Festett. Oldalra dőlve egy kicsit meglátom a távolban az állványt is.
Robert közben egyre közelebb ér, arcán enyhe aggodalommal. Ezek szerint jól sejtettem, a sikolyom és a cseppet sem lelkes, de egészségesnek szánt integetésem sem tudta megnyugtatni... Nincs bajom a férfias belépővel, de nem szeretem, ha túlreagálják a dolgokat.
A fájdalom, meg az egész hülye helyzet kezd felhúzni, és már élesíteném a nyelvem, hogy visszavágjak, ha esetleg túlzásba vinné a pátyolgatást, de nem szükséges. Mikor mellém ér, barátságos ugyan, de nem tolakodó. Ráadásul a megjelenése is kicsit "más", mint amit megszoktam, habár én sem szólhatok egy szót sem a kikopott cuccaimmal. Kedves vonású zemei vidáman mosolyognak, miközben az állapotom iránt érdeklődik, és pedig automatikusan elmosolyodom, habár igen. Baromira fáj a kezem.
- Óó, hát igazából - rántom el a tekintetem a szemeiről a kezemre, amit még mindig úgy szorongatok, mintha egy veszett kutya tépte volna meg - rátenyereltem egy szerencsétlen pókra. Egy hatalmas szerencsétlen pókra, megjegyzem...
Savanyú mosollyal nézek rá vissza. Szemében komoly aggodalmat vélek felfedezni. Sietve megnyugtatom.
- De nem olyan vészes! Semmi gond, csak csíp egy... kicsit - szisszenek fel, mert a csípés mintha csak ellent akarna mondani nekem, hirtelen tompán lüktetni kezd, és hússzorosának érzem mind súlyát, mind kiterjedését tekintve. Ideje lenne talán nekem is aggódnom?
Kérdésére és megállapítására elfintorodom, és megint előbújik belőlem a dacos kis óvodás. Ez csak egy csípés, csak nem halok bele! Aztán eszembe jut, hol is vagyok.
Durrfarkú szurcsókok. Három fejű kutyák. Főnixek. Lehet, hogy a mugli mesék is léteznek varázslós átfogalmazásban, és épp most alakulok át valami csúnyasággá?
Felkapom a fejem, és ijedten ránézek.
- Szerinted meg kéne? Nagyon csúnya? Nekem nem tűnik súlyosnak - jegyzem meg biztatóan, de a sötét szemekbe nézve megszédülök, mégis gyorsan megpróbálok felkelni. Elég nehezen megy, de legalább azt megállapíthatom, hogy nem is szédülök. Nagyon. Felállva tapasztalhatom, hogy jóval magasabb nálam, pedig lányhoz képest nem vagyok egy apróság. Fel kell hajtanom a fejem, és Robert sokkal közelebb van, mint hittem, nem sokon múlik, hogy rádőljek. Ijedségem újabb dedós megoldásokra ösztökél, mielőtt végképp hülyeséget csinálnék, inkább megfutamodom.
- Tudod mit? Hagyjuk a fenébe... Nem akartalak megzavarni, úgy látom épp csinálsz valamit, úgyhogy én most inkább megyek is. Azért kösz, hogy megnézted, hogy vagyok, de kijelenthetem: tökéletesen! A pókot kéne inkább megkeresnünk, szerintem ő több ellátásra szorul.
Egy gyors, kissé zavart, pirulós vigyor után el is indulnék, de nem megy olyan könnyen, mint gondoltam. A fű kicsit hullámzik, mintha fújna a szél, pedig határozottan áll a levegő...

*Nem szokása túlreagálni dolgokat, általában a kíváncsisága hajtja, abból pedig van bőven, annyi szent. Ráadásul ha azt a bizonyos, nagy érdeklődést kiváltó dolgot, hozzákapcsoljuk egy lányhoz… Fogalmazzunk úgy, hogy Robert számára ellenállhatatlan.
Ahogy Jules keze egyre jobban vörösödött és dagadt, Robert kezdte elveszíteni álláspontját a mellől, hogy a csípést nem egy közönséges pók okozta, sőt mi több, lehetséges, hogy nem is pók okozta.*
- Mondd csak, biztos vagy te benne, hogy amibe tenyereltél, az egy pók volt?
*Más helyzetben nevetni tudott volna Jules ijedt tekintetén, azonban nem akarta megbántani a lányt ilyesfajta, otromba viselkedéssel. Együtt érzően nézte hát a hatalmas puklit.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy bölcs hetedéves. Jól esett neki, hogy kikérték a véleményét egy ilyen ügyről. Szelíden elmosolyodott, és úgy válaszolt háztársának.*
- Hát, azért túl fogod élni, ne aggódj. Mindenesetre még mindig azt javaslom, hogy nézesd meg Madam Pomfreyval!
*A siker jeleként könyvelte el, hogy Jules felkelt a földről. Azt hitte, hogy sikerült meggyőznie a lányt, hogy egy ilyen csúnya csípést okosabb lenne megmutatni a méltán híres javasasszonynak. Valójában viszont Jules csak azért állt föl, hogy gyorsan eliszkoljon, még mielőtt Robert felajánlhatta volna, hogy majd karjaiban viszi fel a gyengélkedőre. (Azért annyira még ő sem lovagias.)
Nem kerülte el a figyelmét a szédülés, és már emelte is a kezét, hogy majd megtartsa vele a lányt, azonban szükségtelennek bizonyultak reflexei, Jules ugyanis nem dőlt semerre. A következő lépés a hányás lett volna, legalább is Robert már felkészült rá. Ezért is nézett megütközve a gyors hátraarcot csináló lányra. Arcába csapott Jules hosszú haja, hiszen olyan közel állt hozzá, hogy amikor megfordult, pont telibe kapta őt a lobogó hajkorona. Azonban ennyi nem volt elég hozzá, hogy eltántorítsa őt a helyes cselekedettől.*
- Ne hülyéskedj, hiszen alig állsz a lábadon!
*Csattant fel végül Robert. Már teljesen biztos volt benne, hogy a pók csípése mérgező volt. Mivel nem volt túlzottan otthon a varázsvilág élőlényeiben, ezért hát fogalma sem volt róla, mi is csíphette meg Julest, de azt már bizton állíthatta, hogy elég piszok egy élőlény lehetett.*
- Az a valami még várhat -célzott itt a festményére, melyet lazán otthagyott volna.- Gyere, felkísérlek a gyengélkedőre, mert ahogy elnézlek nem sokáig jutnál egyedül.
*Azzal gyengéden menetirányba állította a lányt, és szorosan mellé állt, hogy ha dől valamerre, akkor gyors elkaphassa. Titkon talán még örült is ennek a szerencsétlen balesetnek...*

A szédülésem minden másodperccel rosszabb lesz, hiába játszom az erős "nagylányt". Az sem segít egy cseppet sem, hogy Robert szemei, meg az egész bohókás megjelenése amúgy is kisebb áramkimardást okoznának nálam... És akkor erre még rátesz egy lapáttal a rossz érzésem, hogy ha most összeesnék, ráadásul a fúriafűztől néhány méterre, elég messze Madam Pomfrey-től, akkor itt kéne hagynia a festményt, amin ki tudja, mióta dolgozik.
Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésein, már amennyire ezt az agyamat ellepő köd hagyja.
- Pók... Igen, pók volt. - Meg kell fognom a fejem, hogy összeszedjem a gondolataim. - Nyolc láb, nagy potroh. Pók. Ráadásul nagy. De azt hiszem, ezt már mondtam...
Kezdek kétségbeesni, és a legszörnyűbb, hogy azt hiszem, nem a csípés miatt. Hebegek-habogok és feszélyezve érzem magam. Robert meglepően türelmes, és be kell vallanom, imponál a viselkedése. Nem nevet ki, pedig minden bizonnyal elég ostobán nézhetek ki, a viselkedésemről nem is beszélve. Plusz ahányszor ránézek, a szédülésem újult erővel tör rám. Rásandítok, és halkan kitör belőlem:
- Nem vagy te a rokona annak az ízeltlábúnak véletlenül?
Kérdésem után a józan ész azonnal átveszi az irányítást, és elborzadva jövök rá, mennyire bután viselkedem.
- Csak vicceltem, ne is figyelj rám... Abszolút nem úgy nézel ki, mint egy pók.
Inkább el is hallgatok. Mivel ennél rosszabb már nem lehet, így elindulok a kastély felé, hogy megfogadva Robert tanácsát, orvosi segítséget kérjek. Pár lépésnél nem jutok messzebb. Csak halvány foszlányként ér el hozzám a fiú hangja, inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy a kezemben szétáradó zsibbadás ne bénítson le, és egyenesen járjak. Elképzelem magam. Valószínűleg túlreagálom a dolgot, de ramatyul érzem magam, és már fordulnék vissza Robert felé, hogy kellemetlenül a buta dumáim után, de bevalljam neki, hogy igenis szükségem lesz valakire, aki elkísér, és ilyen korán nem sok esélyt látok más támasztékra, de már ott is terem szorosan mellettem. Festék és valami enyhe, fanyar, füstös illat lengi körül, ami kifejezetten nem tesz jót az amúgy is kavargó világnak. Kicsit megnyugodva indulok tovább, de azt hiszem rossz irányba, mert Robert kezei a vállamon teremnek, és gyengéden elfordítanak a jó irányba.
Homlokráncolva nézek fel rá.
- Khm, köszönöm... Tényleg. Sajnálom, hogy miattam félbe kellett szakítanod, amit csináltál... Megvárom, amíg visszamész érte, ha gondolod. Nem jó ötlet csak úgy itt hagyni. - motyogom tétován, és igyekszem elkerülni a tekintetét. Szánalmasan érzem magam, és még a düh is elfog. Morogva beszélek tovább, miközben neki-neki koccanok kísérőmnek, aki mintha hozzám lenne kötözve, hajszálnyira távolodik csak el minden lépésnél. - El tudod hinni, hogy még én akarok bestiákkal foglalkozni, mikor egy kis pókcsípéstől így berezelek?
Fejcsóválva lépegetek tovább, és örömmel konstatálom, hogy minden méter megtétele után kevésbé szédülök. Már fel tudom emelni a fejem, hogy megnézzem magamnak Robertet. Be kell vallanom magamnak, hogy addig sosem vettem szemügyre, sőt, nem is nagyon láttam sehol. Ahogy méregetem, feltűnik a kis mosoly, ami a szája szegletében bujkál, és egész kicsit eszontyolodom.
- Ja, szerintem is nevetséges... Még egyszer bocs, hogy elrontottam a reggeledet.
Ösztönösen elhúzódom, és magamra dühösen botladozom tovább. A kastély bejáratánál majd elküldöm, onnantól már csak eljutok a gyengélkedőig egyedül, nem? - biztatom magam. De elnézve a mellettem masírozó srácot a furcsa gönceiben, a furcsán kellemes kisugárzásával, megnyugtató gesztusaival és hangjával... nem szívesen mondanék le a társaságáról. Ettől pedig még rosszabbul kezdem magam érezni, és kitisztultabb fejjel belegondolva az elmúlt pár percnyi viselkedésembe talán meg sem kell majd kérnem a távozásra, majd megy magától... Valószínűleg szívesen ott hagy majd, nem lehetek túl értelmes társaság, miközben szédelgek, és pókokhoz hasonlítgatom. Ráadásul kivetkőzve önmagamból, még gyerekesen is viselkedtem. Épp ezért úgy döntök, a hátralévő úton megpróbálok normálisan viselkedni. Ami nagy valószínűséggel nehezen fog menni.

*Jules elmondása szerint pókba tenyerelt, ő pedig nem vitatja inkább tovább a dolgot. Fogalma sincs róla, hogy miféle mérges pók csíphette meg a lányt, de bármilyen fajtájú is legyen, a lényegen nem változtat. Fel kell vinni a kastélyba!
„Nem vagy te a rokona annak az ízeltlábúnak véletlenül?
Megütközve nézett Julesra a kérdés hallatán. Annyira ledöbbentette ez a mondat, hogy hirtelenjében egy szót se tudott kinyögni.*
- Mi…micsoda?
*Makogta meglepetten. Egyáltalán nem tudta palástolni döbbenetét.*
- Örömmel hallom, már azt hittem, hogy van még négy végtagom, amiről nem tudok.
*A mondat második felét maga elé dörmögte, nagy valószínűséggel Jules nem is hallhatta. De hát ki tudja, milyen hatásai vannak ennek az ismeretlen pók mérgének?
Még mielőtt a lány hasra eshetne a fűben, Robert gyors a segítségére siet, menetirányba állítja, aztán elindul vele a nagykapu felé.*
- Áhh, nem hinném, hogy bárkinek is az én festményemre fájna a foga. Vagy ha még is ellopná valaki, akkor az csak dicséret számomra. Ugyanis az azt jelentené, hogy van olyan ember, akinek tetszenek a műveim.
*És itt végleg pontot tett a festménnyel kapcsolatos témájuk végére.
A lány állapota jobban izgatta, mint holmi vászondarab.*
- Hm, érdekelnek az állatok?
*Az állatok szót meglehetősen nehezen ejtette ki. Ő szerinte is, a bestia a helyes megfogalmazása a varázsvilág élőlényeinek. A kérdésre ugyan nem válaszolt, de azért elképzelte magában Julest, mint Hagrid utódját. Az ötlet is, hogy hugrabugos háztársa vakond-bőrből varrott kabátot visel, mosolyt csalt az arcára.*
- Ne haragudj, nem rajtad nevetek, csak eszembe jutott valami.
*A mondat félig hamis volt. Valóban Juleson nevetett, de nem azért, amiért a lány gondolta.
Hagyta, hogy elhúzódjék tőle. Erőszakkal semmiképp sem akarta vezetgetni őt. Elég hülyén vette volna ki magát, ha nem engedi meg, hogy ellépjen mellőle. Azért a biztonság kedvéért továbbra is éberen nézte, mikor kell mozdulnia egy esetleges esésnél.
Szívesen segített volna tovább, de Jules eléggé határozottan tudtára adta, hogy nem szorul rá semmiféle támogatásra. Robert nagyon sajnálta is, mert hát… nehéz bevallani, de még ez a szeleburdi, kicsit gyermeteg viselkedése ellenére is, nagyon tetszett neki a lány.
Kicsit habozott, hátha meggondolja magát a boszi, vagy esetleg bebizonyosodik, hogy valóban a fiú segítségére szorul.*

Séta közben egyre nyugodtabb vagyok. A csípés duzzanata szemmel láthatóan csökken, és ezzel egyidejűleg a duzzogásom is, aminek rettentő módon örülök. Az a kis pók a legrosszabbat hozta ki belőlem...
Már nem imbolygok annyira, és Robert válasza is megnyugtat úgy, ahogy. Nem tűnik hazudozó fajtának, úgyhogy elhiszem neki, hogy nem rajtam mulat. Habár azt is megérteném, és elnézném neki. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy elég sok mindent elnéznék neki... Aztán a gondolat miatt pirulva észrevétlenül megrázom magam, és inkább visszalépek a fiú mellé, aki figyeli a lépteimet, és nem is én lennék, ha nem botlanék meg egy kicsit. Elvörösödve kapaszkodom meg a karjában, aztán mintha égetne, el is kapom onnan a kezem. De nem lépek távolabb.
- Upsz, ne haragudj... Azt hiszem, mégiscsak szédülök még egy cseppet - ami nem teljesen igaz, mivel már majdnem teljesen elmúlt, de a figyelmessége mosolyt csal az arcomra, és mivel a rosszullétem is továbbáll, ezért a mosolyom őszintére sikerül.
- Óó, igen, nagyon szeretem az állatokat. Mugli születésű vagyok, úgyhogy ezek a varázslatos lények még inkább érdekelnek. Csak az a gondom, hogy nem vagyok elég kemény, azt hiszem, hogy velük foglalkozzak - mutatom neki bizonyítékképpen a tenyeremet, ahol a marás ugyan már nem olyan nagy, de ugyanolyan piros, és még zsibbad is. Persze ezt a világért sem vallanám be neki... Higgye csak inkább, hogy jobban vagyok, mint hogy hisztis kis libának tartson. Persze lehet, hogy már mindegy is, de inkább mentem a helyzetet, mint hogy veszni hagyjam. Békés őszintesége engem is megnyugtat, és amolyan "lesz ami lesz" hangulatot ad nekem, ami már inkább emlékeztet önmagamra.
Csendben menetelünk, és a csend zavarni kezd, ezért igyekszem barátságos hangot megütni, de nem tolakodni.
- És mit festettél, ha szabad tudni? És hogyhogy ilyen korán kinn voltál?
Egy rakás kérdésem lenne még, de nem merek ajtóstul rontani a házba. Robert nyugis srácnak tűnik, én szeretek ismerkedni, szóval tapasztalatból tudom, hogy az ilyen emberek nem igazán szeretik, ha szétnyaggatják őket. Robertet pedig végképp nem akarnám elűzni, vagy zavarbaejtő helyzetbe hozni...

*Lopva Julesra pillant. Eszébe jut, hogy eleddig még sosem szentelt nagyobb figyelmet a lánynak. Párszor összefutott vele a kastélyban, néha látta őt a klubhelyiségben, vagy a nagyteremben, de ennyi.  Most azonban, hogy beszélt is vele (ha nem is olyan sokat), már véleményt is alkotott.
Tetszik neki a lány. Az őszinteség, és a természetesség csak úgy árad belőle. Nem tudhatja biztosra, de eddig úgy vette le, hogy nem az a tipikus plázacica-típus.
Reflex-szerűen elkapja Jules kezét és rámosolyog a boszira.*
- Jó erős mérge lehetett annak a póknak.
*Morfondírozik tovább a rejtélyes nyolclábún. Figyelmesen hallgatja ugyan Jules mondatait, azonban egy részre kimondottan nagy figyelmet szentel: „mugli születésű vagyok”.
Megszemléli ismét a boszi tenyerét. Az vörös és duzzadt továbbra is, de már cseppet sem annyira, mint volt. Robert álláspontja akkor sem változott.*
- Szebb a heg, de azért nézessük meg. Ki tudja mit fecskendezett beléd az az ízeltlábú.
*Elhaladnak egy nagyobb szikla mellett, és közben emelkedni kezd az útjuk. A Fúriafűz már messze mögöttük van. A Nap is kezdi már áttörni a felhők alkotta falat, és a kezdeti narancssárgás árnyalat már inkább arannyá változik. Hamarosan a hajnalból reggel lesz…
Újból Julesra sandít, csak hogy ellenőrizze, még mindig mellette halad-e. Nagyon úgy tűnik, hogy a szédülés alábbhagyott, de Robertnek nincs kedve ezt közölni a lánnyal, nehogy a végén kettéváljanak útjaik. Most minden, olyan jó…*
- Azt az öreg fúriafűzt festettem. Tudod, valamikor régen, talán két éve, már nem is emlékszem… Szóval, készítettem egy rajzot róla. Aztán valamelyik nap belenyúltam a ládámba és kezembe akadt. Úgy döntöttem, hogy a hajnal lenne a legmegfelelőbb az árnyalatok kialakításához…
*Belegondolt, vajon hány elfeledett rajza heverhet még ládája legalján? Vagy ha nem is rajz, akkor kotta, vagy egyszerű papír fecnik, varázslatokról, vagy valami bájital receptjéről. Nagyjából ilyesmik lehetnek iskolai ládája fenekén.*
- Az addig oké, hogy én miért voltam kint ilyen korán, de te neked mi okod lehetett rá? Úgy tudom, hogy szombatonként aludni szokás.
*Bizonyára nagyot is fog nézni Madam Pomfrey, amikor majd bekopognak hozzá. Az is lehet, hogy ők ébresztik majd fel a javasasszonyt, és ettől a gondolattól Robertnek kicsit bűntudata támadt. Úgy hajnali hat óra lehetett, ami nem éppen egy beszélgetős időpont egy iskolában.
Az alvás gondolatától is ásítania kell. Szabad kezével megvakargatja álmos szemeit, csak hogy kicsit kirázza belőlük a fáradságot. Na persze, Jules akciója után az ember elvárná, hogy éber legyen… Ha másért nem is, hát a lány miatt.*

Hallva Robert válaszát, feljebb szalad a szemöldököm. Érdekes választás a fúriafűzt megörökíteni az utókornak, de végül is biztos szép látvány ilyenkor... Ő jobban tudja, én nem vagyok megáldva semmiféle képzőművészeti vénával. Ha rajzolnék, maximum valami felismerhetetlen firkálmány születne, amire rásütnék, hogy absztrakt próbálkozás, és inkább kidobnák a fenébe. Őszintén szólva azonban szívesen megnézném az ő alkotását, már csak azért is, mert még sosem láttam a fúriafűzről bárminemű képet, a legtöbben inkább elkerülik. Szavaira bólogatok, hogy lássa figyelek, néha rá is pillantok érdeklődőn, mosolyogva. Nem gondoltam volna, hogy így megered a nyelve, ezek szerint nagyon szerethet festeni.
Határozottan jobban vagyok, az emelkedő meg sem kottyan, ennek ellenére nem igazán mutatom jelét, hogy képes vagyok a teljesen önálló mozgásra. Menetelek csendben, hallgatom a válaszát, igyekszem lassan menni, ami nem is megy nehezen, mivel a korán kelés nem szokásom...
Mondandója végén feltesz egy jogos kérdést, amire a választ úgy kéne megfogalmaznom, hogy ne rontsak a helyzetemen.
- Felébredtem, láttam, hogy kel a nap és senki sincs kinn, mindenki alszik. Gondoltam nem árt egy kis egyedüllét ilyen gyönyörű időben, úgyhogy kisurrantam kicsit. Szeretek kinn lenni, és néha rám tör ez a... "fenébe az emberekkel, szabadság kell" dolog - vonom meg a vállam. - De a kis piszok - célzok a pókra - elrontotta a reggelemet. Még jó, hogy te itt voltál, hogy feldobd! - mosolygok rá, aztán hirtelen felszisszenek magamban, mivel kábé az jöhetett le a mondandómból, hogy az egyedüllétnek jobban örülnék. Na, ez pedig az adott helyzetben egyáltalán nem így van. - Úgyhogy most örülök, hogy nem kell egyedül megküzdenem a borzalmas méreggel... - grimaszolok, játékosan eltúlozva a helyzet komolyságát, barátságosan megbökve Robertet.
Dörzsölni kezdi a szemeit. Így már értem, hogy miért érdeklődött viszont. Álmos. Meg tudom érteni, ahogy múlik az adrenalin belőlem, úgy az én szemeim is kezdenek kicsit fáradni, de elhatároztam, hogy most jobban megismerem Robertet. Mégiscsak szomorú, hogy hét, azaz esetemben hat éve egy iskolába, mi több, egy házba járunk, és még csak nem is beszéltünk különösebben... Habár, ha belegondolok, annyira nem is csoda: ő csendesebb művészlélek, én meg egy... valljuk be, egy izgága kis szerencsétlenség vagyok. Nem sűrűn akadhatott közös dolgunk. Most is az a gond, hogy nem tudom, hogy kezdjek bele az ismerkedésbe, így mivel nincs viszonyítási alapom, kénytelen leszek a saját módszereimet alkalmazni. Bele is kezdek. Lehet, hogy a pók mérge, vagy csak a kialvatlanságom teszi, de közvetlenül kezdek beszélgetni, arról ami épp eszembe jut.
- És te minek készülsz? Hivatalosan is a művészetnek fogsz élni?
Kissé felületes téma, de megteszi kezdő lépésnek... Amíg felérünk a gyengélkedőbe, az még eltart egy darabig, aztán remélem nem hagy ott egyedül a vélhetően morcos javasasszonnyal. Addig még lesz idő kibontakozni.

Robertnek is feltűnt, hogy a kezdeti rosszullét, már a múlté, ráadásul már nincs is szükség mankót játszani, mindazonáltal képtelen ellépni Jules mellől. Legalább azt a távot had élvezze ki, amíg beérnek a kastélyba.
Jules kellemes illata szinte megbolondította, és körülbelül annyira beleszédült a pillanatba, mint a lány a pók mérgébe. Rámosolygott, majd felsegítette őt az emelkedő egy csúszós részén.*
- Ismerős érzés.
*Jó dolog különvonulni az emberektől néha-néha. Ezért is jó a festészet, ahol csak egy vászon van és a festő. Na meg persze a csodálatos természet, Robert esetében egy fúriafűz. Apropó, miért is fúriafűz? A válasz egyszerű: a folyosókat járva egyszer sem találkozott még fúriafűzt mintázó festménnyel, holott a kastélyból kitekintve, ott lengeti hatalmas ágait, vészjóslóan susogó hanggal kísérve.*
- Hát, remélem valóban sikerül feldobnom.
*A bökdösésre egy vigyorral felelt.
Zavarni kezdte az őt körüllengő mentolos cigaretta szaga. Jules bizonyára nem szívleli a dohányfüstöt. Hirtelenjében még el is szégyellte magát a függősége miatt.*
- Hogy… én?
*Váratlanul érte a nekiszegezett, mert éppen a füstszagból próbálta kiszűrni parfümje egyéb is gyenge illatát.*
- Öhm, nem… nem. Ez csak egy, hobbi.
*Mondta, ügyesen elhallgatva a valóságot, ami a pénz volt. Mindent a pénz irányít, még a varázsló világban is. Robert ugyanis egy biztos állásra, egy jól fizető munkahelyről álmodott. Olyanról, aminek keresetéből el lehet tartani egy családot is. A festészet nem ilyen…*
- Aurornak készülök.
*Mondja végül a meglepő információt. Valóban, Robert Wayne a Minisztérium szolgálatában kíván dolgozni, mégpedig a sötét varázslók ellen.*
- Egész jó vagyok SVK-ból,  Bájitaltanból meg Átváltoztatástanból, úgyhogy gondoltam, miért is ne lehetne megpróbálni?
*Az ösztönös bizonyítási vágyról nem is beszélt.*
- Felkísérlek a Gyengélkedőig azért.
*Közben megérkeztek a kastély nagykapujához, amit Robert készségesen kitárt Jules előtt. A kastély folyosói kihaltak voltak, hajnal hétkor nem is várna mást az ember.*

/Folytatás a Gyengélkedőn?/